Silent Night
A feloszlás után
I. Fejezet
II. Fejezet
III. Fejezet
IV. Fejezet
V. Fejezet
VI. Fejezet
III. Fejezet: Warsong felmentése
(Újra Aranymegyében.)
Fear végignézett társain, majd miután felmérte, hogy semmi komolyabb baja nincs egyiküknek sem, odaszólt Jorynnak:
- Nézzük a levelet, hamar!
- Angyal küldte Viharváradból. – nyújtotta át az iratot.
- Angyal? Vajon mit ír? – nyitotta ki, majd hangosan olvasni kezdett:
„Üdv Fear, régi barátom!
Nem sok időm van, minden perc számít. Hope, Akhilia és Kamelia a Warsong szurdokban rekedt. Körülbelül 120-an lehetnek. A túlerő viszont hatalmas! Akár 500 ork is lehet velük szemben, remélem kitartottak ameddig megkaptad a levelet. Azt üzeni egykori klánmesterünk, hogy szedjünk össze annyi Főnixet amennyit tudunk záros határidőn belül! Kérlek siess, minden elvesztegetett perccel közelebb kerülnek a bukáshoz. A katedrálisban leszek, gyertek el értem is, veletek tartok!
Siessetek!
Angyal.”
- Hallottátok. – szólt Fear. – minden perc számít! Joryn, hozd a lovad, indulunk Viharváradba!
- És mi mivel megyünk? – kérdezte Elohim, szavaiból áradt a pesszimizmus.
- Egy a csatamének közül? Segít minden bajban nem igaz? – szólt vissza válla fölött miközben lováért futott.
- Nem... elhagy az erőm, s már rég nem tudom megidézni.
- Értem... akkor irány az istálló, kölcsönveszünk kettőt. Joryn hozz még kettőt!
A lány szó nélkül elővezette a gyönyörű barna lovakat, jobb kezében két kantáron, balon szintúgy, aztán végignézett midnenkin.
- Mire várunk? – kapta ki az egyik ló kantárát a felderítő kezéből, s fiatalos lendülettel a nyeregbe szökkent.
- Semmire! Indulás! – kiáltott az éppen a nyeregben landoló Fear.
Majd őket követve gyors egymásutánban ugráltak fel a nyeregbe, és gyors tempóban igyekeztek Viharvárad felé.
Elindultak a vár felé fel Aranymegyétől északra. Úgy félúton Elohim megszólalt:
- És ha egyszer odaérünk mit csinálunk?
- Ezt hogy érted? – fordult oda Fear.
- Hozmannt kitagadták a rendből mert azt hitték hogy élőholt, és gonosz. Nem tudjuk használni a mágustorony mágikus erejét hogy teleportáljunk!
- Hát... az egykori Főnix ismert lehetetlent? – mosolygott bajsza alatt az ősz mágus.
- Nem! – nevetett Joryn.
- De ez már nem a régi Főnix! – vágott vissza a lovag.
- De nem mondta senki, hogy nem is lesz az! Ismét visszatérünk és ismét a mi nevünket féli majd a fél világ! – kacagott gúnyosan Fear.
- Bárcsak ilyen könnyű lenne... – mormogott magában amaz.
- Miért lenne nehéz? Megvan mindenki a régi klánból, egyedül Nati hiányzik... – itt már elhalkult a nevetgélő hang, s mintha hangját vesztette volna próbálta formálni a szavakat, amiket használni akart, de egyetlen hang nem jött ki a torkán, aztán abbahagyta még a próbálkozást is.
- Igen Nati... Aki az én hibámból halt meg! És nézz rá Hozmannra! Ez az élet nem élet és ez is miattam van! – kiabált magából kikelve a paladin.
- Miért lenne a te hibád? – nézett rá komolyan Joryn.
- Ne próbálj mindenkit megvédeni, ilyet senki se tud tenni, még maga Uther sem... emlékezz vissza...
- Elo, ami elmúlt elmúlt, ne foglalkozz vele! – szólt Hozmann. – Én nem haragszom érte akkor téged miért rág a lelkifurdalás? Hagyd már!
- Gondolj bele! Most újra összeállhat a klán! Amit mindenki úgy hiányolt újra együtt lehet! Érted? Minden, ami hajdan volt, újra lehet! – kiáltott Fear is.
A lovag halkan leeresztette fejét, szót sem szólt, majd végül amikor felemelte a fejét a horizontra Hozmann törte meg a leeresztkedő csöndet:
- Hmm... először is jussunk be a toronyba!
- Mi sem könnyebb! – parancsolt megálljt a lovának, s kis ívben hátrafordulva nyúlt a nyeregtáskájába Fear, majd rövid kotozás után két vörös színű leplet vett ki onnan. – Vegyétek fel! – dobta a szintén fékező Jorynnak, és Hozmannak.
Hozmann elkapva a leplet megforgatta maga előtt, hunyorgott a sötétben, amiben egy-egy holdsugár villantott meg egy-egy vonalat a mintázatból a ruhadarabon. Kis idő múlva felismerte azt.
- A régi színeink... a Főnix! – bújt bele hirtelen, s hasonló csodálkozással tett így Joryn is.
- Úgy van! Megesküdtünk erre a madárra, hogy sohasem válunk el! Most négy társunk veszélyben van! Azt mondom, ha lángol még benned az a kis láng, amit mi gyújtottunk, még ha az életünk is rámegy, megpróbáljuk megvédeni! Gyiá! – sarkantyúzta meg a lovát, az felágaskodott, a szél kissé arrébb fújta a fák lombját, amik elfogták a hold fényét, s az mostmár teljes díszében díszelegtethette a fényes cérnából hímzett madarat. A ló ismét a földet érte mind a négy lábával, majd a sarkantyúzás után büszkén vágtatott közel kétszer olyan gyorsan a vár felé.
Elohim fejében viszhangot vertek a szavak... hirtelen összekuszálódott az előtte lévő kép. A lova megbotlott, és az iszonyatos sebességben fölborultak. A lovag a földön az utat határoló kerítésig gurult. Háta érkezett neki a fából készített határjelölőnek, nagyot puffant, majd hasra fordult.
Kinyitotta a szemét, de csak fehér fényt látott, ami lassan oszlani kezdett addig, amíg már alig zavarta a szemét, és három alakot látott maga előtt. Középen maga mellett balra egy férfi, a jobbján egy nő, bal oldalt egy törp állt. Velük szemben egy ember, és egy törp férfi állt valami emelvényen, az ember hóna alatt hatalmas könyv volt, ami ezüst színű láncon függött a mellén keresztbe akasztva. Az emelvényen álló törp odasétált a fajtársához, és letérdeltette:
- Haldir fiam, halljam az esküt!
A következő szavakat nem értette, aztán amikor a térdelő befejezte a mondanivalóját villant egyet a szeme előtt minden... egy kis ideig megint nem látott semmit, majd ismét kirajzolódni látszott a mellette állók képe, de már csak a két embert látta, az emelvényen álló férfi lentebb lépett egy lépcsőfokot, és az Elohim mellett álló elindult felé.
- Maverick, - szólalt meg dörgő hangján. - térdre, halljam az esküt!
Ugyanaz megismétlődött, de a villanás még élesebb volt. – Már ha lehetett még. – Ekkor kezdett derengeni benne, hogy az emlékeit látja, éppen a paladinná avatását látja Viharvárad katedrálisában.
A térdelő elindult a helyére, de félúton szertefoszlott, mintha csak látomás lett volna, majd a nő indult el magabiztos léptekkel.
- Eowin! – a nő is letérdelt elé. – Az esküt!
A lány beszéde után az fel sem állt, szellő támadt, és mintha por lenne, úgy fújta el alakját. A fent álló férfi rámeredt a lent maradtra, mintha méregetné, majd végül megdörrent a hangja negyedszerre is.
- Elohim, térdre! – odasétált. – Térdre, halljam az esküt! Mondd utánam! A királyért, a hazáért, a szabadságért...
- A királyért, a hazáért, a szabadságért...
- Az Ezüst Kéz szolgálatába állok...
- Az Ezüst Kéz szolgálatába állok...
- A Szent Fényért, a dicsőségért, az egyetlen igazi hatalom mellett a végsőkig harcolok a horda és a korbács ellen!
- A Szent Fényért, a dicsőségért, az egyetlen igazi hatalom mellett a végsőkig harcolok a horda és a korbács ellen!
- Jól van fiam...elismered, hogy önszántadból állsz közénk?
- Igen, uram.
- Komolyan gondolod minden szavadat?
- Igen, uram.
- Akkor... itt van ez, hogy el ne feledd – lendült a férfi nehéz keze, és arcon csapta Elohimet.
Ebben a pillanatban eloszlott a fény, és azon kapta magát, hogy hanyatt fekszik az úton, és az eget nézi, Hozmann pedig ott térdel mellette. Lódobbantást hallott, balra kapta a fejét, és Fear állt felette még a nyeregben.
- Gyerünk paladin! Állj fel! Mire vársz? Erre voltál büszke? Erre? Itt fekszel a földön és nem mersz tenni amikor a legnagyobb szükség lenne rá!
A lovag feltápászkodott, és a halott lóra nézett...
- Hol a lovad?! Gyerünk! Meg tudod csinálni! Idézd Chargert!
Elohimben most állt össze a kép. Az imént látott látomás a beavatása volt, amint leteszi a paladin esküt a klánjába tartozó négy paladinnal együtt.
- Csak te hiszed, hogy semmit nem tudsz tenni, de mostmár önmagadban kell hinned! Gyerünk, minden perc számít!
A lovag összetette a kezét, koncentrált, majd pár pillanat után fényleni kezdett a két marka közti levegő. Kis rést csinált a két tenyere közt, balját előre nyújtotta, bal kezét háta mögé... kis idő múlva egy fénysugár csapott le az égből rá.
- A királyért, a hazáért, a szabadságért, az Ezüst Kéz szolgálatába állok. A szent fényért, a dicsőségért, az egyetlen igazi hatalom mellett a végsőkig harcolok a horda és a Korbács ellen! – viszhangzottak a szavak a fejében.
Hirtelen fény vakította el mind a négyőjüket, majd mikor eloszlott a vakító villanás Elohim a charger nyergében ült.
- Megcsináltam. – villámlott agyába a tudat, majd méregetni kezdte paripáját. – Nem Athufel... – állapította meg egyetlen gondolatból, amivel megpróbálta elérni a ló tudatát, majd, hogy társait ne keserítse el megszólalt: - Hihetetlen!
- Nem az. Mondtam, hogy csak hinned kell magadban. – szólt Fear.
A szinte vak sötétben már fénylett előttük Viharvárad kapuin a fáklyák fénye, így már nagyjából látták a célt, amikor vágtázni kezdtek újból. A charger követte Elohim minden mozdulatát, teste minden rezdülésére reagált, és teljes egyensúlyban tartotta a lovagot. Minden
- És mit fogunk csinálni ha odaérünk? Hozmannt az első pillantásból észreveszik és a mágustoronyba be nem engednek. – szólt kétkedve mostmár Joryn kissé kétkedő hangnemben.
- Bízd ide! – szólt Fear. – Ha más nem, hát akkor betörünk. – somolygott.
- Kockáztatnád az állásodat Mathiasnál? – kérdezte Elohim.
- A bajtársainkért...? Akármikor! – vágta rá a választ.
- Előbb érjünk oda! – szólt Hozmann.
Ekkorra már olyan közelbe értek a kapuhoz hogy az őrök már látták őket, s ahogy egész közel kerültek meg is állították őket:
- Megállj! Ki vagy? – kiáltott az egyik.
- Fear! Shaw ügynöke! Három társammal a régi város fogadójába igyekszünk.
- Rendben, jó éjszakát!
- Köszönöm, katona. – vágtattak tovább.
A város kihalt volt. Az őröket kivéve minden rendes ember otthon volt már. Hiába, hajnali három volt már. Amint beértek a főtérre Fear odaszólt Jorynnak:
- Menj Angyalért a templomba, addig mi bemegyünk a mágustoronyba. Siess, nem tudni meddig tudjuk tartani magunkat bent. – nézett bal keze felé nyugtalan arccal. – Mondd, Hozmann, mennyire őrzik esténként a tornyot?
- Értettem. – vágtatott el a lány a Katedrális Negyedbe.
- Ez rendszerint az újoncok feladata volt, a tapasztaltabb mágusok, akik őrséget teljesítettek azok a vár falain, vagy a város mögött fekvő hegyek tetején álltak őrszemként. Nem hiszem, hogy a bejutással nagy gondunk lenne. – fordította induló lovát a torony irányába. – Ne késlekedjünk, minden perc számíthat.
Átvágtattak a kanális feletti hídon és a mágustoronyt körülölelő csigalépcső előtt leszálltak lovaikról, lassan indultak felfelé.
- Na most szeretném megtudni, hogy mi a terved, Fear. – szólt Elohim, miközben keze ügyébe húzta kardját.
- Őszinte legyek? – mosolygott a mögötte sétálókra a válla fölött.
- Ahogy mindig is elvártuk. – szólt Hozmann.
- Egyáltalán nincs semmi tervem...
- Akkor miért mondtad? – húzta fel kérdőn az idősödő mágus bal szemöldökét.
- Hogy Joryn ne kétkedjen a sikerünkben. Na de mostmár siessünk minden perc drága! – szaporázta meg a lépteit.
Bementek a lépcsőről a toronyba, ahol még egy körkörös lépcső vezetett fel a torony legfelső, még gyalogszerrel elérhető szintjére. Itt volt egy zöld portál, ami a torony azon részébe vitte az áthaladót, ahol a városban a legerősebb a mágia ereje. Innen tudtak portálokat nyitni szinte akárhová.
Felértek a második lépcső tetejére is, a zöld portál mellett a 2 őr megállította őket.
- Állj! Mi dolgotok van a Mágus Szentélyben?
- Társaink, a Főnix Légió egykori tagjai a Warsong szurdokban vannak hatalmas túlerővel szemben próbálnak védekezni. Nekik indultunk segíteni. – szólt Fear.
- A király adott rá engedélyt?
- Nem. Sietnünk kell ki tudja még meddig bírják tartani magukat.
- Ha nincs engedély nincs bejárás. – mutatott a befelé haladók mögé a szakállas férfi – Kifelé!
- Nem érti ember? Be kell jutnunk!
- Értem én, de akkor se mehetnek be, és ha nem mennek el innen azonnal akkor, kénytelenek leszünk haladék nélkül eltávolítani magukat!
- Azt próbáld meg! – szólt Hozmann, előre lépve a társai takarásából.
- Hozmann? Hogy merészeled? Kitagadtunk a rendből és még mindig ide mersz jönni? – forytant fel a másik.
- Arzegho! – kiáltott Hozmann és egy villanás látszott a tenyerén.
A következő pillanatban az őr egy birka alakjában tért magához, amint Fear lába mellett állt. A társa gyorsan észbekapott.
- Dorathe! – lángolni kezdett a tenyere, és Hozmann felé fordult
- Egy tűzrobbantás? – sóhajtott Hozmann – Ellenvarázs!
Az őr kezében megszakadt a lángolás, tompa füstszag csapta meg az orrát, próbálta újra összeszedni markába a tűz elemi esszenciáját, de valami visszatartotta, mintha egy kesztyűt húztak volna a kezére, ami folyamatosan szorítja.
- Első lecke! Ezt a mágiát csak akkor használd ha már biztosan le van bénítva az ellenfeled...
- Törvény Pöröly! – kiáltott Elohim, és előrántott kardja markolatával leütötte az őrt. - Nincs időnk oktatásra! Sietnünk kell!
- Jó, jó... – szólt Hozmann
Eközben megjött Angyal és Joryn is, felhaladtak a lépcsőn, a portál előtt a leütött férfit és a birkává változtatott tanoncot Angyalpár érintéssel megvizsgálta, majd mivel nem talált rendellensséget gyorsan átléptek az átjárón.
- Égjen a Főnix Tüze! – kiáltott Angyal meglátván régi klántársait.
- Égjen bizony! – kiáltott Fear.
- De jó titeket újra látni! – tolta le hátra a fehér csuklyáját Angyal, és ragyogó kék szemeit a régi ismerősökre szegezte.
- Mi is örülünk neked. – szólt Hozmann.
- Hozmann, Fear... ki a harmadik? – nézett a háttal álló lovagra.
- Elohim... – szólt a név gazdája.
- Elohim? Régen láttunk, mi volt veled?
- Nincs időnk cseverészni. – szólt Fear
- Hozmann, nyisd a portált ki tudja hogy nem késtünk-e még el. – vezényelt önkénytlenül is a lovag.
A mágus a terem közepének padlójára írt rúnák közepére állt, felemelte bal karját, a jobbat a háta mögé tartotta, és mormolásba kezdett. Keze fehéren fénylett, aztán hirtelen kitartotta maga elé, és egy világos csík áramlott előre, úgy 3 méter megtétele után körkörösen kezdett forogni, majd egy portált alkotott. Mint egy függő kerek tükör, ami hullámzik, úgy volt ott, és látni lehetett benne Ezüstszárny várát.
- Na most kiderül... – mormogott Fear.
- Kiderül? Mi? – kérdezte Angyal.
- Vajon van még olyan erős a Főnix, mint volt?
- Fear, igaz hogy öregszem, de az igék itt vannak még a fejemben – szólt mosolyogva Hozmann.
- Nincs időnk humorizálni! – vágott közbe Elohim. – Indulnunk kell!
Átlépte a rúnák vonalán, és lassú, nehéz léptekkel közelített a középen lebegő portálhoz. De közvetlen előtte megállt, és a földre eresztette tekintetét.
- Könnyen lehet, hogy ez az utolsó csatám – szólt csöndesen, mintha csak magának mondaná.
- Hát akkor vívjuk meg úgy, hogy még a tündék is kőbe véssék! – lépett mellé Fear.
Elohim odafordult bajtársához, a szemébe nézett, majd lassan lekúszott a mellkasán feszülő arany színű madárra.
- Úgy legyen...
- Úgy lesz. Vérem rá! – nyújtotta jobbját a lovagnak.
- Esküszöl? – csapott bele, s markolta meg.
- A madárra, ami itt feszül a mellemen!
Amint mind sorban átlépték a kaput egy hosszú, csőszerű alagútban találták magukat, amiben fura módon zuhantak, mégis úgy érezték, mintha vízsintesen mozognának, siklanának, sőt, repülnének előre.
(A Warsong szurdok)
...
- Cenarius... – szólt Akhilia, mintha kételkedne az előbb elhangzott szavakban.
- Te is láttad! – bizonygatta igazát a lány.
- De hát... meghalt, és csak félisten, hogy támadhatott volna fel?
- Tudom, de az istennő akaratát nem tudjuk megfejteni. Ki tudja milyen céllal tért vissza a Liget legnagyobb őre, és hogy egyáltalán tényleg ő az?
- Mindegy... Szerinted meddig bírja feltartani az orkokat a tövisrengeteg?
- Nem tudom, egy biztos, nem sokáig. Tudod mire képes La’trek amikor valamit a fejébe vesz. Emlékszel Astraanar ostromára, amikor szinte az összes házat porig égette a hordájával.
- Igen... emlékszem... nagy csata volt, nagy vérveszteség árán védtük meg a várost.
- Ha Tyrande nem siet segítségünkre akkor az egész település porig ég.
- Reméljük most sem hagy minket cserben.
- Ettől ne félj!
Ebben a pillanatban a bokrok mögött halványan vörös szín kezdett derengeni, és szürke füst emelkedett a magasba.
- Ettől féltem! – kiáltott fel Kamelia.
- Testvéreim, - szólt a vár fokáról Hope. – Az istenek valünk vannak, láttátok ti is a Liget őrét, velünk a természet, nincs az az erő, ami megtörhet minket! Védjük a várat amíg lehet! Utolsó lélekzetvételünkig! Shari’fal!
- Shari’fal! – zengte a sereg.
- Ezeken a sáncokon megtörnek, itt fognak elhullni mind az utolsó szálig! – szólt Kamelia.
- Ballistákat tölts! – kiáltott Akhilia, és hangja elszálltával tizenkét tünde élénkült meg.
A gyakorlott katonák semmi perc alatt betöltötték a 6 ballistát. Akhilia elindult lefelé az erőd alagútja felé, rohant ahogy bírt. Hope a vár fokáról lejött arra a sáncok második vonalához, ahol Milla állt be az őrszemekkel.
Az orkok ekkorra leégették a rengeteget, és a hamuban, parázsban lépkedve vontatták a katapultjaikat, hömpölyögve átérkeztek a hamuszőnyegen, itt még éppen nem tudták őket eltalálni a tündék őket.
- Tűz! – odított La’trek
A katapultok egyszerre lőtték ki tüzesen izző lövegeiket, a négy katapultból azonban csak kettő lövése tartott célra, a másik kettő belefúródott a földbe az erőd talapzatához közel. A másik két kődarab az egyik ballista felé repült a másik az alsó bejárat közelében esett le, szerencsére nem talált el senkit, de Akhilia nem sokkal volt mellette.
- A nyugati ballistától el! – kiáltott oda Hope, és pajzsot vont a két ott álló katona köré. – Siess!
- Kamelia, a katapultokat! Próbáld meg elintézni!
- Ethala! – szólt a druida. – Shan’do, vezesd kezem!
A katapultok alatt megrepedezett a föld, és vaskos gyökerek emelkedtek ki onnan, amik körbefonták a gépeket, és kis szorítás után összeroppantotta a fából készült ostromeszközöket.
- Szép volt! – szólt elismerően az egyik íjász.
Ebben a pillanatban megindultak az orkok élükön La’trek.
- Íjakat feszíts! – kiáltott Milla és felhúzta a fegyverét.
Egészen a szeméig húzta az ideget, a másikat becsukta, hogy könnyebben célozhasson. A többi íjász követte a mozdulatsort.
Kamelia lefutott az alsó sáncokhoz, ami az alagút bejárata felett volt és körben egy kis emelvényen lehetett feljutni ide.
- Célra tarts! – vezényelt tovább a vadászlány.
Az orkok egyre közelebb értek, néhány íjásznak már viszketett az ujja az feszülő idegen.
- Még ne! – célba vette La’trek-et. – Tartsd!
Az orkok már alig 30 méterre voltak az alsó sáncokhoz
- Elune-ért! – kiáltott fel ahogy az a torkán kifért, és elengedte a nyílvesszőt
A sáncok mögül a nyílvesszők szinte záporoztak az orkokra, nem kis gondot okozva nekik.
Milla nyílvesszője azonban kéken izzva repült a harcos felé, ahogy hasított a levegőt éles, sípoló hangot adott ki, azonban a vezér észrevette. Egyik mellette futó társától elkapta a pajzsát, maga elé tartotta, így a nyílhegy abban maradt, aztán mintha már csak kacat lenne földhözvágta a pajzsot.
- Megjegyeztelek kislány... megjegyeztelek... – sziszegte a fogai közt miközben Millára meredt.
- Nyílzáport rájuk! – kiáltott Hope.
Akhilia csapata harcra készen várta a támadókat az alagút bejáratánál.
- Vegyétek szívetekbe azt a dolgot, ami nektek a legfontosabb! – sóhajtott, s becsukott szeme elé kúszott a vörös madár. – Ez az egy dolog lebegjen előttetek egyedül! Ezek el akarják venni tőletek! Én azt mondom előbb lehelem ki a lelkem minthogy elengedjem! Hát ti? – s bár válasz nem érkezett, annyira rövid szünetet tartott, folytatta: - Mindenért, ami nektek fontos, mindenért, ami nektek kell, egy centit se adjatok a földből! ROHAM!
Az alig 60 fős csapat elindult a vezényszóra kifelé, rohantak, mintha a szél vinné őket olyan csendesen és halkan. Az orkok három felé váltak, a két szélső szárny két oldalról a feljárókat vette célba, a középső sor, mintha ezt a részt gyengébbnek találná mint a többit, középen indult meg, az alagútnál utat törni magának.
Akhilia futás közben rántotta elő a hátán keresztbe akasztott pengéit, és pillanatokkal később már össze is csapott a legelső zöld bőrű lénnyel. Az ork felülről próbált lesúlytani a tünde fejére, de az védte, és a másik pengével ellensége gyomrát keresztbe vágta. Ahogy hatolt tovább az özönlő támadó között két oldalról érkezett csapás, de két kardjával hárította, viszont így ellentámadni nem volt esélye, gyorsan kellett segíteni, mert pár pillanat, és egy harmadik társuk akár őt is könnyen a túlvilágra küldheti. Ebben a pillanatban felmentőként érkezett testvére nyíla, és leterítette a bal keze felől álló orkot. Így az a keze felszabadult. A még életben maradt ork az arcába ordított, erre Akh levágta a fél kezét, jobb combjába belevágta a másik kardját a bestia térdre esett, a tünde lecsapta a másik kezét tőből, keresztbe tette nyakánál a két pengét:
- Üdvözlöm Pokolsikolyt! – vetett véget a vérzésnek.
- Akhilia, vonuljatok vissza! – kiáltott Hope – vissza az alagútba! Túl sokan vannak! Vissza!
Akh túlságosan benne volt a harcban, nem is figyelt Hope szavaira. A csapatából mindenki visszafutott az alagútba, de Akh még mindig kint vagdalkozott. Aztán két őrszem gondolt egyet, és kirohant érte.
- Uram, vissza kell térnünk, nagy a túlerő!
- Zárjátok le az alagútat! – kiáltott Hope – gyertek fel a sáncokhoz védeni!
- Jöjjön uram, sietnünk kell! – ragadta a karjánál az egyik katona és megfordította.
Futásnak eredtek, az orkok mögöttük, mint a kopók. Az alagút bejáratának két oldalánál már várta őket egy-egy katona baltával a kezében, és a tartógerendákat már-már majdnem elvágva vártak az utolsó csapásra. Akhilia előrevetődött, elnyúlt a levegőben, mintha repülne, és közben kiáltott:
- Most! Vágd!
A két katona csapásra emelte a bárdokat, de mielőtt lesúlythattak volna a támadók közül egy nagy tűzlabda csapódott a falba közvetlen az egyik elf mellett, aki azonnal belehalt. A tartógerendák szintén megadták magukat, és recsegve-ropogva törtek össze. A két menekülő őr és a másik aki a bárdot fogta a törmelék alá került, Akhilia kis híján szintén otthagyta a fogát, de csodával határos módon megmenekült.
- Huhh, nem sokon múlott. – állt fel a földről a kém.
A robbanás jóval odébb repítette, és ahogy a levegőben lendületet kapott a becsapódás lökéshulláma, elejtette a pengéit. A törmelék maga alá temette őket is.
- Remek, a pengéimnek búcsút mondhatok. – futásnak eredt fel a főcsarnokba, itt megállt, a falra nézett. – A holdpengék. Ezeket most kölcsönveszem. – emelte le a falról a két félhold alakú gyémántkardot.
Ezek a pengék ősidők óta az elfek birtokát képezik, a legelső démonvadász pengéi voltak. Felhúzta a markolatokat a kezeire, és ekkor különös dolog történt:
- Mi történik? Nem látok! Nem látok semmit!
Elsötétült előtte minden, és csak imbolygott.
- Akhilia! Siess fel! Özönlenek befelé! – hallatszott Hope kiáltása...
Kamelia ekkor érkezett fel a vár tetejére.
- Hope, áttörték a védelmünket! Mindenhonnan jönnek! Elveszett a vár!
- Tartjuk a várat! Ameddig bírjuk erővel, szedd össze a maradék katonát és gyertek fel ide!
- Ethala! – abban a percben a druida eltűnt, és egy kisebb villanás után egy párduc futott kifelé a porfelhőből.
Hope maga alá nézett és már-már kétségbe esve magában suttogott:
- Mi lesz már, Elohim? – Gyere! Muszáj jönnöd! Tudom, hogy jönni fogsz...
A következő percben annak a folyosónak a végén ahol Akhilia támolygott egy robbanás hallatszott.
- Betörtek. A romokat felrobbantották! Végem...
A hang irányába fordult, megpróbált egyensúlyozni, és ösztönösen védekező pozícióba rendezte testét. És bár nem látott semmit, azt gondolta így legalább nem úgy hal meg mint aki megadta magát... Az orkok a robbanás helyén, miután a por elült megindultak befelé.
- Hát itt a vég... – suttogott magában. – Gyertek, ördögfattyak!
Azok szörnyű üvöltéssel rohantak felé felemelt baltákkal, bárdokkal.
Már alig voltak pár lépésnyire Akhiliától, a tünde háta mögül valami nagy fényesség vakította el az orkokat. Akhilia hallotta hogy nem jönnek tovább.
- Vajon mi lehet ez? – fordult lassan körbe, a harc alapvető szabályát, hogy ne fordítson hátat ellenfelének is elfeledve, remélve, hogy lát valamit
- Meg tudjuk csinálni. – hallatszott pár halk hang.
- Még szép. – jött a válasz
A fény eloszlott és 2 sötét alak rohant Akhilia felé.
- Végem. – szólt a vak. – Hát akkor öljetek meg ha...
- A légióért! Előre! – hallatszott az ordítás Fear szájából.
- Lehetetlen... – szólt a vak. – Fear?
- Gyertek mocskos orkok! – rohant a két alak folyamatosan feléjük már Akhot elhagyva. – Elohim, kardélre minddel!
- Hmm. – rántotta elő a kardját a lovag is.
Berohantak az ijedtségtől a földbe gyökerezett lábakkal álló orkok közepébe. Elohim elől, Fear mögötte.
Az első három ork még védekezni sem tudott, a lovag csapott egyet a kardjával maga körül és mindhárom életét vesztette ezután Fear a paladin feje felett átugorva az érkezés közben két orkot szabadított meg a fejétől, de az érkezésnél újabb kettő suhintott fentről a lent térdeplő hírszerzőre. Elohim a hosszú kardjával hárította mindkettőt. Fear felnézett és hirtelen elrugaszkodva az övének hátsó részéről egy-egy dobótőrt szúrt a támadók gyomrába.
Eközben az orkok elérték a vár foka előtti kis teret, ahol Kamelia igyekezett felfelé a megmaradt sereggel.
- Védekeznünk kell, testvéreim! – kiáltott Milla. – íjakat feszíts, tűz!- ám a megmaradt 20 íjász nyilai nem sokat értek a megannyi ork ellen.
- Kardokat! – újabb villanás és a druida már egy medve alakjában rohant a támadókkal szembe, és a korábbi kiáltás hallatóját már nem találta volna senki, hacsak nem tudták volna, hogy ő alakult át.
Már alig választotta el őket a biztos haláltól pár méter, amikor felettük középen egy kékes fénnyel világító portál nyílt meg.
Mindkét csapat lábai a földbe gyökereztek, és pár pillanatig egymásra meredtek, aztán az orkok felfelé tekintetek, a tündék Millára és Kameliára emelték szemüket. A vadász intett, elkezdtek hátrálni, majd pár lépés után ismét vezényelni kezdett:
- Íjakat feszíts!
A portál egyhangúan kavargó kék fénye zavarossá vált, és ezel egyidőben két alak ugrott ki belőle, ám az orkok még mindig a kaput figyelték. A két érkező nő volt, és Millába ismerettség érzése nyilalt belé, de mielőtt emlékei közt kezdett volna kutatni mellőle indult kiáltás:
- Joryn, Angyal, ti itt? – hallatszott Kamelia mondata már ismét elf szájból.
- Nem csak ők! – hallatszott a semmiből egy hang, ami viszhangot vert mindenki fejében, egyszerre volt sértő, és kellemes, mintha először vágná az elmét majd újra begyógyítaná.
- Hozmann! – kiáltott a druida ismét, és felnézett a portálra, illetve az előtte a levegőben álló mágusra.
- Úgyúgy. Nézzetek meg jól, halálmadarak, mert az utolsó amit láttok! – zuhanni kezdett az orkok sorai közé. – Misztikus robbanás! – ordított.
Hozmann mellkasában kis, lilás fényű gömb jelent meg, botját két kezébe fogta, és az ég felé emelte. A stafétát ugyanez a lilás fény járta be mintha szalagként tekeredne körbe rajta.
- A légióért! – kiáltotta és belevágta a földbe a botot, amikor leérkezett.
A fegyver azon végéből, ami a földbe csapódott kékes fény áradt szét a terepen, és egyszerre egy hatalmas robbanás hallatszott, ami Hozmannt elborította.
- Mágus! – lépett volna felé a druida, de Angyal visszatartotta balra maga mellé kitartott kezével:
- Semmi gond. – arcán kissé idegesítően nyugodt kifejezés volt látható, és szeme ugyanezzel az érzéssel csillant fel.
A fény eloszlásával a mágus ott támaszkodott a botjára.
- Jól vagy? – szólt Kamelia
- Megújulás! – szólt Angyal, és Hoz teste fényleni kezdett.
- Köszönöm, rámfért. – mosolygott a varázsló, miközben közelebb lépkedett, és második utastársát kereste szemével. – De hova lett Joryn?
Fenyegetően koppant az acélozott csizma Hope mögött, amikor az ork vezér ért fel. A papnő nem vesztette el hideg vérét, de nem is volt túl nyugodt, tudta, hogy a harcost megáldották a sámánok, és nem hat rá minden varázslata, így korlátozva van a nyers erőt teljes mértékben kihasználó orkkal szemben.
Ennek ellenére bátran, rezzenéstelen arccal fordult meg:
- Itt veszed az utolsó lélegzeted, La’trek. – kiáltott, és fényleni kezdett minden porcikája.
- Azt majd meglátjuk...kislány. – vicsorgott az ork, és maga mögé csapott a kalapácsával. – ne próbálj meg hátbaszúrni, ember!
A semmiből egyszerre Joryn alakja repült ki. Mellkasa beszakadva, bordái összetörve, vállán csúszott pár métert, aztán a falnak ütközve megállt élettelen teste. Pár megfagyott másodperc telt el, és a papnő a sérült lélegzetét várta ezalatt. Hiába.
- Joryn! – kiáltott Hope.
- Így jársz te is! – indított rohamot a vezér, szinte lángoló tekintettel.
- Az istennő az én pajzsom! – vont maga köré izzó fényű teret.
Az ork az elf feje felé indított támadást, de a térerő miatt elrepült a kezéből a fegyver.
- Szent tűz! – kezdett izzani a papnő keze.
Az ork előkapta a tőrét, Közelebb lépett, és mielőtt az befejezhette volna varázslatát, mellbeszúrta. A papnő szava elált, a vezér mintha átölné, a fülébe súgta:
- Elkéstél...kislány. – azzal lelökte a vár fokáról a halálos sebet kapott nőt, mintha csak kolonc lenne.
Teste arra a térre esett, ahol éppen Hozmannék jártak.
- Hope! – kiáltott Kamelia. – Hope! – rohant felé.
Pár iszonyatosnak tűnő másodperc után Angyal és a druida könnyezve érkezett a hason fekvő, inkább kicsavart pózt felvett papnő mellé.
- Nem, ez nem lehet. Hope! Ne hagyj itt minket! – fordította meg Angyal.
Testét egyenesbe rendezte, arcát a hold felé fordította, és mellkasához hajolt, a lélegzetét kereste. – Lélegzik. – sóhajtott, de hallotta a zörgő hangot is, ami szinte biztosan a beszakadt tüdő hangja volt. Néma csendben eresztette a mellkasára a homlokát, és hagyta ahogy aranyszín haja eltakarja az arcát.
A haldokló keze felemelkedett, és mozdulatlan fejjel végigsimította a mellén könnyező arcát:
- Ne sírj, odaát... odaát találkozunk. – köhögött, és a szája szélén vér csordult ki.
Szeme megüvegesedett, lélegzete elállt, teste fényleni kezdett, apró, suttogó alakú gömbök cikázták körbe, majd lassan megálltak, alakzatba rendeződtek. Hope testének alakjába. Lassan kiemelkedtek a testből, szilárdabb, szinte már tapintható alakká rendeződött, és mintha az élő Hope állt volna előttük.
Kamelia jobbját a csapatba nyújtotta, de azok átengedték ujjait maguk közt, majd a kézre hasonlító alakot formáló csapat a druida csuklóját érintette meg:
- Várni foglak benneteket. A legendák földjén, ahova egyszer ti is kerültök. Várni foglak. Elune vigyázzon utatokon!
A suttogók örvényleni kezdtek, és egyre nagyobb kört tettek, majd emelkedtek is, és amikor már mindenki felé értek ezer irányba szóródtak szét. Hozmann elmorzsolt egy könnyet a szeme sarkában.
- La’trek... ezúttal... elvetetted a súlykot... Tele...
- Nem, Hozmann. – szólt Angyal, és kihúzta magát a lelapult fű mellett, ami Hope alakját formálta. Haja szemébe lógott, arcán patakokban folytak a könnyek, mégis mintha a megszokott nyugalom lenne az úr teste felett. – Itt, most, én mondok ítéletet. – törölte meg a szemét.
- Angyal... – próbált ellenkezni a druida a lány mellett, s elkapta a lány balját.
- Nem! – tépte ki csuklóját a szorításból. - nem tartotok vissza. Bosszút állok Hope-ért. – a hangja egyre mélyebb, dörgőbb lett, felszegte a fejét, és eddigi kék szeme vörösen izzott. – Innentől... Nem vagyok papnő! – aranyszín haján vöröses hullám suhant át, és feketévé színezte azt, kisebb szellő kerekedett, és elfújta az arcából.
- Ember kislány... ha úgy véled csak a papnőért kell bosszút állnod hát itt egy másik ok, amiért meghalsz! – mutatta fel Joryn holttestét
- Joryn! – kiáltott Kamelia
- Ezért meglakolsz, pokolfajzat! – kiáltott Angyal
Kék szeme vörösen kezdett izzani, szőke haja feketévé szineződött, papnői, fehér ruhája fekete tónust vettek át.
- Angyal, te...
- Hozmann, hallgass! Ez most az én harcom. – indult futásnak Angyal... akire mostmár nem volt jellemző a neve.
- La’trek, Itt a vége! Mondd el utolsó imádat! – szűrte a szavakat összeszorított fogai közt, és kis szél kerekedett, mi arcából elfújta a haját. – Ütött az órád.
- Szeretném én azt látni, hogy egy magadfajta kislány legyőz ENGEM! A nagy, La’treket. – tartotta maga elé fél kézzel a hatalmas bugogányt, amin Joryn vére száradt.
- Mi tett naggyá? Hogy papnőket és nőket ölsz? Most megfizetsz minden gazságodért! Démoni páncélzat, ölelj körül!
Az egykori papnő gerince mögött fekete gömb jelent meg, és gyorsan közelébe lebegett, majd lassan, mintha megannyi végtagja lenne magához szorította a nőt.
- Akkor kezdjük el... a hordáért! – indított rohamot az ork, mielőtt a teljes procedúra végbe mehetett volna.
- Gyötrelem átka! – legyintett fél kézzel, szeme állása nem mozdult, és egyetlen arcizma se rezzent.
La’trek a földre hullott, fegyvere kiesett a kezéből, két kezével a szívéhez kapott.
- Veled ellentétben én jó leszek hozzád, és gyorsan fogsz meghalni... Veratris! – tartotta ki a kezét a test felé, és sötét örvényszerű jelenség jött létre a támadó teste és közte.
A térden lihegő maga elé meredt, majd hasra borulva görcsbe rándult. Minden végtag a test közepe felé akart közeledni, és hiába próbált ellenkezni a gazdája, semmit nem tehetett.
Az ork teste lassan megadta magát, és a lelke sötét cellában lebegett a nő előtt.
- Kérlek, könyörülj rajtam! A lelkem a tiéd, mit akarsz még?
- Nem tartok igényt a lelkedre... legyen a sorsod a céltalanság, a testedbe többé nem térhetsz vissza. Nem halsz meg, nem is élsz, senki nem lát téged. Száműzlek a két világi sík közé! Sedora! – kiáltott a nő és az ork lelke eltűnt...
A nő térdre hullott, egy könny gördült végig az arcán, talán még Hope elvesztése miatt, talán mert saját régi valóját sajnálta... Érintést érzett a jobb vállán, majd ismerős hang ütötte meg a fülét:
- Hát vége van. – szólt Hozmann már a nő mögül.
Ismét léptek hallatszottak, sőt inkább futó léptek. Egy egész – legalábbis annak vélt – osztagé.
- Nem, nincs! Még mindig jönnek! Egy újabb sereg! – kiáltott Kamelia.
Lent az alagútban Elohim és Fear éppen a horda maradék katonáival harcolt.
A paladin a sarokba szorított egy orkot, Fear már kint volt az alagútból és éppen a kint lévők utolsójának vágta el a torkát.
Az Elohim által sarokba szorított ork látva sorsát, és hogy semmit nem veszíthet, futásnak indult félre lökve őrzőjét, és a tehetetlen Akhilia felé vette az irányt. Fear éppen ebben a pillanatben lépett be újra az alagútba, és azonnal futásnak eredt, de már ő is tudta, hogy nem éri el.
- Akhilia! Neee...
A füle mellett pár centivel egy vörös nyílvessző suhant el ami az üldözött hátába fúródva megállította azt. Elohim felállt és kifelé tekintett. A füstben lassan egy karcsú kecses alak rajzolódott ki íjjal a kezében, s ahogy egyre közelebb haladt feléjük:
- Milla! – kiáltott Fear, és a lány szótlanul közelebb lépkedett, miután meglátta Akhiliát már futott.
- Jól vagy, bátyám?
- Minden rendben, de ha ti nem vagytok...
- Elég lesz. Indulás fel, Hozmannékhoz! – szólt Fear, és Akh jobb karját a vállára vette.
- Hozmann is itt van? – kérdezte Akhilia.
- És Angyal, meg Joryn is. – vette a vállára a bal karját Elohim.
- Egyesült a légió? – állt fel a vak, és nézett Fear arcába, mintha tudná, hogy merre van.
- Nem egészen... de majd beszélünk róla, most menjünk fel a többiekhez. – indult meg az ember felderítő.
Felsiettek a vár fokára, már amennyire lehetett sietni egy vakot siettetni.
Az alagútból kiérve a térre érkezett, amin Hozmann és a többiek álltak, a druida vette észre először az érkezőket.
- Akhilia, veled mi történt? – kérdezte elhaló hangon Kamelia.
A vadászlány fürge léptekkel futott előre, végig szótlanul jött, mintha már tudna, érezne valamit, s közben az Akhiliát hordozó másik két ember is odaért Kameliához.
- Nem tudom, a gyémántpengéket felvettem és elvesztettem a látásom.
Szólt lógó fejjel, mintha szégyellné magát, de a druida mintha értene valamit belőle;
- A pengék... – Milla sikítása hasított a levegőbe.
- Mi baj? Hoz, Joryn, Angyal! Gyertek ide mind, bár nem látlak titeket tudni akarom hogy éltek, és itt vagytok.
Kamelia ott maradt ahol volt, Angyal Hozmann mellett ült a földön, és maga elé meredt, egy kósza hümmögést dobott oda jelenlétének bizonyítására.
- Nos... tünde mester... – szólalt meg Hozmann. – egy csatában mindenki áldozatokat hoz.
- Hozmann, hogy érted ezt?
- Joryn, La’trek kalapácsától kapott hatalmas sebet, amibe azonnal belehalt. Hope-ot mellbeszúrta, így ő is a másvilágon van mostmár. A...
- Micsoda?! Hope halott? Nem lehet! – kiáltott üres szemmel Elohim, és megfosztva támaszától Akhiliát, Milla felé rohant.
- Igen, halott. Nem tehettünk semmit. De Angyal se angyal többé. Legalábbis a külseje ezt nem tükrözi.
- Így van. – fordult meg a csuklya alatt rejtőző egykori papnő, ami alól csak a vörösen izzó szeme látszott fényleni.
- Angyal, mi lett veled? – kérdezte Fear teljesen elsápadva. Egyrészt a nagyrabecsült papnő, és a szárnyai alatt nevelkedő hírszerző halála után ez csak a kegyelemdöfés volt Fear önbizalmában.
- Bosszúra éheztem. – sóhajtott, majd ismét elfordult. - Megszegtem a papnők esküjét miszerint ennek az érzésnek nem engedhetek. A rendem ki fog tagadni. Semmi keresnivalóm nem lesz az emberek közt.
Milla Hope teste mellett térdelt, könnyei patakokban folytak végig arcán, egy hófehér holdruha darabot tartott a kezében, s ezzel itatta fel a könnyeit.
Hope ruhájából való volt a szalagszerű darab. A papnő teljes ruházata ebből a különleges anyagból készült, amelyet a holdkutak ereje sző össze. A renden belül minél több ilyen darab volt egy papnő ruházatában, annál nagyobb megbecsülést, tiszteletet, egyfajta rangot jelentett.
Milla zokogása csilapodni látszott, utóljára törölte meg arcát a szinte ízzóan fehér kötéssel, és mély levegőt vett, már nem folyt könny a szeméből. A kezében tartott tárgyra nézett, majd megszorítva azt az arcához emelte:
- Egy okkal több, hogy összeálljon újra a Főnix Légió! – szólt.
- De... de Hope... – suttogott Elohim.
- Hope is ezt akarta volna. – vágott vissza Milla. – Azt akarná!
- Így van. A Főnix Légió mindig az elsők között volt, tegyünk érte, hogy ismét oda kerüljön! Minden szövetségi klán legjobbjai közé emelkedve egymást segítve harcoljunk... egymásért! – szólalt meg Fear, már viszonylag stabil idegállapotban.
- De előbb innen jussunk ki... szólt Kamelia. Az orkok ismét támadnak, és alig vagyunk huszan.
- Hozmann, újabb portált tudsz készíteni? – állt fel Elohim, és fordult a feléjük közeledő mágusra.
- Nem. Nincs meg se az idéző rúna, se a párja nálam. Egyetlen egyet őriztem már nagyon régóta. – ért oda, és követte őt az összes volt Főnix Légiós.
Milla bal csuklójára kötötte a szalagot, kétszer is ellenőrizte a csomót, nehogy elhagyja, és szintén felállt.
- Akkor itt a vége az új légiónak? – kérdezte Angyal.
- Felesküdtünk arra a madárra, ami a porból kel ismét életre! Felesküdtünk, hogy amíg bírjuk erővel megyünk előre, nem ismerünk meghátrálást! Felesküdtünk, ha nem kel új életre a láng bennünk Soha! SOHA nem voltunk érdemesek a névre! – emelte a kezét Hope teste fölé Hozmann a jobbját. – Mit mondotok?
Milla bal keze a máguséra emelkedett, csendes szellő remegtette meg a szalag széleit. – Az ő emlékéért.
Sorban, csendesen követték a kezek a lányét, s legvégül Elohim tette középre az övét, mintha nem lenne kedvére a dolog.
- Nem. – szólalt meg Fear. – Egymásért.
Hozmann körbenézett mindenkin, mindenki szemén időzött egy keveset, aztán Hope lehunyt szemére meredt, majd ismét beszélni kezdett: - Egy élet. Egy élet a sok közül, mely főnixnek hívta magát annak idején. Egy lélek, mi soha nem hal meg, mert bennünk él. Azzal a tűzzel adlak vissza teremtődnek, amire felesküdtél, Hope, Elune papnője, a főnixek egyike. – indult el lágy, szinte szelíd tűz a test felé, és lassan, mintha körülölelné a földön fekvő nőt semmilyen sérülés nélkül egészben emésztette el azt.
- És most? – törte meg Akhilia az elnyúló csöndet.
- Védjük a vár fokát ameddig tudjuk. Hope s Joryn emlékére! – húzta ki kezét Milla a többi közül, és íját a vállára akasztva elindult a vár fokára. – Íjászok, elbarrikádozni az utolsó feljárót!
Kamelia két kezével intett egyet, s a földből gyökerek erősítették meg az ajtót, amit maguk mögött bezártak a felfelé haladás közben. – Siess, Shan’do. Siess!
Mind a torlaszok mögé bújva várták az utolsó támadást.
Hosszú, és vérfagyasztó percek voltak ezek. Érezték, tudták mindannyian hogy ezek az utolsó pillanatok amit átélnek.
- Sosem hittem volna, hogy így halok meg. – szólt Akhilia.
- Én mindig is így akartam. Köztetek, csatában. Fegyverrel az oldalamon. – mosolygott Fear, és megmarkolta a mellette ülő csuklóját.
- Hát... ennyire talán nem kéne elvesztenünk a reményt. Lehet még ebből akármi, hiszen Selidor elindult a mesteremhez. – szólt Kamelia.
- Miért nem mondtad ezt előbb? – kiáltott Hozmann.
- Ennyire fontos lenne?
Ebben a pillanatban már válasz nem érkezett, hiszen az orkok megérkeztek a vár előtti térre, ahol a sok összeégett tetem feküdt.
- Sok ezer testvérünk halt meg itt, orkok! Támadás, az utolsó szálig lemészárolni mindet! A hordáért!
- A hordáért! – zengett a sokaság szájából, és a dübörgés viszhangot vert a várban, ami jelezte, hogy mor nagyon közel vannak.
- Védjük a helyünket amíg tudjuk. – szólt Elohim
A horda katonái özönlöttek felfelé a lépcsőn. Egy koppanás, a gyökereknek hála ezt még bírta a hatalmas ajtó. Aztán mégegy, de a nehéz érckapu az erős druida mágiával ötvözve még így is büszkén állt, bár megroppant. Kis szünet. És egy harmadik dördülés, ami után recsegés, sőt, inkább pattogás – ahogyan a fém elválik a másiktól – verte fel a csöndet, és a kapu megadta magát.
- Valami jön. Vagyis... Sok valami – szólt Milla, látszott rajta, hogy koncentrál, és Hozmann meg mert volna esküdni, hogy még a füle is mozog.
- Mire célzol? – szólt Elohim
- Az erdőből lépteket hallok. Nagyon sokan vannak. Rengeteg éjszabja! Az egyikük teljes vértezetben, nagy zajt csap... a papnők csengőjéhez hasonlóan csörög – várt egy lélegzetvételnyit, Az erdő szélén ezüst színű kövek csillogását verte vissza a hold. – Legalábbis nem éjtünde szem ezt láthatta. - A több száz íj felajzása már emberi füllel hallható hangot kreált, mintha több száz gally hajlana meg. Egy éjszabja üvöltése hallatszott.
- Lehet ez? – nézett az erdőbe a lány.
- Bandu fal’ador! A pokolra mindegyikkel! – hallatszott a kiáltás az erdőből.
A vezényszóra több száz nyílvessző indult meg a felfelé igyekvőket célbavéve.
- Ash'alah, indulás, Őrszemek, roham! – sivított végig a nő erélyes, parancsoló hangja a fák közül a szurdokon, s ezt követően egyetlen tiszteletet kívánó üvöltésben harsant fel az éjszabják hangja, ahogy megindultak a hátukon ülőkkel az erőd csúcsának.
- Tyrande! – kiáltott Milla mintegy újjászületve, mosolyogva.
Felugrott a barrikádra, ami mögé eddig lapult, és várta, hogy csatlakozhasson a rohamozó csapatokhoz. Arcáig aljazta íját célzott, s újabb páncéltörő nyíl repült célpontja felé.
- Meg vagyunk mentve! – kiáltott Kamelia, és Millához hasonlóan tett. – csak íj és nyíl híján a természet erejét használva indított támadást.
Felettük három nagy árnyék repült el, három hatalmas madár, leszálltak a vár előtti térre, és átváltoztak. Nagyjából ugyanolyan magas, karcsú, mégis erőteljes megjelenésű éjelf férfi, és egy driádalak – Cenarius fajtája – állt a támadó csapatok között. Az egyik maga fölé emelte két kezét, s sötétzöld haját a másik sötétkékével vihar erősségű szél kezdte rázni.
- a Vadon Őrei! – kiáltott Kamelia – Malfurion, Fandral, Romulos!
Süvöltő forgószél formálódott a rendezetlen, vad lökésekből, és a kék hajú a közepére állt, emelkedni kezdett, egyre magasabbra, haja sörényként lobogott a szélben, kezét az ég felé emelte, a csillagok egyenként villámgyorsan felcsillantak.
- Csillagok, adjatok erőt! – visszhangzott a hangja, amit a vihar korbácsolt ekkorára.
- Dühvihar mester... – nézett rá Kamelia.
Az égből hatalmas fénnyel nyílzáporként hullottak alá a csillagok pici szilánkjai, ami egyesével ölték az orkokat.
Néhány perc után az összes ork meghalt, két osztag pedig megadta magát. A Liget Őrei és Tyrande felmentek a tetőre, a katonák elfoglalták az erődöt kisöpörték az orkokat, megkezdték a holtak elszállítását, eltemetését, és a maradék azonnal hozzálátott az újjáépítésnek.
- Üdv néktek, bajnokok. – szólt a robosztus hang, még a vihar nyelvén, amit az előbb irányított.
- Ishnu Alah. – szólt Tyrande, picit biccentve, mintegy tisztelete jeléül.
- Üdv, megmentők. – hajtott térdet Elohim, és vele együtt az összes még életben lévő katona.
- Ne! ne térdeljetek előttünk, nekünk kellene előttetek. – állította fel őket Romulos, a driád. – Ha ti nem vagytok, a szurdok elesik.
- Talán félre ismertük az embereket, Malfurion. – szólt Tyrande.
- Igen, lehet. - szólt Fandral, de végig oldalt maradt, mintha ki akarna maradni a beszélgetésből, a driáddal együtt két oldalt hátrébb helyezkedtek el, míg a pár elől, szinte kézenfogva állt.
- Nagy bátorságról és vitézségről tettetek most tanúságot. Úgy a hold gyermekei, mint a keleti királyság, Lordaeron fiai. Köszönjük. – hallatszott ismét a hang, mely előbb oly fenyegetően süvöltött végig a szurdokon de mintha a mellette álló nő közelsége lágyította volna meg.
- Kötelességünket végeztük, és sok bajtársunk lelte halálát. Köztük Hope is. Akhilia pedig elvesztette a látását. – szólt az egyik íjász.
- Hope lelke Elune mellett marad, ne féltsétek. Igaz papnő volt életében, az marad holtában is. – szólt Tyrande, és végig Millát pásztázta szemével. A lány szinte érezte, ahogy végigméri őt a főpapnő, kiváltképp a csuklóját.
- Emlékeztetsz valakire, őrszem. – szólította meg.
Milla szíve nagyot dobbant, s felemelte fejét szó nélkül, a papnőre szegezte tekintetét, ki mélyen belefúrta a lány szemébe magát. – Shandris. – szólalt meg Tyrande önkéntelenül, s mire észrevette, hogy ezt nem akarta kimondani, már késő volt. – Ügyesen bánsz az íjjal, leány. Csakúgy, mint ő. Vele is csata után találkoztam először... Nem lenne kedved csatlakozni Elune papnőihez?
Ekkora megtiszteltetésben kevés őrszem részesülhetett. Hogy őt, felkérjék papnőnek? Álmodni sem mert róla, főleg arról, hogy maga Tyrande, az őrszemek, és a templom vezetője kéri fel. Méltatlannak érezte magát arra, hogy szóljon, ezért csak lehorgasztotta a fejét ismét, szó nélkül, s tekintete a csuklójára kötött szalagra szegeződött.
Tyrande éretette a mozdulatot, illetve inkább csak sejtette, és inkább nem fírtatta a lány döntését.
- Akhilia, a látásodat hogyan vesztetted el? – vette át a szót ismét Malfurion.
- Az alagút védése közben a fegyvereimet maga alá temette a törmelék, és a falról leemeltem az első démonvadász pengéit. – magyarázott a háttal az egyik falnak dőlt éjtünde a földön ülve, mintegy félvállról véve a sorsát, azonban a kérdező arca a válasz hallatán elkomorult.
Rövid tűnődés után aztán kibökte azt, ami cikázott a gondolatai közt:
- Ezzel elkezdődött démonvadászi kiképzésed.
Az előbb nyugodtan hanyatt dőlt alak szinte megpördült ültében, a hang felé, mindkét szemöldökét felhúzva arca érdekes kékes színt vett fel – az éjtündéknél ez volt a sápadtság jele.
- Kiképzés? De hát...
Elméje csata után kezdett megnyugodni, még ha vakon is tér haza... Most ezek a nyugodni kívánó tekervények olyan kuszák lettek, mintha ezernyi madár röppent volna ki a fészekből, és mindegyik külön irányba vitte volna egy-egy darabját.
- Minthogy nem születésedtől fogva tart a képzés, elképzelhető, hogy nem lehetsz olyan erős mint akármelyik vadász. De ha nem állsz neki bánni fogod. Sőt, megvan a remény arra is, hogy te légy eddigi legnagyobb dé... – egy ismerős alak emléke suhant át elméjén, s elfolytotta a gondolata végének kifejezését.
- Értem, Malfurion. – Akhilia pontosan tudta, hogy kire gondol a druida. Dühvihar Illidan.
- Gondold át, és dönts helyesen! – a mágusra emelte a pillantását. – Hozmann mester, ki átkozott el ezzel a varázslattal?
- Milyen varázslat? – emelte fel a fejét a korosodó mágus.
- Szellemmágus, így emlegetnek. Mi történt? – Szellemmágus. Senki nem említette azidő alatt e nevet, amíg itt voltak, valami azt súgta a varázslónak, hogy tudja a kérdésére a választ is, de mégis válaszolt.
- Hosszú történet, legyen elég annyi, hogy La’trek megsebzett egy csatában, és azóta vagyok ilyen.
- Ez egy igen ősi átok, és az képes ilyet csinálni, akinek a szívét megfertőzte a Korbács.
- A Korbács? – szólt Elohim
- Igen. A szíve helyén már nem az a dobogó, lüktető szerv van, hanem egy lélekkő, amit nem tud uralni, a Lidér Király irányítja. Ha ez a lélekkő megsemmisül, az átok, amit elszórt a világba elszáll.
- Natalia... – suhant végig a paladin agyán a név.
- Akkor kezdjük! – szólt Angyal, és felhasította az ork mellkasát, kiemelte a követ. – Ez lenne az, Malfurion?
A kő feketén izzott, és vörös fény lüktetett benne, mintha dobogna.
Malfurion belül elfintorodott. Zavarta a kő puszta jelenléte is, és ezt csak tetőzte, hogy az előbb még papnőként említett „Angyal” olyan könnyedén hasította fel egy – valamikor – érző, lélegző lény mellkasát, és tépte ki a szívét.
- Igen ez. Paladin, te vagy az egyedüli, aki képes rá a jelenlévők közül, hogy összetörd, és megszabadítsd a bajtársadat az átoktól.
- Értem. – nézett maga elé, a kőre, és elillantak az előbbi névvel kapcsolatos emlékek a fejéből. – És hogyan csináljam?
- Használd őseid tudását, ami mind mind ott nyugszik benned.
- Őseim? De hát azt sem tudom kik voltak azok! Tizenöt évesen elvesztettem az emlékezetem és azóta csak arra emlékszem, hogy Felaidas hogyan menekített ki Andorhal városából, mielőtt...
- Mélyedj el magadban! Keresd a választ, és megtalálod, minden ott van benned.
Elohim becsukta a szemét felállt, a kő felé fordult ami ott lebegett előtte miután Angyal elengedte.
Elméjében kutakodott, képek jöttek elő. A felavatása 10 éves korában. Egy kép, amikor Uther könyve mellett állt és azt böngészte.
- A fény pecsétje. -
Malfurion elmosolyodott, a paladint furcsa fehér fénygömbök vették körül, és mint gyűrűk köröztek körülötte, egyre gyorsabban, egyre jobban cikázva, majd egy pillanat erejéig mindegyik a hirtelen felemelkedő ökölbe csapódott.
- Terodas! – kiáltott.
Az ég meghasadt, és egy lángoló, villámló kalapács zuhant a kő felé, és porrá törte azt, az a gömbök a kő helyét járták körbe, és Hozmann felemelkedett, az ég felé meredt. Fekete gyűrűk rajzolódtak ki körülötte, amikbe a gömbök belecsapódtak, és folyamatosan fehérre váltottak. A teste ismét a régi lett, a ráncai eltűntek, tekintete emberi lett, aztán a gyűrűk elengedték, leszállt.
- Köszönöm. – ebben az egyetlen szóban több, mint két év szenvedése köszönt vissza, és tűnt el a mágus torkából. Hangja érthetőbb lett, eltűnt a szavak hörgésszerű visszhangja.
- Malfurionnak köszönd! – szólt a lovag.
- Ugyan, én csak segítettem, te hajtottad végre a te akaratod. – nézett az égre a druida. - Ideje mennünk. A csillagok vezessenek utatokon! – forgatta meg köpönyegét, miközben megfordult, de a mellette lévő nő megállította, magához ölelte.
Amaz viszonozta az ölelést, és oly sokatmondóan nézett az alacsonyabb papnő szemébe, mintha a világot ígérné neki. Szótlan álltak egy darabig, majd Fandral intett társának, és körbevették az embereket. Kis idő múlva Malfurion is csatlakozott. Zölden izzó tenyerüket a középen állók felé tartoták.
- Shan’do, várj! – szólt Kamelia, és megtörte a halványan kirajzolódó háromszöget a druidák közt.
- Mondd, Tero’san, mi az?
- Én... szeretnék velük menni. A Főnix Légióba tartozni. Ismét a barátaimmal lenni. Nem vagyok nagyobb segítség, mint akármelyik tanoncod, gond nélkül pótolhatod hiányom.
- Utóbbi szavakat nem is hallottam! – dörrent meg a hang, mintha dühös lenne. – Felesleges tagja nincs a Liget Őreinek! Akhilia, gondolom te is így érzel.
- Igen.
- És én is! – szólt Milla. – Suttogószél, kérlek, engedj el. Itt már nincs rám szükség, engedj a barátaimmal!
A papnő tudta, hogy ez lesz a lány kérése, valahogy árasztotta magából az engedetlenséget, fékezhetetlen volt, nem tudott neki parancsolni, mindig a saját útját járta. Nem is látott esélyt a vita megnyerésére:
- Legyen hát. Ishnu Dal’dieb!
- Menjetek békével! – szólt a végén Romulos villámlászerű hangja, mely mégis életet árasztott, és közben ismét felemelte a karját társaival együtt. Ezúttal nem hármójuk közt, hanem rajtuk kívül egy kört leírva körülrajzolta az indulókat. – Elune világítsa be utatokat!
A hat kitartott kézen zöldes, csillámló fényű, és hangú fény cikázott át egyre gyorsabban, az óramutató járásával ellenkezőleg. A középen állók egyre homályosabban látták a körülöttük állókat, szinte beleszédültek, ha követni akarták a hullámlást, majd mintha forgásnak indult volna alattük a talaj, váltakozott körülöttük az arc, ami éppen rájuk néz.