Fruzsina 2003 március
január, február (2002 szeptember, október, december)

Március 31. Hiányoznak a hétköznapok hagyományai. A gyermekkor szokásait elfelejtettem, az elfojtás, amely szükségszerű volt a keserű emlékek miatt, magával rántotta, temette az akkori hétköznapok szép dolgait is. Törölve az esti veszekedések emlékét, a reggelek hangulata se maradt meg bennem, pedig gyerekként valószínű, hogy gondtalanul ébredtem, az álom jótékony takaróját ledobva, már elfelejtve az előző napot. Biztosan így lehetett, mert most is a legfontosabb napszakom a reggel, és az ébredő napba olyan áhítattal nézek, mint aki a vadonatúj reggel tisztaságában bízva és kapaszkodva reméli a szép folytatást is. Gyerekként is így lehetett, de nem emlékszem rá. És most nem is mint szokást élem meg, mert ez nem szokás, hanem minden reggel megújuló szertartás…

Megszámlálhatatlanul sok élet esélye jelent meg előttem. Fehér szikrák, fénybuborékok, azután elöntött mindent az új nap öröme. Valami dolgomnak kell, hogy legyen, gondoltam. A feltörő ujjongás a lehetségesnek is szólt, nem csak a nyilvánvalónak. A tiszta lapra vetődő fény, amit hozzá szelídített az ablak könnyű, átlátszó függönye… a ceruza engedelmes simulása, a reggel jól ismert hangjai, a kávé lendületet adó íze… az öröm, hogy vagyok. A meghajolás jutalma. Nem várt ajándék, és mégis volt benne valami teljesen magától értetődő is…

Március 30. (Vasárnap reggel van. Nincsenek vasárnapi rituáléink. Vasárnap csak vagyunk, roppant önzőn, magunknak. Lehetőleg ne zökkentse ki semmi ezt az állapotot, legalább délután háromig ne. Vasárnap az a nap, amikor semmi se kötelező, de bármit lehet, ami jól esik. Vasárnap dolgozni is lehet, mert az tulajdonképpen nem is dolgozás. Nincs "kell", csupa napfény ez a nap. Vasárnap a Nap napja, és különösen szomorú, ha ezen a napon esik. De vasárnap még az eső is másként esik…
*
Babazuza az apai nagyanyám volt, gyerekkoromból az egyetlen ember, aki kezének érintése jó volt. Börtönbe csukatnám azokat a szülőket, akik nem ölelgetik, simogatják gyerekeiket, egészen addig, amíg azok maguk meg nem elégelik. Mi kell egy éppen megszülető csecsemőnek? Levegő és az érintés melege. Lénát, az első lányunkat nyolc hét után érinthettem meg, addig csak a fejemben próbáltam betölteni az űrt, amit születése és hazahozatala között éreztem. Nincs merszem, vagy túl gyenge a képzelőerőm az ő szemszögéből megélni ugyanezt. Máig hordjuk annak a nyolc hétnek a kínját. Szavakkal ezt nagyon nehéz feloldani, problémáinkat rendre ide vezettük vissza, hisztik, cirkuszok, közös sírások sora. Máig tartó csata. Úgy küzdünk egymással, egymásért, hogy azokban az időszakokban semmi más, senki más nem számít. Tegnap este megsimogattam, betakartam a kicsit - a nyolc évest, a nagy nem volt itthon -, és a szobából kimenve elbőgtem magamat. Az egykori gyerek-magamat sajnáltam. Kamasz lányommal néha szerepet cserélünk, talán érzi is… Fél fejjel már magasabb nálam, ereje is több. Megölel, sokáig nem enged el. Sosem volt gyerek leszek vele… Öregapám szerint Babazuza a szláv mitológiából kapta becenevét: esőhozó boszorkány, vihart támasztó volt Babajaga. És mindig fogta a kezemet, félt elengedni. A tavaly december 23-i oldalon pedig a novella… a "Babazuza".)

Március 29. (Fáink rendben, madaraink boldogok. Szent Ferenc bölcsessége, hite kellene. Minek elmenni innét, máshol is csak ez: fa, fű, föld… Az Isten majd gondoskodik rólunk, lám, a madarak is túlélték a telet. Mi is. Novemberben volt fizetés, és már lassan április lesz: hónaposjegy-villany-telefon-uzsonna-tankönyvrészlet-stb. A honorok majd egyszer… az egyik szerkesztőségben még előlem is titkolják, hogy náluk mennyit érnek a rendszeresen küldött, rendszeresen megjelenő írásaim, "ez nem lehet szóbeszéd tárgya", felelték kérdésemre. Nehogy már lelkifurdalásom legyen, hogy mennyire anyagias vagyok… De azért van.
*
Az elmúlt fél év tette, hogy a szemem sarkában megjelentek az elso ráncok, és bár mozdulataimat még a réginek érzem, de egyre többször kapom magamat azon, hogy fáradtan nézek vissza valakire. Az elmúlt fél év hozadéka az is, hogy a terveket rostálom, hogy tudok nyugodtan és sokáig ülni magamban. Az elmúlt fél év elott még együtt lelkesedtem Sáfránnyal, aki kilenc évvel fiatalabb tolem. Most nem értem hatalmas terveit, a magam lecsendesedésével furcsa kontrasztot ad. Jó sok éve ismerjük egymást, és csak most érzem tolem fiatalabbnak ("öreggyereknek" nevezi V. M.). Azt is mondhatnám, hogy az elmúlt fél év tönkretett, de nem így érzem. Jó így lennem. Talán nem a hátamon cipelem a koromat, hanem ölben viszem, mint gyereket, akire vigyázni kell. Ettol lesz jó, ami esetleg lehetne rossz is. Szépen elhúztam a semmit… Épp nincs semmihez sem kedvem. Átraktam a gépet, átrendeztem a szobát, tisztára glancoltam a billentyuzetet. Most minden idegen, és ezzel a levéllel lakom be sajátomnak az új teret. Talán sikerül.)

Március 28. (Ma délben, amikor a nyolc éves megjött a suliból, egy hallatlanul érdekes, tanulságos, izgalmas beszélgetésre került sor. A napsütéssel kezdtük, és kérdései nyomán jó messzire jutottunk. Egyszerűen lenyűgözött a feleleteimből újra és újra kérdést bontó gyerek. A környezetről, világunkról, koalákról, dínókról, kisbolygókról és minden más olyanról volt szó, ami szerintem minden gyereket érdekelne, csak nem mindig hagyják szóhoz jutni, vagy esetleg elég szókincse sincs ahhoz, hogy kifejezze magát. Fanni határtalan kíváncsiságánál már csak az én határtalan kíváncsiságom volt nagyobb: hogy meddig győzi még kérdésekkel. De természetesen nála ez már nem a három-négy évesek örökös miértezése szintjén történt. Tiszta, logikus, célratörő, egyenes kérdései voltak. Igyekeztem egyszerűen, becsületesen, röviden felelni. És kezdtem rosszul érezni magamat. Mint felnőtt, úgy. Mert ő még nem pusztítja a világot. Nem is szemetel. Csak van, és kérdez. Néha már volt saját véleménye, válasza, és mondta is. A koalás tetszett a legjobban. Miért kell őket segíteni, hogy szaporodjanak? Kihalni akarnak tán? Biztosan jó oka van annak, ha már nincs kedvük ezen a földön élni…)

Március 27.   (Olvasta a tegnapi naplómat, felhívott telefonon. Azt mondja, hogy bár nem hisz benne - szokásos felvezetése a következő mondatoknak -, de hallott, vagy olvasott valamit, miszerint két bolygó az oka mindennek. És elkezdi sorolni. Induljunk csak ki a közelünkben ismert családok hirtelen kifejezőbbé vált gondjaira, felerősödő gyűlölet-hullámokra… Mi van, kérdeztem vissza… Hát nem vetted észre magadon, hogy mostanában szinte indokolatlanul, de hatalmas erővel tör rád a gyűlölet, és gyorsan keresned kell valamit, amire nyugodtan kivetítheted? Hm. Hm, hm. Lenne benne valami? Elgondolkodtam volna, de nem hagyott. Sorolta a közvetlen környezetünkből kiindulva, egészen az iraki háborúig. Szava sem marad a jónak, a békemozgalmak erőtlenek, a gonosz köti le minden figyelmünket, energiánkat, hát nem is csoda, ha az van, ami van. Két bolygó miatt? Egyre kevesebb kétkedéssel kérdeztem vissza, és teljesen kedvvesztett hangulatban tettem le végül a telefont. Ezért nincs ereje a tavasznak, fogjuk csak a bolygókra, amik befolyásolnak, felerősítenek… Most éppen a rosszabbik oldalt. Megyek gereblyézni, remélem sikerül még ma elszórni a magvakat. És felülkerekedni.)

Március 26. (Ha lehetne, most Ausztrália legtúlsó sarkában szeretnék lenni. Néha minden összejön. Most van az a néha. Hosszú, és mások számára valóban dögunalmas részletezés helyett csak annyit írok, hogy ha már arról vagyok ismert, hogy amit a fejembe veszek, azt elérem, akkor most sem hagyom magamat. Juszt is megoldom. Juszt se hagyom annyiban. A másodikos gyerekem iskolás gondjaitól kezdve az anyámra életveszélyessé váló házig mindenféle van. Reggel héttől kezdtem a problémák rendezését, és délben már szó szerint rekedten a sok beszédtől, mentem haza. Teljes elkeseredésben, hogy miért vagyok képtelen a családi zűröket ha nem is megoldani, de legalább kezelni… és akkor szépen vállamra tette kezét a Sors, azt mondta, nézd csak őket. És én néztem. Az úton, szemben velem, a temető felé tartva haladt egy kis csapat: Fanni egyik osztálytársa, testvéreivel, és szüleik. Tegnap temették el négy gyerekük közül az egyiket, a tíz évest. Csak az anyuka emelte rám tekintetét, köszönt, és mentek tovább. Nekem lenne gondom? Nevetséges… Amíg a szereplők élnek, játék az egész. Ja, hogy a szabályok, a cselek, a csalások, az övön aluli ütések… Istenem, ez az élet.)

Március 25. (Egyáltalán nem volt tervben, hogy ma kertezek. Most mégis onnét jöttem be, hogy pihenésképpen megnézzem a leveleket, és megírjam a mai naplót. Örülök, hogy még tudom venni a jeleket, és ha nem is mindig, de néha sikerül az összhang. Miről van szó? Arról, hogy mindennek megvan a maga ideje, és azt akkor kell tenni, nem máskor. Honnét lehet tudni, hogy mit, mikor? Belűlről. Mert nem hülye az ember, csak néha süket. Vagy túl elfoglalt ahhoz, hogy engedelmeskedjen. Aztán meg ott vannak a könyvek is, okosodás céljából forgatandó... Szerencsére kedves párom nem olvassa el a naplót, így nem tudja meg, és nem sújtja porig, hogy ma reggel ő utána én is megmetszettem az almafákat. Nem tenne jót a házasságnak, ha kifejteném, hogy ezt bizony én tudom jobban. Mindig is érdekelt, és gyerekkoromtól kezdve figyeltem, hogy milyen metszés után milyen termés, és egyáltalán, hogy milyen fa lesz. És persze a szakkönyvek segítsége is hasznomra volt. Messze halló óbégatások is megestek már a metszés miatt, mondjuk másod évente. Az előbb a rámköszönő szomszédasszonyt is figyelmeztettem, hogy ma délután is csendháborítás lesz esedékes. Mint a hülyegyerekek, olyanná leszünk. Néhány éve beosztottuk, hogy kinek, milyen fák tartoznak a fennhatósága alá. Nekem az őszibarackok jutottak, és bár egyáltalán nem biztos, hogy sok köze volt hozzá a metszésemnek, de tény, az utóbbi években csak azokon volt kielégítő, vagy rendkívül sok termés. Nos, amikor a múltkor megláttam, hogy kedves párom a barackfáim mellett csattog az ollóval, elszakadt a film, és kerthossznyit visítottam. Állt és röhögött rajtam. Szerintem idő előtt volt, és teljesen rosszul vágott bele. Tulajdonképpen rengeteget dolgozunk a kerttel, csekély haszna van, már ha csak a behordott termést nézzük. Ami miatt minden tavasszal újrakezdem - bár minden ősszel erősen fogadom, hogy többé egy mákmagot se rakok bele, mert nincs értelme… -, az annak tudható be, hogy egyrészt szegény öreganyám forogna sírjában, ha ezt a hatalmas területet hagynám parknak. No, igen, felét se bocsátaná meg, úri flancnak vélné, annak ellenére, hogy pazar virágoskertjei több háznál virultak, mert kertészkedni járt ide-oda, rég. A másik ok az, hogy szeretem tudni, hogy mit rakok az asztalra, hogy mitől zöld a zöld, mitől piros a piros, és nem baj, ha fele annyi is a termés, de műszart nem rakunk rá (bocsánat, de a kifejezés kétszeresen találó). Szóval, megyek vissza, és hasonló jókat kívánok minden természetszerető, földközeli embernek. Estére majd holtfáradt, kimerült leszek, pont olyan, mint aki egy másik világban járt. Mert valójában ott is. Babazuza is elégedett lenne velem, bár azt nem tudom, hogy ő tud-e elégedett lenni a túlvilágon… ha ott nincsenek megművelésre váró kertek, biztosan nem az. És az apám se. Neked pedig újra és újra köszönöm, hogy elolvasol.)

Március 24. (Pillanatnyilag a családban Fanni az egyetlen pénzkereső. Búgócsiga jött divatba, mint már írtam. A párom száz éves szekér rúdjából készített néhányat. Több haszna is van, sorolom: Fanni örül, nem tud betelni vele, közös program a gyerekkel, a munkanélküli napokban elfelejteti a tétlenséget. Most is zúg, vagy inkább dübörög az esztergapad, készül a következő. Mert Fanni rendeléseket vett fel. Két kifli ára egy játék. Csak azért, hogy neve legyen a gyereknek. Ez az utolsó mondat így nem igaz, mert Fanninak igenis jól jön az a csekélyke zsebpénz. Rakhattam volna akár idézőjelbe is a zsebpénzt… A muzeális értékű rudat pedig nem sajnálom: lehet, mindig is erre várt, hogy egyszer szivárványosan játszó, gyereket boldogító tárgy készüljön belőle. Sok, színes búgócsiga, olyan igazi, eldobós is, Fanni épp az ablakom alatt gyakorol vele. És van olyan, amit megfúrt az apu, forgásában hangot ad. Elkészül, a párom kipróbálja, azután már látom, játszik ő is, és a próba csak ürügy. Még be nem vallaná… Mert nem is olyan egyszerű játszani. Le kell vetni sok-sok álarcot, hogy lehessen. És a gyerek lesz a nagy, a komolyabb. Okít, mutat, hogy nem így kell, hanem amúgy. Mikkamakka, Füles, Bóbíta, Micimackó… sok-sok olvasmányunk… Lócit soha sem tudtam végig olvasni, a végére mindig elbőgtem magamat: leülni a földre, hogy látni, milyenek a nagyok… A lovakkal nem gondol senki, forgó csigák láttán mégis gondolunk. Köves úton, az éjszakában szikrát vetett a patkó. A nyers kukorica illata. Mi nem jut eszébe az embernek, pedig csak a mai nap bejegyzésén akar túl lenni… Estig elfogy a rúd, egy karkosárnyi játék, lesz még az unokáink unokáinak is. Fanni a maradékot tenyerén egyensúlyozza. Jut eszembe az alig méternyi darabról Toldi. Azután csak szavak. Fejlő, istráng, saroglya, oldal, nyereg. Gyeplő, hám, iga. Eke, borona. Dűlő, kaszáló. Jutnak eszembe mindenfélék. A novella is, a Babazuza. Megörültem, amikor szólt a szerkesztő, hogy az kerül bele az antológiába. Közben kint végre dúl a tavasz. A szomszédasszony kertet ás, áthívott egy kávéra, égette arcunkat a nap…)

Március 22 - 23.

Félelem

A legelsőnél megértettem, hogy mindig erre a hangra vártam. Túl akartam lenni rajta, mert tudtam, el nem kerülhetem: aki ide született, nem ússza meg e szirénahang nélkül. A gyerekek nézték a repülőket, és azok voltak szerencsések, akiket sikerült megkímélni a rettegéstől. A megkímélés a felnőttek dolga lenne, de sokszor nem képesek rá. Aki hallotta a szirénaszót, a légvédelmit, és nem ijedt minden alkalommal halálra tőle, az már felnőttként kezdhet magával valamit, valami mást is, nem csak rettegve várni, hogy mikor szólal már meg az a hang, amiről éjszakánként a szüleit hallotta suttogni; és mikor történik már meg végre az, amit nem is tudtak formába képzelni, csak jelentésnélküli, vagy homályos jelentéssel bíró szavakból állítottak össze: oroszokat, partizánokat, mieinket, brigádot, kényszermunkát, önkéntességet emlegettek, de a végeredmény egy gyereknek teljesen képtelenség volt, siralmas zagyvaság, amiből semmit sem lehetett kivenni, másnap nem lehetett elmesélni a többieknek. Nem lehetett szavakba önteni azt a félelmet sem, ami akkor született. Mert álmodás helyett félelem volt, és védelem helyett ez jutott az óvatlan szülők maguk rettegésének feldolgozásából. Ők is féltek, ők előre is, és visszamenve is az időben, és attól volt, hogy éjjelente nem szeretkeztek, hanem azt híve, hogy a gyerekek már alszanak, suttogtak, csak suttogtak világnak. Soha sem ők hagyták előbb abba, hanem a gyerek aludt el már igazából is, nem csak tetetve az álmot, mert eleinte mint beteg ember, már előre várta a kínt, és eljátszotta, hogy mélyen alszik, had kezdjenek már beszélni, seppegni a felnőttek. Hírhedt és híres embereket is emlegettek, akik ma is itt járnak közöttünk, akik mosolyogva köszönnek, cukorkát adnak a gyerekeknek, jól megy a dolguk, de valami homály veszi őket körül, senki sem mondja ki nappal, senki nem vágja az arcukba hangosan, csak a gyerekeket rémisztve halálra a suttogós éjszakákon, meséik világnak a rémségeket, kínzásokat, árulásokat, besúgásokat, hogy aztán a gyerekek gyanakodjanak, és nappal ne merjenek senkinek a szemébe nézni. Hazudik, aki azt mondja, hogy a gyerek mindent kibír. Nem mindent, de nem is hal bele mindjárt, csak később, de addig sokat kell cipekednie, és sokszor kell rájönnie, hogy nem menekülhet el, és nincs is az a sziget, csak kitalálja magának, hogy legalább ha szava veszik, oda menekülhessen minden elől. Mert amíg van szó a félelemre, amíg kimondható, addig lehet vele bánni, de ha már csendessé válik, akkor nagy a baj. Velünk együtt növekszik, kivethetetlenül, és eleinte nem is vagyunk tisztába vele, mit hordozunk magunkban, csak azt érezzük, valami nincs rendben velünk. Ez a dolog sokáig rejtve maradhat, főleg akkor, ha nem megyünk el máshova a megszokott környezetünkből, vagy nem akarjuk meglátni azt, aminek a tudatosítása elsőre óriási megrázkódtatás, de később a gyógyuláshoz vezető első lépés lesz. Az állandó szorongás ott van a levegőben. Utánunk jön az otthonokba, az elcsendesülésben is jelen van. A meghitt percek sem mentesek tőle. Leginkább nem is ölt formát, de ha mégis, akkor gyakran a "mi lesz holnap" kérdésében testesül meg. Nem ez az egyetlen oka a félelmeinknek, nem csak a jövőtől való indokolt félelmünk. Erőnk csak arra elég, hogy megakadályozzuk, hogy egyelőre ne növekedjen pánikká a passzív félelem. Az erő a folyamatos legyűrésre megy el, és a megoldás keresése elmarad. Kiegyezünk magunkkal. És észre sem vesszük, ez a téboly kezdete. Magunk nyúlunk a rácsokért, és húzzuk körénk őket. Közelre, hogy kapaszkodhassunk a hideg vasban, és sóvárogva nézzünk kifelé, két függőleges vas közé szorított arccal. Úgy nem látszik a börtönünk sem, és ha nem látjuk, nem beszélünk róla, olyan, mint ha nem is lenne, de legalább van miben megkapaszkodnunk egy ideig. Amíg nem ér el a következő hullám. Előre soha nem lehet tudni. Minden összesűrűsödik, elnehezülünk. Alig akarunk már valamit. Már kimondani sem, mert a szavak épp az állandó jelenlétükkel vesztik el erejüket. Elhallgatni a félelmet? Kitörő örömérzet is csak veszett táncként, (mélyebbre taposva a szorongás), semmit nem oldott fel, nem semmisült meg a rossz. Az ujjongás haladékot jelentett, még csak nem is esélyt. A birkák nyakán kolomp. Újra és újra megjelenik a félelem. Itt mindig félni kell. És a legsúlyosabb teher épp a könnyű belenyugvás képessége, a tudattalanba taposás túlélést segítő, látszólagos eredménye. Semmi sem köt ide, úgy érzem. Azután pedig úgy: a félelem. Ezzel a félelem-csomaggal nem juthatok messzire. El sem indulhatok. Élem a magam félelmét, és közben ki is vetítem. A kivetítés azonban nem elég. A magam felé ható, másoktól induló jelek közül csak a félelem különböző megnyilvánulásait vagyok képes venni. A többi, mintha nem is létezne. Kiépül a világom, a magam szorongásaiból és a mások felől érzettekből, ami csak igazolja és megerősíti a saját félelmem létjogosultságát. Mennyire félek. Itt mennyire a félelem a legerősebb érzet, erre akkor jöttem rá, amikor elmentem innét. Megszűnt a teher, a félelmet tápláló, állandóan szinten tartó közeg, de a félelem megmaradt. Eleinte légüres térben lebegett, de hihetetlen gyorsasággal megkereste létének igazolását, és megtapadt az első alkalmasnak látszó dolgon, és ismét hízni kezdett. Jelen lenni, uralkodni, nem hagyott más érzeteknek teret. Szörnyű felfedezés volt, amikor nem a félelem irreális voltát kellett meglátnom, hanem, hogy a magam léte lett bizonytalan a félelem nélkül. Nem vártam meg, amíg magától tér vissza a mindentől félni való képesség, utána nyúltam, mert a félelemmel vagyok egész. Már nem mindig érzet, már egyre gyakrabban testet öltő rém. Amíg nem mertem kimondani, azt hittem, az egész létezésemet áthatja. Mióta kimondom, alakot öltött, de legalább jól elhatárolható. Megtanultam bánni vele. Teljesen megszüntetni nem voltam képes - hogyan is, amikor ez már születésem óta részem? Csak távolabbra tartottam magamtól. Nem én vagyok a félelem: én az vagyok, aki fél. Aki a félelemtől fél, és így előröl kezdődik az egész....

Március 21. (Délután a párommal beszélgettünk, Fanni körülöttünk játszott. Jó messzire mentünk. Elpusztult civilizációk emlegetése, a mostanira vonatkozó borús jóslatok, elcsüggesztő kilátásaink rontották az amúgy is borús hangulatot. Fanni pedig pörgette, pörgette a saját kezűleg eszkábált búgócsigát (egy pokémon tazót szúrt át fogpiszkálóval), és úgy nézett ki, mint aki nem is figyel ránk. Biztosan miatta történt, ha nem is tudatosan, de bizakodóbb vizekre eveztünk. Ha az információs társadalom alapjaiban rendül meg, és visszaesünk a középkorba, legfeljebb majd önellátásra rendezkedünk be, mondta a párom kesernyés humorral. Fanni az asztal sarkáról leszédülő forgantyúja után kapott, és a hajolásból, oldalvást fölfelé fordított fejjel nézett rám: na, anyu, akkor az internettednek is befellegzett, mondta. És játszott tovább. Mi meg jó nagyot hallgattunk rá.)

Március 20. (Hajnalban arra riadtam, hogy a nappaliban ordít a tévé. Éjjel nagyon éles a hallásom, és a beton mennyezet, a két ajtó ellenére is meghallom, hogy ha akár csak a hűtő is bekapcsol. Ezért tűnt ordításnak a halkra állított tévé hangja is. Irak. Szaddam. Kikapcsoltam, betakartam a fotelben alvó páromat. És nem várok vele huszonharmadikáig, inkább már ma felrakom a Szép Szó-ban megjelent írásomat.)

Deja vu

"… olvasom, hogy kétszázan tüntettek Belgrádban, a nagy tüntetések városában, gondoltam is, hogy nagy depresszió lehet nálatok. Illetve valami hasonló, mint ami itt: nem értik az emberek, hogy mi köze van ennek a balhénak a saját sorsukhoz. Ami azért Jugoszlávia esetében (vagy hogy is hívnak most titeket) mégiscsak furcsa, mikor éppen az USA-hoz nektek igenis sok közötök van, ugye..." (levél, 2003. február)

Mit idéz bennem a háborús készülődés? A "mintha már megtörtént volna" - érzetet, azután akaratlanul is emlékezést. Mint Mórickának, nekünk is mindenről az jut eszünkbe. A háború, nem a szex. Akkor lenne esély a háború kikerülésére, ha pénzfeldobással döntenének, és "a levegőben marad" lehetőség jelentené a békés megoldást. Már csak ilyenekre telik tőlem. Deja vu… Akkor is fokozatosan lett felvezetve a téma. Elkezdi mondani a tévé, a rádió. Az újságok első oldalain hónapokig mást se olvashatsz, csak hogy lesz, nem lesz, lesz, vagy nem lesz, hogyan elkerülni… Közben senkit sem érdekel a véleményed, tudod ezt te is, és ne csodálkozz, ha utóbb majd fásultan veszed tudomásul az áldozatok számát is. Mert minnél nagyobb, annál több ok lesz visszavágni… Jól megdolgoznak addigra. Mi köze ennek a mostani dolognak a saját sorsunkhoz? Nagyon könnyű elhinni, hogy semmi, csak eddig a "nagyon könnyen elhívésig" volt keserves az út. Nem is igaz az, hogy a strucc homokba dugja a fejét… Ki mondta, hogy ez normális hozzáállás? Nem az, de sok-sok évet kellett volna itt élned, hogy érts.
*
A háború nem a bombákkal kezdődött, hanem a háború lehetőségének felvetésével, és nem lehetett megállítani a lavinát. Mint most… De mi nem csak a NATO bombáitól féltünk. Választhattunk szabadon, hogy melyik a nagyobb frász. És nem is csak két tűz közötti volt sorsunk… Az utolsó napokban minden katonai jármű délre tartott, alig volt más forgalom az utakon. 1999. március 24-én, kedd este jelentette be Javier Solana Brüsszelben, hogy a válság békés elrendezése kútba esett, más megoldás nem maradt, és ettől kezdve Wesley Clarké a terep. Clinton szerdán, néhány órával az első ledobott bombák előtt telefonon értesítette Jelcint, hogy a jugoszláv elnököt nem sikerült rávenni a nemzetközi béketerv elfogadására, és hogy Koszovóban tovább romlik a helyzet…1999. március 25-én, szerdán, a Colombo alatt elindult a felirat, miszerint a bombázás megkezdődött. Megkönnyebbülést éreztem. De ne hidd, hogy mert a NATO-nak szurkoltam, és elfogadtam a rendcsinálási módszerét! Több hónapi feszültség, nyomás oldódott abban a szirénahangban. Mintha minket születésünk óta arra a hangra készítettek volna fel... A félelem később jött, de luxus lett volna kimutatni: a gyerekek miatt azt mondtam, hogy nem félek. (Mielőtt ezt elkezdtem írni, megkérdeztem, hogy mire emlékeznek abból a tavaszból. A mi gyerekeinknek nagy szerencséjük volt. Másként is történhetett volna, és ami történt, azt másként is megélhették volna: nincsenek különösen rossz emlékeik. Vagy még nem tudnak róla. Nem feszegettem tovább a témát.) Nem csak mi kapcsoltunk lassan. Az egyik belgrádi tévé a Rigómezei csatát mutatta, a másikon jégrevü ment. Közben már Belgrádot is bombázták. Az RTL Klub a Let The Sunshine című dalt adta épp, a TV2 a Colombot, időnként megszakítva a legfrissebb hírekkel. Fogalmunk sem volt, hogy ilyenkor mit kell tenni. Vizet engedni? Csodálkoztunk, hogy áramunk van. Becsuktam az ablakokat, de utólag azt hallottam, hogy inkább ki kellett volna nyitni. Szép éjszaka volt. Minden szép éjszakára haragudtunk azontúl, mert kedvezett a felszálló gépeknek. Négy óra körül robbanás rázta meg az ablakainkat, Zombor felől hallatszott. Öt éves volt akkor a legkisebb, most azt mondja, emlékszik, ahogy egymáshoz bújtunk. A kicsi az áramszünetekre emlékszik legjobban, például amikor a szomszédnak sóletot vittünk, mert csak nekünk volt gázrezsónk a műhelyben… Mindenki kedves volt mindenkihez, szerb, vagy magyar, nem számított (később, 2000 októberében ismét így éltünk néhány napig - a baj szépen összehoz. Persze, azután már megbánja, elfelejti, pillanatnyi emberségét hetykén tagadja a résztvevő, és igyekszik pótolni az elmaradt rúgásokat) Tegnap este nyolc órakor újvidéki, zombori, belgrádi, pristinai célpontokat ért találat, a vezérkar bejelentette, hogy a NATO agressziót hajtott végre Jugoszlávia ellen - ezt már a csütörtöki újság címlapján írta. Az elnök nyilatkozatát is olvashattuk: végezze mindenki a munkáját, folytatni kell a politikai folyamatot, és közben védeni az országot. Oroszország a BT összehívását kérte. A kertben ástunk, veteményeztünk. Nem az elnök miatt, csak mert az élet nem áll meg, és úgy gondoltuk, ha túléljük, legalább ennünk legyen mit. A következő percről sem lehetett fogalmunk, nem arról, hogy nekünk érik-e be a paradicsom. Az iskolába az első nap még elmentek a gyerekek, de becsöngetés után visszaküldték őket. Előre lett hozva a tavaszi szünet. Még nem tudtuk, hogy annak az iskolaévnek akkor lett vége. Kenyérét, újságért mentem, félúton találkoztunk, szép idő volt, és az első szabályt mindjárt bevezettük: ha megszólal a sziréna, mindenki rohan haza, bárhol van éppen. Később fellazult a szigor, de sokan hetekig ki sem engedték a gyerekeket a házból. A rémhírekre teljes zárlatot vezettünk be. Ha volt áram, pogácsát sütöttem, bezacskóztam vésztartaléknak. De hetvennyolc napig sem voltam képes becsomagolni azt a batyut, amit majd felkapunk, ha hirtelen menni kell. Az iskolákban katonák voltak elszállásolva, a búzaföldekbe tankok beásva. (Visszaolvasom a leírtakat, és roppant nevetségesnek hat. Közben bennem egyre jobban növekszik valami, három éve eltemetett érzetek hívódnak elő. Jobb lenne pontot tenni. Én is írtam akkor naplót, de eltüzeltem. Most még egyáltalán nem bánom.) Lázas bevásárlásokat nem tapasztaltunk, tolongást sem a boltok előtt… a többségnek akkorra már nem volt miből boltba menni, akinek meg akadt rá, az megtehette előbb, épp elég ideig lebegtették felettünk a bombázások lehetőségét. Áramszünetek, grafitbombák, vöröslő ég délről, nyugatról. És a repülők… Szerdán, március 25-én hangzott el a Vöröskereszt felhívása is, ami egyaránt szólt a NATO-nak, és Jugoszláviának is, hogy a küszöbönálló háború alatt kíméljék a polgári lakosságot, bánjanak emberségesen a hadifoglyokkal, a genfi egyezményeket szem előtt tartva... Később, hivatalosan 79 gyereket számoltak az áldozatok közé. Csütörtökön, a háború első napján az újság még 16 oldalon jelent meg, nem írta rajta, hogy rendkívüli szám, viszont külön keretben kértek elnézést, amiért a tervezett vezércikk kimaradt, és a washingtoni tudósító jelentését sem közölhetik… A bombázások harmadik reggelén hunyt szemmel böktem a kinyitott Bibliára, ha már öreganyámnak bejött, nekem miért ne mondana valamit… Aztán meg csak ültem, elzsibbadva a frásztól, mert amit az ujjamnál olvastam, képtelenség volt akkor átvitten értelmezni: az anya hét gyermeke halt szörnyű kínok között, szeme láttára. Ettől kezdve nem vettem elő többet a Bibliát, inkább másféle kapaszkodót kerestem. Így, utólag szavam sem lehet. Átéltük, elmúlt. Az életünk, házunk megmaradt, mi megúsztuk. Másoknak rosszabb volt. Mi csak féltünk… És már régen nem bombáznak bennünket, de ami a háború miatt romlott el bennünk, az azóta se lett jó.

Március 19. (Mintha ugyanazokat a mondatokat vágták volna össze, csak imitt-amott behelyettesítve más nevekkel. Akkor is március volt, és szinte napra akkor kezdődik a háború. Nyolc évesünk, hallgatva beszélgetésünket, megjegyezte, hogy a NATO-ra mindig márciusban jön rá a bombázhatnék? Szombati hegyi túránk egyik célja lett volna a tévétorony, ami mellett valamikor játszótér volt, ahol régen Fanni is játszott, és amit agyonbombáztak. És a szombati, ideiglenes, ünnepi pontonhíd juttatta eszembe az újvidékit. Néhány héttel a bombázás megkezdése előtt jártunk a Fruska gorán, utána már a háború, a gyors tempójú hídrombolások sok hónapig lehetetlenné tették a kirándulást. A háborút befejezték (abbahagyták?), de jó ideig még csak komp vagy csónak vitt volna bennünket a túlsó partra, ahol a hegy van, így egészen a pontonhíd felállításáig várnunk kellett. Volt is öröm, amikor végre kész lett! És persze hihetetlenül hosszú sorban türelmes várakozás. Valóban türelmesek voltunk, mert akkora megértettük, nem magától értetődő átmenni a másik partra, hanem ajándék.)


Birok

Az orr nélküli banya minden álmomban megjelent, fenyegetett, hogy magához hasonlatos csúffá varázsol. Patkányok követték, hajából másztak elő, hosszú farkukra tapostam. Elvették tőlem a puskát. Éjszakára oszlophoz kötöztek, vagy fához. Elfogyott a gyógyszer, az elvonási tünetek rosszabbak voltak a valóságnál is. Éreztem, hogy a gonosszal szemben tehetetlen vagyok, mert ha egyszer legyőzném, akkor helyette lennék a gonosz, és aki most vagyok, azzal állnék szemben. Összekeveredtek a dolgok. Elkezdtem ki - be járni magamból, ízlelgettem a szerepeket... Kiküldtek a front legveszélyesebb szakaszára, és az álmom megvalósulni látszott. Elkönyveltem, hogy mégis csak álmodom, és úgy kormányoztam a buldózert, hogy közben vártam az ébredésre. Akkor volt jó, amikor végre az orr nélküli banyával találtam magamat szemben, mert ott már pontosan tudtam, hogy melyik jelenet után mi következik, és a szagokat sem éreztem, mert végül beváltotta az ígéretét: szétlőtt orral ébredtem a kábulatból. De még nem megyek el innét, mert nincs vége. Próbálok nem emlékezni, de a banya örökké itt ül az ágyamon, és beszél szakadatlan. Soha sem alszom el, kormányozom a buldózert, és hiába mondják, hogy vége. Amíg emlékezem, nem mehetek haza, és nem is halhatok meg addig, ez ami biztos.


  

Március 18. (Jelenleg nincs kutyánk, és még macskánk se, de ez nem azt jelenti, hogy csak madarak birtokolják a kertet. Rengeteg környékbeli macska jár hozzánk, egyet még a lakásba is beengedtünk. Sajnos, elképesztő szokást vezetett be: csakis a gyerekek zöld színű ágyhuzatán tudta elképzelni dolgának végzését. Emiatt privilegizált helyzete gyorsan megszűnt, és épp olyan bánásmódban részesül, mint a társai, vagyis kívül tágasabb, enni kap, de be nem járhat. Falu ez, ahol az állatok tartása könnyűszerrel megoldható másként is, nem csak egy kanapén heverve a kedvenccel. Nos, ez az átokfajzat kandúr bosszút esküdött, és juszt is bejár tojni. Megtisztelte már a gyerek cipőjét, a kamra szerepét betöltő papírdobozt, benne répával, krumplival, satöbbivel. De nyúltam már macskaszarba a szennyest válogatva, és az esernyőt kinyitva is meglepődhettem. Nem is sorolom tovább, de el sem tudom képzelni mi lesz, ha jön a jó idő, és az ajtók szabad bejárást nyújtanak… A szomszédban menekültek élnek, akiknek sárga színű korcs kutyája többet van nálunk, mint otthon. Úgy jár hozzánk, hogy határozottan látszik a magatartásán, hogy bár nem otthon van, de neki itt többet szabad, mint a sorstársainak. Fogalmam sincs, miféle ösztön teszi, hogy a sajnos sűrűn előforduló kóbor ebeket nappal a mi portánkról is elüldözi, viszont éjjel szigorúan csak a saját területéről. Számára mi csak másodrendű emberek vagyunk? Talán, mert az alig néhány éve idejött gazdája is így gondolkodik?)

Ablakon innét, ablakon túl

Ablakom Bolond Józsi gazos portájára nyílik. Húsz éve onnét figyelem, amint naplementekor kimegy az odvából, és leül a partra. Sötétig lógatja fejét a vízre, én pedig benti rejtekemből sötétig nézem őt. Róla mindenki elkönyvelte, hogy bolond. Engem nem láthatnak meg… Amíg ő ott ül, nem nyitok ajtót senkinek, nem veszem fel a telefont sem. Amikor Józsi feláll, és zsibbadt lábait rázogatva becammog a házába, én is akkor indulok el. Néha találkozom valakivel, aki köszön, és megkérdi, hogy hol vagyok elveszve. Rendszerint azt felelem, hogy sokat dolgozom, írom a könyvemet, vagy hasonlót találok ki, de a kérdező már két házzal túl van rajtam, siet… Józsi csendben él, mások szerint elbutult életében, és figyeli ahogy nő a fű, ahogy a víz folyik. Senki sem tudja, hogy mire gondol, mert nem is érdekel senkit. Ha nagy ritkán akad hallgatója, sünökről és madarakról dadog, vagy harmonikázik. Tömpe ujjaival játszik a hangszeren, és ha felismerhető a dallam, fülig húzódik a szája. Ok nélkül is mosolyog. Gyerekkorában gyakran bántották, de akkor is csak mosolygott. Ritkán fakadt sírva. Olyankor döbbenhetett rá, hogy két világ van, és ő nem a sajátjában él. De ez csak feltételezés, semmi több, mert Józsival erről nem lehet beszélni. Délben a nénje ebédet visz neki, igazít ezt-azt körülötte, közben egyfolytában beszél, a becsukott ablakomon át is hallom a rikácsolást. Termoszból kávét isznak, azután végre elmegy. Józsin is látszik, már alig várta, hogy egyedül maradjon.
*
Meglátogattam. Az a nagy ház romja, én itt alszok, mutatta a szűkös lakot. Az ajtó kifelé nyílt, sarkán lógott a harmonika. Az asztalon kenyér és ételhordó volt, a fogason pedig rongyok, madaras képek a falon, távcső. Titónak is ilyen volt, a madarakat nézem, mondta, és vigyorgott. Nem kért, hogy üljek le, állt az ajtóban, az egyetlen nyílásban, elfogva előlem a fényt és a kijáratot. Majdnem féltem. Érezhette, mert kilépett az udvarra, és elindult a víz felé. Utána mentem. A házamra, az ablakomra láttam: mintha valaki bentről lesett volna minket… Sokáig voltunk csendben. Folyt a folyó, tükrén a felettünk elszálló madarak képét vitte, kilencet számoltam meg. Már nem volt kedvem faggatódzni, pedig eredeti szándékom az volt, hogy megtudjam, miért ül örökké a parton… Mennem kellett. Nekem még nehezemre esett a szótlanság, és hogy ne némán hagyjam ott, mondtam neki, hogy megszámoltam a madarakat. Azt hittem, nem is hallja. Hirtelen fordult felém, és mielőtt félreugorhattam volna, esetlen, ügyetlen, de erőteljes mozdulattal magához rántott, megölelt, felemelt a levegőbe, forgatott, forgatott, hogy teljesen elszédültem tőle, és közben artikulálatlan hangon rikácsolta: kilenc volt, kilenc volt…!

Március 17. (Bentről úgy néz ki, tavaszodik. Biztosan így van, már azért is, mert felhívott H., és a Dombos Festet emlegette, azt ígérte, az idén olyan lesz, amilyen még nem volt. Az biztos. Hogy olyan. Erre majd még visszatérek. Az alábbi verset pedig F. J. J. küldte.)


Erdélyi József:

Kegy

A szürke ég alatt,
a fehér föld felett,
a varjak fekete
csapata megjelent.

Megélénkül a holt,
a sivár téli táj.
A koncleső csapat
a szennyes útra száll.

Utálatos madár,
elnézem, mit mível:
a fagyos lóganéjt
vagdossa csőrével...

Az élet kedvesebb,
nem az éhenhalás!
Mi nyáron "phí kaka!"
télen "kalács, kalács!"

Mit ér a büszkeség,
hogyha üres a begy? -
Ganéjba rejti gyér
zabszemeit a kegy!..

Március 16. (Tegnap a hegyen jártunk, napsütésből indultunk el, és esőn, ködön át volt részünk mindenben. Igazi hózivatarban is, olyanban, amilyenben még télen sem. A hóval belepett erdő elképesztő szép látvány volt. Apró, zöld lándzsaként a hóvirágok, a hótakaró felett csüngő fehér szirmokkal. Egy olyan részre is akadtunk - már a Dunánál -, ahol menekültek laknak. Dinnyecsősz kunyhójához hasonlatos kalibákban. Valamikor álomszép kirándulóhely volt az a rész. Egy illúzióval ismét kevesebb maradt. Egy másik útvonalon pedig a néhány hónapja teljesen kiégett menekültszállóhoz értünk. Állítólag az egyetlen halott, ágyában cigarettázó férfi miatt gyulladt ki a több tíz család otthona. A híradókban megszokott képektől sokkal megdöbbentőbb volt látni a csupasz falak előtt elszórt tárgyakat, összeégett holmit. És továbbgondolni sem volt kedvem azoknak az életét, akiket még azon a nyomorúságos helyen sem hagyott békén a sors. Egész délután az járt az eszemben, hogy épp akkor zajlik a gyászszertartás. Nagyon kevés autóval találkoztunk, tévék előtt volt, aki tehette. Negyed évszázada Tito temetése volt ehhez hasonló, nem volt kedvem nézni. Otthon elővettem a régi újságokat, és elképesztő volt, amint felidőződtek az akkori dolgok. Anyósomék nézték a tévét, én a teraszon ültem, nagy pocakkal, horgoltam, sárga fonalból, sütött a nap, gyászzene hallatszott ki a teraszra. Ma megkérdezte a nagyobbik lányunk, hogy jobb volt-e a nyolcvanas években? Magyarázni kezdtem. Belevágott a szavamba: nem lehetne egyszerűen igennel, vagy nemmel felelni? Nem lehetett. Igen, bizonyos szempontból jobb volt, de… Ez a "de" a lényeg. Csak sokáig tartana kifejteni. Más témákba mentünk, aminek számomra rossz ízt hagyó vége lett: tisztában van vele, hogy honnét, hová jutottunk. A "honnétot" én világosabban látom, mert éltem is azt. Sáfránnyal bőgésig vitáztam ma reggel. Elment innét, én maradtam. Engem a napi dolgok, a "holnap mit eszünk" foglal le, és egyre kisebb lelkesedéssel tudok olyan témákról csevegni, amik azelőtt összekötöttek bennünket. Lelőtték a miniszterelnököt, másnap Szabadkán falfirkák jelentek meg "Magyarok, haza!". Félünk, de már attól is, hogy a félelem szagára a még szelídnek látszó kutya is bevadul, és épp a félelmünk miatt támad… Szörnyű, ha elfog a feleslegesség érzete: se itt, se máshol nem kellek magyarként, viszont más meg nem lehetek. Vigaszul a könyvekbe menekültem. Kelta történetek. Azután becsuktam, mert párhuzamot kezdtem vonni egyes dolgok között, és nem lettem boldogabb. Elveszünk? Kiveszünk? Elfogyunk? Reményvesztettségem néha odáig fajul, hogy elképedve nézem a fiatalok bizakodását: vakok lennének? Nincs erőm a derűlátásra, az erőm arra kell, hogy titkoljam a kedvesztettségemet. Most nem sikerült.)

Március 15. (Egyik ismerősömmel ide-oda pattogtattuk az iméleket, a lényege az volt, hogy szedjek már össze egy csokor novellát, könyvesítés céljából. Az a bajom, hogy amikorra esetleg a könyv kijönne a nyomdából, már engem cseppet sem érdekelne, és el sem tudom képzelni, hogy mást meg igen. Iszonyú gyorsan évülnek el a szövegeim. Más: őszinte és megszokhatatlan ámulással figyelem, hogy naponta idekattintnak… Szerintem soha sem lehet teljesen természetesnek venni, hogy vannak emberek, akik épp erre szánnak időt - amivel majd a napokban kicsit visszaélek, mert a novellákból rakok fel... Köszönöm.)

Elmúlt terek

Aludhattál még, mert csöngetésemre nem felelt a bejárati ajtó zümmögése, így inkább csak a küszöbödre ültem, magam mellé téve csomagjaimat, és vállalva a korai kutyasétáltató asszonyok rosszallását, mert miattam kénytelenek voltak összeszedni a kutyáik piszkát, papírba fogva, maguktól távolabbra tartott kézzel mentek a szeméttárolókig. Ők nem tudhatták, hogy előző nyári szórakozásom volt, hogy a csukott erkélyablakok mögül lestem őket, amikor semmit sem téve húzatták magukat a rohanó kutyáikkal, miután azok ott hagyták jelüket a járdaszélen. Felismertem azokat, akik csak akkor alkalmazkodnak az elvárásokhoz, ha tanújuk is van erre. Büntetlenül megúszni, ha csak lehet. Ha a városodra gondolok, máris az orromban érzem a fülledt kutyahúgy szagát is. Nincs elég növény, ami kipárolgásával elnyomhatná.

Mindig is kerestem egy küszöböt, ahol az elméletben már elkészült időgép nélkül, csak magamra hagyatkozva, a saját, régi időmet élném, az a küszöb lehet akár Budapesten is, vagy bárhol. Téridőről, görbületről, vonzásról és taszításról beszéltünk. Nem kell rácsodálkoznom az elméletben már kidolgozott találmányra, hiszen a fejemben mások az idő és a tér viszonyai. Az időben járok, le fel, váltogatva a helyszíneket, és a tér veszi át az idő jellegzetességeit. Jelenlegi, egykori és majdani terek görbülnek körülöttem, én pedig egyre súlyosabb leszek, már a rácsozat, a háló sem tart meg, és időből, térből kiesve létezek valahol máshol. Elveszel te is az ablakaim mögött, pedig eddig kívülről voltál, bennem. Kintek és bentek váltakoznak. … és magadban rendet tartasz? Nincs rend, csak az akarat hajt felé, hogy minden polcon szépen, sorban, becsomagolva, portól, molytól védetten feküdjek a használaton kívüli holmijaink. A tárgyak kiszolgáltatottságával heverek a tenyereden, magamban sem eldöntve, hogy melyik istennőhöz küldök egy fohászt, melyiknek mutatok be áldozatot, és végül a hálám melyik felé száll. Asszonybagoly vagy, mondta a hajléktalan is, amikor az előbb, az első autóbusszal érkezve, mindenhez túl korán, ácsorogtam az aluljáró lépcsőjén, nem tudva eldönteni, hogy a földalattit válasszam, vagy inkább gyalog vágjak neki az útnak, amely hozzád visz, vagy inkább rajtad keresztül máshova. Asszonybagoly, ismételte meg, amikor nem kapott választ, mert elképedve néztem az arcát, amely szinte felfénylett a mocsokban, ami nem is a mosdatlansága, az elhanyagolt ruházata miatt nőt túl mindenen, hanem inkább a város reggeli mocska volt, az, amit az előző napról hurcolt magával az idő, a kettőnk ideje, amely hirtelen összeért. Asszonybagoly, ezt ízlelgettem hazáig, mert végül mégis a gyaloglás mellett döntöttem, és helyes volt a választásom. Már nem idegenként jártam a városodban, már otthonosan mozogtam benne, csak a levegő, csak a ragadós szenny zavart, ami lentről, föntről, a falakról, mint pókháló, amely eltéphetetlen, csak belegabalyodni lehet, úgy vett körül. Nem ez volt az egyetlen élményem a hatalmas fővárosban, ami meghökkentett, mert a kezdeti idegenségem tudatában a védettséget is élveztem, ami azt jelentette, hogy lehettem ami vagyok, szabadon, mások tekintetének tükre nélkül. De néha, mintha az idő átváltott volna térré, történtek apróságok, amelyeket biztosan tudom, hogy még nem éltem át, tehát nem a deja vu élményét jelentették, hanem inkább valamikor elkezdett mondataimat fejeztem be a hirtelen feltámadó kényszerrel, ami előbb a kimondást hozta elő bennem, majd később követte a visszaemlékezés arra, amit tulajdonképpen folytattam, vagy néha lezártam is. Mások szájából is jöttek a szavak, amelyek a sajátjaim voltak, mint az asszonybagoly, legutóbb. Öregapám ült a küszöbön, már mindig így emlékszem rá, mintha örökké ott lett volna, és azt mondta, az arcomba nézve, hogy asszonybagoly vagy lányom. Amikor a hajléktalan mondta ki, ráismertem az idő csavaros menetére, a visszazuhanás egy szinttel előrébbre tökéletes volt. Másodszor persze nem mertem csöngetni, ne zavarjam meg a korai álmodat, eljöttem, otthagyva a küszöböt, a következő buszra épp időben érkezve. A baglyok éjjel járnak, a nappal nem az ő idejük. A budai hegyek is csak a vakító fény miatt nem látszottak rendesen, a Rákóczi úton először feléjük indultam, de még időben fordultam vissza, és mégis a földalattit választva, gubbasztottam a műbőrrel borított, barátságtalan, de nem ellenséges üléseken. A Stadionnál jutott eszembe, hogy csomagjaimat ott felejtettem a küszöbödön, szépen elrendezett tárgyaimmal együtt. Vagy inkább a tárgyaim hagytak el engem, de biztos voltam benne, hogy nem hagyod veszni őket, mert az idő miatt hiába kapaszkodnál az elméleteidbe. Idáig legalább eljutottam, és ez a fő.

Március 14. Rilke utolsó, befejezett verseinek egyike, magyarul "Sírfelirat" a címe, viszont sehol sem találom a vers magyar fordítását… tehát:

Rose, o reiner Widerspruch, Lust,
Niemandes Schlaf zu sein unter sovil
Lidern.


(Sikerélménnyel indult a nap, megjavítottam a nyomtatót, de a folytatás: bénáskodás. A gyász miatt elmaradnak a rendezvények - ezt nem azért írtam, mintha másnaponta mennénk valahova, és most hiányzik... De azért a hegyre elmehetnénk, épp most találtam egy cikket, hogy az ősszel szétvert, kedvenc hegymászó otthonunkat felújították, működik. Jó lenne megnézni, de az utak mellett álló rendőrök látványa a közelmúltat idézi: inkább sehova se akarok így. Semmihez semmi kedvem se, ellógtam az egész délelőttöt. Most mi van? Általános rossz kedv. És desszertnek teljes pénztelenség. Februárban úgy éreztük, hogy nem bírjuk tovább… már március van. Tegnap a háttérben zongora, komolyzene… utoljára a bombázások alatt hallgattam rádióból, tévéből egyvégben ennyit. Itt mindig tragédiának kell történni, hogy zagyvaság helyett valami jobb adás menjen? Hm. Egy perce sütött a nap, most meg szakad a hó. Vagy valamikor januárban vagyunk? Vagy nem is vagyunk, csak rémálmodik bennünket valaki? Menekülni… menekültek. Hová? Lehet? Kedves B.. írd meg nekem, mibe kapaszkodjak? Értsd akár többes számban is… )

Március 13. (Újabban akkor jön rám a kukaság, ha kinyitom ezt a fájlt, amibe a Fruzsina napi szemétje íródik. Remélem, múlékony állapot. Napsütés, végre, de közben a varázsszó elfelejtődött. Mit kell kimondani, hogy derű legyen bennem is?
*
Mától ismét más napok vannak körülöttünk. Ez a tavasz is jól kezdődik…)

Vasárnap

Asszonyok a hokedlin, stafírungból rájuk maradt hálóingben. A hónalj alatt jókora hasadás. A többlet miatt, amit az elmúlt húsz évében szedtek össze, hájból, gondból. Izzadságszagukat férjük sem érzi, a hasadást is megszokták, mint a három hurkát, ahogy ültükben egymásra fekszik a megereszkedett mell, a has két hájredője. Isszák a kávét, és a falon túlra néznek. .

Vallomás

Nem akart, de már nem bánja. Itta feketét, a sorozatot nézte. Mit szólsz hozzá fiam, szólj már rá valamit! Nem tudtam, mire vár választ. A kuka káposztától bűzlött, és a reggeli kutyahúgytól. Az erkélyről rádobtam a tizennyolc gyertyás tortát. Anyám fellármázta a házat, hogy nem vagyok normális. Mit vétettem én, rikácsolta, és láttam, hogy mégis megbánta a születésemet.

Március 12. Vannak napok, amikor egyszerűen nem megy semmi, minden összeomlik, értelmetlennek tűnik. Hónapok óta nem hallgattam zenét, nem olvastam például Rilkét. Most is csak azért került elém, mert egy imélt akartam idemásolni, és nem jót nyitottam ki. Hagyom a sorsot, tehát Rilke:

Elalvás előttre

Szeretnék valakit becézni,
ülni és lenni valakivel,
téged szeretnélek dallal igézni
és álomba ringatni el.
Szeretnék az egyetlen lenni, aki
tudná: hideg volt az éj.
Szeretnék rád figyelni s odaki:
mit mond a Mindenség s a Mély.
Az órák egymást hívó hangja bong,
látni az Idő fundamentumát.
És lenn egy ideig bolyong,
és riaszt idegen kutyát.
Mögötte csönd. Nagyra tárt
szemem rád zárom, köréd;
szelíden őriz s mindjárt elbocsájt,
ha valamit megmoccant a sötét.

Március 11.

(Apám egyszerű, falusi kőműves volt. Ebből a portréból nagyon sok rá is illett.)


Én egy boldog ember vagyok, csak nézz rám…

Hetvenhat éves múlt, kicsit görnyedt, keze hosszú, inas. Zörgős a csont, a bőr zizeg, kiszárította a malter, a meszet, az idő. Talicskát tol. Vasabronccsal, faküllős. A kutyák megugatják, csattan a kerék a lefolyókhoz érve, nyikorog. Szerszámok rajta. Vasból a vödör, ráakasztott fángli, tapasztókanál, vízimérték, colostok, rajboló…. Fél zsák meszet, fél zsák homok, cement is valamennyi. Házakhoz jár, apró javításokat végez, leginkább magányos özvegyasszonyokhoz, akik restellik a málladozó falalját, és mivel maguk már régen nem bírják, a gyerekeiket pedig nem érdekli, az öregnek szólnak. "Majd megegyezünk", mondogatják, és különösebb alku nélkül kerül sor a fizetésre. Az öregnek csak a talicska, a szerszámok, a fészer, és a háza van, amiben lakik. A ház még valamikor 1846 körül épülhetett, zsellérház volt, két szobával. A második világháború után toldottak hozzá még egy szobát. Az utcaiban alszik, a másikban vágja a dohányt, és néha ott főz. Ott tartja hét tyúkjának a kukoricát, és mindenféle öreges kacatot is. Falat rakott, az otthon teremtéshez készített keretet: házakat az embereknek. Kriptákat is épített. Névtelen, falusi kőműves, inasiskolával. Mesternek nevezték, amíg bírta. Mire megöregedett, tekintélye már csak az öregek előtt, akik emlékeznek, hogy melyik ház az ő munkája, melyik kerítést falazta ő.

Párizsban is járt. Szalonnázott az Eiffel torony alatt, kubikosként ült a tövében, hetedmagával. Egy nagyon keskeny utcában lakott, nem túl messze a város szívétől. A világ legkeskenyebb lakásában, ahol alig volt szélesebb a szoba, mint maga az ajtó. Élelmes ember volt a pici lyuk tulajdonosa: két bérháza közé csak a tetőt és az emeleteket kellett beokoskodni. A keskeny lépcsők mellett éppen csak az ágynak jutott hely, ott laktak, egy-egy emeleten egy-egy munkás, bácskai kubikosok. Két képet őriz a hatalmas, megviselt bőrtárcában: az egyiken a torony közelében hevernek a földkupacokon, a másik képen pedig a "lakás" látszik, a keskeny ajtó, üveg helyett egy fejtetőre állított, kimustrált céhtábla, elolvasatlan felirattal, de a rajzról egy mosodát sejteni. Még egy papírt tartogat, teljesen sárga már és foszladozik is. Az, hogy valamikor kockás füzetből tépte ki, az már alig látszik, megette az idő a kockázást. Vers, négysoros, négy versszakos. A keskeny lakban Petőfi és Dante volt az igazi társa, azokból merítve ihletet, egyiktől a formát, másiktól a témát: egy nem is létező asszonyhoz írt vallomást, hatalmas dolgokat írt bele abba a versbe. Nehezen kezdte beszédjét, de utána már mondta, kérdezés nélkül is:

-    Tíz hold földje volt a nagyapámnak, apámék sokan voltak testvérek, beszolgáltatás, szegénység, közmunka…. nem gyarapíthatta a rá eső részt. Olvastam, amikor csak tehettem. Azt gondolta mindenki rólam, hogy sokra viszem. Felvettek a katonaiskolába, amikor értesítettek, gondolkodtam. Anyámra gondoltam, meg apámra, és arra, hogy mi lesz velük, ha nem lesz aki rendezze a földet. Nem adtam elő a jelentkezési lapot, papírhajóként engedtem le a vízen. Később mondtam meg nekik, de akkor már fel sem fogták, hogy másként is élhettem volna, mint ahogy; és esetleg az nekik is jobb lehetett volna. Bár ebben nem vagyok biztos. Én egy boldog ember vagyok, csak nézz rám, ha nem láttál mostanában ilyent.

-    Elmentem a kőművesmester mellé, inasnak. Iskola nélkül, azután később, estin jártam ki. Könnyebb volt, mint hittem. Nem a munka, mert annak a nehézsége nem is érdekelt: nehéz volt a parasztélet is, korán megszoktam a nehézséget. A könnyebbségét arra értettem, hogy a tanulásvágyamat kielégítette, és nagyon hamar szabadkezet is kaptam azoknál a munkáknál, amelyeknél nem volt elég a puszta tudás, érzék is kellett hozzá. Például egy kacifántos lépcsőforduló, vakablak, szöglet, apró részlet…

-    Egy fiatal nő, aki a németektől jött ide a rokonai után, az rendelt egy olyant, hogy maga se tudta elmagyarázni. A mesterem hümmögött, végül engem küldött hozzá, egy liter igazi cseresznyepálinkával, hogy szedjem ki belőle, hogy képzeli, mert az után egy kőműves nem tud dolgozni, ami csak a hölgy fejében él. Több este lett belőle, szép kalandom volt, de végül olyan szoba kerekedett… A lényeg a fény játékán volt. Sarkok, szegletek, mélyedések, oszlopkezdemények, polcok. Amerikai volt a barátja, aki készített egy fényképsorozatot a házról. Amit én kaptam, szépen befűzve, azt elvitte a víz, még Dárdánál, mert ott is építettem, és amikor a Duna kiáradt, a képeim is odavesztek. A nő nagyon szerelmes volt, a szoba pedig olyan lett, hogy nem is látszott rajta, hogy kőműves építette; nem is a falak számítottak, pedig alig volt benne bútor, szőnyeg… ott a fény és az árnyék épített, és mást nappal, mint ahogyan mást éjjel.

-    Jobb akartam lenni, mint akitől tanultam a mesterséget. Azután persze, mire mesternek mondhatja magát az ember, letesz erről, mert rájön, hogy magát túlszárnyalni is épp elég nagy feladat, vagyis a nagyok legeslegnagyobbika. De hiába, ma már nincs itt építészet… A pénz miatt. Amikor volt pénz, azért. Most meg nincs elég pénz, az a baj. Nézd meg, akiknek van miből, azok mit építettnek? Hat torony, körerkély, medence. Faluba, parasztnak…

-    A mesterem egyszerű, falusi kőműves volt, vagyis a polgárosodás felé tartó falu közismert iparosai közé tartozott. Elvégezte az inasiskolát, régi tanoncok módjára tett egy kört a nagyvilágban, ami nem is volt olyan nagyon nagy, ha a mostani lehetőségeket, vagy pedig a régiek, egy egész életet végig vándorló életmódját vesszük figyelembe. Megnézte Debrecent, Sopront, Budapestet, Visegrádot, Bécsben is volt és a dalmát tengerparton. Közbeeső állomásokat is emlegetett, megnevezetlen falvakat, hegyoldalban álló magányos házakat, barlangot, amiben emberek laktak, és az akkor elkezdődő üvegpaloták építéséről is hozott fényképeket. Az én falumban ez akkor nagy dolognak számított, az emberek többsége örült, ha eljutott Szabadkáig vagy Újvidékre. Pedig akkor még mehettünk volna, nem volt szétszabdalva az ország. Kőművesként mentem is, egészen Opatija, Rijeka, vagyis Fiume, volt a cél. Háziszappannal mosdottunk, hideg vízben, barakkokban aludtunk, amit nem lehetett fölfűteni, de akkor volt az is, hogy az otthoniak azt írták, akkora nagy hó van az utcákban, hogy alagutat fúrnak egyik háztól a másikig. Persze, ez így nem volt igaz, talán a gyerekek leveleiből emlékszem ilyesmire, de tény, nekik hideg lehetett, nagyobb, mint nekünk, a tenger mellett. Magánházakat építettünk, sorban, egyik kész lett, már ott volt a másik rendelés. Egy kaptafára épültek, amolyan kocka épületek, semmi dísz, semmi cicoma, könnyű volt, gyors, papírvékony falak, az üreges tégla amilyen széles volt, haladt az gyorsan. Tervek? Amilyen a szomszédnak volt. Olyan megrendelőink voltak, akik még nem álmodtak túl nagy dolgokat. A hetvenes évek elején sokaknak jött össze egy nyaralóra, nem is kellett ahhoz igazgatónak lenni, elég volt, ha mind a ketten dolgoztak, akkor már csak némi örökség kellett hozzásegítésképpen.

-    Síkságon jobban szerettem építeni. Falverő mester mellett is dolgoztam, de akkor már egyre jobban terjedt a téglaház. Az utolsó ember, aki még itt mestere volt a falverésnek, és a kútásásnak, már halott. Kár érte. De hát majd kitalálják megint ezek az újak. Itt álltak a háza előtt is, rajzolták az elejét. Nincs abban semmi érdekes, majd lesznek megint olyanok, akik elgondolkodnak, hogy mi kell ide, és nem csak az üreges téglát rakják fel, amit szinte még mérni sem kell, egy délután és kész az egyik fal, másnap a másik, aztán a kötést ha elfelejtik, majd utólag megoldják valahogy. Azt hinné az ember, hogy bárki tud építeni, csak kimegy a fatelepre, fogad egy traktort, felrakat ezt-azt, a többi meg móvában összejön. Betonkeverő minden második házban van; és ha reped a fal, ráfogják a teherautókra. Így van ez. De ez nem építés, azt nem lehet máshogy megtanulni, csak mestertől, csak ahogy téglát téglára rak az ember, vagy ahogy a földet döngöli, lapátnyit lapátnyira. Látod, költészet van ebben is…

-    Megyek a faluban, elnézem a házakat, felismerem a bennük lakók gondolatait. Keresem az útvonalat, amelyet a legjobb szívvel járhatok végig, mert "belakta" már az ember, de még inkább a természet. A borostyánbefolyta drótkerítés már régen rozsdaette, de a növényzet tart, elhatárol, rejt és idéz. A téglafalakat a moha veszi birtokba, a fugákba növények telepednek. Én raktam azt a házfalat, a másiknál még csak segédkeztem… Ezek a régebbi házak, a hatvanas években épültek. Azután jött a jólét, felépült a ház, alagsor, földszint és emelet, néhol padlásszobának is előlátva a hely… Jött a nyomor, a berendezést még futotta a kölcsönös időszak, bepucolásra már nem jutott, fúj a szél rajtuk keresztül, rohan körbe a villanyóra mutatója, aztán meg nem győznek a melegítésre keresni.

-    Ott kezdődött a romlás, amikor divatba jött, hogy a gangok elejét be kell rakni. Először csak az utcára, oda került egy kisszoba, leginkább a gyereknek, mert azokban a régi házakban nem volt külön gyerekszoba. Az utcai, a tisztaszobába vágtak egy keskeny ajtót, nálunk tapétaajtónak mondták, mert leginkább csak lezonitból volt, amit azután a fallal egyszínűre meszeltek és pingáltak. Közben át kellett rendezni a tisztaszobát, mert ahol a szentkép függött, ott most a cikornyás pingálású lezonitajtó pukkadozik a nedvességtől. Aztán a ház végén is befalaztak egy darabot a gangból, az lett a fürdőszoba. A közepe egy ideig még szabadon maradt, egy vagy két oszlopával, hogy a vert falú ház középső szobájából ne vegye el a fényt, de nem sokára az elé is "vasajtó" került. A gangból terasz lett, előszoba. És úgy lett rossz az egész, ahogy van. Lebetonozták körül, hogy ne folyjék a ház tövébe a víz - addig sem folyt -, és így a jó szagú virágoskertet betonudvar váltotta fel. A víz pedig a házfalba ment, lett aztán salétrommal kivert fal, mert közben ugye betonos lett a szoba is… ott is nedvesedett, ahol azelőtt soha sem volt vizes. A mestergerendával meg mit csináltak? Összejött vagy húsz ember, ásóhegyekkel emelve vették ki a gerendák alól, azután felcsúsztatták a padlásra, majd jött a kovács a vasakkal. Menetes, hajlított betonvassal, csavarokkal, és padlásra fektetett mestergerendát kifurkálva, ahhoz húzatták, felülről megcsavarozva az alsókat. Az asszonyok, vagy a piktor aztán jó sokáig küszködött, míg a meszet befogta fehérre a vasat.

További beszélgetésekre már nem kerülhetett sor, pedig rákészültem, gondoltam, hogy lesz még érdekes mondókája a bácsinak. Tegnap hallottam, hogy a mester már egy hete a föld alatt nyugszik, háromnapos halottként akadtak rá a házában. Neki már csak a föld súlya a nehéz, de mi lesz az asszonyokkal, akik számítanak rá, akik tavasszal vele fejtetnék le a télkikezdte fal alját, hogy újratapassza, meszelje fehérre, alulról pedig "elhúzza" sötét színnel? Mi lesz velem, a befejezetlen történettel; Józsi bácsi történetével, aki nem építész volt, csak egy falusi kőműves, hőskorában a mester… Talán meg kellene tudni, kik az örökösök, és mi lesz a szerszámos talicska sorsa, és a házzal mi lesz, ami a gazdája nélkül biztosan nem bírja sokáig, egy-két év, és az is a földbe húzódik, mert hiszen onnét épült, valamikor az ezernyolcszázas évek elején, abból, ami a közelben akadt, talán csak a faanyagot hozatták messzebbről, leúsztatva a Dunán….. de ez már egy másik történet kezdete.

(Az újévi Magyar Szóban jelent meg)

Március 10. (Elkapta a gépszíj, nem képes megállni, hogy levegőt vegyen. Vagy hogy elszámoljon azzal, amit addig végzett… És átgondolni, hogy a következő szakaszt miként tovább. Mert ha megáll, akkor kénytelen lesz tükröt keríteni - sejti, hogy onnét nem is nézne vissza rá senki.
*
…amikor a történetek összezsugorodnak, egypercesbe szorul egy egész élet, a napló pedig csak kisbetűvel kezdett, befejezetlen mondatok, csonka szavakkal záruló sorok, napok elmosódva, leginkább már dátumtalanul. Utalások csak. Hogy valamikor, valami. Nem a szépen, folyamatában ábrázolni, lejegyezni igénye… csak annyi, hogy volt, megtörtént. Valami. Egyedül az én a változatlan, aki lejegyez, de aki már régen nem az aprólékos dokumentálás igényével rögzít. Aki visszalapoz, csak rést nyit, és az épp kihulló nap felfénylik, töredékvolta már nem számít, egésszé lesz. Ebben a töredékes naplóban a nélkülem való értelmezés is épp annyi mellétalálást eredményez, mint amannak a másiknak, az aprólékos gonddal, percről percre rögzítettnek a megfejtése. Ha ezt a napot, órát leírom, ragaszkodva, hűséggel minden percéhez, akkor nem marad idő felkapaszkodni a következő megírandóra. És akkor még a pillanat fenekestül való megéléséről nem is beszéltem…)

Folyó a szívedben 4.

… irodalmi kikötők kurváival járta a várost. Eljátszották, hogy felolvasni mennek, különböző klubok érdektelen közönségének, ahol nem tapsolnak egyetlen vers után sem, és a prózára sem figyel senki. Részvétem, mondják a vendégek elmenet, és a ruhatárosnak elfelejtenek borravalót adni…
*
A révület elmúlt, vízbe dobta a cigarettát. A folyóba hajolt. Sárgászöld vize vitte a tekintetét. A szemével megragadott egy fodrot, körbe járta az örvényt, végül elengedte, vagy az tűnt el. Milyen mély az iszap, kérdezte az egyik arra járót. Mi van, kérdezett az vissza, és ment tovább. Verebek röppentek fel a bodza leveledző ágairól. Gyerekek karikáztak el mellette. Aznap vitték börtönbe az elnököt. A folyó haladt. Legyintett. Már a kapuba ért, amikor elrobogott mellette egy teherautó. Katonákkal. Tavaszi gyakorlatról jöttek.

Március 9. (Mert a férfi aztán mindent jobban tud! A nő meg csak okoskodik, lehúzza a kétségeivel. Nietzshe rövidkéit nyomta az orrom alá, hogy abból értsek: az, aki elszedi a köveket az ásványkutató útjából, az nem könnyíti meg annak dolgát, hanem éppen hogy ellehetetleníti… De az említett úr idejében a nő kevesebbnek tartott volt az állatnál, lelketlen eszköze volt csak a férfinak. Köszönöm. Szárnyaló vágyakat tönkretenni a valóság földhöz ragasztó tényével dőreség. De én nem tönkretenni, csak rámutatni! Mióta vagyok én ilyen józan? Mert hiszen nincs nagyobb bűn, mint a szárnyaló lelket épp a szárnyainál fogva lerángatni, és földhöz csapdosni vele a szerencsétlent… Én ne tudnám? Mert ugye a férfit azon keresztül ítélik, amit alkot. A nőt meg azon keresztül, amit mondanak róla, ahogy vélekednek felőle. Hm. Aki nem elégszik meg vele, hogy az általa alkotott mű biztosítsa halhatatlanságát, és ezért személyét is minduntalan előtérbe tolja… és a gondolat elveszik annak gondolója mögött. Vasárnapi szövegelésünk hiánya hozta ki belőlem. A család lazázik, én ide és oda. Riport készül, és kuglóf, mert Stefánia napja, és Franciska napja, és a Fanni napja. Reggel kertmustra volt. Az összes almafa törzse megrágva, két milliméter mély, húsz centi magas gyűrű. Csak az almafák. Mezei pockok, mondja a szomszéd. Kinéztem a szilvafák helyét, erről Avalon jut eszembe, az örök ifjúság szigete, Artúr király. És Kontra Ferenc gimnazistái is valahonnét. Bocsánat, legyen csak a könyv címe: Gimnazisták. Érdemes felkutatni, lehet a metrón olvasni, de ágyban, párnák közt is. Szaga van a könyvnek. A mozigép zakatolása elvegyül az olajozott padló szagával. Hangok, ízek, hangulatok, hatvanas és hetvenes évek. Elmegyek kivenni a kuglófot, és talán közben eszembe jut, hogy miről is idéződött fel éppen a Gimnazisták… Szóval, ez van erre. Ja, és tegnap a Népszavában megjelent a Déja vu című írásom. De még nem másolom ide, majd március 24-én.)

Március 8. (Azért lehetnének egy kicsit nagyvonalúbbak is azok, akik azt szajkózzák, hogy minek külön ünnepelni a nőket… Néha a ló másik oldalára esés lesz a tiltakozásból. Hogyan állok én ehhez? Aki szívvel köszönt, az a másik napokon is jól van velem, aki pedig kötelességből, az amúgy se érdekel. Megérzi ezt az ember. Vagyis a nő. Vannak rigolyáim, például megőrülök a virágüzleti virágcsokroktól. Masni, meg celofán… mi köze a virághoz? És mi köze egy élő nőnek a holttá tett virághoz? Vannak kivételek: ha a kisgyerek egy sután letépett szállal rohan hozzám, hogy nekem hozta. Vagy a tömegben, táskámba lopott szál rózsa, amiről csak sejthettem, hogy ki követte el… Vagy a kardvirág, amit két nyárral ezelőtt hozott be a párom, hogy ez az utolsó a kertben (itt van még mindig a ceruzák között, érdekes, hogy pirosát azóta se veszítette el, zörgősre száradtan). Most mindenféle virág jut eszembe. Az a Teréz-körúti is. Szerintem a nőségével rendben levő nő nem csinál ügyet se a túlzott magasztalásból, se a mellőzésből: nem a felhajtáson múlik az, ami mindenképen van. A szeretet. A nő. És a férfi, hogy együtt érjen valamit ez az egész...)

Március 7. (Még Pecze-kastélyként emlegetik, de ha jól megnézzük, már se nem kastély, se nem Pecze… Újgazdagjaink cifrapalotáinak legtörpébbike is csicsásabb, méretesebb, tornyosabb, teraszosabb, mint amilyen ez legszebb idejében is lehetett. És hogy már "Pecze" se lesz, ha kihalnak a ráemlékezők, annak az az oka, hogy tavaly a szomszédos falu vendéglőse megvette, aki ugye nem Pecze, hanem Kelemen. "Magánterület, belépni tilos". Igen, biztosan ott a tábla is, mert e nélkül nem megy. A senkié az mindenkié, és a mindenkié az senkié. A Pecze-kastély pedig bárkié lehetett volna, mondjuk ha legalább húsz évvel ezelőttől kezdve, az mindenkinek jobb lett volna. Semmi kedvem ebbe a témába belemenni, mármint abba, hogy mivé lesz a valami, a szinte semmivé váló, egykori épület romja miért már csak romként lehetett olyané, aki esetleg megment belőle valamit, ha csak részleteiben is, de az is több lesz mint a semmi… De Kelemen-kastély a Pecze- kastélyból már biztosan nem lesz.)

Március 6. (A langyosodó villanykályhán ülve számolgatjuk az elfogyó kilowattokat, és már a nyolc évesnek is elege van. Csorgó eresz, hólétől megduzzadó, latyakos kertek... Még egy kicsit kibírni… Erőgyűjtés szándékából a derűsebb iméleket szedtem elő. Írországi ismerősöm írja, hogy február elseje előtti éjszakán Szent Brigitta széles palástjával megérinti Írország földjét, és ezzel elviszi nekik a tavaszt, mint régen elődje Brigid, a pogány, három arcú istennő tette. A tavaszt és a reményt adja nekik… Cserébe a mi farsangi szokásainkról írok, de nem emlékezetből, hanem egy néprajzi könyvet lapozok fel. Írországról eszembe jut a Bran együttes, feltúrom a cédé miatt a holmim, és amikor feladom, ráakadok a lejátszóban…
*
Ausztrália "legjobb" partjáról üzen a távoli rokon. Nyugágyában elterpeszkedve, homokos parton, mögötte az óceánnal fényképezte le felesége, negyed órával a levél küldése előtt. Digitális gép, lap top, és a többi. Mert még nyaralni se az Internet nélkül. De a Gold Coast (Arany part) felőlünk pedig akár a Holdon is lehetne. Sydney 1000 km-re van hozzájuk, írja később, két úszás között. Kérdeztem, hogy a többiekkel mi van, értettem a többi magyarra… Nem szoktak találkozni, mert feléjük "rossz életű" magyarok vannak. Hogy ez alatt mit ért, arra már nem jön válasz… Inkább a gazdagok óceánparti házáról küld képet, nagyon sok gazdag ember van nálunk, teszi hozzá, és a házak víz felöli részén lebegő jachtok sora igazolja az állítását…)

Március 5. (Mozi a kocsma neve, megfordul itt hajnali részegségére újra ivó vendég, lecsúszott értelmiségi, terveit rég feladott álmodozó. Este hat után a pult mögött a festő nyitja a sört, a falakról rajzolt vendégek néznek a betérőre, és a vonat egészen jól idehallatszik, az ajtóból még látni is lehet. Nyaranta a műanyagpalával fedett terasz enyhén húgyszagú, kúszónövényzet lelógó indája lóg nyakba, pohárba, de télen csak az emléke zsibbasztja a vendéget. Szólt itt már Karády, techno, rock és a Moldvai muzsikált, de a diktafonra felvett Boban Markovics is. Jobb sorsra érdemes gyerekek ácsorognak az ajtóban, amíg el nem zavarja őket valaki, amíg nem fizetnek nekik egy üdítőt, vagy esetleg egy-egy burekot nem kapnak. Futótűzként terjedt el, hogy mit is fest mostanában Laci, a hírek szerint vízesést, mert azt hátha megveszik. Egyszer még nosztalgiázva gondolunk vissza erre a helyre, amit talán jobb lett volna becsukni, mert nem is kifizetődő. Nem mindenben a haszon a lényeg. V-ék akár egy filmet is készthetnének róla, egy jelenet mondjuk, amint Laci a mélyhűtőnek dőlve hallgatja az alacsony fotelba süppedt, enyhén alkoholmámorban úszó idealista elmélkedéseit, közben az ajtóra is figyel, meg arra a két vendégre, akik poharukat billegtetve, bámulva az alján lötyögő sörbe, várják a jobb időt. Legendát kellene teremteni, múlttá tenni a jelent, patinát vonni rá, feltupírozni az eseményeket, jó kis történeteket kellene írni róla, nem kitalációkat telepíteni a helyszínre, mert nem is csak a helyszín a lényeg, hanem a személyek is, és éppen hogy a most. A múlandóságát, azt kéne megcsípni, a múló időt. Nem kitalálni, csak a valót rögzíteni, ahogy mesélnek a dolgok, asztaltól asztalig. Törzshely, talán csak azért, mert nincs más, talán azért, mert közel a vasút, és útba esik, vagy mert a meccsről be lehet térni. Vagy azért jó, mert éppen hogy messze van, de még kényelmes távolra mindentől. Lacinál vendég van. Arról kezdett beszélni, hogy piacozni kellene a képekkel. De Jézust nem akarja eladni, bár arra lenne vevő. Elszeretne jutni a tengerhez. Elhatározta, hogy az idén elmegy. Mert az az egyetlen hely, ahol jó. Volt már ott, és amikor haza kellett, hogy jöjjön, folytak a könnyei. Festett, hogy megéljen belőle, és festet másért is, másfélét. Elmegy, megint. Van megoldás. Talál majd egy aktatáska pénzt, és abból. Ami a kis ház és az út költségein felül marad, azt szétosztja az itthoniak között. Percenként tervez, lelkesedik, majd ugyanúgy lelohad a tűz. Ne csüggedj, nem adhatod fel. Közben kapunk egy kávét, és napi gondok kerülnek szóba. Tüzelés, nincstelenség. Számol. Ha tíz helyen, havonta csak néhány képet adna el, megélnének belőle. Volt egy ügynöke is néhány éve. Hány képen adott túl? Egyen sem. A falu központjában az egyik üzletben is van néhány, onnét már vásároltak. Nincs itt pénze senkinek. A kocsmát be kellene csukni, minden nap csak a veszteséget növeli. Hát csukd be. Ő nem tud becsukni, nem képes rá. Egyre később nyit ki, alig vannak vendégek. Megint a tenger kerül szóba. Dalmácia. Kőház. Nem akar ő fürdeni, nem azért kell a tenger. Akkor miért… Hát csak.)

Március 4. Többkék és egykék

Ha testvérekről beszélünk, legtöbbször csak a kisgyermekkor felől nézve emlegetjük, pedig később sem mindegy, hogy van-e testvére az embernek, vagy nincs. Idős özvegyasszony mondta, hogy Istenem, de jó, hogy a testvére még él…, kezeit összetéve felsóhajtott, majd sokáig csendesen morzsolgatta a táskafülét. A szüleik már régen meghaltak, ő idő előtt megözvegyült - mindig idő előtt van! -, a gyerekek kirepültek, messzebb élnek. A magányát csak a még élő, egyetlen testvére oldja, akivel úgy kapaszkodnak egymásba, mint a szoros közelségben álló fák ágai…
*
Testvérséget fogadtunk egymással, mondta a lány, és belekarolt a tőle egy évvel fiatalabb fiúba. Szomszédok, egykék, és a szüleik úgy enyhítették a helyzetet, hogy pici koruk óta nagyon sokat hagyták őket együtt játszani. A szülők szerint ez a gyerekek számára olyan volt, mintha igazából is testvérek lettek volna. A szülőknek is megfelelt, mert bár a gyerekeik napközben testvérként viselkedtek, de este mindenki ment a maga ágyába, és gond csak egy gyerek után maradt. Pótmegoldás? Félmegoldás? Ők tudják. Igazi testvér csak az éjjel, nappal egy fészekben szuszogó emberkékből lesz.
*
Minden testvéreivel élő gyermekben megfordult már a gondolat, hogy de jó lenne, ha csak egyedüli gyereke lenne szüleinek. Nem kellene elosztani a csokit, nem kellene a nagyobb levetett ruháit viselni… Nincs ebben semmi rossz, múló hangulat. Sokkal mélyebbről fakadó érzelem, nagyobb nyomot hagyó fájdalom az, ha valaki egykeként egész életében a testvért hiányolja.
*
A vagyon ne aprózódjon, mondták, és egyetlen gyereket neveltek maguknak. Úgy kapaszkodtak belé, mint a görcs, és annak otthon még harminc éves korában is mindenről be kellett számolni. Nem is ment férjhez soha, és gyereket sem szült. A szülők meghaltak, és bár faluban él, de teljes magányban. Kihez menne? Szüleinek rokonai is így gondolkodtak: csak egyetlen gyerek szülessen, aki majd tovább viszi a nevet, aki majd megörököli a földeket, és az összegyűjtögetett javakat. De néha az az egy gyerek nagyon messzire ment, és olyan is volt, hogy meghalt, előbb, mint szülei. Üresen álló, lassan pusztuló házak, elöregedett lakosságú utcák, gyerekzsivajt régen hallott környezet… És még csak jobban sem él az, akinek szülője annakidején az egykékre szavazott.
*
A hetvenes években a közfelfogás szerint csakis szociális esetek vetemedhettek harmadik, vagy további gyerekek szülésére. Az első gyerek túl korán jött, a második minek már megint, a harmadik őrültség, de a negyedikre más szusz se jutott, csak legyintett a környezet. A kórházban is következményei voltak a harmadik, vagy további szülésre jelentkezésnek. Legenyhébb talán az volt, amikor a nővér, adatokat felvéve megkérdezte a kismamát, hogy talán félt az abortusztól, vagy esetleg vallási kifogásai voltak ellene?
*
Mire való egy gyerek, tette fel a kérdést az író. És így felelt rá: arra való, hogy hosszú és szép élete legyen ezen a földön. …és hogy testvére legyen valakinek, teszik hozzá a többkék és szüleik.

Március 3. (e-mail: mi hozná meg az életkedvemet? hm. főznél nekem egy illatos teát, ágyba hoznád, betakarnál, kitakarnál, lábamhoz ülnél, túrnék a hajadban, megszámolnád ráncaimat. mellém bújnál, hozzád bújnék. meleg lenne, nyugis este lenne. nem beszélnénk a politikáról, a közéletről, a gondokról se, semmiről. hídon járnánk, oda-vissza. halálra zabálnánk magunkat egymásból. és ha megunjuk végre, és visszajönnénk már, akkor nem ez a kurva élet várna kint bennünket, amiben örökké vagyunk, hanem valami más.)

Folyó a szívedben 3.

Talán tényleg nevetséges volt, de csak a pincérlány nevetett, a többiek úgy tettek, mint akik nem hallják, pedig mohón csüngtek minden szaván. Helyettük is álmodott. Megkeverte a kártyákat, eljátszotta, hogy ő az, aki hajójával leúszik a folyón; örökké hajózik. Legalábbis, amíg nem lesz vége a folyónak, ennek a trippnek, ennek a rohadtul magányos trippnek. Ezt az utóbbit magas hangon kezdte, de a vége a poharába halkult. Akkortól kezdve senki sem figyelt rá. Kihagyták a játékból is. Az ablakon túl tavaszodott. A félig behajtott zsalukon behallatszott a folyó sustorgó hangja. A tutaj oda-oda ütődött a kikötő betonszegélyének. Két fiatal lány nézte a tákolmányt, ő pedig a zsalu résein keresztül őket. Még az est leszállta előtt indulni akart. Előre örült az éjszakai part fényeinek. Elképzelte a hidakat, és ahogy elúszik a pillérek között. Még Velence is eszébe jutott, egy rongyosra olvasott útikönyv a harmincas évekből. Elköszönt a pincérlánytól, és kiment az ajtó elé. Minden szürke volt, lányok sehol, tutaj sem, és kikötő helyén a parti füzes zöldellt. Megindult hazafelé, a beletörődés már könnyen ment. Nincs kikötő, nincs tutaj? Akkor az egy másik álom volt….

Március 2. (Kiderült, hogy a spanyolországi munka egy átverés, jót derültünk a délelőttben. Amúgy se gondoltuk komolyan. A nagy gyaloglás meg tolódik, egy latyak minden. Gonosz gondolatoktól lesz gonosz a világ, olvasom. Meg mindenfélét. Szeretem a vasárnapokat. A hétköznapokat is. Csak az ünnepeket nem szeretem, amikor ünnepi áhítatot kell felölteni. Jön az ünnepi pillanat, és elmegyünk mellette, mert azt a napot épp nem pirossal írja a naptár. Tegnap volt egy ilyen. Semmi különös. Álltunk a kapuban, valakit kikísértem, a párom lapáttal a kezében lefolyót készített a hólének, a szembeszomszédék a faluknak támaszkodtak. Átkiáltoztunk egymásnak. Kék ég, felhők. Fanni jött haza az osztálytársától, megállt közöttünk. Foci, gyerekek, ebéd volt a téma, vagyis semmi különös. Néha elment mellettünk valaki, szép időnk van, mondtuk, vagy háromszor… ugyanúgy, ugyanazt. Mosolyogtunk, a kivágott fáink miatt ellátni a látóhatárig. Ünnep. Amikor megállunk észrevenni. Mit? A semmit. Egyszerűen azt, ami van. Vagy azt, ami lehetne…)


Folyó a szívedben 2.

"Kikötő", írta a kézzel festett táblán. Egy szétszáradt hordón ült a tulajdonos. Minden olyan volt, mintha régtől fogva lenne így. A vendégek könnyen összetéveszthetőek voltak egymással, egyformán csillogott a szemük. A nő szőke volt, üde, kicsi és édes, alig értett valamit magyarul. Ketinek szólítatta magát, de nem kellett hívni, ott volt mindenütt, felszedte a rendeléseket, kihordta az italokat, a kávét. Senkit sem zavart, hogy fele ital kilöttyent, a kávé langyosra hűlt és a cukor kimaradt. A lány szép volt, messziről jött. A tulajdonos a kuzinom, mondta, és mindenki tudta, hogy nem az, hanem a nője, akibe már az egész kocsma beleszerelmesedett. A tulaj felesége rosszallás nélkül nézte őket, számolta a pénzt, mérte a pelinkovácot, válogatta a zenét, és álmodozott. Valamikor ő is volt Keti, és őt sem kellett hívni, ott volt, ahol kellett. Minden hajón járt, bár azt mondták neki, nem hoz szerencsét, ha édes kicsi nők hajókáznak "a végtelenné váló folyók lassú vizein. Be a fák közé…"

Március 1. (Az első igazán napos nap. De túl hosszú volt a telünk. A szemem érzi, a bőröm érzi, de belül még semmi nem mozdul, hogy juj, de jó… A teljes kimerültség miatt. Vésztartalékunk is fogyasztva. Volt valamennyi kukoricánk, lemorzsoltuk, eladtuk. Kifizetve a gyerek hónapos jegye, a villanyszámla, a telefon, vettem Internet órát is. A kukoricacsutkát pedig tüzeljük, és hogy szemetel, az nem kifejezés. A szövegekből teljesen másban kerestem kikapcsolódást. Elővettem a varrógépet, ajándékokat kezdtem készíteni, jön a húsvét. Persze, odébb van az még, de ha leolvad a hó, langyosabb lesz az idő, akkor időm jelentős részét kint töltöm. Minden elmaradt csavargást bepótolunk a lányokkal. Remélem, jobb idők jönnek ránk…)

   Folyó a szívedben 1.

Itt születtem. A park olyan hosszú, mint a városon áthaladó folyó. Az iszap feneketlen, és gyerekkoromban sem a víztől féltem, hanem az alatta elterülő feketeségtől. Vörös kukacokkal hemzsegőnek képzeltem, piócák lakhelyének. Halat soha sem fogott egyetlen halász sem, mégis végigülték a parkot. Apám is húzta a hálót, zöld, nedves növények akadtak a kávára. A vízre fektetett akadályok között gyűjtötték a békalencsét. A parkban gyerekek játszottak, a bokrok között szerelmesek csókolództak, akiket visítva fedeztek fel a suhancok, és halásztól halászig rohanva mesélték a látványt. A halászok hallgatagon ültek a fák árnyékában. A hetvenes években volt mindez. Úgy éltünk, mint aki álomban lebeg. Vízszaga volt a városnak, és a park áttetszően zöldellt. Futottunk, elszálltunk, nyomunk nem maradt. Már semmi sincsen a városból. A folyó szennyezett, a halászok meghaltak. Megfordultak a dolgok, a sűrű, fekete iszap a folyón kívülre került.

Február 28. (Nem emlékszem az álomra. Ha nem lenne száz másik bajom, most azt írnám: szomorú vagyok miatta, mert kellemes foglalkozás kenyérért menet, mosogatva azon monfondírozni, hogy mi mit jelenthet az éjszakámból. De a csendes szomorúság nagy luxus erre. Nincs idő rá. Nincs alkalom, mert sokkal erősebb, vagy zajosabb érzelmek, indulatok agyon nyomnák úgyis. Például a keserűség. Vagy a röhögés. Még csak nem is mondható, írható úgy, hogy vidámság. A vidámság számomra könnyű derűvel átitatódott, nem csak felszínt érintő, de mégis lebegőssé tevő állapot. Erre mit kapok? Röhögést. Mert vidámságra nincs idő. Poén. Hatásszünet. Mosoly. Nevetés. Ugyan! Miről írok én? Gatyaletolós, seggmutogatós humor. Esetleg. Szünet az nincs. Csak meg ne szakadjon a röhögés, mert akkor fel kellene riadni. Miből? Ami elzsibbaszt. Ez a trend, én pedig öreg vagyok, inkább fogjam be. Talán nem is mérvadó a véleményem, de itt már régen nincsen igazi humor. Talán a bombázások alatt. Még a viccnek is más vonatkozásai voltak. Igaz, másféle vicceket meséltek azok, akiknek kedvük maradt rá, de a hallgatóság is másféle füllel figyelt. Csak a mára összpontosítva éltünk, és az idő lelassult. Gyomorba ért először a szó, a csattanó, onnét bukott fel aztán. Volt, aki nevetett, és volt, aki elsírta magát. Ugyanazon a poénon. Miket meséltünk? A bácskai paraszt kapálgatja a lövészárkok miatt feltúrt kukoricájából, ami megmaradt, és a délre tartó repülők láttán felsóhajt: na, itt van, minden maradt a régiben, már megint mindent Belgrádnak visznek… Vagy a másik, hogy minek érzi magát egy délvidéki? Eltévesztett célpontnak…)

Február 27. (Ha nem nézek tévét, ha nem olvasom a híreket, akkor teljesen más világban vagyok. Amint kikapcsolom a gépet, és innét felkelek, azonnal más gondok jönnek elém, és iszonyú messzire kerül Irak, Bush, meg a többiek. Megjön a munkából a párom, roppant beszűkült életünk közös programja következik: kávé, ebéd. Mi volt a gyárban kérdezem, majd a semmi sem volt ma sem - re következik a gyerekek kérdése, hogy még ma sem volt fizetés? November óta nem volt. Ezzel ki is merül a téma. Hallgatunk. Néha megkockáztatom, hogy elmondom a délelőtt olvasottakat, de olyan tekintettel néz rám, ami azt mondja: nekünk mi közünk ehhez? Nem azért, mert egy bunkó, vagy értelmileg fogyatékos, hanem mert nem lehet túllépni köreinken. Volt egy bombázásunk, volt egy októberünk, most vannak privatizálás előtt tönkremenő vállalataink, és kilátásunk a nagy büdös semmire… Bár a teraszajtóból egyre jobb a kilátásunk, mert néhány fa nem úszta meg a telet.

Azért megkérdezem hogy, mi a véleménye a szombati tüntetésekről. Ne haragudjak, de hagyjam békével, és még csak ne is higgyem, hogy politikai állásfoglalását jelzi vele, de ő most megy a kertbe, egy újabb fát kivágni, és ha nem akarok holnap is fagyoskodni, jól tenném, ha felgyűrném a gatyaszárat, baltázni tán még tudok, ha egy cikkre három napja nem vagyok képes… különben is, jó lesz, ha azt a szürke kábelt elvágom, mert ki fizeti ki a telefonszámlát? Nem mondtam semmit. Nehéz ezt megállnom, de mindig hatása van. Ha egyszer csendben vagyok, az nagyon jelent valamit. De most még erre sem fordult vissza, lehet, későn kapcsol. Persze, hamarosan megértettem, hogy miért nem velem vacakol. Csak kibukott belőle az ideg.

Mert a gyárban megint semmi. Az a baj, hogy már ígéret sincs, pedig február tizenötödike volt az utolsó reményünk. A műhelyben valaki hatalmas betűvel kiírta, hogy VISSZASZÁMLÁLÁS, és egy nagy négyest írt mellé. De azt, hogy mi lesz négy nap múlva… Nem lesz semmi. Mit ért a forradalom? Azóta a gyár tönkrement, az újgazdag privát meg naponta cserélheti a munkásait, és a szemükbe röhöghet, hogy ha valami nem tetszik, csókolom, annyi melóst kap helyettük, amennyit csak akar. Szombaton a gyárban elromlott az egyik gép, be kellett menni valakinek. Ki örül annak, ha mínusz tíz fokban szombaton is dolgozni kell? Senki. És akkor mégis, mi döntötte el, hogy ki legyen beküldve? Az, hogy kinek jött legjobban az az egy meleg ebéd. A nyolc éves gyakran felteszi a kérdést, hogy de apu, akkor miért jársz dolgozni? Erre kell felelni, és ez mellett az elnökök, kormányfők, kommentátorok, elemzők beszédjeinek még meghallgatására se, nem hogy véleményezésére jutna idő, és kedv.

Mit jelent nekem ez a háborús időszak… Érzelem nélküli háborús képek bukkannak fel, tudom, nem azért mert már elfelejtődött, csak még nem volnék képes szembenézni velük, így csak a képek vannak, a fájdalom, a félelem valahol lemaradt, mint a bombázás ideje alatt az álmok… soha sem háborúról álmodtunk közben, ezt katonák is mondták, akik megúszták, akik visszajöttek. Ma van az egyik barátunk születésnapja, jó lenne, ha már beszélne arról az időről, de nem hiszem, hogy épp ma kezdené el, pedig ha elkezdené, az a gyógyulás útjára térését jelentené. Sok ilyen beteg él közöttünk. Igen, lenne ok a tüntetésre, de most nekem úgy tűnik, hogy olyan erre, mint az állóképen levés. Vissza kellene keresnem azt a pillanatot, amikortól lemerevedtünk.)