Zongora

Zongorán azt a hangszert értjük, amelyben egy billentyűsorral összeköttetésben álló, kis kalapácsokkal megütött, hangszekrényben kifeszített fémhúrok adják a zenei hangot. A zongora billentyűs, polifón húros hangszer, hangképzése mechanikus, a kezelése a többi hangszerhez képest egyszerű, viszonylag könnyen és gyorsan elsajátítható. Népszerűségének oka az is, hogy egy játékos több szólamot képes egyidejűleg megszólaltatni rajta, így zenekari vagy kórusműveket, de akár operákat is könnyen előadhatunk segítségével.

A zongora szót Barczafalvi Szabó Dávidnak köszönhetjük, aki a nyelvújítás korában számtalan új magyar szót gondolt ki.

A zongora elődei azok a hangszerek, ahol a húrok billentyű segítségével szólalnak meg, pengetéssel vagy ütéssel.

A 19-20. században a zongora nemcsak hangversenyhangszer, hanem az otthoni zenélés legkedveltebb és legsokoldalúbb hangszere is volt. Számos formáját alakították ki, amíg jelenlegi alakjuk kifejlődött. Két alaptípust különböztethetünk meg, a vízszintes zöngeszekrényes zongorákat, és az álló húrozatú pianínó jellegű zongorákat.

A 19. század első felében számtalan alakú és fajtájú zongorát fejlesztettek ki. A csembaló alakú zongorákat az álló zongorák és az asztalzongorák váltották fel. A helyszűke, azaz a városi polgárok lakásainak kisméretű szobái tették szükségessé a kisméretű hangszerek kialakítását. Kezdetben, helykímélés céljából, a húrozatot függőlegesen helyezték el. Az álló zongorák úgynevezett piramis-, zsiráf- vagy szekrényzongorák voltak. Elnevezésüket külső burkolatuk formája után kapták.

A zongora továbbfejlesztésében jelentős újítást hozott a Jankó-féle zongora, a magyar Jankó Pál (1856–1919) találmánya, amely jelenleg már kuriózumnak számít.
Jankó Pál zongoraművész volt.