Fruzsina 2003 április
január, február, március (2002 szeptember, október, december)

Április 29-30.

"S van-e valami nyelv, ami
örök, örökölheto,
amibol a gondolat, ahogy bekerült,
ugyanúgy jöhet elo?

S ha van valami, ami örökre van,
s van vele üzenni mit,
van-e közönség, aki kívánja, megérti
mondataink finomságait?"

Az idézet Jónás Tamás verséből való, a kép pedig Falus Juli ajándéka, nekem festette. Ő is egyike azon embereknek, akik ismeretségét ennek a naplónak köszönhetem…

(Nem tudok válaszolni, amikor a távoli rokonok, három soros imélben érdeklődnek sorsunk felől. Jól vagyunk, kellene megírni, de nem három sorban, hanem hosszasan bizonygatva. Nem őket meggyőzendő, hanem magunkban megerősítve a hitet. Így működik ez. Emília kérdezi, mehet-e a kirándulásra, mert utoljára, amikor nem mehetett, azt ígértük, hogy a legközelebbire elengedjük. Nem ígértük, csak mondtuk, mit amikor gépiesen beszél levegőbe az ember, hogy ne maradjon süket csönd a kérdés után. Most joggal gondol rólunk akármit. Nincs időm magamban felforrni sem a saját hülyeségünk miatt, és a dühtől, hogy ilyen helyzetben vagyunk… hozzám bújik, ad egy puszit a homlokomra. Ő nem haragszik, érti, hogy itt mi van. Én még haragszom, és nem értek semmit.)

Április 28. (A mai délelőtt jobbára levelezéssel múlt el. Két levél között pedig kirohantam a kertbe, a tegnapi eső megkönnyítette a dolgomat, kapirgáltam a fák alját, kapáltam a málnásban, én voltam a barna maci, csak nincs még mit csipegetni. Svédországi társam a levelezésben irigyli a meleget, három fokban, nagykabátban… Mit mondjak, kiböjtöltem én ezt a télben, ideje az izzadásnak is. Viszont a tűző nap körülbelül ilyennek láttatja velem a fák fölött az eget, amilyen ez a mostani kép, jobbról. Ha minden igaz, holnap lesznek új fotóim is, bár nem utolsó szórakozás a régiek "megdolgozása" sem.)

Aprók

Elmentünk vacsorázni, mert akkor még megtehettük. Csak úgy, egyszerűen, mint mostanság a filmekben. Bementünk, megrendeltük a hely specialitását, előtte ittunk valamit, beszélgettünk, vagy csak hallgattunk, bámészkodtunk. A sarokban játszott egy zongorista, tudod, egy igazi zongorista, igazi zongorán, akit akár órákig is el lehet hallgatni. Hétköznap is játszott. Épp ezért már nem emlékszem, hétvégén, vagy hét közben fordultunk meg gyakrabban ott. De teljesen mindegy, hiszen most október van, kétezer, és az egyetlen valamirevaló vendéglő tulajdonosa nem tudna eltartani egy zenészt, a zongorát pedig már régen eladta, vagy elcserélte. Úgy is a tévét akarja nézni, aki betér. Elmúlt az idő, és elmúltak a régi helyek is, mondta. Mi most mondjuk, ez lassan már a mi időnk lesz, és nem érdemlünk meg egy egész zongorát…. kinek lenne kedve játszani nekünk?

Április 27.

Vázlatok

1.
Nem mertem sokáig nyomni a csengőt,
nehogy a szomszéd kíváncsian kilépjen a teraszra,
és a délutáni alvástól égnek álló haját igazgatva
bámuljon lefelé, és kérdéseket fogalmazzon:
ki ez a nő már megint nálad, és miért csak hozzád járnak,
hozzá pedig nem néz be soha senki?
2.
Versben, prózában, szerelemben,
szavakkal jól eltakartan
- csak látszólag tálcán adva magamat -,
végül mint kicsapódott ásvány,
kiszáradt poharad falán maradtam.

(Szitál az eső. Furcsa ez a vasárnap. Párom ma is a gyárban - hosszú és bonyolult az ott zajló igazgatóváltás, nem lenne rossz írni róla, de most még nem megy, majd. A lányok morognak, hiányzik nekik (is) az apu, mert a vasárnap az vasárnap. Nincs semmi különösebb rendje, ezen a napon csak vagyunk, magunkban, magunknak egészen délutánig, estefeléig. Most meg csak szédelgünk, ez az oka talán, hogy ráakadtam egy régen nem nyitogatott fájlban a fentiekre…)

Április 26.

Részletek 6.

Ne kérdezd, miért írsz, csak írj, ha úgy érzed, hogy írnod kell. Nem az a fontos, hogy miért, hanem a kell számít. Nem tudhatunk mindent, talán túl nagy teher lenne, talán túl gyenge az ember a mindent tudáshoz.

Könnyű dolga van a hídépítőnek, hiszen kérdeznie sem kell, világos a válasz anélkül is: építi a hidat, hogy a túloldalra át lehessen menni. Aki ír, az is csak hidat épít. Nem önmagának, bár néha öncélúnak tűnik. Másoknak is felkínálja a maga készítette, kipróbálta utat. Honnét hová vezet, mi felett ível át? Épp ez a varázs benne, a titok… aki nekivág, megtalálja a választ. Magában fedezi fel, ha jól megépített az a híd, vagyis ha jól megírt a szöveg.

Néha minden zenének tűnik. Az ébredéstől kezdve estig. Mintha egy dallam nyitná a napot, és az estig eltartana. Nem végtelen hosszú, nem is megállíthatatlan ismétlődés: inkább mintha egyetlen taktus tenne csodát, elveszne az időérzékem, és ködbe kerülne minden. Dallam-ködbe.

Kell a közönség, hogy mindennap eljátszhassuk, hogy azok vagyunk, akiknek hisznek bennünket, akik valamikor voltunk. Már régen nem azok vagyunk, és ezt magunk előtt is rejteni kell, ezért a cicoma, az álarc. Addig élünk, amíg van aki ránk figyel. Csak reméljük, hogy egyik halálunk majd megelőzi a többiekét, mert mi lenne velünk, ha elhalnának előttünk létezésünk igazolói? És ők azok, akikben egyszer újból kihalunk…

Április 25.

Részletek 5.

Elaludtam. Álmodtam. Egyedül álltam egy hatalmas, sötét tér közepén. Nem láttam semmit, de biztos voltam benne, hogy egyetlen élőlény vagyok. Először öröm töltött el: de jó így, végre egyedül! Ahogy múlt az idő, és képzeletem egyre tágítva a teret csak a saját magányában bizonyosodhatott meg, megijedtem. Nem mertem elmozdulni a helyemről, már ijesztett a fénynélküliség.

Én mindenképpen nő szerettem volna lenni, de valahol a elrontották a kódolást. Nem az jött ki, aminek kellett volna, és így barátom szerint visszavonhatatlanul, végérvényesen vagyok az, ami: ilyen, fruzsis. Sorsom ez, és vagy felvállalom, vagy megpróbálok kibújni alóla. Ha felvállalom, akkor eleve előnyben vagyok azokkal szemben, akik a meglévő képességüket félretéve akarnak felvett tulajdonságokkal befutni. De mire jó az, ami nekem van?

Gyorsan lapátra tesznek azok, akiknek nem a szájíze szerint beszélek, vagyis inkább a magukban eleve szunnyadozó gondolatokat hívom életre, azokat, amelyekről legszívesebben nem vennének tudomást. Persze, lehet sokáig úgy élni, hogy azt hisszük, minden rendben van, de ha csak az utolsó óránkban is, mégis kiderül a turpisság, hogy csak félig kinyílott szemmel éltünk, a másikat lehunyva tartottuk, nehogy meglássuk azt a valakit, akik valójában vagyunk…

Április 24. (Jössz má' megint a földdel! Mondta. Hogy már megint arról írok. Tényleg arról akartam, de szövegelésekor még nem. Honnét tudta, ismer talán? Ismer. Mert végre esett az eső, elképesztő szép virágban a fák, kis vöröses barna madarak énekelnek a közelemben, három rigó már meg sem ijed, ha közelítek hozzájuk, és a szarkák órákig képesek heccelni a szomszéd kutyáját, itt, a mi kertünkben játszanak. Vadgalambok, verebek, ismeretlen nevű madarak. Nem akartam beültetni a fák közét, de csak nem hagyott nyugton, hiába, a fajtám… Megvetéssel biggyed ajka… micsoda földhözragadt boldogság! Közben még soha sem volt, csak vágyik oda, ahol földnek az ég a határ, és a magány cseppet sem esik rosszul, ha megáll, szemben a mindennel, és csak ő van, senki más. Olyan, mintha minden az enyém lenne, mondja az, aki birtokló szemmel él, de még nem veszett ki belőle a lényeg. Az sem mindegy, hogy mihez ragaszkodik az ember: egy látványhoz, egy érzethez, vagy telekkönyvi bejegyzések izgatják csak. Mert ha adnának esélyt, hogy megismerje, megszeresse azt, amin él, akkor bántani sem tudná...)

Április 23. (Úgy kellene az eső, hogy csak na. Felénk soha sem esik. A környéket elveri, mi maradunk szárazon. Azt mondják, mert nincs tó, szem se. Majd lesz, rebesgetik újabban, a Potok nevű gyönyörű szép völgyben, ahol most is jókat lehet kirándulni, és ahol valamikor volt is. Közepén még az én időmben is volt víz. Kedvenc vízépítőmet kellene kérdezni az itteni vizek járásáról. Hogy hova lett, ha volt. És miből lesz, ha lesz. A tó majd "lehúzza" nekünk az esőt, mondják egyesek. Biztosan rekreációs központ lesz. Vadvilágnak annyi, és lehet majd szépen, civilizáltan kirándulni. Kirándulni? Svédországi ismerősöm írja, hogy órákig nem találkozik az ösvényeken senkivel, én pedig azt hittem, csak nálunk ilyen néptelen például a Fruska gora. Ismerősöm is megállapította, magam is rájöttem már, hogy szinte saját utamnak tekinthetem, magaménak az erdőt. Bár a sok hulladék, hogy miként kerül oda, kitől, azt nem nagyon értem. A borulás lassan eltűnik, az imént erős esőillatot hozott be a nyitott ablakomon a szél - Potok felől.)

Április 22.

Szemétségek

Néhány napja először az erős északi szél, majd a déli keverte fel az illegális és nem illegális szemétlerakók tartalmát, és hordta szét mindenfelé. Főleg a fogyasztótársadalom legjellemzőbb kellékét, a műanyagzacskókat. A világ jobbiknak (gazdagabbnak) hitt részében már újra feltalálták a papírtasakot, megelőzendő azt a képet, ami errefelé nagyobb szél után teljesen természetes látvány. Mert régen porladó dédszülémet ha most életre keltené a Teremtő, csodálkozna, hogy mi az a valami, ami tömegével lepi el a szántót, a dombok oldalát, és a bokrokat beborítva zörög a szélben…
*
De dédszülémnek még nem kellett fuvarost fogadni, hogy a házkörnyéki hulladékkal kikocsizzon a faluvégi lerakóba. Olyan fogalom, hogy "háztartási hulladék" szinte nem is létezett. Faluvégi lerakó se. Az ételmaradékot megette a jószág, a konyhai hulladék ment a disznóknak, tyúkoknak, esetleg a trágyadombra, a papírt gyújtósnak használták, vagy az udvari klozet deszkafalát tapétázták ki vele, és ugye kisebb helyet fogott, mint a csutka... A fém hulladékot az udvar végében gyűjtötték, és leginkább a templombúcsú előtt vitették el a rosszvasassal. Az ép üvegeket természetesen nem tekintették hulladéknak, kimosva újra bekerült a kamrába, a ritkán vásárolt konzervek dobozait pedig a porta legeldugottabb helyén, mondjuk a kóter mögött egy lyukas kotlában, vagy feneketlen vashordóban tárolták. Oda került például a törött tükör darabja, a már végképp semmire se jó (repedt is, csempe is) edények, cserepek, a véletlenül összeroppantott, már megragaszthatatlan kaucsuk baba is ott fejezte be életét. Előbb-utóbb épített valaki, és ha már túlcsordult a lom, belefordították az alapba, vagy a töltés alá döngölték. Később, a hetvenes évek elején már egészen eredeti helyet találtak az akkorra már egyre gyorsabban szaporodó eldobandó anyagoknak: mivel vezetékes víz került az udvarokba, így az addigi kutak lettek a lomtemetők - vagy az emésztőgödrök, de ez már egy más téma…
*
Idős szomszédasszonyom szakított meg az írásában, és azt mondta, ne írjam olyan szépnek azt a múltat, mert rossz emberek akkor is voltak, rossz szokásnak akkor sem voltak híján. Mert átdobták az apró dögöt a másik portájára, ahelyett, hogy elásták volna a szőlő tövébe, vagy a trágyadombba. Egymás földjének végébe borították a lomos kotlát, a kivénhedt, már foldozhatatlan tűzhelyet pedig egyszerűen valamelyik dűlőkanyarban fordították le a kocsiról, még a ló sem lassított a menetén. De mintha nagyobb lett volna az emberek szégyenérzete, ma meg a mi közös szomszédasszonyunk is szemünk láttára, gátlástalanul önti az utcára minden szemetét, a pernyétől a kapucíneres tasakig.
*
A zacskós tejjel kezdődött a romlás. Eleinte még nagy tisztelet övezte, kimosva, kiakasztva szárítgatták, hajtogatták a fiókba. "Majd jó lesz valamire". Hamarosan mélyhűtő lett a státuszszimbólum, megnövelve a család zacskófogyasztását, egy kilóstól a három kilósig méretben, a füles "kesza" pedig karkosár helyett szolgál a bevásárlásnál. A pék se kellemes tapintású selyempapírba fogva adja a kiflit, kenyeret, hanem leheletvékony műanyagzacskóba, és már a madarak se ijednek meg tőlük, annyit visz mindenfelé a szél…
*
Hasadt oldalú zsákból kiomló papírpelenkák jelzik, hogy vannak babaillatú házak, ahol a jólét mellőzte a józanészt, és bár a nagyvilág felvilágosultabb részén mernek nemet mondani eme, elsőre jobbnak gondolt megoldásnak, és visszatértek a textil pelenkához, itteni nyomorunkban inkább a "nekünk még telik rá" -t jelenti.
*
Térdig lafancos nadrágban jött haza a szomszédék lánya, barátnői is hasonlóképen sárosak, csapzottak voltak. Szomszédasszonyomnak szó se jött ki a torkán, így a lány az én kérdésemre felelt: fát ültetni voltak, Kishegyest a szomszéd faluval összekötő bicikliút mentét fásítani. A déli szél bár meleget hozott, de ha az esőt is épp mostra időzítette, az se baj, vidámnak látszottak, jó buli volt, mondták. Másnap falut takarítani mennek. Zsebükből meghívókat szedtek elő, és kezébe nyomták néhány járókelőnek.
*
- Drasztikus, meghökkentő, sokkoló módszereket javaslok! Itt van például a helyi újság, megírni, hogy hatalmas büntetésre számíthat az, akit szemetelésen kapnak. Aki arra képes, hogy három házzal arrébb leöntse az otthoni szemétjét, és még azzal sem foglalkozik, hogy ne hagyjon benne személyére utaló nyomokat, az fizessen!" - mondta az egyik indulatos traktorista, miközben a zsákba kötött, bűzlő, egykori házi kedvencet dobja a pótkocsira.

- Hétvégi túrákat kellene szervezni, egy-egy zsákot a kézbe, és lassan végig gyalogolni például a vasút mellett. Felszedni a hulladékot, közben a meseszép tájban lenni. Hogy holnap megint odaöntik? Kidobálják a vonat ablakán? Ezzel most nem kellene foglalkozni. Egyszerűen kitakarítani, és remélni, hogy csak van még annyi becsület az emberekben, hogy nem öntik le oda a szemetet, ahonnét most vitték el… - így beszélt a másik önkéntes takarító, akinek mivel pénzkereső munkája amúgy se akadt, a gyerekei miatt ment el az akcióra.

- Miféle becsület? És a tavalyi eset? Még nagyban dolgoztunk a fesztivál új helyszínének lomtalanításán, és amikor a kocsi épp nem volt ott, valaki szemfülesen kihasználta az alkalmat, és lepakolta a szemetjét. Annyi becsülete sem volt, hogy akkor hozza, amikor még ott a traktor, mert biztosan elvittük volna, ha megkér. Nem szívesen biztatok a besúgásra, de a legjobb lenne akár névtelenül is, de feljelenteni azokat, akik nem tudnak rendet tanulni… - szót bele a harmadik is.
*
A Föld napja. A mi Földünk?

Április 21.

Részletek 4.

Nem lehet így élni. Megülni magamban, elbambulva a látványon, amit az egyre eseménytelenebb életem kínál. Nem történik semmi, kimerevednek a képek, és egyre tovább időznek a lehunyt szememben. Néha napokig nem nyitok ajtót senkinek, és a szememet sem nyitom ki a fénynek. Minden belülről indul, és ha látok, akkor a benti világot is kiszabadítom, közönségessé teszem, bárkinek láthatóvá. Nem akarom, hogy birtokoljanak, hogy boncolgassanak. Elemezni nem hagyom magamat. Javítás szándékával sem. Gyerekségem az egyetlen ajándék, amit a sors kegyes volt megadni, annyi más elfülelt óhajom helyett. De azt mondják, ez nem mehet így tovább, és felraknak a vonatra.

Első osztályon utazom, amely minden kényelmével a testet dédelgeti, hálás is vagyok ezért, mert nem foglal le a körülményekkel való vacakolás. Egyedül ülök, senki sem tolakszik a mondandójával, és senki sem akar mindenáron megismerkedni velem. Valaki apró játékot (saját készítés?) nyomott a kezembe, és meglepődésemmel nem is törődve ment tovább. Néhány másodpercig a távolodó után meredtem, majd a kezembe maradt mütyürre. Egy cetli is járt vele. Tudatta velem, hogy anyátlan-apátlan, önmagát tartja el, és ha megér nekem néhány dinárt, vegyem meg tőle, majd ajándékozzam olyannak, akit szeretek. Elsőre az jutott eszembe, nem szeretek én senkit sem az égadta világon, épp ezért megyek el, mert talán magamat sem szeretem igazán, és különben is, ahová befut a vonatom, ott nem ismerek senkit sem, akinek ajándékot kellene adnom.

Kulcstartó is lehetne, nézegettem a kedves rongy és fa apróságot. Amikor ismét mellém ért, és kérdőn nézett rám, mesélni kezdtem neki valamit, arról, hogy köszönöm inkább nem kell, nem vagyok olyan helyzetben, hogy mások baját magamra vegyem, hiszen most épp csordultig vagyok magammal. De a fülére, szájára kezdett mutogatni. Kivettem a zsebemből néhány dinárt, a kezébe nyomtam. Egy marék apróval intéztem el, összeszorított szájjal és szívvel? Ha én lennék a helyében, én is némának tetetném magamat, gondoltam minden rosszindulat nélkül, mert pontosan értettem, mi késztette erre a szerepre, ha még sem süketnéma. Szótlanul kérni, és szótlanul adni. Nem igaz, hogy csak a pénz számít, ha a szívemet kihagyom, nem lesz áldás rajta. Szerettem volna visszahívni, de már messze járt, a vonat indulásának ideje volt. És hiába néztem az állomás felé is, senki nem futott utánam, hogy maradjak…

Április 20. (Igazi tavasz-nap. És ha jól megnézem, talán ez volt életem legeslegjobb, legvidámabb Húsvétja. Már a hét elején elkezdődött a vendégeskedés, hol ez, hol az jött, ugrott be hozzánk. Péntektől pedig igazi ünnep volt az egész. Mivel teljesen lenullázott kasszával vagyunk, semmi gondunk nem volt. Főzés a szokásos hétköznapi szerint (gyakran vadászebéd - ki mit talál), viszont az ünnephez illő menüket sem úsztuk meg. Az egyik lányom hozott egy tálca sütit, a másik keltkalácsot, a szomszédasszonyom pattogatott kukoricát, halászlét, sós pogácsát, anyám kocsonyát, öcsém sonkát. A kosár tojás, hogy honnét jött, azt nem is tudom. Fanni és a három unoka fészekbe való édességei is innen - onnan. Ma az öcsémnél volt családi ebéd. Közben mivel nem csak párom nem bírja tovább a gyári cécót, a magánosítás felé közelítő lepusztító akciót, végre léptek. Forradalmi előkészületek helyszíne lett madaras kertünk, ki-bejártak a gyáros munkatársak, és hamarosan ismét REVOLUCIÓÓÓÓ!!!!!!. … mint már volt kétszer, két évvel ezelőtt is. Minden fa virágban, reméljük, a negyvenvalahány fa közül az idén is lesz, ami terem. Csillogó szemű, budapesti ismerőseimnek pedig viszek majd kertünk terméséből, igazán vajdasági, igazi gyümölcspálinkát. Ha nem jön ismét egy fagy, ha nem veri el a jég… Jó rég olvastam valahol, hogy aki az ínséges években nem átkozza el a Teremtőt, arra egyszer majd csak ránéz… No, persze, jön a vízumkényszer, de legfeljebb aki épp ettől a pálinkától szeretné szemét csillogtatni, az majd leugrik hozzánk…)

Április 19.

Részletek 3.

Szerettem a készülődés pillanataiba merülni. Hittem a menedékben. A képzelgések átemeltek oda, ahol a testem tehetetlen lett volna, és csak az, aki valójában vagyok….. az jutott be a keskeny átjárón. Édes, lágy, puha ringató melegség, feketeség ölelt magához, és feloldódtam benne.

Éreztem elmúlt és eljövendő szerelmeimet, megtettem minden valóságban tiltott dolgot, éltem, úgy ahogy élni testben nem lehetett. Szerettem, szerettem, szerettem, és szeretetté váltam egészen. És minden olyan egyszerűnek tűnt, hogy semmi kedvem nem volt gondolkodni a visszatérésen.

Mit tanultam meg az elmúlt éveim alatt? Élni nem, az biztos. Túlélni, inkább így mondanám. Megtanultam kételkedni, félni és azt, hogy hinni a legvakmerőbb dolog a világon. Hinni, annyi, mint feláldozni önmagamat, valamiért. Valakiért. És ezért nem szeret, mint hinné elsőre az ember, sőt… Mert nem szeretjük azt, aki értünk él. Látszólag mi vagyunk a kizsákmányolói, közben a létünk tőle függ. Viszont ez arra hajt bennünket, hogy halálra gyötörjük, ha elfog a hév, akkor az sem baj, ha mi is oda veszünk. Meggyűlöljük azt, aki bennünket szeret, mert a szeretete lassan életelemünkké válik, és elkezdünk félni, hogy mi lesz, ha kiesünk a kosárból. Szeretni jobb, akkor ajándék maga az érzés, bármi következik a másik részéről.

Április 18.

Részletek 2.

Amikor haza megyek, és leülök írni, néha nem akar jönni a szó. Tudom, hogy mindennél fontosabb lenne rögzíteni az élményt, de tehetetlen vagyok. Talán inkább telhetetlen. Az ajándék a megélése volt, ne akarjak mindent, mert mindent elveszíthetek, mondta, és mosolyogva hagyott magamra.

Különben is: ugyanazt mondom, amit már mások, máskor. Előttem, megszámlálhatatlan sokszor. Itt, most csak magam vagyok a többlet, és az idő, ami közben elmúlt. Ha nincs idő, csak a mankónk, akkor pedig minden hiába. Néha én vagyok, néha most…. máskor meg a múltból beszélek magamhoz. Zavarba jövök. Nagyon szeretnék hátra nézni, de a hang figyelmeztet. Nem kellene visszamenni…

Borzasztó dolog, ha elfog a kérdezhetnék, és magamnak kell a feleleteket is kitalálnom. De miért is kérdezek rá a nyilvánvalóra? Amikor a félelem nem csak a máz, alatta is félelem van, jobb nem tudni. De ez sem biztos. Itt semmi sem az.

Magamtól jöttem rá, hogy jobb lesz elmennem, legalább egy rövid időre behúzni magam mögött az ajtót. A Sziget valahol biztosan létezik, hiszen mindig is oda akartam eljutni, például oda képzeltem magamat, oda készülődtem, amikor az íróasztalt rendezgetve rendben hagytam magam után a dolgokat. Leginkább este, lefekvés előtt, amikor arra gondoltam, reggelre talán hült helyem marad az ágyban, és utánam a kacatok, amelyeket idegen kezek túrnak át, és tesznek hozzám hasonlatos halottá. Minnél kevesebb dolguk akadjon, gondoltam, és a felesleges szavakat magam tettem lapátra. Minden szó felesleges, de egy darabig szükség van a csónakra, ami elvisz …

Április 17.   

Részletek 1.

Az örökkévalóság. Angyalom, az tudod mi? Amikor szeretsz, szeded a rózsákat, és a rózsakerteden régen túl vagy, a világ minden rózsáját letaroltad, de csak mégy előre, rózsakertek végtelen során, és észre sem veszed, hogy már régen egyedül vagy.

Mást is jelentett a csend, nem csak hangnélküliséget. Hagyni a másikat, a magunk csendjéből kilesve, órákon át figyelni. Nem tenni semmit azért, hogy magunkhoz édesgessük, vagy ha az nem megy, leigázzuk. Hanggal, erővel…. Áthallgatni teljesen, szívből jövő hallgatással, elhallgatni a szívéig. Minden egy érzése az eredmény. Maradandó, elfelejthetetlen.

Nincs mit tenni. Csak merni felvállalni, ha ezt érzem. Ha azt, hogy szeretem. Merni érezni, a kimutatásra nem kell már törekedni, megtörténik az magától. De előbb magamnak kell elismernem, és nem pironkodva, vagy cinizmussal: őszintén átfogni a szeretetemmel. Saját arcom mögé engedni, ahol előtte senki nem járt, és azt hittem, soha nem is fog, mert ott én vagyok, a saját világom, ahová visszavonulhatok, ha más esély nem marad kibírni az elutasítást. Mert az is benne van a csomagban: lehet, nem én kellek neki. Késznek lenni elengedni is, ha nem tetszik neki a látvány, és nem csapdának szánni a meztelenséget, az arc mögötti tájat...

Április 16 (Háromszor rugaszkodtam neki, hogy az alábbi írásom elé írjak valamit. Hogy mi is ez, hogy kiknek ajánlom… meg ilyesmi. De töröltem. A mellékelt kép az egyetlen kellék, a többi pedig vagy van hozzá az olvasóban, vagy nincs… Az én olvasóimban biztosan van. Kivételesen hosszabb a szokásosnál.)

Mese a Fekete Ember énekéről

Szomorúságos életemben sem sikerült elfelejtenem meséjét, és a rossz napokban is úgy kapaszkodtam belé, mint egy magasból leeresztett kötélbe, ami akkor is megtart, ha majd eltűnik alólam a biztos talaj. Mert néha eltűnik, persze mindig maga az ember az oka ennek, és akkor megkezdődik zuhanása, mélységes mélyre, lefelé, a feneketlen sötétségességbe. Mert nagyon buták vagyunk! Túlbonyolítjuk az életünket, rohangálunk, kaparászunk, csikorgunk az erőlködéstől, terheket képzelünk elsatnyult vállunkra, és belegondolni se merünk, hogy talán még sem ezért raktak ide bennünket erre a Földre, és hogy nem is csak beleszakadás a sorsunk… Tudtam, hogy egyszer eljön értem, hogy magához emeljen, és attól kezdve minden roppant leegyszerűsödik.

Egyszer csak itt termett, az ürügyre már nem is emlékszem… Ült a székem mellett, kinyújtott lábain macskáim játszottak, miatta a kert madarai is előjöttek a közeli ágakra, és szemétől zöld lett minden, a virágok vöröse pedig viszonzásul az ő szemébe költözött, lángra gyullasztotta azt, és azután a tekintetével ő engemet. Nem kételkedtem tovább. Azt mondta, hogy nekem tündéreim vannak, nézzem, épp itt suhant egy, szeretik ezt a kertet, a vizet, az árnyas bokrok alját, és a muzsikát…

Miféle muzsikát, rezzent meg kezemben a tálca, csilingelt a két pohár is, és fodrot vetet a bor, szép színe felfutott a szélig, csepp a terítőre is jutott, ó, nem baj, csak mond már: miféle muzsikát hallani itt, hiszen kertem régóta süketcsendes, még a madarak is szöknek előlem, biztosan ettől a nagy némaság, vagy nem tudom mi az oka, de nincsenek hangok ebben a kertben.

Csak mosolygott, úgy nézett a szemembe, hogy egyszerre rejtőzködni kerekedett kedvem, de ugyanakkor magamat megmutatni is.

A tündérek itt laknak a tóban, ha belehajolsz, megérzed őket, mondta. Halálos komoly volt a szava, nem illett mosolyognom. Mióta vannak itt tündérek, kérdeztem tovább a Fekete Embert, mert még mindig nem hittem neki. Nincs ideje annak, felelte, és hirtelen szájához emelete a poharat, de mégsem ivott, meggondolta, felém nyújtotta előbb, hogy megérintse vele az enyémet. Egészségedre, és hogy úgy értsd, ahogy kell! Ezt a szeme mondta, vagy csak én hittem, hogy szólt? Káprázat vett körül, fényes muzsika. A gyomromban ezer kobold fogott táncba, csörömpölt és dobogott a virgonc csapat, remegni kezdtem tőle. Bolondok, hess belőlem, toppantottam az asztal alatt, de már késő volt bármit is tenni. Gyomorrezgés ellen nincs gyógyszer, de az már nem is csak rezgés volt, inkább dübörge.

A tündérek időtlenségben élnek, suttogta hallatlanul régen feltett kérdésemre a Fekete Ember. Nincs is külön szavuk az időre, de a boldogságra sem, mert ami mindig volt, mindig van és mindig lesz, azt jelölni sem fontos. Ha szomjas vagy, csak akkor mondod ki, hogy innál. Borzasztó, hogy ennek mindig igaza van, csóváltam meg a fejemet, de inkább csak magamban, kívülről pedig próbáltam nagyon okosnak kinézni. Felém nyújtotta poharát, töltöttem, de mégis bennem emelkedett a mérő, magasra, egyre magasabbra, egészen a csordulás határához közelítve.

Még a Fekete Embernek is könnyebb kedve kerekedik, ha cseppig ürítve az üveg, mesélni kezdett, furcsa meséket, de kalandjai valami oknál fogva mégis hihetőnek tűntek. Például azt mesélte, hogy volt egyszer egy tündérasszony, aki miatta lemondott az öröklétről, mert amikor meghallotta énekét, megérezte, hogy semmi értelme úgy lenni, ha nem vágyik, és nem félt, ha nem remeg, és nem lesz a másiké, ha nem aggódik, és nem örül, ha nem fáj, és nem éri gyönyör a testét. Minek így élni, minek ilyen egyhangúságban, ráadásul örökké?

Tényleg: minek is?

A földön ha meghal egy ember, a szigetre kerül, ő azonban tévedésből jutott oda, amikor a szívét műtötték, csak egy pillanat volt az egész. Hamarosan sikerrel járt az emberi igyekezet, visszahozták. De akármilyen röpke ideig volt ott, meglátta egy tündér, aki azonnal beleszeretett, és egyáltalán nem hatotta meg a földi csoda, amikor a férfi mégis visszakerült az életbe, a földibe. Sírt, zokogott a tündér, vágyakozott, ült a parton éjjel és nappal is, toporzékolt szüntelen…

Testem, lelkem úgy kíván téged, sírdogálta már csendesedve, ha belefáradt a zajos önsajnálkozásba. De attól kezdve többé már nem is volt igazi tündér, csak kinézetre esetleg…

Némán járt az ajkam, magamban suttogtam a tündér szavait, lobogott már bennem a láng, jobbra, balra, le majd fel, erre, arra, ringatta a szememet. Mit beszél ez az ember? Nincsenek is tündérek. Álmosodtam. Megszunnyadtam kicsit.

Álmomban ismételtem a Fekete Embert, utánamondtam, hogy megjegyezzem, mert valóban nincs értelme örökké élni, ha nincs kedves, aki nekem énekelne, és akinek öröm lenne az én énekem. Mert a halandók is kapnak egy morzsányit a végtelenségből, de az csak férfi és nő közös énekével elérhető… Álom, riadtam a valóra, de ettől sem lettem boldogabb, inkább csak a rettenetem nőtt, olyan gyorsan, ahogy az éjszaka mélyfeketéje közeledett.

Mert este lett közben. Gyertyákat raktam az asztalra, halálba perzselődtek az apró bogarak, macskáim közben mind elmentek vadászni, és rejtekhelyeikről előjöttek a sünök, röfögve, morogva araszoltak, alig karnyira hozzánk, és az árnyas távolságban már én is látni véltem a tündéreket, egész csapat táncolt a nedves fűben, csak azt nem láttam, hogy ki az, aki énekel nekik. A Fekete Ember átnyúlt az asztalon, kezébe fogta a kezemet, a szemét már nem láttam, mert benne is táncolt a gyertyák fénye, elvakított, az estében érintése volt a beszédesebb. Mesélt nekem, vagy magának, mert ezt soha sem lehet biztosan tudni, hogy mikor, miért, kinek beszél, aki hangosan szól mellettünk. A titok pedig annyi, hogy néha ki kell hozni magunkból a hangokat, szabadulni vágynak azok is.

A felnőttek attól lesznek nagyon felnőttek, mondta, hogy halálosan komolyan vesznek mindent, és soha sem mernek mosolyogni. Elébük toppan valaki, és egyszerűen kilopja szemükből a csillogást. Az a baj, hogy leginkább észre sem veszik, mennek tovább az úton, mert tulajdonképpen nem egy fájdalmas dolog az, és élni is lehet szemcsillogás nélkül, csak nézz körül az utcán, hányan vannak olyanok… Majdnem mindenki. A felnőttek például nem hisznek a mesékben sem. Egy felnőttel nem lehet elhitetni, hogy léteznek varázslatos lények, méghozzá nem is messze, a képeskönyvekbe bújtatva, hanem itt élnek velünk. Egy felnőtt nem hisz el ilyesmit, azt mondja rá, hogy badarság, szívja tovább a cigarettát, nézi a meccset, vagy csak magába mered, mert nagyon sok baja van. Mindig. Erről ismerni meg a felnőttet. Ritka az, aki nem így tesz, de az akkor nem is felnőtt, hanem egy negyvenkettes méretbe bújtatott gyerek. És a negyvenkettes méretbe bújtatott gyereket messziről kiszagolják a komoly emberek, akik már régen nem gyerekek, és nem engedik maguk közelébe, egyszerűen nem tűrnek meg másmilyent maguk között. Ezek a nagy gyerekek nem is akarnak amazokkal élni, leguggolnak inkább az egészen kicsikhez, felfelé fordított tenyerüket nyújtják feléjük, szemükben a ki nem alvó lobogást. És mivel a látás képessége még meg van bennük, a kicsikkel együtt nézik, hogy a kert zöldjén hogyan hemperegnek a manók, tündérek és egyéb csodalények. A madarak röptében meglátják a bizakodást, az erdő hangjaiban a holnapot, a vízen a maguk arca helyett mindenki más arcát látják, és nem félnek énekükkel kitakarni a lelküket, vállalják, hogy ha akarják, megsebezhetik őket a rosszak… Nem haragusznak rájuk sem, inkább megpróbálják magukhoz ölelni az egész világot. Néha, ha nem is mindig, de néha azért sikerül…

A Fekete Ember fogta a kezemet, melegem lett, jó melegem, ami nem a kinti hőmérséklet miatt volt, mert éppen hogy hűvösödött, csípős szagok kúsztak a fák között, valahol egy öregasszony begyújtotta a tavalyi gazt, annak füstje lopakodott közénk, az illat olyan volt, mint a haldokló szaga. Haldokló öregasszony szaga, mondta a Fekete Ember, de szavaiban nem találtam semmi kivetnivalót. Hát persze, hogy nem, hiszen úgy mondta. Ez is egy titok, amit senki sem akar kitalálni, pedig a legkönnyebb titkok közül való.

Az éneknek forrása ha bennünk egyszer végre felfakad, már soha ki nem apad. Megszenvedünk érte, és jutalmuk a tisztánlátás. Ha fülelsz, és nemcsak a füled jó, hanem a szíved is tiszta, meghallod a fák énekét. Ha virágban állnak a fák, akkor hallik az az ének…

Amikor egészen kicsi gyerek volt, nem ilyen öreg gyerek, azt mondták neki az emberek, hogy nem is tud énekelni, ne is próbálja meg. Elhitte, és még magában sem énekelt soha, pedig néha erős kísértést érzett, hogy kiengedje hangmadarait, had szárnyaljanak fel, magasra, egészen az angyalokig. Titokban remélte, hogy egyszer lesz olyan bátor, hogy zengő énekét neki ereszti az égnek, a földnek, átfog vele mindent, minden vizek mélyét, hegyek belsejét szerette volna teleénekelni. Énekétől semmi mást nem remélt, csak azt, hogy megszépül tőle a világ, és szülessen belőle valami, amiért ő is született, valami, amiért meghalni is érdemes. Szép, tiszta dolgokat álmodott, énekkel átszőtt álmaiban mindenféle csodák történtek. De a valóságban hiába várt a bátorságra, és már kezdett lemondani a dalról…

Nyughatatlan lelke elhozta ebbe a kertbe, mert hangokat vélt hallani innét. Ahogy közeledett, leváltak róla minden más neszek, és már tudta, hogy az ének, ami felé halad, az ő éneke, de még nem ő énekli, hanem valaki más. Az út végén semmi más nem volt, csak egy pompázatos virágjában álló vadszilvafa. Álomba hullottak szirmai… megtöltöttem poharát.

De hiszen én nem is tudok énekelni… kezdtem volna a tiltakozást. Ő erre azt mondta, hogy csitt…

Mi a boldogság, kérdezte tőle álmában az éneklő vadszilvafa, virágával homlokán. És a Fekete Ember nem akart felelni semmit, mert a válasza örökre ott marasztalta volna.

Az álomban? Ott hát…

Meséjéből aztán visszajött a Fekete Ember. Vagy engem vitt el magával oda? Mindenféle bolondságossággal múlt az éjszaka, egészen sokáig.

Felriadtam. Csobbant a kerti tó vize, ahogy egy tündér dacával megnehezedve belevette magát, besuhant vízipalotája csillámló üvegfalai közé, csak úgy csilingelt a sok fénytörő, színekkel játszó kellék, amivel egy tündérasszony rendesen körülveszi magát. Mind az enyém, boldogságos kincseim, enyémek vagytok! Így kiáltozott, felhangzott hozzánk, aranyhalai is egészen messzire menekültek a durva rikácsolástól. Mind az enyém, minden kincs enyém! De azt bizony nem értette, hogy miért nem lehet birtoka soha se a Fekete Ember…

… de már mellettem sem volt. Különös. És miért is nem voltam még sem szomorú?

Az éjszaka furcsa fényekkel telt, és egészen reggelig ültem egyedül a virágos fa alatt, őrizve azt, ami egyszer van, azután egyszer csak nincs …

Április 15. Köszönjük, jól vagyunk. A mai örömre is akadt néhány ok: az egyik, hogy az őszibarackfákról még sem fagyott le minden virág, csak az elsők, amik siettek volna télből a tavaszba… Közben Iván tegnapi képein ámulok, és a saját kertünk rigóit próbálom elcsípni egy kép erejéig legalább. Ez az az időszak, amikor a legtöbb madár látszik. Zsibognak egész nap, járnak a tóra…
*
Egy hónapja, hogy egy körkérdésre kapott válaszokból összeszerkesztettem a cikket, aminek most egyik részletét bemásolom. A kérdés a háborúra vonatkozott.

Kontra Ferenc, író: A véletlen úgy hozta, hogy éppen Bécsben voltam, amikor világszerte ugyanazon a szombaton szerveztek háborúellenes tüntetéseket. Aznap este megnéztem erről az osztrák állami tévé összefoglalóját is. Pontosan ugyanazt láttam a képsorokon, ugyanazt az egzisztenciális félelmet éreztem a narrátor szövegében, amely arra utalt, hogy mindenütt a világon a saját történelmi emlékezetükből merítettek, azok is, akik kimentek az utcára, és azok is, akik nem. A mondatok inkább kiábrándultak voltak, még véletlenül sem heroikusak. Arról beszéltek, hogy azelőtt a háborúknak némi méltóságuk volt, most pedig a készülődés is hányingerkeltő. Nem vonultam a tömeggel, csak álltam a járdán, és láttam a rendőröket is, ahogy a békére vigyáztak. Nekem nem 1999 tapasztalata jött elő, hanem Szarajevóé, ott is fogták az emberek egymás kezét. Aztán elengedték.

Április 14. (Hatalmas kerékpározás a falu körül. A szombati takarítás nyoma még látható. Az újabb, frissen kifordított hulladék is. A vasút mellett gyalog megyünk, én is gyerek lettem megint. Délelőtt beszélgetések, különböző emberekkel, unokák, szomszédok, riport-ügy, fotók, teleház, főzés…)

Hétköznapló - Temetés

Ősszel temették, hegyek között, kicsiny, erdélyi faluban. Dombtetőn volt a temető, de valahol derékon kezdődött, és a sírok mint lépcsők vezettek fel a legmagasabb pontra. Sokan voltak a gyászmenetben, az őszülő vidék tarka színei közé felkiáltójelként hatoltak be a feketébe öltözött emberek. Nem sorban mentek, a koporsót vivők is imbolyogva haladtak, lábuk elé nézve, biztos pontot keresve minden lépésükkel. Nem is a halottra gondoltak, mert az útra kellett figyelni, és arra, nehogy kiborítsák barátjukat, aki a domb legmagasabb pontjára cipeltette magát, mert még életében maga választotta ki a helyet. Ősszel, gyönyörű időben halt meg. Az egykori cimborák hosszú autózás, vonatozás, buszozás után sereglették el az aprócska falut, amelynek talán minden lakója egyforma gyászban követte őket az utolsó kirándulásukra. Lassan kígyózva, innen-onnan előbukkanva ért a gyásznép a megásott sírhoz, és előttük a gödör feketeségével óriási ellentétet alkotva elterült a pompázatos látvány. Színek, illatok, letompított hangok egyvelege. Síremlékek, fák, bokrok, tarkállóak és még haragoszöldek, a föld barnája, a lankás, dombos táj volt körülöttük. Csendes szomorúság. Zsófi is ott volt. Megírta, hogy mit érzett, mit látott. Ő is egy volt a barátok közül, a sok-sok barát közül. Zsófinak mostanában sokszor kellett temetésre menni. Akinek sok barátja van, annak ez a sorsa, mondta. Sok-sok közös öröm után a nagy fájdalmakat is el kell viselni. Vagy sokan kísérik el majd az utolsó útra, vagy maga megy egyre gyakrabban koporsó után. De másként mi értelme is lenne…

Április 13. Lombalatnyi föld, mondta valaki. Fákat ültettek az utak mentén, az árkok kigereblyézve, a virágládák beültetve. Derűs, szép nap volt a tegnapi. Olyan nehéz a közösségi élet felé mozdítani az embereket, tegnap kicsit sikerült. Közben figyeltem, hogy mi van odaát. Reggel az első mondat az volt, amire számítottam is: az igen bár bejött, de kevesen szavaztak. És a kevésnek az oka a másik "igen, de…" hozzáállása. Hamarosan vízum kell. A szám meg keserű. Odaát élhetnének akár békében is egymással. Közben dehogy. Különös ez nekem. Én magamat erősítve akarnék győzni, nem pedig a másikat gyengítve. De persze az én véleményem nem számít. Gyanítom, hogy nem csak én érzem ezt. Hogy a véleményem nem számít, sehol. Azon gondolkodom, hogy az egymásra acsarkodók otthon épp olyan életet élnek, mint a másik ember. Kár, hogy ilyenek ezek a napok. Évek.

Április 12. "És újság helyett reggel költőket fogtok olvasni" (Hamvas) akik nem azt akarják megmondani, hogy mit tegyetek, csak azt mutatják meg: így is lehet élni, és megnyitnak egy másik átjárót is, nem kényszerítőt, nem kizárólagosat, csak egy másik utat mutatva, a döntést pedig rád bízva: válassz magad. Minden reggel megtörténhet ez, amikor nem az agyzsibbasztó dolgokra ébredsz, amikor nem engeded meg, hogy a kereskedelmi adók határozzák meg a reggeledet… A valóságtól menekülésnek élnéd meg? Dehogy! Ez a te valóságod…
*
Utolért egy régen várt honor, így ma reggel befizettem a villanyt, a telefont, vehettem elemeket a diktafonba és a fényképezőgépbe, elvittem előhívatni a filmet is. Új filmet azért már nem vettem, mert a dőzsölésnek is van határa… Közben meg elfogyott az órám, szerencsére, ilyen esetben használom az aranytartalékot, vagyis drága barátom itteni előfizetését. Megnézhettem a leveleimet, elküldhetem a naplót…

Azt mondja kedves párom, hogy örüljünk az apró dolgoknak. Igen, de a reggeli rigófütty is úgy jelent élvezetet, ha közben a gyereknek adhattam enni. Ami pénz, ugye. Nem akarja, hogy kimenjek hozzájuk a gyárba. Mert rágom a fülét. Egy öt-hat flekknyi riportot szeretnék, már a fejemben építgetem, a váz megvan… arról, hogy miből él az a téglagyári munkás, aki karácsonyra se kapott fizetést, de húsvétra se reméli már. A műhelyben már egyáltalán nem beszélnek a pénzről, mondja, mert arról, ami nincs, semmi értelme. Hát miről beszéltek, kérdeztem. Semmiről, felelte, de aztán csak megtoldja. Azt mondja, közülük mindenki abból él, ami volt. Ahogy volt valamikor. De már az is fogytán, a "voltra" emlékezés. Van olyan, akinek egy éve nincs villanya, a felesége ágyban fekvő. És van olyan kiváló szakember, akit a Magyarországon élő lánya tart el. Ezek az emberek ne higgyem, hogy egy mukkot is akarnak mondani. Magáról nem beszélt. Minek is mondaná épp nekem, látom, ahogy a szemem láttára megy tönkre. Egymással szemben ültünk a reggeli kávézáskor, és kurvára fájt, hogy az előző este megkapott honoromban már azt sem volt képes látni, hogy nem kell a villanylekapcsolástól rettegni, hogy ma van reggelire… Mert a holnap egyre messzebb kerül. Azt is mondta, hogy vegyem le a tükröt és nézzek bele, mert boldog ember néz onnét vissza. Részben igaza van, mert azt csinálom, amit szeretek, és még fizetnek is érte - az már más téma, hogy nem épp abban a műfajban, ami szívemnek kedves, és a mennyiségről jobb nem írni. Örüljünk annak, ami van, zárta a témát, és még hozzátette, hogy menjek a géphez írni, amíg lehet. Mert egyszer majd ezt sem lehet. Ezt már az ajtóban voltam, amikor mondta. Meghallottam. Most a Föld napjára takarít, hívták, ment. Én meg itt. És amilyen hülye vagyok, ezt küldöm el a "Fruzsinára", pedig vannak olyan megírt szövegek, amiket az utolsó pillanatba visszavonok. Hát, így vagyunk mi erre. Engem is kísért a lehetőség, hogy ne folytassam tovább a naplót…

Április 11. (Épp tegnap este beszélgettünk, hogy amint módomban lesz, postázok Ivánnak néhány búgócsigát. Amíg a kocsirúdból tart, mert az utóbbi időben erősen fogy. Nem a párom kedve hozza, és újabban ideje se nagyon, de gyártja őket rendületlen: Fanni újabb és újabb rendeléssel jön haza az iskolából. És ez kisebb csoda. Már mint hogy inkább kell fából búgócsiga, mint műanyag. Néhány hete jött divatba, akkor írtam is róla. Fanni egy kifli áráért üzletelt vele. Néhány napra rá a szomszéd boltban az élelmes tulaj két és fél kifli áráért kezdett árulni hevenyészve összelökött, lefejelt szög és néhány műanyag korongocskából összerakott, búgócsigákra szégyent hozó valamiket. Pörögni pörgött, szemre, elsőre szépnek szép volt, Fanni elkámpicsorodva dugdosta a sajátját, ami a legelső itthon esztergált volt, színessel megfestve kicsit. Ő is amolyant akart. Az üzlete is visszaesett. Holtfáradt vagyok már a reklám, az eldobásra termelő, gyorsfogyasztói világ átkának papolásától, egyszerűen ráhagytam. No jó, nem azonnal, azért néhány mondatot megszalajtottam, hogy van különbség… A csoda pedig attól, hogy a gyerekek maguk látták be, hogy melyik a jobb. A lefejelt százas szög és plasztik korong hideg, rideg a kézben, szúr a szög hegye, a ragasztás is elengedi, lehullik a színes karika, és hogy mit tud? Szinte semmit. Miért, mit kell tudni egy búgócsigának, kérdi az, aki nem ért hozzá… Nos, ezek a fa csigák egészen aprók. Egy nyolc éves tenyerében kényelmesen elférnek. Fogalmam sincs, milyen fából készítették hajdan a kocsik rúdját, a saroglyát, a szekér tartozékait, így azt sem tudom, hogy milyen fa az, ami ilyen szürkésbarnára öregedett. Kemény, de meleg… És trükkösen forognak. Mert kedvesem - fogalmam nincs hozzá, hogy hogyan - megdolgozza őket, az esztergáláson túl is, megreszeli itt-ott. És akkor nem csak pörög, hanem sétál is. És ha két, pontosan egyforma búgócsigát az utómunka folyamán is hajszálnyira egyformára reszel meg, ikrek lesznek - egyformán sétálnak, persze, csak ha sikerül egyformán indítani is. A tegnap délutáni kávézásunkkor kicsi csigák jártak a csészéink körül, Fanni indította őket, az asztal legszélén pörögve, visszafordulva múlatták az időt. Kiváló idegnyugtató, jobb, mint bármely gyógyszer. És a csigák kapcsán egy csomó jó téma jött elő. Semmi tévé, semmi hatósugarunkon kívül álló esemény. Mégis világmegváltó délután sikeredett…)

Április 10. Szilvafás, virágban a fák. Virággal a dombok között, kicsit egy mesébe lépve. Valószerűtlen óra a napból. Akkor kezdtem hinni a mesékben, vagyis ráérezni arra a szálra, ami a mesébe vezet, valahova, aminek nincs neve, és nem kimondható. Szerencsére nem kimondható, mert nem is kell mindent. Elromlik úgy. Inkább vissza a mesébe. Tánccal szórta meg a dombokat, tündérek lehelete… Ostoba kérdés, hogy van-e tündére ennek a dombnak. Attól, hogy nem beszélünk róla, attól még van. Nem hiszed? Szegényebb leszel akkor. Nem is akartam semmit, csak lenni egy kicsit. Lenni, ahogy a szó legtisztább jelentése… Amíg a szilvafák virágban állnak, addig. Hátha épp nekem sikerül visszalopni szemébe a csillogást. Erdőszélen álló ház, zongoraszót hoz felénk a szél. Nem álom, valóban megtörtént. Emberek is tudnak még tündérmódra lenni. Ilyen is van, itt, a valóságban méghozzá. Persze, nem volt merszünk hívatlanul belépni a kapun, mert görcsöl az ember, a tavaszban is. Azután csak annyi következik, hogy szépen megöregszünk, ezt arról ismerni fel, hogy megtanulunk hálásnak lenni. De nem baj az öregség. Már nem akar virágot tépni, mert tudja, hogy sokkal tovább gyönyörködhet benne, ha ott hagyja a helyén. Így van ez a szerelemmel is. Már nem kell mindent kimondani, megkaparintani, leszakítani. Vágyni kell rá. Figyelni, mint ablak mögül. Nézni a virágot, és örülni neki. Soha sem veheti el senki. Egy másodperc tiszta érzést csak, megkönnyebbülést, hogy amitől féltünk, bár itt van, de mégsem tört össze. Az utolsó római katona pedig tovább fényesítheti aranyait, a domb mélyében tündérré lett maga is…

Április 9. ("De azért ne félj, igen óvatos vagyok" - olvasom az egyik, reggel lehívott levélben, és a mondat mindenfélét elindít bennem. Rácáfol a gépvilágról folyamatosan híresztelt állításokra. Mosolyogva megyek megfőzni a kávét. Mitől van reggel jó kedved, kérdi a párom, aki hajnalban nálam csakis az ellenkezőjét veszi természetesnek. Elmondom. Közben felforr a víz. Látom kedvesemen, hogy a tényeket, a kimondott szavakat nem is hallja már, hanem csak azt, ami mögötte van. Azt érti. Befejezni egymás mondatait? Nem, kimondani se kell, már az a jó. Soha sem érthető félre a ki nem mondott. "Megyek megnyugtatni a piktort, mert nagyon fél." - olvasom a másik levél záró sorát. Asszonysors. De azért nekem is írt, miközben otthon ápol. "….kitántorgott magyarok…" - így jellemzi magukat a távol élő. "Megfogott az írásból áradó magány-hangulat" - folytatja. Felismerte. Felismertük egymást. Én itt vagyok, még itt otthon. De akkor is… Vannak ilyen se-napok, amikor csak vacakolok, látszólag minden áll körülöttem.)

Kisebbségben

Véletlenül tévedtünk a buliba. Szakadó eső elől menekülve, már csak az előtérben láttuk meg, hogy hol vagyunk. Gőzölgött a rengeteg ázott kabát, a hirtelen nyári zápor másokat is elvert. Meghökkentünk, erre nem számítottunk. Villanásra ellenséges arca lett a közegnek - ijedtségünk tükre -, majd átváltott közönnyé. Egymásra néztünk, már sértő lett volna elmenni. Sehol sem volt szabad asztal, kölykök szaladgáltak a táncoló emberek között, egy alacsony fiú hájas öregasszonnyal ugrált, gitár, harmonika, hegedű és dob hevert asztalon, szólt kézben, felváltva játszottak rajtuk, néha csak az egyiken, néha egyszerre több hangszeren is. A dobon azt írta "Párizs", kicsi volt, és a pampuskás arcú fiú letette az asztalra, aztán ráfektette fejét, és minket nézett oldalvást. Itt kötelező rendelni!, kiáltott ránk valaki, és másodpercre ismét a figyelem középpontjába kerültünk. Egy öreg, bozontos férfi felállította a sarokasztal társaságát - a legjobb asztalnak nézett ki a kocsmában -, és intett, hogy az lesz a mi helyünk. Itt rendszerint megverik a másfélét, mondta a társam, és nagyot szusszantott a megkönnyebbüléstől. Kihozták az italt, tovább már senki se törődött velünk. Katonának megy a Pista, tudtuk meg, amiatt az ünneplés. Fruzsi, te olyan vagy, mint egy roma csaj, mondta a társam, akkor még hosszú, fekete hajam volt, szememben pedig valószerű, hogy furcsa fények nyoma látszott, elkábított az este, előtte egy vajdasági képzőművész háborús tárlatának megnyitóján jártunk. A pincér átfurakodott a tömegen: kurva hideg a csávó, mondta, és letette az asztalunkra a rendelést...

Április 8. Magyarországon laknak, már nyolc éve. A gyerekek még Szabadkán születtek, de már csak úgy járnak haza, mint mások Afrikába. Mint például a módosabb osztálytársaik a kétnyelvű gimnáziumból, akiknek szülei sokkal könnyebben engedhetik meg maguknak Afrikát, mint ők a Szabadkára való "hazautazást". A szabadkai nagymama különlegeséggé fokozódott. Rezervátum, mondta viccből a kisebb, az anyja rendreutasította, de amikor hosszas várakozás után átengedték őket a határon, ő sem azt érezte, hogy na végre itthon. Egy éve még arra gondolt, hogy visszaköltöznek, mert nem akarja a gyerekeit tönkretenni. De éppen részükről ütközött ellenállásba. Már megfertőződtek. Coca Cola-gyerekek, mondta az apjuk, és igaza volt. Azután már ő sem akart újra szabadkai lenni. Egy osztálytalálkozó után döntötte el. A palicsi fák alatt sétáltak, kissé mámorosan, sírni lett volna kedve, vagy önfeledten bolondozni. Mindegy melyiket, csak azért lett volna jó, hogy egy érzést vigyen magával, egy hangulatot… De nem lehetett, nem akadt társ hozzá. Már nem ugyanazt a játékot játsszák. - Nem baj Annuskám, lesz ez így sem…. - köszönt el tőle a találkozó után gyermekkori padtársa, akivel egykor négykezest játszottak. Érezte, mindketten tudják, hogy nincs ez így jól. A nyolc év megtette, amit lehetett. Idegen már itt, és amott sincs otthon. Sehol. Úton lenne? De éppen hová? Európába, felel kérdésére, kéretlenül is a rádió, ahol épp beszédet mond valamelyik politikus…
*
Tanár, de már ő sem a régi. Alig egy éve, hogy találkoztunk, tele volt lelkesedéssel, a gyerekeiről beszélt, néhány mondattal később derült ki, hogy az osztályára gondol, és nem a saját kisgyerekeire. Annyi szeretettel beszélt róluk, ahogy már nem szokás, nem divat, csak megszállottnak tekinthető emberek teszik, vagy pedig olyanok, akik nagyon komolyan hisznek az emberséges élet nevelő, jótékony hatásában. Azt mondják, mostanában kicsit többet iszik a kelleténél. És mintha feladta volna. Mit adott fel, kérdeztem meg a beszélőt. Hát feladta, amit mindenki. De mit, erősködtem tovább. Hát azt, amit feladott, mondta már elbizonytalanodva. Úgy látszik, hogy magamban kell megkeresnem a választ.

Április 7. Várom a gyereket. Elnézem egykori iskolám szemmagaságban fehérre mázolt ablaküvegeit, és beleborzongok. Valamikor mozaikszerűen festett tarka táblák takarták előlünk a kilátást, de ahogy kitöredeztek, helyükre már nem tellett erőből cicomára… és különben is, nem mindegy, hogy díszes kép takarja előlem a távolt, vagy pedig csak tejüveg? Keresem magamban az iskolás emlékeket, és egyáltalán nem csodálom, hogy Fanni már fizikai tünetekkel tiltakozik az intézmény ellen. Olyan, mint a börtön, jött haza valamelyik nap. Olyan, hagyom rá, de csak magamban…
*
Sok olyan embert ismerek, akik egész életükben attól szenvednek, hogy nem kapták meg gyerekkorukban azt, ami a legfontosabb lett volna nekik: hogy érezzék a másik ember melegét. Ok lesznek azok a felnottek, akik nem tudnak bízni, akik nem mernek szeretni, akik félnek a többiektol, de ugyanakkor a szeretet koldusai is, és semmi mást nem akarnak, csak hogy agyonszeressék oket. Ez utóbbit azonban még maguk elott is titkolják, és dacból ütnek, vágnak... De a szemük mindenkor árulójuk.

Április 6. Négy olvasó vette magának a fáradságot, hogy levelet írjon, a március 30-i bejegyzésemet véleményezve. Azt a részt, ahol arról volt szó, hogy a gyerek számára elengedhetetlenül fontos az érintés melege. Írt olyan fiatal, aki egész életében hiányolta ezt, és írt olyan olvasó is, aki felnőtt fejjel sem mond le arról, hogy szüleivel találkozva átadja magát a szívből jövő ölelésnek, és nem elégszik meg, nem áll meg az illempuszinál. Volt, aki megírta az én történetemet is…, amire én még képtelen vagyok.

A gyerekét soha sem simogató, ölelő apa mer-e arra gondolni, hogy mi lesz, ha az élet úgy hozza, hogy majd gyerekének kell az ő kezét megfogni? Mert történhet bármi. És történik is. Az ilyen apákat rakják aztán lelkifurdalás nélkül rideg intézetbe, elfekvőbe, hagyják sorsára, vagy fizetnek mellé idegen ápolót. Mert nagyon nehéz a felnőtté lett egykori gyereknek megfogni azt a halál felé hűlő kezet, ami látványként csak karba fonódva, távolságtartva, esetleg csak ütésre emelve maradt meg az emlékezetében.

Április 5. Ültem a vonatban, menetiránynak háttal, hogy minnél tovább lássam a budai hegyeket. Biztosan picsogtam is. Nekem nem áll jól a sírás, és soha sem dőlt még be neki senki, akkor főleg nem, ha szívből jött, csak a kiszolgáltatottságomat árultam el vele. Hiába sirattam volna bármit, a hegyeket is… Megfejthetetlen dolgokon gondolkodtam. Mitől van, hogy találkozik két ember, és elkezdenek történni dolgok, furcsák, különösek, és afelé mutatnak, hogy tökéletes a vonzás közöttük… Hamarosan kiderül, hogy illúzió, játék, vagy ami rosszabb, még sem az, de abbamarad, mert a félelem mindennél erosebb. És egymás félelmének az okát nem ismerjük. Ha az vagyok, aki, akkor sebezhető is. Ha szerepet játszom, akkor nincs vesztenivalóm. A szerepemben sérülök. Semmi, csak az álarcon esett csorba…

Április 4. (Felkavarodott a pocsolya vize, jegyezte meg cinikusan a fiatal, akit a falunap után szerettem volna szóra bírni, de ettől többet nem akart mondani. Inkább ide képzeli el az életét, mint a határon túlra. Eljár az egyetemre, vizsgázgat szorgalmasan, de a karrierje szempontjából fontosabbnak véli, ha nem szaggat fel minden gyökeret ebből a talajból. Vissza akar jönni. Mivel tudja, hogy itt az emberek nehezen mozdulnak el az egyszer birtokba vett helyükről, és a memóriájuk is nagyon jó, inkább nem mond semmit, nehogy később valaki majd a fejére olvassa. Véleménye semmiképpen nem lehet jó, mert azt miért hallgatná el? Vagy nagyon szeretheti ezt a vidéket, vagy pedig olyan, mint akik ellen a kifogásait magában tartja, közülük lesz egy. Esetleg a fiatalság optimizmusával telten netán csodában reménykedik, hogy egyszer majd épp ő vet gátat annak, ami másoknak nem sikerült?)

Április 3. Hol van már a rigóhangra ébredés! Szépen indult a reggel, de azután a szomszéd öblös hangú farkaskutyája szétcsaholta. És az éjjel megint jelentkezett a családban csak "muzsikásnak" elnevezett valaki. Felvettem a telefont, belehallgattam. Ő is visszahallgatott, majd megszólalt a zene. Óvatosan a telefon mellé tettem a kagylót, hogy a koccanás se árulja el, hogy nem hallgatom tovább. Visszaaludtam. A szomszédnőm nem hiszi, hogy fogalmam sincs, ki a telefonbetyár. Nem betyár. Nem szuszog, nem nyög, nem traktál disznóságokkal. Zene a hajnali menü. Még jó is, ha rémálmot szakít meg vele. Könnyű elviselni az annyi váratlan, kéretlen rossz mellett. És sajnálom, mert ő talán azt hiszi, hogy mindig végighallgatom, közben meg nyugodtan visszaalszom…

Április 2. Inkább megint Lorca. Belehullott a gitár a vízbe, "gitárfa és zenéje". Ágitól kaptam az idézetet, Ági szerint "franciás allűrjeim" vannak… Mert sofőrt fogadtam, felvitt a Dunához, sétáltam egyet a parton, és egy órára rá visszafordultunk. De előbb még a budai oldal fái alatt kerestem egy padot, néztem Pestet, elfelejtettem az újságokat, a kommentárokat, a státuszmagyarságot, a gúnyt, a lenézést. Arra gondoltam, öregapám még úgy ült azon a helyen, hogy nem volt rajta bélyeg, nem köpték le a kocsiját, és nem érezhette magát idegenebbnek egy franciánál. Akkor volt, hogy egy pap ült le mellém, legalábbis a gallérjából kilátszó fehérségről annak gondoltam, beszélni kezdett hozzám, földim vagy, mondta, honnét tudta volna, igen én is délvidéki vagyok, zsebbe gyűrte a gallért, kigombolta az ing nyakát, akkor most én megyek, gyalogolok egyet, mondta, és elindult az oroszlánok felé, a híd közepéről még integetett, azután legyintett, és el is takarták előlem a gyalogosok. Máskor pedig éjjel utaztam fel, éjfél is elmúlt, akkor az egyszer éreztem, hogy otthon vagyok Budapesten, szuszogott alattam a Duna, gondoltam, bele kellene dobni valamit, olyant, ami nem süllyed el, hanem elviszi a víz. Majd legközelebb. Vízben a dal, Lorca… És így tovább.

Április 1. Másmilyen tavaszkezdetek jutnak az eszembe. Hónaljig érő hónak az olvadása, gyorspatakok zubogásához hasonlatos csatornacsorgás; a levegő semmihez sem hasonlítható illata, ami a fagyos földből, az olvadó hóról sugárzó hidegből, a nap már meleget ontó sugaraiból, és a fészer alatt szellőző frissen füstölt sonka illatából állt.

Már a legutolsó utca is keskeny aszfaltsávval teszi könnyebbé a közlekedést, és unalmasabbá az utcaképet. A tiszta ház eleje csakis a beton mindent elnyomó sávjának köszönhetően tiszta, és nem a rengeteg láb füvet kikoptató csoszogásának, tipegésének, rohanásának következtében gyomtalan… Egyre kevesebben járnak a házunk ablakai alatt, és azok is többnyire idegenek.

Nézem az időjárást, szagtalan, idegen tavasz ez. Vagy velem van baj, gondolom, de nem az orrommal, amely a nemrég odébbállt járvány következtében őrzi a dugulást, inkább a szememmel van valami, és nem engedi olyannak látni a dolgokat, amilyenek, vagy mert erővel mást látna bele a valóságba.

Az ablakom alatt éppen elvonul egy gondolataimról semmit sem sejtő birkanyáj. Érdekesmód, most nincs ellenemre, pedig régebben eszeveszett düh öntött el, amikor a kiskapuig járták össze, bogyózták tele a rózsakertet. Most örülök nekik. Valami megnyugtató van benne, ahogy elballagnak, utánuk a gazdájuk, újságot olvasva. Néhány óra múlva majd visszafelé jönnek. Addig legelhetnek, amíg az öregnek a Magyar Szó soraiból tart.

Március 31. Hiányoznak a hétköznapok hagyományai. A gyermekkor szokásait elfelejtettem, az elfojtás, amely szükségszerű volt a keserű emlékek miatt, magával rántotta, temette az akkori hétköznapok szép dolgait is. Törölve az esti veszekedések emlékét, a reggelek hangulata se maradt meg bennem, pedig gyerekként valószínű, hogy gondtalanul ébredtem, az álom jótékony takaróját ledobva, már elfelejtve az előző napot. Biztosan így lehetett, mert most is a legfontosabb napszakom a reggel, és az ébredő napba olyan áhítattal nézek, mint aki a vadonatúj reggel tisztaságában bízva és kapaszkodva reméli a szép folytatást is. Gyerekként is így lehetett, de nem emlékszem rá. És most nem is mint szokást élem meg, mert ez nem szokás, hanem minden reggel megújuló szertartás…

Megszámlálhatatlanul sok élet esélye jelent meg előttem. Fehér szikrák, fénybuborékok, azután elöntött mindent az új nap öröme. Valami dolgomnak kell, hogy legyen, gondoltam. A feltörő ujjongás a lehetségesnek is szólt, nem csak a nyilvánvalónak. A tiszta lapra vetődő fény, amit hozzá szelídített az ablak könnyű, átlátszó függönye… a ceruza engedelmes simulása, a reggel jól ismert hangjai, a kávé lendületet adó íze… az öröm, hogy vagyok. A meghajolás jutalma. Nem várt ajándék, és mégis volt benne valami teljesen magától értetődő is…

Március 30. (Vasárnap reggel van. Nincsenek vasárnapi rituáléink. Vasárnap csak vagyunk, roppant önzőn, magunknak. Lehetőleg ne zökkentse ki semmi ezt az állapotot, legalább délután háromig ne. Vasárnap az a nap, amikor semmi se kötelező, de bármit lehet, ami jól esik. Vasárnap dolgozni is lehet, mert az tulajdonképpen nem is dolgozás. Nincs "kell", csupa napfény ez a nap. Vasárnap a Nap napja, és különösen szomorú, ha ezen a napon esik. De vasárnap még az eső is másként esik…
*
Babazuza az apai nagyanyám volt, gyerekkoromból az egyetlen ember, aki kezének érintése jó volt. Börtönbe csukatnám azokat a szülőket, akik nem ölelgetik, simogatják gyerekeiket, egészen addig, amíg azok maguk meg nem elégelik. Mi kell egy éppen megszülető csecsemőnek? Levegő és az érintés melege. Lénát, az első lányunkat nyolc hét után érinthettem meg, addig csak a fejemben próbáltam betölteni az űrt, amit születése és hazahozatala között éreztem. Nincs merszem, vagy túl gyenge a képzelőerőm az ő szemszögéből megélni ugyanezt. Máig hordjuk annak a nyolc hétnek a kínját. Szavakkal ezt nagyon nehéz feloldani, problémáinkat rendre ide vezettük vissza, hisztik, cirkuszok, közös sírások sora. Máig tartó csata. Úgy küzdünk egymással, egymásért, hogy azokban az időszakokban semmi más, senki más nem számít. Tegnap este megsimogattam, betakartam a kicsit - a nyolc évest, a nagy nem volt itthon -, és a szobából kimenve elbőgtem magamat. Az egykori gyerek-magamat sajnáltam. Kamasz lányommal néha szerepet cserélünk, talán érzi is… Fél fejjel már magasabb nálam, ereje is több. Megölel, sokáig nem enged el. Sosem volt gyerek leszek vele… Öregapám szerint Babazuza a szláv mitológiából kapta becenevét: esőhozó boszorkány, vihart támasztó volt Babajaga. És mindig fogta a kezemet, félt elengedni. A tavaly december 23-i oldalon pedig a novella… a "Babazuza".)

Március 29. (Fáink rendben, madaraink boldogok. Szent Ferenc bölcsessége, hite kellene. Minek elmenni innét, máshol is csak ez: fa, fű, föld… Az Isten majd gondoskodik rólunk, lám, a madarak is túlélték a telet. Mi is. Novemberben volt fizetés, és már lassan április lesz: hónaposjegy-villany-telefon-uzsonna-tankönyvrészlet-stb. A honorok majd egyszer… az egyik szerkesztőségben még előlem is titkolják, hogy náluk mennyit érnek a rendszeresen küldött, rendszeresen megjelenő írásaim, "ez nem lehet szóbeszéd tárgya", felelték kérdésemre. Nehogy már lelkifurdalásom legyen, hogy mennyire anyagias vagyok… De azért van.
*
Az elmúlt fél év tette, hogy a szemem sarkában megjelentek az elso ráncok, és bár mozdulataimat még a réginek érzem, de egyre többször kapom magamat azon, hogy fáradtan nézek vissza valakire. Az elmúlt fél év hozadéka az is, hogy a terveket rostálom, hogy tudok nyugodtan és sokáig ülni magamban. Az elmúlt fél év elott még együtt lelkesedtem Sáfránnyal, aki kilenc évvel fiatalabb tolem. Most nem értem hatalmas terveit, a magam lecsendesedésével furcsa kontrasztot ad. Jó sok éve ismerjük egymást, és csak most érzem tolem fiatalabbnak ("öreggyereknek" nevezi V. M.). Azt is mondhatnám, hogy az elmúlt fél év tönkretett, de nem így érzem. Jó így lennem. Talán nem a hátamon cipelem a koromat, hanem ölben viszem, mint gyereket, akire vigyázni kell. Ettol lesz jó, ami esetleg lehetne rossz is. Szépen elhúztam a semmit… Épp nincs semmihez sem kedvem. Átraktam a gépet, átrendeztem a szobát, tisztára glancoltam a billentyuzetet. Most minden idegen, és ezzel a levéllel lakom be sajátomnak az új teret. Talán sikerül.)

2002 szeptember, október, december 2003 január, február, március