Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2002 december (május, június, július, augusztus, szeptember, október, november)
Andrassew Milosnak, szeretettel
December
31. (kedd) Holnap lesz 180 éve Petőfi megszületésének - ha jól
számolom. Egy költő, aki csak megszületett, de képtelen meghalni. Itt hagyott
bennünket a bizonytalanságban, bolyong valahol a világ felett, mint mindig is tette
életében: éhesen, kalandra készen, megpihenésre várva, de akit másnap-harmadnap
mégis tovaűz a veleszületett nyugtalanság.
Tízvalahány éve úgy terveztem, egyéni elképzelés alapján
megszerkesztem a költő válogatott verseit - saját válogatásban, amely ne csak s ne
is elsősorban a kimondott Petőfi-slágereket tartalmazza, hanem olyan, kevésbé ismert,
idézett darabokat is, melyek maibbá, líraibbá, kevésbé heroikussá árnyalják a
költőről őrzött általános és sematikus képet. Ám az ambíció nagyobbnak
bizonyult a kitartásnál, pontosabban a magamra vállalt feladattal, annak
aprómunkájával közelebbről szembesülve rájöttem, hogy nem lesz se időm, se erőm
olyan méretű búvárlásra a Petőfi-művekbe és -irodalomba, hogy a vállalkozás
több legyen szeszélyes, amatőr kísérletnél, ne maradjon meg az egyszerű üzleti
vállalkozás keretei között.
Ez rögtön a rendszerváltás utáni esztendőben történt, amikor
piacos alapokon a Romániai Magyar Szó mellett fel akartuk támasztani az olcsó könyv
kiadásának gyakorlatát. A lap még Előre-korában - amíg a vállalkozás bele nem
fulladt az ideológiai szempontú számonkérés szennyvizébe - Előre Kiskönyvtár
néven több tucatra rúgó népkönyvet hozott ki, fűzve, puha kartonkötéssel,
filléres áron, nagy példányszámban. Volt köztük (tetszőlegesen sorolom)
szakácskönyv, Petőfi összes, Robinson, ufológiai összefoglaló, sportok könyve,
orvosi tanácsok (nem is egy!), útirajzok, Ráth-Végh István, jogi kalauz, világ
országai...
Túl nagy sikerük volt annak idején, ezt kellett valahogy felülről,
intézményesen, s mégsem feltűnően, minden pánikkeltés nélkül visszafogni. Ezért
múlt ki.
1989 után lelkesen feltámasztottuk, de csak ideig-óráig sikerült.
Mire becsületesen beindult volna, összeomlott az addig állami kézben lévő
könyvpiac, amely sajnálattal visszamondta a további, szerződésben rögzített
vállalását, hogy átveszi tőlünk a mindenkori sorozat teljes példányszámát.
Ráadásul az addig foglalkoztatott nyomdában is változott a hangulat, egyre kevésbé
voltak hajlandók hitelben dolgozni, mi viszont csak leszállítás után juthattunk
pénzhez. A bomlás jelei akkor hangsúlyozódtak, amikor a központi könyvelosztó
befuccsolt, s a megyei intézményekkel külön-külön kellett intéznünk az
elszámolást. Micsioda udvarlás, könyörgés folyt ahány megye, annyifelé! Akkoriban
mindenki a központosítás megszűnését éltette, mi pedig elátkoztuk az anarchiába
és voluntarizmusba torkolló önállóságot... Fura ördögi kör alakult ki, aminek a
sorozat halála lett az eredménye. Így maradt terv a Petőfi-válogatás is, bár a
búvárkodás első, kezdeti szakaszán túljutottam, kijegyeztem a szóba jöhető versek
lajstromát, sőt, a kézirat összeállításának is hozzáláttam. A könnyebb
fellelhetőség végett a megfelelő lapokhoz egy-egy papírszeletet is betűztem,
amelyeket olyan ütemben emeltem ki onnan, ahogyan a gépeléssel haladtam. Munkakedvemet
fokozta az a tény, hogy így legalább használni voltam kénytelen a Pusztai Péter
barátomtól adományozott Canon elektronikus írógépet,amely napohosszat odahaza
hevert, engem várva - egyéb munkára az estig tartó lapkészítés egyre növekvő
hajszája mellett képtelen lettem volna. Néhányszor még elővettem a félbemaradt
munkát, de kedvemet véglegesen letörte az a tény, hogy hírét vettem: a
marosvásárhelyi Látó folyóirat ugyancsak Petőfi-valogatással készült kirukkolni,
ami aztán meg is történt, ha jól emlekszem, éppen Markó Béla válogatásában.
Erre megadtam magam. Olyannyira, hogy arra sem volt kedvem, legalabb kivancsiságból
összevessem a Markó-féle valogatást az enyémmel.
Most, a holnapi születésnap előtt még egyszer elővettem az
agyonfogdosott, szerkesztésre használt Összes-t; a kötet második részéből
sárgásszürkén, csapzottan lógnak ki a valamikor behelyezett cédulák. S ha már
idáig jutottam, akkor egy utolsó erőfeszítéssel még ideírnám a versek címeit,
legalább így átmenteni az időben ezt a felhagyott szellemi kalandot - hátha valakinek
kedve támad végigmenni a nyomokon...
Tudom, az általam ajánlott forma némileg arra a viccre emlékeztet,
amikor a börtönben az emberek megszámozzák a vicceket, s a végén már csak a
számokat emlegetik, ami elég ahhoz, hogy a hasukat fogják nevettükben.
Meg aztán megkérdőjelezhető a válogatás miért-je is. Joggal
vetődik fel: ez miért nincs benne? Hát az? Hát amaz? A kérdés természetesen minden
esetben jogos, a válasz ugyanakkor roppant egyszerű és nyilvánvaló: azért, mert
válogatás, amely nem haladhat túl bizonyos méreteket, arányokat.
(A válogatást az Összesben használt elrendezés mentén végeztem.)
Tehát:
1842
A borozó
Mi haszna, hogy a csoroszlya...
A Dunán
Hortobágyi kocsmárosné...
Hazámban
Furcsa történet
Első szerepem
Disznótorban
1843
Pálnapkor
Üresen áll már a kancsó...
Farkaskaland
Jövendölés
Kakasszóra hajnal ébred...
Emlény
Szeget szeggel
Az én mátkám
Távolból
Befordultam a konyhára...
Kördal
Kis furulyám szomorúfűz ága...
A szerelem, a szerelem...
A virágnak megtiltani nem lehet...
Nem megyek én innen sehova...
Síkos a hó, szalad a szán...
Temetésre szól az ének...
1844
Fütty
Szomjas ember tűnődése
Hirös város az Aafődön Kecskemét...
Virít a kikirics...
Füstbement terv
Egy estém otthon
Fürdik a holdvilág az ég tengerében...
Ebéd után
Sírom
Vizen
A faluban utcahosszat...
Meredek a pincegádor...
Nem nézek én, minek néznék az égre...
István öcsémhez
Bucsu a színészettől
Pusztán születtem
Megy a juhász szamáron
Az alföld
Az utánzókhoz
Ezrivel terem a fán a meggy...
Tompa Mihályhoz
Színészdal
A tintásüveg
Csokonai
A borhoz
Gyere, lovam...
Szerelem, szerelem...
1845
Jaj, be bús ez a harangszó!
Álltam sírhalma mellett...
Téli világ
Így is jó
Gyors a madár, gyors a szélvész...
Mulatság közben
Mi kék az ég!
Magyarország
Paripámnak az ő színe fakó
Fekete kenyér
Éj van
Fa leszek, ha...
Piroslik már a fákon a levél...
A hűtlen barátokhoz
A négyökrös szekér
A magyar nemes
Remény
Álmos vagyok és mégsem alhatom...
1846
Itt állok a rónaközepén
A bánat egy nagy oceán
Mit ettél föld...
Hány csepp van az oceánban...
Erdőben
Rég elhuzták az esteli harangot...
A nép
A bilincs
Ereszkedik le a felhő...
Kellemetlen őszi reggel...
Véres napokról álmodom...
Reszket a bokor mert...
Egy gondolat bánt engemet...
1847
Szabadság, szerelem!
Ha férfi vagy, légy férfi...
Kutyakaparó
A kutyák dala
A farkasok dala
A XIX. század költői
Arany Jánoshoz
A Tisza
Katonaélet
A virágok
Rongyos vitézek
Legszebb versem
Bányában
Arany Lacinak
A csonka torony
A gólya
Fölszedtem sátorfám...
Az erdőnek madara van...
Alkony
A munkácsi várban
Amott az a hegy...
Augusztus 5-dikén
Falu végén kurta kocsma...
A vándorlegény
Megbántott a rózsám...
Valahogy
ősz elején
Beszél a fákkal a bús őszi szél...
Szeptember végén
Csendes élet
Tíz pár csókot egyvégbül...
Dicsérsz, kedves...
Rózsabokor a domboldalon...
Pató Pál úr
Vasuton
Még alig volt reggel...
1848
Feleségek felesége
Minek nevezzelek?
A rab oroszlán
A puszta, télen
Anyám tyúkja
A tél halála
Nemzeti dal
15-dik március, 1848
A szabadsághoz
Föltámadott a tenger...
Szülőföldemen
Forradalomn
Jőj el végre, valahára...
A vén zászlótartó
1848
Szeretlek, kedvesem
Itt van az ősz, itt van újra
Az év végén
1849
Az erdélyi hadsereg
Szörnyű idő
Szilveszteri képeket küldök: az RMSZ utolsó, ezévi számának címlapjáról a két
fő illusztrációt mellékelem - Pusztai Péter és Irina munkáját, valamint Kellere
Emese karikatúráját.
vegyétek egyétek
lassan elhagynak fogaim
s már csak könnyen hasadó kifehéredő
érdes körömmel kapaszkodhatok
életembe
egy harang nyelve mintha egyre csak ingana ingana
de sose bongana
már vicsorítani is alig
és fogvacogni is alig-alig
diótólmogyorótól kenyér héjától
keserű búcsú
oly jó dolog a lemondás
ha szükséges ha muszáj
legalább több jut majd nektek
csak nyugodtan
vegyétek egyétek
Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója
December 30. (hétfő) Az egyetem
ugyanannyi jót tett velem, mint amennyi rosszat. Sikeres felvételim elhitette velem,
hogy a jók között is a legjobbak közé tartozom. Ami már csak azért is nevetséges,
mert nem csak magyar szakból állt az egyetemi világ, téves következtetésemet viszont
csak abból a tapasztalati tényből vontam le, amire rálátásom lehetett. Hogy hány,
nálam sokkal tehetségesebb, érdemesebb ember került be a matematikán, földrajzon,
történelmen, közgázon, az meg sem fordult a fejemben, ráadásul jól láthatóan
kitetszett, hogy a kétféle mércés felvételi látványosan sok selejtet is lopott
közénk - nem a származásuk folytán, hanem mert a pozitív diszkriminációs rendszer
könnyen manipulálható volt és nem versenyen alapult.
Tudom: az ember mindig okosabb a vesztett csaták után, én meg a
felvételi csatáját éppen hogy megnyertem: elégedett voltam magammal. S úgy láttam,
mások is. Mindez hízelgett a hiúságomnak, ambícióimat táplálta, amelynek - most
így tudom meghatározni: egyetlen konkrét tétje volt: a többiekhez tartozni, de minden
áron kitűnni a többiek közül. Ébredező igazságérzetem pl. jogosnak találta a
nagyistváni felvetést: a kétkeziek családjából származók valóban hátrányban
vannak, amiről ők nem tehetnek, amiben ők vétlenek. Valamiképpen tehát ténylegesen
is segíteni, támogatni kell őket. És bár személy szerint engem is sújtottak az
ennek érdekében fogant intézkedések, pillanatnyilag mégsem szubjektíven viszonyultam
hozzájuk, hanem a kívülálló szemével. Majdhogynem olyan pillanataim is voltak,
amikor azt sajnáltam, miért is születtem abba a családba, amelybe születtem, miért
nem tartozom én is ahhoz az osztályhoz, akié a jövő, s ahonnan - mert elhittem a
logikusan hangzó szlogenek mindegyikét - eredeti, friss, romlatlan tehetségek
özönlenek a szellem világa felé, csak egyengetni kell az útjukat, be kell őket
emelni a tudás falai közé, ahol majd virágba szökkennek.
Az első egyetemi hónapokban nagy hévvel vetettem magam az
ismerkedésbe, s különösen a munkás és falusi sarjak társaságát kerestem,
közöttük próbáltam vegyülni, hozzájuk közelebb kerülni. A magamfajta
városiakból pillanatnyilag elegem volt - iskolai életemre, annak hangulatára és zárt
levegőjére emlékeztetett, amitől mihamarabb végleg szabadulni szerettem volna.
Tetszett, hogy új társaim felnéznek rám, mert valahogy mégis csak a tanár úr fiát
látták bennem, amit viszont én szerettem volna elfeledtetni, ugyanakkor két kézzel
pazaroltam rájuk rokonszenvemet: olvasnivalót hoztam számukra otthonról, moziba mentem
velük, együtt jártunk húsvétkor kolozsvári kolléganőinket meglocsolni, akik
végtelenül örvendtek a szép számú legényhadnak - lehettünk vagy haton-heten -, s
mikor az otthoniak egyedül hagytak a leányzóval, azzal az ürüggyel, hogy
valamelyikünk csakis friss csapvizet kér, a konyhába küldtük a kolléganőt.
Távollétében a srácok villámgyorsan megdézsmálták az asztalra bőkezűen kirakott,
sonkával, tojással, sajttal, savanyúsággal, gombával, mindenféle süteménnyel teli
tálakat s e célra magukkal hozott táskákba söpörték be a zsákmányt. Néhányan,
akik csak asszisztáltunk a nap folyamán többször megismétlődő fegyverténynek,
gurultunk a nevetéstől, a háziak pedig minden esetben elégedetten konstatalták: ezek
a fiúk remekül érezték nálunk magukat, s a harapnivaló is ízlett nekik, mert
derekasan fogyasztottak...
fátyol
időtlen por szitál tán meg se hallom
csak huzat neszez át a fűtetlen szobán
a por meg gyűl s mindenre rátelepszik
egy város pora hull át a szitán
belepve könyvet képet polcok homályát
lámpák égőit szőnyeget a kályhát
undok bársonya úgy tapad ujjamra tenyeremre
hajamra mintha valakinek ebben kedve telne
mit tehetek néha letörlöm mindhiába
minden mozdulat fölösleges e porvilágban
s tudom vár ránk valahol a hótiszta metsző kristály levegő
olykor még odavágyok ám fogytán a felhajtó erő
"de látod amottan a téli világot?"
szemem előtt porból szőtt sűrű fátyol
Mai képeink: a marosvásárhelyi Grünvald Pétertől A grimasz és a kolozsvári Velle Jánostól Bárányfohász.
December
29. (vasárnap) Jóformán le sem érettségiztem, amikor a kolozsvári
irodalmi hetilapban (Utunk - mai utódja 1990 óta a kéthetente megjelenő Helikon) heves
vitát kiváltó cikk jelent meg az író Nagy István tollából, aki akkor még a
pártapparátusnak tekintélyées tagja volt. Évekkel előtte ő volt a Bolyai Egyetem
rektora is, tehát félig-meddig személyes tapasztalatokból kiindulva vázolt egy
helyzetképet, amelynek az volt a lényege, hogy a népi demokrácia, amely lényegében a
dolgozó munkások és parasztok uralmát jelenti, nem teremtette meg a kellő esélyeket
ahhoz, hogy e két társadalmi osztály fiai kellőképpen felemelkedhessenek és
soraikból származó értelmiségi réteg jöhessen létre, amely aztán egészséges
alapállásból és ideológiával vértezi majd fel a holnap új nemzedékét.
Statisztikák alapján mutatta ki. a Bolyaira bejutók többsége tanár és egyéb
értelmiségi meg mindenféle kispolgári gyökerű gyerek, azok, akiknek otthon van
honnan levenni a polcról egy könyvet, akik anyagi helyzetük és szellemi idníttatásuk
folytán előnyben vannak a munkás-parasztsarjakkal szemben. E helyzet
kiegyensúlyozására Nagy István azt javasolta, hogy a vállalatok, a mind jobban
gyarapodó mezőgazdasági termelőszövetkezetek és állami gazdaságok hirdessenek meg
a néptanácsok (ma önkormányzatoknak mondják) révén külön társadalmi
ösztöndíjakat, amelyekre ajánljanak is megfelelő embert, aki ha végez, visszatér az
illető területre, az önkormányzat rendelkezésére állva, hogy ott lesz tanár vagy
szakember, ahol a társadalomnak a leginkább szüksége van rá.
A cikket sajtóvita követte, ami viszont nem rengette meg alapjaiban a
vitaindító következtetéseit, sőt a vita heve mellett a tanügy egy-kettő magáévá
tette a javaslatokat, s külön felvételit szervezett a társadalmi ösztöndíjra
jelentkezettek között, akiket előzőleg alapos személyzeti ellenőrzésnek is
alávetettek, hogy valóban az arra rászoruló és rátermett kapja meg az akkor nem
kevés pénzt jelentő anyagi támogatást a tanuláshoz.
E külön vizsgázók foglalták el az arra az évre kiírt helyek
kétharmadát, a fennmaradó tíz hely lett tulajdonképpen szabad préda azon a
felvételin, amelyen magam is részt vehettem. Akkora bizonyítási kedv szállt meg,
olyan gőzerővel tanultam azon a nyáron, hogy el se tudtam képzelni, ne sikerüljön a
felvételim. Pedig ha józan ésszel gondolkoztam volna, rájöhettem: több száz
jelentkező közül az első tízbe kerülni nem csupán rajtam múlik, hanem a
szerencsén. Ráadásul az is kiderült, hogy e második vizsgára épp úgy állhattak
azok is, akik munkás és parasztszármazásúak voltak, s ők külön teremben írták
dolgozataikat. Mint később kiderült, a teremfelügyelőknek és a dolgozatjavítóknak
utasításba adták, hogy mindazok dolgozatát, akik a mi termünkben vizsgáztak,
önkéntelenül két jeggyel rosszabbal osztályozzák, hogy a hátrányos helyzetűek
számára megteremtsék az esélyegyenlőséget.
Ha ezt akkor tudom, egész biztosan elmegy a kedvem mindentől. Apám
mint egyetemi tanár, tudta, honnan fúj a szél, de hallgatott. Jobbnak látta, ha
gyanútlanul, naivan veszek részt a megméretkezésen, mint a Mikszáth-féle
hályogkovács, aki nem tudja, milyen veszélyes műtétet hajtott végre a
böllérkésével, majd amikor tudomására hozták, többé egyetlen műtétet sem mert
végrehajtani félelmében.
Így sikerült az elsők között bejutnom. Persze, nem maradtak el a
visszhangok: azért sikerült, mert apám tanár az egyetemen. Ő elintézte.
Pedig mi sem állt távolabb tőle ennél, meg aztán én tudtam, hogy
a magam erejéből jutottam oda, ahová. Szerencsém nem is a lexikális tudással volt,
bár az is számított: a szóbeli ellenőrzésen tulajdonképpen beszélgetés folyt a
jelölt és a vizsgáztató között. Korábbi irodalmi érdeklődésem folytán már
ismertem az irodalmi folyóiratokat, több-kevesebb rendszerességgel át is olvastam
őket, napirenden voltam az élő irodalmi élet alkotóival, az irodalmi vitákkal, a
divatos művekkel. A tanár nem is igen engedte, hogy a klasszikus tételbe mélyedjek,
rögtön lecsapott rám: milyen mai irodalmi alkotást olvastam és mi a véleményem
róla? Ilyesmiről akkoriban még nem hogy az iskolában, de az önképzőkörökön se
nagyon esett szó, s a kérdés meglepett ugyan, de nem ért készületlenül, felmondtam
az utolsó hónapok olvasmányélményeit, az erdélyi szocialista realisták teljes
névsorát...
Tulajdonképpen ezzel volt szerencsém. S e siker folytán
ösztönösen levontam magam számára azt a következtetést, hogy a bölcsészeten a
duma a lényeg. Beszélj, beszélj, fűzzed a szót, lehetőleg értelmesen, mintha
tudnál, szőjed a szöveg textusát, mindegy, hogy miből, csak sűrű legyen és tartós
és győzd meg a hallgatódat, hogy akár a semmiből is képes vagy értelmet csiholni.
Győzedelmes hangulatban vágtam neki a tág szabadsággal kecsegtető
egyetemi életnek. Az első félévi vizsgán, nyelvészetből viszont szinte elhasaltam.
Azt hittem, ugyanazt a képletet kell megismételnem, amit a felvételin. De nem: a tanár
kizárólag a tananyagot kérte. Konkrét dolgokat. Hangtant. Hangtani szabályokat.
Hanképzést. Hasonulást. Hangfejlődési fittyfenét.... Lám, most már kitűnően
tudnám, amihez akkor hozzá se szagoltam, mert nem tudtam, hogy a mesék és a szövegek
mentén hová tegyek egy ilyen konkrét, majdhogynem matematizált tudományt.
A tanár úgy engedett el, hogy tekintettel az irodalomból szerzett
jelesre, átmenő jegyet ad. De év végén kettőzött szigorral mér majd.
E gyors kudarc lehűtötte kezdeti lelkesedésemet. Annál is inkább,
hiszen azok közül többen is, akik jóval utánam álltak a bejutók rangsorában,
remekül vették az első akadályokat...
cukrozott zene
miért jajongsz távoli mozdony
bele az éjbe
távolodóban vagy közeledőben
néha érzem most most oda kellene menni
valami történik ott
aminek pedig nem kellene
de mégis mindig maradok
meglegyint a tehetetéenség szelleme
a közömbösség kelleme
ez a zagyva
agyoncukrozott zene
Ma a marosvásárhelyi Kucsera Jenő két fotóját küldöm: A jövő század költői és Végkiárusítás.
December 28. (szombat)
Nyolcadikig, ami a gimnázium - minálunk líceumnak mondották - kezdetét jelentette,
viszonylag rendben mentek a dolgok az iskolában. A tanári értékskálán megvolt a
bérelt helyem, arról szerencsére nem billentett ki semmilyen váratlan körülmény.
Egyedül a tornával álltam hadilábon, mert egyik napról a másikra - mint kiderült,
egy kamaszkori hormonzavar folytán - elkezdtem hízni, ahelyett hogy nőttem volna, s
ahogy megboldogult tanárom mondta, úgy mozogtam a többiek között a tornateremben,
mint a tordai malac, aki a fenekével megy a vályúnak. Barta Béla bátyánk apámnak
ugyancsak jó ismerőse volt, meg is esett volna rajtam a szíve, de ki nem állhatta az
elhízott gyerekeket, ezért valahogy nem tudott felengedni irányomban, olyan
mértékben, hogy általános előmenetelemhez illő jegyekkel díszítse ki az
osztálynaplót.
Nyolcadikba felvételiznünk kellett, az addigi osztály fele elhasalt, helyükre
máshonnan jöttek ismeretlen srácok, a mezőny alaposan átrendeződött. Ráadásul a
középiskolai anyag egy ugrással mintha az általános iskolai fölé került volna,
kezdtem elveszteni a fonalat, ráadásul a begyakorlott és bejáratott kölcsönös
segélynyújtás nem működött a megszokott módon. Nyolcadik előtt egy nagy
játszóterem volt az osztály: szinte kivétel nélkül mindenki gombfocizott,
bajnokságokat rendeztünk, egymáshoz jártunk, bélyeget gyűjtöttünk,
csereberéltünk, rákaptunk a dohányzásra...
Alaposan megviselt, hogy nyolcadikban ismét egymáshoz kellett igazodnunk, ráadásul
néhány riválisom is akadt, akikkel igyekeztem mindjárt jó viszonyba kerülni, s ez
nem is volt nehéz. Ám amikor kiderült, hogy ők még tornából, testnevelésből is az
élmezőnyt jelentik, ha nem is mutattam, de egyféleképpen meghasonlottam. Nehezen
tudtam lenyelni, hogy az élről a második vonalba kell besorolnom, amolyan
fegyverhordozónak. Jeles társaim ráadásul éreztették is nyilvánvaló fölényüket
- lehettek ketten-hárman - s hamarosan beálltak versenysportolni is: az egyik
kolozsvári vízilabda csapatba, természetesen az ifjúságiba, de ez mit sem
változtatott a helyzeten. Ezzel valahogy kívül is rekedtem az elit-közösségen: ők
koncertekre jártak, lányoknak udvaroltak, edzésre mentek, meccsekre utaztak,
kalóriajegyet kaptak - egyfajta juttatás volt, amit a város egyetlen tej- és
vegetariánus csárdájában fogyaszthattak el naponta egyszer, ahol igazi erdélyies,
házias ízekkel, nem túl fűszeresen főztek -, a kiszolgálás pazar volt, általában
ott reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak a városban tevékenykedő, vagy oda érkező
sportolók.
Ez
külön, elérhetetlen világot jelentett számomra, s valóságos megváltásként - bár
az elején nem így érzékeltem, később viszont beláttam - ért utol a növésem
érdekében előírt hormonkezelés utóhatása: a hirtelen növekedéstől két csigolya
eltávolodott egymástól, majd becsípte az ideget és olyan fájdalmakat okozott, hogy
nem tudtam kiegyenesedni. Fájdalomcsillapítókon éltem, ágyban feküdtem - de hát
erről már írtam korábban.
Érettségiig, felgyógyulásom után sikerült valamiképpen
felzárkóznom a legjobbakhoz. Az otthoni fekvés lehetőséget adott az olvasásra,
kissé meg is edzette a tűrőképességemet, elszigetelt az osztálytársaktól, szüleim
ellenőrzése alatt voltam, jófiúságom pompásan virágba szökkent.
Szüleink, hogy lekössék a sok gyerek energiáit, részletre
pingpongasztalt vásároltak, azt felállítottuk az udvaron, s rendre megtanultunk
mindahányan - az otthoni bajnokságok és villanyfényes meccsek életem legboldogabb
emlékei közé tartoznak.
Felépülésem után megnyurgultam, lefogytam, a tornaórákon egyre
jobban teljesítettem, Béla bátyám nagy ámulatára, de örömére is, hogy végre,
nekem is jó jegyet adhat s nem is érdemtelenül.
Javában verseket faragtam, tánciskolába jártam, készültem az érettségire s
eltökélt szándékom volt, hogy a bölcsészkarra megyek ott is a magyar nyelv és
irodalom szakra. Többen próbáltak lebeszélni a családból, főleg a távolabbi
rokonok - apám, anyám mindig ahhoz tartották magukat, hogy ha nem is pártolják, de ne
ellenezzék túlságosan terveinket, még akkor is, ha azok olykor elég
túlfantáziáltnak bizonyultak.
Apám egyik kollégája és állandó bridzspartnere, maga is egyetemi
tanár a matematikán, próbált a "fejemmel beszélni", hogy jól fontoljam meg
a lépésemet, mert ha magyar szakot végzek, semmi egyébhez nem fogok érteni, s annak
csak addig van jövője, amíg magyar nyelvű tanítás létezik, a jövőből pedig nem
túl biztató távlatot lehetett kiolvasni. Éreztem az érvek súlyát és
indokoltságát, ugyanakkor az munkált bennem, hogy de miért ne lehetnék az, amit
leginkább szeretek, miért kell ezt olyan aprólékosan fontolgatni? Lesz, ami lesz, én
belevágok, mert ezáltal közelebb kerülök az íróvá válás lehetőségéhez. Magyar
tanárom, Fejér Miklós is biztatott, s az ő elismerése mindennél többet nyomott a
latba. Meglehet, büszke volt rá, hogy valaki az osztályból az ő szakmáját
választja - hiszen már akkor, 1957-ben az volt az uralkodó tendencia, hogy az osztály
többsége lehetőleg műszaki, jogi, vegyi, matematikai pályára menne.
Egyedül készültem a bölcsészetre. S mint kiderült, kétszeresen
is pechem volt: egyrészt abban az évben, amikor érettségiztem, vezették be az
érettségi reformját, ami azt jelentette, hogy a megszokott, két-három naponként
elszórt tantárgyvizsgák helyett egy végzős egyszerre, minden tantárgyból
levizsgázik egy közös bizottság előtt - egy nap alatt 10-12 tanuló tudott átmenni a
pokol kapuján: fele délelőtt, másik fele délután. S sorra végighallgatták egymás
feleleteit mindegyik tantárgyból -, ugyanakkor az egyetemi felvételit is
megújították: rájöttek, hogy a munkás- és parasztszármazású fiatalok
alulképviseltek a hallgatók között, ezért pozitívan diszkriminálják őket. Én,
mint értelmiségi gyerek, a kétszeresen szigorú mércére számíthattam.
De ez se vette el a kedvemet a felvételi kalandjától.
A mai képanyag: a szatmárnémeti Schupler Alfrédnek a Romániai
Magyar Szó által 2000-ben rendezett fotópályázatra küldött munkáiból származik.
Címük: Alamizsna, Krakkó, Remete
Loppal kúszik
Loppal kúszik a hold fel fel az ég tetejére
Mint madárra leső macska az ágon
Sápadt lámpása fénye most vetül ágyam fejére
Szemembe világít nincsen maradásom
Perc volt csupán sugara tovasiklott
Kiszemelt zsákmánya nem én voltam tudom
Álmomba mégis beléhasított
Csábítván menjek végig az úton
Amelyet ő jár belső törvény szerint
Kúszva magam fölött torpanva elcsigázva
Tegnap is ma is majd újra és megint
December 27. (péntek) Azt mondják,
gyermekként, kamaszként amolyan jófiú voltam. Fentebb elmesélt kilengéseim is
tulajdonképpen a jófiúság álcája alatt történtek. Hiszen nem ellenkeztem én egy
pillanatig sem a szüleimmel, a felnőttekkel, látszatra minden rendben volt velem,
csupán a mélyben, ahová nehezen hatol le a sietős, a dolgokat kényelmes sémákba
rendező tekintet, alakultak furcsán, mondhatni: torzultak el a dolgok. Fényképek
tanúsítják: enyhén pimasz, de végtére is angyali arcom, szőkeségem kezdettől
megtévesztette a világot, s én magam is azt szerettem volna, ha ez a benyomás minél
tovább kitartana. Makacsul kerültem a konfliktusokat, amennyire csak lehetett, ezért
vágyaimnak, szándékaimnak legtöbbször rejtezkedve igyekeztem érvény szerezni. Ezt a
különbejáratú életet, mely ha nem vigyáztam, könnyen kifakadhatott volna, mint a
levágott csirke epehólyagja, magamnak kellett szüntelenül ellenőriznem, kordában
tartanom, álcáznom, átmentenem.
Így történt, hogy az iskolában hamar elsajátítottam a tanulással
és a feleléssel kapcsolatos szélhámiák minden elképzelhető, klasszikus fogását.
Nem egyszer - mert láttam, hogy másoknál sikerre vezet - órák előtt, szüntben,
sietősen szorgalmasabb társaiméról másoltam le a nem egyénre szabott házifeladatot
(matematika, nyelvtani elemzés, tesztpéldák, kísérletleírások stb.), de nem azért,
mintha magam ne tudtam volna azokat megoldani, hanem mert otthon mással töltöttem el a
tanulásra szánt időt. Egyszer-kétszer majdnem lebuktam, méghozzá éppen akkor,
amikor az volt a meggyőződésem, hogy remekül működik ez az általam adminisztrált
"gépezet", olyankor csak az húzott ki a csávából, hogy tulajdonképpen a
lecke lemásolásával egyszerre megértettem s el is sajátítottam a feladatot, éppen
csak az erőfeszítés, a Heuréka-élmény nem volt az enyém, azt kölcsönvettem,
eloroztam.
Azt se mondhatom, hogy megátalkodott élősködő voltam, hiszen e
leckeipar széles kölcsönösségi alapon működött - előfordult, hogy bizonyos
tantárgyakból (pl. irodalom, orosz nyelv, francia) én voltam a "matrica",
akitől a tudás gyümölcse percek alatt szertekúszott az osztályban.
A különbség csak
abban állt, hogy aki vakon, gépiesen művelte ezt a fajta "tanulási" módot,
az a leírt leckén kívül nem maradt semmivel, s egy bármely nyilvános ellenőrzesen
könnyen lebukott. Magam viszont, úgy hiszem, ésszel voltam csibész, bár egy alaposabb
próbára tétel biztosan kideríthette volna, hogy az így szerzett ismereteim mennyire
felszínesek. Tulajdonképpen ennek is tudható be, hogy általános műveltségemben
mindig is voltak s keletkeztek tovább is jókora "sajtlyukak".
Nem állt távol tőlem a diszkrét puskázás, a súgás művelete
sem, s ha egyszer-kétszer tetten is értek, mindez nem érintette a rólam kialakult
mintatanuló képet: amikor felszólítottak, szabatosan feleltem (no persze, hiszen
valószínűségi táblázatokat vezettünk arról, hogy kiszámíthassuk: kinek van
esélye egyik vagy másik napon a felelésre, s determinációs tényezőként szerepelt
az is, hogy ki mennyire állt gyengén egyik vagy másik tantárgyból, kinek volt az
átlagosnál kevesebb jegye, ki hiányzott sokat, avagy kikkel "szórakozott"
nagy előszeretettel - kikre pikkelt - az illető tanár), a leckéim (csak én tudom,
hogyan) megvoltak, a dolgozataim sikerültek, az órákon nem fecsegtem túl a többieket
(inkabb a pad alatt olvastam, s ha a tanár olykor látta is ezt - mert biztos, hogy nem
volt vak, s az élet azóta engem is meggyőzött: csak azt nem látjuk, amit nem akarunk
-, tudásszomjam igazolásaként könyvelte el magában; igaz, volt, aki rákérdezett:
miről is beszélek e pillanatban? de a jótékony súgás a közvetlen szomszédban
remekül működött minden időkben), a szünetekben nem hangoskodtam, nem bakalódtam,
nem szemtelenkedtem a tanárokkal... Hogyisne: jó páran közülük személyesen is
ismerték apámat-anyámat, az álcázás itt is rendkívüli figyelmet és készenléti
állapotot igényelt, de megvolt az a szerencsém, hogy a kezdeti előítéletük
számomra kedvező volt, s nekem csak arra kellett ügyelnem, hogy ezt az istenadta
tőkét valahogy túl hamar el ne herdáljam.
jó öreg békebeli
szappan a polcon jó öreg szinte ráncos békebeli
gyengébb napokra holnapokra mikor már erre se futja
anyámtól maradt kidobni kár egyre kisebb hely kell neki
az volt az a nyár mikor a megmaradt szalonnát főzte ki
kárba ne vesszen mi halálból lett élet leveszem forgatom
a szappan érdes hamuszürke mint mostanában minden napom
végül visszateszem hisz sorsom rosszabbul is mehetne konstatálom
így menekíti magát tova a jó öreg békebeli
túl a következő halálon
Illusztrációként a Romániai Magyar Szó 2000-ben rendezett fotópályázatán feltűnt dicsőszentmártoni ifj. Veress Ádám két fotóját küldöm, címük: Ima 1, 2.
December
26. (csütörtök) Olyan hideg van, hogy fáj belé a (maradék) fogsorom.
Sajog, mintha most bújna, pedig már rég kiölték belőlük - azt mondták, legalább
is - valamennyi ideget. Ha egyáltalán azt ki lehet ölni s nem csak amolyan áltatás ez
is, mint annyi minden a gyógyítás terén.
Annak idején például elhittem, hogy az érzéstelenítés művelete
tökéletesen fedi a szó jelentését, tehát a páciens, amennyiben alávetette magát
az érzéstelenítésnek, bármit csinálnak vele, nem érzi - röhög a markába.
Amikor aztán belekóstoltam a valóságba, s rám került a sor, hogy
kipróbálják rajtam, mit is érez az orvosilag elkábított ember, megállapítottam
magamban: a fájdalom természetesen nem szűnik meg, csak jóval tompább, nem olyan
kínzó. Fellép viszont helyette egy annál jóval furcsább és nyugtalanítóbb
érzés: hogy valami olyasmit tesznek az ember testével, testrészeivel, aminek ő nem
ura, de ami roppant kellemetlen érzést - hangot, rángatást, durva ráncigálást
jelent. Mintha darab fa lennék, amit ide-oda taszítanak, löknek, s mindjárt-mindjárt
felfűrészelnek, akár fel is apírítanak.
A fagy tud ilyen állapotba hozni - mondom, amíg az egyre sűrűbben
ágadzó-bogadzó jégvirágrajzolatokat bámulom. Nem kívánom a fagyhalált. Pedig úgy
tudom, s egyszer már kóstoltam is belőle egy nyalintásnyit, hogy a nagy reszketés és
fázás után megnyugszik az ember, kellemes meleg önti el és lázálmában kellemes
képzetek úsznak el a szeme előtt. Látomásai vannak, örömérzése.
Ebben a fogfájós állapotban nem igazán tudok mesélni - a
történés, az elemzés fonalától minduntalan magához vonz az a kegyetlenül földi
és prózai inger, amit a fájdalom jelent. S ha nem is éppen falramászós kedvem van,
de az tény, hogy nehezen tudok egy helyben ülni.
A lapcsinálás még hagyján, azt még így is elbírja az ember. Már
megszokásból is viszi, amit kell, s a kellő időben kipottyan a termék, mint tyúkból
a tojás: nesztek, egyétek. Ez is olyan, mint a tegnapi és talán mint a holnapi,
holnaputáni. Megvan a kellő számú oldal, a fehér foltok betöltve, a hírek újak, a
szövegek úgyszintén, a képek is új arcát mutatják a valóságnak, és mégis mindig
ugyanaz a rítus.
Holnap talán már újra fel tuom venni az elejtett fonalat: ifjúkori
szerepjátszásaim hiteles történetét.
mínusz
jégfogával csattog a tél
harapása könnyen elér
s nem jelzi vér
a seb fehér
marna kóstolna féktelen
kővé fagyaszt a félelem
mi lesz velem
ne bánts telem
vacogtat bentről s nem pihen
nincsen menekvés azt hiszem
sorsom üzen
verj csak szívem
fagy rója dús virágait
szemem bágyadtan hunyorít
jég tündököl virít
tartósan merevít
További ünnepi üdvözletekkel körítem e sorokat: a lángoló téli alkony a brassói Udvardi Árpád, a hókucsmás erdei ház a marosvásárhelyi Kerekes Péter felvétele-üdvözlete.
December 25 (szerda) Adósod vagyok
tegnapról apám íróasztalfiókjainak leltárával. Persze, sokmindenre már nem
emlékszem, de amire igen, arra nagyon. Behunyt szemmel is látom, mintha most is
kéznyújtásra lenne tőlem.
Látom tehát a külföldi bankókat (akkor még nem tudtam, hogy azok,
de aztán hamarosan megtudtam), szép színesek és olyan érdekes, furcsa illatuk van
(később tanítgatták, hogy a pénznek nincs szaga, pedig hát nagyon is van - magán
hordozza mindazok jellegzetes, töményen összesűrűsödött, nehéz szagát, akiknek a
kezén ismeretlenül átvándorolt).
Látom mellettük azokat a furcsa nyomtatványokat, amikről
le-levagdostak egy-két kockányit, ha ruhaneműt vagy háztartási holmit vásároltunk a
háború utáni években, akkor pont volt a nevük (hogy tulajdonképpen mire valók és
mily szerepet játszottak életünkben, szintén későbbi info eredménye).
Látom továbbá azt a néhány kártyacsomagot, amelyek lapjain
különféle titokzatos rajzok és ábrák vannak, más-más színben és elrendezésben
(később kiderül, hogy egy magyar, illetve egy francia kártya paklija volt a fiókban,
meg egy tarokk kártyáé, sőt az is, hogy e szerencsejátéknak nyilvánított holmikat
egyáltalán nem volt tanácsos nyilvánosan mutogatni, mert könnyen rásüthették az
emberre, hogy burzsuj módra nyerészkedni óhajt vele).
És látok egy egyenes szárú, kurta pipát (majd a nevét is
megtudom: angol pipa, matróz pipa, s szopogatom, agyaram közé veszem majd magam is egy
rövid, átmeneti időre úgy 30 és 41 között), néhány ezüstösen csillogó
(kiderül majd: tábori), több öngyújtót, átható benzinszagot árasztva,
közvetlenül mellettük (szintén tábori) egymásba tolható evőeszközök:
konzervnyitó, kés, kanál, villa, valamennyiük alumínium nyelére bepréselve egy sas
körvonalai, amely karmai közt egy furcsa, keresztszerű alakzatot tart (megtudom: a
hitleri Németország felségjelei, az alakzat neve horogkereszt; majd jóval később,
hogy nyugodt lélekkel használhassuk is azokat, apám köszörűkővel türelmesen
lecsiszolta a jelzéseket, de ott maradt helyettük a gyógyíthatatlan
"heg"...).
Meg még egy gázmaszkra emlékszem, aminek szintén furcsa (azóta
megtudtam: gumi) szaga volt, különösen, ha az ember felerőszakolta a fejére,
arcára... De gyorsan siettem le is tépni, mert alatta valósággal fuldokoltam...
Mindezekről aztán dicsekedve meséltem nagyobb fiúknak a
lakóházainkat egyesítő közös grundon, akik - emlékezetem szerint -tátott szájjal
hallgatták "felfedezésemet", majd rendre hol a bankókat, hol a pontokat, a
kártyát meg az öngyújtót kellett kicsempésznem részükre - helyettük hol
tökmagot, hol medvecukrot, máskor meg nyalókát kaptam, de olyan is volt, hogy egyikük
kétszer is megcsónakáztatott a sétatéri tavon, ami azért volt mindennél
nagyszerűbb, mert egyedül sosem mertem volna beülni egy csónakba, így viszont
kedvemre élvezhettem a kurta (fél órás) vízi kirándulások minden örömét.
(Leginkább azt szerettem: belelógattam a kezemet a vízbe, s ahogy a csónak siklott
előre, éles barázda maradt a kezem nyomában a sötétzöld víztükrön...)
Ezúttal is viszonylag hamar lelepleződtem: az egyik bankót (dollár
volt, ha jól emlékszem) az egyik nagyobb srác apja váratlanul elcsípte, s fia
bevallása alapján a nyomok hozzám vezettek.
Időben mindez nagyjából ugyanarra a pár évre esett, amit a
negyvenes évek végének neveztem korábban, tehát szüleim joggal tarthattak
visszaesőnek. (Abban nem vagyok biztos, megfejtették-e viselkedésem valódi gyökereit
- az átlagosnál felfokozottabb kíváncsiságot és szereplési vágyat, ambíciós
kényszert? - saját diagnózisom...) Sőt, a mostani esetben, mai eszemmel igazán
megértem apám mérhetetlen, ám tehetetlen dühét (azért tehetetlen, mert az irántam
való szeretete meggátolta abban, hogy indulataihoz mérten cselekedjen), hiszen kis
híján bajba sodortam a családot, s nem csak azáltal, hogy például megfosztottam egy
havi ruhavásárlás lehetőségétől valamennyiünket, hanem jócskán megcsapoltam azt
a kis pénztartalékot, amit apámék a háború után a nehéz időkre rejtettek el.
Ráadásul az idegen valuta rejtegetése szigorúan tilos, törvénybe ütköző
cselekedet volt...
Most is hallani vélem apám kétségbeesett hanghordozását, ahogy
magyarázni próbálja nekem - akkori eszemmel sajnos, nehezen ment a fejembe - milyen
kihatásokkal is járt újabb "csínytevésem", s hogyha így viszem tovább,
akkor kénytelenek lesznek beadni a javítóintézetbe, ami egyfajta gyerekbörtön, s ott
majd megtanítanak móresre.
Végül is, ez a fenyegetés hatott. Egy ideig nem okoztam fejfájást
odahaza. Bár lehet, hogy okozhattam volna, ámde nagyon igyekeztem még tökéletesebben
álcázni magamat.
megafon
váróteremben a
megafon
nevemen szólít
megrezzenek
e lelkemtől távoli
huzatos állomáson
ki tudhatja a nevemet?
álmodtam tán? félrehallottam
mikéntha nagy mohón
félrenyelünk?
kinek lennék itt az adósa
ki játszadozik itt velünk?
várom a szokásos újrát
hisz ugye hányszor bemondják
ha indul vagy befut egy-egy vonat
a megafon buzgón végzi dolgát
recseg és ugat
mit veszthettem el nem tudom
s azt sem ki tart nyilván
e tájon
ülök magamban roskatag
válaszra várón
a válasz késik mit tegyek
mintha nevem se volna
másról beszél a megafon
magas póznán
fölém hajolva
meglehet közben elmegyek
hisz semmi dolgom itt
szívemben az a megafon
mindent kihangosít
Illusztrációként további ünnepi üdvözleteket küldök barátaimtól: Pusztai Pétertől és Irinától, valamint a kolozsvári Feleki István fotóművésztől.
December
24. (kedd) Péter fiamat - a legkisebbet - várom Pestről. Ő képviseli
majd ünnepekkor a szétbolygott család maradékát. Teheti: még nem köti lakás,
család. Csak a munka. Mindjárt indulhatok az állomásra. Tegnap reggel óta havazott,
ilyenkor kitör a zűrzavar a vasúton, az országutakon. Tetőzik a pánik. Az ünnepek
miatt amúgy is rendkívüli a lótás-futás. Mindenki dúl-fúl. Sehol egy kacagás.
Vagy csak én adom hozzá az élethez saját sötét tónusaimat?
Apám a negyvenes évek végén, mielőtt a Bolyai egyetemre került
volna, gimnáziumi tanár is volt a kolozsvári piaristáknál. Amennyire emlékszem,
szerették a tanítványai, legalább is nekem azt mondták azok, akik sűrűbben
megfordultak közülük a lakásunkon is. Hogy éppen mit kerestek nálunk, nem tudnám
megmondani, de valamennyien kimondottan szimpatikusak voltak nekem, mert nagyobbak voltak
nálam, mégis szóba álltak velem, ráadásul rendkívül barátságosan, mintha
közéjük tartoznék. (Akkor még nem sejtettem, amit ma már tudok: az udvariasság és
a kedvesség a tanár úr csemetéjének szólt, nem pedig szerénységemnek; ha apám
történetesen nem az, ami, a kutya se vett volna emberszámba - és ezen nincs mit
csodálkozni...) Igyekeztem én is meghálálni ennyi bizalmat és nagyvonalúságot, s
ugrásra készen figyeltem, mivel járhatok egyiknek-másiknak a kedvében. Így aztán
nem okozott különösebb gondot, amikor egyikük, miközben egy selyemcukorkával
kedveskedett nekem, arra kért, hogy szerezzem vissza apámtól azt a riasztópisztolyt,
amit az öreg elvett tőle, mert matematika órán véletlenül kiesett a táskájából,
amikor a leckefüzetet akarta elővenni, s mert ráadásul csőre volt töltve, nagyot
pukkant a padlóras esve. Apám akkor azt mondta neki, hogy csak pár napról van szó,
ennyi lesz a büntetése, amiért tiltott tárgyat hozott az iskolába, de úgy látszik,
az öreg megfeledkezett róla. Én viszont segíthetnék a helyzeten, csak annyit kellene
tennem, hogy felderítsem, hol tartja az öreg a diákoktól elkobzott tárgyakat, mert ne
képzeljem, hogy ő az egyetlen, aki póruljárt, majd meglátom, egész arzenál lesz
valahol az íróasztala mélyén. Hogy könnyebben célt érjek, részletesen leírta
nekem a pisztoly kinézetét, megkülönböztető jegyeit... Igaz, én akkor még csak
hallomásból tudtam a riasztópisztolyok meglétéről, addig egy sem járt a kezemben,
sőt, a működésükről is csak ködös elképzeléseim voltak.
Izgalmas, szívdobogtató kalandnak tűnt. Pillanatra se fordult meg a
fejemben, hogy visszakoznom is lehetne, hogy netán nem apám diákjának, hanem
történetesen apámnak van igaza az egész pisztoly-ügyben. Gyerekfejjel gondolkoztam,
és gyerekszívvel éreztem, és őszintén hittem a nagyobbaknak, hiszen olyan jó volt,
akár egy megbizatás erejéig is közéjük tartozni.
Ki kellett lesnem az alkalmas
pillanatot. Amikor sem a szüleim, sem a testvéreim nem csíphetnek rajta. Egy vasárnap
délelőtt ez is eljött. Templomba mentünk, mindahányan, de én valahogy meglógtam
iskolatársaim mellől, miközben javában tartott a mise. Otthon csak a cselédlány
főzött-sütött a konyhában, igyekezett, vasárnapi kimenőjére készült. Legalább
egy negyedórányi időm volt a kutakodásra.
Apám dolgozószobájában minden símán ment. Hányszor láttam,
hogyan nyitja-zárja íróasztalán az ajtókat és a nagy fiókot! Egy kulcs, amely a
nagyfiókot nyitotta, mindig egy mélykékre festett, kinai fakazettában állt, a
vendégek számára tartogatott illatos cigaretták mellett. A fiókban egy kulcskötegen
volt az a kulcs is, mely az ajtókat nyitotta. Éppen csak meg kellett találnom, hogy a
tucatnyi kulcsból melyik a megfelelő. Pimasz szerencsém volt: a második kulcs máris
talált.
Az egyik ajtó mögött, ott is a legalsóbb - a többinél jóval
öblösebb - fiókban ott volt a fegyverlerakat. Legalább tíz pisztolyt találtam ott,
de voltak zsebkések, tőrök, gombfocijátékosok, szájmuzsikák - arzenál helyett
bazár. Meg rengeteg apró dugócska, egyik oldaluk papírral beragasztva. Megbízóm
leírása szerint azoknak kellett a lövedékeknek lenniük.
De nem értem rá csodálkozni, kedvemre nézelődni, pedig a kutatás
felkeltette az érdeklődésemet az íróasztal más rekeszei iránt is. Gyorsan
kikerestem a kérdéses pisztolyt, hozzá 15 dugólövedéket, a magam számára egy
ügyes kis bicskát - jut is, marad is alapon -, minden zárhatót visszazártam,
kulcsokat vissza a helyére, s rohantam elrejteni a zsákmányt a fáspincében, ahol a
nedves homályban, a pókhálós farakások mögött meggyőződésem szerint bármit el
lehetett rejteni. Hiszen csak én tudtam róla!
A "sikeremnek" természetesen híre ment, apám tanítványai
közül egyre többen "barátkoztak" velem, hivatkozván az előzményekre, s
én egyiknek sem tudtam nemet mondani, hiszen ha az első esetben természetesnek
találtam, hogy segítenem kell, miért tagadnám meg a többinek? Pedig éreztem, hogy
valami nincs rendjén, hogy ilyen ütemben hamarosan lelepleződök. Hiszen a fiókban
vészesen apadt a letartóztatott fegyverek száma.
Végül is úgy buktam le, hogy az egyik srácot apám ismét elkapta
az órán, hogy fegyvert rejteget a táskájában. Szigorúan megrótta visszaeső volta
miatt, sőt, amikor alaposan megszemlélte a játékszert, megismerte:
- De hiszen ezt én egyszer már elkoboztam tőled. Hogy került vissza
hozzád?
Természetesen, megmondta. Utána meg már én is vallottam.
Mint addig minden ilyen kitudódás után nagy megkönnyebbüléssel
szabadultam a bennem feszülő, terhelő részletektől.
Apám akkor megtiltotta, hogy még egyszer az íróasztala közelébe
menjek. Amit én meg is fogadtam ünnepélyesen, de mert nem láttam be igazán, hogy amit
tettem, azzal magamnak ártottam a leginkább, s mert kíváncsiságom közben mást is
fölfedeztem apám fiókjaiban, makacsul hajtogattam magamban: a továbbiakban
körültekintőbbnek kell lennem...
míg jár a felvonó
tegnap óta szakad a hó
olykor elzúg a felvonó
gubbasztok betonbunkeremben palotámban
világítótornyomban vadászlesemben
lépcsőházi himalájám csúcsán
vékony betonfödém és -aljzat között
vagyok a szendvics tölteléke
fölöttem szabad ég
alattam szakadék
nekem még most is menedék
megállás nelkül hull a hó
le-fel járkál a felvonó
bérházi odúm teknőcpajzsom
pincém padlásom otthonom
istállóm műhelyem örömtanyám
betegszobám mosókonyhám
csótányok fészke hangyaerőd
könyvlerakatom labirintusom
elefántcsapdám
el innen
ravatalozóm
innen el ide vissza
ingatlanom
egyetlenem
nincs baj míg jár a felvonó
s a lépcső így-úgy járható
honnan szakadhat ennyi hó?
Ui. Havazás közben elállt, vonat befutott 10 perc késéssel, Péterrel
hazavergődtünk. Jöhet a Karácsonyest.
Illusztrációként két művészi igényű, frissen érkezett ünnepi üdvözletet küldök: a csíkszeredai Balási Csaba fotóművészét, illetve a Magyarországon élő Damó Istvánét.
December 23. (hétfő) A cirkusznál tülekedés,
sorállás a pénztárnál: szombat volt, délután, mindenki ráért, családok,
gyerekek, felnőttek gyúródtak az egyetlen bádogbódé körül. Szerencsém volt
gyermeki méretemmel: könnyebben előreférkőztem a felnőtt lábak között. Örvendett
a lelkem, hogy a jegyváltás ellenére is egy jó maroknyi pénzzel maradtam. Máris
elgondoltam, mennyi cukrásztésztára és savanyúcukorkára fogom majd azt beváltani.
A bejáratnál két suhanc állt, kérték a jegyet. Odaadtam.
Elvették, zsebrevágták. Próbáltam visszakérni, de leintettek: itt ez így szokás.
Tűnés, befelé! S a nagyobb nyomaték kedvéért még jól faron is billentettek.
Betámolyogtam. Vártam az előadás kezdetét. Aztán észrevettem, hogy az emberek
többsége kezében szorongatja a sárga belépőjegyet. Gyanút fogva a bejárathoz
szaladtam. A suhancok sehol. Helyettük egy öreg, félig kopasz néni álldogált,
szaporán tépdeste a jegyeket az emberek kinyújtott kezében, de el nem vette volna
tőlük a papírszeletkét.
Akkor jöttem rá, hogy engem átvertek. Szörnyen éreztem magamat.
Elkezdtem rettegni. Hogy felfedezik az én jegynélküliségemet, és akkor ki tudja, még
a rendőrség kezére is adhatnak. (A rettenet, a félelem csúcsát számomra a
rendőrök jelentették sokáig...)
Akár a pénz elemelése előtt, most is ketten birkóztak bennem: egy
valaki, aki mindenáron szerette volna végignézni az előadást, egy másik pedig, aki
minél hamarabb szabadult volna a kutyaszorítóból. Nem elég, hogy az otthoni
pénzlopás még csúfosan visszarúghat, még itt is botrányba keveredek...
Addig feszengtem, vívódtam, amíg egyszer csak kint találtam magam a
kerítésen túl, a sétatéren. Ott voltam hát, ahonnan elindultam. De mégis csak egy
"bűnnel" kevesebb volt a rovásomon - gondoltam én. Az akkor meg se fordult a
fejemben, hogy a szándék legalább annyira elítélendő, mint a tett. Az, hogy
pillanatnyilag megúsztam a cirkusziak szigorát, számomra azt jelentette akkor, hogy nem
történt semmi, csak egy kis ijedtség. Most már csak az otthoni helyzetből kell
kivágnom magam.
Ez volt a nehezebb: apám nagyon szigorúan elővett.
Ha jobban felidézem magamban redős homlokát, elboruló arcát, a
tekintetembe mélyedő, kérdő szemjátékát, akkor azt hiszem, inkább szomorú volt
és keserű, amit akkor nem vettem észre. Csak a haragot, az indulatot, a lobbanást, a
rajtam keresztül átlátó mindentudást. Két napig nem tudtam magamhoz térni,
szerettem volna meg nem történtté tenni a dolgokat. Szüleim nem szóltak hozzám. Úgy
éreztem, mintha testvéreim is elfordultak volna tőlem. Nem éreztem magam annyira
vétkesnek, amekkorát szenvedtem tettem miatt. Úgy sajnáltam magam, mintha ártatlan
bárány lettem volna, akit igaztalanul meghurcolnak, befeketítenek.
Tudom: ezt hívják elaprózásnak. Magam sem szeretem, hiszen időt
rabol, meg energiát, türelmet. De szükségem van rá. Ezért most abbahagyom.
Mai versem:
odúgazda
rájöttem
- mily nagy tudomány!
- szememből egy madár tekintget
a világra rátok
szalonka? bagoly? vércse?
netán királysas?
nem tudom.
enyém csupán a kulcslyuk. az odú.
övé a tekintet.
merev. firtató. szigorú.
Illusztrációként Kósa Gergely Tűzvarázs és Szegények reggelije
c. fotóit küldöm.
December 22. (vasárnap) Apád,
Milos, azt üzente, hogy mélyre kell ám ásni. Amivel én tökéletesen egyet is értek
- no de vasárnap? Mínusz 15 fokon? Hol az az ásó, az a csákány, amely feltörje most
a földet?
Naplójában Apád temetésről ír. Ami úgy szokott rárohanni az
emberre, kivédhetetlenül, mint egy gyorsvonat a vasúti átjárón, ha nem vigyázunk.
Több halottam is távozott ilyentájt a dermedt, fagyos földbe. Akik
búcsúztatták őket, elátkozták a mindenséget, mert hiába égették órákon át a
tüzet a kijelölt sír helyén, a szerszámok makacsul visszapattantak a fagyos
rögökről, furcsán, rekedten kongtak, mintha nem lennének teljesen önmaguk, mintha
kényszerből csinálnák, amire az ember kényszeríti őket. Pedig máskor olyan
vidáman csengenek, bonganak, feleselnek, amikor csak úgy omlik a föld harapásuk
nyomán.
Erőt gyűjtök a holnapokhoz. Tulajdonképpen nagyon messze kell
visszaszaladnom az időbe ahhoz, hogy tetten érjem: hol is történt az első letérés,
tévelyedés. Eszembe jutnak gyermekkori csínyjeim, de azok még nem igazán állnak
össze vádirattá a szememben. Azzal mentem magam: de hát minden gyermek csintalan, s
jaj annak a lurkónak, aki hátratett kézzel éli végig a gyermekkorát!
Vagy mégis csak akkor lazul ki az erkölcsi mérce iránti
ragaszkodás? Hiszen az ember úgy szeretne jó lenni. Tudom, mert sokszor ábrándoztam
azon, s nem csak vallásos neveltetésem okán, hogy én leszek a legjobb ember a
világon, s mindenki csak szeretni fog, hálával és szeretettel, tisztelettel vesz
körül, s ez annyira magával ragadó perspektíva volt, hogy egyebet nem is kellett
volna tennem, mint szót fogadnom, udvariasnak, előzékenynek lennem, meg igazmondónak,
segítőkésznek, bátornak, rettenthetetlennek...
Közben adódtak olyan pillanatok, amikor például cirkusz érkezett a
kolozsvári sétatér focipálya felőli sarkába. A pillanatok alatt felhúzott
óriássátor, a színes lakókocsikból ki-be szálló, tarka ruhás fura emberek, az
istállószagú manézs, a szűk ketrecekben szorongó vedlett állatok, a tükrös
panoptikum, a kígyóbűvölő, a jövendőmondó asszonyság, a késdobáló, a
kettévágott hastáncos megannyi kábítószerrel felérő vonzerő és csábítás
voltak. Tapasztaltabb társaink egyszerűen besomfordáltak a ponyva alá, s amikor már
területen belül voltak, ott bukkantak fel, ahol éppen akartak. Én csak akkor lettem
volna nyugodt, ha jeggyel megyek be, mint a többi. No de a pénz! Előbb csak azt a pár
garast költöttem el, amit anyámék az iskolában forgalmazott vallásos újságra
attak, amit úgymond minden rendes gyermeknek kötelessége volt megvásárolni, márpedig
mi rendes gyerekek akartunk lenni. Csakhogy a pénz elúszott, az apáca néninek azt
mondtam, édesapámék elfelejtettek adni. Nem baj, mondta, behozod holnap... Igen,
töprengtem, de mit mondok otthon? Kínomban arra fanyalodtam, hogy azt állítsam:
elvesztettem az utcán. Mikor elindultam az iskolába, még megvolt, de biztosan kihullott
a zsebemből. Apám fejét csóválva még egyszer leszámolta a pénzt, én pedig repeső
szívvel loholtam az apácához: ezúttal megmenekültem. Cirkuszban is voltam, meg jó
gyerek is maradtam, hiszen lám, a kezemben van az újság... Csakhogy nem értem be
ennyivel. A titkos látvány még jobban meghozta az étvágyamat. Tudtam, anyámék hol
tartják a pénzt, amivel a család számára a mindennapit beszerzik. Mindig volt ott egy
köteg - hogy mennyi, azt ma már nem érem fel ésszel, azt se tudom, mifajta pénzek
járták a negyvenes évek végén. Meg voltam győződve, hogy ha csak egy bankót emelek
onnan el, a kutya se veszi észre. Jut is, marad is. Mi az az egy - a többihez képest?
Háromszor vettem el, majd rettegve, háromszor csempésztem vissza egy
délutánon a nyavalyás pénzt. Aztán végül elszántam magam és - lesz ami lesz,
zsebembe csúsztatva meg sem álltam a cirkusz bejáratáig.
Igyekszem holnap folytatni.
A mai vers címe:
keserű
hajnalban egy kutya sírt-rítt.
a hóban állt és remegett.
poritta függöny mögül lestem.
a könnyű hó is eleredt.
a kuvasz mit sem tudott rólam.
üvöltött. mintha magának.
panasza mégis felvert.
mi baja lehet egy kutyának?
s az én jajom ki hallaná?
inkább egy szárazat nyelek.
jönnek még keserű esték.
és még keserűbb reggelek.
December 21. (szombat) Ma
hajnali fél háromkor ébredtem. Ebben még nincs semmi rendkívüli, hiszen már kb. egy
hete ez történik, s amit tapasztalatom szerint a csütörtökön bekövetkezett
teliholddal magyarázok. Évek óta nyilvánvaló: telihold előtt pár nappal éberek az
éjszakáim - fekszem, fetrengek, gondolkodom, persze közben alszom is, de a sok
álomkép torlódásában eltelt idő nem egyszer alig pár percbe sűrítődik.
Ma viszont valahogy nem csak éber lettem, hanem élénk és
tettrekész is. Az előző nap hajnalain valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy
kibújjak a takaró alól, inkább hevertem ellazulva a sötétben, csak ne kelljen
csinálnom semmit még - legalább, ameddig a kötelesség nem állít talpra.
Megnéztem a naptárt, s akkor láttam: a téli napfordulóba
léptünk. És eszembe jutott, hogy ilyenkor, minden év végén, valamilyen erős
cselekvési inger fog el, ilyenkor szőttem legmerészebb terveimet, sőt ezen túl nekik
is vágtam - egyeseknek a végére jutottam, másoknak sajnos, nem.
Öreg fának képzelem magam, amelyben még keringenek a nedvek, s azok
most hirtelen felélénkítik a sorsába zsibbadt törzset. Verset szült e hajnali
ébresztő, s hozzá küldöm a kolozsvári Zoltán Katy festőnő két képét - még a
héten egész csokrot mutatunk majd be belőlük a lapban is.
Téli napforduló
feltámadás ha létezik
és hozzám is elérkezik
megkérem várjon még legyen
egy estém és egy reggelem
végiggondolni hogy mi volt
jó rossz mennyi fény mennyi folt
érdemes újrázni vajon
újjá lenni egy hajnalon
az emlékezet üvegén
felszikrázik a játszi fény
táncol hivogat elbomol
és szivárványként tündököl
csak mosolyognék bávatag
miként egy szélütött beteg
hol hagytuk abba nem tudom
tegnapról sincs gondolatom
minden oly friss ígéretes üres
feledve az adós fizess
csak föl föl új életre fel
ezernyi látvány villan el
és mindet láttam volna már
akár egy csökönyös szamár
lehajtott fejjel, ostobán
vágynék a tűnt idő után
ki orozta el és miért
hirdetve új hitet s igét
túl sok a kérdés érzem én
a feltámadás reggelén
s a válaszok csak egyre késnek
értelme sincs tán az egésznek
de hogyha mégis létezik
hozzám hiába érkezik
December
20. (péntek) Tegnapi fejezetkezdő megjegyzésemről kiderült, hogy enyhe
félreértést okozott, egyrészt én értettem félre a hozzám minden bizonnyal jó
szándékkal forduló kérdését, másrészt ő is félreértette hangsúlyaimat, amelyek
ugyan nem látszanak, de azért talán kiolvashatók szavaim mögötteséből.
Teljességgel igazat adok mai, utólagos levélbeli megjegyzésének,
amelyben kiigazít engem, s némileg magát: félünk még a szavaink árnyékától is.
Ez különben minden cenzúra és öncenzúra eredője. Nyolcvankilenc előtt azért
féltünk, nehogy a magasan ülő elvtársak elértsék szavainkat, s akkor jött a
botrány, a nyilvános meghurcoltatás, a kellemetlenkedés. Most meg attól kell
tartanunk, nehogy egymásnak okozzunk sebet - vagy úgy, hogy tökéletlenül fogalmazunk,
vagy hogy felületesen olvasunk.
Író embernek nem könnyű, ugyanakkor kutya kötelessége
rádöbbennie arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet
szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Természetesen mindez
nem áll egy teljesen magánhasználatra készülő, önkörében maradó műre, de
mindaz, ami a nyilvánosság leghalványabb esélyére is igényt tart, az együttélés
szabályaihoz kell, hogy idomuljon.
Ezt így
nagyon szépen és hatásosan leírtam, de kérdés, tartottam-e magam ehhez az elmúlt
hatvan évben? A kérdés szónoki, s a választ csakis nekem szabad rá megadni. Addig,
amíg ezen hezitálok, és amíg csak félszájú beismerések jönnek tollamra, addig
saját magam adósa vagyok, és ki tudja, mekkorára nő majd a késedelmi kamat?
Tegnap említett, orosz fogságot megjárt tanáraimmal kapcsolatban ma
az a megdöbbentő számomra, hogy a szenvedéseikről, meghurcoltatásuk személyi és
családi következményeiről, a pótolhatatlan veszteségekről csak jóval későbben s
nem is őtőlük értesültem. Látszatra minden rendben volt velük: tudtak mosolyogni,
tréfálkozni, elnézni az osztály feje fölött, amikor éppen puskázni támadt
kedvünk, s nem voltak hívei a "nézz vissza haraggal" filozófiájának. Ez
nem azt jelenti, hogy bedőltek volna a kommunista propagandának, de azt sem, hogy
esküdt ellenségei lettek volna a jobb világ reményének.
Ha emberi tartást lehet tanítani, átörökíteni, akkor azt így
kell tenni, ahogyan ők tették. Azt nem mondom, hogy százszázalékos eredményt értek
volna el nálunk, személy szerint tudom - nyomukba sem érek, ám megpróbálok
mögöttük sántikálni, hogy legalább a csapást el ne veszítsem
Tegnapi zenei vallomásom folyományaképpen ma reggel fellapoztam
kissé a Bulat Okudzsaváról meglévő otthoni irodalmat. Nem volt nehéz dolgom: a
Világirodalmi Lexikon részletes szócikkben ecseteli az 1924-ben született
grúz-örmény költő és prózaíró munkásságát. De verseire is gyorsan rábukkantam
a Szovjet Irodalom 1979-es évfolyamában, sőt az akkor megjelent, Arbat, én Arbatom c.
kötetének ismertetőjére, és egy interjúra az alkotóval, aki akkor már némileg
elidegenedve nézett vissza dalos korszakára, bevallva, hogy immár csak akkor vesz
gitárt a kezébe, hogy valamelyik versét eldalolja, ha kisszámú, meghitt társaságban
van, s mindenkinek alaposan a szemébe tud nézni. Szerinte a szemek a tapsnál jobban
elárulják, mi a véleményük az előadóról. Általános véleménye pedig az: verset
élvezni legjobban úgy lehet, ha fogjuk a könyvet, és az erdő magányába húzódva,
valamely patak mellett letelepszünk. Ez a környezet hat legkedvezőbben a szív és az
elme működésére.
Fogadjunk neki szót, s hogy lássuk is, milyen költő mondja mindezt
nekünk, tegyük őt jó barátunkká néhány .- amúgy dalként is élő - verse által,
Tőzsér Árpád és Weöres Sándor míves fordításában.
A mai képek: Bulat
Okudzsava arcképe (archív fotó) és Vaszilij Szumarev: Közeledik a nőnap c.
festménye, a Szovjed Irodalom 1979/5. számának műmellékletéről.
BULAT OKUDZSAVA
Hogyan kezdjünk festeni?
Festőnek készülsz? Az első leckét
nem a festéssel kezdjük.
Rakd ki előbb az ecseteidet,
gyönyörködj kicsit bennük.
Határozd meg a festékek sorsát,
a kezdet legyen a fehér.
Tégy mellé sárgát, így jelezve, hogy
minden, mi él, gerezdre ér.
Szürkét is'tégy az asztal lapjára,
borút a őszi égre,
s ne feledkezz el a feketéről,
az emlékeztet a végre.
A lilából kell talán a legtöbb:
ez a szín sír és nevet.
A kék tubusból kék este röppen,
tartsd ki elé a kezed.
Aztán a vörös parazsát szítsd fel,
lobbanjon égre lángja,
a zöld festéket zöldellő ágként
dobd a zsarátra.
S ha már végeztél, pirosló szived
legyen a tégely,
vegyíts benne színt s szenvedélyt össze
földdel és éggel.
A tűz a fontos, olvadjon eggyé
benned az egész!
Így lesz a kép jó, s ne bánd; ha szidnak,
s magad is elégsz.
TŐZSÉR ÁRPÁD fordítása
Keringő
Gyerekkacaj, lárma - csupa nyüzsgés a tér.
Zúg az Arbat. - Hólé csordogál az úton.
Gyerekek, jaj, sírjunk!
Halálán van a tél.
Sírjára a tavasz
tarka koszorút fon.
Korcsolyák hallgatnak sötét kamrazugokban,
a bánattól; meggörbülnek
az eltett sílécek
Gyerekek, jaj, sírjunk!
Folyók jegén nap lobban,
a partokon nemsokára sok-sok tücsök ébred.
Lehet akár saját tücsköd, ki csak neked zenél,
baktat majd a nyomodban s cifrázza az ej-hajt
Gyerekek, jaj, sírjunk!
Halálán van a tél.
Katonai pompával temettetjük el majd.
Reped a jég a folyón, ropog mint a gépfegyver,
az utolsó búcsút varjúszárnyak intik
Nem marad a télből csak egy árva hóember
Legyetek jók, gyerekek, a nénikhez
mindig.
TŐZSÉR ÁRPÁD fordítása
Grúz dal
Elültetek szőlőmagot,
üljön meleg föld mélyiben,
a venyigét megcsókolom;
letépem érett fürtjeit,
barátaim összehívom,
érzésre hangolom szívem,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
Gyertek, gyertek, vendégeim,
én hívlak össze titeket,
mondjátok, nektek ki vagyok,
hadd hallom szívek titkait,
és föloldoz az égi cár
és megbocsát nekem, neked,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
Piros ingben dalol Dali,
hódolok, fékete-fehér,
s míg énekére fülelek,
szerelem és bánat hevít,
hatalmas vágytól sorvadok,
érte a pusztulás elér,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
Míg gomolyog az alkonyat,
A hegyi táj cirkalmain
sorjában lépdeljen elém
a kék bivaly, szarvat feszít
a fehér sas a hegytetőn,
arany pisztráng, ér habjain,
különben mi értelme van
élnem az. örök földön itt?
WEÖRES SÁNDOR fordítása
December 19. (csütörtök)
Ma levelet kaptam egy illetőtől, aki az iránt érdeklődött, hogy a tegnap keltezett,
az egykori Előrénél történt "rendszerváltás" szenvedő alanya, a
főszerkesztő vajon nem xy közös ismerősünk, mert ha igen, akkor tapintatosan
figyelmezteti a személyét ért apropóról. Természetesen, válaszoltam neki: hogy
feltételezése teljesen téves, az illetőről még csak említés sem történt, amióta
Milos könyvének nekikezdtem.
A levél önmagában mit sem jelent, de elgondolkoztam azon, milyen
vékony jégen mozog az, aki önvallomásra fogja magát: sose tudhatja pontosan, hogy
mikor érint - sérthet - olyan érdekeket, melyek ővele szoros kapcsolatban állnak
ugyan, de legjobb nem bolygatni azokat. Így aztán, még inkább megfogadom magamnak,
hogy a kritikát, a vallomás fegyverét mindenekelőtt magam ellen fordítom csak. Ezért
nem is nevezek meg sok esetben személyeket, akikkel kapcsolatban álltam, hiszen
elsősorban a saját botladozásaim foglalkoztatnak, mint az, hogy másokról ilyen-olyan
leleplezéseket tegyek közzé. Szerintem itt az ideje, hogy ne egymásban lakjanak azok,
akik valamikor szorosan együtt működtek, egy közösségben éltek, egymás sorsát
alakították, s kisebb-nagyobb vétkeket is elkövettek egymással szemben.
Én ezután is elsősorban a saját sorsommal, életemmel foglalkozom,
meg azzal, hogy ezzel miként befolyásoltam mások életét, boldogulását.
Napok óta, s most is egyetlen hangkazettát hallgatok, s a felhangzó
dallamok és szövegek éjjel is visszatérnek, mintha a fejemben forogna egy végtelen
mozgásra ítélt magnetofon. Csodák csodája, mégsem unom meg, egyre inkább
ráhangolódom Bulat Okudzsava és Vlagyimir Viszockij dalaira. Azon veszem észre magam,
hogy már a szöveget is velük együtt, sőt, ma már tőlük függetlenül is dúdolom,
pedig a dalokat még a nyolcvanas években rögzítették, amikor Viszockij még élt és
erőteljes, rekedtes hangja valósággal magával ragadta a hallgatóit. Mintegy kiáltó
ellentétként, de valahogy mégis egységbe símulva, a hatvanas éveiben járó
Okudzsava, ez a remek költő és zseniális orosz (orosz? - talán csak orosszá vált,
de szabad keleti lélek), egyszál gitárjával, saját verseit adja elő megindító
dalokként - úgy, hogy hallatukra a fiatal közönség valósággal rajong.
Igen, bevallhatom: gyerekkoromtól, iskolai éveimtől oroszos
műveltségben is részesültem. És ebben nem érzek semmilyen szégyelnivalót. Sőt,
kimondottan büszke vagyok rá. Arra kevésbé, hogy az iskolában és az azon kívül is
sikeresen elsajátított nyelvet ma már akadozva és alig beszélem, s olvasva sem értek
meg mindent - ahogy ez valahogy természetes volt. Mert ahogy nyúlott mögöttem az idő
árnyéka, úgy kellett rájönnöm, hogy a közhangulat, a közízlés mind nálunk, mind
Magyarországon nagy előszeretettel öntöttek ki a fürdővízzel együtt a csecsemőt:
a keleti függőség elleni szabadságharcot összetévesztették az orosz, a
szovjetunióbeli kultúra félresöprésével.
A kezdetektől fogva előfizetője voltam a Szovjet Irodalom c.
magyarul megjelenő remek folyóiratnak, amely nem csak számomra, hanem ismerőseimnek is
rengeteg élvezetes, tanulságos olvasmányélményt hozott át a határokon túlrúl. Az
egyetlen folyóirat, amelyet szinte hiánytalanul kézbesítettek, pedig ha jobban
odafigyeltek volna az erre kiszemelt illetékesek, itt is könnyen konstatálhatták volna
az ideológiai szentségtörést. Kapitális veszteségnek tartom, hogy a magyar szellemi
élet hagyta összeroskadni ezt a szellemi hídat egy nagy irodalom és kéviselői,
valamint a magyar szellemi élet között.
Nem mondom, szerencsém volt iskolai tanáraimmal. Érdekes módon,
orosz tanárom egy kiváló jogász volt, Mikó Imre, aki a békekötés előtti idők
jeles kisebbségjogi harcosa és elméleti szakértőjeként fontos szerepet játszott az
erdélyi közéletben. Oroszul a szibériai fogságban tanult meg, s sokgyerekes apaként
a sztálini időkben csakis orosz nyelv és irodalom tanárként tudott megélni. Nekünk
lelkesen mesélt az orosz irodalomról, szenvedélyesen ecsetelte az orosz nyelv
szépségeit és akik nála érettségiztünk, mondhatom, alapos nyelvtudásra tettünk
szert. De az ő hatását csak erősítette magyar nyelvtanárunk, néhai Fejér Miklós
is, aki maga szintén megjárta az orosz fogságot, tökéletesen megtanult oroszul, s
miután a magyar irodalom és nyelv szépségeiről szóló előadásait lezárta, a Mikó
tanáréhoz hasonló lelkesedéssel mesélt szovjet élményeiről. Nem szépített, nem
lakkozott semmit, de a hangjában mindvégig egy olyan szenvedély izzot, ami azt
sugallta, hogy nem gyűlöli azt a népet, azt az országot, amelynek éveken kényszerű,
nem kívánt vendége volt, s ottléte nem a bosszúba keseredés időszakát jelentette,
hanem a szellemi épülés, a lelki gazdagodás, az integrálódás örömét. Egyikük
sem játszott szerepet, lobogó lelkesedésük az orosz kultúra jeleseinek szóló
elismerés volt, s nekik köszönhetően legalább az én nemzedékem még a keleti és
nyugati kultúrák viszonylagos kiegyensúlyozottságában nőtt fel.
Ráadásul Mikó bátyám az ötvenhatos események után mint
tanár is kegyvesztett lett és csak átalánydíjas könyvkereskedőként kereshette meg
családjának a betevő falatot. Fejér Miklós meg koholt per áldozata lett, majd
repült az ország minden iskolájából - hogy nyugdíjazása előtt egy-két évvel
rehabilitálják.
Ennek ellenére sose hallottam szájukból gyalázkodó,
gyűlkölködő bosszúlihegést. Életvidám, kedves úriemberek voltak - halálukkal
nagy veszteségei életünkenk, erkölcseinknek.
Okudzsáváék dalait hallgatva (
Ah, Arbat, moj Arbat, ta maja
religija, misztavi, e tvaji po davnoj lezsa
Ah, Arbat, moj Arbat ti majo atecsesztva,
nyikagda, da kanca, nye prajtyi tyebja
) szeretnék valahogy eljutni hozzájuk. Vajon,
várnak-e rám? És szót értünk-e majd ott, ahol minden szó fölösleges?
A szöveg mellé négy képet küldök az ezerkilencszáznegyvenes évek végéről, amikor a kolozsvári Dermata bőr- és cipőgyár szomszédságában, a város akkori kommunista elöljáróságainak jelenlétében felavatták a város szovjet hőseinek egyik emlékművét. Az archív felvételek a kolozsvári, egykori Fotofilm szalon jegyeit viselik magukon.
December 18. (szerda)
Odakint, a december végi estében dobokat pörgetnek a korán megindult kántálók, a
betlehemezők. De nagyon meglehet, hogy a hagyományos dobot fölcserélték petárdára,
ami jó nagyot pukkan, meg nincs is annyi munka vele: meggyújtod, elhajítod s várod a
hatást.
A mai pukkanások visszavetnek a tegnap elkezdett történésekhez, amikor az ilyen
hangoktól még szabályosan féltem. (Ma már közömbös vagyok irántuk - talán
túlontúl is).
Akkoriban sok mindentől féltem, s nem csak úgy általában.
Féltem a gombamódra felbukkanó sok kicsi diktátortól, féltem az úgynevezett
hősöktől, a közéleti szereplést két könyökkel vállaló ismerősöktől, féltem
a máról holnapra vallásos transzba esőktől, akik most úgy ájtatoskodnak, mint ahogy
lenineskedtek és kommunistálkodtak annakelőtte. Pedig ez természetes: a hangyabolyba
ha beletúrnak, mindenki elkezd nyüzsögni: ki értelmesen, ki értelmetlenül. Azt
hiszem, az a legnagyobb bajom, hogy menthetetlen tömegiszonyom van, olyan értelemben is,
hogy ahol látom, hogy a többség egyazon irányban nyájként meglódul, akkor én
rögtön a túloldalon igyekszem másfelé indulni. Halálom a divat, a majmolás, a
beolvadás, a másokhoz való állandó igazodás, a neki van, nekem mért nincs
szemlélet, a túlsó kerítés mögé való állandó leskelődés.
Azt mondtam magamnak azokban a napokban: nem vállalok többé
politikai vonzatú megbizatást, se lapvezetést, viszont a szakmai tapasztalataimat
igyekszem becsülettel kamatoztatni, mert annyira tudatos azért vagyok, hogy magam is
elismerjem: nem semmi, amit magamba szívtam 1963 óta, egészen 1989-ig. Meg aztán
máshoz tulajdonképpen nem is értek. Persze, tudom, mostani fejemmel, hogy
"rosszul" helyezkedtem, mert lehettem volna irodavezető bármelyik
szenátorunknál vagy képviselőnknél, előre-hátra mozdító az RMDSZ-nél,
általában a hatalmi struktúra adminisztrációs szintjein, hiszen Iliescutól, azóta
is meg nem unt elnökünktől kezdve sokmindenkit ismertem a hatalomban s ismerek ma is,
szinte az egész KISZ KB ott van az első sorokban, de a tőke világában is, s ugyanígy
a sajtóban, mindenki, aki valamit számított akkor, ma kulcspozícióban, nem is egy
közülük milliárdosként tengeti életét... Hát erre nem volt gyomrom rástartolni.
Még csak el sem ítélem őket: a bolyreflexből ők kerültek ki győztesen
Manapság ráadásul oda jutottam, hogy ha pénzről és
pénzügyekről hallok, akkor elborítja az agyamat a vér, és szabályosan lebénul az
agyam. Persze, tudom, fontos, és egyre fontosabb a lej, a forint, a dolcsi, újabban az
euró, mert minden drága és egyre drágább, de hogy az életedet ehhez tájold és
hajszold magad még ebben a korban is, mintha most kezdenéd a versenyt - hát nem. A
családban ebből állandó vitáink kerekednek, ilyen téren teljesen átengedtem a
gyeplőt az asszonynak, ossza, szorozza, adja, vegye, mit érdekel? Nekem néhány picula
csörög a zsebemben, azzal megvagyok. Nem vásárolok semmit,bejövök dolgozni,
hazamegyek enni, aludni
No, de vissza 89 decemberéhez, miután megjelent az első - most újra elővettem egy
fiók melyéről, s hát meg kell mondjam, hogy szörnyen suta és naív - szabad
kiadásunk. A legelső, a "jégtörő" Romániai Magyar Szó.
Hét vége volt, szombat, az Előre ilyenkor a hét fáradalmait
pihente, s mi meg, forradalom ide vagy oda, valahogy tartottuk magunkat a megszokott
barázdához. Legalább pihenünk egyet a nagy harc után.
Délfele azért megindult a nagy nyüzsgés, jöttek a forradalom
hősei, kiáltványokkal, bepólyált fejjel, mi meg - pontosabban: én, mert más helyett
nem merek nyilatkozni - meg voltunk szeppenve, hogy jé, hát ezek az életüket
kockáztatták itt érettünk, még meg is sebesültek, mi meg gyáván lessük, hogy mi
minden történik odakint az utcán, a világban...
Ennek ellenére semmi késztetést nem éreztem a nyüzsgéshez. Egyszerűen a helyemet
kerestem, hogy végre lapot csinálhassak, hogy dolgozhassak. A szombat és a vasárnap a
nagy tervezgetésekkel, s természetesen írással telt el, egyik cikket írtam a másik
után, nyilatkozatokat fésültem át, öntöttem végső formaba az alakuló RMDSZ
részéről.
A hivatalos alakulás hétfőn délben esett meg, december 25-én,
addig a lapot nyitva tartottuk, hogy a délre véglegesített szándéknyilatkozat még
fő helyen megjelenhessen a keddi lapban. Engem küldtek le a sajtóház másik
szárnyában székelő Kriterionhoz, Domokos Gézához, hogy részt vegyek a vitán
felül, már akkor annak látszó történelmi eseményen, ama több órán át
elhúzódott, nem is igazán tudták a szűk irodában fürtökben tömörülő,
összehívott és -csődült emberek, mit is akarnak, létezett egy már általam ismert
nyilatkozattervezet, de azt aztán úgy átgyúrták fenenagy, frissen megkóstolt
parlamenti demokráciával, hogy az édesanyja se igazán ismert volna rá.
Közben a szerkesztőséget erősen foglalkoztatta, miként számoljon
le a régi, a vonalat addig szigorúan tartó vezetőséggel. Igen sokan odaóvakodtak
hozzám, s mondogatták, hogy kész, vége, seggbe kell rúgni az elvtársakat, ez így
most már nem mehet tovább... Hallgattam egyszer, hallgattam kétszer, , aztán
kifakadtam: nagyon helyes, tök igazatok van, de menjetek be a főnökhöz, vagy a
helyetteséhez, mondjátok ezt neki mi közöm az egészhez?...
Persze, jól tudták, s értettem én is, miért mondják nekem.
Igazság szerint mindvégig joviális, jó szakmai viszonyban voltam a
főszerkesztővel. Amíg az Ifjúmunkást szerkesztettem, mindegyre keresztbe tett nekem,
jelentgetett, gáncsolt - persze, nem engem, személyesen, hanem a lapot, nem bírta
elviselni, hogy egy kissé jobban ki merjük dugni a fejünket a mocsárból, mint ő. De
miután átkerültem az irányítása és a fennhatósága alá, csodaketrecet varázsolt
körém, tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy néhány munkámat sikerült úgy és
akkor megírnom, amikor éppen viszketett hozzá a tenyerem.
Ennek azonban ára is volt: lassan-lassan szinte minden olyan kéziratot
átjátszott nekem, amiket írók, publicisták, költők, más személyiségek írtak.
Amit eddig ő végzett belső cenzúra gyanánt, méghozzá nagy erőfeszítéssel és
valóságos fizikai fájdalommal, azt most rendre rám osztotta ki, és nem mondhatom, nem
kellett csalódnia. Az Ifjúmunkásnál szerzett tapasztalatom bőségesen elég volt
ahhoz, hogy a késélen táncolva bár, de közölhető kéziratot faragjak a legtöbb
anyagból. A nagy gondom inkább az volt, hogy író kollégáim sokszor olyan hányaveti
kéziratokat adtak ki a kezükből, hogy azt kínos és munkaigényes gyomlálással
lehetett csak gatyába rázni.
Mindegy, végeztem ezt zokszó nélkül s kissé büszkén is, hogy a
cenzúra az esetek 99 százalékában nem talált kivetnivalót gyomlálásaim után.
Ennek nyomán a főnök mindinkább kezdett vakon megbízni bennem és egy idő után
nélkülözhetetlenné váltam számára. Így nyomta rám Majtényi Erik halála után
és egy-két év sikertelen kísérlettel a háta mögött az Évkönyvet is, amivel
megint csak sikere lett.
Nem részletezem: a szerkesztőségben ezek után azt beszélték, hogy
én az ő embere és besúgója vagyok. Hogy kiket súgtam volna be? Hát a többieket. De
hogy miért, az még ma sem világos előttem. Ilyen előzmények után nem csoda, ha a
kollégák hozzám fordultak célozgatásaikkal. Azt szerették volna, ha én leszek a
Brutus, az ő kezük pedig tiszta marad.
Amikor aztán megjöttem a Kriteriontól, az éppen megalakult RMDSZ
kiáltványával, szinte önmagától adódott az igény: a szerkesztőség üljön össze
egy félórára, olvassuk fel a dokumentumot, amit közben leküldtünk a nyomdába is, s
kérdezzük meg, ki vállalja fel a benne foglaltakat, mert a lap ezután könyörtelenül
ebbe az irányba indul tovább; pontosabban ki hajlandó aláírni és ki akar belépni a
szervezetbe. Úgy gondoltuk, ez az alkalom lesz a vízválasztó, amikor majd mindenki
kénytelen színt vallani.
Hát... így is volt, meg nem is.
Nagyon sokan lelkes szavakkal felvállalták a romániai magyarság
ügyét, bár később kiderült, hogy minden közelebb áll hozzájuk ennél.
Becsületére legyen mondva, a Főnök így reagálta le az ultimátumot:
- Csináljunk végre egy szabad újságot, és legyen Cseke a
helyettesem.
Én értek a bizniszhez, ő ért a szerkesztéshez. Megélünk.
Kínos, fagyos csend ereszkedett a teremre, hiszen ekkora abszurditást
senki se tudott volna kitalálni. De szólni se mert senki, hogy elmondja: ez bizony,
emeletes baromság, és egyáltalán, a Főnöknek semmi keresnivalója közöttünk.
Minden szem rajtam függött: mit szólok a felszólításhoz.
Borzalmasan kínosan, nyekegve és mökögve valahogy kiböktem:
- Főnök, maga évek óta nem volt szabadságon. Legalább hét éve.
Vegye már ki az elmaradt hónapokat, s aztán meglátjuk a többit. Nem hiszem, hogy
szükség lesz a szolgálataira.
A főnök elsápadt, de rögtön kapcsolt, miről van szó. Még két
napig bejárt, összeszedte a személyes holmiját és azután többe nem láttuk. Az
egykori káderese intézte el később sutyiban a nyugdíjaztatását.
Ez eddig sima volt, mondtam magamban, de következett rögtön a
vezetőválasztás. Valakinek ugyanis vezetnie kellett a lapot.
Mivel már benne voltam a svungban, siettem ismét szót kérni, hogy
megelőzzek egy áldatlan helyzetet: azt, hogy valakit közülünk ki kelljen választani
a többi fölé, mert akkor cseberből vederbe kerülünk, hisz jól ismertük egymást:
mindannyian sárosak voltunk nyakig, egyikünk se lett volna hiteles vezető se ki-, se
befelé. Valami ilyesmit mondtam: amit eddig műveltünk, az valamennyiünket minősít,
egyikünk se lehet büszke arra, amit az Előrénél véghezvitt. De mert az életnek
mennie kell tovább, s csak azok vagyunk itt, akik voltunk és vagyunk, egyezzünk meg
abban, hogy nem egy embert, hanem átmenetileg 5 személyből álló tanácsot választunk
a lap élére, amelynek tagjai egyforma jogi kompetenciákkal bírnak, de csak közösen
dönthetnek - igaz, nem konszenzussal, csupán többségi szavazattal. Miután ezt az
elvet sikerült keresztülvinni és elfogadtatni, következett az ötök megválasztása.
Hiába döntöttem el magamban egy nappal korábban, hogy többé vezető beosztást nem
fogadok el, az ötösfogat egyik tagjaként muszáj volt meghajolnom a köz akarata
előtt. Reméltem, hogy a tanácson belül sikerül majd kellően egyensúlyban tartani a
dolgokat.
Sajnos, tévedtem. Kénytelen-kelletlen mindenki igazodott ugyan az
egyezséghez, de pár nap múlva elkezdődtek a zsörtölődések: a pénzügyi
elszámolásokhoz pl. aláírás kellett, de csak egy darab a tanács részéről, s akkor
hamarosan delegálnunk kellett egy vezetőt, aki helyettünk is aláír. Mondanom se kell:
aki a leginkább ütötte a vasat, s megkapta a felhatalmazásunkat, egy év múlva ő
lett az egyedüli főszerkesztő.
Úgy nezett ki, hosszabb távra be tudunk rendezkedni. Csakhogy közbejött a
marosvasárhelyi március. És éppen azokban a napokban, szerencsés véletlen folytán,
én voltam az, akit kiszemeltek, hogy az első szabad magyarországi választásokról
tudósítsak, s az Ország-Világ vendégeként egy héten át lakhattam a Benczúr
utcában, a magyar pedagógusok volt szállodájában, s szemtanúja lehettem a hivatalos
rendszerváltás eseményeinek. Marosvásárhely ellenére - az események aközben
zajlottak, hogy én Pesten tartózkodtam - feldobódva, az anyaország ózondús
levegőjét beszívva érkeztem haza. Megvallom, nagyon jó érzés volt a huzatos Duna
környékét, a rakpartot, a várban járni, a pesti és budai utcákon gyalogolni,
felfedezni a várost, csatangolni olvasmányokból, filmekből ismert, de valóságosan be
nem lakott helyeken. Úgy éreztem magam, hogy a szabadságot lélegzem.
Amikor hazajöttem, megint ellepett az itthoni nyomor, a mindennapos
"harc" azért, hogy ki legyen a kakas a szemétdombon. A vásárhelyi események
miatt szörnyen rossz volt a hangulat a magyarság körében, az egész politizálás
kezdett mindinkább a védekezésbe fulladni, s hát ahogy láttam, ezt is akarták a
többségi vitézek, kihasználták keményen, hogy a provokációra nem hagyta magát a
vásárhelyi - és nem csak! - magyarság. Jó volt viszont mind otthonosabban átérezni
azt a lehetőséget, hogy amit írni akarsz, az valóban rajtad múlik, mert fórum kerül
hozzá, senki nem állja útját semmilyen gondolatnak.
Így történt, hogy a szabad sajtó eszközével élve elég hamar
szépen kifektettek a saját lapomban egynémely olvasók, mint a letűnt korszak
dalnokát, amihez százszázalékosan joguk volt, hiszen annak idején nem vontam ki magam
a befolyásoló kényszer alól. Mint Ifjúmunkás főszerkesztő, meglehetősen foglya
voltam saját státusomnak, csapdában éltem, s egy idő után már úgy okoskodta, hogy
ha az eltelt évtizedek alatt az ember (mármint én) annyi szégyenteljes kompromisszumot
elkövetett, egyszerűen nem állna jól neki, ha megpróbálná most gőzerővel
tisztára sikálni magát. Nem kell visszapillantanom a mából ahhoz, hogy tudatában
legyek: sok ostobaságot tettem, írtam, döntöttem egyebek mellett, de pillanatnyilag az
volt éppen a cselekvési reflex, hogy szabaduljak szorongatott helyzetemből.
Amikor arra kényszerítettek, hogy az Ifjúmunkás is álljon be igenis a hozsannázó
kórusba és igenis, ünnepelje meg a Főnök születésnapját (ez még a
"szerény" kezdetekkor volt), akkor azt mondtam magamban: én ilyen feladatot
nem tudok senkinek kiadni az enyéim közül, ezért, mivel nincs kiút, megpróbálok én
eleget tenni neki úgy, hogy azért mégse fogjon el teljesen a hányinger, ahányszor a
tükörbe nézek. Tudom, ez is illúzió volt, egy határon túl semmire nincsen mentség
és emiatt döntöttem úgy, hogy 90 után meghúzom magam, és főként nem ugrálok, ha
nem muszáj.
December 17. (kedd)
Tizenhárom év telt el a romániai történelmi fordulat óta. Olykor még vitatják,
különösen az egyre nagyobb tönmeget számláló, ún. "forradalmárok", hogy
16-17-én, avagy csak 21-én indult meg felénk a lavina. Valahol mindkét álláspontban
van valami igazság: a temesváriak szerint nélkülük nem lett volna bukaresti
diktátorelüldözés és minden, ami azután következett, a bukarestiek meg azt
hangoztatják, hogy Temesvár önmagában, a bukarestiek sorsfordító melléjük állása
nélkül.
Egy biztos: mi, akik Bukarestben
éltünk, ugyancsak éreztük, hogy az az egész ősz bizonytalan, képlékeny időszak
volt. Mintha megingott volna valami a világban, de biztosan nem tudtuk volna
megfogalmazni, hogy mi és mikor lesz a vég.
Utólag próbálván értelmezni az akkori történéseket, az lepett meg s azt találtam
kissé furcsának, hogy emberek, akik addig ugyanúgy belesimultak a tájba, mint mi, a
szürke tömegből mindannyian, hirtelen, 1-2 hónappal a fordulat előtt elkezdtek
látványosan ellenzékieskedni, mindenféle leveleket és petíciókat írtak alá, úton
útfélen mondták a magukét, a fordulatkor meg - uram, láss csudát! - megsokszorozva
ott tülekedtek a palotafoglalók, székhelyostromlók és mindenfajta tüntetők első
soraiban, tüsténkedtek és közszereplést vállaltak. Ők voltak a hangadók, a mindent
jobban tudók, a hírterjesztők, a jelszókiabálók
Az Előre, az egyetlen magyar országos napilap szerkesztőségében
különösen rossz hangulatban teltek azok a napok. A hivatalos anyagok egymást érték,
a legfölsőbb vezetés nyilatkozatai és állásfoglalásai egyre aberránsabbak és
kisszerűbbek voltak. Ha nem lett volna a SZER meg a Kossuth-rádió, különösen a
rövidhullámon, mert Bukarestben csak az jött be úgy, hogy érthessük is a szöveget,
amit mond, az egész Tőkés ügy nevetségesen hatott volna. Az elején még azon
töprengtem, mi a francot kell egy ország elnökének, mindenható pártfőtitkárának
ilyen földi dolgokkal foglalkoznia, mint egy református pap kilakoltatása? Még ha
ortodox lett volna az illető, még megjárja, hiszen az államvallás azokban az időkben
is nagy tömegeket érintett, de egy református papot talán csak le lehetett volna
ültetni minden elnöki harsogás és közvetlen közbenjárás nélkül, hiszen a
korábbi évtizedekben példák százai és százai igazolták, hogy a református papság
is tud ám igazodni, ha nagyon muszáj. (A ref. egyház ezt most igyekszik, a sok ellenző
dacára, feltérképezni...)
Ami a Tőkésé, az az övé, ez vitán felül áll.
Én magam még csak nem is gondoltam volna ilyen ellenállásra, szervezkedésre - ugyan,
kivel is tehettem volna? Ha csak körülnéztem, mindenütt magukba zárkózott,
megkeseredett, egymásra sanda szemmel pislantó embertársakat láttam, akik a munka
nyűgétől megszabadulva késedelem nélkül igyekeztek az otthoni (vagy másfajta)
menedékbe. Csak el, el, a közélettől minél távolabb!
Abban az időben végeztem
az utolsó simításokat, korrektúrákat az 1990-es Előre Naptáron, amelynek 8 éven
át voltam szerkesztője (ma is mondhatom, hogy a kényszerközléseket leszámítva jó
kis sorozat állt össze belőlük, ma is meglepődöm, mi mindent lehetett akkor
megcsinálni), ugyanakkor hetente kétszer főszerkesztői megbízásra le-leutaztam a
kolozsvári nyomdába, mert a szerkesztőségen belül alakult szerzői közösség
magyarul összedobta A világ országai c., a Politikai Könyvkiadónál románul
többször megjelent enciklopédikus munkát, azt nekem kellett nyelvileg,
adatellenőrzés szempontjából hónapokon át gatyába ráznom egy cenzormúltú, de
amúgy jó szerkesztői érzékű kollégával együtt - átkozott munka volt, mondhatom,
a hét szerző hétfelé osztotta a témaköröket és hétféle szerkesztési manírt
használva tett le az asztalra egy olyan elegyet, ami minden volt, csak könyv nem; ha
létezett volna szerkesztőségi számítógép abban az időben, mindez
leegyszerűsödik, de így állandó és állandó beleírást, visszalapozást, újra
gépeletetést, összeolvasást igényelt, még most is borzongok belé -, már a végén
jártam, a nyomda elkezdte tördelni a kötetet, annak a korrektúráit hoztam-vittem a
nyomdába, így alkalmam volt megtapasztalni az emberek hangulatát szülővárosomban, s
Erdélyben. A nagy többség ijedt volt és szorongó: mi lesz ebből? ez volt a
szüntelenül visszatérő kérdés, és őszintén mondom: sehol nem hallottam egy
biztató vagy bízó szót sem.
Aztán bekövetkezett, amit ország-világ láthatott, hallhatott.
Bent voltunk a szerkesztőségben, családilag, legalább is Pétert
bevittem magammal, a nagyobb gyerekeknek meg szóltunk, hogy okosan viselkedjenek, ne
menjenek a többiek feje után.
E napot azonban még megelőzték a temesvári történések.
A temesvári cirkusz kitörésekor is éppen Kolozsvárra utaztam, az
állomáson váltam el egy Temesvárt élő kollégámtól, ő Moldovából érkezett
egyhetes terepútról, ő csinálta a tudomány rovatot az Előrénél, úgymond az én
főnökségem alatt, közben megszakította az útját Szentgyörgyön is, ahol az anyja
él és láttam rajta, hogy nagyon furdalja a lelkét, amiért lemaradt az eseményekről.
Mindegyre azzal volt elfoglalva, hogy miként érhet minél hamarabb haza, s vajon a
fejlemények miatt egyáltalán beeresztik-e Temesvárra. Mind vigasztaltam, hogy
szálljon meg nálunk, majd tisztul a helyzet s akkor hazamehet, különben is, a hírek
szerint, nélküle is jól megvannak az ottaniak. No mindegy, ugyanazon az estén
indultunk útnak, én másnap este vissza is érkeztem a nyomdából, késő este szól a
telefon, barátom a vonalban, s csak annyit mond, hogy - Te, Gabi, ez sokkal komolyabb,
mint amit Bukarestből elképzelhettünk, ez a forradalom.
Ha igen, akkor oké, de én inkább annak örvendtem, hogy
szerencsésen hazaért. Ő meg, hogy ott lehet az első vonalba. Nem is kérdőjelezte meg
senki azóta se - a helyiek közül sem - az ő közéleti szereplését, úgy símult
bele a forradalmi csapatba, mintha mindvégig beletartozott volna.
Pár nappal később ugyanezeket a jeleket vettem észre egy másik
kollégámnál is, Bukarestben.
Megvolt az a szégyenteljes, zavaros népgyűlés, amelyen a tömeg
belehurrogott a pártfőtitkári beszédbe, s a karhatalom kezdte kiszorítani a térről,
majd a központi utcákról, terekről a megvadult, ellenállássá szerveződő
bukarestieket. Akik közel laktak az eseményekhez, nem csak sejtették, tudták, mi
történik. Mi, a városszéli fertályokban csak a gépfegyverkelepelést, meg a Szabad
Európa helyszíni hangközvetítéseiből értesültünk a történtekről. Rettegésben
telt el a 21-ről 22-ére virradó éjszaka.
. ... Aztán 22-én délelőtt, a szerkesztőség ablakaiból
láttuk a városszéli gyárakból befelé özönlő, transzparenseket, lyukas zászlókat
tartó munkások vonulását, akik Temesvárt éltették. Délelőtt 11 körül
elnémultak a telefonvonalak, valahol, valakik kikapcsolták a sajtóházat a
kommunikációs vérkeringésből. Aztán többször elsuhant fölöttünk egy veszettül
burrogó helikopter, s végre megszólalt a rádió, a televízió is.
Hallgattuk a Ceausescu futásáról
érkező híreket, a tévéközvetítést a Hét főszerkesztői szobájában neztük egy
darabig, az éppen készülő Előre számot félredobtuk, abbahagytuk. Fentemlített
kollégám akkor jött oda hozzám, hogy gyere, csináljunk újságot. Nagyot néztem:
milyen újságot? Hiszen minden összeomlott? Előre nincsen. Milyen pénzből? Milyen
papírból? Ki fogja kinyomni? Ki szállítja el? Megcsóváltam a fejem és siettem haza,
hogy lássam, mi van a családdal. Még otthon is néztük a tévét valamennyit, s ahogy
most visszagondolok, akkor egy pillanatra se fordult meg a fejemben, legalább is azon a
délutánon, hogy jó, jó, történt, ami történt, de mi lesz tovább? Mi lesz másnap?
Hová megyek be dolgozni?
Lehet, e töprengésre azért sem került sor, mert este 6 óra felé
aztán csengett a telefon és egy másik kolléga azt kérdezte: nem jösz be újságot
csinálni?
Kérdeztem, a Főnök mit csinál, bent van, tud a dologról?
Igen, jött a válasz, de hazament, azt mondta, csináljunk, amit
akarunk, ő nem avatkozik bele.
Már szürkült, amikor bementem, ott már voltak néhányan,
időközben tárgyaltak a nyomdával, a kiadóval, mindenütt azt mondták, nyugodtan,
miénk ma a tér, korlátlan hitelünk van. Érdekes: mindenki jó fiú volt aznap,
mindenki helyezkedett. Amilyen szabályszeretők és bürokraták voltak azelőtt, most
mindenki végtelenül kedves volt, szolgálatkész.
A lap elnevezésével nem sokat tökölődtünk. Létezett valamikor
egy betiltott lap, ami az elődünk volt - vegyük vissza a nevét. Ki is téptük a régi
gyűjteményből a fejlécet, fel a cinkográfiába, s ezzel aztán évekre
megpecsételtük a lap grafikai kinézetét: mindenki így fogadta el, így ragaszkodott
hozzá. Aztán pár hónap múlva egyesek, nagyokosok felébredtek, hogy a RMSZ-nek átkos
hagyományai vannak, mert kiszolgálta a sztálinizmust stb. stb. stb. Megindult a
"harc". Hogy ki a szebb és ki a sárosabb.
Ijesztő volt.
De most még ott tartunk, hogy egyelőre még csak az első lapszám
készült el. Hajnalban mentem haza, aludtam pár órát s vissza a szerkesztőségbe.
Este már nem jöttem haza, mert lőttek. Bent aludtam egy íróasztalon, többekkel
együtt, s félálomban, mintha börtönpricsen feküdnénk, reszketve hallgatóztunk az
éjszakából kintről jövő háborús hangokra. A tankcsikorgás volt a
leghátborzongatóbb. Bár egy idő után azt is meg lehet szokni, pláne, ha nem
történik utána semmi...
A történetet holnap
folytatom, a mai képanyagban három fotót küldök: az egyik Pataki Zoltán temesvári
kollégám munkája, a 13 éves temesvári események, illetve a középeurópai piknik
évfordulójára rendezett dokumentumfotó kiállítás megnyitójáról, balról az első
Tőkés László, jobboldalt hátul a Romániai Magyar Szó első, december 23-I
számának felnagyított első oldala.
A második fotó Székely Sándor riportképe a Marosvásárhelyen
hirtelen megjelent magyar feliratokról a rendszerváltás első napjaiban.
A harmadik kép szerzője Imreh S. István akkori sepsiszentgyörgyi
fotósunk, aki egy stadionban tartott Tőkés istentisztelet közönségét fényképezve
bukkant erre a buzgó, minden lelkesedését a zsoltáréneklésbe beleadó
öregasszonyra.
December 16. (hétfő)
Utirajz-kereső buzgalmamban eljutottam Radnóti Miklóshoz. Meg a sorsát szinte azonos
módon megélt erdélyi Salamon Ernőhöz. Mindketten - sok-sok sorstársukhoz hasonlóan
- a holokauszt egy "finomított" útját járták végig, ISMERJÜK MEG SZÉP
HAZÁNKAT jeligére, az élet és a pillanat diktálta utitervnek megfelelően, fegyverek
meggyőző erejének engedelmeskedve.
Egyiknek is, másiknak is helye lesz a Kalandozó-ban. Az övéknél
mélyebb és jelentésteljesebb utazás már csak a Kertész Imréé, aki visszatért a
rámért sors kegyetlen körútjáról, de jelenléte, műve, minden megnyilatkozása
kínzó vád azoknak, akik valamikor azt hitték: sikerül leszámolni a gyülevész
jöttmentekkel.
Nem sikerült.
Mind az élők, mind a holtak mutatóujja ránk mered.
Milos, apádnak mélységesen igaza van, hogy Kertész azt mutatja föl
műveiben, ami benne rekedt Radnótiban.
És annyiban nincs igaza, hogy Radnóti mindent kimondott, amit
kimondhatott: az utolsó pillanatáig araszolt ceruzájával.
Kertész, Radnóti, Salamon, Elie Wiesel, Semprun... - a sor
folytatható, de minek?
Kollektív bűnösség nincs.
De kollektív bűnrészesség igenis van.
A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás,
a mosom kezeimet, a minimalizálás - csupa szégyenpírt gerjesztő tett.
Azt hiszem, nekem is mélyebben kell majd a továbbiakban a tükörbe
néznem. Nem a holokauszt vagy egyéb szörnyűségek miatt, hanem - önmagamért.
Kezemben Radnóti Bori noteszének 1978-as, a Magyar
Helikonnál megjelent hasonmás kiadása. Kis papundekli kazettában két füzetecske.
Szívszorító relikviák. Feleségem, a könyvtárunk cerberusa, legalább hetente
ellenőrzi: ott van-e még a polcomon.
Pedig most két-három napra behoztam a szerkesztőségbe, hogy Neked
néhány verset, eredetiben elküldhessek.
Egy füzetből, amely alig menekült meg az enyészettől.
Legkedvesebb könyvem. Az enyéimnél is többre tartom. A könyvek
könyve. Bármilyen zsebemben bármikor magammal vihetem. Menthetem (magam). Feltéve, ha
nem vetnek alá szigorú motozásnak s nem kobozzák el tőlem.
Küldök belőle két verset. (Gyökér, Razglednica-4). És egy
Radnóti-illusztrációt, a székelyföldi Sövér Elektől, a címe: Erőltetett menet.
No, meg egy korai versemet, amit a kolozsvári deportáltakról írtam,
annak idején, az ötvenes évek végén, amikor még csak kerestem önkifejezésem formai
jegyeit.
Külvárosi út
Sohasem láttam őket,
Úgy hajlott erre menetük
mondják -
akár az ostor, csattanni készülőben.
Tán fintorokat vágtam
A napnak,
S féltem hogy a kutyák megugatnak
Abban a felkavart, menekülő
Időben.
Te, ugye, láttad, aki most erre
Sétálsz, mindegy, férfi
Vagy nő légy,
A fojtogatóan ferde nyakkendőket,
Ziláltan lógó sálakat,
Kioldódott, sáros cipőket,
Arcokat,
Földnek mutatva, láttad?
Varjakat, meg a sorzáró halált,
Vérig gyalázott, kiráncigált
Anyákat?
S most fütyörészve lépkedsz.
Harcoltál-e a virágokért,
A gyárért, a dombért?
(Minket nem vigasztal a bánat.)
Ahányszor erre járok,
Feketekendős öregasszonyok
Pillantanak át a
Léceken,
S ráncaikon, mint a vízen,
Gyűrűket vet az emlék.
Ilyenkor mintha én is
A sorral baktatva mennék,
S lábam erőmet jócskán meghazudja.
(Komor alkony,
hatalmas kémény ontja füstjét
fölém.
Kanyarog, lángol a fényben,
Macskakövesen a
Deportáltak útja.)
December 15. (vasárnap)
Ufó barátommal pár nappal ezelőtt kissé összevitatkoztunk azon, hogy higgyen-e az
ember úgy általában, vagy csak az érzéki tapasztalás, a személyes meggyőződés
vezérelje az életben. Hogy aztán ne csalódjon nagyot.
Elmondtam neki, elsősorban nem a vallásra gondolok, azt most tegyük
félre, mindenki azt és abban hisz, amit és akiben akar, ez nem lehet vita tárgya,
bárkinek a legszentebb és legszemélyesebb ügye. De az, hogy az ember, ha kell, ha nem,
lelkesen bizakodjon, az első benyomások alapján vakon higgyen ígéretekben,
emberekben, manapság megengedhetetlen luxus, tévút, kész csőd.
Nem adott nekem teljesen igazat. Szerinte az ő élettapasztalata
éppen azt sugallja, hogy amerre fordult, nagymértékben rendes, becsületes emberekkel
hozta össze a sors, akikben nem kellett csalódnia.
Megegyeztünk abban: az élet szép, az élet jó, de azért légy
résen, kispajtás, ha nem akarsz jégre menni...
Huszonéves magam jutott
eszembe a hatvanas évek elejéről, amikor teljes gőzzel udvarolni kezdtem leendő
feleségemnek, akivel ma is együtt élünk, s jövő márciusban telik ki a negyven
esztendeje annak, hogy örök hűséget esküdtünk egymásnak. Tudom, furán hangzik e
több mint elkoptatott szókapcsolat, viszont tökéletesen fedi a valóságot: úgy
indultunk neki az életnek, hogy nem fogadkoztunk látványosan, de határozottan
leszögeztük: jóban-rosszban együtt maradunk. Eleddig sikerült, s ezután már, ahogy
a mesékben áll: csak az ásó s a kapa...
Abban az időben, érdekes módon, én voltam a naív álmodozó, a
szocializmus felé haladgató élet szüntelen jobbulásának lelkes híve és
propagálója, Ilonka pedig arról próbált meggyőzni, hogy a szegényfalusi
életmódban gyökerező származása és tapasztalata nem kedvez a fedezet nélküli
álmodozásnak, az értelmetlen, kirakati rajongásnak.
Pedig én akkor szentül meg voltam győződve, hogy ha mondjuk egy
panelházat látok épülni az utcánkban, akkor abban egy-két év múlva nekünk is
kiérdemelt és biztos helyünk lehet, elvégre alkotmányos jogunk van hozzá, ha pedig
jogunk van hozzá, akkor miért ne válhatna valósággá a jogos álom? Ha mi is annyira
akarjuk...
Feleségem reakciója erre az volt: óvakodik többet álmodni annál,
amennyi biztosan megvalósítható. Annyiszor álmodott egész apróságokat, amik nem
sikerültek, hogy végül leszokott az álmokról. Az általam hangoztatott épülő
lakásban azért nem akart hinni, mert szerinte, amire végzünk és
összeházasodhatnánk, abban az épületben már nem lesz üres lakás. Az a ház nem
azért épül, hogy minket bevárjon, hogy a mi jogos igényünkre méltó válasz
lehessen, hanem hogy egy tátongó, átfogó társadalmi hiányt, ha csak részben is,
enyhítsen.
Amit nem tudtam akkor, pedig ha nyitva a szemem, tudhattam volna: a
lakások nem "csak úgy" épülnek, bele a vakvilágba, hanem konkrét tervek
alapján, s mire elkészülnek, máris sokszorosan több rájuk az igénylő...
Valóságos versenyfutás folyik értük, s a sikernek legtöbb esetben nem elvszerűség
az eredője.
Eközben pedig jócskán bedőltem a korabeli propagandának, lelkesen
újságolva Ilonkámnak: ugye, tudja, hogy a fizetéseket 15 %-kal emelték? Hát az
árleszállításról hallott-e? 1961. augusztus elejétől olcsóbbak az elektromos
háztartási gépek, a varrógépek, a textiláruk, a cipők... "Ugye, milyen
nagyszerű? - vetettem papírra akkor. - Mégis csak halvány bizonyítéka a haladásnak.
Még nagy utat kell megtennünk, de legalább már szemmel látható az, amit eddig
építettünk, amiért eddig harcoltunk. Nagyobbrészt csak az emberekkel van még
baj".
Pár hétre rá egy levélben meg így fogalmaztam:
"A lelkesedés, a munkakedv fél siker (nem, ez hülye kifejezés,
elkopott!), de nagyon sokat pótol. Ezért szeretném megismerni a kubaiakat, mert őket
képzelem amolyan csupa-tűz embereknek. Nagyszerű egyéniség az a Fidel Castro, s
szerintem sokkal nagyobb, mint két űrrepülő barátunk együttvéve, habár ez
utóbbiaknak nagyobb sikerük van..."
(Gagarinról és Tyitovról van szó, akik abban az időben járták
meg a világűrt és mindenki csak róluk beszélt.)
De a kubaiak példája akkor maga volt a mákony, s nem csak engem
kerített a hatása alá.
1961 szeptemberének végén, az egyetem utolsó évére való
beiratkozás után unalmamban beültem a kolozsvári híradómoziba, amelynek Új idők
volt a neve, a főtérről nyílott, az Ursus söröző közelében, s arról volt híres,
hogy megállás nélkül dokumentum-, illetve rajzfilmeket vetített, bármikor be
lehetett ülni az előadásra, az ember addig maradt a nézőtéren, ameddig kedve volt
hozzá. Aznap épp egy szovjet filmet vetítettek, Lángban álló sziget volt a címe, s
a kubai forradalomról szólt. Akkori feljegyzéseimet idézem: "Gyönyörű,
színes, eredeti felvételek voltak benne. Hát, az az ország minden várakozásomat
felülmúlta. Gyönyörű a főváros, Havanna, hatalmas, modern palotáival,
forgalmával, vidám, lelkes embereivel. S az új építkezések! Egymás után bújtak ki
a vörösesbarna földből a szebbnél szebb, új vonalú, kényelmes lakások. És az
emberek! Hiszen mindent a fiatalság végez, lendület, állhatatos harc a célért.
Talán egyetlen ország, ahol a kormány csupa fiatalból áll. Így igen, így lehet
tervezni, álmokat megvalósítani..."
Aztán hamarosan kóstolót kaptam az új idők hétköznapi
hangulatából is. Elvégeztük az egyetemet, feleségem a Beszterce megyei Teke
községbe került, én meg katonai szolgálatomat töltöttem Nagyváradon, a Rulikovszki
temető szomszédságában. 1962 október végen szabadultam, majd hamarosan felutaztam
Bukarestbe, ahol az Ifjúmunkás érdeklődött irántam. Csakhogy az alkalmazást még
kötelezően megelőzte az úgynevezett káderezés - magyarán személyzeti ellenőrzés
- az akkori Ifjúmunkás Szövetség személyzeti osztálya részéről.
A központi bizottság épületénél kellett jelentkeznem, ahol a
kapuban némi várakozás után megjelent sötétkék suhogóballonos, micisapkás,
kialvatlan képű, kerek fejű fickó, aki aktatáskával a kezében hosszasan menetelt
előttem keskeny folyosók labirintusában, míg egy szabad irodára bukkantunk. Ott
leültünk egymással szemben egy íróasztalhoz, elővette az iratcsomómat, persze, csak
a címlapját láthattam, úgy tartotta, mint a súgó a rendezői példányt, időnként
ferdén bele-belepillantott, s közben olvasni kezdte az általam kitöltött személyi
lapot is, no meg a kézzel írott önéletrajzomat. Olykor-olykor megállt, az iratokból
merített ihletet, s aprólékosan kifaggatott arról, hogy mi a véleményem apám
magatartásáról a kommunista párttal szemben, amelynek akkor még nem volt tagja, s
vajon miért nem, továbbá, hogy kik voltak a piaristák, ahol ő mint fiatal tanár a
pályafutását kezdte, és hogy mi a véleményem, vajon Péter öcsém megközelíti-e a
mai diák követendő típusát, hogy Gyula nagybátyámék egyáltalán milyen emberek,
hogy a sógorommal van-e valamilyen politikai probléma, hogy úgy hallotta, nős vagyok,
mi az igaz ebből stb.
Ez utóbbira megjegyeztem: rosszul hallotta, mert még csak vőlegény
se vagyok - csak leszek. Hát a kislány hol van? Tekén. S az messze van innen? Elég
messze. Mégis, merrefelé? Beszterce rajonban. Ahá! És pontosan, mikor nősülök?
Pontosan még nem tudom, jövő évben szeretnék, de pontos dátumot még nincs értelme
mondani... Értem... De a kislány ott lakott maguknál, ugye?... Ezt most hallom
először... Neki pedig úgy mondták, hogy ott lakott... Tévedés, hiszen a
bentlakásban volt a szállása... Jól van, ejtsük a témát...
Nevethetnékem támadt, hogy ily ostobán, szőrszálhasogató módon
nyomoznak minden után, s ráadásul nem is ellenőrzik becsületesen az információkat.
Valószínű, hogy valamelyik szomszéd lehetett a forrás, aki az államvizsga előtti
hetekben láthatta Ilonkát odajárni, hiszen kollégák voltunk s együtt készültünk a
közös jegyzetekből...
A több órán át tartó bogarászásnak az lett a vége, hogy a
személyzetis zöld utat adott a szerkesztőségnek: ha akarnak, alkalmazhatnak, ha nem, a
káderosztálynak semmi köze hozzá.
Már akkor ócska fogásnak tűnt a mindenre kiterjedő
kérdezősködés. Arról firtattak pl., hogy a Magyarországon élő nagybátyám vajon
párttag-e? Mondom, igen. De melyik pártnak? Mondom a nevét az MSZMP-nek. De biztos ez?
Nem a másiknak? Hogyhogy a másiknak? Hiszen csak egy van. Igen? És 1956 előtt is csak
egy volt? Hát persze... Nem kettő? Világos, csak egy lehetett, mint idehaza... Na
jó...
Hát ilyen idők jártak akkor s pofozták az embert minden irányból
olyanná, hogy a végén már saját magában is kételkedni kezdett...
A mellékelt kép: amatőr felvétel, rajta Ilonka és a három gyermek, egy bukaresti séta közben
December 14. (szombat) Ha az elmúlt éjjel nem
utaztam volna teveháton - legalább is ez volt az álmom veleje hajnaltájt, s egészen
biztos a tegnapi Jakabos-emlékekben található a gyökere -, talán most hagynám a
témát, de így ma is tovább böngésztem a könyvet. Fölfedeztem korábbi lapszéli
bejegyzéseimet, amelyek azt jelezték, hogy valamikor, azok mentén részletet
közöltünk az útleírásból, méghozzá a záró mozzanatokat, amikor is a
dardzsilingi sír leírása után hazautazik Romániába, s első útja Csomakőrösre
vezet.
Akkor pedig az lehet igazán érdekes, még kiszakítva is, ahogyan
rátalál a Csoma Sándor utolsó napjaihoz vezető útra, s ahogy végig megy rajta -
döntöttem el, s mindjárt neki is láttunk, egyetemista tanítványaimmal gépbe vinni a
szöveget, a jövendő melléklet első alap-anyagaként.
A délig elkészült szövegből az alábbi részletet illesztem be
könyvedbe:
JAKABOS ÖDÖN
Indiai útinapló
Kőrösi Csoma Sándor nyomában
(részlet)
Április 16.
Egy óra után néhány perccel az expressz el is indult Agra felé.
Nem tudtam viszont, hogy ez a vonat egyenesen Delhibe megy, nem érinti Agrát. Sok volt
az utas, és csak sokára sikerült meggyőzni őket, hogy egy ablakot kinyithassak. Szép
éjszaka volt, de nem tudtam aludni, s reggel felé nagyon fáradt lettem. Hét óra felé
tudtam meg az utasoktól, hogy már elhagytuk az agrai elágazást vagy 80-90 km-rel. Ha
oda akarok menni, nem maradt más hátra, mint visszamenni ezen a vonalon. Rosszul
kezdődött ez a nap. Fáradtan, éhesen, pénz nélkül álltam 80 km-re Agra után, ahol
- reméltem - barátra találok. Két óra múlva indult az első vonat visszafelé,
persze ez sem közvetlen Agrába. Ilyenformán, ha már így túllőttem a célon, nem
volt más választásom, mint az elágazásnál kuksolni, bóbiskolni, míg nyolc óra
körül bezörgött egy kicsi vonatocska. Most méteres nyomtávon folytatom utamat,
ócska fadobozban.
A levegő kezdett felmelegedni. Az éjjel és a reggel is szokatlanul
hideg volt. Itt már kontinentális az éghajlat, közel a radzsasztáni sivatag. Nappal
nagyon meleg van, éjjelre pedig lehűl a levegő.
Délelőtt 11 óra körül erről a vonatról is leszálltam Mathura
város peremén, egy nagy vasúti elágazásnál. Most is 70 km-re vagyok Agrától, de
nyugati irányban. Több mint kétórás várakozás után jött is egy Kalkuttába tartó
expresszvonat (újra széles vágányon utazom), és felmásztam rá. Persze a jegyem már
rég érvényét vesztette, de csak azért sem vettem másikat. A fontos az, hogy a
vonatjegyemen Agra nevű állomás van megjelölve leszállási pontnak, aztán hogy
keletről, Kánpurból indultam, és éppen ellenkező oldalról, nyugatról érkezem,
erről csak a fennvaló hindu istenek tehetnek. Én mindent megtettem, hogy mielőbb
Agrába érkezzem, de mindig éppen rossz helyen szálltam át.
Végre délután két óra körül feltűntek Agra körvonalai, és
nemsokára szédelegve nekiindultam a város legnagyobb állomásában az egyik
kijáratnak. Egy nagy bajuszú vasutasnak nem lévén más dolga, odaállt az utasoktól a
jegyeket összegyűjteni. Gondoltam, beleköt a jegyembe, de nem volt amibe, mert
időközben elveszítettem. Persze, beinvitált a főnökhöz, és nemsokára már egy
egész csapat vasutasnak magyarázta a helyzetet. Megnyugtattak, hogy nem fognak
megbüntetni, csak a Delhi - Agra távolság kétszeresét kell megfizetnem (Delhiből
indult a vonat), olyan 18-20 indiai rúpia formájában. Kicsit nehéz volt velük
megértetnem, hogy pillanatnyilag minden pénzem csak 6-7 indiai rúpia, és csak a
barátaimat jöttem meglátogatni, aztán visszamegyek Delhibe, ahol "minden csomagom
és pénzem" letétbe helyeztem egy másik barátomnál. Persze ebből csak a
"minden csomagom" érvényes, de hát azt már hiába mondanám, hogy minden
pénzem a zsebemben. Hittek nekem, és még azt is megmagyarázták, hogyan jutok be a
városba. Elvergődtem a közelben álldogáló autóbuszig, és ilyen balszerencsés nap
után valósággal elcsodálkoztam, hogy éppen oda indult, ahová én menni akartam.
Agra 62 négyzetkilométeren terül el, 170 m tengerszint feletti
magasságban, lakóinak száma 638000 (1971-es adatok), öt vasútállomása van. A Tádzs
Mahalról híres, melyet a világ csodái közt az első helyen emlegetnek. Ezenkívül
van itt még több látnivaló is: a vár, melyet Akbar uralkodó építtetett 1565-ben,
az Itimadud-Daula emlékmű, mely 1628-ban épült Nur Dzsahán parancsára, az édesapja
emlékezetére, az Akbar-mauzóleum, amit szintén Akbar kezdett építtetni és
Dzsehángir fejeztetett be, a Dajal Bagh palota...
Agrától nyugatra 36 km-re van Fatehpur, más néven a sivatag
városa, melyet Akbar a mogul birodalom fővárosaként építtetett. A város 3 km
hosszú és másfél km széles sziklasávon fekszik.
Agrától kissé távolabb, olyan 200-220 km-re fekszik Dzsaipura maga
csodáival.
Nem messze az orvosi egyetemtől leszálltam az autóbuszról, de a
balszerencse tovább kísért. Az este azzal a gondolattal indultam Kánpurból, hogy ma
hétfő, és így megtalálom itteni ismerősömet. Megfeledkeztem, hogy nem otthon
vagyok, és itt mások az ünnepek. Ma éppen a muzulmánoknak van vallási ünnepük,
ezért minden be van zárva. Az egyetem is. Lógó orral érdeklődtem a gyéren lézengő
egyetemistáktól dr.Longia felől. Végre az egyik a közeli orvosi otthonba igazított.
Persze nem lakott ott, de kitaró érdeklődés után megtudtam a pontos címét. Az egyik
csendes külvárosi nagyedben lakik, 5-6 km-re az egyetemtől. Hátizsákom meglehetősen
nehéz, a riksásokkal alkudoztam, de két rúpián alul egy sem akart elfuvarozni. Egy
gyermek mind ott lézengett a biciklijével, a hátizsákot a csomagtartóra tettem, őt a
rúdra ültettem, kezébe nyomtam egy fél rúpiát, és felpattantam a nyeregbe, vígan
karikázva ki dr.Longia lakásáig. Ez is megoldás.
Dr.Longia nem volt otthon, de a háziak nagyon barátságosan fogadtak.
Teát, narancsot hoztak. Leültem egy székre az ajtója előtt, és sötétedésig
vártam a fiúra, de nem jött. A háziak nagyon kedvesen vacsorához invitáltak, aztán
a teraszon az egyik légkeverő alatt ágyat készítettek nekem. Még moszkitóellenes
krémet is adtak, hogy így védekezzem a zümmögő had ellen. Nemsokára elnyomott az
álom.
Április 17.
Reggel hat órakor dr.Longia felrázott, hogy vonuljak át az ő
lakásába, ugyanis hazaérkezett, és megtalálta a levelet, melyet az ajtajára tűztem,
arról referálva, hogy itt alszom továbbacska a teraszon. Átköltöztem a szobájába,
aztán folytattuk az alvást 8 óráig. Neki 9-re az egyetemre kell mennie, így reggeli
után felültünk az ajtó előtt várakozó riksára. Ez az ő mindennapi riksája, mely
az egyetemig és vissza elfuvarozza. Útközben beszélgettünk erről-arról. Valóban
van néhány szép épület Agrában. Mint például ez itt, balról. Olyan mint egy
palota, vörös színű erkélyek, tornyok. Az egyetem egyik szakosztálya van itt.
Közben megérkeztünk az egyetemre. Orvosok vettek körül, kíváncsiak voltunk
egymásra, főként ők énrám.
Tíz óra körül nekivágtam a városnak. A várig Longia
magánriksája fuvarozott el, aztán gyalog körbejártam a hatalmas, vörös színű
építményt. Körülbelül egy nényzetkilométer területen fekszik, 8-10 szögű alakja
messzire ellátszik. Mély sánc veszi körül a 15-20 méter magas falakat. A főbejárat
felett India zászlaját lengeti a szél.
Átautóbuszoztam a Tádzs Mahalhoz, aztán fél rúpia ellenében
bevonultam India egyik legnevezetesebb műemlékébe. Mindenütt őrök. Tilos, rdiót,
magnetofont és más zakatoló eszközt bevinni. Valóban csodálatos ez a tiszta
fehérmárvány-alkotás. Fényképezgettem, míg a filmem elfogyott. A Tádzs Mahal a
Dzsamma folyó mentén áll, kb. fél négyzetkilométer területet foglal el a hozzá
tartozó épületekkel, parkokkal együtt. A központi épület olyan 30X30 m, négyszög
alakú kupolaépítmény, az alsó része 60X60 méteres, a négy sarkában egy-egy
karcsú torony. A Dzsamma vize kanyarog, folydogál, nagyon lassan. Most, a forró évszak
idején nagyon sekély, csak akkora, mint egy nagyobbacska patak. A vize mocskos. Sok
bivalyt és keselyűt láttam, így odasétáltam a Tádzs Mahal északkeleti sarkába,
és 14-15 méter magasból, az egyik sarki bástya erkélyéről nézem be közéjük.
Innen már könnyen felfedeztem a keselyűk gyülekezésének okát is. Hulla
himbálózott a víz szélén. A nagy csapat keselyű gubbasztva várta az alkalmat, hogy
a lakomához hozzákezdhessen, ugyanis két kutya azon igyekezett, hogy a hullát kihúzza
a partra. A kutyák megunták a kínlódást, és elsétáltak. A vezérkeselyű
szétterített szárnyakkal, kihívóan, felemelt fejjel rálépett a hullára, és
hozzákezdett a hulla csipkedéséhez. Jó darabig kínlódott, de végül a közel álló
társai együttesen rátámadtak, s miután elkergették, nekiestek a hullának, melyik
hol érte. A két kutya visszajött, sőt nemsokára még kettő jelentkezett, és most a
kutyák verekedtek össze a tulajdonjog fölött. Néhány varjú is előkerült, és
szintén a kutyák orra előtt csipkedte a csupasz holttestet. Alig 25-30 méterrel
tovább a hullától egy csónak imbolyog a víz szélén, benne emberek. Beszélgetnek,
időnként a hullára tekintenek, de nem zavartatják magukat. Más emberek jönnek-mennek
a folyóparton,van olyan, aki egy-egy követ hajít a keselyűk közé, a hullával senki
nem törődik.
Idefent a
márványpalotában és udvarán, a sétányokon gazdag nyugati, indiai turisták
sétálgatnak, fényképeznek, ámuldozva a csillogó márvány ragyogásán, a termek
monumentális vonalain, a visszhang ismétlődésén. Nem sejtik, hogy tőlük nem messze
mi történik, de ha látnák is, azt hiszem, undorodva továbbsétálnának. Több mint
egy órája itt ülök, a három utolsó filmkockám is elfényképeztem. Borzongatóan
szokatlan látvány. Mellettem, jobbról a csillogó meseország, alattam, balról a
szürke India: szemét, hulla, rongyos emberek.
A Tádzs mahal oldalán idézetek a Koránból, urdu nyelven. Ez egyben
díszítés is a márványba bevésve, mivel az urdu írásmód kacskaringós. A központi
márványépület négyszögű, egy-egy oldala 20-25 méter magas, az alapépítmény már
50-60 méter lehet, szintén négyszögű. Alul föld alatti termek, járatok; körben,
oldalt maszkok. A főbejárat, azaz főkapu is valóságos remekmű, négy sarkán
tornyocskák, teraszok, finom kézimunka-véset. Bent az épületben a 26 méter magas
kupola alatt van Mumtáz Mahal és Sahdzsahán sírja. Tulajdonképpen mindkettőjüket a
sírok alatti kriptában temették el.
Késő este (itt az emberek 9-10 között vacsoráznak) dr.Longiával
bevonultunk az egyik közeli szupervendéglőbe, és a barátom díszvacsorával
traktált. Utána hosszasan elbeszélgettünk az orvosi szakma nehézségeiről, a
lelkiismeretességről, egyes orvosok zsarnokságáról, a visszaélésekről. A
beszélgetést az úton hazafelé sétálva is folytattuk, sőt otthon is közel
éjfélig. Rendes, jólelkű ember ez a dr.Longia. Bevallotta, hogy éppen a fent
említett hanyagságokat, visszaéléseket látva, azaz ezek miatt hagyta abba a kórházi
orvoskodást és jött az egyetemre oktatni.
Április 18.
Ma éjjel nem zavart sok moszkitó, mert dr.Longia beflittelt
mindenhová. Fürdés, reggeli, aztán a barátom kivitt riksával az
autóbuszállomásra, majd visszatért az egyetemre.
Fél tízkor már egy autóbuszban terpeszkedtem. Ismét Kánpur
irányába száguldok, kelet felé. Süvölt a szél, viszi a homokot a mezőn. Dél
körül egy mező kellős közepén tett le az autóbusz. Semmi nem látszott, csak egy
gyárkapu kemény katonai őrizettel. Elmondtam, kit keresek, igazoltattak, majd
bevezettek az irodába. Nirot barátom itt amolyan segédhivatalnok, de sógora a gyár
helyettes igazgatója. Nirot elvezetett a közeli lakótelepre, 15-20 kis tömbház
500-600 munkás és alkalmazott részére, akik a gyárban dolgoznak. Egyéb semmi, csak a
kihalt mező. Betelepedtem a kényelmes lakosztályba, ő pedig visszasietett a gyárba.
Irkáltam, heverésztem, aztán a bőséges hindu ebéd után ugyanazt az
"építő" tevékenységet folytattam. Nirot sógora kényelmes lakosztályban
lakik. Estefelé, öt óra után mindketten hazatértek a munkából, sőt még néhány
mérnök kollégájuk is eljött, hogy a romániai vendéggel találkozzon.
Este körbesétáltunk a házak közti aszfaltcsíkon. A mindennapi
találkozások a szomszédokkal, kölcsönös üdvözlések, az apróságok dédelgetése.
Ez aztán valóban csendes, nyugodt hely. 25-30 km-es körzetben semmi más, csak a kihalt
mező. Semmi szórakozási lehetőség, csak a munka a gyárban, aztán szomszédok
látogatása, heverészés, olvasgatás. Nem bírnám ki sokáig. Este 10 óra után
bemásztam a moszkitóháló alá.
Április 19.
Reggel idejében visszaindultam, és 8 órakor már Agra központjában
tett le az autóbusz. Jelentkeztem dr.Longiánál, ott másodszor is megreggeliztem -
gondolván arra, hogy ma nem fogok ebédelni, ami úgy is történt -, utána
elbúcsúztam tőle is, és az egyik központi állomásra indultam, ahol a 2-3 órát,
míg a Delhibe taró expressz megjött, ácsorgással ütöttem agyon. Nézegetem a
vasúti kocsikat. A teherkocsik egytől egyig vasból vannak. Azt hiszem, Indiában a fa
túl értékes ahhoz, hogy holmi vasúti kocsik gyártására pazarolják.
Délben berobogott a Kalkutta-Delhi vonal egyik lassú járatú
expressz szerelvénye, és miután az indiai utasokon kívül nagyszámú külföldi is
leszállt, hogy az agrai csodát megtekintse, én is felmásztam a vonatra, ugyancsak
nagyszámú külföldi kíséretében, elégedetten, hogy mi már láttuk a Tádzs Mahalt.
A mozdonyvezető hosszas töprengés után végül nekiindult az útnak. Meleg van, de
közel sem annyira, mint pár nappal ezelőtt Lakhnau vagy Kánpur környékén. Mellettem
két osztrák ül. Száguldottunk Delhi felé, időnként hosszú időre meg-megállva.
Szerencsére az Agra-Delhi közti távolság alig több 200 km-nél, így már estefelé
feltűntek Delhi külvárosi negyedei. Szegény osztrákok izzadtak nagyon, és azt
mondják, alig várják, hogy Kasmírba érjenek. Én nem találtam túl forrónak ezt a
napot, lehet, azért, mert már nagyjából hozzászoktam az indiai forró évszakhoz.
Otthonosan szálltam le és indultam neki a városnak. Alig múlt el
hét óra, és már Rames barátomnál jelentkeztem. Persze újra nagy halom levél várt
India minden részéből és Európából is. Átszaladtam Vágó professzor lakására,
és a kellemes meglepetések folytatódtak. Ott is levelek vártak, sőt pénzküldemény
is. Úgy látszik, minél tovább haladok, annál többen kívánják utam sikerét. Ma
éjjel sem akart álom jönni a szememre.
Április 20.
Tehát indiai barangolásom utolsó szakaszához érkeztem. Az
észak-indiai körút következik, mely egyben Kőrösi Csoma Sándor-programom második
része is. Az út nehéznek ígérkezik, részbe mert magas szintekre kell kapaszkodnom,
járatlan utakon, másrészt mert errefelé, Himácsal Prades, Karmír és Pandzsáb
államokban gyéren van ismerősöm. Majd meglátjuk, mit sikerül tennem.
Egyelőre átautóbuszoztam Delhi dilomáciai negyedébe, és ismét
jelentkeztem a román nagykövetségen. Nagyon barárságosan és érdeklődéssel
fogadtak, ugyanis januári látogatásom óta időnként egy-egy képeslapon jeleztem
hollétemet. Időközben megjött otthonról a meghosszabítási engedély, így ott
helyben megkaptam azt egészen június 31-ig. Addig, remélem, hazaérek
Kézdivásárhelyre. A követségen annyit beszéltem ezzel is, azzal is, míg jócskán
eltelt az idő, és már késő délután lett, mire az afgán követségre elmentem. Így
természetesen elkéstem.
Leautóbuszoztam Delhi déli sarkába, és végre találkoztam Theban
Laurentiu barátommal Bukarestből, aki végül mégiscsak megkapta a beutazási
engedélyt, és 1972 december első napjaiban nekivágott az indiai útnak. Sorra
elbeszéltük kalandjainkat, és rövid vacsoraszünettel éjfél körül sikerült
végére érnünk a tömörített beszámolónak...
Illusztrációként a számomra eddig ismeretlen, most életműalbumát megjelentető erdélyi festő, Simon Endre két remek munkáját küldöm: Címük: Zöldpokol, Madárijesztő.
December 13. (péntek)
Mindenki ettől a babonás összeeséstől tart. Igaz, még nem múlt el a nap, csak az
alkonyon vagyunk túl s odakint mélysötét minden, de még előttünk az este, míg
hanyatt dőlünk, ki-ki a maga vackára.
Immár napok óta utirajzokat böngészek, utazó emberekre vadászok,
akiknek útiélményeik, fotóik vannak. Szándékom januártól megindítani, a
gyerekmelléklet mellett, legalább havonta egyszer négy oldalnyi Kalandozót.
Nagy becsben állt valamikor mifelénk az útirajz. Érthető:
utazgatni az ember talán csak a határokon belül ha tudott, s ki is használtuk az egyre
bővülő lehetőségeket. Csakhogy távolabbi vidékekre már csak a könyvek, filmek,
tévéadások vittek el. Gyermekkoromban például Verne Gyula, May Károly - ők voltak
az én vakvezetőim, általuk formálódott elképzelésem a világról, vágyakozásom a
természet csodái, az utazás, a túra váratlan fordulatai iránt.
Az Ifjúmunkásnál lelkesen fogadtuk az első fiatalembereknek,
akiknek minden tiltás és mesterséges akadály ellenére sikerült kitörniük a
körből és eljutni hetedhét országon át. Egy ilyen korai fecske volt egy Kozma
László nevezetű jogászfiú, aki Sepsiszentgyörgyön élt és egy ifjúsági
cserecsoportban, heteket töltött Japánban, ottani fiatalok családjánál megszállva,
s egy kissé másféle rálátása volt a japán életmódra és nívóra, mintha
szervezetten végigvezették volna néhány divatos nevezetességen.
Hazajövet fel is kínálta útiélményeit az Ifjúmunkásnak, egyik
kollégám vette hóna alá, segített a szerkesztésnél, a "pofozásnál", a
fejezetelésnél, címezésben, meg si jelent folytatásokban az anyag, sikere volt, s
ezen felbuzdulva a szerző könyvvé kerekítette. Ez volt a szocialista időkben az első
komolyabb útleírás, amire emlékszem.
Igaz, jelentek meg szovjet földön való kalandozásokról, meg
írószövetségi csereutakról elszórtan írások, de nagyobb lélegzetű munkának ez
bizonyult. Később aztán, a lehetőségek tágulásával lassan bővülni kezdett a
kör: Szász János, Tamás Mária érdekes amerikai útikönyvvel jelentkeztek, Lőrinczi
László kinyomozta, hol is volt s milyen Kuncz Aladár nevezetes Fekete kolostora -
útikönyve ma is élvezetes irodalomtörténeti csemege.
Ugyancsak az Ifjúmunkás mellett tűnt fel, a most Marosvásárhelyen
irodalmi lapot szerkesztő Gálfalvi Gyurka jóvoltából egy kézdivásárhelyi
fiatalember, Jakabos Ödön, akinek a sorsa már 1969-ben riportba kívánkozott. Abban ő
előadta merész utazási terveit: miután kölcsönkerékpáron és vonaton
Máramarostól a Deltáig többször bejárta Romániát, nyelveket s eszperantót kezdett
tanulni, levelezőhálózatot építve ki, amelynek tagjaival jóelőre tisztázta: az a
célja, hogy segítségükkel megismerje előbb Kelet-Európát, majd Európát, aztán
Indiát, később Afrikát, majd Dél-Amerikát.
Az első fegyvertény: Magyarország
és Csehszlovákia kerékpáron. Napra, szinte órára lelevelezte partnereivel
útvonalát, így mindig volt hol lehajtania a fejét, került étel és némi zsebpénz
is. Utána nyugateurópai biciklitúrát készített elő, de tréningezés közben
túlerőltette magát, tüdeje sorvadni kezdett, a kerékpártól eltiltották. Krónikus
asztmával hagyta el a kórházat, s miután kissé összeszedte magát, 1970-ben
nekivágott a nyugati útnak: nem biciklin, hanem autóstoppal, gyalog, vonaton -
alkalmival, ahogy lehetett. Élményeiről kétnaponként részletes naplót küldött az
Ifjúmunkásnak, személyesen Gyurkának, aki nagy lelkesedéssel szerkesztette a
folytatásost, amit részben a lap, később a Kovászna megyei lap közölt.
Hazajövetele után hamarosan bejelentette: Indiába készül. Tucatnyi
egyeztető levelet írt naponta, majd várta a válaszokat, amelyek lassan beérkeztek. Az
út elméleti terve fedve volt. Most már csak az ütemhez kellett tartania magát.
Gálfalvi Gyurka indulás előtt találkozott vele, s így írja le Jakabos Ödi utolsó
estéjét:
"Az alkalmi búcsúvacsora után átnéztem kikészített
poggyászát: enyhén szólva szegényes volt. Azon kívül, amiben elindult, a
hátizsákban egy váltás fehérneműt, székelyruhát s egy pár tornacipőt vitt
magával; némi kötszert és néhány fiola szérumot - igaz, előzőleg szitává
szurkálták már a különböző védőoltásokkal; fekvőhelynek egy hálózsákot;
végszükség esetére pár darab konzervet; négy fényképet Kőrösi Csoma Sándor
szobráról és szülőhelyéről; egy marék csomakőrösi földet a diófák alól;
pénztárcájában öt dollárt, amit aztán felváltatlanul visszahozott."
1972 október 15-étől 1973. június 30-ig utazik: június utolsó
napján ér haza, Csomakőrösre. Nagy kalandját az úton írt gazdag naplója örökíti
meg, amit aztán a Kriterion 10 évvel később, Gálfalvi előszavával ki is ad. Nagy
könyvsiker. De a szerző ekkor már halott. 1979-ben elvitte a szétroncsolódott
tüdeje.
Úgy vonult be a köztudatba, mint Kőrösi Csoma jelenkori makacs
földije, akinek minden vágya, hogy elődjének sírját fölkeresse. Pedig váltig
mondogatta: először nem is gondolt a nagy utazóra, egyszerűen vonzotta őt India, azt
a világot szerette volna megismerni.
Halála előtti gondolataiból:
"Engem az emberek többre tartanak, mint amennyit érek.
Szeretném ezt megmondani. De kinek?!...
Tetteimet már nem én irányítom. Sőt úgy érzem, már
indulásom óta én csak eszköz voltam, aminek nem szabad elromlani, mert éppen nincs
más kéznél, és akkor valami összeomlik. Azt nem lehet!"
A halála előtti években valósággal zarándokoltak hozzá a
rajongók, ismerősök és ismeretlenek. Aztán ő járta az országot, kultúrházakban,
iskolákban mesélt útiélményeiről, vetítette felvételeit.
Szabályosan a kalandba halt bele. Azt hiszem, s könyvéből ez
kiolvasható, hogy csatangolásai közben, amikor állandóan amiatt kellett drukkolnia,
hogy az ismerősök következő láncszeme vajon illeszkedik-e majd elképzelésével, s
nem egyszer lázasan, felsebzetten, elcsigázva, gyomorrontással lesz-e hol lehajtania a
fejét, az elégtétel soha se hagyta el: akkor jelentkezett, amikor éppen valahogy
legyűrte a soros nehézséget.
Nem tudom, szabad-e irigyelnem ezek után?
Azt hiszem, szívesen leéltem volna egy ilyen életet...
Ödönnek minden esetre, helye kell hogy legyen az első Kalandozó
egyikében.
Képek gyanánt Jakabos Ödön két indiai felvételét küldöm: az egyiken teveháton ül Pilani város (Rádzsasztán állam) egyik régi negyedében, a másikon a dardzsilingi temetőben áll, háttérben a várossal.
December 12. (csütörtök) Tegnap
meglátogatott Ufó Zoli, tudod, az a fotós srác, akinek néhány remek képét beloptam
ide a könyvbe, és aki aztán megírta nekünk, hogyan ragadt rá az ufó név - korábbi
becsületes neve mellé -, de most már le nem kaparhatja róla senki, meg aztán nem is
akarná.
Úgy történt, hogy november elsejétől elszegődött a nagy román
fővárosba fényképezni, egy idősebb fotós mellé, aki így valamiképpen a főnöke.
Munkákat, főként reklámfotózást és kivitelezést vállalnak föl - szóval a
fotózásnak egy hasznot hajtó, de technikára is kényszerítő, mesterségbeli tudást
is adó területére tért rá. Sikerült egy kis lakást fölhajtania, valahol a
központban, s a bealkonyuló szerkesztőségben egy órácskát el is beszélgettünk az
életről, az ismerősökről, gondjainkról, álmainkról. Úgy éreztem, mintha az egyik
fiam tért volna meg távoli létéből.
Ufóval soha nem beszélgettünk mostanig, néhány e-levelet váltottunk csupán, s
összekötött egy korábbi fotópályázat minden emléke, sikere és sikertelensége.
Mégis, amikor belépett az ajtón, azonnal megismertem. Azt hiszem, ő is. Ilyennek
gondoltam, egy fikarcnyit sem kellett csalódnom vagy igazítanom korábbi - elképzelt -
Ufó-képemen.
Arra gondoltam, hogy minden nehézség és menekülési divat
ellenére, lám, akadnak olyanok is, akik csakazért is ki akarják próbálni a
nagyváros lehetőségeit, s történetesen nem a sokak által taposott nyugati irány
felé, hanem keletre visz az útjuk. Szívem szerint örvendek, hogy egy ideig egy
városban élhetek vele, bár tapasztalatból sejtem, sőt tudom, hogy a találkozásaink
ritkásak és felszínesek lesznek, hiszen őt is fenemód szorítja az idő - ami az ő
esetében ráadásul még pénzt is jelent, s bizony, ugyancsak szüksége van ma egy
fiatalnak a pénzre.
Eszembe jutott pár magányos bukaresti évem, amikor a munkán kívül
csak úgy tengtem-lengtem a városban, olykor beültem egy-egy gyorsétterembe s a lehető
legolcsóbb ételeket próbáltam kiválogatni, úgymond fogamhoz vertem a garast, de
azért nem igazán tudtam ellenállni a kísértéseknek, s olyankor egy-egy jobb
cigarettát vagy egy üveg külföldi sört is engedélyeztem magamnak. Nem mondom, a
pillanatnyi élvezet után mindig lelkiismeretfurdalásom volt, hiszen a család még alig
pár évre tekintett vissza, az egy gyereken kívül se lakás, se bútorunk, edényünk,
se normális ruházatunk nem volt. Éltünk egyik napról a másikra, költöttünk
ételre, fűtésre, albérletre, közlekedésre, utaztunk egymáshoz, reménykedtünk,
elkeseredtünk, jobb élettel vigasztaltuk egymást, ami aztán csak nem akart eljönni
abban az ütemben, ahogy reméltük és ahogy szükségünk lett volna rá.
Aztán máig foglyai lettünk Bukarestnek. Most meg abban járunk,
hogyan fűrészeljük le a láthatatlan, ránk kövesedett bilincseket.
Közben rájöttem, hogy kissé többet illene mondanom a tegnap
bemutatott Benczédi Sándorról. Azt említettem, hogy az erdélyi képzőművészetben
furcsa, szokatlan műfajt űzött: kerámia-karikatúrát. Vagyis, hát úgy volt
szobrász, hogy jobbára kicsike, egy-kétarasznyi agyagszobrokat bögyörintett, olykor
rendkívüli gyorsasággal, de azok oly karakterisztikusak és annyira magukon hordják az
ihletett kéz nyomát, hogy egész nagy közönség rajongott műveiért, vették is az
emberek a művészboltból. Nem kerültek túl sok pénzbe, de például, ha az ember
orvosnak, ügyvédnek hálapénz helyett megvásárolt "egy Benczédit", azzal
holtbiztos sikere volt.
Apámnál három évvel korábban született, a Hargita megyei
Tarcsafalván, érdekes módon a budapesti képzőművészeti főiskolán tanult, amit
1942-ben végzett, de már 1936-ban volt kiállítása Kolozsváron. Élete nagy részét
az én szülővárosomban töltötte, mindenkihez kedvesen, nagyapásan beszélt, aki csak
köszönt neki vagy megszólította, élvezetes volt hallgatni szaggatott, agyafúrt
székely történeteit, filozofikus megjegyzéseit és sokatmondó, somolygó
hallgatásait. Huncut, kerek szeme örökké kutatta az embert, mintha fényképezné
mindenféle változatban, megnyilvánulásában, nagy tömött bajsza meg lehajlott
kétoldalt, eltakarva rejtett mosolyát, amibe jókora kajánság is keveredett. Szobrai
nem csak nálunk, de külföldön is hódítottak. Minden vágya az volt, hogy egyszer egy
nagy, alakos, heroikus szobrot is megformáz. Aztán sok töprengés és vívódás után
letett róla.
Az elmúlt évszázad vége felé vitte el a halál. Tehetségét egyik lányára
örökítette, aki ugyancsak kisszobrokban folytatta s tökéletesíti ma is az apja
által vágott, megkezdett rendet.
Egy 1974-es folyóiratban, Benczédi 60 éves születésnapján
meleghangú méltatásra bukkantam, amit Sinkó Zoltán írt, ez a fanyar, de tágszívű
humorista, akit az erdélyiek második Bajorként is emlegettek, aki viszont véleményem
szerint nem Bajor volt, hanem eredeti Sinkó. Ő a hírlapi humoreszket hosszú
évtizedeken át hivatásosan, újságíróként művelte, aztán a rendszerváltás
körül Magyarországra költözött, hogy az utóbbi években újra Kolozsváron élje le
hátralévő napjait - pár hónapja távozott az örök vadászmezőkre.
Ime, mit ír az immár holt a holtról:
"Magas, tágas a Benczédi Sándor műterme, hogy elférjen
benne a nevetése. A szobrok alig férnek. Egy faág az egyik sarokban mintha csak a
tűzre várna, ám egy óra múlva emberi alakot ölt - szobrot teremtett belőle a mester
keze. A műterem közepén álló hatalmas fatörzs is elevenedni készül, s a polcokon,
kis terakotta szobrokba gyúrva nyüzsög a mindennapi élet... Nem az a fajta szobrász,
aki az ember köré nimbuszt emel, inkább groteszk alakot formál, semmint patetikus
hőst... Humorát sem tudja féken tartani. Így teremtett egyedülálló műfajt a
kisplasztikában. Ezeket a szobrocskákat nevezik aztán Benczédi-szobroknak...".
Mivel szobrokról beszéltünk, az itt következő vers is arról a
tájról eredezteti magát: keserű fintor a szobrok elhivatottságáról.
semmibe néző
kongó hasú ló
jégsarkantyú
sosem szikrázó
sosem vágtázó
bronzarcon buta mámor
zölden lecsurgó rozsdalé
madarak
semmibe néző helye
tehetetlen örökkévalóság
Benczédi Sándor újabb két szobrocskáját küldöm Csomafáy Ferenc fotói által: az egyik címe Szesztestvérek, a másiké Csuhás barát.
December 11. (szerda)
Döbbenten vettem észre, hogy a könyvbeli bejegyzéseim a két utóbbi napon novembert
mutatnak - hát ennyire kívánkoznék vissza az időben? S ha igen, akkor miért csupán
egy hónapot, miért nem évtizedeket, hogy legalább olyan fiatal lehessek, mint a
bátyád, Dávid, mert akkor még a keresztutak és a választható alternatívák
előttem állnának.
Olyan ez, mint amikor nyolcadikos általános koromban súlyos
gerincbántalmakkal ágynak estem és közel egy éven át nem tudtam felkelni, már-már
azzal a gondolattal játszadoztam, hogy bizony, osztályt ismétlek. S ahogy kényszerű
fetrengéseim közben az időt múlattam pállott ágyamban, miközben körülöttem
mindenki vígan jött-ment, élte mobilis, világi életét, elgondoltam: milyen jó lesz
nekem az osztályt ismételni, legalább mindent tudni fogok, nem úgy, mint most, amikor
a tananyagot frissen kell megemésztenem.
Mondanom sem kell, hogy osztálytársaim rendszeresen hozták a friss
jegyzeteket, a leckéket. S kijárták azt is, hogy év végén minden tanárom
felkeresett s az ágyban fekve levizsgáztatott. Fura egy iskolaév volt: magántanuló
voltam, állami iskolában. Nem fényesen, de mindenből átmenőt kaptam.
Nem kellett lemaradnom társaimtól. Csalódottságot éreztem
egyfelől, ugyanakkor megkönnyebbülést is.
Pedig már annyira beleéltem magamat az osztályismétlő szerepbe:
én lettem volna a Tapasztalt, a Mindentudó, az Okos Tóni, a Szuper Agy.
Így lettem: a hézagos műveltségű, hozzávetőlegesen felkészült,
furcsa emlékekkel terhelt koravén gyerek, aki nem egészen hat éves volt iskolába
menet és még 16-ot sem töltötte be, amikor kézbe vehette az érettségi diplomáját.
Most pedig folytatjuk Duka bácsi vidám történeteinek
szemelgetését, illusztrációul pedig egy jeles székely szobrász, a szatirikus
kisplasztika mestere, néhai Benczédi Sándor két jellemző művének fényképét
küldöm. Az egyik címe: A nebulók és Udvarlás.
Önként jött
A kollektív gazdaság (téesz) megalakulása után állatösszeírás volt
az istállóban. A bizottság a bekötött állatok között egy házőrző kutyát is
talált. Meg is kérdezték a brigádost:
- Honnan ez a kutya?
- Az az egyetlen állat, amelyik önként jött ide. A többit mind
úgy vezették - válaszolt őszintén a kérdezett.
Ne szégyelljem
Vasárnap reggel misére készült a balánbányai székely. Elmenés
előtt így hagyatkozik az asszonynak:
- Asszony! Megyek a misére, délután pedig kocsmába. Olyan ebédet
főzzél, hogy ne szégyelljem kihányni!
A tanár kalapja
Az egyik tanár nagyon szerette az italt, és ha már volt benne valamennyi,
akkor a tanulók is észrevették, mert fordítva akarta felvenni a kabátját, vagy
rosszul gombolta be.
Egy alkalommal, amikor az osztályból kilépett, fordítva tette fel a
kalapját. Egy fiúcska meg is szólította:
- Tanár úr, a kalapja fordítva van!
- Nem baj! - legyintett a tanár. Úgyis mindjárt visszajövök, s
akkor elöl kerül.
December 10. (kedd) Napok óta akarok Neked
mesélni Duka bácsiról, de mindig közbejött valami.
Duka bácsi pedig egy jópofa székely tanítóember volt, aki nem
született ugyan a székelyföldön, sőt mondhatjuk, hogy partiumi származású, de
tanítóként olyan szépen beilleszkedett a csíki világba, mintha csak ott nevelkedett
volna.
Évtizedeken át volt aztán tanfelügyelő, járta a székely s a
csángó falvakat, inspekciózta a tanítókat, de még inkább a fiatal tanítónőket -
akkoriban, amikor ő főnök volt, az egész cselekvő társadalom csupa fiatalokból
állt - az öregek belefáradtak volt a háborúba, vagy elpusztultak, esetleg
hadifogságban voltak -, pontosabban a nagy része. De azért nem hiányoztak az idősek
sem, Duka János kiutazásaikor egy-egy háznál olykor meg is szállt, de ebédelni
mindenképpen megebédelt, s a falusi portákon könnyen járt a vidám szó, a mese, a
tréfa, az anekdotázás. Duka János pedig, egy idő után nem csak hogy meghalgatta s
jól elkacagta a neki elmondottakat, hanem nekiállt azokat lejegyezni úgy, ahogy azt
hallotta, nem egyszer, ahogy az esziben megtartotta, amíg a faluból hazatért. Sok-sok
éven át űzte ezt a sportot, gyűjtötte az anekdotákat, s több füzetet is
megtöltött velük. Igaz, a lejegyzettek csak kiindulópontul szolgáltak, mert ahogy
nekem a nyolcvanas évek első felében bevallotta, amikor fölkerestem csíkszeredai
otthonában, csiszolt, igazított is rajtuk, irodalmisította, hogy mesélhető,
cifrázott lett, mint a cigánynóta, de meg is nyúltak ám a történetek, a csattanók
megszelídültek, immár inkább csak mosolyt, mint nevetést csalnak a hallgató-olvasó
orcájára.
Ennek ellenére könyve, amely 1984-ben Kilenc kéve hány kalangya?
címmel megjelent a Kriterionnál, osztatlan könyvsiker lett. Akkoriban a humor, a derű
oly hiánycikk volt, hogy lámpással kellett ám keresni.
Akkoriban kaptam azt a szerkesztőségi feladatot, hogy a készülő
Előre Naptár számára kérjek Duka bácsitól a kiadatlan történeteiből egy csokorra
valót. Így kerültem én kapcsolatba s mesélő viszonyba vele. Ide is adta füzeteit
két éjszakára, azokat Csíkszentkirályon, édesapám házában szépen átnyálaztam,
kicéduláztam, a jobbakat kimásoltam, s közben rá kellett jönnöm, hogy a kiadó
szerkesztője jó munkát végzett: a java bekerült a megjelent kötetbe, számunkra
inkább már csak a saláta maradt.
Így is összekapartam vagy két tucatnyi históriát.
2000-ben aztán a szeredai Pallas-Akadémiai Kiadó gondolt egy nagyot
és a Kriterion kötetét a még megmaradt kéziratos anyaggal kiegészítve Mikor hagyja
el az ész az embert? címmel új kötetként megjelentette, s azóta immár a második
kiadás jelenik meg, változatlan sikerrel. Hiába, a nevetésnek keletje van: volt, s
talán lesz is minden időkben.
Gondoltam, legyen a könyvedben egy kis derű is a sok komoly gondolat
mellett, a következő napokban ezzel szórakoztatnálak. Melléje Keller Emese
karikatúráiból küldök - ma egyet, holnap még egyet, s talán holnapután is - de az
még elválik.
Hol terem a gereblyenyél
A csángók szomszédaikkal is ritkán találkoznak, inkább csak
átkiabálnak egymásnak. Úgy adódott, hogy Fülöp át kellett menjen Nyikóékhoz
fontos megbeszélésre. A gazdára a csűrben talált rá, éppen szekerét javította.
Meglepte, hogy milyen sok gereblyenyél van felakasztva mindenütt, így hát nem állta
meg szó nélkül:
- Szomszéd! Én egész nyáron jártam az erdőt, s egy fia
gereblyenyelet sem kaptam.
- Én se kaptam egyet sem - válaszolta szomszédja - , hanem úgy
faragtam ki bojtból.
Józan fejjel
János bá a kollektivizálás előtt józan életű, szorgalmas
földmívelő volt. A vezetőségnek feltűnt, hogy a kollektívába (téeszbe) mindig
részegen jön, de munkaidőn kívül otthon nem iszik. Meg is kérdezték:
- János bácsi! Mondja meg, mi az oka annak, hogy otthon mindig
józan, itt pedig állandóan részeg?
- Hát csak annyi - felelte az öreg - , hogy azt a gazlást, lopást,
tekergést, ami itt végbemegy, azt józan fejjel nem tudom elviselni.
Jó lovak ezek
A házszentelést vízkeresztkor a szétszórt településeken úgy
oldották meg, hogy szekeret vagy szánt fogadott a pap, és azon látogatták végig a
tízeket. A pappal együtt ment a kántor, a csengettyűs és a vidimuszok is.
A Székelyföld egyik falujában egy meredek oldalon, a Kőgyatrán
kellett felkapaszkodniuk a lovaknak. A pap, állatbarát lévén, rászólt az aljban a
kocsisra:
- Álljon meg kend, hogy szálljunk le!
- Jó lovak ezek, plébános úr, nem kell leszállni! Vittek ezek
nagyobb szekér ganajt is ki ezen a kaptatón.
December
9. (hétfő) A rendszerváltás óta nem emlékszem ilyen rettentő hideg
decemberre. A román alföldön rendszerint újév után szokott beállni ez az ország
egyik sarkától a másikig is elvágtató hideg, hogy aztán heteken át megülje a
földet. De olyankor rendszerint megveti az ágyát, havat szór maga alá. Most viszont
csak szürke, dermedt sárpáncélba öltöztette a földet, s ma a felhők mögül a
vörös, vicsorgó napkorong is előbújt, földöntúli rézveres fényt szórva a
tájra. Hiába, erről nekem immár örökre Petőfi A puszta télen-je jut eszembe, amit
nagy vagabundusunk Pesten írt - a Petőfi Összes tanúsága szerint -, méghozzá 1848
januárjában, pár hónappal ama márciusi felbuzdulás előtt.
Iskolában agyontanultuk, egyetemen agyonrágtuk, én magam is több
ízben elemezgettem, fentem rajta esztétikai tanulmányokba akasztott kritikusi körmeim,
de mindig azzal az érzéssel olvastam el újra és újra - és ennek immár több mint
ötven éve! -, hogy ez a vers éppen úgy van megírva, ahogy annak lennie kell, minden
szó, sor a helyén. Verstanilag nem tökéletes, sőt, mondhatni szabados, prózai
beütésekkel, de éppen az adja meg neki azt az utánozhatatlan hangulati varázst, ami
azóta sincs szűnőben.
Megérdemli, hogy e könyvben magunkhoz emeljük vele Petőfit mint
kortársunkat és barátunkat. Én remélem, hogy Te is, Milos, a magad módján
értékelni fogod mindazt, amit ez a legendás Sándor adott nekünk, ezen a nem is oly
kicsiny földrajzi helyen. Mert versei, írásai csak a jéghegy csúcsát jelentik:
mindenek előtt jelensége, attitűdje, nyugtalan elméje, lelkessége az, ami az egész
magyar szellemiséget előre lendítette, s ahogy megfigyelhetjük, nagyon sokan még ma
sem képesek utolérni. (Itt most nem a mímelőkre, a manieristákra gondolok, mert
pozőrök mindig is voltak és lettek, és abból éltek, hogy valakinek a modorát
megcélozták, formailag kopírozgatták, hangját próbálgatták, mint boltban a kalapot
vagy a cipőt, hanem azokra, akik ország-világ, emberiség dolgaiban még mindig a
reformkori állapotokban megrekedt reflexekkel - görcsökkel - viszonyulnak a
külvilághoz, amely különben nélkülük is vígan elforog tengelyén, de ők ezt nem
veszik tekintetbe...)
Jöjjön tehát:
A PUSZTA, TÉLEN
Hej, mostan
puszta ám igazán a puszta!
Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda;
Amit a kikelet
És a nyár gyüjtöget,
Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli,
A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli.
Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,
Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,
S a dalos madarak
Mind elnémultanak,
Nem szól a harsogó haris a fű közűl,
Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl.
Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,
Alant röpül a nap, mint a fáradt madár,
Vagy hogy rövidlátó
Már öregkorától,
S le kell hajolnia, hogy valamit lásson...
Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.
Üres most a halászkunyhó és a csőszház;
Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz;
Mikor vályú elé
Hajtják estefelé,
Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül,
Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.
Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?
De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak,
Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak,
Mert a pince kulcsát
Akár elhajítsák,
Senki sem fordítja feléjök a rudat,
Hóval söpörték be a szelek az utat.
Most uralkodnak a szelek, a viharok,
Egyik fönn a légben magasan kavarog,
Másik alant nyargal
Szikrázó haraggal,
Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,
A harmadik velök birkozni szemközt jő.
Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek,
A rónára halvány ködök telepűlnek,
S csak félig mutatják
A betyár alakját,
Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló...
Háta mögött farkas, feje fölött holló.
Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér a szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
Pest, 1848. január
Ezek után én már csak hallgatni tudok és hazamenni a télbe,
miközben egy másik költőfejedelmünk, József Attila Téli éjszakáját mondogatom
magamban, s mire a végére érek, el is fogy alólam az út: már csak a kulcsot kell
elővennem s a zárba dugnom - remélem, nem veszítem el addig.
Illusztrációként képt rajzot küldök: az egyik Petőfi (korabeli), a másikat József Attila verséhez készült (Würtz Ádám).
December 7-8.
(szombat-vasárnap) Nagyon jó volt szombaton kissé korábban
hazavágtatni a sajtóházból, metsző szélben, fel-feltámadó, kitörni készülő
hóviharban. S az egészben az volt a legjobb, hogy bár jócskán neki kellett
feszülnöm a szélnek, lábam mégsem gázolt lábszárközépig sivatagi homokra
emlékeztető hódünékben, ahogy az egy becsületes hófuvás idején Bukarestben
elkerülhetetlen. A csípős szélnek köszönhetően aztán odahaza legalább egy órán
át fészekmelegnek éreztem a különben meglehetősen hűvös, huzatos lakást: arcom
kipirult, fülcimpám kigyúlt, lángolt, ujjaim bizseregtek - hosszú idő után
először éreztem újra azt, milyen jó hazaérkezni.
Legtöbbször azt éreztem az utóbbi években, hónapokban, hogy
enyhén csodálkozom magamon: tényleg igaz ez, hogy itthon vagyok? Már éppen ideje
volt. Vagyis rendszerint akkor érek haza, amikor már nem lehet tovább nyújtani a
szerkesztőségi munka idejét, mert ha mégis megtenném, azt kockáztatnám, hogy soha
se szakadna félbe. Olyan ez, mint egy óriási tölcsérben forgó örvény: miközben
megforgat, mind jobban lefelé húz, a mélybe, ahonnan nincs többé visszaút, esetleg
fennakadok a tölcsér nyakában, aztán se ki, se be...
Itthon aztán a szokásos hétvégi rendteremtés. Aztán az
iratszekrény egy újabb polcának leltára: turkálás, szemlézés, kóstolgatás. S
közben emlékezés.
Egy köteg régi újság. Egy részük a 89-es rendszerváltás első
napjaiból, mások az azt közvetlenül megelőző napokból.
De ott van köztük egy l'Humanité Dimanche, a francia kommunisták
lapja (valamikor az jelentette errefelé az elérhető Nyugatot - némi szerencsével és
koránkeléssel minden további nélkül beszerezhető volt vagy a bukaresti
nagypályaudvar peronján, vagy a Nemzeti Bank épülete mellett, egy utcasarki
újságárudában, ahol szemszúrásból a legkülönfélébb külföldi lapokat
forgalmazták - az idegenforgalomra való tekintettel...), annak is 1968. augusztus 25-i
száma, benne remek összefoglaló a csehszlovákiai eseményekről, illetve az azokhoz
vezető válság előzményeiről: adatolva, mellébeszélés nélkül,
dokumentumszerűen. Ezt a fajta újságírást hiányoltuk különben mi annak idején
mifelénk, mert nálunk mindig nyakon öntöttünk bármit egy jó adag elvi-ideológiai
szósszal, ami arra szolgált, hogy az ellentmondásokat, a kiálló érdességeket, a
kérdőjeleket eltüntesse.
Lebegtettünk, sejttettünk. Mondtuk is, meg nem is. Meleg is, meg
hideg is.
Szóval: langyos a javából.
Akkoriban született Anna lányom, még két hónapos sem volt, amikor
azzal mentem haza a sajtóházból, a nemzeti ünnep - augusztus 23-a - előestéjén,
hogy a csehszlovakiai zűrzavar, illetve bevonulás miatt szabályosan kitették a
szűrünket a szerkesztőségből, s jóformán el se széledtünk, az irodákba máris
katonák nyomultak s költöztek be: géppuskákkal, aknavetőkkel, gázmaszkkal
felfegyverkezve. Egyenruhás különítmény jött az írásos paranccsal, hogy a
szerkesztőség attól a pillanattól kezdve hadszíntér. Punktum. Szalmazsákokat
cipeltek föl, hideg kosztot, konzerveket, kenyereket, vagy két tucat katona rendezkedett
be a ház tizedik emeleti tornyába, közvetlenül a televíziós közvetítő állomás
alá, ahonnan remek rálátásuk volt a repülőtérről a fővárosba vezető
főútvonalra, könnyedén sakkban tarthatták a gépesített csapatmozgásokat is.
Egyik kollégám, aki éppen erdélyi kiutazáson volt azokban a
napokban, délután, kitessékelésünk után próbált Marosvásárhelyről telefonálni
a szerkesztőségbe, ahol felvették ugyan a kagylót, de ékes román nyelven közölték
vele, hogy itt a ...... számú katonai egység. Ettől aztán úgy megijedt, hogy menten
elhíresztelte vásárhelyi ismerősei körében: Bukarestben már harcok dúlnak, a
szerkesztőséget is elfoglalták...
A nemzeti ünnep általában két napon át tartott: 23-án és 24-én,
különösen, hogy 23-a ezúttal péntekre esett, s ilyenkor a folyamatosság kedvéért,
"dolgozói közösségek javaslatára" - ez volt a pártvezetőségi
határozatok kedvelt formulája - a közbeeső szombatot is szünnapnak nyilvánították,
helyette egy későbbi vasárnapot áldoztak fel a haza oltárán. Így három napon át
magánemberként, rádióhírekre, televíziós híradásokra fülelve, a gyerekeket
sétáltatva a Botanikus Kertben és egyéb elérhető, kikapcsolódásra jó
ligetecskékben telt el. Hétfőre meg gyakorlatilag megoldódott az egész háborús
helyzet: Csehszlovákiában a csizmák rátapostak arra, aki megpróbált kilógni a
sorból. A katonák eltakarodtak a szerkesztőségből, de otthagyták a szalmazsákokból
kifolyt töreket, az üres, szanaszét dobált konzervdobozokat, az uborka- és
dinnyehéjat és azt a rengeteg szerteköpködött napraforgómag maradványt, amit a
három napos megfeszített szolgálatban unaloműzőként el tud rágcsálni két tucatnyi
ember.
Csak miután a takarítónő alaposan felsikált és eltüntetett
mindent, ami a rögtönzött tüzérfészekre emlékeztetett, kezdtünk kételkedni, hogy
egyáltalán igaz volt-e a pár napos háborús veszély. Beindultak mindenfelé a
nagygyűlések: elítéltük a bevonulást, s Ceausescuval az élen azt hangoztattuk, hogy
ne szóljon bele senki a dolgainkba, minden szocialista országnak joga van a saját
sorsát intézni. Egyből kedvesek lettünk mi, romániai magyarok a többségnek, akkor
kaptuk például vissza - s ez csak egy példa a sok közül - úgymond azt a bukaresti
Petőfi Házat, amelyet valamikor, a huszadik század első harmadában bukaresti magyar
iparosok és alkalmazottak, az akkori népes kolónia anyagi hozzájárulásából
emeltek, s amelyet az ötvenes években egyszerű kerületi kultúrházzá degradáltak
és süllyesztettek.
A francia lap mellől mindjárt az Ifjúmunkás jogutódja, a
rendszerváltás után Fiatal fórum-nak keresztelt, a KISZ KB hetilapjából a Romániai
Magyar Fiatalok Hetilapjává avanzsált kiadvány első száma bukkan elő: egyelőre
csak négy tabloid oldalon, a címlapján Damó Pista ihletett rajza a fiatalság
energiáinak hirtelen felszabadulásáról. Mellette Szász János, ismert bukaresti
publicista és költő, sokáig az Írószövetség magyar famulusa köszöntötte a
fiatalok forradalmi szerepét a sorsfordulóban, s így zárta röplapját:
"Fiatalok, akik eddig az első sorban voltatok, maradjatok
továbbra is a forradalom előörsében, őrizzétek a forradalom első kivívott
bástyáit! Erre kér benneteket egy 62 éves öreg, aki 1989. december 21-én
elhatározta, hogy 26 éves".
A szokványos, patetikus fordulatot fanyarul abszurd humorral ütötte
el, ezért lehetett hiteles.
De még mielőtt Fiatal Fórummá válhatott volna, még megjelent egy
Ifjúmunkás szám, 1989 december 26-án.
Engem is kérdezgettek akkoriban, az első napokban a volt kollégák,
milyen nevet ajánlanék, hogy ne kelljen a mozgalmi életben oly elkopott, patinás, ám
divatjamúlt régi címkét magukkal cipelniük egy szabad világba. Igazság szerint
semmilyen okos, eredeti ötletem nem támadt. Annyira a laphoz nőtt a régi név, hogy
még a Fiatal fórumot sem találtam ihletettnek; elfogadtam, éltették is tovább egy
darabig, aztán elfogyott a KISZ-vagyonból származó "muníció", s
általában a lapok vagy saját lábra álltak - esetleg mecénást, tulajt kerestek
maguknak -, vagy eltűntek a süllyesztőben. A Fiatal Fórumot csíkszeredai üzletember
vásárolta fel, egy darabig futtatta, aztán zavaros üzleti ügyei miatt lelépett az
országból, hagyott csapot-papot, a lap kimúlt. Próbálták Csíkszeredában
feltámasztani, de mert a terjesztés gyakorlatilag megoldatlan nálunkfelé még ma is,
hamvába holt a próbálkozás.
Az utolsó Ifjúmunkásban viszont van egy remek vers, igaz, hogy
agitatív kissé, de pontos, az akkori időt fejezi ki. Szerzője Ferenczes István
csíkszeredai költő, újságíró, kedves ismerősöm, most a Székelyföld című
rangos irodalmi folyóiratot főszerkeszti, akit annak idején nagyon szerettem volna
magunkhoz venni az Ifjúmunkás csíkszeredai tudósítójaként, de a személyzeti
osztály közbelépett, mondván: nem megfelelő, fütyölt a templomban.
Ezt arra mondtuk annak idején, ha valaki politikainak minősíthető
"vétséget" követett el, s emiatt ha nem is lett különösebb bántódása,
megjegyezték, számon tartották, gáncsolták, ahol érték.
Ferenczes István
A diktatúra közhelyei
nem számít nappal vagy éjszaka
a terrornak nincsen évszaka
az ajtódat ököllel veri
ablakodat kővel zörgeti
palló alól ássa föl magát
vagy a plafonról szakad le rád
átsuhan a vasbeton falon
mint meleg kés a hideg vajon
osonva jön a szellőzőlyukon
ólálkodik a kéményhuzaton
felveri a lépcsőházakat
szétzúzza a gyermekágyakat
és kényszerlakhelyre kényszerít
és ítélet nélkül elveszít
betömi a víz- és gázcsapot
kikapcsol villanyáramot
a tévében indulót csahol
a rádióból reád lovagol
leltározza suttogásodat
vízágyúval lövi az álmodat
ha szerelmet vallasz közbeszól
s ha szűz vagy megerőszakol
szeretőidet megzsarolja
ölelésedet sárba fojtja
lehallgatja a telefonodat
röntgennel bombázza csontodat
ott van mindenütt és nincs sehol
bitangnak címez el- s leszól
ha énekelsz azért ha hallgatsz hát
ezért veri széjjel a szád
a kenyérre váró sorba lő
és tarkódon hál a puskacső
a bénát kalodába zárja
a vakot ház falához vagja
a kicsiket korbáccsal veri
a némákat kiselejtezi
a suszterből vőlegényt csinál
és a cédájából királylányt
kitépi annak a nyelvét
ki másként szól és máskeppen beszél
ha ökölbe szorítod kezed
porba üti fölszegett fejed
a fasiszta kommunizmusban
igaza s joga egynek van
az egy-népnek-vezérnek-pártnak
a kakaón hízlalt elvtársnak
kopónak vérebnek zsarunak
gumibotnak tanknak ágyúnak
csak pusztulsz csak félsz és elrohadsz
irigyeled a báva barmokat
és nincsen vég és nincsen kezdet
sem élni sem halni nem lehet
csak földre hulló arcunk átka
hull mint hó a diktatúrára...
Csíkszereda, 1989. december 19-20.
Kovács Géza sepsiszentgyörgyi szobrász két munkáját küldöm, az egyik címe, a felkapaszkodó kézé A remény, a másiké Bosznia.
November 6. (péntek) Mikulás.
Tudod-e, mi az? Kóstoltad varázsát, meséjét? Valami Téged is meglegyinthetett, mert
a fölnőttek biztosan gondoskodtak arról, hogy maradandó nyomot hagyjon Benned ez a
nap. Ha meg nem, majd jön a karácsony s egyéb meghitt együttlétre alkalmas ünnep,
mint a szilveszter, az újév első napjai.
S így tovább, fúrjuk be
magunkat az időbe, mint kíváncsi egér a sajtba, ha beszabadul a tejgyárba, s aztán
az lesz a veszte, mert nem tud akkora alagutat falni bele, hogy egyszer azt mondhassa:
nos, íme, a végére értem, adjatok még egy falást. Az az egér, amelyik eljut a
sajthegy túloldalára, vajon rájön-e Kolumbusz-sorsára, arra, hogy a sajt kerek, s
rendre visszatérünk mindannyian oda, ahol kezdtük: önmagunkba. Akár kezdhetnénk is
elölről az egészet, de hát lehet? Hagyják-e az embert?
Téli, gyerekkori történetek jutnak most eszembe, miközben hazafelé
készülődök. Kint tombol a keletről ránk zúdult szélvihar, még nem fagy, de
pofánkba csapja a jeges esőt, otthon meg két idős ember, mit is tudnánk már adni
egymásnak kedveset, emlékezeteset, amikor a gyerekeknek, unokáknak adnánk
legszívesebben, de nem tudjuk, kire pazaroljuk a gyöngédségünket, egymásra nehezen
megy, megfáradtunk, belekeseredtünk. A tisztázatlan és immár kibékítetlenül
maradó vélemények, ízlések, gondolatok kimerevednek, megkövülnek, belénk
száradnak, mint töltőtollamba a tinta.
Te jó ég, milyen régóta nem írtam tollal! S valamikor vágyaim
netovábbja volt - az írógép mellett - egy papíron büszkén sikló, vékony
betűhurkokat kanyarító töltőtoll volt. Néhány jó toll boldog tulajdonosa is lettem
életemben, de nem tudtam eléggé becsülni őket. Volt, amit elvesztettem, másikat
leejtettem, az meg beleállt a tölgyfapadlóba, alig tudtam kihúzni - életre szóló
sérülést szenvedett a hegye, utána már hiába cseréltem ki újra, nem volt az igazi.
Oláh István kollégám
szenvedélyes töltőtoll- és kályhacsempe gyűjtő. Ő szokott időnként nagy
szeretettel és barátsággal fölkínálni egy-egy kedves darabot - egyfajta lelencségbe
adja nekem, hadd babusgassam. Annyi szeretettel mutatja be legújabb adományait, műszaki
jellemzőit, erényeit, meg azt, hogyan kell bánni vele, hogy megsajnálom:
legszívesebben visszaadnám neki, ne pazarolja érdemtelenre a figyelmességét, de
aztán az jut eszembe, hátha éppen azzal sérteném meg, hogy rajongása tárgyát
elutasítom - így legalább formálisan elfogadom az ajánlatot, néhány napig
használom is, aztán leteszem valahol, elfelejtkezem róla napokon át, legtöbbször
ceruzát használok és számítógépet az íráshoz, aztán a toll ott marad, beszárad,
már nem is ír, ki kellene áztatni, de lusta vagyok, szivattyúja összeszárad,
bezsugorodik, a kölcsönbe adott gyermek valósággal elpusztul mellettem.
A cég márciusban tartja évi közgyűlését, akkor szoktam Pista
barátommal találkozni, aki egy napra fölruccan Udvarhelyről. Már előre félek,
hogyan tudok majd elszámolni a kora tavasszal nálam hagyott pencillel, s milyen
meglepetéssel érkezik majd?
Boldog Mikulást, Milosom! Küldök Neked képen is egyet, meg
virgácsot: a szakállas öreget az utcán Daczó Dénes fotózta, a virgácsnak
örvendező nénit pedig Máthé Éva egy marosvásárhelyi buszban, amikor a
közlekedési vállalat emberei mikuláskor egy-egy díszes vesszővel kedveskedtek a
csodálkozó utasoknak.
miért remegtek
egy óriás torok világgá lendít
ég s föld között kifeszítve járok
drótkötélen függ életem
agyonlapít a félelem
amíg felérek
sose lesz vége ennek a lassú gyászos zenének
pedig amúgy vídám ez a világ
hol az a tánc hol az ének
miért remegtek komédiások?
November 5 (csütörtök)
Tegnapi feljegyzéseim kiegészítésre szorulnak - ha azt akarom, hogy továbbra is
hiteles legyek, legalább is magam előtt.
Hiszen a nyilvánosság, mások előtt akármit írhatnék - ugyan, ki
jönne rá? A Hajnik, az Annák, a Gyöngyik, a többiek már rég felszívódtak az
időben, emlékké váltak, talán nem is voltak soha. Talán csak álmodtam...
Vagy mégsem?
Hajniról pedig igenis tudtam, hogy az édesapját koholt vádak
alapján letartóztatták. Jeles egyetemi tanár volt, a szociográfia professzora,
nemzeti alapon támadták kutatásait és kapcsolatait. Sok gyerek maradt utána, ha jól
emlékszem, ugyanannyian voltak, mint mi, s egyik napról a másikra ott maradtak apa,
kenyérkereső, családfenntartó nélkül. Ez a negyvenes évek végén igen súlyos
helyzetet jelentett - az asszonyok csak az ötvenes évek elején, amikor már
gyökerestől megfordult minden, ami addig természetes volt az életünkben, kezdtek
tömegesen munkát vállalni - nem egyszer éppen a börtönbe jutott, az elhurcolt, a
kényszermunkára ítélt férjek okán.
Gyerekként is átéreztem, mit jelent az apa nélküliség. Azt hiszem, ez az érzés
külön is nyomott a latba, amikor először Hajni nyomába szegődtem. Ahogy most
visszagondolok, a lányokhoz fűződő érzelmeimet mindig befolyásolta egyfajta
szánalom, együttérzés. A komoly, okos, enyhén szenvedő, magukba forduló nők mindig
nagyobb vonzerőt jelentettek számomra, mint a kacérok, a kikészítettek, a messzire
csillogók, a mindenki által körülrajongottak.
Az én múltba vesző nőim maguk elé meredők, esetleg szemüvegesek,
festetlenek, lelkesek, ugyanakkor tartózkodóak is, nem túl magasak, sose
túlöltözöttek, magányosak, védtelenek, a munkát megbecsülők, megbízhatók,
szavukat állók.
Sose tudtam eldönteni, mi a fontosabb: az én rajongásom, vagy az a
válasz, a visszacsatolás, ami arra érkezik? És mert nagyon nem szerettem s ma sem
szeretek csalódni, megelégedtem a dilemma első alternatívájával, a másodikat mindig
a szerencsére bíztam, de gyakorlatilag szinte semmi sem jött be titkos
számításomból.
Az egyetemi színjátszó csoport is azért vonzott magához, mert ott
megtaláltam egy mikrotársadalom minden erővonalát: a társaságban közvetlenül
kapcsolatban állhattam a színpadon magukat megmutató, szerepet játszó kollégákkal.
A reflektorok erkélymagasából kedvemre elém hoztak mindenkit, akit látni akartam vagy
szerettem. Én is hősszerelmesnek éreztem magamat, miközben sejtettem, majd később
tudtam is, hogy a babért mindig mások aratják le.
Ez egyfajta kiegészítés akart lenni a tegnapi futamhoz.
A képek Pusztai
Pétertől valók: az egyik címe Halloween (Mindenszentek), a másiké Melegek -
mindkettő a becserkészett zónát jelenti.
megláttam a kabátodat
megláttam
a kabátodat
lógni a fogason
olyan volt mint egy bezárt árva
testetlen mint a fájdalom
ráncai közé fúrtam a fejem
úgy símogattam bársonyát
beittam maradék illatodat
mintha rajtad lenne a kabát
ó boldog perc mely téged hozzám vezet
ha csak látni csak hallani
ha már csak a kabátodnak
merek szerelmet vallani
November
3-4. (kedd-szerda) Az év vége közeledtével nem csak az égből hull a
csapadék, de mulasztásaink is elborítanak. Kedden annyira kifutottam az időből, hogy
szabályosan aludtam el a gép előtt.
Szörnyű ez a benti hideg, dermedtség, hogy nem lehet ablakot nyitni,
de úgy is besüvít minden repedésen a metsző szél, s mozgatja a port, a szennyet.
No, de akkor beszéljünk valami vidámabbról. Mondjuk a nőkről.
Úgyis róluk akartam Neked írni már tegnap is, de azt valahogy nem lehet kutyafuttában
tenni. Nem csak azért, mert nem érdemlik meg, hanem mert énünk, személyiségünk
kiegészítői ők, akikkel együtt élni roppant nehéz, de nélkülük talán még
nehezebb.
(Most nem veszem számba az eltévelyedéseket, csupán a milliárdokat
mozgató többségi ösztönt.)
Számomra talán mindig misztikusabb, kiismerhetetlenebb világot
jelentenek - annak ellenére, hogy két lánytestvér közelében nőttem fel, megannyi
tabu vette körül őket -, kamaszkorom egy fiúgimnázium falai között telt, a
koedukáció akkor még nem volt divatban, csak reggelenként és délben lestük az
utunkba akadó lányokat, amint éppen vonultak, ki egyedül, ki csoportosan, a néhány
utcával távolabbi leánylíceumból. Hiába, hogy előttünk mentem el, az volt a
benyomásom, hogy valami elérhetetlen messzeségben ringatóznak, kacarásznak előttem,
hiába szaporázom meg a lépteimet, nem érem utol őket. Bántott a külsőm satnyasága
s szívfájdalommal vetettem össze azt a lányok kecsességével, bájosságával. Nem
értem fel ésszel, hogy tud a természet ugyanarra a földre két ilyen különböző,
egymástól gyökeresen különböző lényt teremteni.
Be nem vallott, titkos szerelmeim voltak, amikről csak én tudtam.
Emlékszem, érettségi előtt egy évvel hirtelen megpillantottam az egyik ismerős
család lányát, Hajninak hívták. Valahonnan a kolozsvári Rákóczi út végéről
jött mindig, gyalog, egyenes derékkal, felvetett fejjel, komolyan, kis kreol
arcocskájával, vállára hulló fekete hajjal, szinte táncos léptekkel formás
lábain. Apró termetű lány volt, nem tudom, hogy lett hirtelen nagylány a szememben.
Képzőművészeti iskolába járt, akárcsak az öcsém meg egy darabig a húgom, ők
ismerték egymást, én meg csak a távolból sóhajtoztam, s beértem annyival, hogy
reggelente, ha sikerült elcsípnem a megfelelő időt, harminc-negyven lépéssel
mögötte követtem egészen a főtérig s gyönyörködtem magányos, reggeli
menetelésében. Olykor hazafelé is elém került, s a kaland folytatódott.
Mikor egyetemre mentem, valahogy szóba is elegyedtünk egy színházi
előadáson, amelyet a Bolyai egyetem amatőr színjátszói adtak, én is tagja voltam a
truppnak, minden különösebb színészi képesség nélkül, de szerettem a kulisszák
világát, s mert szükség volt technikai emberekre, bevettek, mint fő- (és
al-)világosítót. Én kezeltem a reflektorokat, cseréltem előttük a vörös, sárga,
zöld, kék, narancs, türkiz és egyéb fényszűrőket, amelyek egyszerű celofánból
készültek és könnyen szakadtak, sőt meg is gyulladtak, ugyanígy gyakori volt, hogy
felrobbant a reflektorba helyezett nagy fényerejű, foncsorozott belsejű égő, s
olyankor én lettem az igazi főszereplő, a nézők egy emberként a színpad felé
kiugró karzat jobb vagy bal sarkára meredtek, ahol én a reflektorok mögötti sötét
dicsfényében rejtőzködtem...
Egy ilyen foglalatosság közben, barátnőjét keresve szólított meg
váratlanul Hajni, akiről nem is tudtam, hogy egyáltalán ott fogom látni. Úgy
meglepett felbukkanása, hogy menten kombinálni kezdtem, holmi valószínűtlen szerelmi
regényben reménykedve: hogy miattam jött el az előadásra, csak nem mondja, s hogy
tulajdonképpen nekem válaszolnom kell erre a burkolt kihívásra...
Nem sikerült. Másfele vezetett az utunk. Mire rászántam volna
magam, hogy áttöröm a közöttünk mindig meglévő távolságot, neki már más
udvarolt: egyetemre járt, majd férjhez ment - érdekes módon, nénémmel egy községbe
került tanítani, férjestől, nagyon jó barátok lettek, össze is jöttek, én meg
csak ritkán melegítettem föl a félbehagyott regényt, s most is csak azért hozakodom
vele elő, mert azok az évek, napok a boldog, az ártatlan érzelem jegyében teltek.
Majd észre fogod venni hovatovább, hogy bár a fiúk csöppet sem
értéktelenebbek a csajoknál (sőt!), az iskolában, de még az egyetemen is az a
látszat, mintha ők járnának az élen, sziporkázna a tudásuk, magasodna ki a
tehetségük. Egy ideig tartják is a szintet, aztán alábbhagyják, elszürkülnek,
háttérbe vonulnak, elsikkadnak, felszippantja őket a közönséges élet.
Mi a titka ennek? Sokat töprengtem rajta, s a nyolcvanas években
próbáltam körkérdéssel megkeresni néhány igen tehetséges, kezdő költőnőt, akik
civilben jobbára diákok voltak: hogyan látják ők ezt a jelenséget? Érdekes riport
kerekedett ki annak idején,. s most megtaláltam annak nyersanyagát: a befutott
válaszok egy részét.
Az egyik legérdekesebből idézek alább. Egy zsibói lány írta, aki
azután matematika szakot végzett az egyetemen, ma tanárnő ugyancsak Zsibón, két
gyermek anyja, férjével irodalmi kört szerveznek, iskolai lapot szerkesztenek, írnak,
fordítanak. Nem adták föl, a mi lapunkban is rendszeresen közölnek, időnként
kedvesen üzenünk egymásnak, a régi barátság jogán.
"Hogy miért tűnik el nyomtalanul annyi tehetség? Mert nem meri,
vagy nem tudja vállalni a harcot. Mert gyenge. És a gyengéket nem illeti még az
emlékezés sem. Sok a lányok között a tehetséges, mert a tinédzser korban
érzelmileg fejlettebb a női nem, mert felébred benne minden kis kacér vágy, amit
Pandora a világra szabadított. És most - valljuk meg - úgy érzi, birokra kelhet
akárkivel, felülkerekedik. Ilyenkor éltanuló a lány, a fiúk hátul kullognak az
érdemek felsorolásában, és amikor a szoknyákat dicsérik, nekik nem marad sok jó
szó... Aztán tavaszra nyár jön, és új tavasz, és a fiúk tovább birkóznak és
vídáman kergetik egymást az udvaron, és a műhelyben a mester lassan mindent rájuk
bíz, lassan mi a háttérbe szorulunk, egyszerre kiderül, hogy X vagy Y nem is olyan
szamár, mint hittük, egyre jobb válaszokat ad, és egyszerre mindenről lehet vele
beszélni, és nem tudjuk, mikor szedett össze annyi komoly gondolatot, mikor ért minket
utol, mikor szárnyalt át fölöttünk, legtöbbünkön. És egyszerre gyengéknek
érezzük magunkat, becsapottaknak, mint amikor az elejtett gyöngyszemet nem vesszük
fel, mert úgy rémlik, üveg, és kiderül, hogy igazgyöngy, de már felvette más. És
megbántottan hallgatunk, megesküszünk, hogy majd még meglátják ők, és akkor
egyszerre kimondják a mi gondolatainkat, a röppenő szavakat pedig nem lehet magunknak
követelni, mert nem mi bocsátottuk azokat szárnyra. És begubózunk, és behúzzuk
magunkat csigaházunkba, nem marad, csak a sajnálat, hogy miért is nem mertük megtenni
a lépést, és az értetlenség, hogy hiszen egyenlő esélyekkel indultunk, és a
magunkban való csalódás, hogy nem tettünk meg majd semmit abból, amit terveztünk.
Mert akkor, az első ébredéskor mi is azt terveztük, hogy gyökerestül felfordítjuk a
világot, és minden rosszat kiirtunk, s olyannak építjük újra a földet, amilyennek
megálmodtuk...
Az éremnek van egy másik oldala is. Előbb csak a copf, a rövid
zokni kopik le egy leányról, aztán lassan az iskola is oda lesz, és akkor jön a
háztartási gondok tömege, nem egy esetben egy házsártos, magát kiszolgáltató
élettárs, gyerekek, pelenkamosás ésatöbbi, ésatöbbi. Ilyen környezetben tényleg
kevés asszonyt ismerek, akinek ideje és ereje maradt volna a világ rendjén való
elmélkedésre is. Tehetségének talányos labirintusában Sylvia Plath (hétköznapok
hosszú során egy angol költő, Ted Hughes felesége) volt ilyen igazi Asszony. És még
ő sem bízott saját tehetségében. Ha már a példáknál tartok, azt is említenem
kell, hogy nem is olyan régen a nőírók-költők még álnéven írták alá
szerzeményeiket, mert mindenki (tisztelet a kivételnek) hitetlen, rosszmájú
csodálkozással rázta a fejét: nini, egy asszony tollat mert fogni a kezébe. És
bárha telnek az évek, a bizalmatlanság marad, s minden férfiolvasóban ott az
elszántság, hogy egy nő versét vagy regényét érzelgősnek, sziruposnak címkézze -
miért? Mert így szokta meg... Előítélet, lenézés? Meg aztán, a női nem még
tényleg gyenge. Hiányzik az akaraterő is, a hitvallás százszázalékos
vállalásához, mindig ott lappang a merész álmok mögött a túlontúl praktikus
"mi lesz ezután". Igen, a férfiak megtanítottak minket talpraesetten, prózai
módon gondolkozni, mert ők igen is, túl gyakran járnak a fejükkel a levegőben, és
valakinek fogni kell a gyeplőt..."
Kelt 1980 februárjában, egy 19 éves lány gondolatai
lecsapódásaként.
Kedves emlékként őrzöm azokat a fenti sorokkal majdnem konvergens
válaszokat. Úgy érzem, közelebb kerültem a női lélekhez is, bár ez a közeledés
csak egy láthatatlan határig képes elmenni. Ott megállok és nincs tovább: minden
csupa elmélkedés és halk, zsörtölődő zene...
életrajz
az otthon
a jószág
a fonnivaló
háromszögében élt eddig
az asszony
akár a kútgém
nehézkesen nyikorogva de
szorgalmasan
csínytevések
felidézem ma minden csínytevésem
a sok sok bánatot mit a fejedre hoztam
a hazugságokat de még inkább az elhallgatásokat
a jófiúság feslő látszatát
a bennem loppal rejtező vadócot
a dicsekvőt a lustát a léhát
a javait két kézzel szóró
grandot
micsoda kotyvalék az ember
milyen kár hogy nem egy tömbből faragott
nem olyan kívül is mint belül
szerencsére nem örökéletű
egszer csak rájössz
egek nincs kire haragudni!
Két fotó megy: Pálosi Ferenc Ünnepnapon és Vajda György Lipován táncosnők c. munkái (a marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítványnál megjelent Megtartó másság c. fotóalbumból, amelyet még a továbbiakban is meg-megidézünk.)
December 2. (hétfő)
Andrassew Dávid írása végre megjelenhetett a Romániai Magyar Szóban. Sajnálom, hogy
lekéste az ünnepi számot - jó színfolt lett volna benne. De így is jó kezdet a
környezetvédelem komolyabb, mozgalmibb bemutatására, a két ország érdekeinek
gyakorlati összefonódására. Ha komolyan vennénk ezt a lehetőséget, legalább
havonta egyszer, akkor a Greenepeace bevonulhatna, egész tekintélyhátterével a lapba.
Az érdekesség kedvéért említem: épp a mai napon kaptuk meg a
GP-től a sajóbábonyi szennyezésekkel kapcsolatos újabb levelet. Ide iktatom,
tanulságképpen.
From: <Judit.Kalovits@greenpeace.hu>
To: <belpol@mti.hu>
Subject: A Greenpeace kozep-kelet-europai igazgatojanak levele az EMV-hez
Date: Monday, December 02, 2002 12:36 PM
Bódi Tibor ügyvezető igazgató Úr
részére
Észak-Magyarországi Vegyiművek Kft.
Sajóbábony
Tisztelt Igazgató Úr!
Reagálva a sajóbábonyi Bábony-patak vízminőségének vizsgálati
eredményeivel kapcsolatban kialakult polémiára, tájékoztatom Önt a Greenpeace
Közép-Kelet Európa (Greenpeace CEE) álláspontjáról.
A Bábony-patak szennyezettsége sajnos tény. A Greenpeace a patak
vizének vizsgálatát nemzetközileg elismert illetve akkreditált szaklaboratóriumokkal
végeztette el: júniusban az exeteri egyetem kutatólaboratóriumának vizsgálatai,
novemberben pedig a magyarországi VITUKI vízminőség vizsgálatának eredményei
szolgáltak hivatkozási alapként. Önök a fenti időpontokban nyilvánosságra hozott
mérések eredményeit vehemensen tagadták és megkérdőjelezték. A felkért
laboratóriumok által készített vízminőségelemzések egymással, illetve az
Észak-Magyarországi Környezetvédelmi Felügyelőség mérési eredményeivel több, a
vízben megtalálható komponenst illetőleg összhangban vannak. Ezen adatok alapján
tényként megállapítható, hogy a Bábony-patakot a sajóbábonyi ipartelepen - ahol az
ÉMV Kft. gyára is működik - jelentős szennyezés éri.
Az ÉMV vezetősége a már említett vizsgálati eredmények ellenére
is több esetben azzal védekezett, hogy a szennyezés nem az Önök vállalatától vagy
annak telephelyéről ered. A Greenpeace alapvető küldetése az, hogy a környezet
szennyezése ellen küzdjön, nem pedig az esetlegesen érintett cégek, vállalatok,
környezetszennyezők vélelmezhető jogi állapota és területi illetékessége után
való nyomozás. Felhívtuk a figyelmet a bizonyított környezetszennyezésre, s
módszeresen azt akarjuk elérni, hogy ezzel a tevékenységgel a környezetet károsító
cégek véglegesen felhagyjanak. Amennyiben Önök azt állítják, hogy a szennyezés nem
az ÉMV Kft-től eredetezhető, nyomatékosan kérjük önöket, hogy nevezzék meg
azokat, akiktől a szennyezés származik.
A Greenpeace-t és az általunk képviselt, környezetükért
felelősséget érző embereket csupán egy dolog érdekli: a szennyezés okozója hagyjon
fel a környezet károsításával.
Üdvözlettel:
Dr. Bernhard Drumel
ügyvezető igazgató
Greenpeace CEE
Jelen elektronikus levelünket a holnapi nap folymán expressz ajánlott
levélben is eljuttatjuk Önökhöz.
www.greenpeace.hu
Világos beszéd. Ezek után csak az nem világos előttem, hogy miért
nem lehet emberien viszonyulni a mélyen emberi szempontokhoz, igényekhez? Az ipar, a
termelés, azt hiszem, egy önmagába záródó kör rabja: nem tud szakítani azzal, hogy
ő is benne van a körtáncban. Arra gondol: a természet hatalmas, majd csak kiheveri azt
a kis szennyezést, megtisztul. Csak nem adja fel az ember azt a kis hasznot, ami most
éppen kinéz. Ha nem én, jön másik, aki még annyira sem körültekintő, mint én.
Inkább én csináljam hát, mint más... De hányan gondolkoznak így? Hány kis
szennyezés adódik össze egyetlen nagy agresszióvá?
Két napja, hogy a kinti jeges szél miatt alig tudunk ablakot nyitni a
szerkesztőségben, hogy olykor kiszellőztessük közös gürcölésünk légterét, a
kollégák dohányzási kedve nem csökkent, sőt... Délelőtt tizenegykor már úgy
csípi a szemem a füst és olyan idegesség vesz erőt rajtam, ha csak meglátom
egyik-másik társamat, amint nagy buzgósággal szívja-fújja a füstöt, mintha
napszámban cselekedné a jót s eresztené rá a világra, nehogy anélkül maradjon,
hogy már-már elveszítem önuralmamat, hogy rájuk szóljak: emberek, mit vétettem
nektek? Ráadásul novembertől már törvény is tiltja nyilvános helyen a dohányzást
Romániában: ha felemlítem, igaz, inkább tréfásan, csipkelődve, heves elutasítás a
válasz. A különben törvénytisztelő és másoktól a törvények betartását
elváró emberek egyből szembehelyezkednek a paragrafussal, mihelyt érdekeikkel
ellenkezik. Csodálkozzunk rajta? Ilyen egyszerű az egész...
Ráadásul magam sem vagyok igazán illetékes felülbírálni a
dohányosok viselkedéserkölcsét, hiszen negyven esztendős koromig - ha jól
emlékszem, 14 éves korom óta - jócskán kivettem a részemet a világ és környezetem
felfüstöléséből. Füstöltem az iskolában, egyetemen, a katonaságnál, aztán a
családban, munkahelyen, füstöltem a gyerekek orra alatt, s akkor is, amikor sétálni
vittem őket, olykor hosszú éjszakákon át dohányoztam, az írógép fölé hajolva,
belerévedve az asztali lámpába, fújtam a füstöt körkörösen és ködszerűen
összepréselve, szórtam a hamut, ontottam magamból a kátrányszagot, kipróbáltam
pipát, dohánylevelekből sodort szivarkát, bőrszivart, szűzdohányt, mahorkát,
francia Caporal-t, erdélyi kapadohányt, illatos amerikai cigarettákat, Tervet,
Kossuthot - mi mindent! Többször megpróbáltam leszokni, a leghosszabb idő három hét
volt, de nem bírtam tovább, aztán fejembe vettem, hogy negyven éves születésnapom
után leteszem a cigarettát. Környezetem, főként feleségem annyira kételkedett a
sikerben, hogy még inkább fölébresztette bennem a dacot.
Sikerült. Anyám halála előtt egy nappal értesült arról, hogy
több mint két hete sikerült abbahagynom a dohányzást. Ő maga is hódolt e
szenvedélynek, mindig hibáztatta magát, hogy az ő példáján elindulva jutottunk oda,
többen is a gyerekek közül, hogy dohányosok legyünk. Sajnálom, hogy nem láthat ma,
immár húszvalahány évvel e fegyvertény után. És ha ma büszke is vagyok arra, hogy
sikerült végigvinnem valamit, amiről mindenki azt mondta, hogy szinte lehetetlen, nem
feledhetem mindazt, amit annak előtte cselekedtem. Szerintem egy gyökeres fordulat, egy
irányt váltó jövő nem törölheti teljesen a múltat és nem ment föl a tévedés, a
balfogás, a kártétel alól. Elévülhet az indulat, az ítélethozatal verbalizmusa, de
az erkölcsi alap már sose lesz annyira szilárd, mint amikor az ember még tisztán
állt az erkölcsiség talaján.
vereség
hegyekben kóborló utakat tapodó
miért rettensz meg a rád rontó ugató
bozontos kitanult útonálló ebektől
miért hagyod magad kiűzetni a hegyekből
miért nem lehetsz békében a világ ura és őre
milyen elvadult indulat iktatna ki belőle
miért fordítasz hátat visszafelé szaporázva
sandítva a feladott irányt hátra mindig csak hátra
miért hagyod hogy a kegyetlen szél taszítson teperjen
szavaidba vattás felhőfoszlányokat keverjen
ez már vereség pedig úgy teszel mintha a hegyről
vonulnál haza
mint estére ahogy ráfekszik az éjfél
éjfélre téntás éjszaka
Egyetlen illusztrációt küldök ma, krajovai oltyán fotós barátom, Victor Boldir (ejtsd: Viktor Boldür) sok díjat és még több tárlatot megélt munkáját, a Világ őre c. fotót
November 30. - december 1.
(szombat-vasárnap) Szombaton délben jeleztem volt Apádnak, hogy
illedelmesen "kimenőt" kérek, mert váratlanul lefagyott az íráskedvem.
Pedig nem történt más, mint az, hogy reggel 9 és 10 között két kisebb, majd egy
erősebb földrengés ringatta meg a székünket, az asztalunkat, emelte meg a
számítógépeket.
Megrázta magát a világ és minden elcsöndesedett.
Az első reakcióm az volt, hogy telefonálok, még mielőtt mindenki a
vonalra telepedne, de mikor megérintettem a telefonkagylót, hirtelen belémvillant: no,
és kit hívok fel?
Feleségem éppen úton volt Csíkszereda és Bukarest között, elég,
ha délután közlöm vele a hírt. Különben is, a földrengés olyan, hogy az ember, ha
nincsen benne, ha csak a hírét hallja, akkor túlságosan is könnyedén, valahogy
megkönnyebbülten sóhajt: égnek hála, hogy nem velem történt... A lakás odahaza
üres, igaz, az utolsó emeleten jóval nagyobb a kilengés, mint a harmadik emeleti
szerkesztőségben, meglehet, hogy egy-két kisebb tárgy el is mozdult, netán csészék,
poharak koccantak össze a polcon, és meglódultak a csillárok, hiába, ez már ezzel
jár...
Eszembe jutott az első, valóban fenyegető és
rémálomra emlékeztető földrengés, amit Bukarestben átéltünk, 1977. március
4-én. Nem is értem, hogy nem szóltam róla mostanig, pedig életem egyik
legmaradandóbb, legelemibb élménye (az 1945-ös soproni bombázások mellett).
Este volt, talán csütörtök vagy péntek, most nincs időm utána
nézni, pedig egy korabeli naptár alapján könnyen kideríthetném (kész, itt
megszégyelltem magam, csak azért is felálltam, s egy perc alatt rábukkantam: péntek
volt...), teliholdas estének ígérkezett, valószínűtlenül enyhe tavaszi idővel. Én
még az Ifjúmunkás szerkesztőségében tartózkodtam, a hetilap friss számán az
utolsó simításokat végeztük, a cenzúra megtette a megjegyzéseit, majd megadta a
terjesztési engedélyt s indulhatott a rotációs. Az egyik oldal levonatát böngésztem
éppen, amikor furcsán megvadulva ugrálni kezdett az íróasztalom, az irattartó
acélszekrény pedig gyanús zörgéssel megindult felém, mintha valaki taszította
volna. S hozzá valami vijjogó, háborgó moraj a nyitott ablakon át. Hirtelen elaludt a
villany, én meg üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért: hagyjátok abba! nem halljátok?
szarok, tessék befejezni! A hangszálaim már-már elpattantak a megerőltetéstől, de
csak én hallottam... Hogy miért üvöltöttem? Mert csakis dühöngve, szitkozódva
bírtam ember módra szembenézni az embertelen pillanattal, miközben magam sem tudom,
miként tartottam féken az iroda közepéig sodródott, engem mindenáron agyonnyomni
készülő, imbolygó vasszekrényt...
Az ijesztő az volt, hogy a kisebb szünetek után is mindig újra
kezdte, mintha bombázás lenne... Tapogató kezem rögtön a telefont markolta, gyorsan
letárcsáztam az otthoni számot, még élt a vonal, feleségem hangosan zokogott,
próbáltam megnyugtatni, vigyázzon a gyerekekre, máris indulok, szerencsére, akkor
már közel laktunk a sajtóházhoz, loholva tettem meg a pár kilométernyi utat, át a
vasúti síneken, parkokon. Nem voltam egyedül, akit az utcán talált az élmény,
lélekszakadva sietett haza az övéihez. Az otthoniak természetesen már felöltözve, a
ház körül, egy füves grundon vártak, a lakók összefogásának és egymást segítő
fegyelmének köszönhetően jutottak le a legfelső emeletről, a leállított lift és a
bizonytalan sötétség ellenére. Ők mesélték el, hogyan élték át a kilencedik
emeleten a 7,2 fokos rengést, amelynek nyomán - mint hamarosan kiderült, de inkább
csak a rádióból, amely kis kiesés után újra adott - magas házak dőltek össze
Bukarestben, városrészek omlottak le Galacon, Zimniceán, Iasi-ban, 1570 ember halt meg,
35 ezer család maradt fedél nélkül.
Emlékszem, fél óráig tartott az út, amíg a szerkesztőségi
szobából lejutottam a sajtóház bejáratához. Áramszünet volt, zseblámpám odahaza
maradt, pedig bezzeg máskor mindig a táskámba teszem, most valahogy elfelejtkeztem
róla. Akkoriban még cigarettáztam, volt hát nálam öngyújtó, az irodából
felmarkoltam egy nyaláb újságot, s fáklyákat sodortam belőlük, majd egyet
meggyújtva kiléptem a folyosóra. A szomszédos irodákból, ahol a román ifjúsági
napilap korrektorai vártak az éjszakai olvasni- és javítani valóra, most
csillapíthatatlan és értelmetlen üvöltőkórus artikulálatlan hangzatai törtek az
ég felé a recsegő-ropogó falak közül, mindenki magáért és magának szitkozódott,
hangosan, s mindannyian érezhettük, hogy ezzel a félelem is a levegőbe röppen
belőlünk...
Fáklyáim gyorsan leégtek, de az alatt is szemügyre vehettük a
folyosót, lépésről lépésre. Óvatosan araszoltunk előre, a sápitozó,
jajveszékelő nőket csitítva, a padlón keletkezett repedéseknél, feltüremkedésnél
lábunkkal próbálgattuk: nincs-e omlásveszély. A lépcsőkön se siettük el a dolgot,
mert a sötétből csak apránként, nem összefüggésében bontakozott ki a valóság,
és azzal is számolni kellett, hogy az esetleges utórengéseknek sokkal súlyosabb
következményei lehetnek: a már megkezdett, félig elvégzett rombolást egyetlen
mozdulattal megkoronázhatják.
Érdekes, a helyettesem, aki a város túlsó részében lakott és
otthonában érte a rengés, első ijedelmében kocsijába zsúfolta családját, le s fel
száguldozott a városban, így fogalmat is alkothattak a pusztulás teljes képéről. Az
ő beszámolóiból tudtunk meg másnap délben élő részleteket: riportereink akkor
már a várost járták, s mi ketten a telefon mellett vártuk az új és új híreket,
utasításokat. Természetesen különszámot kellett kihoznunk, s a pártközpontból nem
felejtettek el leszólni: minél erőteljesebben hangsúlyozzuk a veszteségeket, legyünk
meggyőzőek a pusztulás méreteit ecsetelve, hogy a külföld majd minél bőkezűbben
siessen a segítségünkre... Ugyanazt a taktikát kellett hát alkalmaznunk, mint az
első katasztófális romániai - s akkor főként erdélyi - árvíznél 1970-ben: csak
mutogatni bátran a sebeket, a bajokat, hadd jőjön a segély mindenünnen...
A magas szintű pártvezetés, élen Ceausescuval és a feleségével
éppen Nigériában látogatott "hivatalos barátian", s a hír hallatára
azonnal megszakították programjukat, másnapra már itthon voltak s átvették úgymond
a mentés vezetését. Attól a pillanattól kezdve már úgy kellett írni a
katasztrófáról, hogy az írásokból kidomborodjon: az Elvtárs vezetésével sikerül
kilábalni minden bajból.
Hogy felidézzem az akkori napok eseményeit, elővettem egy 1980-ban
Bukarestben kiadott dokumentum-kötetet, amely Fájdalom és hősiesség címen több mint
400 oldalon rekonstruálja a március negyediki éjszaka elő- és utótörténetét,
gazdag fényképanyaggal. S annak ellenére, hogy fehér fércként szövi át meg át a
párt vezetésének és a nagyvezér szerepének a hangsúlyozása, nevének, dicső
tetteinek az unos-untalan felsorolása, a könyv tényanyaga örök mementó egy
katasztrófa természetrajzához, belső mozgásteréhez, félbemaradt sorsok, a
pillanatba sűrűsödő véletlen egyezések tárháza, amiről lassan megfeledkeznénk,
ha csak romló emlékezetünkre hagyakoznánk...
Egy koraesti tévéhíradóból aztán megtudtam a mostani, szombati
rengés erősségét: 5,2 fok. Ez már nem semmi. A mélyben dolgoznak és mozgolódnak,
egymáshoz dörgölőznek a tektonikus lemezek. Most ismét olyan éjszakák következnek,
amikor elalvás előtt az ember azon képzeleg, hogy na, most mozdul meg alattunk az ágy,
vajon miért vonítanak olyan különösen a kutyák odakint...
Vasárnap hajnal óta pedig mindent elsöprő, minden mozgathatót
megnyikorgató, feszítő, próbára tevő szélvihar tombol keleti irányból. Hószaga
van a szélnek.
A mai képanyag néhány dokumentumfotó a 77-es bukaresti
földrengésről, a vers pedig egy korabeli sajtóközlemény, az Ifjúmunkás akkori
különkiadásából, amit aztán változatlanul beemeltem egyik kötetembe. Ma is
vállalom.
Lábadozó pillanat
Versben mondanám el mindazt
Amiről most hallgatni kellene inkább
De ezt a verset
Nem tudom ütembe összehangzó szavakba
Ringatni
Mert ami ránk zúdult
Nem érdemli meg a nyelv zenéjét
Most józanul kell gondolkoznunk
Akár a halál pillanatában
Mikor úgy érezzük
Hogy ránk szakad az ég
És egyetlen kifeszített húron remegünk
Kapaszkodva araszolunk a vaksötétben
Ki a szabadba
Merre az utat sejtjük
Milyen közömbösen szórakozottan tettük meg
Valahányszor távoztunk vagy
Érkeztünk
De ezt az utat most nem ismerjük
Minderről hallgatni kellene
Mégis kibukik a számon
Azokról illene szólni akik ma fogukat összeszorítva
A romok között kutatnak utánunk
Önfeláldozóan menekítenek
Visszaállítják a rend nyugalmát
Róluk kellene szólni
Akiknek tilos kétségbeesni
Ki tehetetlen kába magába roskadt
Az bennünk az esendő
Aki ma tenni tud
Az a jobbik felünk.
|