Önismeret, szabadság.

Paulo Coelho

Az alkimista

ELSŐ RÉSZ

A fiút Santiagónak* hívták. Már alkonyodott mire nyájával egy régi, elhagyott templomhoz érkezett. Az épület teteje réges-rég beomlott, s az egykori sekrestye helyén hatalmas fügefa nőtt.

Úgy döntött, hogy ott éjszakázik. A juhokat beterelte a félig kidőlt kapun, amelyet aztán pár deszkával eltorlaszolt, hogy állatai ne széledjenek szét az éjjel. Farkasok ugyan nem voltak arrafelé, de egyszer éjszaka megszökött tőle az egyik juh, s aztán az egész napja ráment, hogy megtalálja.

A földre terítette a köpönyegét, feje alá pedig vánkos gyanánt a könyvét tette, amelyet éppen végigolvasott. S mielőtt elaludt volna, arra gondolt, hogy vastagabb könyveket kellett volna magával hoznia: azok nem érnek véget ilyen hamar, a fej alá pedig kényelmesebbek.

Még sötét volt, amikor fölébredt. Felnézett, és meglátta, hogy a beszakadt tető fölül bevilágítanak a csillagok.

- Kár, hogy nem aludtam egy kicsikét tovább - sóhajtott. Ugyanazt álmodta, mint a múlt héten, és megint a vége előtt fölébredt.

Felkelt, és ivott egy kis bort. Aztán fogta a botot, és elkezdte költögetni azokat a juhokat, amelyek még aludtak. Már korábban megfigyelte, hogy legtöbb állata vele együtt ébred. Mintha életét valamilyen titokzatos erő összekötötte volna a juhokéval, hiszen már két éve vándoroltak együtt legelőt és vizet keresve.

- Már annyira hozzám vannak szokva, hogy tudják, mikor mit csinálok - dünnyögte. Utána egy pillanatra elgondolkodott, és eszébe ötlött, hogy ez fordítva is lehet: talán inkább ő alkalmazkodott az állataihoz.

Néhány juhnak azonban mintha nem akaródzott volna hajnalban fölkelnie.

Santiago egyiket a másik után ébresztgette a botjával, és nevükön szólította őket. Elejétől fogva meg volt győződve róla, hogy megértik, amit hozzájuk beszél. Ezért időnként fölolvasta nekik a könyveiből azokat a részeket, amelyek különösen megragadták, vagy pedig megosztotta velük, hogy mi a szép a magányos pásztoréletben, meg hogy mi újat látott azokban a városokban, ahová eljutott.

Az utóbbi időben azonban semmi másról nem beszélt nekik, csakis egy kereskedő lányáról, aki abban a kisvárosban lakik, ahová négy nap múlva fognak érkezni. Egyszer járt ott csupán, a múlt évben. A kereskedő kelmét árult a boltjában, s az volt a kívánsága, hogy a juhokat a szeme láttára nyírják meg, nehogy becsapják. A pásztorfiú az egyik barátjától hallott róla, s elvitte hozzá a juhait.

*

- Gyapjút hoztam eladni - mondta a kereskedőnek.

A bolt azonban tele volt emberekkel, s a kereskedő arra kérte a fiút, hogy várjon estig. Így aztán Santiago leült egy kőre az üzlet előtt, és a zsákjából elővett egy könyvet.

- Nem gondoltam, hogy a pásztorok is olvasnak könyvet - szólalt meg egy leányhang mellette.

Jellegzetes andalúziai lány volt, vállára omló fekete hajjal, s a hajdani mór hódítókat idéző szemekkel.

- Mert az ember többet tanulhat a juhoktól, mint a könyvekből - válaszolta Santiago. És azután még több mint két óra hosszat beszélgettek. A lány elmondta, hogy a kereskedő az apja, és beszélt neki a vidéki életről, ahol az egyik nap éppen olyan, mint a másik. A fiú pedig az andalúziai tájról beszélt, meg arról, mi újat látott azokban a városokban, ahol legutóbb megfordult.

Felvidította, hogy mással is beszélgethet, nemcsak a juhaival.

- Tulajdonképpen hol tanultál meg olvasni? - tette föl a kérdést egyszer csak a lány.

- Ahol a többi ember - felelte Santiago -, az iskolában.

- De ha tudsz olvasni, miért nem mentél valami másnak, mint pásztornak?

Santiago elterelte a szót. Tudta, hogy a lány úgysem értené meg. Elmondta aztán neki, milyen kalandokban volt része útjai során, és a kis mór szemek hol hunyorogtak, hol tágra nyíltak a csodálkozástól és a meglepetéstől. Ahogy telt az idő, a pásztorfiú egyre inkább azt kívánta, hogy a nap sose érjen véget, hogy a kereskedő ki se látsszon a munkából, és legalább három napig várakoztassa őt. Rádöbbent, hogy olyasmit érez, amit eddig soha: hogy ezen a helyen kell maradnia örökre. Ezzel a fekete hajú lánnyal minden nap más és más lenne.

De a kereskedő végül mégis odajött, és felajánlotta neki, hogy négy juhot nyírjon meg. Utána rögtön fizetett, és azt mondta a fiúnak, hogy a következő évben jöjjön megint.

*

Most tehát mindössze négy nap, és újból ott lesz a városkában. Örült is, de ugyanakkor félt, hogy a lány már elfelejtette őt. Hiszen nem ő az egyetlen, aki odajár gyapjút eladni.

- Nem fontos - mondta a juhainak. - Én is ismerek más lányokat, más városokban.

A lelke mélyen azonban tudta, hogy fontos. És hogy minden pásztor, tengerész vagy vándorkereskedő ismer egy olyan helyet, ahol él valaki aki képes elfeledtetni vele a szabad vándorlás örömét.

*

Hajnalodott, s a pásztor kelet felé indult a juhaival. "A juhoknak sosem kell határozniuk semmiben - gondolta. - Talán ezért ragaszkodnak mindig hozzám." Csupán élelemre meg vízre van szükségük. És mindaddig, amíg tudni fogja, merre vannak Andalúziában a legjobb legelők, örömmel követik őt. Akkor is, ha minden nap mindig ugyanolyan - végtelenül hosszú a napkelte és a napnyugta között -, és akkor is, ha a juhok rövidke életük során egyetlen könyvet sem olvasnak, és nem értik az emberek beszédét, akik a faluban elmesélik, mi újság. Megelégszenek az élelemmel és a vízzel. Cserébe bőséggel adják a gyapjúkat, a társaságukat és néha a húsukat is...

"Ha egyszer csak megszállna a rossz szellem, és elkezdeném agyonütni egyiket a másik után, azt is csak akkor vennék észre, ha már alig maradna a nyájból - gondolta. - Hisznek nekem, és elfeledkeztek arról, hogy a saját ösztöneiknek higgyenek. Mindezt csak azért, mert táplálékhoz juttatom őket".

Santiago elcsodálkozott, hogy miféle gondolatai támadnak. Lehet, hogy ez a templom, közepében a fügefával, el van varázsolva. Talán ez okozza, hogy már másodszor ugyanazt álmodta, és ez ébresztette föl benne a harag érzését hűséges társai iránt. Ivott egy kis bort, ami az előző vacsoráról maradt, s jól beburkolózott a köpenyébe. Tudta, hogy pár óra múlva úgy fog égetni a nap, hogy nem bír majd továbbmenni a juhaival. Nyaranta ezekben az órákban egész Spanyolország alszik. A hőség egészen estig eltart, s cipelnie kell majd a súlyos köpenyeget. Majd arra gondolt: csak a köpenynek köszönheti, hogy reggelente nem fázik.

"Mindig legyünk fölkészülve az időjárás viszontagságaira" - mondta magában, s hálával gondolt a súlyos kabátra.

A köpenynek tehát megvolt a célja, s a fiúnak is. A pásztorfiú az alatt a két év alatt, amíg az andalúziai mezőket járta, megismerte a vidék minden szegletét, és éppen ez volt életének értelme: a vándorlás. Azt tervezte, most majd megmagyarázza a lánynak, hogy közönséges pásztor létére miért tud olvasni: tizenhat éves koráig a szemináriumban tanult. Szülei azt akarták, hogy pap legyen belőle, a juhokhoz hasonlóan csak az ételért meg az innivalóért dolgozó egyszerű falusi család büszkesége. Ezért aztán latint, spanyolt meg hittudományt tanult. Csakhogy kiskorától fogva arra vágyott, hogy megismerje a világot, amit sokkal fontosabbnak érzett, mint hogy az Istent vagy az emberi bűnöket ismerje meg. Egy szép napon aztán hazament a szüleihez, összeszedte a bátorságát, és megmondta az apjának, hogy nem akar pap lenni. Világot akar látni.

*

- Ebben a falubanmár az egész világból megfordultak emberek, fiam - mondta neki az apja. - Valami újat keresnek, de ők maguk mindig ugyanazok maradnak utána is. Fölmennek a hegyre, hogy megnézzék a várat, és úgy látják, hogy azelőtt jobb volt, mint most. Akár világos a hajuk, akár sötét a bőrük, ugyanolyanok, mint itt a falubeliek.

- De én nem ismerem az ő váraikat otthon - ellenkezett a fiú.

- Amikor ezek az emberek meglátják a mi földjeinket és a mi asszonyainkat, azt mondják, hogy szívesen élnének itt örökké - folytatta az apa.

- Én viszont meg akarom ismerni az ő asszonyaikat és az ő tájaikat - mondta a fiú. - Hiszen ők sohasem maradnak itt.

- Azoknak az embereknek tele van a zsebük pénzzel - tette még hozzá az apa. - Mifelénk csak a pásztorok járják a világot.

- Akkor pásztor leszek.

Az apja már nem szólt semmit. Másnap adott neki egy erszényt, benne három spanyol aranypénzzel.

- Egyszer a mezőn találtam őket. Az egyháznak akartam adni hozományod gyanánt. Vegyél rajta nyájat, és vándorolj a világban, amíg csak rá nem jössz, hogy a mi várunk a legerősebb és a mi asszonyaink a legszebbek. Ezzel megáldotta őt. Santiago kiolvasta az apja szeméből, hogy ő is szívesen nekivágott volna a világnak. És ez a vágya nem csillapodott, hiába próbálta évtizedeken keresztül elfojtani étellel, itallal, meg a fedéllel a feje fölött.

*

Az ég alja vörösre váltott, majd felkelt a nap. A fiúnak ismét eszébe jutott a beszélgetés az apjával, és jókedvre derült: már sok várat és sok asszonyt látott (de olyan lányt soha, amilyet két nap múlva újból megpillant). Van egy köpönyege, egy könyve, amelyet másikra cserélhet, meg egy juhnyája. A legfontosabb azonban, hogy mindennap megvalósul életének nagy álma: járja a világot. Amint elege lesz az andalúziai mezőkből, eladhatja a juhokat, és elmehet tengerésznek. Aztán, ha majd elege lesz a tengerből, addigra már egy csomó várost, egy csomó asszonyt és egy csomó lehetőséget fog ismerni, amelyek segítségével boldog lehet.

"Nem tudom, hogyan keresik az Úristent a szemináriumban" - gondolta magában, miközben a felkelő napot figyelte. Mindig, amikor csak lehetséges volt, olyan utat választott, amelyen még nem járt. Abban a templomban pedig eddig még soha nem fordult meg, noha már annyiszor elment mellette. A világ nagy és kimeríthetetlen, és ha csak egy kicsit is engedné, hogy juhai vezessék, bizonyosan több érdekes dolgot fedezne föl. "A baj csak az: ők egyáltalán nem is tudják, hogy mindennap másfelé járnak. Nem veszik észre, hogy mindig másik legelőn vannak, vagy hogy az évszakok váltogatják egymást, mivel csak az élelemre meg a vízre figyelnek."

"Lehet, hogy mindannyian ezt tesszük - elmélkedett tovább. - Még én is, hiszen attól fogva, hogy megismertem a kereskedő lányát, nem gondolok más nőre." Felnézett az égre, és úgy becsülte, hogy délig elér Tarifába. Ott majd vastagabbra cseréli a könyvét, megtölti a kulacsát, megborotváltatja magát és lenyíratja a haját: mindenre kell időt szakítania, hiszen nemsokára találkozni fog a lánnyal. Arra gondolni sem akart, hogy esetleg egy másik pásztor, akinek nagyobb a nyája, megelőzte őt, és megkérte a lány kezét.

"Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani" - töprengett, mialatt ismét az égboltra emelte pillantását, és meggyorsította lépteit. Az is éppen eszébe jutott, hogy lakik Tarifában egy öregasszony, aki tud álmot fejteni. Ő pedig az éjjel már másodszor álmodta ugyanazt.

*

Az öregasszony bevezette a pásztorfiút a hátsó szobába, amelyet az elülső helyiségtől tarka műanyag szalagokból álló függöny választott el. Egy asztal volt odabenn, egy Jézus Szíve-kép, meg két szék.

Az öregasszony leült, és azt mondta a fiúnak, hogy üljön vele szembe.

Aztán megfogta a kezét, és csendben imádkozni kezdett.

Olyan volt, mint egy cigány imádság. A pásztorfiú útja során már sok cigánnyal találkozott; mindig vándoroltak, de közben nem voltak juhaik. amelyeknek gondját viselték volna. Az járta róluk, hogy csak rá akarnak szedni másokat. Állítólag az ördöggel cimborálnak, a gyerekeket meg elrabolják, hogy azok aztán titokzatos táboraikban szolgáljanak nekik. Kisfiú korában mindig rettegett, hogy elviszik, s ez a régi félelem éledt fel benne, amikor az öregasszony megszorította a kezét.

"De ott van nála a Jézus Szíve-kép" - igyekezett megnyugtatni magát.

Attól tartott, hogy elkezd remegni a keze, és az öregasszony észreveszi, hogy fél. Csendben elmormolt egy miatyánkot.

- Furcsa - szólt az öregasszony, le sem véve szemét a pásztorfiú kezéről.

És megint elhallgatott.

A fiú kezdett ideges lenni. Önkéntelenül megremegett a keze, s ezt az öregasszony észrevette.

- Nem azért jöttem, hogy a tenyeremből jósoljon - tépte ki gyorsan a kezét, és mérges lett, hogy egyáltalán betette a lábát a házba. Eszébe villant, hogy legjobb volna fizetni s elmenni, és inkább semmit meg nem tudni. Nem szabad olyan komolyan venni, hogy kétszer egymás után ugyanazt álmodta.

- Azért jöttél, hogy valamit megtudjál az álmaidról - közölte az öregasszony. - Az álom pedig Isten szava. Ha az Isten a világ nyelvén beszél, meg tudom magyarázni. De hogyha a lelked nyelvén beszél, akkor csak te magad értheted meg. Viszont mindkét esetben fizetned kell nekem.

Ez valami újabb csel, gondolta magában a fiú, de úgy határozott, hogy vállalja a kockázatot. Minden pásztor állandóan kockáztat, hogy farkasok támadnak rá, vagy hogy aszály lesz, de éppen ez teszi izgalmassá a munkájukat.

- Kétszer egymás után ugyanazt az álmot láttam - mondta. - Azt álmodtam, hogy legeltetem a juhokat, amikor megjelent egy kisgyerek, és játszani kezdett velük. Nem szeretem, ha valaki nem hagyja békén a juhaimat, félnek az idegentől. Bár a gyerekek tudnak bánni az állatokkal, és tőlük soha nem ijednek meg a juhok. Nem tudom, ez mitől van. Nem tudom, az állatok miből állapítják meg az emberek korát.

- Folytasd az álmodat - szólt közbe az öregasszony. - Föltettem egy fazekat a tűzre. És egyébként sincs sok pénzed, úgyhogy nem tarthatsz föl sokáig.

- A kisgyerek egy darabig játszott a juhokkal - folytatta a pásztorfiú egy kissé feszélyezve - aztán egyszer csak kézen fogott, és elvezetett az egyiptomi piramisokhoz.

Santiago várt egy kicsit, hogy megállapítsa, tudja-e egyáltalán az öregasszony, mik azok az egyiptomi piramisok. De az nem szólt semmit.

- Az egyiptomi piramisoknál pedig - mondta a fiú lassan, hogy a másik értse - így szólt hozzám a kisgyerek: "Hogyha eljössz ide, megtalálod a kincset, ami itt van elrejtve." És épp amikor pontosan megmutatta volna nekem a helyet, fölébredtem. Mind a kétszer.

Az öregasszony még egy darabig hallgatott, majd ismét megragadta a fiú kezét, s figyelmesen vizsgálgatta.

- Most semmit nem kérek tőled - szólalt meg. - De ha megtalálod a kincset, kérem a tizedét.

A pásztorfiú elnevette magát örömében. Az elásott kincsről szóló álmával most még kevéske meglévő pénzét is megspórolja! Ez a nő tényleg cigány lehet, a cigányok ugyanis ostobák.

- Akkor fejtse meg az álmomat - kérte.

- Előbb esküdj. Esküdj, hogy annak fejében, amit elmondok, nekem adod a kincsed tizedét.

A fiú megesküdött. Az öregasszony azonban azt akarta, hogy ismételje meg az esküt, és közben a Jézus Szíve-képet nézze.

- Ez az álom a Világ Nyelvén szólt - mondta. - Meg lehet fejteni, de nem egyszerű. Ezért úgy gondolom, hogy megszolgálom a részt a kincsedből. A magyarázatom így szól: el kell menned az egyiptomi piramisokhoz. Hírüket se hallottam, de ha egy gyerek megmutatta neked őket, ez azt bizonyítja, hogy léteznek. Ott megtalálod a kincset, ami gazdaggá fog tenni.

A pásztorfiú először megrökönyödött, aztán mérges lett. Ezért igazán nem kellett volna idejönnie. De azonnal eszébe jutott, hogy az egész ingyen volt.

- Csak vesztegettem az időmet - jelentette ki.

- Éppen azért mondtam neked, hogy ez az álom nem egyszerű. A legegyszerűbb dolgok a legszokatlanabbak, és csak a bölcsek láthatják meg őket. De mivel én bölcs nem vagyok, más dolgokban kell eligazodnom, például a tenyérjóslásban.

- És hogy jutok el Egyiptomba?

- Én az álmokat csak megfejtem. Megvalósítani nem tudom őket. Ezért az életben be kell érnem azzal, amit a lányaimtól kapok.

- És mi van, ha nem jutok el Egyiptomba?

- Akkor nem kapok semmit. Nem ez lesz az első eset.

És ezután mást nem mondott az öregasszony. Elküldte a fiút, mondván, hogy már épp elég időt vesztegetett rá.

*

A pásztorfiú csalódottan távozott, és eltökélte, hogy többé nem fog hinni az álmoknak. Eszébe jutott, hogy pár dolgot még el kell intéznie: bement az egyik boltba, hogy ennivalót vegyen, a könyvet vastagabbra cserélte, majd leült a főtéren egy padra, hogy megkóstolja a bort, amit vásárolt. Hőség volt, s a bor valamilyen kideríthetetlen úton-módon mégiscsak kissé lehűtötte a testét. A juhokat a városon kívül hagyta, egy új barátja karámjában. Ezeken a helyeken sok embert ismert: éppen ezért járta szívesen a világot. Az ember mindig új barátokra lel, ugyanakkor nem kell velük lennie nap nap után. Ha viszont mindig ugyanazokat az embereket látjuk - mint például a szemináriumban -,akkor a végén életünk részévé válnak. És ha az életünk részévé válnak, végül még bele is akarnak szólni az életünkbe. Hogyha pedig nem viselkedünk az elképzelésük szerint, megharagszanak. Ugyanis mindenki pontosan tudja, hogyan kell élnie a többieknek.

Ezzel szemben soha nem tudják, hogyan éljenek ők maguk. Mint ez az álomfejtő asszony, aki nem tudja megvalósítani az álmokat.

Úgy döntött, hogy vár egy darabig, amíg lejjebb megy a nap, és csak akkor indul majd útnak a juhaival. Három napon belül a kereskedő lányánál lesz. Beleolvasott a könyvbe, amelyet a tarifai plébánostól kapott. Vaskos kötet, mindjárt az első oldalán temetésről esett szó. Ezenkívül a szereplők neve igen bonyolult volt. Ha ő egyszer könyvet írna, gondolta, mindig egyenként mutatna be a szereplőket, hogy az olvasónak ne legyen baja a nevek megjegyzésével.

Mikorra egy kicsit odafigyelt az olvasásra - és nem is volt olyan rossz, mert havas temetésről volt szó, ami a perzselő napon hűsítő érzéssel töltötte el

-, leült mellé egy öregember, és beszédbe elegyedett vele.

- Mit csinálnak azok ott? - kérdezte, s néhány emberre mutatott a téren.

- Dolgoznak - vetette oda Santiago, és úgy tett, mintha továbbra is el lenne merülve az olvasásban. Valójában viszont arra gondolt, hogy a juhokat a kereskedő lányának szeme láttára fogja megnyírni, hogy az lássa őt, milyen érdekes dolgokat tud csinálni. Ezt a jelenetet már sokszor elképzelte; a lány közben mindig lenyűgözve hallgatta, ahogy magyarázta neki, hogy a juhokat hátulról előre kell megnyírni. Rögtön az is eszébe jutott, milyen érdekes dolgokat fog a nyírás közben mesélni. Ismert efféle történeteket a könyvekből, de úgy tenne, mintha ő maga élte volna át őket. Nyilván nem jönne rá a lány, hiszen nem tud olvasni.

Az öreg azonban nem hagyta lerázni magát. Azt mondta, hogy fáradt és szomjas, s inni akart Santiago borából. A fiú odanyújtotta neki az üveget: hátha utána békén fogja hagyni.

De az öregember mindenáron beszélgetni akart. Megkérdezte Santiagótól, mit olvas. Az mérgében majdnem fölpattant, hogy átül máshová, de apja az idősebbekkel szembeni tiszteletre nevelte őt. Ezért aztán odaadta a könyvet az öregnek, mégpedig két okból: egyrészt nem tudta, hogyan kell kiejteni a címét, másrészt azért, mert ha az öregember nem tud olvasni, bizonyára elszégyelli magát, és ő maga ül arrébb.

- Hm... - dünnyögött az öreg, és minden oldalról megszemlélte a könyvet, mintha valami furcsa tárgy lenne. - Fontos könyv, de szörnyen unalmas.

A pásztorfiú meg volt döbbenve. Az öreg tehát tud olvasni, sőt már olvasta is ezt a könyvet. Ha pedig tényleg olyan unalmas, van még idő, hogy másikra cserélje.

- Ugyanarról szól - folytatta az öregember -, amiről szinte az összes könyv: hogy az ember képtelen irányítani a saját sorsát. És a végén még meg is győzi az olvasót, hogy elhiggye a legnagyobb hazugságot a világon. *

- És mi a legnagyobb hazugság a világon? - érdeklődött meglepve a pásztorfiú.

- A következő: hogy létezésünk egy bizonyos pillanatában elveszítjük uralmunkat életünk fölött, amely így a sors kezébe kerül. Ez a legnagyobb hazugság a világon.

- Velem ez nem történt meg - mondta a fiú. - Azt akarták, hogy pap legyek, én pedig eldöntöttem, hogy pásztor leszek.

- Jobb is így - mondta az öreg -, mert te szívesen vándorolsz.

"A gondolataimból olvas" - tűnődött a fiú. Az öregember ezalatt lapozgatta a vastag könyvet, és látszott, hogy nem akarja túl gyorsan visszaadni. Santiago észrevette, hogy öltözete milyen különös: úgy festett mint egy arab, ami ezen a vidéken egyáltalán nem szokatlan. Tarifát Afrikától csak pár órás hajóút választja el; elég átkelni a keskeny szoroson. A városban gyakran járnak arabok, akik bevásárolnak, és naponta többször imádkoznak a maguk különös módján.

- Hová valósi, uram? - kérdezte.

- Mindenhová.

- Az ember nem lehet mindenhová valósi - tiltakozott Santiago. - Én pásztor vagyok és mindenfelé járok, de egy helyről való vagyok, egy faluból, amelyik egy régi vár mellett fekszik. Ott születtem.

- Akkor mondhatjuk, hogy én Sálemben születtem.

A pásztorfiú nem tudta, hogy hol van Sálem, de nem akarta megkérdezni, hogy ne kelljen szégyenkeznie tudatlansága miatt. Egy darabig csak nézegette a teret. Emberek jöttek-mentek, és úgy tűnt, hogy fontos dolguk van.

- És mi újság most ott, Sálemben? - kérdezte végül, hogy legyen valamibe kapaszkodnia.

- Olyan, mint mindig.

Ettől nem lett okosabb. Azt azonban tudta, hogy Sálem nem Andalúziában van. Akkor ismernie kellene azt a helyet.

- És mit csinál ott Sálemben?

- Hogy mit csinálok Sálemben? - nevetett föl jóízűen az öregember. - Nos hát én vagyok ott a király!

"Mit ki nem találnak az emberek" - gondolta magában a pásztorfiú. Néha jobb a juhokkal, azok legalább nem beszélnek, csak az élelemre meg a vízre van gondjuk. Vagy még jobbak a könyvek, amelyek hihetetlen történeteket mesélnek el, de csak ha érdekelnek bennünket Viszont ha emberekkel beszélünk, azok néha mindenfélét kitalálnak, amire aztán nem lehet mit mondani.

- Melkhisédeknek hívnak - folytatta az öreg. - Mennyi juhod van?

- Elég - válaszolta a pásztorfiú. Ez a vénember kissé túl kíváncsi.

- Akkor ez baj. Nem segíthetek neked, amíg úgy gondolod, hogy elég juhod van.

Santiago feldühödött. Hiszen nem is akart semmiféle segítséget. Épp az öreg kérte el tőle a bort és a könyvet, s ő kezdett beszélgetni.

- Adja vissza a könyvemet - mondta. - A juhokért kell mennem, és muszáj elindulnom.

- Add nekem a nyájad tizedrészét - szólt az öregember -, én pedig megmondom neked, hogyan jutsz az elásott kincshez.

Ekkor a pásztorfiúnak eszébe jutott az álma, s egyszeriben minden világos lett neki. Az öregasszony nem akart tőle semmit, de ez a vénember - talán a férje - ki akarja szedni belőle a pénzt valamilyen értelmetlen felvilágosítás címén. Nyilván ez is cigány.

De még mielőtt bármit mondhatott volna, az öreg lehajolt, fölvett egy fadarabot, és elkezdett írni a tér homokjába. Amint lehajolt, mellkasán olyan fényességgel villant meg valami, hogy szinte elvakította a pásztorfiút. Az öregember azonban, korához mérten meglepően gyors mozdulattal, odaszorította köpenyét a testéhez. Santiago ismét odanézett, és látta, mit ír az öreg.

A főtér homokjában apja és anyja nevét olvasta ki. Elolvasta életének teljes történetét egészen a jelen pillanatig, kezdve a gyerekkori játékokkal, folytatva a szemináriumban töltött hideg éjszakákkal. Olvasta a kereskedő lányának a nevét, amit még ő sem tudott. Olvasott azokról a dolgokról, amikről soha senkinek nem beszélt, például az apjától ellopott pisztolyról, amellyel szarvasra akart vadászni, vagy a legelső magányos nemi élményéről.

*

"Én vagyok Sálem királya" - mondta az előbb az öreg.

- Hogy lehet az, hogy egy király beszélget egy pásztorral? - kérdezte a szégyenkező és megdöbbent Santiago.

- Több okból. De, mondjuk, a legfontosabb, hogy te képes vagy beteljesíteni Személyes Történetedet.

A pásztorfiú nem tudta, mi az a Személyes Történet.

- Az, amit mindig is csinálni akartál. Fiatalkorában mindenki tudja, mi a Személyes Története. Akkor minden világos és lehetséges, s az emberek nem félnek attól, hogy álmodjanak, és akarják mindazt, amit az életben szívesen csinálnának. Ahogy azonban telik az idő, valamiféle titokzatos erő igyekszik bebizonyítani, hogy a Személyes Történetet megvalósítani nem lehet.

Az öregember beszéde nem volt túlzottan világos a pásztorfiú számára. De meg akarta tudni, mi az a "titokzatos erő". A kereskedő lánya tátott szájjal fogja hallgatni, ha majd elmeséli neki.

- Ezek olyan erők, amelyek rossznak tűnnek, de valójában megtanítanak arra, hogyan valósítsd meg Személyes Történetedet. Fölkészítik a lelkedet és az akaratodat, mivel ezen a bolygón egyetlen nagy igazság létezik: legyél akárki, csinálj akármit, ha valamit igazán akarsz, az azért van, mert ez a kívánság a Mindenség lelkében született meg. Ez a te küldetésed a földön.

- Akkor is, ha csak járni akarom a világot? Vagy elvenni a kelmekereskedő lányát?

- Vagy kincset keresni. A Világlélek az emberek öröméből táplálkozik.

Vagy a bánatból, az irigységből, a féltékenységből. Az ember egyetlen kötelessége, hogy beteljesítse Személyes Történetét. Minden egy. És ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsad.

Egy kicsit hallgattak, és az embereket figyelték a téren. Az öreg szólalt meg először.

- Valójában miért legeltetsz juhokat?

- Mert szívesen járom a világot.

Az öreg egy emberre mutatott, aki a tér sarkában piros kiskocsija mellett állva pattogatott kukoricát árult.

- Az ott gyerekkorában szintén világot szeretett volna látni. Aztán inkább megvette magának ezt a pattogatott kukoricás kiskocsit, és most éveken át félreteszi a pénzt. Ha majd megöregszik, eltölt egy hónapot Afrikában. Nem értette meg, hogy az ember számára mindig megvannak a feltételek ahhoz, hogy azt tegye, amiről álmodik.

- Inkább pásztornak kellett volna mennie - töprengett hangosan a fiú.

- Gondolt rá - mondta az öreg. - De egy utcai árus valamivel több, mint egy pásztor. Az utcai árusnak van fedél a feje fölött, a pásztor pedig a szabad ég alatt alszik. Az apák szívesebben adják a lányukat egy utcai árushoz, mint egy pásztorhoz.

Santiagónak a szívébe nyilallott, amint eszébe jutott a kereskedő lánya. Ott, abban a kisvárosban bizonyosan van egy pattogatott kukoricás.

- Egyszóval az, amit az emberek az utcai árusokról meg a pásztorokról gondolnak, fontosabb lett számukra, mint a Személyes Történetük. Ezután az öreg lapozgatott a könyvben, s egy helyen beleolvasott. A pásztor várt egy kicsit, aztán ugyanúgy megzavarta az öreget, mint ahogyan az az előbb őt.

- Egyáltalán miért beszélget velem ezekről a dolgokról?

- Mert te megpróbálod, hogy a Személyes Történetedet éld. És most kis híján lemondtál róla.

- És ilyenkor maga mindig megjelenik?

- Nem mindig ebben az alakban, de mindig megjelenek. Néha például egy új gondolat, egy jó ötlet formájában. Máskor meg válságos pillanatokban, megkönnyítem a dolgokat. S így tovább; az emberek többsége mindezt észre sem veszi.

Az öreg elmondta, hogy az előző héten egy drágakövet keresőnél jelent meg kődarab képében. Ez az ember mindenét otthagyta, és elment smaragdot keresni. Öt éven át robotolt a folyónál, és felpattintott 999 999 követ, hogy egyetlen smaragdra leljen. Éppen föl akarta adni, és már csak egyetlen kő volt hátra, csak egyetlen kő, hogy rábukkanjon a smaragdjára. És mivel ez az ember mindent a Személyes Történetére tett föl, az öregember úgy döntött, hogy beavatkozik. Kővé változott, amely annak az embernek a lábára hullott.

A férfi a követ kínjában és az elvesztegetett öt évén érzett dühében felkapta, és jó messzire elhajította. De olyan vadul dobta el, hogy az becsapódva feltört egy másik követ, amelyikben hirtelen felcsillant a világ legszebb smaragdja. - Az emberek nagyon hamar fölismerik, mi az, amiért élniük kell - szólt az öreg kissé keserűen. - Talán éppen ezért nagyon hamar föl is adják. De ez mar csak így van.

Ekkor Santiagónak eszébe jutott, hogy tulajdonképpen az elásott kincsről kezdtek beszélgetni.

- A kincseket a víz mossa ki a földből, és ugyanaz az áradat vissza is temeti őket - mondta az öreg - Ha a kincsedről akarsz tudni, át kell engedned nekem a nyájad tizedét.

- Nem lenne elég a kincs tizede?

Az öregember csalódon arcot vágott.

- Ha kezdesz elígérni valamit, amid még nincs meg, akkor nem fogsz törekedni, hogy megszerezd.

A pásztorfiú erre elmondta neki, hogy a kincs tizedét elígérte a cigányasszonynak.

- A cigányok furfangosak - sóhajtott az öreg - De legalább rájössz, hogy az életben mindenért fizetni kell. Éppen ezt szeretnék megtanítani a Fény

Harcosai.

Az öreg visszaadta Santiagónak a könyvét.

- Holnap, ebben az órában hozd el a nyájad tizedét. El fogom mondani neked, hogyan juthatsz hozzá az elrejtett kincshez. Isten veled.

És eltűnt a tér sarkán.

*

A pásztorfiú megpróbált olvasni, de már nem tudott odafigyelni. Izgatott és feszült volt, mert érezte, hogy az öreg nem hazudik. Odament az utcai árushoz, és miközben latolgatta, elárulja-e neki, mit mondott az öregember, vett egy zacskó pattogatott kukoricát.

"Néha jobb úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak" - gondolta, és nem csinált semmit. Az árus, ha szólna neki, pár napig arra vágyna, hogy mindent otthagyjon, pedig most már túlzottan hozzászokott a kiskocsijához.

Ezt a szenvedést meg akarta neki takarítani. Céltalanul nekivágott a város utcáinak, és elért egészen a kikötőig. Egy bódé állt ott, rajta kisablak, ott lehetett jegyet venni. Egyiptom Afrikában van, jutott eszébe.

- Mit parancsol? - kérdezte a pénztáros.

- Talán holnap - felelt a pásztorfiú, és elment. Ha csak egyetlen juhot eladna, azért a pénzért átjutna a szoros túlpartjára. Megriasztotta a lehetőség.

- Megint egy álmodozó - mondta a pénztáros a segítőjének. - Nincs pénze a jegyre.

Ott, annál a kisablaknál Santiagónak eszébe jutottak a juhai, és szinte félt visszamenni hozzájuk. Két év alatt mindent megtanult, amit a pásztornak tudnia kell: nyírni a juhokat, gondoskodni a vemhes állatokról, megvédeni a nyájat a farkasoktól. Ismerte valamennyi rétet és legelőt Andalúziában. Tudta minden állatának pontos értékét.

Úgy döntött, hogy a barátja karámjához kerülővel megy. Ebben a városban is volt egy vár, így aztán fölment a kikövezett meredeken, és leült a várfalra.

Onnan ellátott egészen Afrikáig. Egyszer valaki elmagyarázta neki, hogy erre jöttek a mórok, akik aztán sok évre majdnem egész Spanyolországot elfoglalták. A pásztorfiú ki nem állhatta a mórokat. Ők hozták ide a cigányokat is.

Felülről szinte az egész várost beláthatta, a főteret is, ahol az öregemberrel beszélgetett.

"Átkozott a perc, amikor találkoztam az öreggel" - gondolta. Hiszen csak azt az asszonyt kereste, aki meg tudja fejteni az álmokat. Sem az asszony, sem az öregember nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy ő pásztor. Nyilván magukra maradt emberek voltak, akik már elveszítették az életbe vetett hitüket, és nem értették meg, hogy a pásztor végül is ragaszkodik a juhaihoz. Ő maga mindegyiküket jól ismeri: tudja, melyikük sántít, melyiknek lesznek bárányai két hónap múlva, vagy melyek a leglustábbak. Meg tudja nyírni és le tudja ölni őket. Ha úgy döntene, hogy otthagyja őket, biztosan hiányolnák. Feltámadt a szél. A pásztorfiú ismerte ezt a keleti szelet: az emberek levanteinek hívták, mert egykor vele érkeztek a hitetlenek hordái is. Amíg nem járt Tarifában, eszébe sem jutott, hogy Afrika ilyen közel van. És ez nagyon veszélyes: a mórok ismét betörhetnek ide.

A levantei szél erősebben kezdett fújni. "Itt ingadozom a juhaim és a kincs közt" - jutott eszébe. Választania kell a között, amihez hozzászokott, és a között, amit szívesen megszerezne. Itt van a kereskedő lánya is, de ő nem olyan fontos, mint a juhok, hiszen a lány nem függ tőle. Meg talán már nem is emlékezik rá. Bizonyos volt benne, a leány észre sem venné, hogy két nap múlva megjelenik-e ott vagy sem: az ő számára minden nap egyformának tűnik, ami azért van, mert az emberek már föl sem fogják, mi minden jót mutat meg az élet, mialatt a nap az útját járja az égen.

"Elhagytam az apámat, anyámat és szülőfalum várát. Megszokták és megszoktam én is. A juhok ugyanúgy meglesznek nélkülem" - gondolta. Nézte a teret onnan föntről. Az árus tovább árulta a pattogatott kukoricát. Azon a padon, amelyiken az előbb az öregemberrel beszélgetett, egy fiatal pár ült és csókolózott.

- Az árus... - kezdte mondani maga elé, de nem fejezte be, mert olyan erős lett a keleti szél, hogy az arcán érezte. Ezzel a széllel jöttek a mórok, ez igaz, de ez a szél hozza el a sivatag és az elfátyolozott nők illatát is. Elhozza azoknak az embereknek az izzadságát és álmait is, akik egy napon nekiindulnak az ismeretlennek az aranyért, a kalandért... és a piramisokért. A pásztor megirigyelte a szél szabadságát, és rádöbbent, hogy a szabadságot ő is megszerezheti magának. Ennek nincs semmi akadálya, csupán ő maga. A juhok, a kereskedő lánya és az andalúziai mezők mind csak lépcsőfokai Személyes Történetének.

*

Másnap délben a pásztorfiú találkozott az öregemberrel. Hat juhot hozott magával.

- Ezt nem hittem volna - mondta. - A többi juhot azonnal megvette a barátom. Azt mondta, egész életében pásztor szeretett volna lenni, és ezt jó jelnek tartja.

- Így van mindig - jegyezte meg az öreg. - Kedvező Kezdetnek hívják.

Legelőször szinte bizonyosan nyernél a kártyán is. A kezdő szerencséje.

- Mitől van ez?

- Mivel az élet azt akarja, hogy éld végig a Személyes Történetedet.

Ezután az öreg megvizsgálta a hat juhot, és megállapította, hogy az egyik sántít. Santiago megmagyarázta neki, hogy az nem baj, mert éppen az a legokosabb, és sok gyapjat ad.

- Hol van a kincs? - kérdezte.

- A kincs Egyiptomban van, a piramisoknál.

A pásztor megijedt. Ugyanezt mondta neki a vénasszony is, de semmit nem kért érte.

- Figyelned kell a jelekre, hogy odaérjél. Isten a világban minden ember számára kijelölte az utat. Most csak pontosan követned kell a sajátodat.

Még mielőtt a pásztorfiú bármit mondhatott volna, elszállt közöttük egy lepke. A fiúnak ez a nagyapját juttatta eszébe; gyerekkorában az mondogatta neki, hogy a pillangó szerencsét hoz. Akárcsak a tücsök, szöcske, gyík és a négylevelű lóhere.

- Pontosan - mondta az öreg, aki kiolvasta a gondolatait. - Éppúgy, ahogyan a nagyapád mondta. Ezek azok a jelek. Ezután széttárta a köpenyét, amely mellkasát eltakarta. Santiago elképedve nézett, s eszébe jutott, amikor előző nap szemébe villant a fényesség. Az öregember drágakövekkel díszített, súlyos arany melltáskát viselt.

Valóban király. Álruhája pedig nyilván a rablók ellen védi.

- No - szólt az öreg, és az arany melltáskából kivett egy fehér meg egy fekete követ, majd átadta őket a fiúnak. - Ezeket urimnak és tummimnak hívják. A fekete kő azt jelenti: igen, a fehér: nem. Segítenek, ha nem sikerül meglátnod a jelet. Úgy kérdezz, hogy igen vagy nem lehessen a válasz. De lehetőleg magad döntsél. A kincs a piramisoknál van, és ezt már tudtad; én azonban segítettem neked a döntésben, ezért kellett hat juhot ideadnod.

Santiago a zsákjába rejtette a köveket. Mostantól maga fog dönteni.

- Ne felejtsd, hogy minden egy. Ne felejtsd, hogy a jelek beszélnek. És főleg ne felejtsd el megvalósítani Személyes Történetedet, egészen a végéig.

De előtte még szeretnék elmondani neked egy történetet.

- Egy kereskedő elküldte fiát minden emberek legbölcsebbikéhez, hogy tudakolja ki tőle a Boldogság Titkát. A fiú negyven napig vándorolt a sivatagban, míg egy magas hegyen álló pompás várkastélyhoz nem ért. Ott élt a Bölcs, akit keresett. Hősünk, ahelyett hogy egy szent embert talált volna ott, a vár nagytermébe lépve zajos forgatagba csöppent: kereskedők jöttek és mentek, a sarkokban emberek beszélgettek, egy kis zenekar kellemes dallamokat játszott, s egy hatalmas asztalon a vidék legfinomabb ételei sorakoztak. A Bölcs mindenkivel beszélgetett egy kicsit, s a fiatalembernek két óra hosszat kellett várakoznia, míg rá került a sor. A Bölcs figyelmesen meghallgatta, amikor vendége előadta jövetelének okát, de azt mondta, éppen nincs ideje arra, hogy a Boldogság Titkát elmagyarázza. Azt ajánlotta neki, hogy járja körbe a palotát, és két óra múlva jöjjön vissza. "De szeretnélek valamire megkérni - tette hozzá a Bölcs, és a fiatalember kezébe egy kiskanalat adott, amelybe két csepp olajat töltött. - Fogd ezt a kanalat, és figyelj, hogy útközben ne lötyköld ki az olajat." A fiatalember így járkált föl-le a palota lépcsőin, és szemét le sem vette a kiskanálról. Két óra múltán visszaért a Bölcshöz. "Nos hát - kérdezte a Bölcs -, láttad a perzsaszőnyegeket az ebédlőmben? Láttad a kertemet, amelyet a kertészem tíz éven át épített? Észrevetted a gyönyörű pergameneket a könyvtáramban?" A fiatalember szégyenkezve ismerte be, hogy semmit sem látott. Csak azzal törődött, hogy ne löttyintse ki az olajat, amit a Bölcs rábízott. "Akkor menj vissza, és nézd meg világom csodáit - mondta a Bölcs. - Nem bízhatsz olyan emberben, akinek a házát nem ismered."

A fiatalember már nyugodtabban fogta meg a kiskanalat, és ismét sétára indult a palotában, ezúttal megfigyelve minden művészi alkotást a mennyezeten és a falakon. Látta a kerteket, körös-körül a hegyeket, a gyönyörűséges virágokat, felismerte a kifinomult ízlést, amellyel a műalkotásokat méltó módon elhelyezték. Amikor visszament a Bölcshöz, részletesen beszámolt neki mindenről, amit látott. "De hol van a rád bízott két csepp olaj?" - kérdezte a Bölcs. A fiatalember rápillantott a kanálra, és látta, hogy az olajat kilöttyintette. "Nos, ez az egyetlen tanács, amelyet adhatok neked - mondta a Bölcsek Bölcse. - A Boldogság Titka abban rejlik, hogyan lássuk a világ minden szépségét úgy, hogy közben ne feledkezzünk meg egy pillanatra sem a kanálban lévő két csepp olajról."

Santiago nem szólt semmit. Megértette az öreg király történetét. A pásztor szívesen járja a világot, de soha nem feledkezik meg a bárányairól. Az öregember ránézett, és különös módon a fiú fejére tette a kezét. Aztán összeterelte a juhokat, és útnak indult.

*

Tarifa, a kisváros fölött réges-régi erőd áll, amelyet a mórok építettek, s az, aki az erőd falán ül, láthatja a főteret, a pattogatott kukoricást, meg egy darabot Afrikából is. Melkhisédek, Sálem királya délután kiült oda, és arcán érezte a keleti szelet. A juhok körülötte toporogtak, csodálkoztak a váratlan események miatt, és még egészen meg voltak riadva, hogy gazdájuk kicserélődött. Nem akartak mást, csak ennivalót és vizet.

Melkhisédek a kis hajót nézte, amely éppen kifutott a kikötőből. Soha nem látja már azt a fiút, mint ahogyan nem látta Ábrahámot sem azután, hogy az tizedet adott neki mindenből. De hiába ez a dolga az életben.

Az isteneknek nem kellene kívánniuk semmit a maguk számára, mert nincs Személyes Történetük. Sálem királya lélekben mégis azt kívánta, hogy sikerrel járjon a fiú.

"Kár, hogy mindjárt el fogja felejteni a nevemet - gondolta magában. - Többször el kellett volna ismételnem neki, hogy aztán bármikor, ha beszél rólam, azt mondaná, hogy Melkhisédek vagyok, Sálem királya." Ezután, félig már megbánva iménti gondolatát, fölnézett az égre. - Tudom, hogy ez a hiúságok hiúsága, ahogy mondottad, Uram. De egy magamfajta öreg királynak időnként büszkének kell lennie magára.

*

"Milyen furcsa ez az Afrika" - gondolta Santiago. Egy kicsiny vendéglőben ült, amilyenből jó párat látott a város szűk utcácskáiban. Néhány férfi egy hatalmas pipát szívott, mely kézről kézre járt. Ez alatt a néhány óra alatt már látott férfiakat kézen fogva, nőket elfátyolozott arccal; papokat, akik fölmentek egy magas toronyba és ott énekeltek, mialatt a többiek mind lekuporodtak, és fejüket a földhöz verték.

"Ezek nyilván hitetlenek" - mondta magában. Gyerekkorában látta otthon, a templomban egy képen a mórölő Szent Jakabot fehér lován, kivont karddal, a lába alatt pedig az itteniekhez hasontó emberek hevertek. A fiún csüggedés vett erőt, és szörnyen elhagyatva érezte magát. Ezeknek a hitetleneknek olyan vészjósló a tekintetük.

Ezenkívül sietségében indulás előtt megfeledkezett egyetlen apróságról, amely azonban elég hosszú időre elzárhatja őt a kincstől: ebben az országban mindenki arabul beszél.

Odalépett hozzá a vendéglős, és Santiago rámutatott arra az italra, amelyet a szomszéd asztalnál ittak. Valamilyen keserű tea volt. Szívesebben ivott volna bort. Ezen azonban most nem fogja törni a fejét. Csak a kincsére kell gondolnia, meg arra, hogyan jut hozzá. A zsebe tele volt a juhokért kapott pénzzel, és tudta, hogy a pénznek megvan a maga varázsereje: akinek van belőle, az sosincs egyedül. Nemsokára, talán pár nap múlva a piramisoknál lesz. Annak az öregembernek, azzal a sok arannyal a mellén, bizonyára nincs szüksége hazugságra, hogy szerezzen hat juhot.

A jelekről mondott neki valamit. Santiago, miközben áthajózott a tengeren, ezen gondolkozott. Igen, tudta, miről van szó: amíg az andalúziai tájakon vándorolt, hozzászokott, hogy keresse a földön és az égen azokat a nyomokat, melyek útja során eligazítják. Tisztában volt azzal, hogy egy bizonyos madár kígyók közelségére utal, s ez vagy az a bokor több kilométerre előre jelzi a vizet. A juhok tanították meg erre.

"Ha az Úristen ilyen jól mutatja az utat a juhoknak, bizonyosan az embernek is mutatni fogja" - fontolgatta, s mindjárt nyugodtabban érezte magát. Már a teája sem tűnt olyan keserűnek.

- Te ki vagy? - hallotta meg a spanyol szót maga mellett.

A fiú fölöttébb megkönnyebbült. A jelekre gondolt, s azonnal megjelent valaki.

- Hogy lehet, hogy beszélsz spanyolul? - kérdezte. A másik nyugatiasan volt öltözve, de bőre színéből ítélve nyilván innen származott. Nagyjából ugyanolyan termetű és korú volt, mint Santiago.

- Itt szinte mindenki beszél spanyolul. Spanyolország csak kétórányira van tőlünk.

- Ülj le, és meghívlak valamire - mondta neki Santiago. - Nekem pedig rendelj bort. Ez a tea nem ízlik.

- A mi országunkban nincs bor - mondta a másik. - Tiltja a vallás. Santiago aztán elmondta neki, hogy el kell jutnia a piramisokhoz. Kis híján elkezdett beszélni a kincsről is, de idejében meggondolta magát. Lehet, hogy az arab is részt akarna azért, hogy odavezeti. Eszébe jutott, mit mondott neki az efféle ígéretekről az öregember.

- Légy szíves, vigyél oda, ha tudsz. Megfizetlek mint vezetőmet. Tudod, merre kell menni?

Santiago észrevette, hogy a vendéglős feléjük lépett, és figyelmesen hallgatja, miről beszélnek. Jelenléte zavarta őt, de ha egyszer vezetőt talált, nem szalaszthatja el az alkalmat.

- Keresztül kell menned a sivatagon, az egész Szaharán - mondta a társa. - Ehhez pénzre van szükségünk. Van elég pénzed?

Santiagónak ez a kérdés nem nagyon tetszett. De végül is azt mondta az öreg, hogy ha valamit akarunk, az egész Mindenség összefog, és mindig segít nekünk. Az öregnek pedig hitt.

Előhúzta a pénzt a zsebéből, és megmutatta a másiknak. A vendéglős is látni akarta, közelebb jött, aztán váltott egypár szót arabul a fiatal útikalauzzal. Izgatottnak tűnt.

- Gyere, menjünk - szólt a fiú újdonsült ismerőse. - Nem akarja, hogy itt maradjunk.

A fiú megkönnyebbült. Felállt, hogy fizessen, de a vendéglős megragadta őt, és valamit hadart. Santiago egyáltalán nem volt gyenge, de itt idegennek számított. Új barátja ekkor ellökte a vendéglőst, és kituszkolta Santiagót.

- A pénzedet akarta - mondta. - Tanger más, mint egyébként Afrika.

Kikötőben vagyunk, és a kikötők mindig tele vannak tolvajokkal.

Tehát bízhat új barátjában. Válságos helyzetben segítséget kapott tőle.

Santiago kivette a zsebéből a pénzét és megszámolta.

- Holnap már a piramisoknál lehetünk - mondta a társa, és elvette a pénzt.

- De előbb két tevét kell vennünk.

Nekiindultak a keskeny tangeri utcácskáknak. Minden tele volt sátrakkal, amelyekben minden lehetségest árultak. Majd egy nagy térre értek, ahol piac volt. Hihetetlen embertömeg alkudozott, vásárolt és árusított, a zöldségfélék keveredtek a tőrökkel, a szőnyegek a minden elképzelhető fajtájú pipákkal. Santiago azonban nem vette le a tekintetét új barátjáról. Mégiscsak nála volt az összes pénze. Legszívesebben visszakérte volna, de nem akarta megsérteni.

Nem ismerte a szokásokat ebben a különös országban, ahová csöppent.

"Elég, ha figyelek rá" - mondta magában. Elvégre erősebb a társánál. Egyszer csak a forgatag közepében megpillantotta a legszebb kardot, amelyet életében látott. Hüvelye ezüstözve volt, fekete markolata drágakövekkel kirakva. Santiago megfogadta, hogy amint visszatér

Egyiptomból, megveszi.

- Kérdezd meg, mennyibe kerül - szólt a barátjához, de mindjárt rádöbbent, hogy pár másodpercre szem elől tévesztette őt, mialatt a kardot nézte.

Szívébe markolt az ijedség, és félt hátranézni, mert tudta, hogy mit fog látni. Csak bámulta a kardot, míg végre bátorságát összeszedve megfordult.

Körülötte kereskedtek, jöttek és mentek az emberek, kiáltoztak és vásároltak, szőnyegek keveredtek mogyoróval, salátafejek hevertek réztálcák mellett, férfiak mentek kézen fogva, a nők fátyol mögé rejtőztek, valahonnan ismeretlen étel illata áradt, de társának - bárhogy tekingetett is körbe - nyoma sem volt.

Santiago igyekezett még elhitetni magával, hogy véletlenül veszítették el egymást. Úgy döntött, marad, ahol van, és vár, míg a barátja visszajön. Nem sokkal később egy ember ment föl az egyik toronyba, és valami énekbe kezdett; mindannyian letérdeltek, fejüket a földhöz verték, és vele énekeltek. Aztán, olyan szorgalmasan, mint a hangyák, összecsukták sátrukat s eltűntek. A nap is lassan hanyatlani kezdett. A fiú sokáig nézte, míg el nem tűnt a piactér fehér házai mögött. Arra gondolt, hogy amikor aznap reggel fölkelt a nap, ő még pásztor volt egy másik földrészen, hatvan juhval meg egy tervezett találkával. És mindig tudta előre, mi fog történni vele, amíg járja az andalúziai mezőket.

Most viszont, napnyugtakor, egy teljesen más országban van, idegenként idegen emberek között, akiknek még a nyelvét sem érti. Nem pásztor már, semmije sincs, még pénze sem, hogy visszamenjen és újrakezdje.

"És mindez annyi idő alatt, amíg ugyanaz a nap fölkelt és lenyugodott" - gondolta magában. És sajnálta magát, mert néha az egész élet olyan rövidke idő alatt megváltozik, hogy az ember nem is tud hozzászokni. Szégyellt sírni. Sosem sírt a juhai előtt. Most azonban üres volt körülötte a piactér, a szülőföld pedig messze.

Így aztán sírva fakadt. Azért sírt, mert az Úristen igazságtalan, és így jutalmazza azokat az embereket, akik hisznek az álmaikban. "Amíg a juhokkal vándoroltam, boldog voltam, és a boldogságomat terjesztettem magam körül.

Az emberek örültek nekem, amikor látták, hogy jövök. Most meg szomorú vagyok és szerencsétlen. Mit tegyek? Megkeseredem, és nem fogok többé hinni az emberekben, mert egy ember becsapott. Gyűlölni fogom azokat, akik elrejtett kincset találnak mert én nem találtam meg az enyémet. És mindig igyekszem majd, hogy megőrizzem azt a keveset amim van, mert túl kicsiny vagyok ahhoz, hogy át tudjam ölelni az egész világot."

Belekukkantott a zsákjába, hogy megnézze, mi van benne; talán maradt valami a szendvicsből amelyet a hajón evett. De csak a vastag könyvet találta, aztán a köpenyét, meg az öregembertől kapott két kis követ.

Amint a köveket meglátta, rendkívül megkönnyebbült. Hat juhot adott cserébe az arany melltáskából való két értékes kőért. Ezeket eladhatja, és megveheti belőle a visszaútra szóló jegyet. "Most már okosabb leszek" - határozta el, és kivette a köveket a zsákjából, hogy a zsebébe rejtse őket. Mégiscsak kikötőben van, és végül is volt egyetlen igazság abban, amiket a társától hallott: hogy a kikötő mindig tele van tolvajokkal.

Immár az is világos lett neki, hogy a vendéglős mitől volt úgy felindulva: szólni akart, hogy ne higgyen annak az embernek. "Olyan vagyok, mint mindenki: úgy látom a dolgokat, ahogyan szeretném, hogy történjenek, nem úgy, ahogyan valójában történnek."

A köveket nézte egy kis ideig. Óvatosan megérintette mindkettőt, s érezte, milyen melegek és simák. Ez volt az ő kincse. Már az érintésük is megnyugtatta. A kövek az öregemberre emlékeztették. "Ha akarsz valamit, az egész Mindenség összefog, hogy elérd" - mondta neki akkor az öreg.

Szerette volna megérteni, ez hogyan lehetséges. Áll a kiürült piactéren, a zsebe üres, sőt még juhai sincsenek, akiket elaltathatna. De ezek a kövek azt tanúsítják, hogy egy királlyal találkozott, egy olyan királlyal, aki ismeri az életét, tud az apja pisztolyáról meg az első nemi élményéről.

"Ezek a kövek jóslásra szolgálnak. Urimnak és tummimnak hívják őket." Santiago visszadugta őket a zsákjába, és elhatározta, hogy próbát tesz. Az öreg azt mondta, hogy világos kérdést kell nekik föltenni, mert a köveket csak az használhatja, aki tudja, mit akar.

Santiago tehát megkérdezte, hogy vele van-e még az öregember áldása.

Kivette az egyik követ. Az "igen" volt az.

- Megtalálom a kincsemet? - kérdezte. Bedugta a kezét a zsákba, és megint ki akart húzni egy követ, de mindkettő kipottyant egy lyukon. Santiago addig észre sem vette, hogy lyukas a zsák. Lehajolt, hogy visszategye a köveket, de amint meglátta őket a földön, eszébe jutott egy másik mondat. "Tanuld meg tisztelni és követni a jeleket" - mondta neki az öreg király. Jel... Santiago elmosolyodott magában. Aztán fölvette a két követ, és visszadugta őket a zsákba. Nem fogja bevarrni a lyukat; hadd essenek ki a kövek, ha akarnak. Megértette, hogy bizonyos dolgokat nem kérdezhet meg az ember, hogy ne meneküljön el a saját sorsa elől. "Megfogadtam, hogy magam fogok dönteni" - döbbent rá.

De a két kis kő, az urim és a tummim megmondta neki, hogy az öreg még mindig mellette van, és ez megnövelte az önbizalmát. Ismét körülnézett az üres piactéren, és már nem érezte magát annyira elveszettnek. Nem idegen világban van: új világban van.

És végül is pontosan ez az, amire egész életében vágyott: hogy új világokat ismerjen meg. És ha soha nem érne el a piramisokig, már akkor is sokkal messzebb jutott, mint akármelyik pásztor, akit ismer. "Ha tudnák, mennyi másmilyen dologra lel az ember csak kétórányi hajóút után is."

Az új világ üres piactér formájában jelent meg előtte, de korábban is látta már, élettel telve, amit sosem felejt el. Eszébe jutott a kard: drágán fizetett érte, hogy egy pillanatra szemügyre vette, de semmi hozzá hasonlót még addig nem látott. Az villant az eszébe, hogy úgy is tekinthet a világra, mint egy bűnöző szerencsétlen áldozata, vagy úgy is, mint egy kincskereső kalandor.

"Kincskereső kalandor vagyok" - fordult meg a fejében, majd kimerülve álomba zuhant.

*

Arra ébredt, hogy valaki bökdösi. Az újból éledező piactér közepén aludt.

Körülnézett és a juhait kereste, mígnem rájött, hogy másik világban van.

De szomorúság helyett örömöt érzett. Nem kell már vizet és élelmet keresnie; keresheti a kincset. A zsebe üres, de megvan helyette az életbe vetett hite. Tegnap este elhatározta, hogy ugyanolyan kalandor lesz belőle, mint akikről a könyvekben szokott olvasni.

Elkezdett sétálni a téren. Az árusok már újra a sátrukat építették; nekiállt segíteni az egyik cukrásznak. A cukrász másképpen mosolygott, mint a többiek: vidám volt és fürge, örült az új munkanapnak. Mosolya valahogyan emlékeztetett az öregére, a titokzatos öreg királyéra, akivel találkozott. "Ez a cukrász nem azért pirítja a cukrot, mert utazni akar, vagy el szeretné venni egy kereskedő lányát. Azért pirítja a cukrot, mert szívesen csinálja" - gondolta Santiago, és rájött, hogy az öreghez hasonlóan ő is felismeri, mikor van valaki Személyes Történetéhez közel, vagy messze tőle. Csupán ránézésre. "Milyen könnyen megy, és mégsem fedeztem föl eddig."

Amikor fölállították a sátrat, a cukrász neki adta az első édességet, ami elkészült. Santiago jóízűen elfogyasztotta, megköszönte, és útjára indult. Kicsivel később az jutott eszébe, hogy azt a sátrat két ember építette, egyikük arabul, másikuk pedig spanyolul beszélt.

És kiválóan megértették egymást. "Más nyelv is létezik, nemcsak a szavak - gondolta. - Ezt már a juhoknál megismertem, most pedig újból, az embereknél."

Mindig tanul valami újat. Ezek ismerős dolgok, és mégiscsak újak, mivel korábban nem vette észre őket. És azért nem vette észre őket, mert már hozzájuk volt szokva. "Ha megfejtem ezt a szavak nélküli beszédet, meg tudom majd fejteni a világot."

"Minden egy" - emlékezett az öreg szavaira. Úgy döntött, hogy lassan és gondtalanul végigjárja Tanger kis utcáit: csak így lesz képes észrevenni a jeleket. Ehhez csupán türelem szükséges, de minden pásztornak azt kell megtanulnia legelőször. Ismét rádöbbent, hogy ebben a másmilyen világban ugyanazok a szabályok vezetik őt, mint amelyeket a juhaitól tanult meg.

"Minden egy" - állította az öreg.

*

Az üvegárus a napfelkeltét nézte, és ugyanolyan szorongást érzett, mint minden reggel. Majdnem harminc éve egyfolytában itt van, ugyanazon a helyen, a dombtetőn álló boltjában, ahová ritkán köszön be egy-egy vevő. Már késő, hogy bármit változtasson. Nem tanult meg az életben semmi mást, mint üvegárut venni és eladni. Voltak idők, amikor boltja sok embert látott: arab kereskedőket, francia és angol geológusokat, német katonákat, akiknek mindig volt pénz a zsebükben. Az üvegárusítás akkor nagy kaland volt, ő pedig azt mondogatta magában, hogy meg fog gazdagodni, és öreg napjaira szép asszonyai lesznek.

De változtak az idők, és a város is. Ceuta jobban fejlődött Tangernál, s nem volt már jó üzlet itt kereskedni. Szomszédjai elköltöztek, és csak pár boltocska maradt a domboldalon. Ezek kedvéért pedig senki sem fog hegyet mászni. Az üvegárusnak azonban nem maradt más választása. Életének harminc évét azzal töltötte, hogy üvegárut vett és adott el, most pedig már túl késő volt valami máshoz.

Egész délelőtt azt a keveset figyelte, ami odakint zajlott. Így tett már évek óta, és pontosan ismerte maga körül minden ember minden szokását. Pár perccel ebéd előtt megállt a kirakatánál egy fiatal idegen. Öltözetén nem volt semmi különös. Tapasztalt szemével az üvegárus meglátta, hogy a fiúnak nincs pénze. Mégis úgy döntött, hogy bemegy és vár, amíg elmegy a fiú.

*

Az ajtón felirat hirdette, hogy az üzletben különféle nyelveken beszélnek.

Santiago meglátott egy embert a pult mögött.

- Kifényesíthetem magának ezeket az üvegeket, ha akarja - mondta neki. -

Ilyen piszkosan nem fogják megvenni őket.

A férfi ránézett, és nem szólt semmit.

- Adna érte pénzt ennivalóra.

A férfi továbbra is hallgatott, és Santiago érezte, hogy valahogyan határoznia kell. A zsákban volt a köpenye, amelyre a sivatagban csak nem lesz szüksége. Elővette, és elkezdte vele fényesíteni az üvegeket. Fél óra alatt mindent kifényesített, ami a kirakatban volt; ez alatt az idő alatt két vevő jött, és vásároltak valamit.

A fiú, amikor az összes üveget megtisztította, ételt kért a kereskedőtől.

- Elmegyünk enni - mondta az üvegárus.

Az ajtóra táblácskát tett, és együtt elmentek egy kicsiny vendéglőbe, nem messze a bolttól. Alighogy leültek ott az egyetlen asztalhoz, az üvegárus elmosolyodott.

- Nem kellett volna semmit sem tisztogatnod - mondta. - A Korán azt parancsolja, hogy minden éhezőnek adjunk enni.

- Akkor miért hagyta, hogy csináljam? - kérdezte a fiú.

- Mert az üvegek tényleg piszkosak voltak. És neked is, akárcsak nekem, szükségünk volt arra, hogy a fejünket megtisztítsuk a rossz gondolatoktól.

Amikor végeztek az evéssel, az üvegárus Santiagóhoz fordult.

- Szeretném, ha nálam dolgoznál. Mialatt az üveget fényesítetted, jött két vevő, és ez jó jel.

"Az emberek annyit beszélnek a jelekről - gondolta a pásztorfiú -, de nem tudják, mit mondanak. Mint ahogyan én sem fogtam föl, hogy már régóta szavak nélküli nyelven beszélek a juhokkal."

- Akarsz nálam dolgozni? - nógatta a kereskedő.

- Holnapig magánál maradhatok - válaszolta Santiago. - Reggelig megtisztítom az összes üvegét a boltban. De pénzre van érte szükségem, hogy még holnap elérjek Egyiptomba.

Az idős férfi megint elnevette magát.

- Még ha egész éven át tisztítanád is az összes üvegemet, s ha jókora részesedést kapnál is minden eladott darabért, akkor is kölcsön kellene kérned az egyiptomi úthoz. Tangert a piramisoktól több ezer kilométer sivatag választja el.

Egy pillanat alatt olyan nagy csönd támadt, mintha az egész város elszunnyadt volna. Már nem volt itt semmiféle bazár, árusok civakodása, toronyba felmászó és ott éneklő férfiak, drágaköves markolatú szép kardok. Nem volt már itt remény és kaland, nem voltak itt öreg királyok és Személyes Történetek, kincs és piramisok. Úgy tűnt, mintha az egész világ megtorpant volna, mert elcsendesült a fiú lelke. Nem volt itt fájdalom sem, szenvedés sem, csalódás sem; csupán az üres tekintet a kicsiny vendéglő ajtaján kifelé, meg a határtalan vágy: meghalni, hogy abban a percben mindennek legyen vége. Az üvegárus megdöbbenve nézte őt. Mintha minden öröm, amely addig sugárzott belőle, egy csapásra semmivé vált volna.

- Adhatok pénzt, hogy hazautazzál, kedves fiam - mondta.

Santiago tovább hallgatott. Aztán fölállt, megigazította a ruháját, és vette a zsákját.

- Magánál fogok dolgozni - közölte.

Majd hosszabb hallgatás után hozzátette:

- Pénzre van szükségem, hogy juhokat vegyek.