Paulo Coelho
Az alkimista
PROLÓGUS
Az alkimista kezébe vett egy könyvet, amit a karaván egyik utasa hozott
magával. Noha a borító hiányzott róla, kitalálta, hogy szerzője Oscar Wilde.
Ahogy lapozgatott benne, rábukkant a Narcissusról szóló történetre.
Az alkimista ismerte a régi mesét. A csinos ifjú mindennap belenézett a
forrás vizébe, s lenyűgözte saját szépsége. Annyira el volt telve magával, hogy
egyszer belezuhant a vízbe és megfulladt. Azon a helyen virág nőtt, amelyet
nárcisznak neveznek.
Ezzel azonban Oscar Wilde nem fejezte be a történetet.
Elmondja, hogy amikor Narcissus meghalt, előjöttek az oreádok, az erdő
tündérei, és látták, hogy a forrás édesvizű kis tava sós könnyek helyévé
változott.
- Miért sírsz? - kérdezték az oreádok.
- Narcissus miatt - felelte a forrás.
- Ó, nem vagyunk meglepve, hogy gyászolod Narcissust - folytatták az
oreádok. - Hiszen mi is mindannyian kábultan követtük őt, amerre csak járt az
erdőben, de egyedül te csodálhattad meg a szépségét közelről.
- Hogyhogy, Narcissus szép volt?
- Ki tudhatná ezt nálad jobban? - döbbentek meg az oreádok. - Hiszen a te
partodról hajolt a víztükröd fölé nap mint nap!
A forrás egy kis ideig hallgatott, majd így szólt:
- Narcissust siratom, de hogy szép volt, azt sosem vettem észre. Azért
sírok, mert amikor fölém borulva rá vetette pillantását, láttam, hogyan
tükröződik szemének mélyén az én szépségem.
- Szép történet - jegyezte meg az alkimista.