Írásaim:
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Öngyilkosság, vagy szenvedés?
Epilógus
Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá a
történet méltó befejezéséhez. Sok tanulság leszűrhető belőle, de
ennek megfogalmazását a kedves olvasóra bízom. Bizony az élet
produkál furcsa, érdekes, olykor megmagyarázhatatlan dolgokat. Mint
ahogyan ez, ebben a történetben is megtörtént.
Ha így lett volna igaz!
De Gyula történetének nem ez lett a
vége!
Most lehet felsóhajtani, lehet öklöt
rázni. Egy kicsit eljátszadoztam a gondolattal, és továbbvittem a
történetet, az egyik lehetséges variációban. Bár én hozzá vagyok
szokva az ún. „sikerstorykhoz”, így nem volt annyira „szappanoperás”
a vége. Az ötletet, hogy megírjam a történetnek ezt a variációját,
Gyulával történt első beszélgetés kapcsán merült fel.
De nézzük a valóságot:
Az öngyilkosság gondolata Gyulától
származott, azon az ominózus estén, amikor felkeresett, és tele volt
a jövőt illető félelemmel, kétséggel.
- Bakker így nem lehet élni, egy nagy
szarság az egész! -mondta Gyula, még a kávézóban.
- De Gyula! Nem olyan egyszerű ez, a
halálért meg kell szenvedni, nem adják azt olyan olcsón! Az
öngyilkosság, csak menekvés a problémák elől. Próbálj meg
szembenézni, ismerd ki, csapd be, tartsd az uralmad alatt!
- Persze, ha ez ilyen egyszerű lenne.
– mondta Gyula mérgesen. – Könnyű ám kibicként beszélni, de meg
kell azt élni!
Ekkor egy hosszú mesébe kezdtem,
nagyvonalakban elmeséltem az életem azt a részét, amit még nem
ismert. Elmagyaráztam, hogy a pozitív gondolkodás mennyire a
segítségemre volt, hogyan hozott ki a gödörből. Majd el kezdtem a
szokásos szlogeneket puffogtatni: "Az vagy, aminek tartod magad!”,
„Mindig hajnal előtt legsötétebb az ég!”, és hasonlókat.
- Persze, persze! – mondta Gyula. Egy
szót sem hitt el az egészből.
- Nézd Gyula! Nekem elmagyarázták,
megtanították, hogy a lelkünk kivetülése a környezetünk. Ha folyton
rossz dolgokra gondolunk, akkor rossz dolgok történnek velünk.
Valahogy úgy, mint egy rádióvevő. Ha az állomás gombját rátekered
egy adóra, akkor azt az adót hallod, és nem másikat.
A hely rövidsége miatt, nem írom le,
meg nem is ez a lényeg, hogy még miket mondtam Gyulának, de a végén
már kezdte kapizsgálni a dolgot.
- Nem tanítanád meg ezt nekem?
- De igen! – /Na végre!/- gondoltam
magamban. – De ehhez több időre van szükség, meg a hely sem
alkalmas. Menjünk fel hozzám!
Ezután mentünk haza.
Otthon, vacsora után, komolyan
belemélyedtünk a tanulásba. Gyula nagyon jó tanítványnak bizonyult.
Gyorsan megértette, megtanulta, hogy hogyan lehet a gondolkodás
módját megváltoztatni, hogy mit is takar a pozitív gondolkodás.
Mikor ránk virradt, azzal búcsúztunk
el egymástól, hogy a tanultakat tovább fogja alkalmazni, esetenként
találkozunk, és megbeszéljük a további lehetőségeket.
Amikor bevitték Margitkát a kórházba,
megkeresett.
- Na ennyit a te nagy tudományodról.
– vágta a képembe a felháborodását, még mielőtt szólhattam volna.
- Nézd Gyula! Csak a te oldaladról
vettük át a dolgot. Másról még nem volt szó. De segíthetsz is
Margitkának, de ahhoz még sokat kell tanulnod. Egyébként mi baja
van?- kérdeztem.
- Azt hiszem tüdőgyulladása, van, és
nagyon felment a láza. – mondta. – Azért is kellett bemennie a
kórházba.
- Meglátod nem lesz semmi baj!
Margitka erős asszony, hamar legyűri a betegséget.
Végül azzal váltunk el, hogy továbbra
is alkalmazza, a tőlem tanultakat.
Persze Margitka hamar meggyógyult.
Legközelebb akkor hívott fel Gyula,
amikor felmondtak neki. Megkértem, hogy találkozzunk.
Elmagyaráztam neki, hogy mindennek
oka van, ami velünk történik. Sajnos sokszor csak utólag értjük meg,
de semmi sincs ok nélkül.
Megígértem neki, hogy segítek állást
találni.
Rengeteget telefonáltam másnap, de
mint írtam, semmi eredménye nem volt.
A következő találkozáskor, Gyula
elmesélte, hogy már alig van abból, amit végkielégítésként adtak.
Elmesélte, a munkaügyi központ tehetetlenségét.
Nagy nehezen bírtam csak lelket verni
belé.
- Ha igazán hiszel magadban,
megoldódnak a problémáid. – vigasztaltam.
Egy pár nap múlva, egy régi-régi
ismerősömmel futottam össze. Persze beültünk valahova, egy kávéra.
Mindketten elmeséltük az életünk történetét, és végül, csak úgy
megjegyezte, hogy milyen jó a sógorának.
- Kinn él már öt éve Angliában, van
egy „fekete” vállalkozása. Most is egy kisebb kastélyt kapott
felújításra. A tulajok elmentek valahová nyaralni, és a téli házuk
felújítását a sógorra bízták. Most erőt gyűjteni jött haza, és jövő
héten visszamegy és belevág a felújításba. – mondta szinte egy
szuszra. Bennem meg el kezdett motoszkálni egy gondolat, de még nem
szóltam. Láttam, hogy a panaszáradatnak még nincs vége.
- Hívott magával, hogy segítsek neki.
Dolgozni, meg ellenőrizni a többi melóst. De az asszony hallani sem
akart róla. Azt mondta, nem érdekli a sok pénz, meg nem tud itthon
maradni egyedül. Pedig a sógor fizette volna az útiköltséget, a
„cselédházban” laktam volna vele. A cselédház kb. úgy néz ki, mint
itthon egy középpolgári lakás, minden extrával. De az asszony…. –
lemondóan legyintett.
Elérkezettnek láttam az időt, hogy
Gyula szekerén lökjek egy nagyot.
- És talált már valakit a sógorod?
Vagy csak neked ajánlotta fel ezt a lehetőséget? – kérdeztem
flegmán, de közben egy tízgombócos fagyit éreztem a torkomban, ami a
kalimpáló szívem miatt akadt el.
- Nem tudom. Miért? Volna valaki, aki
megbízható? – kérdezte, egy kicsit unottan.
- Lehet, hogy tudnék valakit, akivel
a sógorod nem jár rosszul.
- Várj, mindjárt felhívom. – szólt,
és már nyúlt is mobiljáért. Egyre izgatottabb lettem, már jobban
izgultam, mintha az én sorsom függött volna ettől a telefontól.
A mélázásomat a barátom szava
szakította meg.
- Tessék! – nyújtotta felém a
telefont.- Beszélj vele!
A kölcsönös bemutatkozások után,
nagyvonalakban felvázoltam Gyula esetét. A „sógor” közölte, hogy ez
elég jó ajánlólevél, és feltétlenül üljünk le az érintettekkel egy
megbeszélésre. Időpont egyeztetés után elváltunk a barátomtól.
Naná, hogy nem bírtam haza menni,
utam egyenesen Gyulához vezetett. Mikor elmeséltem neki az örömhírt,
majdnem a nyakamba ugrott.
A találkozón ott voltunk mind a
négyen. A „sógor”, a barátom, Gyula és persze én. A sógor egy fiatal
srác volt. Elmesélte, hogy a felesége révén (a barátom húga, aki
bébysitterként dolgozott egy családnál) került kapcsolatba egy
ügyvéddel (a család ügyvédje). Ő szerzett nekik egy másik bérelt
lakás. Miután az ügyvéd lakását kifestette, ajánlotta az ügyfelei
között, akik nem voltak „olcsójánosok”. A „sógor” azt mondta, hogy
ezzel sikerült bekerülni egy olyan körbe, hogy pár évig ellátják
majd munkával. Ezért is akar bővíteni a jelenlegi létszámot. Majd
Gyula is felvázolta a helyzetét, és hogy szinte semmi nem köti őt
Magyarországra, így el tudna menni, ha az útiköltséget nem neki kell
fizetni.
Már ott a kávézóban meg is
állapodtak, kis idő után szétváltunk.
Következő héten Gyula elbúcsúzott, és
megígérte, hogy tartja velem a kapcsolatot. Tartja magát ahhoz, amit
hónapok óta „megtanult” tőlem. Biztosított az örök hálájáról.
Nemrég kaptam tőle egy mailt, amiben
elmesélte, hogy milyen „királyul” él. Reggeltől-estig dolgozik ugyan
de, van egy külön szobája a „cselédházban”, többszörösét keresi,
mint itthon, rendszeresen támogatja a gyerekeit. Jó a társaság, és
vele is nagyon meg vannak elégedve. Keményen tanulja a nyelvet, és
már tud egyedül vásárolni. Talán még egy csaj is belezavar majd a
képbe, de ez még nagyon távoli történet. A levelet egy Ady idézet
zárta, mintegy bizonyságul, a tőlem tanultakra:
"Amikor elhagytak,
mikor a lelkem roskadozva vittem,
csöndesen, és váratlanul
átölelt az Isten."
(ADY: Az Úr érkezése.)
Budapest, 2007. augusztus 28.
|