Silent Night

I. Fejezet
II. Fejezet
III. Fejezet
IV. Fejezet
V. Fejezet
VI. Fejezet



 

I. Fejezet: Lovag a csuklya alatt

A kocsmában szólt a vidám zene mint mindig, az emberek szokás szerint a borospoharaikat ürítgették, a kocsmáros és a pincérnő sürgött forgott, mint ahogy megszokhattuk vasárnaponként az Oroszlán Büszkesége fogadóban. Aranymegye városa megszokta a hepajkodást a hétnek ennek a napján, a gyerekektől kezdve a nőkön keresztül minden ember itt volt, de ez nem jelenti azt, hogy mindenki ivott is. Jól esett mindenkinek az egész heti munka után egy kis lazítás így hétvégére.

A megszokottól most sem tértek el, a pletykálkodás most is ment, sőt, most még jobban, hiszen Mathias Shaw egyik embere a viharváradi titkosszolgálattól szintén itt volt, és mesélt. Mesélte az új fejleményeket a Korbács elleni harcról, a Horda elleni csatákról. Ez megszokott volt, de most valamiért a Paladin Rend szintén felkapott téma lett, ki tudja miért.

A kocsma egyik félreeső szegletében egy köpenyes, csuklyás ember ült az ablakban, és nézte az éppen az égre kúszó teliholdat. A zöld csuklyából kilátszott fél arca.

Haja félrövid sötétbarna volt, éppen hogy eltakarta a füleit, vigyázva vágott körszakállán még csillogtak a tiszta elwynni forrásvíz utolsó cseppjei. Aki csak ránézett, vagy felé pillantott, rögtön összesúgtak, nem tudták ki ő, legalábbis nem ismerték meg.

A kém a kocsma legnagyobb asztalánál az asztalfőn ült, az emberek kíváncsian figyeltek rá, szó nélkül nézték, mit sem törődve a pár kiáltozóval.

- Mesélj Fear, mi újság a határon! – A vendég leült a szakállas ember mellett lévő székre, lekoppantotta a pintjét, majd miután elhelyezkedett, meghúzta azt.

- Hmm. Hogy mi újság? – hörpintett fel egy pohár finom, Elwynn erdejében termett bort. – Miről akartok hallani? – törölte meg két ujjával bajszát.

Egy újabb vendég érkezett a hírszerző mellé, ezesetben a másik oldalán telepedett le, sör nélkül, csak a pipája lógott a szájából. - Mi van Warsonggal? Azt rebesgetik, hogy még mindig zajlanak a csaták az elfek és az orkok közt.

- Warsong... hmm... az a hely eléggé fontos stratégia szempontból, nem csoda hogy már lassan két éve folyamatos a támadás ellene. A büszke tündék állják a sarat, főleg így, hogy ott van köztük a híres Hope, és Akhilia is.- a csuklyás alak a kém felé kapta a fejét, és feszülten figyelt. - A két legnagyobb éjtünde, akivel volt szerencsém találkozni is. Ők nem olyanok, mint a többi, nem helyezik magukat az emberek felé, nem néznek le minket. Jó barátom mindkettő. Úgy egy hete lehetett, hogy egy nagyobb hordás sereg támadta meg a helyet.

- És? Mi történt? – kiáltott egy gyerek Feartől jobbra, aki valószínűleg a pipás fickóhoz tartozott, hiszen az ő hóna alól figyelt borzos feje.

- Hogy mi történt? – Fear odahajolt a fiúhoz, s mintha megijesteni készülne. - Az Ezüstszárny íjász század és az őrszemek segítségével visszaverték őket. Bár az ostrom majdnem 2 napos volt, de Akhilia és Hope segítségével még mindig a tünde zászló lobog a vár tetején. – Kihúzta magát, hátradőlt a székben, s mintha feszítené a büszkeség, kidüllyesztette a mellét. A plafonra vetett egy pillantást, amin már oly rég ugyanaz a csillár himbálózott. Néhol már megrágta a szú a vázat, de még kibírta. Valóban büszke volt, büszke, hogy egykor egy klán lobogója alatt vonult az előbb említett tündékkel.

Egy harmadik vendég érkezett az asztalhoz, de most egy székkel arrébb ült le, mintha el akarna különülni az előtte szólóktól. Ez nem volt jellemző az Aranymegyében lakó emberekre, különösen nem azokra, akik ebben a fogadóban töltötték az éjszakát. Miután kényelmesen elhelyeszkedett, és a fészkelődéssel magára vonta az előző két férfi tekintetét, jobb könyökét az asztalra tette, feje alá támasztotta, s mintha végigfeküdne az asztallapon Fear felé fordult:

- És a rend? Mi van vele? Azt mondtad az előbb, hogy van híred a paladinok felől is. Mondd hát, mi az?

Fearnek különös előérzete támadt már akkor, amikor belépett a kocsmába azon az éjen, mintha régi ismerős lett volna vele, s efelé a gondolat felé kalandozott el minden gondolata, ezért egy pár másodperc kellett neki, hogy magához térjen, s összeszedje a dolgokat, amikkel választ adhat.

- Nos... – nyalintott még egy korty bort. -  mint tudjátok, mióta a Fényhozó meghalt, elég nagy káosz a rend egyes pontjain. És páran már egymás ellen fordultak.Ha engem kérdeztek, az egész úgy végződik majd,hogy vagy egymásnak esik minden paladin, vagy ezt a gyengeséget kihasználva a Horda elpusztítja az utolsó mentsvárát is az Ezüst Kéz lovagjainak.

A pulttól felállt egy erősen ittas ember, és a mesét hallgató társaság felé kezdett imbolyogni. Oldalán rozsdás kard figyegett, az amúgy sem túl stabilan rögzített övén. Minden második lépésénél kicsit megállt, mintha azon gondolkozna, merre tegye a következő lépését, végül a csuklyás idegen, és Fear asztala közt megállt a viszonylag embertelen részen. – Nem csoda, hogy elembertelenedett a környéke, hiszen úgy bűzlött a rumtól, hogy ember volt a talpán, aki meg bírt állni mellette.

- Paladinok... cöh! – próbálta forgatni a nyelvét, s közben kihúzta magát, de azonnal vissza is görnyedt, valahogy nem találta az egyensúlyát... – Mit tettek ők? Mit tettek amikor Viharváradot a porig rombolták? Hol voltak? Hagyjuk már őket, menjenek a fenébe, és imádkozzanak! Nekem itt a kardom – rántotta elő a pengét – ha jön egy ork, én elnyesem a torkát, jöhet tíz is. A nyomorult istenfélő paladinok meg maradjanak az oltárnál! – Körülbelül ennyi ereje volt, hiszen mire mondanivalója végére ért már nem bírta tartani a kardot, s combjára csattant.

- Elhalgass! – pattant fel az idegen a sarokban, s ezzel a lendülettel fölborult a széke, az asztalon pedig idegesen remegett a víz a pohárban.

A kocsmában meghült a levegő, a zene abbamaradt, a citerás kimeredt szemmel bámult az ablakban ülő alakra, a pengetőt is kiejtette a kezéből.

- Mert mi lesz, csuklyás? – imbolyogva fordult meg, közben szemei többször is kidülledtek, mintha meg-meg ijedt volna attól, hogy hasraesik, végül elindult az idegen felé. – Miért nem mered vállalni az arcod? Tán félsz? Ki vagy te? Mit keresel te itt?

- Ahoz neked semmi közöd. – állította fel a széket maga mögött az idegen. A tömeg feszültségén valamennyit csökkentett ez a mozdulat, hiszen azt sugallta, nem akar verekedést, azonban a másik kivont kardja nem keltett túl bíztató látványt.

- Félsz? Gyerünk! Mutasd mi lesz ha a szánalmas paladinokat sértegetem! – integetett a karddal a kezében. -  Uther? Ki volt ő? Valami vén hülye... – Ekkorra már a csuklyás elé ért, s a torkához szegezte a kardját. Az nyelt egyet, s ádámcsutkájával érintette a fegyver hegyét.

Az idegen köpenye lobogni kezdett, mintha szél fújná, de nem volt huzat, a fekete csizmája alól fény áramlott kifelé a földön végig kör alakban. Hirtelen villant egyet, és egy darabig mindenki csak vakon nézett bele a semmibe. Ezalatt a vakság alatt mély, öblös hang zengett mindeki fülébe:

- Ha mégegyszer, akár egyszer a szádra mered venni akármelyik paladin nevét – nyúlt a részeg felé fél kézzel, s amint elhaladt a keze a penge mellett az porrá égett, s hamuként hullt a padlóra, végül a kéz célba ért, s elkapva a fickó mellén a ruhát magához rántotta. – kezeskedem róla, hogy ne legyen neved megismételni a rágalmazásodat! Értetted?!

A fény eloszlott. Az emberek pupillái újra kitágultak, és a csuklyás idegenen már nem volt rajta a fejét fedő ruhadarab. Hátán vörös köpeny lobogott, mellvértjén egy kopottas, mármár fakó piros anyag feszült, amiből még mindig ki lehetett venni tisztán az aranyszínű madármintát.

- K-ki vagy te? – hüledezett a férfi, s közben a lábát magatehetetlenül mozgatta, kereste a földet a talpa alatt, ám hiába, pár ujjnyival afelett tartotta az őt megragadó kéz.

- Kérdeztem valamit! – húzta össze szemöldökét amaz, s belemeresztette szemét a másikéba.

- É-értettem! – dadogta a rémült férfi, s nagy koppanással esett két lábára, miután az őt tartó kéz elengedte, majd még nagyobb zajt vert, amikor az egyensúlyát nem találva alsó fertályán érte a földet.

Az idegen lábai alól még mindig áradt a fény, de köpönyegét nem rázta már semmi. Újra arcába húzta a csuklyát, s tett egy lépést a lépcső felé.

A kém lenyelte a falat kenyeret, amit az előbbi jelenet előtt szájába vett, majd mintha a morzsákat akarná kipergetni a bajszából, végigsimította ismét azt. - Úgy látom a keresztesek pecsétje még mindig az öveden díszeleg.

- Mi? Fear, te ismered? – kapta oda a fejét a pipás férfi.

- Már hogy ne ismerném... – Fear leakasztotta kabátját a szék háttámlájáról, s végigterítette az üres asztalon. A pincérnő éppen azelőtt vette el a söröző ember korsóját az asztallapról, mielőtt az idegen megfenyítette a részeget. A kabát egészen fekete volt, mint a sötét éjszaka, de ugyanaz az aranyszínű minta díszelgett rajta, mint a csuklyás mellkasán. - Hajdan együtt csatáztunk, nagy harcos ő is, régi veterán mint én.

Az asztalnál ülő gyermek végigsimította a madarat, benne már derengett valami. – Apu, nem ők azok, akikről anyu mesélt? Sötétme-...

Az apa mintha titkolni akarna valamit, vagy csak el akarta hallgattatni a fiát, de nem engedte befejezni a mondatot.

- Ki ez az alak? – sápadozott a pincérnő, aki lába gyökeret vert volna az iménti jelenettől, ott állt a korsó gazdája mellett, egy lépést se tett a pult felé.

Kisebb csönd ült le a fogadóra, legalábbis ott, a kém körüli részre, minden szempár Fearre szegeződött válaszra várva. Az lehunyta a szemét, végre kibökte a választ:

- Ő Elohim.

- Elohim? – A név hallatán az egész fogadó újra csöndbe borult, majd pár szempillantással később az emberek súgdosódni kezdtek. - Az az Elohim? – vált ki egy bajszos férfi hangja a pult mellől, aki éppen egy üveg borral készült az asztalához indulni.

- Igen az. Az Ezüst Kéz lovagjainak utolsó tanítványainak egyike, azok közül, akiket Felaidas mentett ki a lángoló városból, még alig lehettek 7 évesek. Itt nevelkedett, majd megalapítottuk társainkkal... – kis szünetet tartott, levegőt vett, hogy kiejtse a szívéhez oly közel álló két szót. – a Főnix Légiót.

A Légió nevének hallatára minden beszéd abbamaradt a teremben, mintha megrémültek volna, s az ajtó felül egy árny kúszot fel a lépcsőn villámgyorsan, az egészből annyit vettek észre, hogy a nők haját meglegyintette egy szellő.

A gyermek arca földerült, s ismét beszédre nyitotta száját: - Apu, tényleg ők azok! Tudtam, hogy nem mese!

- Így igaz, Fear. Látom téged már jól ismernek itt az emberek, mesemondó lettél? – szólt mozdulatlanul a csuklyás.

- a Karvalyszemű – Mathias gúnyneve – szolgálatában kemény az élet, nem olyan mint régen a Főnix idejében... Elohim, hiányoznak azok az idők.

- Hmm. – sóhajtott a lovag, mintha osztozna társa érzésében.

- Látom neked is. Kár, hogy a sors úgy hozta, hogy midenkinek másfelé kellett mennie.

Elohim szó nélkül elindult felfelé a lépcsőn, az emberek kitértek előle, mintha félnének tőle. A második fokon megállt.

- Kocsmáros, melyik szoba az enyém? – még mindig előre nézett, egy mozdulatot nem tett arra, hogy az emberek szemébe nézzen, csak üresen bámult maga elé, mintha nem látna semmit.

- Az második, balra, uram. – érkezett a válasz, a mély hang gazdájától, s úgy érződött rajta, hogy semmi félelem nincs benne, igaz, oka sem volt rá.

- Köszönöm. – dördült a csizmatalp, s elindult a gazdájával felfelé.

Továbbment a lépcsőn, odaballagott a szobához, benyitott, belépett, és az ajtó zárásakor már ugyanaz a zöld, és barna ruha volt rajta. Nekidőlt az ajtónak, és kifújt minden levegőt,mintha megkönnyebbült volna, s a csuklyát letolta hátra. Odasétált az ágyához, levette a köpenyt, és hanyattfeküdt. Bámulta a plafont, meredten, üresen. Egyszer megszólalt, mintha csak magában beszélne:

- Előjöhetsz, Hozmann. Nincs okod bújkálni.

Az ágy mellett lévő fotelban mintha megmozdult volna valami, aztán egy ember formája rajzolódott ki lassan, hullámvonalakkal szegélyezve, még mindig alig látszott. Mintha szellem lenne.

- A láthatatlansági mágiám itt már csak úgymond biztonsági előkészület... – hallatszott egy barátságos, mégis idegennek tűnő hang

- Tudom. – révedt még jobban a plafonba, ha még lehetett ennél jobban. Mintha emlékeiben kutatott volna, s egy olyan korszakbe lebegett elméje, amikor a déli dzsungelből indultak útra Hozmannal, s az úton egy ork harcos egy troll mágussal együtt keresztezte az útjukat, s bár mindketten túlélték, nem úgy, mint a varázshasználó, Elohim nem volt elég elővigyázatos, s ennek a társa látta a kárát, s hordozza mai napig. A harcos valami féle átkozott fegyverrel sebezte meg Hozmannt, s azóta valahogyan inkább szellem, mint ember. – Sajnálom...

- Ne is mond. Van nagyobb bajom is... Nem nekem való ez a félig szellem, félig ember élet. Úgy néznek rám, mint valami élőholtra. A rendem már kitagadott, az emberek nem mernek a közelemben maradni, és Navien... Ő is eltűnt már a homályban. – nézett a holdra odakint, ami oly sápadtan meredt lefelé az égről, mintha Hozmann arca elé akarna tükört tartani. - A legrosszabbak mégis a rémálmok. – fejezte be mondanivalóját egy kósza sóhaj után.

Elohim felült az ágyban, barátjára nézett, s követte annak tekintetét. Ő is sokat nézte a holdat, amikor tehette szinte mindig. - Rémálmok? – bökte ki végül a már ízlelgetett szót.

- Igen. Mintha az Északi Seben járnék bennük. De van hogy Lordaeron pusztulását élem át. Ott égek el a menekülő civilekkel Stratholme városában.

- Mióta tart ez?

- Pár héttel a légiónk feloszlása után kezdődött...

Már második éve tartottak azok az átkozott napok, amik akkor kezdődtek, amikor a tűzmadarak először röppentek szét. Mindannyiuk meglepetésére pont az vált ki közülük legelőször, akitől legkevesebben várták volna. Elohim. Sötétmegye ostroma után szó nélkül vonult el a városból csak a főnixes köpenyt hagyva maga után.

Tekintete a földre szögeződött, s most tudatosult benne először igazán, mióta él egyedül, szinte senkihez sem szólva, kóborolva a világban. - Már lassan 2 éve?

- Igen. – érkezett a már amúgy is csendes, elhaló válasz.

Elhallgattak.

Úgy tűnt az alattuk mulatozók tábora is oszladozik, egyre ritkábban hallatszik fel a korsókoppanás a pulton, s egyre kevesebb lépés zörgött végig az asztalok közt, s néhányan már el is foglalták helyüket a mellettük lévő szobákban.

Hozmann kinyújtózott, felállt, s az ablakhoz sétált barátja mellé.

- Miért gyengültél? Egykori mestered kardja, a Megtörhetetlen Akarat sem lóg már a hátadon. Hajdan nem így viselkedtél. Nem tudom miért, de a fény a keresztesek pecsétjéből már nem ragyog úgy, mint annak idején. Magyarázd!

- úgy érzem ez a büntetésem. A lovamat se láttam már régen. Nem jár már át a fény. Gyengülök. Úgy érzem minden nappal egyre közelebb kerülünk a véghez. A fény haldoklik, és a rend lovagjai csak azon civakodnak, hogy ki legyen a feje.

- Büntetés? Hogy érted? Miattam?

- Igen. Miattad is. És hogy a mi klánunkat helyeztem minden felé, nem érdekelt más, csak mi. Túl elvakult voltam, a bosszú megfertőzött. És a Szent Fény már nem tartja a kezem, ha én már nem bírom. – A vállán érintést érzett, s bár korántsem volt emberhez hasonló tapintású, tudta, hogy a mágus keze az, mi mindig is kérlelhetetlenül pontos, és erős volt, legyen szó csatáról, vagy segítségnyújtásról.

- Szerintem nem. Nem a te hibád volt, nem kell mindenkit védened, nem tudod, nem vagy képes rá, senki sem képes rá. Uther sem volt.

Igaz. a mester sem tudta megvédeni a népet, csak feltartotta Arthast amíg tudta, s ez épp elég volt arra, hogy Felaidas megmenekítsen minket a tanodából. Gyerek volt, s egyre inkább úgy érezte, jobb lett volna nem felnőni, jobban érezte magát akkor, komolyabb érzelmek nélkül.

- Korai még az idő a halálhoz, fiatal vagy, és ha engem kérdezel ezek az akadályok csak újabb torlaszok, amiket el kell takarítanod magad elől ahoz, hogy boldog légy.

- Lehet.

Újra elcsendesedtek. Az ablakból beszűrődött a holdfény. Teljes csend honolt odakinn is, a kocsma teljesen kiürült, már csak Fear sétált a fogadó előtt fel-fel pislantva a holdra, de nem vette észre az ablakból merengőket. Néha farkasvonyítás hallatszott.

Elohim nagyot szippantott a levegőből. Aztán a párkányra könyökölt, és bámulta a holdat úgy, ahogy azt annyiszor tette már meg Alkonyerdő városa szomszédságában, a sötétmegyei temetőkertben.

A mágus visszasétált székéhez, s újra kényelembe helyezte magát elnyúlva a puha háttámla és karok közt. - Min gondolkodsz? – emelte tekintetét a társa tarkójára arra várva, hogy majd megfordul, de az még mindig csak kifelé nézett.

- Mostanában sokszor jár a fejemben Ő.

Amaz már tudta a választ, mégis, mintha valami belülről súgta volna, feltette a felesleges kérdést: - Natalia? – A céltudatos kérdés sokkal inkább volt ahoz hasonló, mint amit csak úgy kidob az ember az utolsó lélegzet elfogyása előtt.

A lovagnak könny gyűlt a szemébe, amikor a papnőre gondolt. Az egyetlen nő, aki meg tudta fogni eddigi életében. Natalia... a Véristen troll szolgáinak támadásánál vesztette életét, amikor a Főnix Légióval védték Sötétmegye határait. Elo szíve majdnem megszakadt, amikor el kellett temetnie, el kellett felejtenie a lányt. Az ostrom után egyedül vitte fel a temetőkertbe, és egyedül temette el. – Igen. – meredt a kezeire, melyben utóljára tartotta az erőtlen testet.

- Ennyire megfogott téged ez a lány? Soha nem láttalak ilyennek... hogya-...?

- Nem tudom. azt tudom csupán, de azt biztosra, hogy nem vagyok önmagam azóta.

- Szenvedve? – csusszant fentebb a székben a korosodó mágus.

- Igen. Ti nem láttátok, de valami megfertőzte őt. Az árnyék minden este átjárta. Esténként nem sokban különbözött a mostani önmagadtól. A szemei vörösen égtek, és néha azt se tudta hogy hol van. De a vállaiból folyamatosan felszálló füst volt az, ami legjobban nyugtalanított... Nem tudom. Lehet, hogy valaki ellenünk akarta fordítani, de még mindig jobb, hogy így vesztette életét, mintha... érted.

- Én se szívesen szúrtam volna le...

A hangnem, amiben ez utolsó mondat elhangzott nem igazán tetszett a lovagnak, mintha arra utalt volna, hogy a lány vére mégis az ő kardján száradna, de nem foglalkozott vele különösebben, tudta, hogy nem erre céloz a mágus.

Patadobogás zavarta meg a beszélgetést Az úton, kicsit fentebb, Viharvárad felé egy sietős tempóban haladó lovas haladt a fogadó felé nyergében egy kis termetű emberrel. Határozottan ember volt, alacsonyabb egy tündénél, talán még egy férfiembertől is, de törpnél minden bizonnyal magasabb, nem beszélve arról, hogy ritka az a törp, aki szeret lovon vágtatni. Kicsit közelebb érve kirajzolódott nagyjából az érkező körvonala, egy nő volt, Viharváradi tabardban és karvalymintás páncéllal a lovon. Egyre közelebb ért, s már kétségbeesett hangja is beszűrődött az ablakon. - Segítség!

A mágus felpattant a székből, s mintha készíteni akarná társát, a köpenyt magával vitte az ablakhoz - Segítség? Mi baja lehet? – nyújtotta a ruhadarabot önkéntelenül is a lovagnak, aki fogadta azt, s magára öltötte.

Fejére húzta a már úgy hozzánőtt csuklyát, s leugrott az ablakból szó nélkül. Fölpillantott, s Hozmann már tudta a dolgát, mintha a kezébe engedné, ledobta a kardját tokostól.

A lovas elnyargalt a leérkező mellett, a fogadó előtt sétáló Fear ekkor állt meg az ajtó mellett. A felderítő leugrott a lóról. Mathias bizalmasa mellé érkezett, átadott egy üzenetet, és elővonta a kardját, majd lihegve Viharvárad felé fordult.

- Mi az, Joryn? – kérdezte nyugtalanul Fear, s önkéntelenül is közrefogta ujjaival kedvenc kardja markolatát.

- Kőfaragók! Idáig üldöztek, már a várfal alól. – csúsztatta hátra a csuklyáját a szőke lány.

- Mi? A Defias Testvériség?

Ebben az időben elég kevés akció történt, főleg Elwynn erdeiben, megvolt már talán egy hónapja is, hogy az utolsó zsebest elkapták.

- Igen. három lovas. – fújt nagyot, s az ablak alatt álló idegenre emelte tekintetét. Furcsa módon ismerősnek látszott a tartása, mintha régen már látta volna, de nem tudott volna nevet is párosítani az alakhoz, végül Fearhez fordult - De ki ez az idegen? –

- Most nincs időm elmagyarázni. Fegyverbe! – vonta elő pengét, amin már szinte viszketett az ujja, s a horizonton feltűnő három ember alakja azt sugallta, lesz alkalma megvakarni azt.

Elohim letelepett a postaláda mögé, ami elég nagy volt ahoz, hogy a félig térdelő, félig kinyújtózott testet eltakarja az érkezőktől. Kardját csöndesen elővonta, s maga előtt tartva még nyugodtan szedte a levegőt.

A pengét meglátva Fear gondolkodóba esett...

- Hova lett a Megtörhetetlen Akarat? és miért bújkál? mindegy, majd elmondja ha akarja, nem fedem fel az inkognitóját. - gondolta, aztán kiadta a parancsot - Joryn, tiéd a bal, lovag, tiéd a jobb!

Kicsit hirtelen érintette Elohimet a tény, hogy most ő az, akinek parancsolnak, ámde nem volt ellenére. Bólintott egyet, s hallgatta a közelítő paripák dobogását

A három lovas lassítás nélkül közeledett. Joryn megbújt a kovácsműhely mellett az ajtó mögött. A vágtázó banditák elérték a postaládát.

Elohim elhagyva rejtekét felpattant az árnyékból, és a jobb oldali felé indult, hogy kiüsse a nyeregből, ezzel egyidőben Fear is elrugaszkodott a talajtól, Joryn egy dobókéssel megdobta a bal oldali ló hátsó lábát, mire az összecsuklott és a nyeregben lévő ember a földön gurult a kovácsműhely lépcsőjéig. A jobb oldali lovas viszont felkészült, és hárította Elo ütését, a lovag a földre esett. Fear ugrása szintén haszontalan volt, nem volt elég ideje ahoz, hogy elég magasra emelkedjen, hogy elérje a nyeregben ülőt, mert a középső álarcos lova telibe fejelte a gyomrát. Hatalmas fájdalom hatolt az ütés helyére, s gurult a fogadó ajtajáig. A lovasok megfordultak, és a lándzsáikat Fear felé tartva indultak meg a lehető leggyorsabb iramban. Joryn odasettenkedett a még szédelgő emberhez, és leütötte. Mostmár csak oldalról figyelhette, nem érhetett oda Fear és a lovasok közé. Elohim ekkor kászálódott fel az előbbi rúgás ereje még hatott, szédelgett picit, de elég ereje volt már, hogy védőpajzsot vonjon földön fekvő barátja köré:

- Sactum! – ordította, és az utolsó pillanatban a halálos szúrás előtt Fear teste egyszerre megemelkedett, jó 30 centire a föld felett lebegett, a keze széttárva, az arca az ég felé meredt.

Felkapva a kardját, a hozzá közelebb lévő lovas felé indult. Az a kitartott dárdát nem tudta időben elfordítani, így a fényes hosszúkard csapását nem tudta kivédeni. A bordái között becsúszott a penge, szája szélén vér csurrant ki, s lefordult a nyeregből. Eközben Joryn nem maradt tétlen. Tőrét szájába kapva, az árnyak köpenyébe burkolózva láthatatlanul közeledett a másik defiashoz. Elohim miután a halott lesett a lóról a kanca oldalára csapott kezével, és az elfutott. A másik bandita felé indult, aki közben leugrott a lóról, dárdáját eldobta, és előhúzta a hátán lógó kétkezes kardot.

Meglendítette a fegyverét, de az álarcos hárította. Pontosabban a paladin még mindig tolta, feszítette a kardot lefelé, ellenfele arca felé. Az viszont fogcsikorgatva bár, de tartotta. Pár másodperc szempárbaj után a bandita a mellényzsebébe nyúlt, és valamilyen port hintett Elohim szemébe, aki elkapta a fejét, leengedte a kardját, és a szeméhez kapott.

- Most megtudod, hogy hogy járnak azok, akik VanCleefnek akar keresztbe tenni. – Emelte a kardját és odítva Elo felé rontott.

Joryn ebben a pillanatban hátulról elkapta a nyakát, és folytogatni kezdte. A bandita a könyökét a lány gyomorszájába vágta, az hanyattesett, majd mintha megérezte volna a hátulról támadó gyengeségét felé fordult cserben hagyva előző ellenfelét.

- Te? Mit akarsz? – emelte a pengét támadásra.

Mármár úgy tűnt, hogy a fiatal kém pályafutásának itt a vége, de ebben a pillanatban a defias fél karja leesett. Égett hús szaga áradt pillanatok alatt szét a környezetében. Aztán a mellkasa, mintha hátulról jég hatolt volna bele, eljegesedett, aztán egy szürke mágikus nyíl találatára darabokra szakadt. Az emelet ablakában Hozmann szeme csillant meg.

- Köszönöm, Elohim. – szólt Fear az áldás feloszlásával, s végigsöpörte térdén a ruhát.

- Azt hittem még egy régi bajtársat vesztek el. Nagyon hiányoztok.

- Elohim? – sápadt el Joryn, s, olyan gyorsan fogta meg a lovag szemébe lógó ruhadarabot, hogy az hirtelenjében nem tudott ellene tenni semmit. Felhúzta a csuklyát a szeméből.

A fekete szemek rámeredtek, és mintha villám csapta volna, vigyázba vágta magát, jobb kezét ökölbe szorította, a szívére csapott:

- Égjen a Főnix Tüze!

Aztán letérdelt Elohim előtt. A lovag meglepődve nézett az előtte térdelő lányra, aztán megszólalt:

- Állj fel! Előttem nem kell többé térdelned, már nem vagyok a felettesed, aki feletted áll, az mögötted van.

Érezte, ezek a szavak mintha aláásnák a tiszteletet a másikkal szemben, mégis úgy érezte, muszáj őket kimondania.

- Nem. Az a klán volt mindenek felett, a legjobbak között voltunk, ott is maradunk, még akkor is, ha már külön utakon járunk. – érdekesen viselkedett a lány, mintha semmit sem változtatott volna az, amit előbb említett az előtte lévő férfi mondott.

Közben Hozmann is leereszkedett az ablakból, odaállt Elo mögé.

- Tényleg Elo, mi miatt hagytad ott a klánt?

A lovag hallgatott, lehajtotta fejét, és a földet nézte. Nem igazán tudta rá a választ, vagy csak nem akarta bevallani, hogy gyenge tud lenni ő is. Hogy nem az a megtörhetetlen paladin amilyen szeretett volna lenni. Az igazság az, hogy megtört benne a büszkeség, amikor már második barátja esett kis híján el a csatában. Furdalta a lelkiismeret, mert nem tudta megvédeni őket. Úgy érezte Nati vére az ő pengéjén szárad, Ho mostani élete meg... nem élet az ilyen.