Silent Night

I. Fejezet
II. Fejezet
III. Fejezet
IV. Fejezet
V. Fejezet
VI. Fejezet



 

VI. Fejezet:  Akhilia Moonblade

Szédülten, inkább kóválygó fejjel tapogatott szilárd talaj után, miután felült a fűben. Hollétéről csak ennyit tudott meg eddig, hiszen arccal a földön, talán bokáig érő fűben ébredt. Miután a kardokat leemelte a falról először látott valamit, ám ez még csak meg sem közelítette azt, amit azelőtt érzett. Fellelkesülve a látványtól tágra meresztette a szemét, és folyamatosan a fényt kereste, egy pillanatra azt hitte, megleli, aztán valami eltakarta előle a fényfoltot.

A fekete alapon világoskék színben izzó alak felé fordult. Mintha egy tünde állna előtte annyi különbséggel, hogy a nyakától két ív ágazott el a fejétől, de a hegyes fülek kontúrja alapján biztos volt benne, hogy tünde.

- Mit keresek itt? Hol vagyok? – bátorodott fel a fajtárs láttán, s remélte, megbízhat benne, ahogyan azt is, hogy azzal áll szemben, aki elhozta Viharváradból.

- Nem láthatod, mint ahogy én sem látom teljes díszében. – habár néha fel-fel villan egy-egy tárgy, vagy valami. – Ez Dreanor földje, vagy ahogy Azerothban emlegetik néha: Kinti világ. – szólt Altruis.

- Dreanor?

- Igen. Azon belül is Nagrand, hajdan ogre, és ork föld volt, a legszebb része a világnak, talán Mulgore-hoz tudnám hasonlítani, remélem láttad már Azerothban.

- Miért hoztál ide? Egyáltalán ki vagy te? – szakította félbe a mesét, egy szemernyi lelkiismeretfurdalás nélkül, de úgy tűnt a beszélgető se akart már tovább mesélni, hiszen nem vette zokon, inkább a feltett kérdésre válaszolt:

- A nevem Altruis... talán ismerhetsz a Szenvedő néven, bár nem szeretem ezt a megszólítást... Dühvihar Illidanról hallottál már, igaz?

- Persze. A valaha élt legnagyobb démonvadászok egyi...

- Egyike volt amíg nem fordult saját nép ellen. Nos, vele együtt jöttem Dreanorra, azonban amikor az egykor Quel’dorei néven ismert nép vezére, Kael’thas is csatlakozott hozzánk elpártoltam egykori tanárom mellől.

- Tanárod? – lepődött meg Akhilia. – Szóval te is démonvadász vagy? – megpróbált felállni, de mivel nem érzékelte a körülötte lévő világot megingott, és még gugolásból ült le.

- Így van. Démonvadász vagyok ahogy belőled is az fog válni.

- Ebbe nem lenne nekem is beleszólásom?

- Kiválasztott lettél erre az életre, amikor felvetted a holdpengéket megpecsételted a sorsod alakulását. Az leszel, vagy világtalan örökre, és nem veszed hasznát vakságodnak!

- Így tényleg nem sokat tehetek Elohimékért... Legjobb lesz ha elfogadom az idegen ajánlatát. – gondolta magában.

- A vadászok áldozatát nagyon sokan nem képesek felfogni. Kitaszították sokunkat a népünk közül, mondván hogy démoni erőink, amiket ellenségeink legyőzésére vettünk magunkhoz fegyver lehet ellenük is.

- Tudom, olvastam már rólatok. De hogy érted azt hogy magunkhoz vesszük?

- A démonvadászat nem döntésekről szól, a démoni erőket a saját forrása ellen kell fordítanod. Meg fogod tanulni. Mint ahogy mindent amit egy démonvadásznak tudnia kell. Nincs sok időnk kezdjük hát!

- Várj, azt olvastam hogy a démonvadászok egy pengével kiégetik a szemüket. – sápadt el a közeledő alak láttán. – Ugye most nem...?

- Nem, nem égetem ki a szemed, hiszen a vakságod megvan, látod tisztán a démonokat, az élőholtakat. Azonban nem tudom hogy lehet ez... egy legenda már kering olyan vadászokról, akik tudnak úgymond váltani a vakság és a látás között anélkül hogy kiégetnék a szemüket.

- Tehát lehet én is ilyen lehetek? – szólt Akhilia, ismét felállni készült.

- Lehet, de ahogy haladunk a tréningeddel kiderül minden. Most pedig gyere utánam. Engem látsz, igaz?

- Igen, látlak, legalábbis azt hiszem hogy te vagy ez a kéken izzó alak... – gúnyolódott, majd kinyújtotta előre a fél kezét. A másik alak megfogta, és felsegítette, megtartotta, míg az megtalálja az egyensúlyát.

- Igen az én vagyok – mosolygott Altruis. – Kövess!

Bár Akhilia nem láthatta, Nagrand egy gyönyörű hely volt, és mind a mai napig az is.

A az egész terület legjobban inkább a Kalimdoron elhelyezkedő Mulgore-ra hasonlított füves pusztáival, annyi különbséggel hogy rengeteg tiszta vizű folyó, patak hálózta be, és a szélén hegyek tarkították. Külön szép volt az a pár lebegő kis szigetecske amin néhol egy-egy fa állt, az egyiken pedig éppen az egyik patak forrása volt... Isten tudja honnan jött az a sok víz ami így sok évvel a robbanás után is folyik onnan.

Bizony, Ner’zul őrültsége miatt szétszakadt ez a gyönyörű megye is.

Ogre és ork föld volt ez hajdan. A Lángoló Penge ork klán vára még mindig megvan, habár már ogre kézen. Ezek a nagytestű barbár óriások még most is itt voltak szép számmal. Nem volt olyan terület ahonnan nem lehetett látni őket, vagy legalábbis valamelyik építményüket. Viszont a többi fajtársukkal ellentétben alapvetően békés természetük volt. Nem támadtak emberre, vagy draenei-ra, avagy a megtörtekre, csak ha már az éhhalál küszöbén voltak. Telaar volt az itteni megtörtek városa a hajdani menekülő draenei-ok utolsó két menedéke közül az egyik.

Elementálok Felföldje...

Ide hozta Altruis a tanoncát, ami egy eldugott kis síkság volt fent az északi hegyek ormai közt.

- Itt fogunk edzeni. – sóhajtott Altruis. – nem túl nagy hely, hajlék nincs, ha esik az eső - ami itt nem túl gyakori, habár nem is túl ritka... – Nem lesz pihenőd akkor se. Kevés időnk van, klánvezérednek szüksége van rád.

- Elohim? – kereste egyensúlyát, miután egy nagyobb kőben megbotlott, ám Altruis elkapta. Képzeleten felülinek tűnt, de mégis, a vak démonvadász tökéletesen érzékelte az anyagi világot is maga körül.

- Nem tudom, hogy hívják, a Fényhozó szólt hozzám a túlvilágról... Nem igazán bízok az emberekben, de ha te hiszel benne akkor én is fejet hajtok.

- Rendben, mester.

- Mester? Ne szólíts annak. Egy sorstársad vagyok aki nem akarja hogy elvesssz a nagy világban. Tekints barátodnak, tudom, még nem érdemeltem ki eddigi tetteimmel, de később majd alakul ezen véleményed. – sóhajtott, s megállította a vaklálót, közben ő tovább sétált pár lépésnyit, három koppanás jelezte a lépések számát, majd ismét kettő, míg megfordult. – Szólíts Altruisnak!

- Rendben, Altruis.

- Mindjárt jobban hangzik, nemde? – mosolygott.

- Mit csináljak?

- Fogd a fegyvered! – rántotta elő az övéit.

- Hogy mimet? – kereste a két pengét a hátán, ám hiába.

- Védd magad! – támadt rá Altruis.

Szándékosan csaphatott mellé, mivel egy fegyvertelen egy ilyen tapasztalt démonvadász számára nem lehet ellenfél.

- Ez még mellé ment... de ezt védened kell! – kiáltott újra, és a penge ismét hasította a levegőt.

Egyenesen Akhilia melle felé tartott, de az egy ügyes hátraszaltóval elkerülte azt, az előző kő mellé érkezett, s ösztönösen kinyújtotta jobb kezét, megtámaszkodva azon. Maga is meglepődött azon, hogy tudta, merre van az előbbi akadály. Újabb csapás érkezett bal oldalról, de a vak újra elkerülte, lebukott.

- Nem rossz, nem rossz, de csupán védekezésből nem fogsz csatát nyerni! – enyhített a nyomáson Altruis.

- Fegyver nélkül két penge ellen pedig nem a legkönnyebb győzni! – állt fel újra, védekező pozícióba rendezte a testét, s pár lépést tett hátra a kőtől. Próbálta megjegyezni annak helyét, hogy később tudjon viszonyítani, magában számolta a lépéseket, és próbált ugyanakkorákat lépni.

- Démonvadász kiképzés, első lecke: Nem csak a penge lehet fegyver!

- Mire gondolhat ez? – gondolta Akhilia magában.

Ekkor jutott eszébe amit hírszerzői kiképzése alatt mindenki fejébe belevertek:

- Hát persze! „A test, mint fegyver.” – újabb csapás érkezett oldalról, de ő nem csinált semmit, mintha ösztönösen jött volna a mozdulat; csupán felugrott, és a levegőben megpördülve jobb lábával egy rúgást irányított Altruis felé, ami betalált, a melle közepét találta el.

- Ehh... Nem rossz, úgy látom nem lesz sok gondom veled. – könyökölt fel a földön a vadász, s megdörzsölte a rúgás helyét. – Ami azt illeti, nem is vagy rossz ellenfél.

- Add a kezed! – nyújtotta felé jobbját a másik éjtünde.

Altruis kinyújtotta, megfogta, és megrántotta azt.

- Második lecke: ne bízz olyanban akiért nem adnád életed! – Közben Akhilia arccal a föld felé esett, de oldalra fordult, megmarkolta a kezet a tenyerében, és ellenfele nyaka köré fonta.

- Aki a porban ül ne válogassan a felsegítő kezek közt! – mosolygott. – És mellesleg régi trükk már.

- Eresztd el a nyakam, kölyök! – szólt kicsit dühösen.

- Ahogy parancsolod!

Altruis dühösen ugrott fel, megfordult:

- Gyorsabban tanulsz mint hittem. – tapogatta meg a nyakát.

- Nem tanultam eddig semmit, a hírszerzésnél is az alapok közt volt, hogy nem szabad csupán kardra támaszkodni.

- Gondoltam, hogy katona voltál, így még könnyebb dolgom lesz. A tested tudod használni, most lássam hogy bánsz a kardokkal!

- Ide velük! – kiáltott lelkesen.

- Ott vannak a hátadnál pár lépésre.

Akhilia négyet lépett hátrafelé, legugolt, és maga mellett hátra nyúlt. Keze hamar rátalált a hideg pengékre, és markolatuknál fogva megemelte, aztán hirtelen mozdulattal a hátára erősített fémcsatokra erősítette őket keresztbe.

- Valahogy így nézhettél ki amikor megérkeztünk. Csak a kontúrait láttam a te pengéidnek.

- Igen. Na, hogy boldogulsz velük?

- Hát... mint látod eltenni és elővenni már nem gond... de nem bírom felfogni; miért kell ezeknek ívelteknek lenniük?

- A démonvadász fő, és legfontosabb fegyvere a két ívelt penge, jelen esetben a hold pengéi. Az első vadászpengék. Meg kell tanulnod elszívni a démonok energiáit. Kezdetben ezek azonnal a kardba lesznek belezárva, ha erősebb leszel magadban tarthatod szinte akármeddig, hogy ha a szükség úgy hozza démoni erők ezreit engedheted szabadjára. De vigyázz! Sokan őrültek már bele abba, hogy túl sok ilyen erőt raktároztak el magukba. A démonvadásszá válás utolsó fáziásaiban el kell fognod egy nagyobb erejű démont, és annak egy részét egy rituális szertartás részeként a lelkedbe zárni. Ezután annak a lénynek az energiája szinte akármikor előhívható.

- Értem, de a kard alakjána...

- Az ívelt pengékbe könnyebb átvezetni az erőt, és... egyszerűen hagyománnyá vált már ez a fajta penge, megkülönbözteti az egyszerű katonai társai közül, kirí közülük.. egyszerre átok és áldás.

- Értem.

- Gyere velem! Netherdamus! – kiáltott mély dörgő hangon.

Kis idő múlva mély, lassú szárnycsapások hallatszottak, amik mintha lüktettek volna a Akhilia fejében.

Az égre nézett, és egy nagy, vörös foltot látott közeledni.

- Mi az a vörös pötty ott az égen?

- Az Netherdramus. A Pokol Sárkányok utolsó példányainak egyike.

- Pokolsárkány? – nézett továbbra is felfelé, a tényleg sárkány alakot felöltő foltra. – Azok mik?

A sárkány leszállt, nagy széllökések támadtak, de hamar elillantak.

Gyönyörű jószág volt. Bőre sötétkék, lábai hajlatainál, és szárnyai végén mintha kristályok álltak volna ki a bőréből. Az orrán határozottan kristály állt felfelé, mint egy szarv. Szeme kéken ízzott, a szárnyai között a hártya világoskék volt, de mégis átlátszó. Szája hatalmas volt, mely becsukva úgy látszott, mintha mosolyogna. Fenséges látvány volt.

- Netherdamus, ő itt Akhilia Moonblade, egy új démonvadász. – szólt szelíden az állathoz, s végigsimította annak fejét.

- Bárcsak láthatnálak... - szólt Akhilia.

- Majd fogod, ha érzékeim nem csalnak felőled.

- Ezt hogy érted?

- Nem érdekes. – szólt Altruis. – Ülj fel rá!

- Hogy mi?

- Jól értetted. Ülj fel!

- Hát jó... – Akhilia mintha félne, úgy közeledett a sárkány felé. Soha nem látott még ilyesféle lényt, megvolt az oka hogy féljen.

- Ne így! – szólt Altruis. – ha félsz, megérzi.

- Hogy rejthetném el, ha egyszer megérzi az igazat?

- Nincs okod rá. Régi jó barátom, nem hagyott még cserben.

Akhilián azonban ezek a szavak nem sokat segítettek, annyit legalább tudott, hogy barátja jelenlétében nem lesz galiba, így hát felült a sárkányra.

- A démonokhoz vidd! – szólt Altruis. – nemsoká ott leszek én is, simította végig a szárnyát.

A sárkány felszállt a hátán Akhiliával, és elindult Nagrand nyugati része felé.

A Lángoló Légió már régen próbálta elfoglalni Dreanor teljes egészét, s habár nagy területek voltak Sargeras kezén ebből a világból, a meglévő erők minden vidéken harcoltak ellene, így a nagy része még mindig démon által érintetlen volt.

Sajnos Nagrand azon része amerre Altruis és tanítványa igyekezett nem viselhette magán az érintetlen jelzőt. Két tábor is volt ezen a területen.

A nap lassan leszállt a hegyek közé.

Akhiliával a sárkány ereszkedni kezdett.

- Leszállunk? – gondolta magában, és a távolba nézett, ahol már látta a világos zöld színű furcsa, kellemetlen szagú gázt, füstöt, ami kétség kívül a Légió táborából szált föl.

Altruis már várta őket, ki tudja hogyan, de gyorsabb volt mint a barátja, a sárkány.

- Este van... – szólt Altruis – nem érdemes ilyenkor vadászni indulni.

- De nem mindegy, hogy mikor megyünk? Nappal is vak vagyok.

- Ez igaz, nappal is csak annyit látsz mint most, viszont attól hogy te nem vagy gyengébb, a démonok erősebbek ilyenkor. Az oldalamon nem lenne gond egy párat eltenni láb alól, de nem akarok veled menni. Kezdő vagy még, és akármennyire is vagy elszánt, nem menne. Holnap reggel bemész, és addig nem jössz ki míg nem látom jónak!

- De mi lesz ha nem leszek elég arra, hogy túléljem a bestiák hullámait? – szállt le a sárkányról, s miután leérkezett a földre végigmérte magát; örült, hogy ismét két lábbal áll a földön, mégis meglepődött. Saját alakját ezúttal már tökéletesen látta, szinte a színek is kirajzolódtak előtte, amik érdekes alakokat felvéve barna ruházatát tükrözték.

- Itt leszek a közelben, figyellek végig, ha baj van segítek.

- Hát, ha te ezt jónak látod hiszek neked. Megpróbálom. – mondta kedvetlenül, s közben leült a földre.

- Ezzel a hozzáállással jobb ha hozzá se kezdesz. Ne próbáld, csináld! Akard!

- Tudod... nem én választottam ezt a sorsot, igaz, démonvadász akartam lenni kicsi korom óta, de most valahogy...

- Nem fűlik hozzá a fogad, mi?

- Valahogy úgy.

- Elune ezt az utat jelölte ki előtted, ezt kell bejárnod. Vagy... még mindig választhatod a viszakozást, és vakon leéled az életed anélkül, hogy még ezzel is hasznodat venné a klánod.

- Felfogtam, nem kell megismételned. Döntöttem, már felnőtt vagyok nem kell felvilágosítanod a döntések fontosságáról, ezesetben megmásíthatatlanságáról.

- Én kérek elnézést – mosolygott Altruis. – Sokan nem tudják ezt belátni, lehet hogy akarják, de egyszerűen nem megy...

- Én nem közéjük tartozom. Nos, hol verünk tábort?

- Az ogrék félnek Netherdamus jelenlététől, ha ő mellettünk van akárhol megpihenhetünk.

- Akkorhát itt a szabad ég alatt?

- Itt. – ült le a tanára vele szemben, a sárkány pedig keresztbe feküdt kettejük közt, mintha takarni akarná őket.

Akhilia megcsodálta mégegyszer a szárnyas bestiát maga mellett, ahogy oly csendesen, mintha aludna, még csak hangját se hallotta, pedig határozottan lélegzett. Ez kissé zavarta, hiszen egy élőlény szuszogjon, ha levegőt vesz, de a sárkány valami módon egy lényegű volt a levegővel, mintha átfújt volna rajta a szél. Etűnődött, majd hanyatt dőlt, az eget nézte, mintha a csillagokat számolta volna mint azt annyiszor tette gyerekkorában, és már nem is volt újdonság számára, hogy mindenen egyes csillag helyét tisztán látta.

Akkoriban, amikor találkozott a Légió alapítótagjaival még egészen más volt minden. Hope-ot és Kameliát már gyerekkorától ismerte, Millával, a testvérével együtt ők négyen nevelkedtek Elune papnőinek szárnyai alatt. Mindannyian árvák voltak, és csupán az istennő kegyelmének köszönhetik hogy még élnek... Illetve egymásnak. Az egykor békés furbolgok támadták meg a családjukat, és csodával határos, hogy éppen akkor járt arra egy csapatnyi őrszem. Hamuszürke Völgy tündelakta városába vitték őket, ahonnan pár nap múltán Darnassusba, a tündék fővárosába kerültek. Tyrande és a papnők vették szárnyuk alá őket.

Amikor egy ember mágus érkezett Darnassusba valamilyen fontos dolog elintézésére, dolga végeztével egy portálon keresztül távozott Viharváradba. Ezen a kapun szökött el az akkor még mit sem sejtő négy fiatal. Alig voltak még tizennégy évesek, amikor Viharváradban találták magukat az addigi ismeretlen közepén.

Különös, milyen nagy szerepet játszanak a portálok életükben. Eggyen ők jöttek Viharváradba, később amikor az áruló Arthas herceg megtámadta az emberek akkori fővárosát Elohim és Felaidas is portálon érkezett ugyanide, ugyanazon a napon.

Egyiküknek sem volt senkije. Elohimet nevelőszülei nevelték egészen addig, míg a fiú nyolc évesen otthagyta őket, hogy paladinnak álljon, Uther a legnagyobb mester szolgálatába. Felaidas szülei Dalaranban éltek, de amikor a fiú megtudta, hogy gyerekkori barátja vesélyben van azonnal segítségére sietett. Szülei a háborúban haltak meg, szintén ezen a napon. Nem volt mit vesztenie; Stratholme városába teleportált a paladin növendékért, és az emberek mostani fővárosába menekítette őt. Viharváradban a parkban a tündék és a katedrális paladinjai, papjai nevelték őket. Felaidas szintén tisztelt mesternek a keze alá került. A templomban ismerkedtek össze Leth-el és Angyallal, a pap, illetve papnő-tanoncokkal. Az óváros keménylegényei sem maradhattak ki a sorból, itt is megfordultak jópárszor gyerekkori felfedezőútjaikon. Fear mint Matthias Shaw távoli rokona mutatkozott be nekik, amikor Millát a sikátorban pár zsebes kölyök támadta meg, s ő verte el rajtuk a port Erranttal, a kaszárnya legnagyobb harcosának, Woods mesternek a fiával karöltve.

Az Óváros kemény hely volt, Viharvárad legrégibb része volt ez, innen indult el a defias felkelés is, VanCleef szülőháza is a környéken volt.

Talán Varián király legjobb döntése az volt, amikor a kaszárnyát ebbe a részbe helyezte. A titkosszolgálat, a harcosok céhe, a tisztek háza elég tekintélyt sugárzott ahoz, hogy meglehetősen kevés bűncselekmény menjen végbe. Aki pedig még így sem rettent el ott volt a mágus negyed szélén a börtön, melyet a legjobb őrök őrizték a legkegyetlenebb gyilkosokat.

Arthas ténykedése talán, hogy össze kerültek mindannyian? Vagy a véletlen játéka? Ki tudja... Az egyetlen ami számít, hogy össze tartoznak, megesküdtek egymásnak, hogy utolsó vérig, utolsó lélegzetvételig segítik egymást.

Közben Akhilia már rég elaludt, talán ezek az emlékek jártak eszében. Remélte, hogy Elohimben felébred az a lélek, ami annak idején valahogy – Isten tudja hogyan – kiveszett belőle, és felismeri, hogy újra össze kell fognia klánját. Olyannyira késő volt – avagy korán – hogy a hajnal sugarai megtörték az éjszaka sötétjét.

Altruis hamar kelt, mint mindig, és ő ébresztette Akhiliát.

- Ébresztő, Moonblade! – bökte meg a lábával a fekvő oldalát.

- Mi az? – nyitotta ki a szemét, és mintha a valami hatalmas ütés érte volna a fejét, azonnal szólítójához kapott. Feljebb emelkedett, gugolt. Kinyitotta a szemét, és a meglepetés amit látott akkora volt, hogy visszaesett a porba... hiszen pont ez volt az... Látott!

- Mi az? – kérdezte Altruis.

- Látok, Altruis! Tisztán, világosan, mint azelőtt!

- Hogy mit beszélsz? – térdelt elé a másik, szeme helyét kereste, hogy belenézzen. – Hányat mutatok? – nyújtotta elé négy ujját.

- Négyet, hagyd már, ne viccelődj! Látok! Hallottad!

- Lehetetlen... időleges vakság lett volna csupán? De akkor hogyan lehetséges hogy láttad az aurát?

- Ne engem kérdezz... – állt fel Akhilia. – én csupán tanonc vagyok. – Megtapogatta minden részét, örült, hogy tényleges valójában látja azokat, és nem csak az energiák színeit.

- Egy pillanat... a jövendölés... Azt mondja jön majd egy démonvadász, aki tudja kontrollálni a vakságát...

- Azt mondod én vagyok az?

- Lehetséges. Megérzem a sorstársaimat, eddig nem csalt ezen érzékem, kizárt, hogy most átvágott volna. Démonvadásznak születtél. Csak még nem tudom hogyan képezlek azzá Vakság nélkül...

Akhilia eszébe jutott amit Kameliának tanácsolt sokszor Dühvihar Malfurion. - Húnyd be a szemed, és nézz túlra, emlékezz a múltra, gondold végig a jelent, így alakítsd a jövőd. Összpontosítsd a gondolataid, erődet. Tartsd harmóniában, egyensúlyban tested és lelked, s boldog, erős leszel életed során! – Hát így is tett... szemét behunyta, lelki szemeit próbálta kinyitni.

- Mi az? Miért hallgatsz?

Nem jött válasz, Altruis látta hogy Akhilia leült, és meditál. Nem próbálkozott további kérdésekkel, pedig voltak. Leült a tanonc mellé és figyelte azt.

Úgy két órája ültek már egyhelyben, Akhilia meg se rezzent, egyetlen izma sem, csak ült, merengett a folyó felé fordulva.

- Mit akar ez? – morfondírozott magában az időseb vadász. – A druidák szoktak ilyen sokáig egyhelyben szó nélkül ülni... mi a fenét művel ez? – de nem állt fel, szünet nélkül figyelte, nézte minden lélegzetvételét továbbra is.

Már megvolt négy órája hogy Akhilia egy szót sem szólt, csak ült. De egyszercsak az összekulcsolt kezek szétpattantak, mint a bilincs amikor a kulcs becsusszan a zárba. Tekintetét az égnek emelte, száját kitátotta és olyan hangot hallatott, mint amikor egy démon kileheli a lelkét.

- Ááá...

- Mi az? – riadt fel Altruis.

- Újra megvan a vakság. – lihegett Akhilia miközben felállt. – És alig különbözik a látásomtól, szinte teljesen éles a kép.

- Mi a...

A tapasztalt vadászban most tudatosult, hogy az, akiről a legenda szólt, ott állt vele szemben.

- Mostmár értem, miért tanulsz olyan gyorsan, és miért érzek belőled nagyobb erőt áradni mint az eddigi démonvadászok akármelyikéből...

- Mit beszélsz?

- Szavamra, Dühvihar mesterből sem áradt ekkora erő, pedig az ő lelkébe Azzinoth-ot zárták. Az egyik legerősebb démonparancsnokot. Te vagy az a kiválasztott akiről a legenda szól, Akhilia.

- Ne beszélj bolondságokat, Altruis!

- Nem bolondság! – csattant, és pattan fel. – Minden egybevág! A holdpengék, amik csak a következő örökösük által érinthetőek. A nagyon gyors tanulás...

- Egyszerű hírszerzői kiképzés!

- A hírszerzőknél mindenki vakon tanul harcolni? – Hogy a vakság befolyásolásáról ne is beszéljek... –

- Tegyük fel igazad van, de akkor sem érek semmit az erőmmel ha nem vezetsz végig a démonvadászok szertartásain.

- Tegyük fel? Nem hiszel benne? Akkor nem hiszel magadban sem!

- Ez már igaz, kétlem, hogy egy ilyen senki, egy sorkatona, egy a sok szövetségi harcos közül, pont én lennék a kiválasztott.

- Fogd már fel hogy a pengéket más nem érintheti! – írdatlan haragra gerjedt, komoly erő kellett ahoz, hogy visszafogja magát, és ne üsse meg a vele szemben állót.

Akhilia a hátára erősített pengére tette a jobb kezét, mely izzott, így megsütötte a kezét.

- Áhh. – szisszent fel. – Ez forró! – ösztönösen szájába kapta a megégett ujját, és szívni kezdte.

- Micsoda?

- A kardom.

- Démonok vannak a közelben, ezt jelzi. Pont ezért jöttünk ide, de úgy látszik hamarabb felfedeztek minket, mint vártam.

- Akkor most?

- A második próbád következik, itt hagylak, a sárkányommal felrepülök, és neked kell állni a sarat egyedül. Mint már mondtam, ha a helyzet eldurvul segítek.

- De...

- Nincs de, Elune áldjon! – ugrott a sárkánya hátára.

Nagy port kavart a felröppenéssel, amit Akhilia csupán orrával érzett.

- Hát jól van, legyen. – a homlokára kötött fekete szalagot a szemére húzta, mintha tényleg vak démonvadász lenne. – Ez eddig rendben van, na de merről várjam...? – kérdezte magától.

Hirtelen előrántotta a pengéket és felvette az alapállást, amit még Altruistól lesett el. Bal keze elől vízszintesen tartva az egyik pengét, jobb keze hátul, és függőlegesen tartotta a pengét csapásra készen. Így forgott lassan-lassan körbe a saját tengelye körül, remélve hogy meglátja a démoni aurákat, amiről Altruis beszélt.

- Hol vagytok? – mondta maga elé.

A démoni erők azonban még mindig felfedetlen mozogtak körülötte. Mintha a föld alatt lennének, és csak az árnyékaik léteznének a föld felett. A foltok a földön már ott mozogtak Akhilia lábainál.

Hirtelen egy ütés irányult bal oldalról a törzse felé, csupán a gyors reflexeinek és a démonvadászi érzékének köszönhette hogy megérezte a közeledő veszélyt, és villámgyorsan tudott reagálni arra. Elől tartott kezében lévő pengét vízszintesen hátra lendítette.

Amikor maga mellé érkezett a csillogó kard, érezte, ahogy az húsba mar. Eltalálta támadóját, és a sebesült felé tekintett. Ekkor már látta az aurát. Jobbját azonnal támadásnak indította, és félbevágta a démont derekánál.

- Fenébe! Ezeket valamiért nem látom. Altruis! – kiáltott.

A felette repkedő tanára tisztán hallotta a kiáltást, de nem mozdult.

- Mit gondolsz, Netherdamus, talán tényleg ő a kiválasztott, ha már egy ekkora kihívásnál értem kiállt?

- Első bevetése. Hagyd még, megtalálja a módját. – szólt Altruis tudatában a viszhangzó hang, mi talán a sárkányé volt.

- Hmm... – újra gondolataiba révedt, és a lent harcolót figyelte.

Újabb támadás érkezett, ezuttal szemből. Valami hatalmas erővel csapott a kitartott kardra, de Akhilia nem látta. Jobbjával a bal keze felett csapott, de nem talált el semmit. Hátulról azonban egy tompa ütést érzett jobb oldalán, a földre került.

- Az Isten verje meg! – ugrott azonnal talpra. – Ha nem látom őket így... – gondolkozott miközben forgott pengével a kezében – Akkor talán látóként!

A két pengét felrakta a hátára, és futni kezdett. Szemhéjait összeszorította, kezeit összetéve lépett párat, feltolta a szemkötőt a homlokára.

- Na így nézzük! – felugrott, a levegőben megpördült, előrántotta a kardját, és megfordulva, harci állásban ért földet. – Már látom. – nézett a földre, a közeledő árnyékokra. – Gyertek, ördögfattyak! – kiáltott, és megindult feléjük.

Az első akivel összeütközött a legnagyobb volt. Maga előtt továbbra is keresztbe volt tartva a penge, így az egyelőre láthatatlan démon pengéjét ezzel blokkolta. A jobb pengével először lábra támadt, majd miután megsebezte, és ezzel láthatóvá vált ellenfele, elrugaszkodott a földtől, és homlokát vette célba.

Ellensége eldőlt, és mellette ért földet Akhilia. Bal kezét a holttest felé tartotta. A test mintha oszlani kezdett volna zöld ködöt eresztett magából, ami a kinyitott tenyerében gyűlt össze.

- Altruis erről beszélt... – csapta össze a két kard élét. – Mankatyou! – kiáltott, és a két pengéből sötét villámok csaptak szét a körülötte lévőkre.

- Ügyes. – szólt Altruis. – Bár nem sokat ért vele a legyilkolásuk érdekében, de mivel mindet megsebezte, mind láthatóvá vált előtte.

Akhilia kardjai vörösen kezdtek izzani. Az alapállás megvolt nála újra.

- Úgy látom, a testtartással nincs gondja, minden akció után tökéletesen visszazár.

A háta mögül indult meg egy kisebb lény, a jobb kéz hirtelen keresztbe fordult, de a démoni penge irányt váltott és az így védtelenul hagyott vállat vette célbe. Akhilia érezte, azonban tudta hogy a kardja visszafordításával már nem tudja blokkolni a támadást, ezért bal oldalra ugrott, megpördült, bal kezében lévő pengével elvágta a támadó torkát, melynek ereje mostmár azonnal a kardba szállt. A vadász keresztbe tette a két pengét és a mostmár közel álló következő támadó felé fordult, mintha célozna.

- Árnyéknyíl! – kiáltott

Mintha a kard körvonalai megpördültek volna az élüknél egy fekete korongot alkottak, és mint egy kilőtt nyíl egy az egyben a szétszaggata a démont.

- Huhh. Eszeveszett erők ezek, jó lesz ha vigyázok...

- Ratergo! – kiáltott fentről Altruis, és a kezéből kiáramló kékes, lilás színű sugarak kiírtották a maradék démont.

- Ez most mire volt jó? Most kezdtem belejönni! – csattant fel, és indézett kiáltást Altruishoz.

- Láttam, amit látni akartam. Tökéletesen használod a pengéket, de a mágiával még úgy tűnik nem vagytok a legjobb barátok.

- Az igéket se tudom... ezt is a történelemkönyvekből szedtem, amiben Illidanról írtak.

- Akkor itt az ideje hogy megtanuld. – húzott elő egy könyvet a sárkány nyeregtáskájából.

- Árnyék és Arkán. – olvasta Akhilia a címet. – Este elolvasom... Mi a következő lecke?

- Mindent tudsz kivéve ami a könyvben van. Ha ezt elolvasod a tudásod teljes lesz.

- Akkor már csak egy rituálé van hátra, ha jól sejtem.

- A démon becserkészése, elejtése, és a démonszilánk testbezárása. Ezzel gondod nem lesz, erre már rég készülök. – landolt a sárkány a holttestek között.

- Miről beszélsz?

- Képes vagyok kivenni a saját lelkem démonszilánkját. Ezzel minden erőmet át tudom adni, és egy vak idegenként élek tovább. Erőmmel együtt halhatatlanságomat is elveszteném.

- De miért tennéd?

- Nincs elég idő a rituáléra. A Fényhozó elmondta, hogy klánvezérednek szüksége van rád. Átadom minden erőmet, több mint ezer démon ereje van a démonszilánkomban elraktározva. Rád vártam, tudtam, hogy jössz, és át kell adnom. A Lidérc Király elleni harcnak hamarosan vége. És kellesz te is, hogy vége legyen.

- De miért?

- Idővel mindent megtudsz. Egy vizsgára van elég időnk csupán. A Sötét Kapu újbóli megnyitásakor Lord Kazzak átjött hogy csatlakozzon Kil’Jeadenhez. A portál másik végén ott hagyta jobb kezét, Kruul Nagyurat. A küldetésed őt megölni. Megkapod hozzá a szilánkom, a többi rajtad múlik.

- Érdemesnek tartasz a feladatra?

- Teljes mértékben. Most pedig gyere utánam!

Altruis leszállt a sárkány hátáról, és sétálni kezdett Nagrand hegyei felé. Órákig vezette Akhiliát, míg végül felértek a legmagassabb bércre.

- Miért hoztál ide?

- Átadom a démonszilánkom. - húzta elő a kardját.

A jobb pengével a szegycsontjánál felvágta a bőrét vízszintesen, a ballal függőlegesen a sebet kereszte.

- Ismételd meg ugyanezt magadon!

- Értettem. – vágta fel a bőrét ő is. Kegyetlen fájdalom járta át a testét, ahogy a vékony, érzékeny húst és bőrt felvágta, és a csontját végigkarcolta.

Az ég beborult, villámok csapkodtak a fekete felhőkből, amik lassan eltakarták a hegycsúcsot.

- Kövesd minden mozdulatom, és légy erős!

- Rendben. – bólintott.

Altruis letérdelt, a két pengéjét két oldalt leszúrta a földbe. Fejét felszegte, az égbe nézett. Szeme kinyílt, fehér füst kezdett kifelé szállni onnan. Karjait kitárta, tenyerét az ég felé fordította. Két villám érkezett, ami a két kardba csapódott, és folyamatosan, mintha nem csak egyszeri villámlás lett volna, hanem egy sugár az égből izzás alatt tartotta a fegyvereket. A seb szétnyílt a mellkasán.

- Te jössz. – szólt, s hangja már nem a régi volt, sisteregve, ostorcsapásként hatottak.

Akhilia letérdelt, a kardokat maga mellé szúrta, és újabb két villám elkapta azokat is.

- Most légy erős! Istentelen mennyiségű elektromosság fog a testedbe kerülni a kővel együtt!

- Készen állok. – szorította össze a fogát.

Altruis mormogni kezdett, és egyre több villám csapkodott körülötte, míg a sebből egy kis, fekete kő kezdett kiemelkedni. A vadász hatalmas ordítást hallatott. A kő kilebegett kettejük közé, és megállt.

Hirtelen megállt a villámlás, és egyetlen hatalmas erő csapott a kőbe, de az meg se rezzent, hanem iszonyatos sebességgel Akhilia mellkasába vágódott.

- Áhh! – ordított fel ő is, amint hanyatt csapta az előbbi lökés. Teste görcsbe rándult, a sebhez kapott, de Altruis elkapta onnan a kezeket.

- Légy erős, kölyök, hagyd békén! – A kezeket fogva ismét felültette a tanoncát, és elengedte.

A két kardból egy-egy nyaláb kezdte bejárni a testét, és lassan összeforrt a seb. Akhilia teste emelkedni kezdett, lábát kinyújtotta, és picivel a föld felett lebegett. A két kard felemelkedett, és X alakban a mellkasa elé repült. A szeme kinyílt, és ugyanaz a fehér fény füst áramlott kifelé a szeméből, mint Altruiséból. Kinyújtotta felső végtagjait, és megmarkolta a markolatokat, és a hátára tette. Leereszkedett, és a felhők is eloszlottak.

- Készen állsz. – szólt Altruis.

- Köszönök mindent, mester.

- Menj, a vezérednek szüksége van rád, de előbb Kruul Nagyúr!

- Értettem. Saterun! – kiáltott, és teste lassan átformálódott, teste megnőtt, szarvak nőttek ki homlokából, és nagy, denevérszerű szárnyak a hátából. – Elune áldjon! – legugolt, majd elrúgta magát a földtől, csapott egyet a szárnyával, és már el is tűnt Altruis szeme elől.

- Elune áldjon, kölyök...