Silent Night

I. Fejezet
II. Fejezet
III. Fejezet
IV. Fejezet
V. Fejezet
VI. Fejezet



 

IV. Fejezet: Hollóvár

Lordaeron...

Közel tíz éve már, hogy nem hallani ezen a földön a madarak hangját, sem hasonló embernek kellemes dolgot. A Korbács... Igen, Arthas herceg árulása óta teljesen elpusztult az egykor volt nagyszerű emberi birodalom, három kisebb erődítmény és két tábor kivételével.

Hajdanán két nagyszerű lovagrend védelmezte ezeket a földeket. Az Ezüst Kéz és a Skarlát Keresztesek. Lordaeron bukása után mindkét rend vezére meghalt. Az Ezüst Kéz a Szövetséghez csatlakozott, a Skarlát független maradt, kívülálló lett, mely mindkét felet megvet, és csak embereket fogadnak maguk közé. Mograin áruló fiától nem is várna mást senki...

Tirishfal földjén az egykor emberi város romjain most egy új rend, a Forsaken élőholtak törekednek a fennmaradásra. Az Alváros szinte farkasszemet néz a Skarlát Monostorral, mely egy a három erődítmény közül. Isten tudja mi miatt nem rohanták még le az élőholtak, de tény, hogy az áruló Renault itt húzódott meg miután megölte az édesapját, ezzel azt a Lidérc Király szolgálatába állította. Lordaeron másik hatalmas részét azóta ketté választották. Mostmár keleti, és nyugati pestisföldeknek nevezik őket.

Ahogy Alterac hegyei közül halad a halandó lélek befelé eme lelketlen földekre úgy vesz egyre nagyobb erőt rajta a félelem. Még a legbátrabbak, legvakmerőbbek is elgondolkoznak néha azon, hogy miért is jöttek ide, jó lenne visszamenni. Jobb, mint ittmaradni.

Ezen a szellemjárta földön tényleg csak a leg... talán őrültnek mondaná az ember azokat akik sokáig maradtak. Vagy hősöknek? Ki tudja... A lényeg, hogy ide csak olyan jöjjön aki nem fél a haláltól, mert aki itt meghal, az nem csak életét veszti... Az többé nem élő, nem holt, és saját bajtársait gyilkolja le. Elméje még midig tudja, hogy mit tesz, lelke él, egy béklyó a teste, börtön, melyből kitörni nem tud, de minden szörnyűséget megél ahová a cellája viszi.

Ilyen csapat volt az Argent Hajnala. Ami olyan emberekből, törpökből, tündékből, (sőt még a horda oldaláról is csatlakoztak kalandorok) akik életüket tették fel a Korbács további támadásainak visszaverésére. Azeroth északi bástyái ők, kik halált megvető bátorsággal áll már tizedik éve két táborán.

Fenn a Keleti-Pestisföldek északi részén a legerősebben védett támaszpontja, ez a régi templom még Lordaeron fénykorából maradt meg, végig ellenállt az élőholt támadásnak... Vagy csak elkerülte a figyelmüket?

Tőle délebbre Könnyező Kéz vára állt, egy Skarlát vár, Abbendis kapitány felesége és a legjobb keresztesek által védve

A Nyugati-Pestisföldek tábora Fagyoszszél volt. Kisebb csapat védte mint az északi bázist, de kisebb veszély volt errefelé. Fényhozó Uther sírja máig ontja a kiolthatatlan szent fényt. A boltozat alatt a tekintélyes méretű szobor szinte szemével követi az Andorhal romjain mozgó élőholtakat.

Megszokott ködös, nyomott hangulatú reggel volt ez is, mint már oly hosszú idő óta mindegyik, Fagyosszél táborában. A nap felemelkedett bár, de semmit nem látott a halandó szem belőle, talán a fényfoszlányokat amik néha-néha átszökdöstek a ködfalon, és némi fényt biztosítottak.

Alterac felől lódobogás hallatszott. A táborban már fenn volt mindenki megszokott norma szerint. Alig voltak páran ezen a hajnalon aminek az oka, hogy a legtöbb katona kiküldetésen volt.

Az egyik altiszt, Jason hallotta meg a hangokat először, és kardot fogva rögtön az út közepére állt, két társa mögé húzódott.

- Állj! Ki jár ott? – kiáltott összeráncolt szemöldökkel, erőlködve – a sűrű köd miatt.

A ködben elűször három folt jelent meg, ami szinte elűzte a ködöt a közvetlen közelségükből. A lódobogás hangja közeledett, és még két ember állt oda Jason és társai mellé.

Pár pillanattal később a dobogás lassú kopogássá vált. A három közeledő foltból mostmár kivehető volt, hogy lovasok. Paladinok.

- Üdv néktek, és ne féljetek! – hallatszott egy mély, tekintélyes hang.

Az emberek az úton viszont még mindig harcra készen álltak egy helyben, centit se mozdulva. Ekkor egy fiatal papnő lépett ki a sátorból a katonákhoz.

- Tegyétek el a fegyvert! – mondta szelíden.

A három alak kiért a ködből. A lovak fényes aurája megvilágította az utat amin jöttek, pár lépésre a tömörülettől megálltak, és egy középkorú férfi ugrott le az első lóról.

- Üdv, Ezüst Hajnal! – szólt a sisak alól.

- Neked is, paladin. – lépett közelebb a nő, s hátra tolta fején a fehér csuklyát, így látni engedte barna szemeit.

- Hívtatok, hát jöttünk. Mondjátok, mi az a baj, amivel az Argentum nem tud megbírkózni? – állt elé a fiatalember.

- Katonáink nagy része küldetésen van. A mester sírja felől pedig egyre több élőholt jelenlétet érzek. Félek, hogy meg akarják szentségteleníteni a sírt.

- Az átkozottak! – ugrott le a lóról a törp, és lekapta a sisakját. – Nem volt elég amit elvettek Uthertől? Az életét, a családját, a fiát... Mit akarnak még?

- Nyugalom, Haldir mester. – szólt csendesen a harmadik lovag, aki szintén levette a sisakját. – egy szőke hajú nő volt az, ugyanazt a páncélzatot viselte mint a másik két lovag, - csoda, hogy elbírta.

- Hogy lehetnék nyugodt? Arthas túl messzire megy, nem tűrhetünk neki tovább! Valahogy vissza kell vágnunk neki!

- Mégis hogyan? – szólt az első.

- Nem tudom, Maverick, de...

- Türelemmel kell legyünk! – szólt Eowin. – A jóslat...

- Pokolba a jóslattal! – vágott közbe Jason, hangjában valami féle gyűlölet csengett,ingerült volt, látszott rajta. Talán elege lett a pestisföldekből.

- Milyen jóslat? – szólt a papnő.

- Egy legenda szerint a Skarlát és az Ezüst Kéz rendje összefonódik. Egy férfi a Fényhozók sarjai közül felemelkedik. Egy másik ember, és ő... A lángoló kard és a fényes penge elűzik az élőholt birodalmat.

- De a Fényhozó ház kihalt. Uther volt az utolsó sarja. – szólt a McDonell papnő.

- Uthernek volt egy lánya. – szólt Haldir.

- Ez csak pletyka! – vágott közbe Eowin.

- Ki tudja? – szólt a borongós kedvű katona. – Azt mondják az öregek nem találták elég erősnek a fényt a lányban... De én azt mondom hazugság! Itt jár köztünk az aki összefogja a két rendet! Csak gyáva! – tette el végre a kihúzott kardot a katona, és cinikus mosollyal egyenesen a lovon ülő nő szemébe fúrta magát.

- Hallgass! – vágott vissza az, szintén felingerült, de arcára nem ült ki, tökélesetesen visszatartotta az érzelmeit, szinte már ijesztően nem mutatott meg belőlük semmit.

- Jason altiszt! – kiáltott Miss McDonell. – menjen vissza az őrhelyére!

- Megyek... – fordult sarkon, és másik négy emberével lassan, - mintha még valamit vissza akarna szólni a válla felett – ballagott vissza a sátrak közé.

- Ne is figyeljenek rá. – hajtotta le fejét a papnő, fehér fejfedője a szemére csúszott, ám nem igyekezett visszatolni azt.

- Az emberek mostanában igen ingerlékenyek. – szólt Maverick.

- Igen... kiábrándultak a paladinokból. Egy pletyka terjeng. – dörmögött Haldir, miközben végigsimította mellén a szakállát.

- Miféle pletyka? – kérdezett ismét a papnő, mintha semmit nem tudna, az igazat megvallva tényleg így is volt.

- Azt mondják a Skarlát rend ellenünk fordult, hogy el akarja pusztítani nem csupán az élőholtakat Andorhalban hanem az Ezüst Hajnalt is. – sóhatott Maverick. – Viharváradban elég sokat hallottam már.

- Ez őrültség. Arathor fia nem támadhat saját vérére. – csengett a naívság a papnő szavaiban.

- Hányszor volt már hogy az emberek egymást ölték... – szólt közbe Haldir.

- Igaz... De Mograin emberei nem támadnának ránk! – kiáltott mostmár McDonell kikelve magából.

- Mograint elárulták! A saját emberei! – mordult rá Haldir. – A Skarlát rend annyira elfajult hogy én már nem nevezném őseik nevén őket!

- Mindegy, hagyjuk! Majd eldől ez még az idő folyamán. Most nem ezért jöttünk. – szólt Eowin.

- úgy van. – kötötte ki a lovát Maverick. – A lovakat hagyjuk itt gyalog megyünk tovább!

- Rendben. – szólt Eowin és Haldirral együtt elindultak kikötni a lovakat. – McDonell, mi az amivel az Ezüst Hajnal nem tud elbánni?

- Már említettem, hogy a tábor nagy része nincs itt, máshol teljesít szolgálatot. De a lényeg: Nem túl nehéz feladat. A mester sírja felől az őrszemeink élőholt egységeket véltek felfedezni. Andorhal tele van velük de a város belső részén kívülre még nem merészkedtek. Északról a Skarlát délről mi tartjuk őket a városnál... Viszont a helyőrségünk most kiürült, mivel már nincs csak 15 emberem, őket itt tartom a tábornál.

- Rendben, megnézzük mit tehetünk. – intett a másik két lovagnak, és elindultak az úton a táboron kívülre.

- A Szent Fény kísérje utatok! – szólt a papnő és egy érdekes, fénylő burkot vont a bőrüktől pár centire.

- Hamarosan visszatérünk. – szólt Eowin, és feltette a sisakját.

- Uram! – szólt oda Mavericknek az egyik katona.

- Mi az?

- Vigyázzanak Hollóvár bérgyilkosaival. – sóhajtott fel. – az öcsémmel is ők végeztek.

- Igyekszünk, köszönöm.

- Indulás! – tette fel a sisakját Haldir is.

A három paladin elindult Fagyosszél táborától keletre, az út mentén. Lépteik biztosak voltak, a lemezpáncél tekintélyesen kopogott az úton. Sok dolgot átéltek már, nehéz volt őket megíjeszteni, mégis most mintha valami tapintható félelem ölelte volna körül őket nem csoda, hiszen a rettegés ezeket a földeket ködként fedi le...

Alig mentek 50 méternyit az úton feltűnt a látóhatáron Andorhal első előépülete. A városhoz vezető híd előtt lévő pár házat, fegyvertárat, kápolnát, egy omladozófélben lévő farmot, valamit kicsit odébb egy kriptát jelenti Siralom Domb. Mióta a várost porig rombolták ezt a nevet viseli ez a hely.

Az első épület ami mellett elhaladtak a fegyvertár volt. Az ajtó berekesztve, ahogy pár évvel ezelőtt hagyták a menekülő lakosok...

- Ez vajon miért van bezárva? – szólt Maverick.

- Amikor a bukott herceg jött a városba a lakók mindenhova próbáltak elbújni. Ki tudja hányan vannak odabent meghalva... – szólt Haldir.

- Akkor talán nem kéne benézni? Kinyitni az ajtót, és a végtisztességet megadni nekik?

Alig fejezte be a mondatát hirtelen a fegyertár ajtajához belülről nekicsapódott valami, az ajtót kívülről tartó kórhadt léc megreccsent.

- Mi volt ez? – ugrott oldalra Maverick, és már elő is rántotta a hátáról a kardját, arcára kiült a meglepődöttség, és az ajtóra meresztette szemeit.

- Kellett neked kiváncsiskodni! – szólt Haldir, akin szintén látszott hogy megíjedt, legalább meglepte a dolog.

- Ez kívülről van bezárva! – mutatott a lécre Eowin.

- A fényre! Ezek nem elbújni akartak, ide az Argentum zárta be őket!

Az ajtó újra dördült és a fa már csak éppen, hogy tartotta a fémajtót.

- Vajon mi lehet az amivel az Ezüst Hajnal ne tudna megbírkózni?

- Talán nem most kéne megvitatni. Ha már ki akarnak jönni engedjük! – kiáltott Maverick.

- Halandók, vesztetekbe rohantatok! – hallatszott egy hörgő hang mögülük. Egy élőholt, a lidérc király irányítása alatt, vagy ha nem is az övé, biztos, hogy az egyik halállovas műve. Egy férfi, egy egykori katona állt előttük, fél arca letépve, csontjai kilátszottak karján és lábán.

Haldir azonnal megördült, és ugyanezzel a lendülettel kalapácsával oldalba vágta. Aztán miután felemelte fejét szörnyű látvány fogadta:

- Gyerünk! Gyorsan fel a sírhoz! – kiáltott a törp.

Maverick megfordult.

- Mi a...? – a hatalmas fémajtó nagy csikordulással lehasadt a zsanérokról.

- Futás! – kiáltott Eowin.

Alig 80 méterre volt a mester sírja, a nehéz páncélban ide futottak, ahogy csak a lábuk bírhatta, közben megfordult a fejükben az, hogy talán nem is a védelmüket szolgálja az öntöttvas ruházat.

Fényhozó Uther sírja egy kisebb dombon volt, fáklyákkal kirakva az út felfelé. A boltozat még mindig árasztotta a fényt.

- Mostmár tudjuk mi az ami idegesítette McDonell kisasszonyt. – lihegett Maverick.

- Hagyjuk már! – hajolt térdére támasztva magát a törp, fél kézzel azonban a fegyvere markolatát szorította. - Ezek jönenk egyre közelebb érnek!

- Akkor küldjük őket a pokol legmélyebb bugyraiba ahová tartoznak! – szólt Eowin.

Térdre ereszkedtek mindannyian.

- A Fényért, a hazáért, a dicsőségért, életem az Ezüst Kézért! – hallatszott kórusban, és egyre erősödött a hangjuk. Az utolsó pár szó már visszahangzott.

- Az áldásokat! – szólt Maverick. – Dicsőség! – tette fel az elsőt azonnal.

- Királyok áldása! – szólt Haldir

- A Hit, mi a legnehezebb percekben is velünk van! – kiáltott Eowin, és előhúzta kardját, hátáról leakasztotta a pajzsát.

- Gyertek! – dobbantott Maverick mintegy megfélelmítésképpen, ám hamar eszébe jutott... azoknak, akik már nem gondolkodnak nem igen jut eszükbe a félelem.

Az élőholt horda vérben forgó szemekkel (már amelyiknek még megvolt...) hömpölygött, hörgött felfelé a dombon.

- Van még Lordaeron-on paladin aki még lélegzik! Keresztesek pecsétje! – indított rohamot Maverick.

- Parancsolat! – indult utána Haldir.

- Igazság! – szólt Eowin.

Maverick az első sort elérve nagyot ugrott és feje felől csapott ellenfelére, ami rögtön kettéhasadt. Haldir a tömeg közepébe vetette magát, és körbecsapott magán, így három élőholt bordáit zúzta porrá.

- Ezek lassúak. – szólt Maverick.

- Ne bízd el magad ifjú paladin! – szólt Haldir, és csapott agyon egy az, emberre támadó lélektelent. – Ha egyetlen ütésük is betalál a pestis téged is elér.

- Értettem, Haldir mester! - tért ki egy ütés elől, és ismét támadásba lendült.

- Hova lettek a többiek? – szólt Eowin meglepetten. Az előbb még többen voltak. – szusszant egyet, rövid egyenes kardját egy élőholtba szúrta, a markolatot elengedte, kezét a magasba emelte – Ítélet! – kiáltott, és ismét megmarkolva a fegyvert kirántotta a húsból, ami a következő pár pillanatban ropogósra sült.

Haldir megprögette maga körül a fegyverét, aztán mellével azonos magasságban fél kézzel kitartotta maga elé azt, az egyikre mutatva. Az égből egy fényes kalapács hullott alá és az élőholt akire esett szénné égett.

- Ott jönnek! – ugrott fel Maverick Egy újabbat széthasítva.

Andorhal felől a hídon egy újabb halom élőholt közeledett feléjük. A sorok közt egy óriás alak rajzolódott ki a ködben. Mintha tetemekből lenne összefércelve, gyomra tágra nyílva, három keze közül az egyik a hátából állt kifelé és egy lánc lógott belőle.

- Mi az a...

- Mintha húsból lenne összefércelve... Úristen, hogy alázzák még meg az emberek testét... Pokolra velük!

- Belorum! – kiáltották mindhárman kitartott kézzel, és egy-egy fénylő gömb repült a gólem előtt lépkedő élőholtakba, akik azonnal szétestek.

- Vigyázzatok a láncra! Támadás! – kiáltott Haldir.

- Enyémek a kicsik, csaljátok el a nagyot! – szólt Maverick.

- Értettem, gyerünk Haldir! – indult meg Eowin.

- Nominé! – kiáltott Haldir, és a nagy darab élőholt megállt, mintha kiütötték volna. – Maverick te jössz!

- Értettem! – két kezével megmarkolta a kardja markolatát, és a hegyét az ég felé emelte. – Gyertek még egy kicsit közelebb... Csak egy kicsit...

A másik két lovag közben becserkészte a nagyot, a kriptától kicsit jobbra csalták, a másik hét lélektelen odaért Maverickhez.

A lovag az ég felé tartotta a kardot továbbra is, felemelte tekintetét. Fekete szembogara lassan eltűnt, és fehéren kezdett ízzani.

- Szent harag! – kiáltotta, és a pengéjébe csapott egy villám, azzal nekiugrott az őt körülvevőknek. Körülcsapott magán, és három támadó azonnal darabokra hullott, fáklyaként lángolt a csontjaikon megmaradt hús. A következő csapását hárította az egyik élőholt a kezében lévő vasdarabbal. – Háh! Dühpöröly! – Az égből egy szikrázó kalapács érkezett villámként a paladin markába. Megpörgette azt, és belevágta a vele szemben lévő zombiba. – Keresztes csapás! – ugrott újra a levegőbe és a mellette lévő 2-t is a pokolra küldte. – Na még egy... az utolsó, és megyek, mester.

Ebben a pillanatban az élőholt csapása betalált. Maverick oldalán mély sebet ejtett. Lehet, hogy lassúak, de az sem kétséges, hogy iszanyatosan erősek.

- A fenébe. – kapott a sebhez, és agyában azonnal viszhangzottak Haldir szavai, amellyel óva intette a megésüléstől. - Tisztítótűz! – kiáltott, s az utolsó feje is porba hullott, de ezzel már magán nem sokat segített, elhomályosult előtte minden, és ő is összeesett.

- Maverick! – kiáltott Haldir, aki éppen a gólemmel állt szemben, s annak a hóna alatt láthatta a porba hulló férfit.

Az óriás hirtelen megütötte a paladint, aki a mögötte álló kis dombra esett háttal. Eowin ekkor került a lény hátához.

- Igazságpö... áhh... – a lény a harmadik karjával gyomronvágta a nőt és az eszméletét vesztve a földre esett. Az élőholt most csapásra emelte a fejszét tartó kezét. Haldir felé.

- Hát itt a vég... sose gondoltam volna...

- Béklyó! – hallatszott egy mély férfi hang ordítása.

- Leth? – képedt el a törp.

A gólem megbénült, a földből vasdarabok csapódtak fel, mintha onnan nőttek volna ki, és az égből fénylő vaslánc tekeredett körbe rajta.

- Tisztítótűz! – kiáltott újra, és a keze ízzani kezdett. – Takarodj vissza az árnyak közé! – kiáltott újból, a két kezét a lény felé tartota, és villámszerű tűzoszlop taláta el, és fúrta át az élőholtat, aki kilehelte gonosz lelkét.

- Leth? El se hiszem hogy itt vagy.

- Üdv néked, törp barátom. – szólt a pap, és lassan közelebb lépkedett. Fekete, sötétkék, és fehér cirádák díszítették földig érő ruháját, haja már őszült, de nem volt idősebb negyven évnél. Bajsza és szakálla ugyanebben a színben vette körül száját, hátán lecsúsztatott csuklya libegett, mellen keresztbe egy szíj feszült, melynek alsó részén – mintha tarisznyaként lenne ráakasztva – egy könyv lógott tokba varrva, középtájt pedig egy vadászkés tokjára hasonló bördarab, egy díszes tőrrel.

- Mit keresel te itt? – tápászkodott föl Haldir.

- Fagyos szél elesett. Az Argentum kivonult Lordaeron ezen vidékéről. Sietnünk kell, ha életben akarunk maradni.

- Maverick megsérült, félek hogy elkapta a pestist. Eowin eszméletét vesztve fekszik amott. – mutatott a nő felé.

- Egy percig se aggódj értük. – szólt. – Megújulás!

A két földön fekvő kóvályogva bár, de felkelt.

- Leth? – fogta a sebét Maverick.

- Nincs időnk társalogni. Siessünk. Idézzétek a lovakat és nyomás a folyó mentén lefelé Délpartra.

A három lovag megidézte a lovaikat, és elindultak a megjelölt úton.

Azonban alig hagytál el a mester sírját, felértek Siralom Domb utolsó dombjára, és Scholomance felé néztek.

- Ott az úton. – mutatott előre Maverick – Két lovas. Vajon kik azok?

- Halállovasok. Siessünk míg észre nem vesznek minket! – sarkantyúzta a lovát a pap.

A két lovas azonban végig őket figyelte, és most vágtázni kezdtek feléjük.

- Késő! – kiáltott Leth. – Vágta, amíg a lovak bírják! – folytatta, bár tudta, hogy a paladinok lovai bármilyen megpróbáltatást kiállnak, lévén, már halálig hajtani nem lehet őket.

Így Leth lova volt az egyedüli, aki érezte a hajsza igazi nehézségét, de az jól állta a sarat. Hiába, messziről látszott rajta, hogy Délpart méneséből – A régi ember királyság második legjobb tenyészete. – való. Lassítás nélkül haladtak a folyó nyugati oldalán, Alterac első hegyei falként magasodtak mellettük jobb oldalt, s a folyó, mely kettészeli a megyét balról szegélyezte útjukat. A lovasok vészesen közeldtek.

- Utólérnek. – szólt Eowin, válla felet hátrapillanva, és már nyúlt is a kardja felét.

- A paladin lova a gazdájának lelki erejét veszi át... ha te elfáradtál, a ló is fáradt. Nem tudunk gyorsabban menni, Leth. – morgott Maverick idegesen.

- Ha szólok ugorjatok le a lovakról a hegy oldalára! – szólt Leth.

- Micsoda? megőrültél? – fokozódott a lovag idegessége.

- Ne kérdezz, csináld...! – hessegette el a kérdést, s bár arcvonása alátámasztani látszottak az igen választ, szemével folyamatosan kémlelte a hegyoldalt, aztán egy ponton megakadt - Most! – kiáltott.

Mind a négyen nekirugaszkodtak, és miközben fogást kerestek a kőfalban, egy terepszínűre festett kötélbe akadt a kezük.

- Gyorsan! Felfelé! – siettette a társait. – Hollók! Húzzátok a kötelet!

- A hollók? – nézett nagyot Haldir. – Te lepaktáltál a bérgyilkosokkal?

- Ne kérdezz semmit, mássz! Mindent elmondok később.

A négy kötelet fentről ugyanennyi ember kezdte el felfelé húzni, és mire a lovasok elérték a helyet, ahol leugrottak, kirántott kardjaik már csak a hágcsó végét találták el.

Fujtató, kék füstöt lehelő csontokkal borított paripájuk dühösen rúgkapált, ám a nyeregben lévők nem igazán akartak tudomást venni róla.

A hágcsó egyre gyorsabban kezdett felfelé kúszni, - egyre több holló érkezett segítségül. – s szinte egyszerre érték el a tetőt. Tizenhat, talpig fekete ruhába öltözött férfi állt felettük. Hajuk szinte egytől-egyig lófarokban hátrakötve, és arcukon orrtól lefelé fekete kendő takarta kilétüket.

Maverick a hátára gurulva oldalán tátongó sebéhez kapott, majd kezére vetett egy pillantást. – Vér.. pedig egy perce esküdni mertem volna, hogy nincs is rajtam a seb. – gondolta, aztán mintha nem is emlékezne Haldir szavaira a paphozfordult. - Na most kezdhetsz mesélni...

A körülöttük álló férfiak közül egy idősebb, ősz hajú lépett elő, egy – vélhetően – penge ejtette seb beforrott helye tette karakteressé a bal arcát.

- James, vigyék a gyengélkedőre, nagy esély van rá hogy elkapta a pestist! – utasította az előre lépőt Leth.

- Micsoda? Te parancsolsz is nekik? – képedt el Haldir.

Az ősz hajún kívül a többi fekete ruhás földbegyökörezett lábakkal néztek a parancsolóra. Az öreg látván, maguktól nem fognak mozdulni két jóval fiatalabbat kapott el csuklyájuknál fogva, és megrántva azt érces hangon kiáltott rájuk:

- Hallottátok. Hordágyra vele! – mire azok futásnak eredtek a mögöttük álló erődítmény felé.

- De... Leth! – ellenkezett Maverick, de a pillanatokkal azelőtt elindult ifjoncok már visszafelé futottak a hordággyal, s hamar fel is tették rá a földön fekvő páncélost.

- Ne ellenkezz, pihenned kell, hogy a pestis ne bírjon legyűrni. – kiáltott utána, miközben a két fiú már futólépésben vitte befelé a hatalmas házba.

- Pontosan tudod, hogy csak egyetlen hely van, ahol ki lehet gyógyítani a pestist – szólt csöndesen Haldir. – és azt is, hogy ki tudja.

- Nem kell elmondanod, hogy hol kell. De azt, hogy csak Valgar tudná, azt kétlem. Magam is elsajátítottam a dolgot, ahogy az Ezüst Hajnal papjai, és papnői is.

- Az Ezüst Hajnal? Ha! Kizárt!

- Két hónappal ezelőtt fejeztem be a tanulmányaimat Miss MacDonellnél. Úgy vélem vele már beszéltetek a táborban. – kezdett lassú sétába a láthatóan elégedett pap, s két társa követte.

Hollóvár egy kastély volt fent Alterac tetején. Ködbe burkolózott, mindig is ilyen titokzatos helyeken szerettek megtelepedni a bérgyilkosok. Igen, asszaszin volt mindegyik. A szövetség és a horda egyaránt félte erejüket, és hiába is csaptak le a várra, függetlenül attól, hogy melyik frakció próbálta őket kiírtani, egyik sem járt sikerrel. A kastély lakói a rejtőzés és az orvtámadások mesterei voltak, ezért tudták sorra kijátszani a felderítőcsapatokat.

Leth és társai ekkorra a kastély udvarába értek. Az egész épület nem volt túl nagy, talán egy kisebb kaszárnya, ahová ötven embert el lehetett szállásolni. Sőt, régen az is volt, ám Alterac vármegyéjének pusztulása után Viharvárad nem látta értelmét fenntartásának, így kitelepítettek onnan minden egységet, és minden utánpótlást elszállítva magára hagyták az épületet. Szinte tökéletes fészket kínálva ezzel a bérgyilkosoknak, akik mostanában lakják. Fahrad vezetésével pénzért akárkit el tudnak intézni, legendák keringenek róluk az utcai rablók körében, és félelemmel beszél róluk minden nemes, vagy olyan, kinek van tehetősebb riválisa.

Fahrad maga egykoron Varián király hírszerzője volt. Együtt dolgozott a karvalyszemű Matthias Shaw-al. A legjobbak voltak, de két dudás... Fahrad tisztázatlan okok miatt eltűnt Viharvárad kaszárnyájából annak az ünnepnek az előestjén, ahol Shaw megkapta a király felhatalmazását egy hírszerző csapat kiképzésére.

- A Hollóvár katonái már régen tudtak Arthas terveiről. Le akarja dönteni Lordaeron utolsó emberi támaszpontjait is. Megszerezték az egyik levelet, amit küldött Andorhalba, Fagyosszél elfoglalása előtt érkeztek a táborba, és kimenekítették a bentlévőket. A kiküldetésen lévő harcosok az utolsó szálig halottak... ki tudja nyugodnak-e vagy ellenünk fordultak... A lényeg, hogy mostantól a hollók szövetség oldalán állnak...

- Ki tudja meddig... – szakította félbe Haldir a pap mondanivalóját.

- Ne légy borúlátó, törpuram – szólalt meg a hátától egy tekintélyt parancsoló hang.

A hang gazdája sietős léptekkel közeledett, kemény talpű csizmája kopogott a kővel rakott egykor gyülekezőtérként szolgáló udvaron.

A többi bérgyilkoshoz hasonlóan szintén feketébe volt öltözve, a kendő ami a többiek arcát takarta azonban hiányzott róla. Pontosabban a bal vállára volt kötve, mintegy díszként. A sötét anyagot a mellkasán azonban egy kék szalag választotta ketté, melynek közepén a viharváradi címer díszelgett. Vállán, és hóna alatt volt átdobva, mint valami kitüntetés. Az volt. A király mindenkori szolgálatáért. Csuklya helyett fekete kendővel volt lekötve a haja, jobb szeménél a szemöldökébe is belenyúló sebhely helyezkedett el.

- Ő itt Fahrad. Hollóvár kapitánya. – mutatta be Leth azonnal. – Ő pedig itt Haldir, és Eowin. Paladinok. Az Ezüst Kéz egykori tanítványai.

A vezér arcán látható tisztelet rajzolódott ki, ami hamar a feledésbe merült Haldir szavai hallatán:

- Szóval te vagy ennek a szedett-vedett bandának a vezére!

- Ne légy ilyen elutasító. – szólt szelíden. – Nincs okotok félni. Az igaz hogy embereket öltünk, de sohasem olyanokat, akik még előrébb hajthatják a Szövetség érdekeit. A szindikátus az utóbbi időkben sok borsot tört az orrunk alá, őket ritkítottuk. – fonta össze mellkasa előtt két karját. -  és nem hiszem, hogy annak a tényleg szedett-vedett bandának akár egyetlen tagját is hiányolná a Szövetség.

A törpöket a hirtelen haragjukról, és a nem túl udvarias modorukról ismerte a többség. Főleg Haldirt... Látván a mintegy kioktatásként érkezett feleletre még jobban feldühödő paladint Eowin vette át a szót:

- Igaz... Egyelőre nincs más választásunk, el kell fogadni a szövetségeteket, de nem ígérek semmit. – sandított a törpre.

Bármennyire is tisztelte a férfit, a lány igazából túl hirtelen természetűnek találta, még fajtái közt is. Nem is csoda, egykor harcos volt... előtte meg kovács... Az erő, amire támaszkodhatott a harcban meg volt, akkor miért fogja vissza magát?

- Nem bánjátok meg. A Hollóvár akármikor vár titeket, Főnixek.

- Hogy? – na erre már fennakadt a szeme Eowinnak is.

- Fahrad arra célzott, hogy... – próbálta menteni a helyzetet Leth, de...

- Ha már én célzok akkor én had mondjam. – mosolygott Fahrad. – Szóval... Már régen figyelünk titeket, Főnixeket. Én, és a rendem. Ha arról van szó letesszük a kezetekbe az életünket. Értesüléseink szerint olyan ügyben jártok, amiben támogatnunk kell titeket.

- Ügyben? Milyen ügyben? – még az előbbi kijelentés meglepetéséből fel nem ocsúdott Eowin csak nagy nehézségek árán tudta összerakni a mondatot.

- Előbb inkább az, hogy nem is a Szövetséggel akartok jóban lenni, hanem hozzánk akartok csatlakozni? – vágott az éppen válaszolni próbáló Fahrad szava elé Haldir egy újabb kérdést.

- Pontosan. – fújta ki minden levegőjét, mintegy megkönnyebbülve.

- De... A Főnix a múlté. Feloszlott a rend. – vette át a szót ismét Eowin. – Mit akartok ti támogatni?

- Hohó! – szólt közbe Leth. – Nem úgy megy az. – mosolygott már megint a pap. Szinte sütött róla, hogy élvezi, hogy a társainál többet tud. A társai szája ízét meg nem kicsit piszkálta ez, így Haldir már rá is morcosan nézett...

- Mit tudsz már megint, amit mi nem? – dörmögött.

- Elohim újra feltűnt. Hozmann, Hope, Fear, Joryn, Angyal, Milla, Akhilia, Kamelia és ő megvédték a szurdokot amíg megérkezett Tyrande és a Liget Őrei megérkeztek.

- Micsoda? A Főnix újra él? – dördült meg Haldir kalapácsának markolata az udvaron, aminek pár dísz kő látta kárát.

- Már aki... Súlyos veszteségekkel kell számolnunk.

- Ez alatt mit értesz? – hagyott alább a törp lelkesedése.

- Hope... – horgasztotta le a fejét, és az imént sugárzó elégedettség is alábbhagyott. - hogy is mondjam... La’trek megölte az ostrom során. Joryn vére szintén az ő kezén szárad. Angyal elméjét teljesen elborította a bosszúvágy... az egykori papnő mostantól boszorkánymester. Akhilia az Hold Pengéi által elvesztette a látását... Minden jel arra mutat, hogy a démonvadászok útjára kell lépnie.

- Ez hihetetlen... Hope és.. Joryn halott... Hope... az egyik alapító...

Fekete felhőként kúszott be a rossz hír Haldir örömének napja elé. Hope volt az egyik alapítótagja a légiónak, aki nem csupán a tagok, hanem a külső rendek tiszteletét is élvezte, ennek tetejében Darnassusban a Hold Templomában távollétében is fenntartott helye volt.

A paladin az ég felé nézett. Mintha keresné egykori klántársát. Mintha súgná a fellegek közé: - Hope... ha a Főnix újraéled, mindent el fogunk követni azért, hogy te is köztünk légy. –

- Kár vesződni a múlt miatt. Azon már változtatni nem tudunk úgysem. A jövőt azonban mi alakíthatjuk – szólt Fahrad, és bíztató mosollyal kezét nyújtotta a törpnek.

- Igaza van. – helyeselt Leth, még fejét lehorgasztva.

Haldir levette az égről a tekintetét, az arca elé tartott kézre meredt, aztán féloldalt mosolyra húzta száját bajsza alatt.

- Elég különös érzés, de ebben egyet kell értenem egy banditával. – szorította meg a jobbot.

- Örülök neki, ezáltal a szövetségünket is elfogadod?

- El. – szorította meg az ember kezét amilyen erősen csak tudta, s annak gazdája arcára kiült a fájdalom, majd erőt vett magán, és visszaadta azt:

- Helyes.

- Na és a többiekkel mi van? Akik Warsongot védték most hol vannak? – vágott a kéztusát vívó férfiak további szavai elébe Eowin.

- Alkonyerdőből érkeztem éppen amikor hallottam, hogy betörtek a mágustoronyba és Warsongba teleportálták magukat. Nem volt időm reagálni. A katedrálisból küldtek Délpartra egy levelet hoztam a polgármesternek. Ez úgy 8 napja történt. Azonban a griff leszáltával Fahrad egyik embere fogadott a polgármesteri épületből kijövet megszólított. Azt mondta jöjjek vele sürgősen. Én eljöttem, elmondták hogy Fagyosszelet meg akarják támadni.

- És miért nem tettek ellene semmit? Hagyták hogy megöljék az embereket? – szólt Haldir dühösen.

- Már túl késő volt, amikor odaértünk. A sáncok égtek, az őrök fele meghalt. Miss Mcdonellt éppen még sikerült kimenteni és még 3 embert mellette, de a többiek... a papnő mondta, hogy ti a mester sírjához mentetek, így kerültem oda – még éppen időben – hozzátok.

- És most mit tegyünk? – szólt Fahrad. – Mi a Főnix első utasítása?

- Mindenképpen értesíteni kell Vasüllő és Viharszél uralkodóit. – erre már lekonyult Fahrad arcán a mosoly. Vajon mit szólnak, ha visszatér oda, ahonnan elindult?

- Fahrad mester! Fahrad mester! – hallatszot a kiáltás a várral szemben lévő ösvényről.

- Mi a baj, katona? – kurjantott Fahrad.

- Délpart, uram! Délpart elesett! Az egész hely a Földdel egyenlő! Mindenhol holttestek – jelent meg a hang gazdája az udvar szélén. Rohant.

- Micsoda? – fordult oda Leth is. – Délpart? Akkor nem csak egy kis tábor letámadására elég élőholt sereg gyűlt össze. A Lidérc Királynak terve van. Mozgolódik az ellenség.

- Az élőholtak... az élőholtak. A korbács!

- A fenébe! – kiáltott Haldir. – Arthas te átkozott... te...

- Itt halunk meg mind, mester! – a feketébe öltözött ember lihegve támaszkodott térdére, miután megérkezett mestere mellé.

- Nyugalom. – szólt Eowin. – Eddig még mindig sikerült megúszni, valahogyan csak lesz majd most is.

- Orvost! – hallatszott újra egy kiáltás az ösvényről, Fahrad és az előbbi katona a hang forrása felé indult.

- Mi az? Vannak túlélők? – szólt Leth, a nyomukba lépve.

- Igen, egy páran. Én előrementem, hogy megnézzem Hollóvár áll-e még. – magyarázkodott a fekete ruhás.

- Hadra foghatók? – kérdezte Fahrad, miközben Leth futásnak eredt.

- Talán az egyik, a másik kettő egyszerű ember. Az egyik kovács, a másik a felesége.

- A kovácsoknál nincs keményebb markú! – szólt Haldir. – Magam is az voltam.

Bár Lethnek nem kellett sokat futnia, nem volt túl messze az ösvény a vártól, mégis olyan ábrázatot öltött az arca, mintha már hatalmas távolságot futott volna le, és mintha élet múlna azon amit tesz. – részben igaza is volt.

- Milyen furcsa jelenlét ez? – gondolta magában. – Mintha már éreztem volna valahol. Ez a mágikus erő ez hatalmas... Nem, ez nem ő... nem lehet ő.

Pár lépés megtétele után a három emberalak feltűnt az ösvény mellett álló első fáklyánál. A kovács a feleségével a vállánál fogta a harmadik férfit, aki járni sem tudott, fejét nem bírta tartani, igazából az ébrenlét, és az ájulás között lavírozott.

- Emberek, ide! Őrök! – kiáltott Leth – Hordágyat!

- Üdv, néked, pap. – köszönt a kovács, amíg a köszöntött futott feléjük.

- Üdv nektek is, kész csoda, hogy még éltek. Vannak még túlélők?

- Egy sem... – rázta a fejét a bajszos férfi.

- Értem. Hölgyem, adja, viszem én. Menjen, jelentkezzen a várban, egy ágyat készíttessen elő a sérültnek. – vette át a sebesült fél vállát a nyakába a nőtől, s meg se nézte az arcát, csak szaporázta a lépteit. Hiába. A papoknak alapvető mentalitása volt, hogy a személy kilététől függetlenül segítsék az elesetteket. Az idő folyamán már nem rögződött bennük az arc, akin segítettek, és sokszor meg sem nézték azt.

- Le... Leth...te vagy az? - szólt a sérült.

- Tessék? – képedt el a pap. – Mit mondtál? Ismersz engem?

- Égjen a Fő...

Leth felemelte a vállán hordott férfi fejét.

- A fényre! – szólt miközben úgy elképedt, mint akiben megállt az ütő. – Felaidas?! Engedje el! – szólt a kovácsnak, és felvette a vállára a mágust.

- Fela? – kiáltott Eowin. – Hogyan?

- Lényegtelen. Levitáció! – szólt, és fény áradt ki a lába alól, lendületet adva a papnak, hogy felemelkedjen. Azzal a lökettel belibbent azon az erkélyen, ami a betegek szobájára nyílt. Bal kezénél feküdt a már korábban felküldött lovag, Maverick. Átfodult a jobb oldalra, és az ott lévő szabad ágyra fektette, s azonnal átnézte a mágus testét, van-e külső sérülése.

- Délpart... – próbálta felemelni fejét, amin idegesen remegett láng színű haja.

- Tudom, elesett. Most pihenj, aludj! Kimerültél, a kovácsnak és a feleségének köszönheted az életed. Megsérültél – nyúlt a kötszer után, ami már elő volt készítve, az ágy melletti kis asztalon, és nekiállt bekötözni a mágus oldalán lévő sebet, miután egy érintéssel kitisztított azt. – Nem komoly, csak horzsolás, de sok vért vesztettél. Tudom, nem lesz nagy munka, főleg neked visszaépíteni az egészséged, de az éjjelt muszáj végigaludnod.

- Mi történt? – szólt Maverick a másik ágyról, aki már ült.

- Aludj tovább! Szükséged lesz az erődre. Holnap követet küldünk Viharváradba, hogy értesítsük a Szövetséget. – sóhajtott. – Fela, ne mozogj!

- Értesíteni? Egy támadás miatt? Te is tudod mennyit törődnek a mester sírjával. Egyedül a katedrálisban vannak normális emberek, őket meg nem engedi ki Varián.

- Nem csak az. Délpart elesett. Nem csak akkora sereg volt, ami letiporta Fagyosszél táborát. Ha a hollóknak nincs gyorsabb lovuk, te viszed az üzenetet. – fejezte be a kötést. – De most mindketten aludjatok! – fordult meg, s gondterhelt arccal elindult a lefelé vezető lépcső felé.

Lassan leért a lépcsőn a kastély alsó szintjére. A lépcső mellett volt egy asztal, mellette egy csapra vert hordó. Az asztal mellett ült Fahrad, Eowin és Haldir ekkor érkeztek be.

- Üljetek le! – invitálta közelebb őket, s ők úgy is tettek. – Kértek egy korsóval, finom délparti sör?

- Köszönöm nem. Nem iszom. – szólt Leth.

- És te, törpuram?

- Nem kell a piádból! – mordult rá. – Ennyire nem bizalmaskodunk...

- Hát... ti dolgotok. – kortyolt bele a poharába. – Az őrséget megkettőztem. – tette le a díszes korsót.

- Félek hogy felfedezik a hegyi ösvényt ide. – szólt aggódó hangon Leth. – Kevesen vagyunk, nem sokáig húznánk, és még segítséget se kértünk, nem jönne felmentő sereg.

- A barlang bejárata amin keresztül a belső udvarra juthat az ember el van rejtve. Az embereimmel bokrokból és ágakból egy falat húztunk elé.

- Szóval se ki, se be. – mormogott Haldir továbbra is. – Nagyszerű, várjuk, amíg lecsap ránk az ellenség!

- Ez így van... várjuk hogy megtudják a szörnyű hírt, elvigyék a Szövetség vezéreihez, és felmentő sereget küldjenek.

- Vagyis halálra vagyunk ítélve. – vont vállat a törp.

- Élelmünk van elég, felkészítettem a várat. – próbálta nyugtatni.

- Mégis, meddig tudjuk kihúzni? – emelte fel a fejét Leth.

- A jelenlegi ételtartalékkal akár másfél hónapig. Nemsoká beérnek az almák a kertekben nem sok, 4 fa csupán de valamit mégis érnek.

- Több mint a semmi. – szólt Eowin. – Talán ha nem ilyen körülmények között lennék még örülni is tudnék. – húzta mosolyra mégis a száját a szőke lány.

- Ja, el is felejtettem. A kastély mögött a hegy kicsit fentebbi pontján van egy forrás, még hal is van a vizében, egyaránt ad enni, és innivalót.

- Nem maradhatunk örökké itt a hegyekben bújkálva. – szólt Leth az asztalra csapva.

- Követet kéne küldeni Viharváradba és Vasüllőbe! – vágott rá Haldir is.

- Gondoltam rá én is. Maverick lova a leggyorsabb, ha Fahradnak nincs jobb ötlete el kell küldenünk.

- De hogyan? Körül vagyunk zárva. – húzta fel a szemöldökét Haldir.

- Talán hátul. Ahol felmásztunk. – javasolta Eowin.

- Nem, oda is őrjárat állt. És jobb ötletem sincs. – dőlt hátra a székében Fahrad.

- Meg vagyunk lőve! – csapott az asztalra ismét Haldir.

- Ne... Nem.- hallatszott az emeletről.

Fahrad majdnem felborult a székkel, amikor visszaérkezett, és mind a négyen felkapták a tekintetüket a korláton támaszkodó lánghajú fickó szavaira.

- Felaidas! – hökkent meg újra Leth. – Nem megmondtam, hogy maradj az ágyban? Pihenned kell!

- Még van egy rúnám. Ma-magamat nem tudom elteleportálni, talán az életembe ke-kerülhet ha ilyen állapotban teszem, de egy gyenge portált, amin egyetlen ember á-át tud kelni.. talán...

- És mégis, milyen messze? – kérdezte Fahrad.

- Jelenlegi erőmmel talán csak az ösvényig, de reggelre akár Arathi határáig is el tudom juttatni.

- Akkor rendben. Pihenj le, holnap megpróbáljuk. – utasította mostmár viszatérésre az előbb kérdező.

- Muszáj mennie. – szólt közbe a törp. – Ez az utolsó esélyünk.

- Nem az utolsó. – hallatszott a pince bejárata felőle egy érdes, kaparó hang, léptekkel együtt. A régi lépcső meg-meg reccsent alattuk, és megállt, mielőtt a hang gazdája mutathatta magát.

- Mordred, mire célzol? – szólt oda a vár kapitánya.

- Mester, az úrnőm. Ő talán segíthet. Célszerű lenne hozzá is küldeni egy követet, tekintve, hogy jóval közelebb van, mint Viharvárad.

- Ki a te úrnőd? Mutasd magad! – szólt Leth felemelt hangon a lépcső felé.

- Szélfutó Sylvanas. – indultak meg ismét a léptek indultak el kifelé a lépcső tetejéről.

A lépcső tetején egy csuklyás alak állt. Meggörnyedve. A teljes testét eltakaró csuhája alól csak az ujjpercei látszottak ki, melyen nem volt hús, csupány csont volt, és a piciny lámpás fényénél fehéren rikítottak a sötét ruha ujjából.

- Egy... egy élőholt?! – kiáltott Haldir. – Miért nem mondtátok először? Hol a kalapácsom? – ugrott le a székről, de Eowin elkapta a karját:

- Haldir mester, nem kéne... Az ellenségem ellensége a barátom. Emlékszel? Hiába állunk velük szemben, ha őket is fenyegeti a veszély lehet, hogy segítenek. Ésszerű lenne szövetségre lépni.

- Egy élőholt szava nem ér semmit nekem! A bajtársaimat mészárlók ne akarják elnyerni a bizalmam! – kapta ki a vállát a nő markából.

- Haldir... Igaz így hívnak? – szólította meg a kaparó hang.

- Semmi közöd hozzá! – kiáltott vissza.

- Mi, az elhagyatottak nem tartozunk a korbácshoz, semmi okod az ellenkezésre! Alsóváros, Lordaeron fővárosának romjain szándékosan nem a városra van építve. Arthas igaz lerombolta a várost, de a termek, amik érintetlenül maradtak a mai napig úgy vannak, senki nem szentségtelenítette meg őket. II. Terenas Menethil. – Haldir dühösebb lett a név hallatán. - A régi király neve igaz? Emlékszem rá, jó uralkodó volt! Ember voltam, Haldir! De felettünk nem fogott a Lidérc Király átka. Pontosabban az úrnő jóvoltából megtört felettünk. Mindenre emlékszünk az életünkből. Mindenre. Első voltam azok közt akik meghaltak a város védelmében. Akár tetszik akár nem, én ember vagyok a mai napig. És nagyon sokan ott a városban. Igaz nem dobog a szívünk, és szeretnénk nyugodni, az átok eme részét nem tudtuk semmissé tenni. De ez ellen már nem tehetünk semmit jobbszeretnénk Arthas levágott fejét a porban látni.

- Miről beszélsz? Ti is gyilkoltátok a Szövetséget.

- Az, hogy a hordával szötvetkeztünk csakis a ti hibátok! Ráadásul Délpart katonái folyamatosan támadták Tarren Malmát... mit vártatok? Talán hagyjuk hogy kiírtsatok minket? – sóhajtott az élőholt. – Önvédelem volt. Sajnálom az elesett bajtársaid, de ha már így rendeltetett ne vegyétek el az életünket!

- Én... én el se hiszem hogy valaha egy élőholt szavainak is hiszek majd. – szólt Leth remegő tekintettel.

- Nem látod hogy hazudik? – kiáltott Haldir.

- Én megtettem mindent... Ha nem kell a segítségem visszamegyek dolgozni... – a lépések ezúttal a másik irányba indultak. Lefelé.

- Haldir, lehet hogy most öltél meg mindenkit. – tette Fahrad a törp vállára a kezét, mintegy cinikus elismerésül.

- Inkább halok meg, minthogy egy élőholt segítségét kérjem! - dobta el azt onnan.

- Mostmár mindegy. Fela, mostmár tényleg feküdj le, mi elkezdjük megerősíteni a várat a többi katonával. – szólt Leth.

- Rendben. – dobta el magát a korláttól, és elindult az ágya felé.

Leszállt az est Hollóvárra. A kastély őrei éberen ügyelnek az élőholt hordák mozdulataira, a két Halállovas azonban még most is odalent cirkál. Lángoló tekintetük keresi az utat felfelé, és csak idő kérdése mikor találják meg. Üvöltések és lóhörgés véletlenszerű váltakozása törte meg a csendet újra, és újra.

Valami kísérteties köd szállt le az amúgy tiszta levegőjü hegycsúcsra... és a köd alatt egy titokzatos alak hagyja el a várat. Csöndes lépései alatt a padló is alig koppan meg, a barlang végén lévő növényfalat minimálisan emelte meg, épp csak annyira, hogy kicsusszanjon rajta, aztán gondosan visszatette, visszatemette, kövekkel súlyozta a rést.

- Visszatérek. Mester. – suttogta és arcán összefogva a csuklyát futásnak indult lefelé a lejtőn.

A másnap reggel eléggé ködös volt, s habár nem szokatlan ettől a vidéktől ez a fajta hajnal, mégis különös volt.

Az ezelőtti estéhez képest halotti csönd uralkodott az egész tájon, Alterac helyei közt havazott, és a szél még csak meg sem zavarta a pelyhek útját lefelé.

Leth türelmetlenül szaladt fel a lépcsőn, izgatottan fogta meg a kilincset a lábadozók szobájának ajtaján, amikor benyitott,  Felaidas már fenn ül az ágyán.

- Eljött a nap. – szólt Fela.

- Miről beszélsz? – lépett közelebb az ágyhoz.

- Rajtam múlik mindenki sorsa. – sóhajtott szomorúan. – És ha hibázok...

- Ki fogsz minket juttatni innen. – ült le az ágyra. – Andorhalból is te mentettél ki minket. Bayt, Eowint, Elohimet, Artregort, és Haldirt is.

- Nem sokat változott az erőm az éjszaka folyamán. Több kéne ahoz hogy egyből az egyik fővárosba tudjam teleportálni az illetőket.

- Elég lesz ha csupán egyikünket küldjük. És nem is kell olyan messze, miután végeztél a portállal visszafekszel, és pihensz. Ha minden jól megy estére sikerül összeforrasztanom a sebed, semmilyen nyoma nem lesz.

- Hát, rendben. És ki lesz az az egy?

- Maverick.

- Micsoda? – szólt az ágyon fekvő beteg, akiről eddig azt hitték alszik. – Nincs gyorsabb? – mosolygott a plafont pásztázva. – Tudtam. Ám ez a dicsőség most valahogy nem ízlik.

- Hatalmamban áll talán öt, maximum hat napig megállítani a kór terjedését, és a mostani fertőzést is minimálisra visszaállítani. – sóhajtott egyet. – Ennyi időd lesz megtenni az utat Vasüllő és köztünk lévő utat, elég lesz?

- Ez az idő bőven de miért pont lóval kell megtennem?

- Az út végét már én is lóval tettem meg, valamilyen fura kór írtja a griffeket. Nem tudod igénybevenni őket. – magyarázott Leth.

- Értem. Nos, akkor zárd le ezt az átkot, aztán engedj öltözni, és indulok.

- Ho-hó! Nem úgy megy az, ifjú barátom. – szólt Leth, de már ott állt az ágyon fekvő mellett, és kezét a sebre tette. – Talán utána még várnod kéne egy kicsit.

- Miért ne menne? – szólt Fela. – Csináld, amíg van erőm megnyitni a kaput!

- Nos, rendben, kezdjük. Maverick, ne mozdulj, s folytsd vissza a lélegzetedet, nehogy elrontsam, csak a sebet kell lefedni.

- Rendben.

A pap keze fehéren kezdett izzani, és a sebből furcsa, fehér füst szállt fel, kezdett összehúzódni, a fekete sérülés folyamatosan megszokott gyógyuló vágásra kezdett átalakulni, s habár össze nem forrt – ha megtette volna, nem lehet megtisztítani az átoktól. – nem vérzett, és nem fájt többé. – Végeztem. Kezdj öltözni! – sétált vissza a Fela ágya mellett letett táskához.

- Élelem az útra. Ne hagyj ki egyetlen alkalmat sem, ha megéhezel egyél, van bőven, ahogy ismerlek két nap is elég, hogy elérd Vasüllőt, de ha legyengülsz mert nem eszel a lezáró varázs semmit se fog érni. – adta át a táskát a lovagnak, és homlokára tette a kezét. – Az állóképességedet is növeltem. Illetve kevésbé fogsz fáradni, és aludnod sem kell, de kérlek, inkább a lovad energiáját használd, te többet érsz, ha te elbuksz mind meghalunk. A szellemlovad pedig könnyen visszanyeri az erejét ha nem használód.

- Köszönöm. Mindent megpróbálok. vette vállára a táskát, miután a páncélzatát és fegyverét felvette.

- Fela, csináld! – intett a pap.

A mágus kezébe fogta utolsó rúnáját, felállt az ágyak közé és elkezte mormolni a varázsigéit. Kis idő múltán az előre tartott jobb kezéből szürke színű csóvák áramlottak ki, és korong alakú portált formáltak, amiben látszódott az egykori hatalmas fal Arathi és Hillsbrad között.

- Rajtad a sor. – szólt Felaidas, és leült.

- Tudnotok kell, hogy mindent megteszek, a cél érdekében. – állt a portállal szemben, belerévedve.

- Tudjuk. Ezért választottunk téged. – szólt az ajtóból Haldir.

- Te is ittvagy, mester? – fordult meg, térdelt le a lovag.

- Igen, itt vagyok. Most nincs idő udvariaskodásra. Fogd a táskát, indulj! Nem itt akarok meghalni! – mosolygott a törp.

- Értettem, mester. – mosolygott vissza Maverick.

Azzal vállára vette a táskát, lépkedni kezdett a portál felé, de előtte megállt egy pillanatra, visszafordult, megdörzsölte a szemét.

- Visszatérek, segítséggel!

- Menj már, bezáródik! – lökte be Leth.

A lovag mintha szédülne a saját gondolatainak áramlásában, mintha lefelé folyna egy csőben a vízzel együtt. Aztán kis idő múlva mintha csak egy lépést tett volna ugyanúgy állt két lábbal a földön, mégse ott volt már ahonnan indult. Megfordult, felnézett a hegyekbe.

- Számíthattok rám! – tette le a táskát, és kinyújtotta a jobb kezét előre, a balt pedig hátra. – A’nore ha’lorei! – szólt és nagy fény kíséretében megjelent előtte a lova. Felakasztotta a táskát a nyeregre, felült a lóra, előrehajolt a ló fejéhez, és odasúgta neki. – A társaink bajban vannak, Delorei, siess, ahogy tudsz! A Cél Vasüllő!

(Pár Nappal ezelőtt.)

Viharvárad falai átmenetileg nyugalmat ad Elohimnek és kicsiny csapatának. A lovag elhunyt kedvese sírját készül meglátogatni, de a társai visszatartják. Nem lenne okos dolog elmenni a várból, amíg a király nem ítélkezett felettük a mágusok tornyába való betörésük miatt.

A fogadó előtt mint mindig most is ott állt Eric Lohan, a hely „reklámozója”. A férfi hatalmas hangja mindig is jól szolgálta gazdáját, a városba frissen érkezők már a kereskedő negyed felénél hallották a Kék Remete fogadó hírét, szolgáltatásait, és habár nem ez volt a legfényűzőbb hely a településben, mindenesetre nagyon hangulatos helynek bizonyult.

Nem volt olyan sok részeges ember mint például az Óvárosban lévő kocsmafogadóban. Csendes helyen volt, hiszen a mágusok nem tűrték a zajt.

- Talán nem ez volt a legjobb döntés. Talán nem itt kellett volna megszállnunk. – szólt Fear az ágy szélén ülő Hozmannhoz.

- Miért? – szívott nagyot a pipájába.

- Ha netán meg akarunk...

- Szökni? – szólt közbe Elohim. – Miért akarnál megszökni? Éppen te beszéltél le az Alkonyerdőbe látogatásomról is.

- Csak te esküdtél fel lovagi eszmékre, én hírszerző vagyok nem akarok semmiségekért meghalni!

- De Főnix voltál te is! – szólt Angyal.

- Az egy dolog. De a Főnix mi mostmár? Semmi! Nincs aki összefogja a csapatot!

Elohim elcsöndesedett. Megfordult, elindult lefelé a lécsőn, s lassan kiért az épület elé.

- Igaza van... szólt Hozmann. - Nincs aki összefogja a régi nagy klánt. És ami a legrosszabb, hogy akinek kellene nem is akarja, nem tudja felfogni hogy a mi sorsunk rajta múlik.

- Talán... rá kéne ébreszteni. – szólt Angyal.

- De hogyan? – állt fel Fear. – Láttátok volna milyen nehezen sikerült elérni hogy a lovát meg tudja idézni... Egy másik lónak ki kellett múlnia, és még így se a sajátját idézte.

- De miért?

- Elhagyta a hite. Renegát lett. Nem hisz már ő semmiben, még magában se. A fényt se érzi már, ami hajdan annyira átjárta hogy fogadni merek nem volt párja a paladinok közt.

A lenti ajtó nyitódott, és csapódott mintha a szél verné azt. Fémcsizma kopogása hallatszott, s mellette sodrony csörgése, majd sisak alól dörgő, mély férfihang.

- Fogadós! – kurjantott, hogy azt már a fenti szobában pihenők is hallották.

- Igen uram? – szólt remegő hanggal a férfi. Éppen a könyvelést rendezte, amikor bedörögtek, és annyira belemerült a munkába, hogy fel sem tűnt a hivatlan vendég érkezése.

- Tegnap este pár ember s éjtünde szált itt meg. Add ki őket! – lépett a pulthoz a katona.

- Dehát uram... – ellenkezett a szemüvege felett kémlelő férfi, mintha nem akarna eleget tenni, pedig tudja, hogy nincs kibúvó, az őr Viharvárad címerét viseli. – Nem tehetem, ez nálunk alapsza-

- Ne ellenkezz, a király parancsa! – csapta az asztalra a rendeletet. – Itt a végzés!

Pár septiben vetett pillantás elég volt, hogy észrevegye, tényleg oly rendelet, amit a királyon kívül más nem adhatott ki, a Wrynnek pecsétje ott függött a pergamen alján.

- Máris megnézem hogy melyik szobát adtam ki nekik... – kicsit motoszkált a pult alatt aztán felnézett a katonára. – A 27. és 28. szobát vették ki. Megkérdezhetem hogy milyen ügyben keresi őket? – szólt miközben átnyújtotta a kulcsokat.

- A király és a haza elárulása! Most viszem őket a kihallgatásra, az embereim kint várnak.

- Hazaárulás? – képedt el a fogadós, és a fent ezt hallgatók is. – Nem úgy néztek ki, mint aki rosszban sántikál, inkább az ellenkezője.

- Bűncselekmény az hogy megmentjük a társainkat? Hogy kimentjük az ostrom alól Warsongot? – kiáltott le Fear.

- Engedély nélkül használtátok a portált, és két mágus ellen is erőszakot alkalmaztatok! – indult el felfelé az őr, és a kiabálásra ujabb két páncélos lépett be az ajtón.

- Megsérült valaki? Attól hogy egy pelyhedző szakállú tanonc fél percig birka formában élt a másik pedig 2-3 órát aludt semmi bajuk nem lett!

- Igen? a két tanítványt ma reggel holttan találták a csatornában! – közeledett az őr. – Erre adjatok magyarázatot! De majd a királynak... bilincsbe velük!

- Micsoda? – súgtak össze a fentlévők. – Egyikünk se bántotta a mágusokat!

- Ki volt az? – szólt Hozmann, miközben csuklóját durván elkapta egy a páncélosok közül, és a bilincs kattant rajta. – Ki ölte meg őket?!

- Senki nem emelt fegyvert egyikre sem. Én voltam az utólsó, aki bejött a szentélybe, még mindkét fiú életben volt. – szólt Angyal.

- Csapda lesz. – dörgölte meg az orrát Fear, mielőtt az ő keze is bilincsbe kényszerült.

Nehéz, fekete láncra kötötték a csuklókat összekötő darabokat, és elindultak lefelé. A portán újra megálltak, a parancsnok odafordult a fogadóshoz. – Köszönjük az együttműködést, de a többi hol van? A három tünde?

- A parkba mentek, a többi tündéhez.

- Portman, hallotta, menjen oda még két emberrel! – intett az egyik mellette haladónak, majd a másik erősebben kezdte húzni a sor elején aláncot.

- Igenis, értettem! – tisztelgett, majd elment az illető.

A „lázadókat” szépen sorban kivezettették a fogadóból, és egymás mögé állítva a palota felé fordították őket.

- Elohim? Ő hol van? – kérdezte Fear.

- Ő? Felette már ítélkeznek a katedrálisban... – nevetett a tiszt.

A válaszra a láncra fűzöttek elhallgattak, az őreik pedig elindították őket.

A Parkban a holdkút szélén ült Akhilia és Milla, velük szemben Kamelia állt és az ott állomásozó druidákkal beszélgettek.

- Szóval a Holdpengék felvételekor vesztetted el a látásod, igaz? – simította végig az egyik sötétzöld hajú lény Akhilia szemkötőjét. – Érdekes.

- Igen. – igazította meg a szemére kötött fekete kendőt Akhilia. – Amint felvettem mintha becsuktam volna a szemem... csak... örökre. – az elkeseredettség tükröződött minden szavában.

- Nem sokat tudok a démonvadászokról, de aligha lehet ez véletlen. – hümmögött a druida.

- Micsoda? Hogy megvakult? – kérdezte Milla.

- Igen. Illidan és társai mindig is hittek a végzetben... és ki tudja? Talán Akhilia végzete is az, hogy démonvadásszá váljon.

- Akhilia, Milla, Kamelia! – kiáltott egy férfi hangja a park széléről, a holdkúttal szembeni bejárattól. – Ide mind a három! Őrök! Bilincset rájuk! – a hang forrása közeledő veszélyként ért egyre közelebb.

- Tessék? Miért? – kiáltott Kamelia

- Két rendbeli gyilkosság elkövetéséért!

- Micsoda? – ekkorra már az őr ott állt mellette, de a nő inkább félvállról, mintsem komolyan vette volna ottlétét.

- Jól hallottad, kislány!

- Te engem ne kislányozz! – fordult oda, és mintha tűz lobogna a szemében. – Tudod te kivel beszélsz?

- Egy körözött bűnözővel!

- Druida, csinálj valamit! – szólt Milla a mellette állóhoz, aki előbb még Akhiliát vizsgálgatta.

Az elf azonban mintha megbénult volna, úgy nézett maga elé, és a földre meresztette a szemét. Agyában lüktetett egy jelenlét, egy energia, amit már rég érzett, és jól ismert.

- Lehetetlen... Ő nem... Ő nem jöhetett vissza...

- Mit beszélsz? – szólt Akhilia fordult oda Akhilia.

- Elég a beszédből! Bilincsbe velük! – kapta el Kamelia vállát Portman. A következő pillanatban már háttal állt a férfinak, és a kemény acél megcsörrent csuklóján.

A két őr odalépett a másik kettőhöz. Az első akit meg akartak bilincselni a vak volt, de amikor odaléptek hozzá a mellette ülő testvére a katona elé ugrott.

- Hozzá ne próbálj érni! – kiáltott.

- Menekülj, ember! – kiáltott a druida, és maga is az egyik falhoz rohant.

A földet valami nagy árnyék borította el. Mintha egy hatalmas madár úszott volna az égen, egy árny, és a park felé tartott. Leszálláshoz készült, aztán amikor elég közel került a földhöz hatalmas dörrenéssel vetette meg a lábát, és denevér szárnyait összecsapta háta mögött.

- Egy démon! A fény legyen velünk! – kiáltotta az egyik katona, s már kardját elejtve meg is tette az első pár lépést hátrafelé.

Az alak valóban egy démon formájú illető volt. Úgy négy méter magas lehetett, hatalmas szárnyai kitárva, mint a denevérnek, fején két szarv csakúgy, mint az áruló démon nagyúrnak, Varimathrasnak. Azonban ez az alak folyamatosan veszített méretéből, és végül egy elf test maradt meg.

Hátán keresztbe téve két szakasztott ugyanolyan penge mint amilyet Akhilia leemelt Ezüstszárny Erődjének feláról. Szeme fekete selyemmel bekötve, felső teste mesztelen volt, sötétkék bőre elárulta éjelf létét. Vállán egy-egy vasgyűrű volt látható, amin különös rúnabetűk fénylettek.

- Ki... ki vagy te? – kérdezte Portman.

- Mi közöd neked ahoz? – felelt az idegen mély érdes hangján, és pontosan tudta hova nézzen. Hiába volt vak, tudta hogy merre találja a hang gazdáját.

- Mi... Mi történik? – kérdezte a mellette álló Millát.

- Akhilia Moonblade. Igaz? – folytatta a férfi, és közelebb lépett a holdkút szélén ülőhöz.

- Mi.. Mit akarsz tőlem? – emelte arca elé a kezét. Valami furcsa melegséget érzett a hang irányából, mintha gyengécske lángnyelvek nyalnák végig az arcát, s kitartott kezét.

- Közelebb ne lépj! – kiáltott Milla, és ismét a testvére, és a hozzá közeledő közé ugrott. – Egy lépést se tovább! – húzta ki íját. – Vagy halál fia vagy!

- Milla, nem ártó szándékkal jöttem a testvéredhez. – lépett közelebb, s kézzel megfogta a nyíl hegyét, lenyomta a tüzelni kész fegyvert.

- Honnan tudsz te mindent rólunk? – engedte vissza az ideget feszült helyzetéből.

A férfi szótlan lépkedett tovább a lány mellett, majd letérdelt a másik vak elé, szemük egy magasságba került.

- Ismerlek? – kezdte el tapogatni az arcát amaz, és észrevette a szemkötőt. – Dehát, te is vak vagy? Akkor honnan tudod hogy hol vagyok? – arca világoskék tónust vett fel. Először játszódott le benne a gondolatmenet, ami szerint igaza lehet a druidáknak a démonvadászságról.

- Tanítani jöttem.

- Tanítani? Kit? Mire?

- Téged, Kaldorei... – fogta meg a vele szemben lévő csuklóját, aztán az őrökhöz fordult.

- Elárulod végre, hogy ki vagy, vagy név nélküli sírba ássunk el mint az állatot? – kiáltott Portman.

- A nevem Altruis... és az én időm még nem jött el. – állította fel a mellett lévőt csuklójánál fogva. -  még hallotok felőlem.

Másik kezével maga előtt egy kört rajzolt a levegőbe, és ahl keze elhaladt, mintha meghajlott volna a tér, egy mély hangrobbanás hangja döntötte a földre az ott állókat, aztán mikor felálltak se Altruis, se Akhilia nem volt sehol.

- Ho... Hová tűntek? – kérdezte Milla.

- Nekem aztán mindegy! – kiáltott Portman. – Bilincset rá is, irány a palota!

Eközben a katedrálisban:

Elohim Lord Árnytörő színe előtt térdelt és a három paladin mester faggatta az azelőtti éjszaka történteiről.

- Paladin, fogadod, hogy az igazat, és csakis az igazat mondod? – viszhangoztak a katedrálisban a fekete hajú, fél szemű fickó szavai, miközben tagbaszakadt testének páncélborította jobbján egy hatalmas könyvet nyújtott a féltérden álló elé. A könyv vastag volt, talán kétszer olyan vastag, mint Elohim alkarja, kemény, talán két-három centis borítója fából készült, és egy ökölbe szorított páncélos kéz díszítette.

- Ahogy óhajtod. – tette a jobbját a díszítésre, s egy villanás szökött át kitartott karján. Ez a varázslat biztosította a vallatókat arról, hogy a kihallgatott minden szava igaz.

- Amikor közénk áltál önszántadból tetted? – pásztázta végig fél szemével a lehajtott fejjel térdelő férfit, s közben baljával megigazította a szemkötőjét, ami a sebhelyet fedte ugyanazon az oldalon.

- A családom mindig is felnézett a paladinokra, tisztelte őket. Gyerekkoromban minden álmaim legnagyobbika vált valóra, amikor Uther magához vett, s habár nevelőszülők gyermeke voltam a hiányt lekűzdve jártam ki a mester iskoláját.

- Ha ennyire szerettél volna lovaggá válni akkor miért fordultál a Szövetség ellen?

- Ezt én nem jelenteném ki, csak így. – vonta össze homlokát Elohim. – Ha megtettem volna nem haboztam volna megölni az őröket, akik fel akartak tartani minket a mágusok szentélye előtt.

- Hmm... szóval habozással öltétek, vagy ölted meg a két mágustanoncot. - sejlett Grayson hangján némi gúny.

- Micsoda? – kapta fel a fejét Elohim.

Ők megölték? Vajon túl erősen használta rajtuk az igazságpörölyt? Kettős érzés hasított belé, egyrészt örült, hogy ha ez történt, mégse olyan gyenge, azonban még így is ott volt benne az, hogy lehet, hogy emiatt börtön be kerül.

- Jól hallottad! – kiáltott a kihallgató. – Ma reggelre mindkét férfit holtan találtuk, és volt az egyik mellett még valami! – nyúlt be a mellette lévő ládába, és kotozás nélkül egy vörös kendőt húzott elő. Tisztán kivehető minta volt rajta: ugyanolyan főnix szárnya, mint amilyen Elohim mellkasán most is feszült.

Először akart ellent mondani a rangban felette állóknak, de egyetlen alkalom pontosan elég volt arra, hogy ne tűrje a hazugságot, ha az ő nevéről, vagy a barátairól volt szó.

- Hazugság! – tudta, hogy lényegében tehetetlen, így kínjában páncélkesztyűbe bújtatott öklével a padló kövét ütötte meg. – Nem öltünk meg senkit az orkokon kívül, a Warsong szurdokban! – dühe szinte azonnal elöntötte az agyát, hiába volt olyan nyugodt, s hidegvérű – legalábbis régen. Lába megfeszült, jobbja ökörbe szorult, és már rúgta volna előre magát, hogy megüsse az előtte állót, de az utólsó pillanatban vissza tudta fogni magát.

- Mit mondasz? – hőkölt vissza Grayson, jobbját önkéntelenül is maga elé tett keresztbe, mintha érezte volna a vele szemben térdelőt elöntő dühöt.

- Életemre, hitemre, kardomra esküszöm, hogy nem öltük meg őket. – sóhajtott nagyot, s kissé megnyugodva, de még kicsit remegő hangon folytatta. - Az egyiket eszméletlenné tettem az igazságpöröllyel, a másikat Hozmann birkává változtatta, aztán bementünk a szentélybe és megidéztük a portált amin keresztül Warsongba mentünk.

- Utánatok volt, aki belépett a szentélybe? – engedte le maga elől a védelmeként szolgáló kart, és nyugodtabban nézett újra.

- Igen. Angyal. – szállt el mostmár tényleg végleg minden dühe.

- Na és mit kerestetek ti Warsongban?

- Egykori klántársaim, Hope, Akhilia, Milla, Kamelia bajban voltak.

- És honnan tudtad meg?

- Hope és Angyal között egy olyan szoros kapocs van ami megengedi hogy akár földrészeket áthálózva tudjanak beszélni.

- Te is tudod, hogy ez lehetetlen, lovag. – rázta a fejét.

- Grayson, most te tévedsz. – szólt Benedictus főpap, aki most lépett be a terembe. Földig leomló sötétkék ruhája és már jellegzetessé vált fehér botja akármelyik pap közül kiemelte.

- Talán vannak olyan dolgok, amikről én nem tudok? – húzta fel a szemöldökét a lekötött szeme felett, és a frissen belépő felé fordította nyakát.

- A papok közt nem ritka az ilyen kapocs, főleg azok közt akik együtt fejlődtek. – sóhajtott. – És ha jól tudom Hope is papnő volt. Igaz, paladin? – lépett közelebb.

- Az utolsó szóig. – hajtott fejet ismét Elohim.

- De angyal nem mozdult ki egész este a városból, te pedig ahogy hallottam Aramymegyében voltál. – folytatta Benedictus.

Elohimben először az ötlött fel, hogy vajon honnan tudják, hogy Aranymegyében volt, aztán a kósza gondolat hamar elillant, most nincs idő erre, mentenie kell, amit tud.

- Jorynt küldte egy levéllel, akit üldözőbe vett három ember a Kőfaragó klánból. A három embert elintéztük, és otthagytuk a főtéren, a kis városban.

- Volt ott rajtad kívül valaki? – vette át a stafétát Grayson kezéből Benedictus, akinek ősz haja, és nyájasabb hangja sokkalta bizalomgerjesztőbb volt, mint Graysoné. Pedig a másik is jó ember volt, és jól ismerte a vallatottat is. Azóta, amióta ide került, Viharváradba.

- Igen. Fear és Hozmann.

- És ezután jöttetek fel Viharváradba?

- Igen. A mágustorony előtt Jorynt elküldtük Angyalért, mi pedig betörtünk a szentélybe, amikor a papnő megérkezett, már kész volt a portál. A két őrt pedig maximum agyrászkódással kellett ápolni, de ott hagytuk őket a bejáratnál egymás mellett feküdve.

- Akkor nem értem... – rázta a fejét a pap, mint aki keresné a választ, de inkább a tettest. Valamivel magyarázni kellett a két mágiahasználó halálát. Elhajkurászva az előbbi gondolatot inkább az ostromra kérdezett rá: - Warsongban mi volt?

- Amikor megérkeztünk a csata vesztésre állt. A vár alsó alagútját Akhilia egyedül védte, aki levette a falról az első démonvadász fegyvereit, és elvesztette a látását. Szerencsére Fear és én éppen jókor érkeztünk, Millával karöltve sikerült bevédeni a üreget. Felettünk Hozmann és Angyal megölte az utolsó szál orkot is, azonban túl későn érkeztünk ahoz, hogy megmentsük Hope-ot... Ő... az az átkozott La’trek! – csapott az öklével a földbe ismét.

- Nyugalom! – szólt Grayson.

- Megölte. – csapott ismét a földre, ám mostmár a tenyerén csörgött a kesztyű. - Megölte őt, és Jornyt is...

- És Angyalból hogy lett boszorkánymester? – szólt Benedictus minden együttérzés nélkül. – Folytasd!

- Nem tudom hogy lehet valakiben ekkora bosszúvágy, de az egykori mesterét meg akarta bosszúlni... Hozmannt visszafogta, elöntötte a düh, és utána a csuklya alól már csak a vörösen ízzó szeméről tudtuk meg, hogy már nem papnő...

- Tovább, lovag! – bíztatta tovább.

- Angyal megölte La’treket. A lelkét kiszakította a testből és az örök kárhozatra ítélte.

- Helyes. – dörmögött az ősz bajsza alatt az öreg, s rövid csend kerekedett a katedrális eme részén. Nem volt jellemző rá, hogy helyesli egy élet kiontását, ám ha más választás nem volt – és ezt biztosra vette, ismervén Angyalt – nem fogta volna vissza saját kezét sem.

- Ezután egy újabb csapat ork közeledett. Elbarikádoztuk magunkat a vár felső részén, és vártuk a végünket, felkészültünk a legrosszabbra is...

- És hogy-hogy itt vagytok? – szakította félbe ismét a főpap pihenőjét kihasználva Grayson. – Hányan voltatok?

- Talán harmincan, de nem mernék rá megesküdni. – rázta a fejét Elohim.

- Harmincan megvédtétek a szurdokot? Ne nevettess!

- Szó sincs róla.

- Akkor?

- Kamelia levelet küldött mesteréhez, mint később megtudtuk, már az ostrom legelején, és a Liget Őrzői éppen ekkor érkeztek. Suttogószél papnő egységeivel együtt.

- Most már értem. – nyugtázta magának a másik lovag.

- Utóljára kérdezem. Nem ti öltétek meg a mágusokat?

- Mondtam már, életemre esküszöm olyan komolyan, mint amikor csatlakoztam az Ezüst Kézhez. Nem mi voltunk! – szegte fel a fejét az előtte álló szemébe meredve.

Rövid csönd ült a katedrálisra ismét. Grayson szakállát simította végig párszor, miközben az előbbi láda tetejét lehajtotta, s ráült. Végül megtörte a csendet.

- Hiszek neked, de félek a király nem lesz ilyen megértő... Feart talán kimossa Matthias Shaw, sőt benne biztos vagyok, de a másik négy barátodat nem tudom.

- Angyal a védelmem alatt van még mindig. – szólt Benedictus, olyan magabiztosságot sugározva, amit már rég érzett emberből, ám még így is, saját sorsával egyedül kellett szembenéznie.

- Ha a király elítél bennünket...

- Az azt jelenti a Szövetségre nem számíthattok többé... – vont vállat Grayson. Arcán tényleg a kétség húzta végig barázdáit

- Akkor megszökünk, és renegátként élünk tovább. Nem mi lennénk az elsők!

- Ezt nem szeretném. Épp elég, hogy a Vadpöröly törpök és Fahrad kivált a szövetségből, és így semlegessé váltak. – lépett közelebb, és letérdelt a másikkal szemben, jobbját a férfi vállára tete. – Nagyszerű paladin vagy. Különb lehetsz akármelyikünktől, csak kövesd az utadat!

- Ne mondd ezt, az egészet a sutba vágnám, ha a társaim nem tartanák bennem a lelket. Mellesleg, mi van, ha ez az én utam?

- Miért mondod ezt?

- Gondolj bele! – tette ő is a másik vállára a kezét, és mélyen belenézett a szemébe. – Mi van, ha erre rendeltettem? Akárhová kerültem, ott kő kövön nem maradt. Valakimet mindig elvesztettem. Talán jobb lett volna mindenkinek, hogy nem ismerem meg őket.

- Elég ebből! – csúszott fel a vállra tett kéz a tarkóra, és közelebb rántotta, a két csontos homlok koppanva érte el a másik koponyáját. Grayson mélyen a férfi Elohim szemébe fúrta magát, majd elmosolyodott. – Ugyanaz a tűz ég a szemedben, ami a klánotokat élteti. Ha eldobjátok ezt a lángot én mondom neked, SOHA nem érdemeltétek meg a Főnix Légió nevet! Elohim, ugyanolyan makacs vagy, és ugyanolyan hányattatott sorsú, mint az, aki tanított. Emlékezz utolsó szavaira! Emlékezz, mit mondott akkor, amikor a Varjúdombi temetőben kilehelte a lelkét! El tudnád viselni, ha csalódnia kéne benned? Válaszolj!

A folyamatosan erősödő hang a mondatok végén már visszhangot vert az egész katedrálisban, s a szobán kívül tevékenykedők is megálltak a dolgukban, füleltek. Ám hiába, hiszen ahány fal volt, annyi felé verte szét a hangokat, és annyi féle kusza mondatot kevert össze.

Grayson szorítása pedig folyamatosan elernyedt miután befejezte, hátrébb húzódott. Elohim ismét a földre eresztette szemét, Grayson csak nézte, majd a kínosnak ígérkező elnyúló csöndet Elohim törte meg:

- Vége a kihallgatásnak? – suttogta maga elé.

- Én befejeztem. – szólt Grayson, s felállt, megfordult. Állt pár pillanatig, mintha csalódott volna, majd lépett pár lépést előre.

- Én szintén. – fordult meg Benedictus.

- Akkor megyek a király elé... – sóhajtott. – A fény vezessen utatokon.

Felállt, és s lassan elindult a palota felé. Lement a katedrális lépcsőjén, és meglátta a templom előtt lévő téren elvonulni a társait bilincsben.

Megdobbant a szíve:

- Istenem, Kamelia és Milla itt se voltak, ha őket is megbüntetik... – ekkor tűnt fel barátja hiánya. - És Akhilia hol van? – kavarogtak a gondolatai.

Portman – mindenki ismerte már a gőgjéről, és büszkeségéről – vezette az osztagot, ami sorban, láncra felfűzött bilincseken vezette a társait. Oly büszkeség látszott most is az arcán, amit már megszoktak tőle, ám még mindig taszította az embereket az utálatos vigyor, ami mindig ott lógott a szája szélén. Elohim megszaporázta lépteit, és odafutott a rabokhoz.

- Bilincset rám, őket pedig engedjétek el! – kapta el a láncot Kamelia és Milla között, és megrántott azt.

- Itt nem te diktálsz, a király maga elé hivatta az egész bagázst, de ha te nem elégedtél meg a paladin bírósággal akkor legyen neked... Láncraverni! – kiáltott hátra a hátul kullogó két őrnek Portman.

Elohim megállt, kitartotta csuklóját, mintha élvezné, hogy rab lesz, és megvárta míg rárakják a súlyos vasat. Beállítoták Milla mögé, és az őrmester indult ezényelt. Pár lépés után a három lógó fej közül az előtte lépkedő törte meg a csöndet halk suttogással, amire szinte csak az éjtündék voltak képesek.

- Miért csináltad ezt? – hangja egyszerre volt érthetetlen, búgó, kellemes annak, akinek nem kívánta tudtára adni, hogy mit akar, és tisztán érthető annak, akinek célozta.

- Nem hagyhatom hogy ártatlanul bünhődjetek. Hope se engedné... – suttogott maga elé Elohim is, az éjelf tulajdonság híján a két őr mögötte – Portman túlságosan távol volt – bolondnak nézte, de nem törődött vele.

- Így te is jössz velünk a börtönbe... – szólt Kamelia Milla hangjához hasonlatos módon.

- Mit tehettem volna? Végignézem ahogy elvisznek benneteket én meg oldalt állok, és semmit nem teszek? Mégegyszer nem hagylak titeket cserben.

- Ettől függetlenül, ezzel nem sokat segítesz a dolgon...

- Nem érdekel. Ismertek, tudjátok, hogy szeretek olyan dolgokat csinálni, aminek lényegében nincs értelme, de nekem jól esik. Vegyétek úgy, hogy ez is ilyen. A Főnix Légió nélkül nem érzem magam úgy, mint rég.

- Az én érzékeim más miatt súgják ugyanezt. – nézett hátra Milla.

Elohim szava elakadt, a hátra forduló lány szemébe nézett, aki a tekintetébe fúrta a sajátját. Egyszerre teljesen átlátszónak érezte magát, mintha magába próbálná olvasztani, vagy csak olvasni benne. Akaratlan is, egyetlen kérdés látszott kirajzolódni a szemében: „Micsoda?”

- Tudom miért hagytad ott a Főnixeket. – folytatta a lány a kérdést meglátva, és megértve. Nati miatt... az ő halála után megváltoztál, egyre kevesebbet beszéltél, és sorolhatnám. Nem az igazi Elohim van itt mögöttem. Nem az, aki büszkén vezette a Légiót. Nem az, akit mindenki tisztelt. Nem az, aki a hátára vette volna akár mindannyiónkat, ha arra lett volna szükség.

Elohim egy szót sem szólt, ismét lesütötte a szemét. Ennyire átlátszó lenne? Ennyire könnyen ki lehet ismerni? Mindig is arra törekedett, hogy sose ismerje meg senki igazi valóját, mindig tudjon újat mutatni, de úgy látszik egy nő előtt ez teljesen szükségtelen volt.

- Hmm... Igazad volt Milla. – szólt Kamelia, értve a csendből.

- Na de Akhilia hol van? – váltott témát gyorsan Elohim, mintegy védekezésként.

- Amikor az őrök értünk jöttek a parkba egy démon repült közénk, és szált le, aztán magával vitte. – nagyobb levegőt szívott be, és emberi füllel hallható hangon folytatta – De ezek a szerencsétlenek reszketve álltak egy helyben, mintha mozdulni se tudnának. – a két őr láthatóan dühös lett e szavak hallatán, az egyik még meg is rántotta a láncot, aztán a hátra forduló Portman arcát meglátva egy bűnbánó pillantással elaltatta dühét, s Kamelia tovább folytatta az éjelf beszédet. -  azt mondta tanítani jött.

- Tanítani? Egy démon, és hogy-hogy nem érezték meg a közeledtét a druidák?

- Érezték, de túl gyorsan közeledett ahoz, hogy tehessenek ellene valamit.Hogy is hívták?

- Valami Altruis... hallottál róla? – szólt csöndesen Milla. Hallatszott minden szaván, hogy félti a testvérét.

- Altruis? – állt meg egy pillanatra Elohim, de a mögötte lévő őr lökése ismét útnak indítotat.

- Mi az? Nem tán ismered? – sivított most Milla hangja, mintha

- Altruis Illidan tanítványa volt. Dreanorba vonult vele együtt és bezárták a kaput maguk mögött.

- Akkor ez azt jelentih, hogy a Fekete Portál megnyílt? – sápadt el Kamelia, és meglepetésében még az elf beszédet is elfelejtette, így a két őr szintén meglepett arcot vágott.

- Nem tudom, az biztos hogy vele ment, és ennyit is tudok.

Ekkora a csatorna szélén megérkeztek a palota elé. a Wrynn család sosem szerette a fényűzést, esetleg a saját szobájukban, - de oda meg nem engedtek be senkit rajtuk kívül, így csak feltételezés lehet róla – de a palota maga rendkívül egyszerű volt. Egyet fehér kőből épült – ahogyan a többi épület is – hatalmas falakkal körbevett vár, aminek bejáratát egy gigantikus kapu őrizte, és a kapu két oldalán a Szövetség zászlaja lógott végig a falakon.

- Csend legyen, rabok. Megérkeztünk. Befelé! – vezényelt előttük Portman.

Elindultak felfelé a palota hosszú folyosóján, aminek végén ott ült Varián Wrynn király. Fear és a fogadóban elfogottak már ott voltak, várták a többieket. Állva, mintha nem akarnának engedelmeskedni, mintha vezetőjüket várnák, hogy parancsot adjon nekik.

A folyosó végére érve Portman ugyanazzal az önelégült vigyorral térdet hajtott az uralkodónak:

- Üdv néked, királyunk.

Az emberek – bár vonakodva – követték a példáját, és fejet hajtva féltérdre ereszkedtek előtte.

Az elfek nem tettek semmit. Túl büszke faj az övék ahoz, hogy egy ember előtt letérdeljenek. Kihúzták magukat a térdelő Elohim mellett, és farkasszemet néztek az emberek királyával.

- Ti miért nem térdeltek le előttem, mint a többi rab? – húzta félre fekete szemöldökét Wrynn, és előrébb dőlt a trónon, így álláig érő fekete haja a szemébe libbent, jobbjával gyorsan elsimította onnan.

- A te akaratod felettünk nem érvényesül, három élő személy parancsolhat nekünk, neki, és csak neki engedelmeskedünk, megtagadjuk a tiszteletet feléd, Varián! – húzta ki magát büszkén Kamelia, és szavai egyre keményebben ütötték a terem falát.

- Na halljam, kik azok? – dőlt hátra mosolyogva a király. – Kiváncsi vagyok rá, ki az a három, aki letaszított engem a parancsolók sorából.

- Dühvihar Malfurion, Suttogószél Tyrande, és Elohim. – válaszolt ugyanilyen büszkén Milla. – copfba összefogott ezüstszín haját átdobta vállán, és gerincén végigsimult, amikor hirtelen felkapta a fejét.

A király Elohimre nézett, aki teljesen zavarba jött, úgy érezte, mintha saját maga szegülne ellen a királynak.

- Gyerünk, add parancsba!

- Nem tehetem, királyom. Többé már nem. Nem vagyok a Főnix vezére. – olyna láng csapott fel benne, ami érezte, hogy kell, és annak ellenére, hogy a társai a királya ellen fordultak, ki kell állnia mellettük. Felállt. – Nincs hatalmam többé felettük. – még egy halvány mosolyt is megengedett magának. – Halljam, milyen bűnöket akartok a nyakunkba varnni még?!

A töbi térdelő felkapta a fejét, és Elohim után ők is felálltak. Egyfajta tiltakozás volt ez, amit mindenki ellen elkövettek, aki itt volt, és nem közéjük tartozott. Főleg a király személyét sértette, és ezt különösen élvezték.

- Ha így folytatod Viharvárad polgára sem, egyikőtök sem! Hogy merészeltek felállni a jelenlétemben?! – hajolt előre, és így kiabált a férfi.

- Eleve úgy hozattál ide minket, mint rabokat! Én úgy gondolom, hogy megérdemlünk legalább annyi tiszteletet, még Tőled is, hogy azokat, akik a saját vérüket hullatták a Szövetségért, azokat nem láncon hurcoltatod végig az egész város szeme láttára! – Kiáltott Fear, annyira fellelkesedett az előbbi akciótól, amit a király ellen követtek el, hogy már nem bírta tűrtőztetni magát.

- Kettő a mágusaim közül meghalt! És titeket láttak utóljára a szentély közelében! Minden jel arra mutat, hogy ti öltétek meg őket! Mi van, ha egy esetleges támadás idején az ő képességeiken múlik a város védelme?!

- Akkor lebecsülöd a többi mágusodat, királyom! – harsant kürtként Hozmann hangja is. – Az a két tejfölös szájú nem ért fel a többi mágusod fél kezével sem, és mindketten tudjuk, hogy a mágikus erő nem nő az idővel!

- Nem nevezheted feleslegesnek egyetlen társadat sem, mágus!

- Ők feleslegesnek neveztek engem, amikor az átok rám szállt! Úgy vélem megérdemelnék, ennek ellenére, én nem erre próbáltam utalni.

- Így van. Ha feltételezésekre alapozol, akkor miért nem ébred benned az, hogy esetleg nem mi voltunk azok, akik meggyilkolták őket? Már annyiszor bizonyítottuk a hűségünket, hogy elégnek kellene lennie! – folytatta ismét Fear.

Varián kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetét, s az egyik őr szintén úgy gondolta, hogy meg kell védenie királya becsületét, és ládzsája hegyével Angyal vádlijához közeledett, remélve, hogy egy apró szúrás elég lesz ahoz, hogy térdre kényszerítse.

Az őr sisakja alatt vigyorogva vette célbe a nő lábát, és lassan közelített. Tervét látván, és felismervén a másik négy őr is követte a példáját.

- Látod? Most ki akar hátbaszúrni minket? – érezte meg a fegyver közeledését Milla, és a saját háta mögötti dárda nyelére ugrott. Az lefeszült a földre, az őr alig érezte meg a lány súlyát, és az ügyes, szinte kecses mozdulatokkal lépkedett végig a nyélen, a végén felugorva, megpördülve az őr nyakába akasztotta a csuklóján lógó láncot. Lazán, nem akart támadni, nem akarta bántani, csak szerette volna, ha visszahúzzák a célra tartott fegyvert.

A többiek az akrobatikus ügyességgel megáldott lányt figyelték, és Angyal észre se vette, hogy pár ujjnyira volt tőle a fegyver hegye, ám Hozmann nem volt teljesen vak; a katona fém kesztyűje egyre forróbb lett, s már-már égető fájdalom járta át a kezét. – Meg ne próbáld! – viszhangzott a fejében a mágus hangja. Kétségbeesettségében eldobta a fegyverét, és lehúzta a kesztyűit, majd újból a dárda felé nyúlt, ám az porrá őrlődött az érintésre. Ijedtükben a többi őr inkább elhesegette az előbbi ötletet, egyedül a Milla által lefoglalt ember lihegett még, ítéletét várva.

- Királyom, azt hiszed, ezek a bilincsek visszatarthatnának minket, ha el akarnánk szabadulni? – mosolygott gúnyosan Hozmann. – Ennyire lebecsülnél engem? – rántotta szét a kezét, és mintha a bilincs csak egy vetített kép lett volna, úgy vált ki belőle a csuklója, és zuhanás közben elkapta azt, immár szabadon eresztett kezével – Ezek az egyszerű béklyók nem képeznek akadályt. Szerinted miért nem szöktünk meg? Ha mi lennénk a gyilkosok szerinted itt várnánk az ítéletet? – szeme fehérre váltott, és hangja mennydörgött: Egyetlen varázslattal a porba dönthetném az egész palotádat, Varián! – aztán elhallgatott a villámcsapás szerű hang.

- Nem félünk se tőled, se az őreidtől, se az egész várostól, se az ítélettől, mert nincs mi miatt. Nem követtünk el semmit! – kiáltott újra Fear. – A talpnyalóid itt is meg akartak ölni minket, gondolhatnánk ezt is, ha már a feltételezésekre alapozunk, és ezesetben az összes bilincs a földön lenne már a katonák fejével együtt. – nézett a Milla előtt álló őrre. – Engedd el – mosolygott. – eleget reszketett már.

Milla felemelte a férfi nyaka elől a láncot, és térdét a hátába nyomva lökte el magától a trón felé, így az a lépcsőn térdre esett.

Varián idegesebb lett, aztán amikor valamelyest elnyomta dühét Elohimre nézett:

- Mondj valamit, lovag!

- Nincs mit mondanom. Ha arra ítélsz hogy a börtön próbáját álljam ki, hát tedd. Azonban jusson eszedbe, hogy amikor én felesküdtem az életemmel Viharvárad védelmére azt én komolyan gondoltam... Úgy látszik hogy azt, amit te mondtál, azt nem. – szólt nyugodt hangon. Kezdtek elcsöndesedni az indulatok a teremben végre.

- Miért, mit mondtam? – dőlt hátra a székben.

- Azt, hogy a katonáiddal, akik a nevedre kardjukkal, életükkel, vérükkel, sorsukkal esküdtek fel úgy bánsz majd mint a gyermekeiddel. Én nem vagyok apa... De abban az egyben biztos vagyok, hogy én nem így bánnék a fiammal.

- Ne pimaszkodj a királyoddal! – kiáltott egy katona.

- Én csak a tényeket közöltem. – sóhajtott, felállt, és a király szemébe nézett. – Ezek után úgy döntesz ahogy akarsz. Megmaradsz mindenki szemében jó királynak, és kiderítetted a valódi gyilkost, vagy elítélsz hat embert azért, hogy ne kelljen semmit se csinálnod...

A király ezekre a szavakra elhallgatott. Mintha haragja megtört volna. Tudta, hogy jogosak a lovag szavai, eszébe ötlöttek a szavai azon a napon, amikor beavatták a Főnix Légiót a Viharváradi csapatok közé. Végül is annyiban maradt, hogy nem ítélkezik, megvárja a végét:

- Most nem hozok ítéletet. Matthiast ráállítom az ügyre, de ti... ti nem hagyhatjátok el a várost, míg ki nem derül, ki a tettes.

- Hmm... a börtönnél jobb. – szólt Hozmann, és a földre dobta a bilincsét, elméjével kinyúlt a többiek csuklója felét, és az ők béklyóijával is elvégezte ugyanazt a varázslatot. A vasdarabok a földön csörögtek, amikor Varián szavai megpróbálták elnyomni azokat:

- Őrök, kísérjétek vissza őket a fogadóba!