Mit fogok én egy ekkora városban kezdeni? Egyre csak ez járt a fejemben. A repülőgép 23:20-kor indult a francia államba. Nekem azon feltétlen rajta kellett ülnöm. Az elmúlt 5 napban anya kiképzést tartott, és teljesen elfelejtkezett arról, hogy nem sok időnk van már. Minden kiment a fejéből. Elbúcsúzni sem tudtunk, mert már rég aludt, amikor eljöttem. Az utolsó mondata ez volt hozzám: Menj, feküdj le aludni, reggel koránk kelünk!! És egy puszit nyomott az arcomra. Könnyes szemmel néztem, ahogy hosszú, polár hálóingjében elvonul a hálószobába. Nem, reggel már nem leszek itt. Szomorúan néztem körbe a házban. 10 órakkor küldtem egy SMS-t Olivnak, hogy itt az idő, mennem kell. Ahogy megbeszéltük, negyed 11-re itt is volt. Addig én kiraktam anyának az asztalra a búcsúlevelem és egy közös képet állítottam mellé.
Amikor meghallottam a halk kopogást, kiosontam. Olivia állt a ház előtt az apja furgonjával, amiben az apja ült a volánnál. 3 bőröndöm volt. Egy ami csak ruhával volt tele, a másik, ami csak fegyverrel és a harmadik ami vegyes volt. Volt benne ruha, fegyver, sminkek, cipők, könyvek és a 7. születésnapomra kapott plüsskutya. Rontól kaptam, ez volt a legkedvesebb plüssöm. Semmiképp nem váltam volna meg tőle. Olivia segített kivinni a cuccaimat, majd egy pillanatra még visszanéztem a házra.
-Egy pillanat -fordultam barátnőm felé, majd a szomszéd házhoz, végül a kezemre. Oliv követte a tekintetemet, mire szomorúan bólintott. Elindultam hát, de éreztem, hogy arcomat könnyek áradata veszi át, látásom elhomályosul. Akármennyire is bántott az egész, nem tehetett róla. Egyszer szeretett, és szerettem én is, mégha nem is szerelemből.
A postaládához érve, remegő kezemre néztem. A könnyeim már eláztatták a papírt, és a név is elfolyt rajta. Bedobtam a Katharinenak címzettet, majd újra a kezemre néztem. Végül úgy döntöttem, ezt is meg kell kapnia. Viszlát, Tyron! Szeretlek! Mindig szeretni foglak. Újabb könnycseppek szöktek végig arcomon, egészen le a papírig, míg végül egy hirtelen mozdulattal bedobtam a postaládába.
-Üdv, Mr. Turner -intettem lehangoltam Oliv apjának, ahogy beszálltam a kocsiba.
-Szerbusz Lorena. Sajnálom -rá néztem, és tekintetén láttam, hogy tényleg sajnálja.
-Köszönöm a segítségét.
-Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Innentől kezdve az út csendes volt. Talán fél órát mentünk, mire kiértünk, de felkészülve arra, hogy Olivval nem lesz könnyű az elválás, szánt szándékkal előbb mentünk. Fél óránk volt elbúcsúzni. Mikor Mr.Turner leállította az autó motorját, még legalább 5 percig némán ültünk.
-Ki kéne szedni a csomagokat -törte meg a csendet a férfi. Egy hosszú és hangos sóhaj kíséretében bólintottam.
-Tényleg köszönöm, hogy kihozott. Hálás vagyok.
-Nem tesz semmit. Lorena. Kérlek vigyázz magadra! Nem szeretném, ha valami bajod lenne -halványan elmosolyodott és kitárta a karját. Szorosan megöleltem, és folyton megköszöntem. Megint csorgott a könnyem. Ma már nem tudom hányadszorra. Legalább okos voltam, mert reggel nem sminkeltem ki magam, felkészülve ezekre a pillanatokra.
-Mindjárt jövök apa -mondta Oliv.
-Viszlát, Mr.Turner!
-Viszlát Miss Collins -mondta az orra alá mormogva, de mégis meghallottam. A hallásom, látásom és szaglásom is kiváló lett. Meghallottam és elkerekedett szemekkel néztem rá. Oliv nem hallhatta, ezért kezdte el a karomat rángatni és befele húzni.
A bőröndöket felpakoltuk a szalagra, amíg az ellenőrzés tart. Anya mondta, hogy legyek nyugalommal, a tőröket és fegyvereket mágia védi, ruháknak fognak látszani.
-Olivia -kezdtem elhaló hangon a búcsúzást. -Hálás vagyok mindenért. Köszönöm a segítséged. Jobb barátnőt el sem tudnék képzelni. Szeretlek! -újra a könnyeimmel küszködtem.
-Nee. Kérlek. Mit tehettem volna? Muszáj menned, akkor muszáj. Sajnálom. Azért ugye adsz majd magadról valami életjelet??
-Persze. Hogyne Te buta -nevettem el magam, miközben végigfolytak a sós vizek az arcomon. -Kérlek, ezt add azért oda Floridának. Még ha el is dobja vagy égeti -nyújtottam át egy levelet. Szomorúan bólintott, mire zokogva borultunk egymás nyakába.
-Boldog(abb) szülinapot Lori. Pár perc múlva hivatalosan is felnőttél. Bár egy bulit képzeltem el az ünneplésre, majd megtartjuk máskor. Nem ez a legjobb alkalom.
-A párizsi repülőjárat 10 perc múlva indul. Kérem minden odatartó utasunkat, kezdjék meg a beszállást -törte meg a szeretetrohamunkat (ami elég sokáig az utolsó volt) a géphang.
-Mennem kell -mondtam csendesen. Felkaptam a bőröndjeimet, és még egyszer megállva Olivia előtt, rá néztem.
-”Good bye my lover, good bye my friends…” -kezdte el azt a dalt, amit nyaranta annyiszor végighallgattunk. Könnyek peregtek végig az arcomon, ahogyan barátnőmnek is.
-Viszlát, Olivia. Hiányozni fogsz! Esküszöm írok és találkozunk még -kiáltottam hátra, mikor már a kapuban álltam. Amint beléptem, többet már nem néztem vissza. Nem volt merszem.
23:20. És a repülőgép felszállt. Velem együtt. Ahogy a magasba emelkedtünk, utoljára még visszanéztem Los Angelesre. Az otthonomra. Soha nem tudnék mást hazámnak tekinteni, csak Los Angelest. A lelkem és szívem egy darabja itt maradt, a másik fele új életet kezd. Egy új élet. Idegen kontinens, idegen ország és város. Idegen emberek, akiknek fogalmuk sincs róla, ki is vagyok. Ahogy még láttam a várost a magasságból, könnyeim záporoztak végig az arcomon.
Az órám kettőt csipogott, ami az éjfélt jelenti. Ettől a perctől kezdve, be sem tehetem többé a lábam oda, ahol felnőttem. Ezzel a két csipogással végérvényesen is nagykorú lettem. Boldog, avagy boldogabb születésnapot Lorena Wright… Tényleg. A levél! Amit abban a kis dobozban találtam, amit anya adott. Szigorúan a lelkemre kötötte, hogy csak a 18. szülinapom betöltése után olvashatom el. Hát ez megtörtént. Betöltöttem, szóval itt az ideje kinyitni. Hangosan zörögve bontottam ki, majd vettem ki a levelet…