Hozzávalók: (4 személyre) 700 g harcsafilé, 80 g vöröshagyma, 70 g zsír, 100 g zöldpaprika, 100 g paradicsom, 2 dl tejföl, 20 g liszt, 10 g fűszerpaprika, 1 csomag kapor, só, fokhagyma, köménymag

Fenekezés

A harcsázás legáltalánosabb módszere.
Nyílt vízen akadály nélküli terepen válasszunk egy, a 9. táblázat 2. csopotjába tartozó 2,10-2,40 m-es botot, 30-35-ös zsinórral; akadályos terepen erõsebb, a 3. csoportba tartozó, 2,40-2,70 m hosszú bottal, 40-45-ös zsinórral fenekezzünk. Távdobáshoz nélkülözhetetlen a peremfutó orsó vagy egy jó minõségû áttételes orsó.
A horog nagysága attól függ, milyen csalétekkel horgászunk. Puhatestû csalikhoz elegendõ a 2-1/0 számú egyes horog. KishaIhoz 1/0-2/0 számú, hosszú szárú egyes horgot használjunk; de mégjobb ha 1-2/0 számú hármas horgot kötünk fel az
elõkére. Állóvízben megfelel az egyszerû gömbólom is. Folyóvízen azonban csak nagyobb méretû, lapos ólom tartja meg a csalit a vízfenéken.
Fontos, hogy a fenekezõelõkére csak egyetlen horgot kössünk. Fárasztás közben ugyanis elõfordul, hogy a második horog akkor akad be a harcsa farokrészébe, amikor a teste a kígyózó mozgás közben félkörbe hajlik. Amikor viszont kiegyenesedik, szétfeszíti az eIõkét, amely a csomónál - többnyire a horoggal együtt - elszakad.
A bevágás idõpontját illetõen nagy különbséget jelent, hogy vajon apró, puha testû csalival, vagy nagyobb testûvel, pl. kishallal fenekezünk-e. Az elõbbi esetben ugyanis kapáskor azonnal be kell vágni, az utóbbi esetben nemigen követhetünk el nagyobb hibát, mint amikor idõ elõtt bevágunk.
Az apró, puhatestû csalival való fenekezés harcsára azért olyan népszerû hazánkban, mert folyóvizeink nyáron, a legjobb harcsázó idõszakban igen gyakran zavarosak. A pergetés, kuttyogatás ilyenkor reménytelen. Még a keszeg sem mindig kap a zavaros vízben. A harcsa étvágyát azonban még a zavaros víz sem veszi el, viszont az apró halféleség nem csipkedi le minduntalan a puha csalit a horogról. Zavaros vízben valamennyi puhatestû csali jól használható harcsázáshoz. Még a lótetû is kitart a horgon, pedig azt a keszegfélék a tisztuló vízben pillanatok alatt lecsipkedik. A kellõ idõben legbiztosabban egyetlen, kézben tartott bottal tudunk bevágni. A két bottal való fenekezés hívei - bármilyen kapásjelzõt alkalmaznak is gyakran elkésnek a bevágással.
Más a helyzet, ha kis hallal vagy egyéb nagyobb testû csalival (pl. rák, vízipocok stb.) harcsázunk. Itt meg kell jegyezni, hogy régebben kitûnõ csalétek volt harcsára a kecskebéka. S bár a harcsa minden bizonnyal ma is szívesen fogadná, a természetvédelmi jogszabályok védetté nyilvánították, így tilos csalétkül felhasználni! Ha nagyobb testû a csalétek, idõt kell adni arra, hogy a harcsa a horoggal együtt a szájába vegye. Ilyenkor nincs akadálya a két készséggel való harcsázásnak, hiszen
kapáskor bõven van idõ a bevágásig; csak az a fontos, hogy jól felkészüljünk. Ha például a csónakból két bottal horgászunk lefelé az áramlás irányában, jó megoldás a 172. ábrán feltüntetett elhelyezkedés. A két bot (1, 2) a keresztbe fektetett farlapáton, illetve a csónak peremén fekszik. A csónak farában, a fenékdeszkán kis viharlámpa (3) ég, amely alul jól megvilágítja a hátrahúzott zsinórt leszorító két fácskát (4, 5). A lámpa felsõ részét viszont takarjuk le védõlemezzel, nehogy a fény elvakítson. Dobás után kikapcsoljuk az orsó elkapókarját, hátrahúzzuk a két leszorítófácskához, s átvezetjük azok végének közelében. Kapáskor a harcsa azonnal megindul, a zsinór megfeszül, a fácska elfordul, s a zsinór ellenállás nélkül pereghet le az orsóról. Ekkor kézbe vesszük a botot, s a kishal nagyságát és a kapás erõsségét figyelembe véve várunk néhány másodpercig. Amikor úgy ítéljük meg, hogy a horog is mélyen a harcsa szájában van, hagyjuk, hogy a zsinór megfeszüljön, majd erõteljesen bevágunk. A horog többnyire a szívós oldalpofában akad el, s megkezdõdhet a fárasztás.
Ha ketten vagyunk a csónakban, társunknak a vízbe fúródó zsineget kell meg világítania, hogy tisztán lássuk, merre húz a hal, nehogy a horgonyzókötelek közé keveredjen.
Bármilyen csalival horgászunk, természetesen nem kell az egész napot egyetlen helyen eltölteni. Fenekezve is meg lehet keresni a harcsák tartózkodási helyét, csak lassúbb ütemben, szakaszosan kell végigkutatni a partszakaszt, vagy csónakkal újabb helyeken kell próbálkoznunk.

Úszós horgászat

Úszós módszerrel akár víz közt vagy a víz színén, akár a vízfenekén felkínálhatjuk a csalétket a harcsának.
Az élõhalas szerelék összeállítását a 4. fejezet 82. ábrája tünteti fel. Tartásokon, víz közti horgászathoz az (a) rajz szerint, iszapos fenék esetében a (b) rajz szerint állítsuk össze a felszerelést.
Puhatestû csali esetén a klasszikus úszós szerelék (83. ábra, a) válik be a legjobban, amellyel egyaránt horgászhatunk víz közt és vízfenéken.
A vízzel tölthetõ, átlátszó vízigolyót (79. ábra) a tiszavirág rajzásakor használhatjuk jó eredménnyel. Ilyenkor használjunk vékonyabb zsineget, és tömjük meg alaposan a horgot tiszavirággal, nehogy a harcsa számára is ízletes falatot az apró halak idõ elõtt lecsipkedjék.
Az éjszakai úszós harcsázáshoz jól bevált az elemmel mûködtetett világító úszó (46. ábra). Ez ugyan elég terjedelmes és súlyos jószág, de a tapasztalatok szerint a harcsát nem zavarja, hogy az ólmon kívül még az úszó tömegét is magával kell cipelnie.
Az úszós harcsázókészség összeállításakor egyébként ugyanazok a szempontok érvényesek, mint a fenekezõkészségénél, azzal az eltéréssel, hogy a bot legyen hosszabb, legalább 2,70-3,0 m-es.

Pergetés

A harcsa nemcsak az eleven, mozgó vagy élettelen csalihalra kap, hanem rávág a jól vezetett mûcsalira, feltéve, hogy megfelelõ helyen és idõpontban kínáljuk fel neki. Vannak idõszakok, amikor a harcsa nappal is mozgásban van, sõt néha a déli órákban figyelhetjük meg hömpölygését. Bebizonyosodott, hogy a mozgásban levõ harcsa a nappali órákban rávág a villantóra, sõt néha még a rejtekhelyén pihenõ is  támadásra ingerelhetõ.
A mûcsalinak nincs sem szaga, sem íze. Nyilvánvaló, hogy a jól vezetett mûcsali az általa keltett rezgésekkel vonja magára a harcsa figyelmét és ingerli támadásra. Ezt az is megerõsíti, hogy pergetéssel a legjobb eredményeket a nagyobb, ide-oda billegõ mozgást végzõ, valamint a "körforgó" villantókkal érik el, tehát azokkal, amelyek erõs rezgést idéznek elõ a vízben. Ezek fõ típusait az 51. és az 52. ábra mutatja be. De vannak eltérések is. Olyan idõszakokban, amikor a horgászok számos harcsát fogtak egy-egy erõmû alatti kavargó vízben, az említetteken kívül rákapott a harcsa a kétrészes wobblerre (54. ábra), sõt - ami még furcsább - horogra akadt egy parányi, egyágú horoggaI szerelt "Farlow-villantón". Tehát érdemes váltogatni a villantókat és megkeresni a legalkalmasabbat.
A pergetõkészség összeállításakor nemcsak a terepviszonyokra kell figyelemmel lenni, hanem arra is, hogy nem mindenütt elegendõ a 30 m körüli dobótávolság. Gyakran még az 50 m is kevés. Peremfutó orsóval messzire dobni csak vékony zsinórral lehet. Pergetéskor a sok dobás, a nagyobb halak fárasztása közben a sodratok képzõdése az elforgatható dobú peremfutó orsón annyira megviseli a vékony zsineget, hogy gyakori a zsinegszakadás, mielõtt szákolhatnánk.
Ezért a harcsára való pergetéshez a 9. táblázat 3. csoportjába tartozó 2,55-2,70 m hosszú, 30-60 g dobótömeggel terhelhetõ bot ajánlható, legalább 0,35-ös, de inkább 0,40-es zsinórral és nagy terhelést bíró peremfutó orsóval. Gyengébb felszereléssel, pl. a 2. csoportba tartozó 2,40 m-es bottal és 0,30-0,35-ös zsinórral csak teljesen nyílt terepen ajánlatos harcsára pergetni, decsak akkor, ha a zsinór végére kb. 4 m hosszú, egy számmal vastagabb zsinórt kötünk, s a zsineget a horgászat folyamán többször - de legalább minden nagyobb halfárasztása után szakítópróbának vetjük alá. Minél vékonyabb a.zsinór, annál jobban ügyeljünk a forgókapcsok épségre, jó pörgésére. A villantók is lehetõleg legyenek excentrikusak. Ha kicsi a mûcsali tömege, akasszunk az elõkére excentrikus ólmot, amely mérsékli a zsinór sodródását.
Mûcsalira április közepétõl szeptember végéig kap a harcsa, feltéve, hogy a víz elég tiszta; zavaros vízben ne számítsunk kapásra. Pergetéshez legjobbak a kora hajnali és reggeli órák. De a ruganyok mögött keletkezõ örvényben, az erõmûvek alatti kavargó vízeken a harcsák néha a déli órákban is feljönnek a víz színére: hömpölygésük, rablásuk elárulja jelenlétüket. Ilyenkor egy pillanatot se vesztegessünk, mert a víz színén rabló harcsa biztosan rávág a villantóra. Közvetlenül a víz színe alatt vezessük a mûcsalit. Egyébként inkább a fenék közelében vagy a víz alsó harmadában számíthatunk kapásra a jó harcsás helyeken, még olyankor is, amikor egyáltalán nem látunk rablást.
A kapás többnyire nem erõs rávágásként, hanem ránehezedés formájában jelentkezik. Ilyenkor azonnal vágjunk be!

Kuttyogatás

A kuttyogatás speciális harcsázó módszer, amit a Dunán, a Tiszán és a volt Szovjetunió európai nagy folyóin évszázadok óta használnak a halászok a harcsa horoggal való fogására, s amit hazánkban sikerült elõször sportszerû horgászmódszerré fejleszteni. Kuttyogatáskor a jónak ígérkezõ harcsás helyek fölött csónakunkkal lassan lecsurogva tulajdonképpen mártogató módszerrel kínáljuk fel a harcsának a csalétket, miközben a "kuttyogató" által keltett hanggal támadásra ingereljük.
A "kuttyogató" kb. 35 cm hosszú, fogantyúval ellátott nyélbõl és ennek végére erõsített tányérból álló szerszám, amelyet a horgászcikkeket árusító üzletekben csak ritkán lehet beszerezni. Éppen ezért elkészítését két változatban is ismertetjük. A 173. ábra egy nagyobb konyhakésbõl készített és a gyakorlatban kitûnõen bevált kuttyogatót mutat be. Az ábrán feltüntetjük a méreteket is. A kanál alatti tányért hegesztéssel kell felerõsíteni a kés végére, figyelembe véve a megadott szögeket. Természetesen a kés élét le kell köszörülni. Ennek a típusnak nagy elõnye, hogy kitûnõen hasítja a vizet; hátránya, hogy nehezebb, mint a fából készült.
A 174. ábra egy fából faragott, a gyakorlatban ugyancsak jól bevált kuttyogató méreteit adja meg. Ennek a nyele és fogantyúja egy darabból készül lehetõleg kõrisbõl vagy gyertyánból. A nyél megerõsített végérõl csap nyúlik ki, erre kell felerõsíteni a fából készült tányért. Ennek a fa kuttyogatónak nagy elõnye a kis tömeg. Emiatt könnyebben kezelhetõ, mint az elõbbi. Tartósságát azonban gondos lakkozással kell biztosítani. ltassuk át elõbb "lenolajfirneis"-szel, majd ennek megszáradása után kenjünk rá két-három réteg csónaklakkot.

Hogyan kuttyogassunk?

A kuttyogatás technikájának elsajátításához legcélszerûbb igénybe venni valamelyik tapasztalt horgásztársunk segítségét. Ha erre nincs mód, a következõk szerint járjunk el:
Vegyük a kuttyogatót jobb kezünkbe, üljünk szorosan a csónak jobb oldala mellé úgy, hogy jobb kezünk túlérjen a csónak peremén. Ebbõl a helyzetbõl a kuttyogatót egyre gyorsabb lendülettel vezessük végig a víz legfelsõbb rétegén, a 175. ábra szerint. A lendületnél a kuttyogatót tartsuk könnyedén, a merev kéztartás hiba. Felsõ karunk a lendület folyamán vállban alig mozog; alsó karunk annál jelentõsebb mozgást végez. Legfontosabb azonban a csukló mozgása. A lendületet lassúbb ütemben kezdjük (a), majd amikor a kottyugató tányérja a vízre ér (b), egyre nagyobb gyorsulással fejezzük be (c, d) úgy, hogy a lendület legvégén (d) a csukló gyors mozgása biztosítsa a villámgyors befejezést. Mindez a másodperc töredéke alatt zajlik le. Közben a kuttyogató tányérja tölcsért húz át a víz színe alatt, s amikor a tányér elhagyja a vizet, valóságos hangrobbanás keletkezik. Tehát nem a kuttyogató vízre csapása okozza a hangot; épp ellenkezõleg. Ha a kuttyogatóval vagy bármilyen más szerszámmal csak ütögetjük a vizet, a harcsa erre a hangra nem reagál. Csakis arra a hangra reagál, amely a tölcsér felszabadulásakor keletkezik. Ezt a tiszta, éles "kotty... kotty..." vagy kissé ércesebb "butty... butty..." hangot kell a jól kezelt kuttyogatónak kihoznia. A kuttyogatást tökéletesen csak sima vízen lehet megvalósítani!
Ha úgy érezzük, hogy már jól megy a kottyugatás, összeállíthatjuk a kuttyogó készséget, a 176. ábra (a) rajza alapján. Kuttyogatáshnz a 9. táblázat 4. csoportjába tartozó, tehát igen erõs és rövid, 2,10-2,40 m hosszú, kissé merev botot válasszunk. A zsinór Iegalább 100 m hosszú, 50-60-asa legyen; csévéljük egy nagyobb forgódobú orsóra (b), vagy a tengeri horggászathoz használt nagyobb áttételes forgódobú orsóra. Ahol kapitális harcsára is számítani lehet, bátran használhatunk 70-es zsineget, és jobb, ha ebbõl 200 m van az orsón. A peremfutó orsó ilyen vastag zsinórral alkalmatlan kuttyogatáshoz.
Horogból se kössünk az elõkére 3/0-nál kisebbet. Nagyobb, csali esetén bátran, használhatunk 4/0-5/0-ás egyes horgot
Fordítsunk különös gondot a kuttyogatóelke (d) szerelésére. Ennek hossza 1,0 m körüli. Az ólmozást az elõkére lehetõleg nem egy, hanem több darabban, megosztottan erõsítsük fel. Legjobban a hosszúkás, középen furattal ellátott ólmok válnak be, amelyeknek nagysága a horog felé egyre csökken. A legalsót a horog fölé 25-30 cm-re erõsítsük fel, a többit efölé, egyre csökkenõ távolságban. A felerõsítéskor a hézagot töltsük ki apró fadarabkával (gyufaszállal), gondosan ügyelve arra, hogy az elõke ne sérüljön meg. Ha egy ilyen elõkét lassan felemelünk és lesüllyesztünk a levegõben, mintha mártogatnánk vele, azt tapasztaljuk, hogy a horog nem egyenletesen emelkedik és süllyed, hanem ide-oda lengõ, furcsa ficánkoló mozgást végez. Bár a vízben ez a mozgás kissé lefékezõdik, mégis az a tapasztalat, hagy az osztott súlyú elõkére több a kapás, mint amikor az ólmot egy darabban rögzítik fel!
Meg kell még jegyezni, hogy sokan piros szalagból apró csokrot kötnek a legalsó ólom fölé. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy ennek nincs túlzott jelentõsége, de semmi esetre sem jelent hátrányt.
Az ólmok tömege folyóvízben 100-150 g lehet; állóvízben azonban nagyobb súlyozásra van szükség. Legalább 200-250 g-mal kell terhelni az elõkét. Folyóvízben ugyanis a csónak együtt halad a vízfolyással, tehát nincs szükség nehéz ólmozásra, a csali merõlegesen süllyed a bot végérõl a vízbe, ezért e csalétek és a kuttyogató által keltett hang közel van egymáshoz. Márpedig ez elõfeltétele annak, hogy a harcsa mielõbb ráakadjon a csalira. Állóvízben más a helyzet. Itt a csónak nem maradhat huzamosabb ideig ugyanazon a helyen, hiszen nagyobb területet szeretnénk végigkuttyogatni. Ezt kétféleképpen érhetjük el. Vagy lassan odébb evezünk, vagy a széllel vitetjük magunkat tovább. Ilyenkor azonban a csónak az állóvízhez képest elmozdul, maga után vonszolva a csalétket, amely, ha mélyebb az ereszték, kisebb a súly, méterekkel elmaradhat a csónak mögött, s a harcsa nehezebben akad rá a csalira. Ha viszont növeljük a súlyozást, ezzel elõsegítjük a zsinór és a csali majdnem függõleges állását: azt, hogy a csali és a kuttyogató által keltett hang minél közelebb legyen egymáshoz.
A megfelelõ készség birtokában elkezdhetjük a kuttyogatást, amely egyaránt gyakorolható folyó- és állóvízen; az utóbbin azonban sokkal nehezebb. Kuttyogatáshoz mindenképpen csónakra van szükség. Folyóvízen kevesebb a gond a csónak kormányzásával, hiszen csak arra van szükség, hogy a csónak a víz áramlásának irányához képest lehetõleg merõlegesen álljon, egyébként a csónakot a víz áramlása csurgatja le a jó harcsás helyek felett. Természetesen ilyenkor is elõnyös, ha segítõtársunk van, aki a csónakot kormányozza - szükség esetén helyes irányba állítja -, sõt kuttyogat is. Jóval nehezebb a helyzet, ha a horgász egyedül van a csónakjában.
Ilyenkor helyezkedjen el a csónak farában, a botot tartsa a bal kezében - bevágásra készen -, és jobb kezével kuttyogasson (177. ábra). A kormánylapátot helyezze el keze ügyében. A csalit csak fél-kétharmad vízmélységig eressze le, nehogy minduntalan elakadjon. Az alámosott, szakadékos partoldal bedõlt tuskói mögött vagy a fenék egyenetlen gödreiben lapuló harcsa - feltéve, hogy éhes - a kuttyogató hangjára elhagyja tartózkodási helyét, és feljön még a víz színéig is. Ezért nem érdemes túlságosan mélyre ereszteni a csalétket legyen az minél közelebb a kuttyogató keltette hanghoz.
Csalinak legjobb a lótetû. Erre vág legbiztosabban a harcsa. Ennek híján tûzzünk giliszta- vagy piócacsokrot a horogra, de használhatunk nagyobb testû csalit is, elsõ sorban kishalat.
A csónak lassan lefelé csurog a vízfolyással a parttól 10-30 méternyire az ismert, jól bevált harcsás helyek fölött. A horgász pedig a bot lassú emelésével és süllyesztésével mártogat. Eközben - nagyjából egyenletes idõközökben - veri a vizet a kuttyogatóval. Az egyes ütések 2-3 másodperces idõközökben kövessék egymást. 10-20 ütés után tartsunk néhány másodperces szünetet. Elõfordul, hogy a felingerelt harcsa ilyenkor kapja el a csalit.
Érdemes a lecsurgást kétszer háromszor megismételni. Ilyenkor húzódjunk közelebb a parthoz, vagy éppen ellenkezõleg, 10-20 m-rel beljebb csurogjunk le. Állóvízben a harcsát éppen úgy meg lehet fogni kuttyogatással, mint folyóvízben.
Állóvízben evezõ nélkül azonban nem boldogulunk, fõképpen szélcsendes idõben, amikor a csónak egyhelyben vesztegel. Ha ketten vagyunk, társunknak kell eveznie, gondosan ügyelve arra, hogy az evezõ ne okozzon felesleges zajt, koppanást, ütõdést. Ha azonban egyedül kuttyogatunk, nehéz feladatot kell megoldanunk, amihez három kéz is kevés lenne; egyik kézzel kuttyogatni, a másikkal mártogatni kell; a csónak pedig csak akkor indul meg, ha a botot magunk mellé helyezve, a farlapátot kézbe véve, néhány lassú evezõcsapással mozgásba lendítjük. Miközben a csónak 15-20 m-re lassan odébb siklik, a botot újra kézbe véve, jobb kezünkkel folytatjuk a kuttyogatást. Ezután újabb lendületet adunk a csónaknak és szakaszosan nagyobb területet kuttyogatunk végig. Br ez a módszer igen fáradságos, és teljes koncentrálóst igények igazi spaortteljesítmény.
A nagyobb áIlóvízeken többnyire van némi légáramlás. llyenkor könnyebb a dolgunk, mert a szél pótolja az evezést. Ha azonban a szél felerõsödik, akkor túl gyorsan hajtja elõre a csónakot, a csali méterekkel elmarad a csónak mögött, s a harcsa nehezebben talál rá. Tovább növeli a nehézségeket az erõs hullámzás. Erõs szélben csak úgy lehetünk úrrá a nehézségeken, ha nádköteget vagy rõzsecsomót kötünk a csónak közepére, a széltõl támadott oldalon, a csónakkal párhuzamosan úgy, hogy az a vízbe merüljön. Ezzel lelassítjuk a csónak sodródását. A horgász ilyenkor a csónak közepén helyezkedjen el, s a szélárnyékos oldalon kuttyogasson. Ily módon még erõs hullámzáskor is - aránylag sima vízen - tisztán ki lehet hozni a kuttyogató hangját.

A harcsa fárasztása és kiemelése

Ha kisebb a harcsa, gyors rávágás, ha nagyobb, lassú ránehezedés jelzi a kapást. Ilyenkor a bal kezünkben tartott bot végét hajtsuk lassan a víz színe felé, várjunk legalább két-három másodpercet, majd erõteljesen vágjunk be. Jó ha ilyenkor a kuttyogatót tartó jobb kezünkkel is alá tudjuk támasztani a botot. Ezért elengedhetetlen, hogy a kuttyogató - rövid zsinór közbeiktatásával - csuklónkhoz, vagy ami még jobb, a csónak pereméhez legyen kötve. Így a kuttyogató nem eshet vízbe. Kisebb harcsák fárasztása nem okoz különösebb gondot. Ilyen esetben a fárasztás ama módszeréhez folyamodhatunk, amit a 7. fejezet ír le. Széles keretû, mély öblû kiemelõhálóval még a 10 kg-os harcsa is könnyen szákolható, feltéve, hogy a feje felõl merítünk. A hosszú farokrész engedelmesen csúszik a fej és a törzs után. Ha 10 kg-on felüli vagy annál jóval nagyobb a harcsa, akkor más a helyzet. Folyóvízben a nagy harcsa szinte ellenállhatatlan erõvel tör felfelé, a folyó irányával szemben. Jó, ha ilyenkor elég zsinór van az orsón, hogy kivédhessük az elsõ nagy kirohanást. Néha még 100 m zsinór sem elegendõ! Elõfordul, hogy a harcsa maga után vonszolja a csónakot, majd elfekszik a fenéken, s nem mozdul onnan. A bot késpengével való ütögetése sem mindig használ. Gyakran csak erõszakkal, a bot teherbírásának teljes igénybevételével lehet kimozdítani helyzetébõl, s a küzdelem további folytatására kényszeríteni. Kirohanása és elfekvése többször is megismétlõdhet.
A fárasztás utolsó szakaszát az jelzi, hogy erõteljes rántásokat érzünk a zsinóron. llyenkor a harcsa forgása, vergõdése közben a zsineghez ér és ütéseket mér rá, miközben nyálkájával alaposan bekeni az elõkét. Legvégül apró buborékok törnek, a víz színére, majd a harcsa teste is feIbukkan.
Lehetõleg alsó állkapcsába vagy tátott szájának belsõ oldalába akasztott vágóhoroggal emelük ki a vízbõl. Ha nincs velünk vágóhorog, szükségbõl kézzel is csónakba emelhetjük emelhetjük vagy partra vontathatjuk. Ezzel azonban csak akkor szabad kísérletezni, ha a harcsa többszöri kitörés után már a kézzel való simogatást is tûri. Ilyenkor annyira fáradt, hogy egyik kezünkkel kopoltyúfedelét, másikkal, mellúszójának kemény elsõ sugarát megragadva kiemelhetjük. Megfelelõ ügyességgel rongy felhasználásával is meg lehet kísérelni a harcsa kiemelését. Ilyenkor a ronggyal burkolt kezünkkel a harcsa alsó állkapcsát kell megragadni, majd ügyes mozdulattal kiforgatva azt a gerebenfogazat nem sérti meg kezünket. Ezzel a módszerrel is csak a teljesen kifárasztott, lehetõleg már felfordultan fekvõ nagyobb harcsa zsákmányul ejtésére számíthatunk biztonsággal.
A harcsa jól bírja a fogságot. A kisebb harcsát nagyobb haltartó hálóban is el Iehet tartani. A nagy harcsát azonban kantározzuk fel jó erõs kötélre!