Menü
|
Írásaim:
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Válóper.
Elérkezett a válóper időpontja is,
ami hősünk eddig is megtépázott életét, tovább amortizálta. A
tárgyaláson kiderült, hogy évekkel ezelőtt a két gyerekre íratták a
házat. Gyula ezt valahogy elfelejtette, de most megrázta a tudat,
hogy most már semmi köze nincs ahhoz, amit véres verítékkel hozott
létre. Elkezdődött a többi „vagyon” feletti vita. Az ingóságokból
sok mindent nem akart, hová is tette volna. Amit meg el akart hozni,
arra Márta gyorsan rávágta, hogy – Azt is el akarod venni a
gyerekeidtől? Nem elég, hogy feléjük sem nézel, gyerektartást sem
fizetsz, és most meg ki akarod semmizni őket?
Szóval Gyula nem jött ki jól ebből a
dologból. Összeszámolták az értékeket, amibe a kölcsön is
beletartozott, amit Márta fizetett, mióta külön voltak. Az elmaradt
gyerektartást összegéből levonták azt, amit Gyula „ott hagyott”. A
végére még Gyulának kellett fizetni, nem keveset. Természetesen a
gyerekek után a fizetése negyven százalékát is.
Összesen – mivel többet nem lehet – a
fizetése felét Mártának fogják majd küldeni.
A gyerekeket kéthetente viheti el
hétvégére, és nyaranta egy hétre. Ez a két dolog volt, amit Gyula
megértett az egészből.
A tárgyalásról hazafelé találkozott a
kollegákkal, akik várták Gyulát. Elvitték a búfelejtőbe, ahol pár
sör kíséretében Gyula elmesélte, hogy mennyire rohadt ez a kurva
élet.
A srácok nagyon sajnálták Gyulát, és
megígérték, hogy ahol tudják segítik majd. A történethez tudni kell
még azt, hogy az évek során az asszonyok is jó barátságba kerültek
egymással, akik persze Márta pártján álltak. (Szegénynek egyedül
kell a két gyereket felnevelni.) Így a srácok ígérete nem bizonyult
biztosnak.
Megérkezett a válási határozat is,
amiben semmi különös nem szerepelt, csak az, amit a bíróságon már
elmondtak. De ettől kezdve Gyula élete gyökeresen megváltozott. El
kezdte számolni a fizetését, hát nem sok öröme volt benne. A fele
ment Mártának és a gyerekeknek, a maradékból ki kell fizetni az
albérletet. A maradékot elosztotta harminccal, és kiderült, hogy a
napi kiló kenyér, némi felvágott (hogy ne legyen üres a kenyér),
kávé, és marad 4-5 ezer forintja. Ebből kell gazdálkodnia, ebből
kell a gyerekeket láthatáskor elvinni moziba, cukrászdába vagy a „mekibe”.
Valahogy mindig ezeken a helyeken végződött a második vasárnap. Azt
is el kell mondani, hogy ezen alkalmakkor, Gyula csak nézte, hogy
hogyan majszolják a sok finomságot a gyerekek, próbálta csendben
tartani a korgó gyomrát, hogy ne vegyenek észre semmit a lurkók.
Otthon – mármint az albérletben – sem
volt már olyan rózsás a helyzet. Margitka sem készített már minden
reggel reggelit. Sokszor csak WC-re kelt ki az ágyból. Az orvos már
családtagnak számított náluk. Ilyekor Gyula állt neki a főzésnek,
mégsem maradhatnak az öregek főtt étel nélkül. A főzés után az esti
beszélgetések már nem a konyhában, hanem az öregek szobájában volt.
Mindenki elpanaszolta bánatát.
Az idillikusnak nem mondható
állapotot egy váratlan esemény tette Gyulának még
elviselhetetlenebbé. Egyik este, mikor hazaért, egy idegen nőt
talált a konyhán. Sára volt az, az öregek lánya. Hazaköltözött, hogy
a szüleit tudja ápolni. Az első pillanatban, ahogyan meglátták
egymást, szinte azonnal megfagyott a levegő közöttük. Gyula érezte,
hogy nem lesz ennek jó vége. Sára erőszakos, energikus, és
ellenszenves volt. A szimpátia – mint később kiderült – kölcsönös
volt. Már az első este összekaptak az albérleti díj miatt, és ezután
állandósult közöttük a veszekedés. Gyula nem volt már olyan
málészájú, oda-odamondogatott Sárának. A szóváltás zajára az öreg
csoszogott ki, és próbálta csitítani a lányát, de hasztalan.
Egy földi pokollá vált hősünk élete.
A legrosszabb az volt, amikor Margitka a kórházba ment. Sára, akinek
a férje egy jól menő vállalkozó volt, teljesen átvette az uralmat a
házban. Ahol csak érte, támadta Gyulát. Már mindent ő intézett, és
néha kegyesen megengedte Gyulának, hogy főzzön magának valamit. De a
hűtőben valahogy mindig az ő lábasa volt az, ami nem fért be.
Már akart keresni másik albérletet,
de mind drágább volt. Azt már nem tudta kigazdálkodni, akár mennyit
is túlórázott. Tehát maradt a földi pokol.
Karácsony táján, a munkahelyén is
érte egy újabb csalódás. Mint minden évben, most is ilyenkor volt a
jutalomosztás. Az idén viszont Gyula kimaradt belőle. Fájlalta is,
mert abból szándékozott a gyerekeknek venni ajándékot. A főnök
kérdésére szomorúan válaszolt, hogy
- Az idén sokkal kevesebb volt a
keret, mint más évben. Ráadásul Lacinak a harmadik gyerek duplán
jött (ikrei születtek), így neki nagyobb szüksége van a több pénzre.
Te meg úgyis egyedülálló, míg a többiek, egytől-egyik családosak.
Érteni értette, de valahogy nem ment
le a torkán ez a gombóc.
- De főnök! Igaz, hogy egyedülálló
vagyok, de nekem sokkal jobban szükségem van a pénzre. - kezdte, és
elmesélte, hogy mennyi pénze marad, hogyan gazdálkodik, és persze
azt a fúriát is megemlítette.
- Értsd meg Gyulám, most már nem
tehetek semmit. Nagyon sajnállak, de másra is kell gondolnom.
Lógó orral távozott az irodából.
Aznap hazafelé betért egy búfelejtőbe, és az összes maradék pénzét
ott is hagyta.
Mikor hazaért, és Sára meglátta
milyen állapotban van, el is kezdte a nagymonológját. De ezt nem
várta végig, mérgesen becsapta a szobája ajtaját. Nem kellett volna.
Ez csak olaj volt a tűzre, Sára szemében. Majd két óra hosszan
szapulta Gyulát. Gondolta reggelre majd csak alábbhagy a dühe, de
mihelyt kilépett a konyhára, Sára ott termett és ott folytatta, ahol
az este abbahagyta, megspékelve azzal, hogy milyen dolog az, hogy
csak úgy rávágja az ajtót, meg hogy nem vigyáz az öregek vagyonára,
és hogy az öregek tartják el Gyulát. Meg ilyeneket.
Szinte menekülve ment el dolgozni.
Munka után meglátogatta Margitkát a kórházban. Nagyon rossz bőrben
volt. De Margitka megígérte, hogy beszél a lányával. A látogatást
gyorsan meg kellett szakítania, megjelent Sára.
Gyula nem tudta, hogy merre vegye az
irányt. Haza nem akart menni, társaságra vágyott.
Végül is úgy döntött, hogy becsönget
Sanyihoz.
Meglepődött Sanyi, de szívesen
beinvitálta. Gyula elmesélte a jelenlegi helyzetét, Sanyi és Klára
szájtátva hallgatták, és csak a fejüket csóválták. Vacsora után
hazaindult, ahol már Sára várta.
- Gyere a konyhába, beszédem van
veled! – mondta Sára köszönés helyett.
- Csak az anyu kedvéért kössünk
békét! – mondta most már egy kicsit szelídebb hangon. – De ez nem
jelenti azt, hogy puszipajtások lettünk! – figyelmezette még.
- Anyu komoly beteg, nem sok van már
neki hátra, és nem is tudom, hogy mi lesz, ha végleg eltávozik.
Addig, minden marad a régiben, de mindent én intézek itthon. A
férjem azt mondta, hogy nyugodtan maradhatok, de gondolhatod, hogy
egy-két napra, csak vissza-visszamegyek. Nem szeretném, ha ez idő
alatt, bármi probléma is lenne itt.
Ebben maradtak, és Gyula is ehhez
tartotta magát. A viszonyuk most már kielégítő lett, és csak ez
kellett Gyulának. Hagyják őt szépen békén, hisz ő még a légynek sem
árt. Megvan neki a saját baja, azt is nehéz elviselni.
|