7. A helyi társadalom etnikai tagolódása

 Korábbi célkitűzésem a völgységi magyar telepes–csoportok beilleszkedési folyamatának vizsgálata volt, ez fokozatosan a helyi többkultúrás társadalom viszonyainak feltárása felé is elmozdult. A 2004-ben felvett, 10 falura kiterjedő szociálgeográfiai kérdőívem feldolgozásával lehetővé vált – az addigi eredményekre építve – hosszú távú folyamatok áramába illeszteni tárgyalt korszakunkat. A dunántúli volt török hódoltsági területek 18. századi feudális társadalmi-gazdasági és sajátos nemzetiségi viszonyait tükröző Völgység a német nemzetiségi többségi parasztfalvakkal és a nagybirtokkal jellemezhető. Röviden összefoglaltam a tőkés korszak fejlődését egészen a második világháborúig.

Az etnikailag egyre inkább homogenitás felé hajló falvak társadalmi viszonyairól – így a völgységi németek és részben a kisebbségi magyarok társadalmáról – az 1935. évi Gazdacímtár és az 1941. évi népszámlálás statisztikája alapján kaptam képet (12. táblázat). A falvak társadalmi szerkezetében jelentkező kettősség, a nagybirtoktól függő agrárszegénység és a gazdatársadalom sajátos szövete adja a falvankénti sajátos társadalmi képleteket, ezek alapján a falvak három fő típusba sorolhatóak.

I. Parasztfalvak. Erős paraszti középrétegek jellemzik, a 10-50 holdas birtok. 33-50% között mozog. A törpe- és kisbirtokosok (0-3, 3-5 k.h.) aránya viszonylag alacsony, 30-40% között mozog. A napszámosok, mezőgazdasági fizikai dolgozók részesedése nem éri el esetenként a 10 vagy 20%-ot. Nagybirtokos nincs. Ide sorolható Bonyhádvarasd, Kisdorog, Mucsfa, Tevel, és Györe. Az önálló iparosok relatíve magas száma a fejlettséget bizonyítja Tevel és Kisdorog esetében. Györében viszont a mezőgazdasági munkások létszáma kisebb a bányászokénál (38, illetve 47fő).

II. Zsellérfalvak. Igen magas a törpebirtokosok aránya (0-5 k.h.) együttesen eléri a 70%-ot. Kicsi a még életképes, 10 hold feletti földbirtokok részesedése, 10% alatti. A nagybirtok súlya meghatározó. Závod és Ófalu agrártársadalma jellemezhető így. A magas iparos létszám az uradalmi igényekkel magyarázható Závod esetében, Ófaluban azonban az erdősült hegyes vidék is korlátokat szabott a szántóföldi művelésnek.

III. Uradalmi központok. Valamelyest eltérő a két uradalmi központ társadalmi szerkezete. Bátaapátiban a mezőgazdasági keresők fele ugyan önálló, de igen magas a törpebirtokosok aránya, 54%. A kisbirtok és középbirtok egynegyed – egynegyed részarányú. A pálfai Apponyi Károly1530 holdas birtoka mellett a község úrbéresei és két német gazdagparaszt bír 100 holdnál több földet. A mezőgazdasági munkások száma a mezőgazdasági dolgozók közel negyede. Lengyelen a paraszti tulajdon a szétaprózott birtokstruktúrával jellemezhető. A törpebirtok és kisbirtok nem éri el a 30%-t, a középparaszti birtok viszont meghaladja az 1/3-ot (10 k.h. -). Viszont a mezőgazdasági keresők 1/3-a béres, illetve napszámos vagy summás. Az MNM a legnagyobb birtokos, a községben 508 holddal. Igen jelentős az uradalmi központban dolgozó önálló iparosok száma, megközelíti a béresek számát (82 fő).

A második világháború emberveszteségei a falvakban jelentősek voltak (Tevel: 166 fő, Bátaapáti 44 fő, Bonyhádvarasd: 32 fő, Györe 34 fő, Kisvejke: 39 fő). Tolna megyéből a német csapatokkal önként ment el 3762 lakos, erőszakkal vittek el 462 főt, összesen az eltávozottak száma 4224 fő, az 1941. évi népesség 1,6%-a menekült el (Solymár I. 1997, Füzes M. 1986). A Völgységi járásból csaknem 2000 főt hurcoltak el a szovjet csapatok málenkij robotra, ukrajnai kényszermunkára, a körzetből, a minta 8 tolnai falujából 487 főt (Füzes M. 1991).

A kitelepítési arányok is mutatják a tendenciákat, de a vagyonelkobzások 1947-48-as szintnek megfelelő mértéke jelzi jobban azt a radikális változást, amit a telepítések keltettek. A telepítések következtében a falukörzet 1000 lakóingatlanja, a három kontroll-faluval együtt több mint 1100 került a telepesek kezébe, ez 1948-ig ugyanannyi német család vagyonelkobzását és kimozdítását jelentette, a nemzetiségi viszonyokban pedig a németséget kisebbségi helyzetbe hozta (12. táblázat).

A Völgységben a telepítés inkább nagyfokú bizonytalanságot okozott. Itt az 1945-1948 közötti időszak nem volt organikus, mert a szervesült helyi struktúrákat megtörte a lakosságot drasztikusan kimozdító erős földrajzi és társadalmi mobilitással járó kényszermigrációs folyamat. Az új népesség nem tudott szervesen beépülni, az újrakezdés kényszere a telepesek első generációjának életében többször is jelentkezett. A helyi lakosság és a telepesek együttélése, egy az átalakulások bizonytalanságaival is terhelt bonyolult folyamat, vette kezdetét, amelyben a külső hatások egyre inkább meghatározóvá váltak.

A népességcsere után a teveli kiskörzetben valamelyest csökkent ugyan a népesség – legnagyobb mértékben éppen a névadó településen – de Tevel és Kisdorog közepes falu, a többi 500-1000 fő közötti kisfalu maradt. Bátaapáti egyértelműen csökkenő népességű, a kollektivizálás elől hazatelepülő Heves megyei családok távozása után csaknem 350 fővel csökkent lélekszáma. A második kollektivizálásig Lengyel és Mucsfa növelte népességét, a többi falu lakossága, ha kismértékben is, de csökkent (16. táblázat).

A lélekszám alakulása nem minden esetben a gazdasági siker fokmérője.
A túlnépesedő, sokgyermekes székely többségű Bonyhádvarasd, Závod, Tevel, Mucsfa az egyik szélső érték. Györe 1970-es évek végéig növekvő népességgyarapodását is ezzel magyarázható. A másik végponton ott van a kitelepítést jórészt elkerülő német lakosságú Ófalu, ahol egyszerűen nem jelentkezett a háború után szokásos elmaradt szaporulat, hanem fogyás volt. Kisvejke, ahova nem települt számottevő székely család, a németek helyére érkező felvidékiek, a helyi magyar és német „egykéző” szokásokat vették át, végig alacsony természetes szaporulatot mutattak. Köztük képez átmenetet a kiegyenlítettebb viszonyokat mutató Lengyel. A székelyek családnagysága 5,1, a németeké 4,0, a felvidékieké 3,7 (32. ábra, 17. táblázat). A centrumközségek közül Tevel és Kisvejke, eltérő okoknál fogva, nem tudta érvényesíteni helyzeti előnyét, népességük fokozatosan csökkent, míg Lengyel és Mucsfa növelte lakosságát (16. táblázat).

A fordulat évét követő másfél évtizedben a szocialista iparosítás és szövetkezetesítés idején, az együttélés terei az iskola, a település és határa, és a munka világa, a földeken és az ipari üzemekben. A termelő jellegű mezőgazdasági szövetkezetek még szűk terepei az együttélésnek, mert az agrárszektorban megmaradt az egyéni gazdálkodás túlsúlya a korszak végéig. A második tsz-szervezés, az „egy falu egy tsz” centralizáció, majd a tsz-összevonások, a mezőgazdasági nagyüzemek kialakulása az etnikai alapú gazdasági elkülönülés végét jelentette.

Az extenzív iparosítástól a felpuhuló diktatúra idejéig terjedő korszakban a kedvezőnek mondható közlekedési viszonyok eredményeként a Völgység falvai számára elsősorban az ingázást, illetve részben a kistérségi és más centrumokba költözködést is jelentette. Azonban ez a folyamat egy lassú népességcsökkenést hozott, s a gazdasági fejlettséget tekintve a megyei átlaghoz közelítettek, s ezzel is magyarázható, hogy többségükben megmaradtak a kisfalvak népességének szintjén. Az etnikai viszonyok alapvetően  befolyásolták a népesedési képet.

A korábbi üzemszervezeti–infrastrukturális gazdasági feltételek és a települési státuszhelyzet mellett az egyes falvak népességének összetétele, az etnikai csoportok mentalitása és mintái is érvényesültek. A második világháború előtt „egykéző” helyi németekkel és magyarokkal szemben a bukovinai székelyek egészen a 80-as évekig biztosították a népesség reprodukcióját, lelassították az elvándorlás folyamatát azokban a falvakban, amelyben meghatározó elemmé váltak (32.ábra).

 A különböző származású csoportok együttélésének egyre inkább legjellemzőbb tünetévé vált az 1960-as évektől kezdve a vegyes házasságok elszaporodása a falvakban. A fiatal generációkban az asszimilációval a magyar identitás erősödött, a vegyes házasságokban az etnikai identitás kölcsönös elvesztésére is sok példa van, de a többféle identitás megélése is előfordul. A völgységi telepes-csoportok gazdasági integrációja után az 1970-es évek végére a kulturális integrációjuk is bekövetkezett. Sikeresnek bizonyult a német – székely – felvidéki magyar együttélés, a helyi német és magyar, a kialakuló új székely, a bevándorló egyéb magyar értelmiség irányításával. A gazdaságilag megrokkanó hanyatló diktatúra egyre inkább teret engedett az egyéni és közösségi kezdeményezéseknek. A háztáji gazdálkodás és a nagyüzem szimbiózisa a 70-es és 80-as évek falusi sikertörténete. A Völgység nem lett egyértelműen olvasztótégelye a különböző etnikumoknak, és az együttélés egy színes szövetű sajátos kultúrát eredményezett. Az általam felvázolt etnikai viszonyokkal összehasonlíthatónak az 1980-as társadalmi minősítés és 2001-es népszámlálás nemzetiségi adatai bizonyultak (50. ábra).

Az etnikai összetétel vizsgálatánál kérdőívemben figyelembe vettem, hogy a Völgység lakossága napjainkban két meghatározó nemzetiségből áll, a magyarból és a németből, a cigány etnikai csoport aránya nem éri el a 3%-t (28. táblázat). Bár minden falunak jellegzetes arculata van, az összehasonlítás érdekében a 10 falu településeit az etnikai  összetételük  alapján 3 típusba soroltuk.

I.                   A meghatározóan székely lakosságú községek: Tevel, Bonyhádvarasd (40%-), Kisdorog, Závod, Mucsfa, Györe (26-33%). A német lakosság már nem számottevő az utóbbi háromban, legalább 10%-os német nemzetiséggel bír a többi.

II.                A meghatározóan magyar lakosságú község: Lengyel és Bátaapáti egyéb magyar és legalább 10%-os németséggel bír, meghatározóan helyi magyar, de legalább akkora súlyúvá vált a cigány népesség az elaprózott etnikai szerkezetű Kisvejkén.

III.             Német többségű község: Ófalu

Az 1989–90-es rendszerváltás új struktúrákat teremtett a magánosítással, a termőföldek és az ipari üzemek privatizációjával. A tsz-határos mezőgazdaság átalakulásában a szövetkezeti vagyonfelosztás utáni szétválásokban is tükröződtek a helyi etnikai viszonyok. A régióban éppen Tolna–Baranya megyék német nemzetiségek által lakott térségében, Bonyhád és Mohács környékének 3–3 településén, a Völgységben Nagymányokon, Mőcsényben és Kisvejkén szűnt meg a szövetkezet. A kárpótlásban az élbolyban volt Tolna megye, az elárverezett földek aranykorona értéke szerint a harmadik a megyék országos rangsorában. Erőteljes volt tehát a magángazdálkodás térhódítása Tolnában és a Völgységben. Felmérésemben ez nem jelentkezett olyan markánsan, a vállalkozások szerepének további tisztázását szükségesnek tartom.

A rendszerváltás utáni makrogazdasági változások negatív következményeit már nem volt képes ellensúlyozni a helyi társadalom. A szerkezetváltás nehézségei, a mezőgazdaság piacvesztése, a vidék hagyományos iparágainak, a bányászatnak a megszűnése, majd a piacát elvesztő könnyűiparnak és a vas- és fémiparnak a válsága túl sok volt. A vidék osztozott a régió, a Dél-Dunántúl falusi térségeinek sorsában, a népesség fogyása egyértelművé vált, az aprófalvas szerkezet felé tolta a vonzáskörzet településeit. A korábbi közepes fejlettségi szint, az elmúlt 15 év helyi infrastruktúrájának fejlődése, ezzel párhuzamosan az atomerőmű hulladék–elhelyezése, környezetbarát szelektív hulladékhasznosítás, a minőségi gyümölcs-és szőlőtermesztés, a falusi turizmus, az erdő- és tógazdaság még csak inkább lehetőségnek számító– a sokszínű népi kultúrára, a sajátos településszerkezetű zsákfalvakra, a dombsági táj szépségeire, műemlékeire, múzeumi létesítményeire építhető – idegenforgalom, mintegy kijelölte az ipar utáni korszak kitörési pontjait. A 21. század elején, az uniós csatlakozással az etnicitás, az etnikai és kulturális identitás, a régiók Európájában a kistérségek szerepe erősödött fel. Megindult egy olyan folyamat, amely a megyehatárokat bontja le új fejlesztési társulásokkal, amely utat enged az objektív terek, a vonzáskörzetek régiójának.