- Lori… Én… Oh. Hogy is mondhatnám el?! Lori, Katharine-nak igaza volt -nagyot nyelt, hangja elhalkult. Igaza?
- Mi? De… Ezt nem értem. Mi az, hogy igaza volt?
- Hjaj. Tudod mit jelent Los Angeles? Az “Angyalok városa”. Amikor megismerkedtünk apáddal, 17 évesek voltunk. Hamar egymásba szerettünk. Aztán valamiért egy év után engem elfogott az iránta érzett düh, de fogalmam sem volt, mitől. Egy este elmondta, és megmutatta, elmagyarázta, hogy miért van így. Nem hittem a szememnek. Akkor este, a lábam előtt hevert egy kutya – olyan mély lelki traumával és egyben undorral mondta a szavakat, hogy megsajnáltam. Épp le akartam állítani, mikor felfogtam mit is mondott. Hagytam, hogy folytassa – Vagyis nem kutya volt. Egy farkas. Hitetlenül néztem rá. Az arcán keserű mosoly jelent meg. “Hát ez vagyok én!” Mondta. Zokogva borultam a nyakába. El kellett mennie Los Angelesből, amint betöltötte a 18-at. Mivel az “Angyalok városában” nem tűrik meg az alvilágiakat. Sok évig találkozgattunk külön helyeken, de én sem utazhattam az örökkévalóságig. Teherbe estem veled, akkor pedig meg kellett állnom. Lassan 19 éve nem találkoztam vele.
- Szóval, azt akarod… Azt akarod mondani, hogy fa… Farkas vagyok? – nyögtem a szavakat. Ez az egész olyan hülyén hangzott.
- Vérfarkas, ha úgy jobban tetszik. Csak nem olyan rusnya dög, mint a filmekben, hanem egy teljesen szép farkas…
- Jobban tetszik?? Anya. Már hogy tetszhetne jobban? Sehogy sem tetszik ez az egész. Most… Most nekem is el kell mennem innen? – kérdeztem már-már zokogva. Anya lesütötte a szemét. – Nem! Nem. Én nem megyek sehova. Nem akarok elmenni. Vagy anya. Kérlek, gyere velem.
- Nem lehet.
- Miért nem?
- Mert magadnak kell megoldanod. És tettem egy esküt – nagyot sóhajtott. – Pár évvel ezelőtt. Amiben megesküdtem, hogy soha nem hagyom el a várost.
- Mi? Mégis miért tetted ezt, amikor nagyon jól tudtad, hogy mi vagyok és hogy szükségem lesz rád??
- Mert ha nem teszem le, elvettek volna téged tőlem. Azt pedig nem akartam – nagyot nyelt. Már a sírás kerülgette, de tartotta magát. -Sajnálom, kislányom. Sajnálom.
-Mennyi időm van? Mikor kell elmennem?
-A 18. születésnapodon. Pontban éjfélkor már nem lehetsz itt.
-De miért? Mi lesz, ha maradok?
-Nem! Meg ne próbálj itt maradni! Ne akard tudni mi lesz, ha itt vagy éjfélkor.
-De! Tudni akarom. Most már mindent…