Népi furulya
Furulyakészitéshez leginkább bodza– vagy juharfát használnak. A hatlyukú furulyák átlagos hossza 30 és 50 cm között van. Furatuk átmérője 13–16 mm.
A mai mo.–i furulyák furata általában egyenletes. Az erdélyi magyarok és a csángók (úgyszintén a románok) furulyáinak a furata alul összeszűkül, ennek következtében ezek hangsorának első két foka között nagyszekundnál nagyobb a távolság.
Az ún. szélhasító nyílás alsó pereme hozza rezgésbe a furulyába fújt levegőt, mely a cső végét szorosan záró fadugó melletti keskeny csatornán át áramlik egyenesen a szélhasító nyílás éles peremének.
A hangképző nyilások („lyukak”) helyét a furulyakészítők legszívesebben valamilyen kész minta egy „jól magyarázó” kész furulya méretei után jelölik ki. Ha ilyen nincs kéznél, vagy a rendelkezésre álló anyag nem alkalmas (pl. rövid) ahhoz, hogy a kész beosztást rámásolják, akkor különbözőképpen mérik ki a lyukak helyét.
A mérés legegyszerűbb módja az, hogy a készítő kezébe veszi a készülő furulyát, mintha játszana rajta, és megjelöli azokat a helyeket, ahol „az ujjaknak kényelmes”. Az egyik legáltalánosabb mérési elv szerint a legfelső hangképző nyílásnak a cső hosszanti felezőpontján kell lennie, s legalsó pedig annyira van a furulya alsó végétől, mint amennyi a legfelső lyuk és a szélhasító nyílás közötti távolság egyharmada. A lyukak egymás közötti távolságát egyenlően osztják el; a nagyobb méretű hatlyukú furulyákon azonban a 3. és 4. hangképző nyílás között nagyobb távolságot hagynak.
A pásztorok a furulyát – mint egyéb eszközeiket – művészi faragással, ólomöntéssel, karcolással, néha diszkrét színezéssel is (spanyolozás) díszítették. Készítettek díszes „ostornyél-furulyát”, „bot-furulyát” (amelyet ostornyélként, pásztorbotként használtak), néha olyat is, amelynek egyik fele közönséges furulya, a másik pedig harántfurulya.
