Silent Night

I. Fejezet
II. Fejezet
III. Fejezet
IV. Fejezet
V. Fejezet
VI. Fejezet



 

V. Fejezet:  Észak Hívása

- Varián király talán élvezi hogy megaláz minket... – szólt mormogva Fear miközben sétált a két oldalt őrt álló katonák közt.

- Örülj hogy már nem bilinccsel a kezünkön sétálunk Viharvárad utcáin! – szólt Hozmann, és mosolygott, miközben az előbbi varázslat jutott eszébe.

- Örüljek... Ezt érdemeljük? Miután annyi éven hűen szolgáltunk? Úgy a Szövetséget, mint Viharváradot...

- Hallgass Fear... – szólt csendesen Elohim.

- Hallgassak? Elohim, benned semmi büszkeség nem maradt? Egy lány miatt eldobnád mindened? Azt hittem nem ilyen vagy. Azt hittem hogy betartod a szavaid amit az alapításnál ejtettél! Hova lett a nagy lovag, aki tűzön és vízen akart minket vezetni?!

- Fear, mostmár tényleg elég lesz, hallgass... – szólt Kamelia.

- Miért hallgatnék? Azért mert igazam van? Talán tényleg fáj az igazság?

- Fear... – szólalt meg az eddig komoran maga elé bámuló lovag. – Nem dobom el mindenem... Nekem ő volt az...

Elcsendesedtek, és közben megérkeztek a Kék Remete fogadóba. Az őrök kint maradtak, őket betessékeltél... pontosabban lökték, mint valami rabot. Nem voltak börtönben, mégis a körülmények szinte semmiben nem különböztek. Az ágy puhasága, és a meleg vacsora semmit nem ér ha az ember nem tudja, hogy szabad.

Így éreztek ők is. Mint kalitkába zárt madarak. Hiszen azok. Főnixek. Csak épp, bezárva.

Vacsora után egy szobában gyűltek össze ami Kamelia, Angyal és Milla szobája volt. A hely ablakából tökéletes kilátás nyílt a mágustoronyra, az egész épületet be lehetett látni. Elohim ennek az ablaknak a belső párkányán ült. Fél lába felhúzva, bal könyöke kinyújtva a térdén, jobb lába leengedve, fejét hátrahajtotta így a fal támasztotta, és kifelé sandított.

A nagy, két személyes ágy egyik oldalán Fear ült két könyökét a térdére helyezve, ujjait összekulcsolva, állát erre támasztva,  és nézett maga elé. Angyal mellette ült, kihúzta magát pedig már nem volt papnő, és nem volt – úgymond - megkövetelve tőle. Hozmann az egyik széken ült, és mintha nem lenne gondja – márpedig volt elég, ugyanúgy mint a szobában lévő többinek is. – fújta a pipája füstjét. Milla az ágy tetején feküdt végig keresztbe az oldalára. Kamelia Elohimtől nem messze egyszerűen nekitámaszkodott a falnak, jobb lábát felhúzta, és talpát a falnak feszítve kezét maga előtt összefonta, és ő is a tornyot nézte.

- Az a torony az oka annak hogy itt vagyunk most mind. – szólt.

- Nem. – fújt ki egy kisebb füstfelhőt a mágus. – Az oka az hogy itt vagyunk, ami Warsongban történt. Ti bajban voltatok, mi meg segítettünk. – szólt a hang a gomlygó füst mögül.

- Nem teljesen... – fordult oda Angyal. Hangja a régi volt, nem az a reszelős, furcsa túlvilági zörgés, amit a szurdokban hallgatott, mielőtt végzett az orkkal. Szeme sem volt már annyira vörös, mint akkor, egyedül a haja színe volt az, ami emlékeztetett arra, hogy ő már nem tartozik a katedrálisba. És persze a ruhája, de senki nem gondolta volna róla, hogy boszorkánymester.

- Dehogynem... – szippantott újra a pipába Hozmann.

- Ezek szerint ti elismeritek azt hogy gyilkosok vagyunk? Miért, valaki tán tényleg bántotta a tanoncokat? Én megvizsgáltam őket, amikor utóljára bementem, és semmi bajuk nem volt az eszméletlenségen kívül. – állt fel a nő, és hasonló pózt vett fel az ajtó mellett, mint Kamelia a szoba másik végében.

- Egy ujjal nem nyúltunk hozzájuk. – szólt Fear az ujjai mögül.

- Na látod. Akkor az ok az, hogy tőrbe akarnak csalni...

- Nem mindegy, hogy ki vagy mi miatt vagyunk itt? A lényeg hogy itt vagyunk. – szólt Elohim tekintetét mégse emelte le a toronyról.

- Igaza van. – ült fel Milla. – Úgy beszéltek a történtekről mintha kár lett volna. Ha nem tartoznánk még mindig össze akkor nem jöttetek volna. A klánunk nem egyszerű kötelék volt. Egy név, egy zászló ami alatt mindannyian egyesültünk. Semmi több. Azt ne mondjátok, hogy ti nem éreztek hasonlóan!

- Miért? Te hogy érzel?

- Barátként, testvérként tekintek mindannyiótokra.

A szobára a síri csend takarója borult e szavak után, kis idő múlva a mágus felállt a székéből, belső zsebébe nyúlt, egy kis dobozkát húzott elő, kinyitotta, belenézett, aztán fájdalmas arckifejezéssel törte meg a csendet:

- Hmm... Igaz. – szólt Hozmann. – De! Elfogyott a pipafüvem. – dugta vissza a dobozt miután bezárta azt, és már lépett volna az ajtóhoz, megmarkolta a kilincset és:

- Ne is álmodj róla, hogy kienged az a két tuskó. – szólt Kamelia, és ellökte magát a faltól, odaállt Elohim mellé, letámaszkodott annak felhúzott térde mellé, és kinézett az ablakon.

- Az a két tuskó összeborulva alszik az ajtó előtt. – engedett meg magának egy halvány mosolyt Elohim.

- Alszanak? – nézett fel Fear.

- Úgy van. A fogadós adott nekik egy kis innivalót. Szerintem groggot vagy nem tudom, de szinte azonnal elaludtak. Kiütötte őket.

- Had nézzem! – szólt Fear és odasétált az ablakhoz.

Alig lépett oda a druida mellé az ablakhoz Elohim figyelmét más keltette fel. Egy köpenyes alak látványa ott fent, a körlépcső tetején.

- Hmm. A tettes mindig visszatér a bűn helyszínére... igaz? – szólt Hozmann, mint aki a lovag szemével lát.

- Mit mondasz? – szólt Fear.

- Ott fenn. – mutatott fel Elohim. – Hozmann, leszokhatnál róla, hogy a gondolataimat fürkészed.

- Nem tehetek róla, túl hangosan gondolkodsz...

- A te arkán mágiád meg biztosan véletlenül van felhúzva mindig magad köré. – mosolygott. – Felejtsd el. – legyintett.

- Az a mi emberünk, aki miatt itt ülünk házi őrizetben. Mire várunk? Kapjuk el, adjuk a király tudtára, és azt tesz vele amit akar, mi pedig szabadok vagyunk. – szólt közbe Kamelia.

- Tegyetek ahogy akartok. – szólt Elohim, és leugrott az ablakpárkányról. - Nem tudom ti mit terveztek, de én most megszökök. Nem érdekel hogy utána mi lesz. Ha elkapnak, valószínűleg kivégeznek, ha nem, akkor... Majd kereslek titeket, ha vége lesz ennek az ügynek. Az élet számomra nem sokat jelent... Szeretnék elmenni Alkonyerdőbe, Nati sírjához. Aztán még a mesteréhez. Ki tudja? Még lehet, hogy magamtól jövök vissza utána.

- Mit beszélsz? – fordult oda Kamelia.

- Jól hallottad. Elmegyek. – indult el az ágyhoz támasztott táskához.

- Eszednél vagy? – pattant fel Milla, és azonnal elé állt. Szemébe nézett, és próbálta ismét belefúrni a tekintetébe magát, azonban most nem járt sikerrel.

- Ne állj elém! Eldöntöttem. Megyek. – próbálta kikerülni, de a lány követte a mozgását, és még mindig előtte volt.

- Nem. Ahoz le kell hogy szúrj!

- Azt nem teszem meg. – lépett egy lépést előre, és a lány hátrált. Ezt látván lépett mégegyet, a lány továbbra is hátrált, így elért a céljáig.

- Na látod. Akkor ülj csak vissza. – szólt Milla, de közben Elohim a földre készített tarisznyát a vállára akasztotta.

- Nem bántalak. – hirtelen átnyúlt a lány tarkója mögött, és fél kézzel az arca mellé húzta az övét. – Soha nem tudnék ártani nektek. De meg kell értenetek. Elmegyek. – egy könnycsepp csillant meg a szeme sarkában. – Ég veletek!

Elohim félre lökte Millát, rá a puha ágyra és gyors léptekkel elindult az ajtó felé.

- Sehova nem mész! – ált az ajtó elé Kamelia, kezével kitámasztotta magát, lábával terpeszben erősítette a helyzetét.

A lovag alig pár centivel a lány arca előtt állt meg. Kifújta levegőjét:

- Vigyázz rájuk... – súgta, megpördült, futni kezdett az ablak felé, ahogy a lába bírta..

Hozmann és Fear előbb utána akart menni az ajtóhoz, így most, amikor a paladin megfordult lemaradtak tőle. Elohim már amikor leszállt az ablakból már akkor kinyitotta a kilincsbe zárt nyílászárót. Kifelé nyílt mindkét szárny. Futva érkezett ide, és kidobta a táskát, amivel kicsapta mindkét szárnyat. Ő maga felállt a párkányra és visszanézett:

- Ne gyertek utánam! – azzal kiugrott, lent egy bukfenc után felegyenesedett, felkapta a vállára a táskát és felemelte a kezét: - A’nore ha’lorei! – viszhangoztak a hatalommal átitatott szavak, érezte, hogy két év után, valami miatt mindennél erősebb mágiát sikerült szabadjára engednie.

A Fény most sokkal gyorsabban eloszlott mint máskor szokott,emelkedni kezdett, terpeszben állt, maga alatt kemény támaszt érzett, majd a lába a talpa alól kapott támasztékot. Egy nyeregbe került, és valamilyen megmagyarázhatatlan erő hasított végig elméjén.

- Athufel! – megértette, honnan ez az erő. - Viharvárad előtt két nappal ezelőtt hogyhogy nem ő jött? Mi történik velem? – gondolta magában. – Mindegy, majd később. – Előre hajolt, szinte a paripa füle mellé, és fülébe súgta: – Athufel, nem tudom hogy kerültél most elő, de vigyél engem innen messze! – sóhajtott. – Tudod jól hova készülök...

A ló felágaskodott a két hátsó lábára nyerített, egyet, aztán mikor az első kettő a földre ért megindult ahogy csak bírt.

A két őr felkellt a nyerítésre, és elkiáltották magukat:

- Őrség! A paladin menekül! – futásnak eredtek, de mire elérték a lovaikat a szellemló már rég eltűnt a sarkon.

- Menjünk mi is! – szólt Fear, és rácsapott a párkányra.

- De nem megmondta hogy ne menjünk utána? – szólt Angyal, szintén kifelé bámult az ablakon, és az éppen elhaladó két őr nyomait nézték. Mindannyian ott tolakodtak az ablak előtt, Hozmannt kivéve.

- Már nem a klánvezérünk... – mosolyodott el, és amint megfordultak az ablakban tolongók legyintett egyet az ágy felett, és minden fegyverük az ágyon termett. – Mire vártok még? Fegyverbe, Főnixek!

- Siessünk! – szólt Milla elsőként felocsúdva, és íja, tegeze után kapott, rövid kardját a tegez oldalán lévő bőr szíjba akasztotta, ami direkt ezért lógott ott.

Hozmann egy pislantással kivitte őket a város elé a várfal egyik félre eső része tövébe, miután mindenki felszerelkezett. Még jóformán fel sem ismerték, hogy hol vannak, Elohim ekkor vágtatott ki a kapun.

- Ottvan! Utána! – kiáltott Fear, és már indult volna utána, hiába gyalog volt.

- Nem. Hadd menjen! – szólt Angyal, és elkapta a karját. – Követjük, ha szüksége lesz ránk, ott leszünk, de azt mondta, hogy ne menjünk utána. Jobb, ha nem tud róla.

Így a lovag elhaladt előttük, mintha ez lenne az utolsó vágtája. A ló minden ezelőtti csatában végig elkísérte, mint barátja úgy nézett rá. Még mesterétől kapta amikor pár évesen nevelő keze alá került. Ezekről a csodálatos lényekről a kívülálló ember nem is sejtené, hogy már régen nem tartoznak az élők sorába. Mint ahogy Elohim megkapta 8 évesen a Athufelt úgy kapta minden lovag a maga lovát, ám ők rend szerint fiatalabb lovakat kaptak. És ezen állatok kezdetben nem különböznek a többi fajtársuktól, ugyanúgy meghalnak, csak sokkal előbb, 5-6 évesen, azonban őket a Szent Fény arra rendeltette hogy a gazdájukat szolgálják, így haláluk után a lelkük tovább él. Emiatt tudja a paladin akárhol megidézni. Nincs előttük fizikai korlát, határ. Egyes legendák szerint a lovak a paladinhoz szólni tudnak a Fényen keresztül.

Aranymegye főutcáján nagy robajjal robogott végig, mintha nem érdekelné semmi, ki akarna futni a világból. Máskor előre szokott dőlni a lovon hogy gyorsabban haladjanak, levegye a lováról azt a kis terhet is amit a légellenállás okozhat, de most kihúzta magát, élvezte, hogy két év után először vág bele az arcába a szél vágta közben. Mélyeket szippantott az erős áramlatokból, majd ismét a lova füléhez hajolt:

- Athufel... Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat. – sóhajtott. – Égető seb van a mellkasomon, de nem vérzik. Nem látni kívülről. Ezt csak én érzem, nekem fáj, csak én tudom hogy itt van. – kapott a szívéhez. – Mintha nem is lenne itt semmi, mégis fáj, a szél süvít át rajta csupán.

Lassan elérték Elwynn erdejének határát, ahol már az örök sötétség kezdett érvényesülni. Bár így az éjszaka gyerekkorában nem igazán vehető észre a különbség. Megálltak a folyó partján ami elválasztja az Elwynn-t Alkonyerdőtől.

- Mindig nyugtalan leszel itt... – simított végig a nyakán, mintha töprengene. -  Csak tudnám miért beszélek magamban, te úgyse tudsz válaszolni.

- Tudok válaszolni. – szólt egy hang mélyen, búgóan mintha a fejéből szólna.

- Athufel? Ez ez hogyan?

- Mindent megtudsz idővel. Most induljunk, már vár téged.

- Vár? Kicsoda?

Erre már nem érkezett válasz. A ló lépett párat hátrafelé, és mintha valami földön túli erő segítené átugrotta a folyót úgy, hogy egyetlen tagja nem lett vizes.

- Ez már szép... – szólt Elohim, és fordult hátra végignézve a folyón, amit épp az imént szégyenített meg a lova. – Nem tudom hova viszel, az igazat megvallva nem is érdekel. Induljunk!

- Tán nem bízol bennem? Kételkedsz?

- Soha. – dőlt előre.

A ló megint megindult ugyanazzal a sebességgel Alkonyerdő partján, oly szorosan a víz mellett, hogy ha akarta volna a lovag, lelógatja a lábát a folyóba, és felszántja a habokat. Hol a vizet figyelte, amiben csak magát látta, a lovát nem, hol a horizontra pillantott fel, ahol még látta Viharvárad utolsó foszlányait.

- Mégis, hova megyünk?

- Tudod jól. Ahova készültél. Te mondtad.

Elohim mostmár kezdett megrémülni, nem tudta mi történik vele. Pár napja még nem is volt semmi ereje a régihez képest, most pedig még a lova is megszólítja.

- Nem igazán tudom, hogy ki várhatna ott. – eszébe egy kép villant. Egy nőé. – Nem...

Alkonyerdő szélére értek, ahol már volt út befelé Sötétmegyébe. Lassítás nélkül végtattak végig az ösvényen, be a városba. A főtéren balra fordultak, és mintha csak szél járna az utcán olyan csöndesen és gyorsan haladtak tova. Felmentek a domboldalon, ami Haltszél Hágó felé vezet, de félúton Athufel lelassított, megállt, balra fordult, egy magas, fekete kovácsolt vas kapu felé, ami mögött köd ült az egész vidéken. Itt volt a temetőkert, ahol Elohim eltemette Nataliát.

- Itt várnak?

- Itt. – indult meg szépen lassan lépésben felfelé.

Hosszú percek teltek el szinte kínos hallgatásban.

- Rossz előérzetem van... – gondolta magában Elo, és hátán lévő kardjának markolata után nyúlt.

- Ne kételkedj. Nem kell a kardod, engedd el. – hallatszott a hang.

- Ez így nem járja, Athufel. – szólt. – Én mintha magamban beszélnék... ha valaki oldalról látna, azt mondja bolond vagyok. Te pedig akármit gondolok tudsz róla.

- Nem szükséges kimondanod, így nem néznek bolondnak. Mindenről tudok, hiszen a lelkedben élek.

Erre Elohim megint nem tudott semmit se mondani. Lépkedtek felfelé a kis ösvényen, és egyre közelebb a sírhoz. Valami mintha belülről fűtötte volna, mintha ízzott volna a szíve.

Aztán megálltak a temetőkert belső kapuja előtt.

- Szállj le, egyedül mész tovább! – dürdült a hang újra és szépen mintha elhalványulna lassan eltűnt a gazdája alól, az talpra esett, megcsörrent a páncél.

- Milyen utra viszel, Mester? – kérdezte magában szótlanul aztán elindult befelé. Lassan, mintha valakitől tartana. Minden neszre fordította a fejét.

Végre elérte azt a helyet, ahol már szikla nem takarta Natalia sírját a szem elől.

Valami hatalmas fényesség jött a sír felől. Elohim szemét hirtelen érte a fény, így vakítónak hatott, eltakarta azt. Lassan közelebb lépkedett, és folyamatosan vette le a szeme elől a kezét, hogy megszokja azt, és ne káprázzon...

- A Szent Fényre! – szólalt meg, és benne akadt a szó.

Elállt a lélegzete...

A szíve járása szokatlanná vált. Egyszerre volt szapora, mint a kovács kalapácsa, és egyszerre lassú, mint a fehők az égen. Remegtek a lábai. Térdre esett.

- D-dehát h-hogyan lehet ez?

Az eddigi létező világban nem volt még olyan ember Utheren kívül akinek a lelke úgy maradt ezen a világon, hogy nem volt bezárva a testébe, vagyis nem élőholt volt.

Ezen a napon azonban a történelem módosult. Habár nem tudja senki az élők közül, csak ez a lovag, de így van.

A fény forrása, amiből a vakító fény áradt Natalia volt. Illetve a szelleme. Tökéletesen idézte régi alakját.

Nagyjából egy magasságban volt a paladinnal, arany színű tincsei a válláig értek. A szeme állása igen ritka volt. A legszebb szemek amit valaha is látott a lovag. Szigorúak, mégis kedvesek voltak, mélyek, amiben el lehetett veszni, ha sokáig nézte őket az ember. A ruhája a földig leért, gyönyörű fehér anyagból, az elfek holdruhának nevezték ezt, illetve azt, amit a papnők viseltek.

- N-Natal... – kapkodta a levegőt egyre hevesebben, mintha fulladozna. Torkában dobogott a szíve.

- Igen én vagyok Elohim. – hallatszott csilingelő hangja, és a villódzó alak közelebb lépett.

A hang szintén szakasztott olyan volt, mint Athufelé. Illetve, mélyen belülről, a fejében hallotta, és búgó hang kísérte, mintha visszhang lenne.

- Hogyan lehetséges ez? – kapkodott a szavak után a lovag, aki még mindig a térdein állt

- A világ fordulópont előtt áll. Uther a túlvilágról engem küldött hogy szóljak neked. Tudtuk, hogy ide fogsz jönni. Athufel is ezért jelent meg.

- Miért pont nekem? Miért pont most? és Miért te?

- Ezt nem tőlem kell megtudnod. Most a lényeg, hogy találd meg végre a régi önmagad! – térdelt le vele szemben, arcától pár ujjnyira.

- Ha az olyan könnyen menne, kedves.

- Mennie kell. Világunk sorsa a kezedben, a Főnix Légió kezében van. Ha ti nem cselekedtek, késő lesz. Nektek kell a Szövetség élére állni. Nem lesz könnyű, sőt nem is sikerül majd az egész Szövetséget az oldalatokra állítani.

- De a Légió... – eresztette le a fejét.

- Feloszlott... és? Ki tudja újra összekovácsolni a csapatot?

Nem érkezett válasz.

- Elohim,... – nyúlt a lovag álla alá, és gyenge szél kerekedett, ami felfelé áramlott, és a lovag fölszegte benne a fejét.

- Mondd!

- ... Megígérted hogy nem hagyod a Főnix Légiót a semmibe veszni. Olyan embernek ismerlek, aki ha valamit a fejébe vesz, azt tűzön vízen át, de véghez viszi.

- Miattad van az egész! – kiáltott.

- Miattam?

- Igen. Amikor mellettem voltál minden olyan könnyen ment, mintha nem is lenne akadály, a legnagyobb követ fél kézzel arrébb tudtam volna tenni. Olyan érzés volt, mintha a világ forgásást megfordíthatnám egyetlen szóval.

- És most mi akadályoz meg abban, hogy annyit mondj nekik, amit annak idején mondtál?

- A hiányod... Egyszerre voltam erős és gyenge amikor melletted voltam. – kapott a lány keze után de sajnos egy szellem kezét nem tudja senki se megfogni.

- Amint látod testben nem lehetek veled, és ne is forgasd a fejedben, hogy feltámasztasz. Tudom, hogy az idő folyamán megtanultad használni ezt a mágiát, de ő már nem én lennék. Ennyi idő után nem szabad használni, te is tudod.

- Tudom... de...

- Nincs De! Menned kell!

- Hova? – gördült le egy könnycsepp a szeméből.

- Uther már vár.

- Uther? Nem érdekel Uther! Itt akarok maradni!

- Nem teheted! Sok dolgot kell tisztáznotok. Többet tud rólad, mint te magadról. Én nem mondhatok többet.

- De...

- Bízz magadban, s a fényben. Az erőd lassan de biztosan újra összpontosul benned, csak engedned kell.

- Tudod... már oly sokszor szerettem volna hogy ez az erő semmissé váljon! – sóhajtott. – Hogy utánad mehessek...

- Ilyenre ne is gondolj!

- De...

- Túl sok a de. Egyszer együtt leszünk, de addig még nagyon sok idő el fog telni. És ha te meghalsz talán senki nem segíthet a dolgok állásán.

- Miért?

- Ezt Uthertől kell megtudnod. A Fényhozó elmond mindent.

- De hogy fogok én egy világot megváltani? Álmodni se tudnék ilyenről.

- Minden ott van benned, ami kell. És a barátad melletted állnak a végsőkig. És a legvégén ott leszek én is, és a kósza is.

- Minden? Még ezen felül? Most se vagyok önmagam. Nem találom a helyem, nem találom saját magam

- A kérdés sokkal inkább az, hogy te – nyomta meg a hangsúlyt. – meg akarod-e találni önmagad. – felálltak.

- Elohim, sietnem kell, kimerültem.

- Ne menj még! – kapott újból a kéz felé.

- Nem tehetek mást.

A lány kiterjesztette a két karját, és mintha élne, mintha eleven lenne a férfi érezte a bőrét, átkarolta őt.

- Ez hogyan, az előbb... – elfolytotta a hangját, és inkább megölelte ő is. – Nem akarlak elengedni, nem akarlak elveszíteni...

- Nem veszítesz el. – tolta el magától a férfit. – Itt. – mutatott a szívére. – Itt vagyok, itt őrizz meg, itt mindig melletted leszek. Ha igazán nagy bajban vagy, és nem látod az út végét, nem látod a célt, csak szólíts a nevemen. Csak mondd ki hangosan. Üvöltsd bele a világba! Ott leszek melletted, és én viszlek tovább.

- Sze... – fogta meg a lány kezét és szorította a szívére.

- Csss. – mosolygott az, miközben a másik kezét a lovag szájára tette lakatként. – Mennem kell.

- Ne...

- Fel a fejjel paladin! Az Ezüst Kéz lovagja vagy, benned él a rend, ahogy a többi lovagban. Keresd fel Mavericket, Eowint, Haldirt! Menj északnak! Indulj hamar! A Mester vár!

A hatalmas fény a kősír tetejébe áramlott, és lassan, mintha por szállna a lány alakja is odalebegett, porrá vált, és ráhullott a sírra.

- Nati... – emelte fel könnyes szemét Elohim az ég felé. – Soha nem felejtelek el. – markolt a földbe, és szorította, ahogy csak bírta.

- Várok rád a menyország kapujában. – hallatszott a hang utóljára, és önkívületben állt fel térdéről a lovag. Letörölte könnyeit, és egy halvány mosoly után végignézett kezén. Aztán maga elé tartotta balját, jobbját maga mögé:

- A’nore ha’lorei! Athufel! – Kiáltott bele az éjszakába torka szakadtából, s viszhangot vert az erdőben, olyat, amit még a városban is hallottak.

A fény pillanatok alatt eloszlott és ismét hű lova nyergében találta magát. Hátán megtapogatta a kardját, megmarkolta a markolatot, aztán tovább kúszott lefelé a keze, megérintette a mellén feszülő vörös anyagot, azon a főnix szárnyát.

- Mi az, Elohim? – ágaskodott fel Athufel alatta.

- A mester vár minket! Induljunk, amilyen gyorsan csak tudunk! – kapta el a gyeplőt, és hajolt előre a nyeregben.

- Ezt már szeretem. Kapaszkodj!

A ló első kép lába az elhangzott szavak végére érte el ismét a földet, és iszonyatos tempóval, talán kétszer olyan gyorsan, mint amilyenben elindultak.

Eközben Viharvárad mellett Villámzuhatag partján egy kis erdészházban:

- Honnan tudsz erről a házról? – kérdezte Fear Hozmannt.

- Egy régi erdész barátomé, ebben az időszakban az erdő déli részét járja és Keletvölgyben van a szállása. Ilyenkor üresen áll a ház.

- Értem... De nem gondolod hogy el kéne innen mennünk?

- Úgyvan! – szólt Angyal. – A viharváradi helyőrség keresni fog minket. És, nem utolsó sorban, azt mondtad követjük Elohimet.

- Igazatok van. – sóhajtott. – Azonban nem maradt túl sok erőm  az előbbi hirtelen teleportáció után.

- Fejtsd ki bővebben, tudod hogy nem értek a mágiához. – szólt Fear. – Tehát?

- Ha nem olyan pontról indítom ahol megvan az a spirituális energia mint a mágusok szentélyében akkor nagyon sok erőt igényel.

- Ez azt jelenti hogy nem tudsz minket tovább teleportálni? – fordult Hozmann felé Angyal.

- Pontosan. – tapogatta meg a dohányos dobozát, mintha fájlalná, hogy nincs már benne semmi.

- Akkor lovakat kell kersenünk! – szólt Fear.

- igen, és talán Aranymegyébe még nem ért el a híre, hogy megszöktünk. Siessünk, ott vehetünk lovakat. – mondta Kamelia.

- Mire várunk? Indulás! – nyitotta ki az ajtót Fear, és már futott is lefelé a kis domb tetejéről a város irányába, amit messziről már láttak. Pontosabban néhány lámpa foszlányát.

Futásnak eredtek az aranymegyei út mellett vigyázva; nehogy észre vegyék őket. A bokrok már harmatoztak, közeledett a hajnal.

Rövid idő elteltével megérkeztek a kis városba. A múltkori eset minden maradékát feltakarították, egy vérfolt nem volt a főtér utcáján. Fear gyorsan felébresztette az istálló gazdáját.

- Mi tetszik? – kérdezte a bozontos szemöldök gazdája, miközben résnyire nyitotta az ajtót, és a lánc felett kinézett. – Mi olyan sűrgős hogy hajnalban felkeltik az embert? – dörzsölte hol a szemét, hol a bajszát az orra alatt.

- Öt lovat szeretnénk venni. – rázta meg oldalán lógó barna posztóból készült erszényét.

- Pillanat. Felöltözöm. – Az arany csörrenésére egyszerre megélénkült fickó sietősen zárta vissza az ajtót, és kihallatszott az első pár lépése, amint szaladt a ruháiért.

- Kérem, siessen! – Fear megfordult, és az istállót vette célba, ahol már a többiek várakoztak. Messziről intett nekik, nyugtázva, hogy sikerült felkeltenie a házigazdát, majd rövidesen csatlakozott hozzájuk. – Remélem lesz elég lova.

- Nem vagy egyedül. – szólt orra alatt Hozmann.

Nem telt bele két perc, már az istállóban állt a házigazda is, ám elszomorító hírt kellett közölnie:

- Sajnos csak néggyel szolgálhatok. De ezekhez adhatok nyerget is.

- Nem baj, megvesszük. – szólt Milla.

- Mutassa, merre vannak a nyergek, és segítünk. Sietős a dolgunk. – szólt Fear. – Kap két aranyat, ha nem kérdez semmit.

A férfinak nem tetszett első hallásra az utóbbi mondat, de kapzsisága legyőzte félelmét. Nem viszakozott, inkább rámutatott a pajta melletti kicsi, innen-onnan szerzett fából összetákolt bódéra.

-    ott találják őket.

Ahogy kimondta, és a kezét felemelte, a két férfi már el is indult futásban a bódé felé. Egyszerre át is tudták hozni mind a négy lószerszámot, a férfi végig a pajta ajtajában állt, fáklyával a kezében, mintha gyanakodna, de szót sem szólt.

Eközben a fogadó melletti őrhöz két lovas katona érkezett. Beszélgetésükből nem sokat hallottak, egyedül Milla tudott kiszűrni pár szófoszlányt belőle:

- A Főnix Légió öt tagja... Hazaárulók... Elkapni...

Épp elég volt ahoz, hogy riassza a többieket.

- A nyomunkban vannak. Itt vannak a városban. – súgta oda Hozmannak. Az nyugtázta a hírt, és szó nélkül felsegítette a lóra a lányt, aki Fearnek intett. Két kinyújtott ujját lehunyt szemére tette, majd a város felé mutatott. A hírszerző megérette, és utolsót húzott a nyereg szíján, aztán felsegítette Angyalt, ekkora már Hozmann is nyeregben volt.

Hiába a csendesség, a nyugodtság, a fáklya fénye megvilágította a hátukon díszelgő aranyszín madarat, és több se kellett az őröknek. Felismerték őket, és futásnak eredtek.

- Meneküljetek! – kiáltott Kamelia, és mutatott kelet felé.

- Nélküled nem. Ülj fel mögém! – kiáltott Fear. – Gyerünk!

- Azt mondtam menjetek!

- Na de a fizetség! – szólt a férfi izgatottan. -

- Itt van, köszönjük! – dobta oda erszényét Fear, és megugratta a lovát, hárman követték, Kamelia kisétált utánuk a pajtából, és nyugodtan megállt a rohanó őrökkel szembne.

- Ott vannak! – kiáltott az őr. – Elkapni! – húzták ki a kardjukat.

Pár méterrel odébb a négy lovas megállt, és viszafordult. Nézték egymást Kameliával.

- Menjetek, beérlek titeket! – szólt Kamelia, és kinyújtotta maga elé a kezét. Lassan melegség öntötte el a végtagokat, és kínzó fájdalom söpört át rajta, mintha kis tüskék törnének elő bleőle, az egész testét átjárta az érzés, négykézlábra ereszkedett, arca eltorzult, sárga szőr borította be testét, és fekete foltok szóródtak szét rajta. Egy gepárd állt előttük immár. – Ne féltsetek, eredjetek!

- Rendben. Gyí! – kiáltott Fear, vágtát indítot Vörösgerinc felé.

Pár lépés megtétele után Milla megállt, és visszakiáltott:

- Kamelia!

A druida már éppen a vele szemben haladókat fürkészte tekintetével, kereste a rést köztük, ahogy olyat üthet rajtuk, hogy nagy bajuk ne essen, és a lány hangja megtörte a koncentrációját, a hang irányába fordult.

- Ha nem érsz be minket Vörösgerincnél... Azt soha nem bocsájtom meg neked! Értetted?

- Értettem. Csak menj már, nehogy elfogjanak benneteket! – noszogatta, majd ismét elfordult az őrök felé, akik már alig voltak 10 méternyire. - Na lássuk mit tudok ezekkel tenni... – gondolta magában.

Aztán valami iszonyatos sebességgel elkezdett szembe rohanni a lovasokkal. Úgy három méterrel előttük felugrott, és az egyiket leütötte a lóról.

- Átkozott! – kapott a kantár után a katona zuhanás közben, ám hiába, háttal puffant a földön, fájdalmasat nyekkenve.

- Mi ez? Gepárd ezen a vidéken? – hüledezett a másik, és

- Khm... – mosolygott magában. – Druida! – újra nekilódult és ugyanazzal a sebességgel ismét felugrott, de a férfi félre rántotta a kantárt, így a nagymacska a ló fejére ugrott. Karmait kieresztve megkapaszkodott az állat nyakában, az a fájdalomtól megvadulva ágaskodott fel, és le is lökte a nyergében ülőt. Kamelia elengedte a hátast, és macskaügyességgel a talpán landolt a két őr között. – Ne merjetek követni minket! Nem vagyunk hazaárulók, a tettes a mágustoronyban van ismét! Keressétek meg, a mesterünk bajban van. Mennünk kell.

- Mi? Ez beszél?

- Ne az érdekeljen már! Induljatok! – mordult Kamelia, és ő is Vörösgerinc felé vette az irányt. Szempillantás alatt túl volt a sarkon, ahonnan már nem látták be a menekülő útját.

 Az az őrületes sebesség amit egy gepárd teste tud kölcsönözni egy druidának édes kevés ahoz képest amivel most ő száguldott. Ereje megtöbbszöröződött. Isten tudja mitől, de így van. Aki oldalról figyelte nem is látta volna a lábait. Sárga bundája a széltől felborzolódott, érezte ahogy az áramlatok végigsüvítenek a bordái alatt. Élvezte a száguldás minden egyes pillanatát, szinte mosolygott.

- Hát ott vagytok... – szólt magában amikor a látóhatáron feltűnt előtte négy utitársa.

- Kameliával mi lesz, ha elkapják? – szólt Milla idegesen, miközben úgy, mint a többiek előre hajolt a nyeregben. Szokatlan volt neki ez a fajta hátas, hiszen éjszablyához szokott, de mivel jobb híján ezzel kellett beérnie, megpróbálta megszokni az állat mozgását.

- Semmi. Lassúak vagytok. – szólt Kamelia már mellettük futva.

- Ehh? – nézett nagyot Hozmann, még a levegő is megakadt benne.

- Ugorj fel mögém! – szólt Milla, mosolyogva. Megnyugodott, nem akart még egy barátot elveszíteni. A csuklóján lobogó fehér szalagra nézett.

- Minek? Gyorsabb vagyok mint ti... – mondta gyúnyolódva, mintha sugallná, hogy itt akarja őket hagyni.

- Együtt kell maradjunk. – szólt Fear, s odasandított a gepárdra.

- Na jó... de csak a te kedvedért. – nagyot ugrott, a levegőben újra elffé változott, és Milla mögé érkezett a lóra. – Hova lesz a menet?

- Uther sírjához. – szólt Hozmann, még mindig a druida sebességén ámélkodott.

- Miért pont oda? Elohim Alkonyerdőbe ment először.

- Athufel volt vele. Olyan gyors lovat még nem látott a Föld. Nincs párja a Kalimdoron és a keleti királyságokban sem. Még így is hamarabb ott lesz a sírnál mint mi.

- Jóval hamarabb... – mondta Fear.

- Lehet mégis gepárdként kéne mennem? – kérdezte ismét gúnyolódva a druida.

Erre már nem jött válasz, tudták mind, hogy nem gondolta komolyan, hiszen még ő sem vetekedhetett Athufellel.

Alkonyerdő és Elwynn keleti csücskének találkozásán kezdődött a Vörösgerinc Hegység. Hármas elágazódás volt a három megye találkozásánál. Alkonyerdő felől valami hatalmas fényesség jött az úton, mintha egybefüggő fehér vonal lenne, de halk lódobogás hallatszott.

- A-az ott mi? – mutatott a jelenségre Milla.

- Az ott... Elohim... – mosolygott Hozmann. Lassítotak, és odaértek a hármas kereszteződéshez.

- Elunera... – szólt Kamelia, miközben az előtte ülőbe markolt, hogy megmaradjon a nyeregben. – És gondolom Athufel.

- Úgy van. – sóhajtott Hozmann. – De ilyen gyorsnak nem láttam még soha.

- Nem lenne jó, ha észrevenné, hogy követtük, igaz?

- Láthatatlanság! – szólt Hozmann, és megálltak a hármas kerszteződésnél. – Egy szót se! Egy lépést se! Semmit!

Athufel iszonyatos gyorsasasággal közeledett, de mintha földbe gyökörezett volna a patája a hármas kereszteződésnél ő is megállt.

- Nati azt mondta számíthatok a Légióra. – gondolta Elohim, és visszanézett az Elwynn felől vezető útra.

- Nati? Mondta? – gondolta Hozmann, akinek a mágiája mint mindig, most is aktív volt, hallotta a lovag minden gondolatát. – Vajon hogy érti? – olyan szívesen visszavonta volna a mágiát... De nem tehette, ámbár egyre több erőbe tellett, hogy visszafolytsa a lovak hangját a lepel alól.

- Azt, igen, ás örömmel látom, hogy rájöttél, hogy nem kell kimondanod amit gondolsz. – érkezett a mágus gondoalatai közé egy újabb hang.

- Igen. Így már nem néznek majd bolondnak. Egyébként se ismeretlen már számomra a beszélgetés ezen módja. Hozmann mágiáját már megszoktam. – mosolygott, és megpaskolta a ló nyakát..

- Ezt vajon kinek mondta? Csak nem... – hasított újra a mágus agyába a gondolat. – Athufel...

- Úgy van, gyorsan tanulsz. Egyébként mire várunk? – búgott a hang türelmetlenül.

- Nos, leginkább semmire. Indulás! – hajolt előre ismét, és csizmájával megütögette a lova oldalát. Pillanatok alatt visszanyerték az előző sebességet, és másodpercek múlva már hangjukat se hallották a kereszteződésben állók.

- Mostmár beszélhettek. – vonta vissza a varázst a mágus, ami szürke tölcsérré formálódva a botja végén lévő díszbe torkollott.

- Vajon miért állt meg itt? – kérdezte Fear, miközben a lovát az elhaladt lovag után fordította.

- Minket várt. – szólt Milla.

Két személy volt, - illetve két élő személy - aki talán legjobban tudhatta, hogy Elohim mit miért csinált. Hozmann, és Milla. A vadász nem bírt hasonló, gondolatolvasó hatalommal, mint a mágus, mégis, mintha érezte volna a kimondatlan szavak súlyát.

- Minket? Te talán nem hallottad hogy azt mondta ne kövessük? – szólt hátra válla felett Fear, közben idegesen dörgölte a lova oldalához csizmáját, mint aki indulni akar.

- Van amikor a szánk mást mond mint amit a szívünk diktál. – hallatszottak Kamelia szavai, és a hírszerző mellé léptettek Millával.

- Menjünk, mert nagyon lemaradunk tőle! – nyugtalankodott Angyal, s bár tudta, hogy szavai így is értelmetlenek, vissza már nem vonhatta őket.

- Miért, ha sietünk tán nem... – mosolygott Fear, s közben sarkantyújával megszúrta lovát, ismét haladni kezdtek. Vörösgerinc útján.

A felkelő nap sugarai jobb oldalról megvilágították őket. Ébredt a világ, Tómegye megélénkült, a lakók kezdtek kiszállingózni a házaikból.

- Nem kéne vennünk valami élelmet hogy kibírjuk a Nyugati Pestisföldekig? – kérdezte Kamelia amint áthaladtak Tómegye hídján, s az építmény bal oldalán ébredő várost bámulták.

- Azzal ne törődj! Élelemmel ellátlak benneteket, az nem nagy kunszt. – mosolygott Hozmann. - Engem jobban aggaszt az, hogy ha egyfolytában hajtjuk a lovakat nem fogják kihúzni addig.

- Majd váltjuk őket Vasüllőben, aztán az Arathi-felvidéken. – szólt Fear. – Mindkét helyen vannak embereink a titkosszolgálattól. – hunyta be szemét, s így mosolygott, majd folytatta: - Lehet, hogy a mágusok nem építenek ki ilyen hálózatot, de ez már csak a ti bajotok, a hírszerzőkre hárul...

- Megtarthatod a szemrehányásodat, ha lenne elég rúnám, már ott lennénk... de így... no mindegy, csak legyen elég ló.

- A törpöknél nem hiszem hogy lesz. – szólt Milla. – Ők csatakosokat használnak hátasként.

- Lényegtelen, hogy min, csak érjük be valahol Elohim lovát. – zárta le a vitát Kamelia. – Nem most kéne elkezdennk felvágni a rendünk erejével, szolgáltatásaival.

Szóban érkező válasz helyett egyetértő bólintás érkezett az összes útitárs részéről. Igazából egyikük se tekintette vitának, hiszen többször előfordult már, hogy ilyen – játékos – módon több dolgot egymás orra alá dörgöltek.

Erős kén szag keveredett a levegőbe, ahogy a keskeny megye széle elég közel került hozzájuk. A táj sivárabbá vált, és a vörös agyagot – ami a földet alkotta – fekete, illetve vöröses, inkább lávára emlékeztető kőzet váltotta fel. Útjuk talán második legveszélyesebb részéhez jutottak, A Lángoló Sztyeppék, és a Kiégett Szurdok állt előttük, mielőtt elérik Loch Modan gyönyörű zöld völgyét, amitől maximum egy öt perces út választotta el őket Dun Morogh-tól, a törpök szülőföldjétől.

Mindannyian tudták, hogy az összetűzést a démonokkal, orkokkal, és talán a fekete sárkányokkal is úgy kerülhették el, hogy a lehető legkisebb zajt csapnak. Hozmann nem akarta ismét az erejét használni, ki tudja, lehet, hogy hiábavaló lenne, s ha egy sárkánnyal kerülnek szembe minden erejükre szükségük lesz.