Paulo Coelho
Az alkimista
EPILÓGUS
A fiút Santiagónak hívták. Már sötétedett, mire az elhagyott kis
templomhoz ért. A sekrestyében most is ott állt a fügefa, és a beszakadt tetőn
át még mindig lehetett látni a csillagokat. Eszébe jutott, hogyan aludt itt a
juhaival annak idején: az álmát nem számítva nyugodt éjszakát töltött ezen a
helyen.
Most nyája nélkül tért vissza. Helyette egy ásó volt nála.
Sokáig nézte az égboltot. Azután elővett a tarisznyájából egy üveg bort, és
ivott belőle. Az egyik sivatagi éjjel jutott eszébe, amikor szintén a csillagokat
nézte, s bort ivott az alkimistával. A bejárt hosszú útra gondolt, meg arra, hogy
az Isten milyen különös módon vezette őt a kincshez. Ha nem hitt volna a
visszatérő álomnak, nem találkozott volna sem a cigányasszonnyal, sem a
királlyal, sem a tolvajjal, sem... "Hosszan lehetne sorolni. De jelek mutatták az
utat, és nem lehetett eltévedni" - elmélkedett.
Észre sem vette, hogy elnyomta az álom, s a nap már magasan járt, amikor
fölébredt. Akkor aztán elkezdett ásni a fügefa gyökerei között.
"Te öreg varázsló - mondta magában -, te mindent tudtál. Egy darab
aranyat is hagytál nekem, hogy vissza tudjak jönni egészen eddig, a
templomig. A szerzetes mosolygott, amikor olyan rongyosan meglátott. Nem
kímélhettél volna meg ettől?"
"Nem - hallotta, amint a szél szól hozzá - ha ezt elmondtam volna neked,
nem láttad volna a piramisokat. Nagyon szépek, nemde?"
Az alkimista hangja volt. Santiago elmosolyodott és ásott tovább. Fél óra
múlva valami keménybe ütközött. Egy órával később már egy láda volt előtte,
tele régi spanyol aranypénzzel. Voltak ott drágakövek, fehér és vörös tollakkal
ékes arany álarcok, gyémántokkal kirakott kőszobrocskák. Egy valamikori
hódító hadjáratból maradtak, amit mindenki rég elfelejtett ezen a tájon, és
maga a hódító sem emlékezett már, hogy fiainak elbeszélje.
Santiago elővette a zsákjából a két kis követ, az urimot és a tummimot.
Csak egyszer használta őket, akkor reggel a piactéren. Az élet és az út mindig
csupa jel volt.
Az arannyal teli ládába tette a köveket. Ezek is a kincséhez tartoztak, mert
az öreg királyra emlékeztették, akivel már nem fog találkozni.
"Az élet valóban bőkezű azokhoz, akik a Személyes Történetük szerint
élnek" - töprengett. Ekkor eszébe jutott, hogy el kell mennie Tarifába, hogy a
kincs tizedét odaadja a cigányasszonynak. "Azért ezek a cigányok nagyon
furfangosak - gondolta. - Talán mert olyan sok utat bejártak."
De ismét feltámadt a szél. Keleti szél volt, Afrika felől fújt. Nem a sivatag
szagát hozta magával,nem is egy mór támadás fenyegetését. Helyette egy
ismerős illatot hozott el, s egy puhán közelítő, majd a fiú ajkán megpihenő
csók leheletét.
Santiago elmosolyodott, mert ez volt a lány első csókja.
- Jövök már, Fátima, jövök - mondta.