Sziasztok! Kérlek ne haragudjatok, hogy most jelentkeztem, de egy csomó dolog kicsúszott a kezem közül, nagyon rossz kedvem volt, történtek dolgok és még sorolhatnám, de nem ezért vagytok itt. Szóval. Tényleg elnézést kérek, és nem is húzom tovább az időt, mostantól normálisan jelentkezni fogok. Kérlek komizzatok! Köszi :*
-A legutolsó alvilági, aki itt maradt. Azt máglyára dobták és elevenen meggyújtották. A város körüli védővonalak észlelik a jelenlétedet. Nem akarom, hogy meghalj! Inkább ne lássalak soha többé, minthogy a halálodat lássam -és megtörtént. Anya arcán végigfolyt az első könnycsepp, amit aztán ezer másik követett. Szorosan megöleltem.
-Akkor még egy hetem van?! -kérdeztem és jelentettem ki egyszerre. Előre rettegtem ettől. Soha nem gondoltam volna, hogy így leszek egyszer önálló. Mindig azt gondoltam, hogy majd a barátommal költözök el, munkába járok majd… De így. Hisz még iskolába járok. Soha nem voltam egy hónapnál tovább egyedül. És pénzem sincs… Mintha anya a gondolataimba látott volna.
-Azon gondolkodsz, hogy hogyan fogsz tudni elmenni? Hogy pénzed sincs, igaz? -kérdezte, mire bólintottam.
-Tessék. Ez az e havi, vagyis a legutolsó számla, ez pedig a bankkártyád. Apád a születésed óta, minden hónapban küld pénzt, hogy megtudj belőle élni, amikor felnősz -nyújtotta át a papírt meg a kártyát. Elkerekedett szemekkel néztem le a papírra.
-Hogy mi??? 324.000 dollár?? Ez valami vicc??
Nem. Minden hónapban 1500 dollárt küldött. Plusz, nekem is vannak megtakarításaim. Ha netalán talán elfogyna ez az összeg, hívj fel, és küldök. Egyet viszont jól jegyezz meg! Akárhova is mész, egy hónapnál tovább nem maradhatsz!
-Remek. Értettem. Köszönöm -szinte már suttogtam. Felálltam, hogy felmenjek a szobámba.
-Várj! Még ne. Adni akarok valamit. Most van itt az ideje -mondta, és felrohant a szobájába. Pár perc múlva egy kis dobozzal tért vissza. -Ülj le, kérlek -szófogadóan leültem. -Ezt apád hagyta itt, azzal a paranccsal, hogy adjam oda Neked.
Mikor kinyitottam a dobozt, újra meglepődtem. 3 kés feküdt benne, mindegyik más-más hosszúságú. Nyele fémesen csillogott. A pengébe egy díszes C betűt véstek. Győnyörűek voltak. A kések alatt egy boríték hevert, altta pedig egy fénykép. Egy kifejezetten jóképű férfi nézett rám mosolyogva. Szeme, mint a macskáé, zöldesbarnán világítottak.
-Az apád -válaszolt anya a fel nem tett kérdésemre. -Már érted, mire mondtam a szemet.
-Igen. És ezek? Mit kezdjek vele? Mi a C?
-Collins.
-Tessék?
-Bryan Collins. Az apád neve. És most gyere velem és hozd a dobozt is -megragadta a karomat és felfele kezdett el húzni.
-A padlásra?
-Igen. Gyere -komolyan. Anya olyan volt, mint egy 5 éves. A dobozzal a kezemben követtem. Kicsit feszült voltam, hogy a kések benne voltak, de nem foglalkoztam különösebben vele.
-Anya. Mit fogunk itt csinálni?
-Szóval -megállt a padlás ajtó előtt. -Emlékszel, hogy soha nem engedtelek fel ide? -kérdezte, mire bólintottam. -Az azért volt, mert nem akartam, hogy meglásd a kiképző termet -és azzal benyitott a szobába. Odabent különféle kések és fegyverek, ruhák és bábuk hevertek. Kötelek, láncok és bilincsek sorakoztak polcokon, pár kard és övek függöttek a falon. Elakadt a lélegzetem. Semmit sem tudtam szólni. Anya odalépett az egyik szekrényhez, kinyitotta és egy fekete, feszülős ruhát vett ki belőle. -Vedd fel!
A ruha rásimult az ember bőrére és engedte a könnyed mozgást. Ahogy ránéztem, mégis inkább tűnt ólomsúlyúnak, mint pihekönnyűnek. -Ez olyan anyagból van, amit nem lehet olyan könnyen szétvágni. Próbáld csak meg -egy kést nyújtott felém. Elvettem tőle és elkezdtem felhasítani a ruha ujját. Csakhogy az nem adta magát. Egyszerűen sehogy sem tudtam egy kis lyukat belevágni.
-Remek… Anya. Most mit csinálunk?
-Tudod, apád megtanított pár dolgot nekem. A lelkemre kötötte, hogy ezt az utolsó hetet, azzal töltsem, hogy kiképezlek. És betartom a szavamat. Ülj le -a hangja elszánt volt és rendíthetetlen. Megrémített. Soha nem volt még ilyen kemény és sebezhetetlen. -Először is. Ezek közül a legtöbb a tied. Mindegyikbe bele van vésve egy C betű.
-Akkor, nekem Lorena Collins a nevem?
-Lorena Naomi Collins -bólintott határozottan. -Ezek tőrök és kardok -mutatott végig a késeken. Ezennel elkezdte a kiképzést, vagy mit.
4 kínkeserves órán keresztül mesélt és magyarázott. Különféle tőröket és kardokat mutatott, védőruhákat, amik csak az enyémek. Rengeteg fogást mutatott, hogyan szúrhatok le valakit anélkül, hogy egy percig is szenvedne és még sorolhatnám.
-Gyönyörű vagy -mondta elérzékenyülve, mikor felvettem az egyik védőruhát. Azt, amelyik a legjobban véd, egyben csinos, szexi és hétköznapi.
-Miért fekete minden?
-Hogy könnyebben beleolvadhass a világba -mondta. Végignéztem magamon. Tényleg minden korom fekete volt. A cicanadrág, a hosszú csizma, a póló és a mellény (vagy vért. Franc se tudja…). A mellényben különböző, könnyen elérhető helyeken zsebek rejtőztek a késeknek és köteleknek. A vállamra keresztben 2 övet akasztott, amibe szintén tőröket aggatott. A jobb csizmámba is dugott egyet. Megmutatta, honnan milyen gyorsan és a legegyszerűbben tudom előszedni a fegyvereket. Most, ahogy végignéztem magamon, és a kiengedett hajamra tévedt a tekintetem, láttam, hogy milyen fekete az is. Az éjbe burkolóztam.
Anya egy hosszú, fekete kötélszerű valamit tartott most a kezében.
-Ez egy ostor -és megmutatta hogyan használjam. -Amikor nincs szükséged rá is legyen mindig nálad. A karodra feltekered, úgy fog tűnni, mintha karperecek lennének. Halálos és csinos. Tökéletes párosítás -óvatosan elmosolyodott. -Mindig ezek a ruhák legyenek rajtad. Van köztük báli, hétköznapi, harci akármilyen. A csizmádban is legyen mindig egy tőr, mert soha nem tudhatod, mikor van rá szükséged.
Ahogy mondta és mondta, egyre jobban elfogott a rémület. A végén már azt sem tudtam, miről beszél. Elmerültem a gondolataimban. Csak bámultam Őt, a mindig törékeny anyámat. És most? Most nem hasonlított rá. Olyan szenvedély és harciasság volt benne, hogy alig ismertem rá. Belegondolni is szörnyű volt, hogy kevesebb, mint egy hét és itt kell hagynom. Őt is, Ront is, a barátnőimet. Egész Los Angeles. Mit fogok én kezdeni egyedül? Megkereshetném apámat.
-Anya! -szakítottam félbe. Törökülésben ültem lent a padlón, Ő pedig felettem állt és most kíváncsian nézett le rám. -Hol van apa? Merre van? -kérdeztem, de választ már nem kaptam. Abban a pillanatban rettenetes ricsaj hallatszott a tetőről és már fel is pattantam, kirántva az egyik tőrt az övből. Anya is így tett és láttam rajta a meglepődöttséget. Osonva mentünk fel a tetőre, ahol semmi nem volt.
-Lejött 3 cserép -mondta anya. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, majd tekintetemmel körbepásztáztam a terepet. Sehol semmi.
-Jó éjt anya -adtam az arcára egy puszit és bevonultam a szobámba.
Farkas… Katharine-nak igaza volt. Csak félig vagyok ember. Egy hét. Egy hét… Jézusom, ez rettenetes. Mi lesz Ronnal? Holnap beszélnem kell vele. És azt hiszem, az lesz a legjobb, ha holnap találkozok vele utoljára. Florida és Olívia így sem beszél velem, és már tudom miért. Mindegy lesz. Hagyok egy levelet és kész…