-Ron!!! Hallgass meg -kiáltottam barátom után. Jobban mondva mostmár ex barátom után.
*Negyed órával ezelőtt*
-Szia -köszönt hűvösen, mikor kinyitotta az ajtót. Azért egy puszit kicsikart magából.
-Szia. Beszélhetünk?
-Gyere.
-Ron. Kérlek hallgass végig -kezdtem, mert tudtam, hogy figyelmét nem sokáig tudja rámfordítani. Mint aki csak szívességet tenne, bólintott. -Nekem… Nekem kedden el kell mennem. El kell hagynom a várost, talán örökre. Ron, szeretlek, de ez rettenetes idő. Kerek-perec kimondom: szakítani akarok veled -elkerekedett szemekkel nézett rám.
-Mégis miért?
-Mert el kell mennem. Nem maradhatok. Megkeresem apámat.
-Nem! Nem engedlek. Nem mehetsz el Lori!
-Ron. Muszáj. Nem akadályozhatsz meg.
-Tényleg ezt akarod? Szakítani?
-Igen. Sajnálom.
-Hát legyen. Akkor a viszont látásra -azzal felállt és kiment.
-Ron!!! Hallgass meg -kiáltottam barátom után. Jobban mondva mostmár ex barátom után. Mint aki meg sem hallotta, ment tovább, zsebre vágott kezekkel. Tudtam, hogy nem fog meghallgatni, de reménykedni még szabad.
-Oh. Szia Lorena -hallottam magam mögött Katharine csodálkozó hangját.
-Már itt sem vagyok. Ezek után semmi keresnivalóm nincs itt. Szia Katharine.
-Várj. Mi a baj?
-Semmi. Ha már úgyis el kell mennem, szakítottam Tyronnal.
-Értem.
-Na szia -nem volt kedvem bájcsevegni. Nem volt kedvem semmihez. Ahhoz képest, hogy nem voltam szerelmes Ron-ba, rettenetesen fájt, amit tett. Hogy nem hallgatott meg, nem mondhattam el neki. Szomorúan sétáltam hazafele, mikor (valami farkas képesség lehet, csak eddig nem foglalkoztam vele) távolról lépéseket hallottam. Tegnap óta rajtam van az ostor, így automatikusan lecsúsztattam rá a kezemet. Egy hirtelen mozdulattal megfordultam, így szembe találtam magam Oliviával. Döbbent tekintettel néztem rá, mire halványan elmosolyodott.
-Követsz?? -kérdeztem még mindig döbbenten.
-Nem. Csak beszélni akarok veled! De nem itt, gyere -megragadta a karomat és a házunk fele kezdett el húzni. -Sajnálom -kezdett bele, amint becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó.
-Mégis mit?
-Mindent. Azt, hogy ilyen szörnyen bántam veled az elmúlt pár hétben, azt, hogy nem beszéltem veled. Mindent.
-Mi változott meg?? Nem értem.
-A szüleim elmondták, hogy mi vagy -elhalkult a hangja. -Már mindent értek, ezért is jöttem ide. Hogy bocsánatot kérjek, mert nem tudtam az alvilágról. Anya tegnap észrevett rajtam valami változást, mire rájött, hogy miről van szó. Elmondott mindent. Én pedig Floridának.
-És? Ő miért nem jött?
-Bolondnak nézett. Mikor bebizonyítottam neki, akkor megvetett. Elküldött a jó édes anyukámba… Vagyis azt hiszem ezt mondta -gondolkozott el, majd meghúzta a vállát.
-Sajnálom.
-Mindegy -legyintett.
-Várj. Mivel bizonyítottad be neki? -kérdeztem, mire lesütötte a szemét.
-Az most nem fontos -legyintett. -Tudom, hogy 5 nap és el kell menned a városból.
-Igen -bólintottam szomorúan. -Csak még nem tudom, hova menjek…
-Akkor én vagyok az embered.
-Ezt hogy érted?
-Európa. Oda kell menned először. Vagyis Párizsba. Vannak ott rokonaim, és barátaim, Ők tudnak Neked segíteni.
-Párizs? -néztem rá elkerekedett szemekkel. Imádtam Párizst, ezt mindenki tudta rólam. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer eljutok oda, de most itt volt a lehetőség. Kaptam egyet, hogy elmehessek. -Rendben… Akkor irány Párizs!!!