Írásaim:
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Gyerekek:
Az ominózus szétköltözés időpontjában
a gyerekek Márta szüleinél nyaraltak éppen. Ez minden nyáron, mióta
önállóak, így ment, egy hónapig Gyula, és egy hónapig Márta
szüleinél voltak. Nem kis terhet vettek így le a szülők válláról.
Mikor végre haza költöztek, Gyula egy pár nap múlva próbálkozott,
hogy láthassa őket. Sajnos nem járt eredménnyel. Márta a már tőle
megszokott vehemenciával közölte, hogy éppen nincsenek itthon,
valamelyik osztálytársuknál vannak. – De este hétkor? – kérdezte
Gyula. – Igen! – volt a válasz – És ott is alszanak.
Ezután Gyula bármikor próbálkozott
otthon meglátogatni őket, mindig volt valami kifogás, hogy éppen
miért nem. A legfájóbb az volt, amikor Márta azt mondta, hogy azért
nem láthatja, mert a gyerekek nem kíváncsiak rá, meg különben is a
fejlődésüket rossz irányba folyásolná, egy esetleges találkozás.
Nehezen tudják feldolgozni, hogy a szüleik elváltak, és egy
esetleges találkozás, a múlt fájó sebeinek felszaggatása még
rosszabbá tenné a helyzetet. Ez után Gyula ne is próbálkozzon ezzel,
ha a gyerekei érdekét nézi.
Először bele is nyugodott, hisz azt
senki nem mondhatta, hogy nem szerette a gyerekeit. De amikor
elpanaszolta a többieknek, azok lehülyézték, hogy ne legyen már
ilyen mamlasz.
- Jogod van látni a gyerekeket, ezt
senki nem tilthatja meg tőled!
- De hát Márta, mint egy anyatigris
félti őket tőlem, meg nem is akarom, hogy rossz emlékeik legyenek.
- De hát ez baromság! – volt ilyenkor
a válasz.
Sanyi volt az akivel együtt
megpróbálták újra. Gondolták, hogy kettőjüknek már csak nem mer úgy
beszélni. D csalatkozniuk kellett. Márta úgy kidobta őket, mint azt
a bizonyos háziállatot, szükségleteinek kielégítése végett.
- Sose búsulj komám! – mondta Sanyi,
majd kitalálunk valamit.
Másnap együtt mentek az iskola elé,
de Márta is ott volt. Nagy veszekedés volt, és Sanyi örökre búcsút
mondhatott Márta barátságának. Válogatott becsületsértések hangoztak
el, Gyula a végén már Sanyit csitítgatta. Mire vége lett a
tanításnak, a két férfi szemlesütve, megszégyenülve oldalgott el,
dolgavégezetlenül.
Azt hiszem, ez volt Gyula életében a
második olyan fájó pont, ami soha nem tud begyógyulni. De szerzett ő
még ebben a csatában többet, de az első sebek azok, amik igazán
fájnak, a többihez szép lassan hozzá lehet szokni.
Az első tárgyalás után újra
próbálkozott a láthatással. Valamit beszélt erről a Bírónő is.
Szépen kiöltözött, és vett egy nagy
lélegzetet, és elindult újra.
Az ajtónál már kezdett a lába is
remegni. Csöngetés után Márta, szívélyesnek nem mondható hangon
tessékelte be. Furcsa volt újra látni a megszokott lakást újra.
Édes, és keserű emlékek lepték el. Bár némelyik bútor helye
megváltozott, de alapjában minden ugyanúgy volt, mit régen.
- Szia apa! – kiáltott szinte
egyszerre a két gyerek. – Hol voltál ilyen sokig? – kérdezték a
csöpp kis szájak.
A meghatottságtól és a boldogságtól
szólni sem bírt. Csak nézte, és hallgatta a két lurkót. Ők persze
megállás nélkül csak beszéltek, csak beszéltek.
- Gyere nézd meg a szobámat! – szólt
a kislány. – Anyu, ugye megmutathatom apának?- volt a kérdés gyorsan
az invitálásra. De az anya lemondóan bólintott.
A szobában takaros rend volt, a fal
egy része poszterekkel volt kitapétázva.
Már lassan egy éve, hogy nem
találkoztak, és csak folyt az élménybeszámoló. A srác szobájában már
nem volt akkora rend, de ezt nem is bánta most Gyula.
- Apa, te miért nem szeretsz már
minket? – kérdezte hirtelen a kislány. – Anya azt mondta, hogy azért
költöztél el, és azért nem látogatsz meg minket, mert rossz vagy, és
már nem szeretsz bennünket.
Gyulában egy világ omlott össze. Ezt
valahogy gyorsan megértette, hogy amíg ő harcolt Mártával, hogy
láthassa a gyerekeit, addig ő fűt-fát-bokrot hordott össze a
gyerekeknek róla.
Ez volt az utolsó szalmaszál, és most
ezt is kitépték a kezéből. Egy olyan pontra jutott el, ahonnan már
egyenes út vezet, és csak lefelé. Többé már semmi sem érdekelte,
hisz elvették tőle az élete mozgató motorját.
Mint alvajáró ment haza, napokig nem
tudott aludni, gondolatai a régi álma körül forogtak.
A munkára sem tudott úgy figyelni. A
gyerekeit még egy párszor meglátogatta, de érezte, hogy egy világ
választja el tőlük. Nem is volt benne akkora öröme, mint azt először
hitte.
|