A JUHÁSZ ÉNEKE

Menekült a juhász,
Nyájat hátrahagyva.
Ég borult felette,
Föld indult alatta.
Ahova csak lépett,
Szakadék ott termett.
Nem ismert felette
Isten már kegyelmet.
Subáját elnyütte,
Semmije sem maradt.
Világnak végibe
Leült egy fa alatt.
Kopott sipocskáját
Szájához emelte,
Mi fájt a szivének,
A hangszer énekelte.
Oly nagyon felsirt,
Megszánta őt az Úr,
S reá áldást hozott.
De már ekkorra,
Juhásznak a nyája,
Száz fele szaladt
Széles e világba.
Sipja kettétörött,
Szive kettérepedt.
A fa alatt zenéje
Örökre megrekedt.

ÉRZÉS

Még pislákol szivemnek
Gyönge kis lángja
Még gyötri testemet
A jéghideg vagy.
Még füti a lelkem
A jó öreg kályha
Még emléked idéz
Egy rég üres úgy.
Döntöttem ,eltünök,
Ott hagyom magára.
És elmentem,bizva,
Ha hiányzok hív.
De most már tudom,
Megértettem mára:
Az IDÖ szivemnek
Nem gyógyitó ír.
Még ma is úgy érzem
Keze kezem fogja
Lelkem is úgy érzi,
S még reá vár
Elköszönt ,elment!
De szivemnek foglya
Bár tudom az érzésem
Tévúton jár.(