Silent Night

I. Fejezet
II. Fejezet
III. Fejezet
IV. Fejezet
V. Fejezet
VI. Fejezet



 

II. Fejezet: Warsong

(Pár nappal korábban.)

Csendes hajnal volt ez is az Ezüst Szárny várban. A felkelő nap megvilágította a szürkés-lilás zászlót, amely a tornyon lobogott már oly régóta. A Hamuszürke Völgyben most is lejátszódott ugyanaz a reggeli nyüsgés, ami jelzi, hogy virrad. A madarak megélénkültek, elindultak reggelit keresni a csemetéiknek.

Az ősi romok között még mindig ott járkálnak a régmúlt idők szellemei, akiket a tündék suttogóknak neveznek. Mintha még most is átjárná az egész erdőt Cenarius, Elune félisten gyermekének vigyázó tekintete.

Az erdő megélénkült, s a tündék nagy része ekkortájt tért nyugovóra. A napfény legyengítette őket, s a hold tette őket igazán erőssé újból. Ki tudja vajon a druidák szövetsége az erdővel, vagy Hiszéria műve, de az éjtündék által lakott erdők nagy része olyan magas fákból állt, hogy nem érte el őket a napfény, így nem kellett félniük a nappaltól.

Az erdő többi részével ellentétben Ezüstszárny Menedékben teljes volt a csönd, néha-néha felzörrent egy-egy fegyver, ami jelezte a helyi őrszemek jelenlétét. Az emeleten magas, sötétkék hajú tünde férfi meredt az erőd felé, alant pedig elindultak az völgyben szétszórt katonák felé a váltás csapatok.

- Miért érzem úgy, hogy a mai napon meglepetések várnak minket? – mormolta magában, miközben erőteljesen megmarkolta a fa korlátot, amire támaszkodott. Leeresztette fejét, így arca mellett lógott sötétkék haja, amit a ringadozó szél bele-bele fújt arcába.

- Túl nagy a fantáziád, Akhilia. – szólt a hátától egy hang, miközben léptek kopogtak a fa padlón a korlátba kapaszkodó mögött.

Egy nő léptei voltak ezek, aki földig érő hófehér talárt viselt, derekán ezüstszín öv díszelgett, melynek csatja sötétkék drágakőben végződött. A másik tündéhez hasonló fehéren izzó szemei még tisztább látványt biztosított neki, és fehér, - nem ősz – haja minden tincsével a szél játszott lépései közben.

- Ishnu’ala, Hope. – válaszolt a másik minden mozdulat nélkül, mintha észre sem venné a papnőt.

- Ishnu. – érkezett meg mellé amaz, s az erőd felé meredve mintha kérdést várna társától.

Kisvártatva észrevette a nő szándékát, s felegyenesedve megszólalt, csak hogy megtörje a csöndet:

- Mi újság? Valami hír a szurdokról?

A Warsong szurdok volt az a hely, ahol az ork hordát megállították a tündék az erdejükbe való benyomulás közben. Legalábbis délről. Az Ezüstszárny Erőd büszkén magasodott a völgy déli részén, s mindeddig megtörhetetlenül védte azt.

- Semmi. Túl nagy a csönd mostanság a fűrészmalomban. Gyanús nekem, még a fűrészek zúgása sem hallatszik. – szólt a távolba révedő szemeit le nem eresztve a nő.

- Különös. Pedig ezek az orkok egyfolytában írtják a fáinkat. Ideje lenne már visszacsapni nekik. – fordult Hope felé féloldalt.

- Malfurion és Tyrande parancsa nélkül sehová nem támadhatunk. Amúgy meg, nem is lenne elég erőnk.

- Igaz. Főleg, hogy a Furin mester nem sokat tartózkodik ebben a világban, nagyon sokat van a Smaragd Álomban. Ha végignézek az Ezüstszárny századon csak fáradtságot látok rajtuk. Kimerültek. Az utólsó nagy csata 4 napig tartott.

- Bezzeg ha a Főnix Légió összeállna újra... nem lenne ami megállítana bennünket, és a szurdokból kiűznénk az orkokat végleg. – fordult társához Hope.

- Talán... Tényleg, Eloról nem tudsz semmit? Régen hallottam róla. Lassan 2 éve, mikor elhagyta a klánt, s ezzel megpecsételte annak sorsát.

- Nem. Semmit nem hallottam. 1 hónapja, amikor Fear itt járt őt is kérdeztem, de nem mondott semmit. Szerintem ő sem tud róla.

- Vajon merre járhat?

- Ki tudja? – Hope lenézett a földre. – Ahogy ismerem most valahol egyedül kószál, keresi a választ arra, hogy miért nem tud olyan lenni, mint a mestere. Megtört a büszkesége, amikor el kellett temetnie Natit. És amikor Hozmannra is lesúlytott La’trek átka... azt is magára vette.

- Ember ő is, ráadásul paladin, a büszkeség, és a barátai mindennél fontosabbak neki, nem számít az élete, ha bajba kerül egy az övéi közül.

Az éjtündék közt ez nagy szó volt, sőt, már az is, hogy elismerték a más fajok büszkeségét, a lehető legbüszkébb nép voltak ők, kik többre tartották magukat akárkitől.

- De miért kell magukat hibáztatniuk, ha nem sikerül a lehetetlen? Áh... sosem érthetjük meg az embereket. – csapott a korlátra Akhilia.

Sodronyvért csördült, csizma koppant, és mögülük egy búgó hang szólalt meg.

- Ishnu-dal’dieb! – hajtott fejet egy fehér hajú elf lány, vértjét zöld és ezüst szín tollak díszítették a hajlatokban, vállán tegez foglalt helyet, s leresztett bal kezében a két végén dárdahegy szerű acéldarabokkal ellátott íj feszült. – Hope, Akhilia, híreket hoztam. – zihálta.

- Ishnu. Mesélj! Baj van? – keveredett aggódás Hope hangjába.

- A Warsong mozgolódik! Az Őrszemek pár járőre hatalmas sereget látott felsorakozni a fűrészmalom Barrensre nyíló bejáratánál. Ezeket az erőket nem tudjuk feltartóztatni az erődnél!

Akhilia szeme elkerekedett, mindent megmagyarázott ez a hír, s ha tényleg nem lehet őket megállítani, hát készek meghalni a kötelességükért. Miközben a lány szavai a füléhez értek egyre jobban feltüzelte magát, s a jelentés végén kifakadt:

- Akkor ezért volt az a nagy csend! Nem vesztegethetünk egy percet sem! – kiáltott Akhilia. – Riadóztassátok az erdőt járó Őrszemeket, és küldjetek egy követet Astranaarba is. Minden fegyvert bíró kézre szükség lesz! – indult el falhoz, ahova korábban felakasztotta két rövid kardját.

- Ethala! – fordult sarkon a lány, s futólépésben indult el a lépcső felé, íjját hátra feszítve vállán. Még felhallatszott a torony tetejére amikor az éjszabjáért füttyent.

Hope mintha megfagyott volna, elsőre nem tudta lereagálni a hallott híreket, s később tudatosult benne a támadás híre. Ahogy állt ott a korlátnál egy kiáltás jött szájára csupán:

- Shari’fal Ezüstszárny Shari’fal! Indulás, irány a szurdok, egy percet sem veszthetünk!

A éjelf csapatok pillanatok alatt csatarendbe fejlődtek a fáradtság ellenére is, és Akhiliával az élükön elindultak a szurdokba. A kém mellett Hope szedte vágtatva a métereket lefelé az úton Ezüstszárny Ligetébe. Ez volt az erőd hátsó bejárata, egyben a raktár, fegyvertár, és néha élelemet is tartottak itt. Amint feltűnt a liget kapuja a horizonton, Akhilia hangja süvített végig a levegőben:

- Shari’fal testvéreim! Shari’fal! Az orkok támadást szerveznek. Nem engedhetjük hogy elfoglalják a várat!

Az egységek, akik itt várakoztak azonnal elkezdték pakolni a szükséges védelmi eszközöket. Akhilia és Hope bement a várba, fel a tetőre, onnan próbálták kémlelni a terepet.

- Nem látok semmit. – nyugtalankodott Akhilia.

- Én sem. – szólt Hope. – Milla! – kiáltott le az egyik vadász lánynak. – vidd a tigrisem, és kémleld ki hogy van-e mozgás!

- Ethala! – bólintott a lány, és elindult.

- Hope, te szervezd meg az itteni védelmet, a külső falakra én megyek a harcosokkal, és pár Őrszemmel, ha megérkeznek.

- Rendben. – szólt a papnő, s a másik azonnal megpördült sarkán, futni készült, de a nő kezét érezte a vállán:

- Igen? – kerekedett el kissé ívelt szeme.

- Bandu fala’andu alah. – szórta a Holdanya áldását Hope. Elune kövessen utadon. Ennyit jelentett e pár sor, ami nélkül nem volt éjtünde aki harcba indult volna. Talán éppen ezért volt belevésve a vár fő csarnokának falába ez a pár szó.

Akh bólintott, aztán futásnak eredt, körbe, le a vár szívébe.

Ez a vár nem volt a legkönnyebben bevehető. Régi elf építmény volt, talán a démonvadászok egyik kiképzőterepe, de Pokolsikoly Grom orkjainak bevonulásától nem volt többé biztonságban semmi, a tündéknek védeni kellett a területeiket, és átépítésre került a sor. Az orkoknak mai napig nem sikerült kiismerniük minden titkát az építmény bevételéhez, hála a sok rejtekjáratnak a falakban.

Magát az erődítményt egy hegyezett farönkökből épített sánc védte kívülről, ez volt az első, és egyetlen külső védvonala az Ezüstszárny várnak. A keleti részen volt egy lejárat, a nyílt terepre, innen tudtak csak feljönni az orkok. Illetve volt még egy hely, egy alagút, ami a sáncokon kívül érkezik a földfelszínre. Ez a vájat általában le van zárva, mivel kapcsolatban van a főcsarnokkal, ahol egy Elune-ereklyét őriztek a tündék, hogy ezzel is erősítsék a hitüket, tudják, hogy az istennő nem hagyja el őket soha. Ez a rész békeidőben, - már ha volt ilyen egyáltalán - szentélyként funkcionált. Két kijárat vezetett ki innen, egy az imént említett alagút, és egy másik, egy nagyobb kapu, amin áthaladva a sáncok fölé került az ember. A főcsarnok keleti végén két emelvényszerűség is volt. Ez úgy nézett ki, mint két óriási kőkocka, ide fel is lehetett jutni, ha a helyzet úgy hozta, hogy már a főcsarnokban tartottak az összecsapások, e helyekre egy-egy rejtett átjáró vezetett. A magasabb emelvényre a vár tetejéről lehetett leugrani, a tetőre pedig az alagútból nyíló emelkedőn tudott feljutni a védők csapata. Ez az emelkedő a védelmen is könnyített. Ha az ellenség meg is találta a tetőn lévő íjászokat és megpróbálták megkörnyékezni őket, a meredek emelkedőn eléggé lelassultak, hogy a lövészek könnyedén egyeseljék őket. Mindennek tetejébe az emelkedő tetején általában pár felvontatott kődarab is szokott pihenni, további védelmi vonalként. Itt volt a vár legbiztonságosabb pontja, a másik járat könnyebben felfedezhető volt. A főcsarnok másik kijáratán haladva a sáncok felé volt egy szűk járat bal kéz felől. Ide általában a sérülteket vitték be, mivel nem volt túl nagy a rés, könnyen védhető volt, viszont a hely se volt a legnagyobb.

Akh az emelkedőn lefutva a főcsarnokba vette az irányt.

- Elsáncolni minden bejáratot az utolsó résig! Mindent ami kell használjatok! Ha igaz a hír ez lesz az eddigi legvéresebb támadás! A ballistákat a sáncok mögé, amilyen közel csak lehetséges! Minél messzebbre el kell tudnunk lőni, a katapultjaikkal a porba súlythatnak minket!

- Akhilia! – hallatszott a kiáltás az alagút mélyéről zihálás követte, s egyre hangosodó lépések követték.

- Kamelia! Futás a sáncokhoz, közben mesélj! – csatlakozott a pihegő, de még futó lányhoz.

- Hatalmas. Talán 500-an is lehetnek. – szólt amaz komoran, mintha még ő sem fogta volna fel.

- 500-an? Honnan szerzett a Warsong ekkora sereget? – szűkült össze mindkét szeme a hírszerzőnek.

- Ez nem csupán Warsong, ezek Orgrimmar színeit viselik a vértjükön.

- Orgrimmar? Már Thrall is beleszól? Holdanya segíts!

- Ráadásul Suttogószél úrnő csapatai sem biztos, hogy visszaérnek mire megkezdődik a támadás.

- Tyrande? Mit keresett ő itt? – folytatta csodálkozva.

- Csak a csapatai. A szokásos járőrosztag, de felbecsülhetetlen segítség.

- Csakugyan. – állt meg a sáncok feletti térre érve a hírszerző, s megragadta Kamelia kezét, maga elé vonta, és a szemébe nézett.

A lány csak hallgatott, és parancsra váró tekintettel fúrta bele magát az előtte lévő szemébe.

- Ki kell tartanunk amíg erőnkből futja, indulj, segíts a többieknek amiben tudsz! Nincs más lehetőségünk. De.. hogy is kerülsz te ide? – vakarta a fejét idegesen, de aztán válasz nélkül küldte el amazt:

- Ethala. – bólintott a lány és kifutott a sáncokhoz.

Akhilia elindult fel, vissza Hopehoz. Az emelkedőn visszafelé már igencsak elgondolkozott, látszott rajta, hogy reménytelennek hiszi a csatát. Ekkora túlerővel szemben szinte semmi esélyük sincs. Valami erősítés kell, de sürgősen. Annyira elmerült gondolatiban, hogy azt sem vette észre, amikor már ott állt Hope mellett, akkor ocsúdott fel, amikor az megszólította:

- Mit hallottál? – szólt háttal állva a másiknak.

- Vannak... – szólt elkeseredve.

- Ennyire rosszak?

- Igen. Közel négyszeres a túlerő. – fordította el tekintetét, az égre.

- Négyszer?! – pördült meg a papnő. - Honnan szerzett a Warsong ekkora sereget?

- Orgrimmar is beleszól a dologba mostantól. Úgy látszik egyre fontosabb lett nekik a szurdok. Fogyóban a fa a másik oldalt, így muszáj elsöpörnie minket.

- Nagyszerű... 100 Ezüstszárny gyalogosra és talán 20 Őrszemre számíthatunk. Itt nem győzhetünk.

- A fenének kellett feloszlania a légiónak! – szólt dühösen Akhilia, s vicsorogva révedt a felettük a fák ágain keresztül holdként ragyogó napra.

- Ez már a múlté, nem tudsz tenni semmit,

- Ishnu-alah. – búgott a hátuk mögül egy női hang.

Az emelkedőn egy éjtünde sétált fel. Ruháját Nordrassil kemény leveleiből készült pikkelyszerű borítás díszítette, ami vértként szolgált, arcán zöld és barna arcfestés húzódott a szeme alatt az orrától az arccsontjáig, mellén pedig medvetalp szerű minta díszelgett.

- Elune adore, Kamelia. Hogyhogy itt? – szólt Hope.

Akhilia szótlanul fordult oda, látta már a druidát, nem lepődött meg a megjelenésén, talán késebb jutott el eszéig, hogy nem itt kéne lennie.

- Malfurion küldött, hogy megnézzem mi újság a szurdokban. A menedék, és a helyőrség teljesen üres volt a ligetben nagy a nyüsgés, a főcsarnokban minden szanaszét van. Mi az oka?

- Orgrimmar beleszólt a szurdokért folyó harcokba. Egy nagy, 500 fős sereg állt fel a Warsong fűrészmalomnál. – szólt Akhilia

- Elune ne hagyj el! Hányan vagytok? – képedt el a fiatalabbnak kinéző lány.

- Úgy 100 Ezüstszárny. Még várunk nagyjából 20 őrszemet, de még így is túl sok...

- Sadora metodis – mormolta Kamelia, és közben az ujjai közt levelek mozogtak, és zölden világított.

Miután befejezte a mágiát két kezét összetette, majd kitárta maga elé. Egy bagoly jelent meg előttük.

- Selidor, menj a Holdtisztásra, és vidd el Malfurion Dühviharnak az üzenetem! Hope, adjatok egy papírt és egy tollat!

- Tessék. – nyújtotta át a kért tárgyakat.

„Malfurion, Shan’do,

A warsong szurdokban az orkok eléggé megerősödtek. Valami miatt Thrall is igényt tart a fáinkra. 500 fős sereget vonultatott fel a fűrészmalomban, ez az itteni Ezüstszárny őrszemeknek több mint négyszerese. Segítségedet kérjük a Hamuszürke Völgy védelmében.                              Tisztelettel, tanítványod:

Kamelia, thero’san”

Az utolsó tollvonás után balját vízszintesen tartva fölemelte, a bagoly rálibbent, s a lány felkötötte lábára a picire hajtogatott üzentet.

- Repülj, Selidor! Mutasd meg mi a sietség! A Hamuszürke Völgy sorsa rajtad múlik! Indulj! – dobta levegőbe a madarat

A bagoly felröppent, és a Holdtisztás felé vette az irányt.

- Gondolod Malfurion segít nekünk? – kérdezte Hope.

- Ahogy ismerem személyesen jön el a Liget Őrzői élén, otthagyva a Smaragd Álmot.

- Reméljük addig sikerül kitartanunk.

- Itt maradok veletek. Segítek amiben tudok. Minden segítő kéz számít ilyenkor... Bárcsak meglenne még a légió...

- Eloról nem tudunk semmit. De most inkább a vár felkészítését rendezzük el! – szólt Akhilia.

- Akkor mostmár biztos, hogy csatába keveredünk. – hangzottak Hope szavai.

- Így van, és megnyerjük azt, ígérem! – fogta meg a kezét Kamelia.

Hope elfordult, a fűrészmalom felé nézett, és erősen hunyorított.

- Elindultak. Látni a sorokat, ahogy a fűrészmalomból jönnek kifelé.

- Indulás! Lefelé a sáncokhoz! Hope, te maradj itt, és innen segíts minket! – vonta elő a pengéit Akhilia.

- Rendben. – bólintott a papnő.

A felderítő és Kamelia futottak lefelé az emelkedőn ahogy tudtak. Az alagúton keresztül felmentek a főteremben, és onnan ki a sáncokhoz, ott megálltak, s a környező bokrok közötti ösvényről ekkor csörtetett ki közel 20 íjász Millával az élükön.

- Ishnu-dal’dieb! – kiáltott előre a lány, s amikor Akhilia mellé értek vigyázba vágta magát mind a 20. – Őket találtam, hoztam akit tudtam.

- Százhúsz. – dörmögött Akhilia. – Százhúsz lélek ötszáz csatára éhező pusztítógép ellen.

Milla arca változatlanul maradt, egyetlen vonása nem rezdült.

- Jönnek. – szólt Kamelia halkan.

- Állni fogjuk a sarat, bátyám. – szólt végül az ezüst haju íjász, intett a húsz bajtársának, s elindultak a sáncok mögé elfoglalni az üresen hagyott helyeket

Az alig 100 fős sereg végignézett soraikon, aztán az orkok felé pillantott. A reménytelenség kezdettt erőt venni rajtuk. Némelyikük már leengedte a fegyverét. Látta ezt Akhilia is.

- Csatára készülj! – ordított Akh ahogy a száján kifért. – A Hamuszürke Völgy, és minden lakójának élete a mi nyílhegyeinkben, pengéinkben van! A túlerő hatalmas, de ki kell tartanunk amíg Dühvihar mester megérkezik! Képesek vagyunk rá, mert mi vagyunk a hold gyermekei! Shari’fal véreim! SHARI’FAL ÉJSZAKA HARCOSAI!

A mély, parancsoló hangnemű szavak után a sereg megélénkült. Fejüket fölszegték, megmarkolták fegyvereiket, aztán a százhúsz harcos hangja egyetlen egetrengető csatakiáltássá olvadt össze.

- Kamelia, húzz körénk ködöt, amiben elrejtőzhetünk! – kiáltott le Hope, tudván hogy népének éles szemeihez képest az orkoké gyengébb a ködben, főleg ha ez a félhomály is rátetőzik, mint ami éjszakában szokott lenni...

- Ethala! – legyintett párat maga körül a druida, s szépen lasan megjelent körülöttük a vékony, fátyolszerű ködfelhő.

- Használjátok az árnyakat, míg én parancsot nem adok addig ne támadjatok, csak lapuljatok meg a sáncok mögött. – szólt Akhilia a feljáratokat őrző közelharci csapatoknak, s már rohant is vissza, középre Kamelia mellé.

Az ork sereg lépésről lépésre haladt előre, igaz kicsit lelassulva, attól féltek, hogy lesből támadnak, így inkább elővigyázatosak voltak. A zöld áradat élén ott lépkedett La’trek farkasa is, nyergében gazdájával. Mellkasán keresztbe vastag vaslánc volt kötve, hátán kétkezes fejszéje, amit rendszerint nem törölt le, így most is vértől volt iszapos.

Hope fejében a régi klán járt, újra és újra a régi képek jöttek elő benne. Ebben az eléggé kilátástalan helyzetben tényleg jó lenne, ha lenne kit hívni. A Főnix Légió, ha mindenki itt lenne nem ijednének meg...

- Az egyetlen reményünk, ha megpróbálom felkeresni. Fear az egyetlen aki tudhatja, hogy merre jár. Megpróbálok üzenni neki. – kulcsolta imára a kezét, s féltérdre ereszkedett, mellén nyugvó félhold alakú medálra nézett, mely gyenge fénnyel felvillant.

A következő pillanatban egy fénysugár szált le rá, teste lassan megemelkedett, karját széttárta, és az ég felé meredt.

Ezt a varázslatot csak és kizárólag a papok, papnők tudták alkalmazni. Lehetőséget nyújtott a betekintésre mások elméjébe, a gyengébbeket akár irányítani is tudták, de az ok, ami miatt Hope ezt alkalmazta az volt, hogy a papnők így beszélni tudtak egymással akár kontinenseket is áthidalva.

Most Hope egy régi Főnix Légiós papnőt keresett az asztrális síkon. Elméjét kitárva folyamatosan távolodott a szurdoktól, másodpercekkel később már az egész Hamuszürke Völgy a szeme előtt volt, és újabb pár pillanat után már az emberi birodalom központját kémlelte; Viharvárad katedrálisát kereste.

Ami a célpontot illeti; ő volt a klánjukban az egyetlen, akinek múltját köd övezte. Mindenki előtt csupa titok volt, de nem volt olyan aki nem bízott volna benne. Angyal. Így szólította minden klántársa. S valóban, a szőke hajú lány minding mosolygott, mintha rá nem hatna a világ bajainak egyike sem, mintha ki tudott volna lépni az emberi test béklyóiból. Meg mertek volna esküdni, hogy Natalia valamilyen ismerőse, hiszen ebben a tulajdonságban egyeztek, és kicsiny hasonlóság volt közöttük.

- Üdv néked, Angyal. Ne ijedj meg! A régi klánvezéred vagyok. – zengtek a szavak a tünde fejében. Tudta, hogy nem kell elmondania kilétét, mert a másik felismeri, mégis, mintha szükséges formalitásnak tekintette volna.

- Üdv néked, Hope. – mintha az éjtünde lelkéből hallatszott volna a hang. – Rég beszéltünk.

- Nincs sok időm, a Warsong Szurdokot nagy erővel támadja a horda. Arra kérlek, hogy küldj egy követet Elohimért, szedjetek össze annyi főnixet ahányat tudtok, de siessetek, nem tudom meddig bírjuk tartani a várat a négyszeres túlerő ellen!

- Értettem! – éppen elég volt a lánynak az, hogy álmából felriasztva Hope viszonylag zaklatot hangját hallja, nem kért magyarázatot, tudta mi a dolga.

Hope leszállt a földre, és nézte tovább a horizonton közelgő ork sereget. Akhilia és Kamelia lent a sáncoknál feszülten vártak. A katonák minden lélegzete egynek tűnt. Mintha szívük is egyszerre dobbannának, és az árnyakban rejtőző harcosoknak még a szemük pislantása is egyszerre ment végbe.

- Szerinted sikerül? – suttogott a duida, hogy ne hallja meg más, csak az, akit kérdezett.

- Nem tudom. Amíg erőnk bírja tartjuk a várat, ha meg is halunk tiszta lelkiismerettel megyünk a túlvilágra.

- Hmm... vajon milyen lehet? – révedt el egy rövid pillanatra.

Akhilia látszólag dühösen, legalábbis indulattal fordult oda hozzá:

- Nem tudom, de egy darabig nem is akarom még megtudni!

- Nézd! Ysera legyen velünk! – kiáltott Kamelia és mutatott a sáncok felett kifelé

Egy hatalmas kődarab repült feléjük, és nem volt semmi amivel megállítsák. Akhiliában meghült a vér. - Talán most elkiabálta magát?

Ebben a pillanatban, amikor a kő nagyjából félúton volt, a szurdok közepén egy hatalmas driádalak jelent meg. Semmit nem tudtak megállapítani belőle, hogy ki az, vagy mit csinál, mert a holdfény az alak mögül teljesen elvakította őket. Igen, holdfény, a nap lebukott, s a hold vette át helyét. A félszarvas kezei között indák indultak kúszásnak, és elkapták a követ a levegőben. Másik kezét a szurdon oldalának szegezte, és újabb gyökerek indultak mozgásnak apró földrengéssel karöltve. Talán fél méter magasan kúsztak végig a gyökerek, és a másik oldalt elemi erővel csapódva a földnek újra a föld alá bújtak, és az alak a másik oldalra is megismételte a kézmozdulatot, miközben a fent tartott markát összeszorítva az indák kőport csináltak a katapultlövedékből, és egy újabb legyintés után a marokba fogott zöld szorosan ölelve futott végig az alapnak húzott gyökereken, így több mint három méter magasra emelve azt. Mintha egy vonalat húztak volna a szurdok közepén, és kinőtt volna egy őserdő e mentén.

La’trek farkasa előtt talán húsz centivel ment végbe ez az egész, és az ork szinte reflexből rántotta elő fegyverét, hogy belevágja azt, ám félúton a sövény felé megállt a levegőben.

A hatalmas varázsalak hangja kezdett dörögni ezer és ezer villámnál és mennydörgésnél hangosabban, mintha az egész szurdokot össze akarná dönteni:

- Ezen bokrok mögött csak pusztulás vár téged, és néped! A Kaldorei nép az ősök védelmét élvezi, lépj hát, ha mersz, és készülj a biztos halálra!

Aztán eltűnt a semmiben.

- Ki volt ez? – kérdezte Akhilia.

- Még soha nem láttam ekkora erőt egyetlen kézben összpontosulva, még mesélni se meséltek nekünk, druidáknak egyetlen ekkora hatalomról sem, csak... Cenarius...