Paulo Coelho
Az alkimista
A szerző előszava
Fontosnak tartom elmondani, hogy Az alkimista kitalált és szimbolikus
történet, szemben az Egy mágus naplójával, ami valóságos alapokra épült.
Tizenegy éven keresztül tanulmányoztam az alkímiát. A fémek arannyá
változtatásának gondolata, vagy az, hogy megtalálható az Örök Ifjúság
Elixírje, kellőképpen izgalmas téma ahhoz, hogy felhívja a mágiával
ismerkedők figyelmét. Bevallom, engem az Örök Ifjúság Elixírje csábított
jobban: mielőtt megérezhettem és megérthettem Isten jelenlétét, elkeserítő volt
számomra az a tudat, hogy egy napon mindennek vége lesz. Így aztán, amint
megtudtam, hogy előállítható olyan varázsital, amely sok-sok évvel képes
meghosszabbítani az életem, eldöntöttem: e célnak szentelem magam testben
és lélekben.
A hetvenes évekeleje a nagy társadalmi átalakulások időszaka volt
Brazíliában, és nem léteztek még komoly írások az alkímiával kapcsolatban.
De akárcsak a regény egyik szereplője, én is arra áldoztam minden időmet és
pénzemet, hogy közelebb kerüljek ehhez a titokzatos tudományhoz, és naponta
több órát szenteltem a bonyolult jelképrendszer tanulmányozásának. Találtam
két-három embert Rio de Janeiróban, akik komolyan foglalkoztak a Nagy
Művel, de nem voltak hajlandóak fogadni engem. Megismertem sok más
embert is, akik alkimistának vallották magukat: laboratóriumuk is volt, és azt
ígérték, hogy megtanítanak a Művészet titkaira - valóságos vagyonok fejében.
Ma úgy gondolom, ezek az emberek semmit sem tudtak arról, amit tanítani
akartak.
Fáradozásom eredménye legnagyobb odaadásom ellenére is egyenlő volt a
nullával. Nem valósult meg semmi azokból a dolgokból, amit a bonyolult
nyelvezetű alkímiai kézikönyvek ígértek. Jelképek hosszú sora volt ez a nyelv
- sárkányok, oroszlánok, napok, holdak és merkúrok -, és nekem mindig az
volt az érzésem, hogy rossz úton haladok, hiszen a szimbólumokkal teli
nyelvezet hatalmas tévedési lehetőségeket hordoz magában. 1973-ban, amikor
már teljesen elkeserített, hogy semmit sem haladtam előre, óriási
felelőtlenséget követtem el. Ebben az időben Mato Grosso állam oktatásügyi
titkárságának megbízásából színjátszást oktattam, és egyszer csak az az
ötletem támadt, hogy tanítványaimat a színházi műhelyben saját céljaimra
fogom használni: a Smaragdtáblát adom témának. Ennek, meg talán a Mágia
ingoványos talaján tett kalandozásaimnak köszönhetem, hogy a következő
évben saját bőrömön tapasztalhattam a brazil mondás igazát: "Tetteidért felelni
fogsz". Minden összeomlott körülöttem.
Életem következő hat évében meglehetős kétkedéssel fogadtam mindent,
ami a misztika körébe tartozott. Ebben a szellemi száműzetésben sok fontos
dolgot megtanultam: hogy csak akkor tudunk elfogadni egy igazságot, ha
először szívünk mélyéből tagadjuk, hogy nem szabad menekülnünk a sorsunk
elől, és hogy Isten végtelenül nagylelkű, szigora ellenére is.
1981-ben megismertem a RAM-ot* és Mesteremet, aki később
visszavezetett arra az útra, amit a sors kijelölt számomra. S amikor ő elkezdte
átadni nekem a tudását, másodszor is belevágtam az alkímia
tanulmányozásába. Egy este aztán, egy kimerítő telepátiai gyakorlat utáni
beszélgetés során megkérdeztem, miért olyan ködös és bonyolult az alkimisták
nyelvezete.
- Az alkimistáknak három fajtája van - mondta a Mester. - Azok, akik
azért fogalmaznak ködösen, mert maguk sem tudják, miről beszélnek, és azok,
akik azért teszik ezt, mert tudják, miről beszélnek, de azt is tudják, hogy az
alkímia nyelve a szívhez szól, nem pedig az értelemhez.
- És kik tartoznak a harmadik fajtába? - kérdeztem.
- Azok, akik soha nem hallottak az alkímiáról, saját életükben mégis
felfedezték a Bölcsek Kövét.
Mesterem - aki a második típusba tartozott - ekkor elhatározta, hogy
alkímiaórákat ad nekem. Felismertem, hogy ez a szimbólumokkal terhes
nyelvezet, amely azelőtt annyira bosszantott és összezavart, az egyetlen út,
amelyen elérhetünk a Világlélekhez, vagy ahhoz, amit Jung úgy hívott:
"kollektív tudattalan". Felfedeztem a Személyes Történetet és Isten jeleit -
olyan igazságokat, amelyeket az értelmem azelőtt egyszerűségük miatt
utasított el. Rádöbbentem, hogy a Nagy Mű elérése nem néhány kiváltságos
ember feladata, hanem a föld minden lakójáé. Persze a Nagy Mű nem minden
esetben ölti magára a tojás és a folyadékkal teli edény formáját, mégis
bizonyos vagyok benne, hogy mindnyájan megmártózhatunk a Világlélekben.
Ezért Az alkimista is szimbolikus történet. Lapjain - azon túl, hogy átadok
minden tudást, amit ebben a témában szereztem - igyekszem emléket állítani
azoknak a nagy íróknak, akiknek sikerült eljutniuk a Világ Nyelvéhez. Ilyen
volt többek között Hemingway, Blake, Borges (aki szintén felhasználta a
perzsa történetet egyik novellájában) és Maiba Tahan.
S hogy lezárjam ezt a hosszúra nyúlt előszót, és egyben szemléltessem, mit
is értett Mesterem az alkimisták harmadik fajtáján, szeretnék felidézni egy
történetet, amit ő maga mondott el nekem laboratóriumában.
Szűz Mária a kisded Jézussal a karján úgy döntött, leszáll a földre, és
meglátogat egy kolostort. A büszke atyák rendre beálltak a sorba, és egytől
egyig a Szűz elébe járultak, hogy tiszteletüket tegyék. Az egyik gyönyörű
költeményeket szavalt, egy másik a Bibliához készített miniatúráit mutatta, egy
harmadik pedig kívülről tudta az összes szent nevét. A sok szerzetes egymás
után tette hódolatát Szűz Máriának és a Kisdednek.
A sor végén a kolostor legegyszerűbb embere állt, akinek soha nem
sikerült megértenie a kor tudós szövegeit. Szülei tanulatlan emberek voltak,
akik egy környékbeli öreg cirkuszban dolgoztak, és egyetlen dologra tanították
meg őt: labdácskákat dobálni a levegőbe, és egyéb tárgyakkal zsonglőrködni.
Amikor ő került volna sorra, a többi atya be akarta fejezni a tiszteletadást,
mondván, az egykori mutatványosnak úgysincs semmi fontos mondanivalója,
és még rossz fényt vethet a kolostorra. Ő azonban ugyanúgy teljes szívéből
vágyott arra, hogy adhasson magából valamit Jézusnak és Szűz Máriának.
Érezte szerzetestársainak megvető tekintetét, szégyenkezve elővett néhány
narancsot a zsebéből, és elkezdte őket a levegőbe dobálni. Ez volt az egyetlen
dolog, amihez értett.
Ebben a pillanatban földerült a kisded Jézus arca, és tapsolni kezdett Szűz
Mária ölében. A Szűz így végül feléje nyújtotta ki a kezét, és a szerzetes rövid
időre a karjára vehette a gyermeket.
J.-nek ajánlom, az alkimistának,
aki a Nagy Mű minden titkát ismeri
Lőn pedig, mikor az úton menének, hogy ő beméne egy faluba; egy Mártha
nevű asszony pedig befogadá őt házába.
És ennek vala egy Mária nevezetű testvére, ki is Jézus lábainál leülvén,
halgatja vala az ő beszédét.
Mártha pedig foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban; előállván
azért, monda:
- Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott
engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.
Felelvén pedig, monda néki Jézus:
- Mártha, Mártha, szorgalmas vagy és sokra igyekszel. De egy a szükséges
dolog: és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik ő tőle.
Lukács 10, 38-42 (Károli Gáspár fordítása)