Menü
|
Írásaim:
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Fejlemény
Nem csalódott
sokat, bár tudta, hogy nem akar a főnök neki önzetlenül segíteni,
csak még nem tudta, hogy ez neki mennyire lesz rossz.
- Az a
helyzet, hogy az éjjeli őr most volt itt, hogy unokája született és
el akar menni két hét szabadságra – kezdte a még mindig mosolygós
főnök. – Nem tudtam neki mit mondani, nem akartam viszont megbántani
sem, így elengedtem. Szóval Gyulám az ő helyét kellene betöltened.
Az őrbódéban van egy heverő, TV, rádió, mikró. Itt el lehetsz két
hétig. A fürdőben tisztálkodhatsz, a szennyes ruhát, valahogy
megoldjuk. A fizetést is kapsz erre az időre rendesen. Így a
káposzta is jól lakik, a kecske is megmarad. Amiben tudok, segítek
én is.
Még mindig nem
tudott megszólalni, csak nézett ki bután a fejéből. Valami köszönöm
félét is makogott, elkezdett kihátrálni az irodából, felbotlott a
szőnyegben, szóval hozta a formáját.
Azt is
hallotta valahonnan a messziről, hogy kérdezgetik: - Mi volt? Hogy
volt?- de nem tudott válaszolni. Egy csendes helyre kellett menni
azonnal, hogy a gondolatait tisztába tegye. Megint csak a mosdó. Át
kell értékelnie az eddigi életét. Azok az emberek, akiket eddig a
barátjának hitt, szinte semmi vesztek, és a „nagy ellenség” volt az
első aki segítő kezet nyújtott felé.
Mint már eddig
is sejthető volt, Gyula nem volt egy észkombájn. Egy egyszerű életű,
gondolkodású ember volt. Kerülte a konfliktus helyzeteket, ha
másként nem ment, akkor inkább visszahúzódott. Nem tudott kiállni a
saját igazért, amolyan Nyúl Béla volt. Ezért is történhetett meg
vele, ami történt. Az italt nem vetette meg, de nem voltak minden
naposak a kocsmába járások. Néha, talán hetente egyszer ment csak be
a búfelejtőbe, akkor is csak egy sört ivott a munka után. Nem
értette, hogy Márta miért is akadt ki ennyire ezen, hogy pont ezt
hozta fel érvként. Persze „tesze-tosza” volt, de hát ismerte őt. Ha
rajta múlt volna, még mindig csak jegyesek lettek volna. Sőt még az
sem, mert igazából Márta kérte meg az ő kezét.
Bátorság
dolgában nem állt a helyzet magaslatán, és akkor keveset mondtam el
róla. De a munkában utolérhetetlen volt. Akár három ember helyett is
tudott dolgozni, ha úgy alakult a dolog. A kollegák (akik most
elárulták, magára hagyták) is azért szerették, mert sokszor az ő
munkájukat is elvégezte. - De most ennek egyszer és mindenkorra
vége! – határozta el magát. A szándék már érlelődött benne, de
mindig meg tudták lágyítani a szívét. – Most viszont a sarkamra
állok, és nem hagyom, hogy kihasználjanak!
Úgy döntött,
hogy a közte és a főnök közötti beszélgetésről mélyen hallgat, és
azt mondja majd, hogy letolták, hogy ma még nem dolgozott semmit.
A munkaidő
gyorsan eltelt ezután, a többiek is békén hagyták. – Van neki most
elég baja.
Valahogy úgy
intézte, hogy ő maradjon utoljára, és ne lássák meg, hogy nem megy
haza. Miután mindenki elment, át ment a portásfülkébe, hogy birtokba
vegye a birodalmát.
- Ma már nem
is jön be az öreg. – emlékezett a főnök szavaira. Mindent alaposan
megvizsgált, majd a kulcscsomó átvizsgálása után mindent bezárt, és
elment a boltba, valami vacsoráért. Még szerencse, hogy volt nála
egy kis pénz, ezzel ki tud húzni pár napot.
Az éjszaka
nagyon hosszú volt, sokat gondolkozott, de egyenlőre kielégítőnek
találta a helyzetét. Majd végül elnyomta az álom. Álmában a
gyerekekkel játszott, akik most a nagyszüléknél voltak, és
remélhetőleg nem tudnak még semmiről.
Reggel úgy
intézte, mintha ő ért volna be elsőnek. A többiek nem is érdeklődtek
arról, hogy hol töltötte az éjszakát. Valószínű, hogy a lelkiismeret
furdalásukat leplezték. Hisz szinte mindenkinek segített, akinek
csak tudott, és most, amikor neki kellett volna segíteni, akkor
mindenki hátat fordított.
Egész nap
kerülték a kollegák, mint az ótvaros roma gyereket. Senki nem mert a
szemébe nézni. De ez a nap is eltelt mint a többi. Estefelé el
indult, hogy még egy pár ruhát elhozzon, hisz nem lehet állandóan
ugyanabban. Nem kis félelemmel csengetett be a saját lakásának
ajtaján.
- Mit akarsz!
– vágódott ki az ajtó.
- Csak néhány
ruhát akarok elvinni. – válaszolta csendesen.
- Gyere be, ne
állj már ott, mint akit lebetonoztak. – szólt Márta, barátságosnak
cseppet sem mondható hangon. Gyula azonnal el is vetette azt
gondolatot, hogy meg említse az ilyenkor szokásos: „- Beszéljük
meg!” vagy „Adj még egy esélyt!” mondatot. Szemét lesütve ballagott
be a konyhába, ahol annyi finomat evett, és játszott, tanult a
lurkókkal. Az étel gondolatára hangosan kordult fel a gyomra.
- Van főzelék
a lábasban, egyél! – mondta Márta, egy kicsit barátságosabb hangon.
– De nehogy azt hidd, hogy kosztolni is foglak. Egyél, addig
összeszedem a cuccaidat és viszlát!
- A gyerekek
tudják már? – kérdezte két falat között, de megint csak elutasítás
volt a része.
- Ne törődj
azzal. A láthatásra se legyen gondod, majd ha a bíróság megítéli.
Addig a közelükbe se menjél.
A vacsora
végeztével fogta koffert, amibe addigra már az asszony bepakolt, és
eloldalgott, mint egy kivert kutya. Úgy is érezte magát.
Bevackolta
magát az őrbódéba, bekapcsolta a TV-ét. Kár volt. Egy szerelmes
filmet adtak éppen, amit páréve még együtt néztek meg a moziban
Mártával. Nem bírt, nem is akart gátat verni a könnyeinek.
Reggel korán
ébredt, kimosta szeméből a rászáradt könnycseppeket, le is fürdött.
És a tus alatt az addigi fájdalmát is lemosta. Frissen, kipihenten
kezdte meg a napi munkát. Mintha mi sem történt volna, élcelődött a
munkatársakkal, és mosolygott rajtuk, ahogy rajta kapta őket, amit a
háta mögött össze-össze súgtak.
- Na ezek sem
tudják, mi a helyzet. – gondolta, és el is mosolyodott. Aznap sem
merte senki megkockáztatni a kérdést, hogy hol tölti az éjszakákat.
Munka után
ismét ő maradt utoljára. Mindenki kerülte a társaságát. Vett
vacsorára valót a kisboltban.
Este hét óra
körül halkan kopogtatnak a portásfülke ablakán. Klári volt, Sanyi
felesége. Kezében egy nagy lábas.
- Hoztam egy
kis vacsorát. - mondta, miután beengedte a kis lakrészébe. Sokáig
beszélgettek.
Klári
elmondta, hogy a srácok figyelték Gyulát, hogy hová megy munka után,
és közösen arra az elhatározásra jutottak, hogy valamelyikük
felesége minden nap hoz neki vacsorát. Ők nem merték ezt
felvállalni. Szégyellték magukat. Mártánál is járt már egy
küldöttség, de őt nem lehetett semmivel sem meghatni.
Így ment ez
minden nap és Gyula azon kezdett aggódni, hogy mi lesz, ha az öreg
visszajön a szabadságról. De a sors most is kegyes volt hozzá. Egyik
nap a főnök megint behívatta, és közölte, talált neki egy
albérletet, délután nézzék meg közösen.
El is mentek.
Egy idősebb házaspár adta ki az egyik szobáját. Volt benne minden,
amire Gyulának szüksége volt, szekrény, ágy, asztal, TV. Mivel
megtetszett neki el is fogadta az ajánlatot.
Hősünk
sorsának ilyen alakulása megnyugvással töltött el mindenkit, csak
Gyulát nem.
De ezt már a
következő fejezetben.
|