A német és francia földrajzi gondolkodásban jelent meg a természetföldrajzi tájfogalommal analóg kultúrtáj fogalma, amelyben a különböző kulturális elemek komplex térbeli rendszert alkotnak, a magyarok közül Teleki Pál, Cholnoky Jenő, Prinz Gyula a tájföldrajz alapozói (Pap N. – Tóth J. 1999. p.10, Berényi I. 1997. p.110.). A magyarországi rendszerváltás után újjászülető társadalomföldrajz is a földrajzi tér komplex megközelítését hangsúlyozza.” (Tóth J. 2002. p.19.).

Probléma a vonzáskörzet, városkörnyék, kistérség fogalmának elkülönítése, ennek sok esetben kritikátlan használata. A városkörnyékiség jogi szabályozásának keretei Magyarországon 1971-ben jelentek meg, ezt követően egyre több lett a városkörnyéki igazgatási egység. Az 1996. évi 21. Törvényben megfogalmazottak szerint a városkörnyék a vonzásközpontú kistérség, a fejlesztések összehangolása érdekében kialakult önszerveződő területi egység.

Álláspontom szerint is a vonzáskörzet objektív történeti-földrajzi kategória, a társadalmi-gazdasági fejlettség bizonyos szintjéhez kötődően jött létre, a polgári városfejlődésben csúcsosodott ki. Azt a teret foglalja magába, amely bizonyos funkciók alapján egy központi településhez kapcsolódik. Magyarországon a megkésett fejlődés eredményeképpen csak a 17-18. század fordulójától formálódik, s csak az urbanizációs folyamatnak 20. század utolsó harmadára vált teljessé a vonzáskörzetek területi rendszerének kialakulásával (Beluszky P. 1999)

A földrajztudományban az etnikai földrajz használja az etnicitás terminus technicust, amely szerint „azt a módot jelenti, ahogyan a személyes identitás kifejeződik, és a társadalmi rétegződésnek azt a típusát, amely tényleges, vagy vélt leszármazáson és kulturális jellemzőkön alapul” (Kocsis K. 2002. p.319). Keményfi R. (2003) célszerűnek tartja használatát elsősorban a mikrokutatásokban, mert lehetségesnek tartja az állandóan változó mentális terek vizsgálatán keresztül az etnikai változások dinamikájának a megragadását.

A nemzetiség számomra, olyan kisebbségi népcsoportot jelent, amely egy államon belül nem a többség nyelvét beszéli (Kővágó L. 1978). Amelyet a közép-európai kulturális nemzetfogalomnak megfelelően a nyelv mellett a kultúra, a közös történelmi múlt, az ezekből fakadó magatartás, lelki habitus és az összetartozás tudata különít el másoktól (Kósa L. 1980). Így a völgységi németek és szerbek értelemszerűen nemzetiségek, a zsidóságot vallási közösségnek, a cigányokat jobb híján etnikai csoportnak tekintem.

Etnikai-néprajzi csoportnak tartom a Kárpát-medencében elfogadott szemléletnek megfelelően a sajátos „mi” tudattal, a közös eredettel rendelkező emberek csoportját, mert elkülönülésüknek történelmi gyökerei vannak (Gunda B. 1943, 1963, Kósa L. – Filep A. 1975, Viski K.1938). Magyar etnikai csoport meghatározásával élek, mely szerint a székelység a keleti határok védelmére telepített szabadalmas jogállású sajátos szervezetben és önkormányzatban élő, különleges történelmi tudattal rendelkező, sajátos néprajzi és nyelvjárási sajátosságokkal rendelkező magyar népcsoport. Belőlük szakadt ki egy kis néptöredék, amely az 1764-es Madéfalvi veszedelem után Bukovinában, csaknem két évszázadig őrizve székely mivoltát, önálló etnikai egységgé kovácsolódott. A magyar néprajztudomány a bukovinai magyarokat etnikai-néprajzi csoportnak tekinti (Kósa L. – Filep A. 1975. pp.74-75.).

A felvidékieket Dankó I. (1982) dél-szlovákiainak jelölte meg földrajzi-állami meghatározottság alapján. Mélyebb gyökerű történeti kategóriáról van azonban szó. 1918 előtt a történelmi Magyarország zömmel nemzetiségek által lakott északi hegyvidékét értették Felvidék alatt. Trianon után bővült a Felvidék fogalma, a Csehszlovákiához került egész területre vonatkoztatták. Változott az első bécsi döntés, majd 1945 után is tartalma (Paládi-Kovács A.1994). Egyet kell értenem László P. (1996) véleményével, hogy a felvidéki magyarok gyűjtőfogalom, és értelmezhető a történettudomány számára. Felvidéki magyarnak tartom a Szlovákiában élő magyar nemzeti kisebbséget, és azt a népelemet, amely belőlük 1920 óta onnan kényszerűségből, vagy anélkül az „anyaországba” érkezett (Kósa L. – Filep A. 1975).

A Völgységbe települt erdélyi magyarokat az előzőhöz hasonlóan származási hely szerinti gyűjtőkategóriának kell tartanom.

A világháborút követő népességmozgás nemzetiségi vonatkozásait a magyar történetírás egy ideig tabu témaként kezelte, kivétel képezett a magyar-szlovák lakosságcsere (Gerényi T. 1948, Szabó K. – É. Szőke I. 1962, Komanovics J. 1966). Csak az utolsó két évtizedben tárták fel elemeit, s a szintézis igénye is megfogalmazódott a történész-levéltáros Füzes M. (1988) és Tóth Á. (1993) munkáiban. A kutatás eljutott abba a stádiumba, amikor a sokszor egyoldalú politikatörténeti megközelítés felcserélhetővé vált komplex interdiszciplinális kutatásra is, ilyen az Észak-Mecseki bányavidék (Ruzsás L. 1972), vagy Andrásfalvy B. (1977) néprajzi változás-vizsgálatára a baranyai Hegyhát esetében. Nem lenne teljes a felsorolás, ha mellőzném Hoóz I. és társai (1985) történeti-demográfiai módszertani munkásságát a baranyai nemzetiségek kutatásában (Hoóz I. – Kepecs J. – Klinger A. 1985).

A kitelepült-kitelepített magyarországi németek németországi beilleszkedésével eddig kizárólagos magyar szaktudományi munka Füzes M. (1999) egyedülálló dolgozata, amely módszerében interjúkra támaszkodik. A Kelet-Közép-Európából a németországi megszál­lási övezetekbe érkező milliós nagyságrendű „népi német” népesség migrációjáról-integrációjáról tengernyi szakirodalom jelent meg német nyelvterületen. Jelentősek az integrációs folyamat szakaszolásában, általános törvényszerűségeinek megállapításában elért eredmények (Erker, P. 1988, Bade, K. J. 1990, Tolksdorf, U. 1990), viszont a százezres nagyságrendű magyarországi kitelepítettekről csak elszórtan akadnak írások.

A trianoni határ mögül érkező, a második világháború keltette magyar menekülthullámok migrációjával a földrajz már foglalkozik (Dövényi Z. 1997, Kocsis K. 1991, 1993), de integrációjuk nem képezte kutatás tárgyát. A völgységi telepes-csoportok beilleszkedéséről, mobilizációjáról is csak szórványos tudományos publikáció jelent meg Andrásfalvy B. (1972, 1973), Komanovics J. (1970), László P. (2002, 2003), Solymár I. (1991).