Pince négy
(felfordulás, felbuzdulás, rákészülés, összeomlás)

Gondoltam nekiállok rendbe tenni a pincét, s valami egyszerűvel kezdek.
A szomszédtól kapott polcrendszer elemei nem fértek állítva, csak fektetve,
s kicsit hülyén mutattak a motoromon, ezért levágtam belőlük a fölös részeket.

A leeső darabok akár mint fadarabok, akár mint tűzifadarabok bevethetőek.
Ugyan kicsit össze voltak ragasztva, de a gumikalapács oldotta a kötést.

Kihordtam ezeket a szekrényajtókat, mert ezek nem ide, hanem a másik pincébe valók.

Hogy aztán ezek a valamik ide valók? Vagy szétszedem és faanyag? Vagy tüzelő?
Tulajdonképpen most még mindegy, a lényeg csak annyi, hogy útban vannak.

A cél részben elérve, hiszen végre kiszedtem az előbb mutatott bútorelemek mögött
megbúvó két szekrénykét, ami a másik pincébe való. Ennek a pincének valahogy
így kellene kinéznie, mint ahogy most látjuk. Polc, azon Bandi bácsi lomjai,
egyszerűen kitolható robogó. A falra festést terveztem, mert a szürke
beton nyeli a fényt, ezért ebben a pincében alig látni valamit.

A bútordarabokat meg a polcos vázát, amiből épp az előbb vágtam le, hogy beférjen,
betettem, de csak azért, hogy ne máshol foglalja a helyet. Illetve ez nem ennyire
egyszerű, de az már megint egy másik project lesz. Azt terveltem ki, hogy
szétkapom a Salgó polcot, átviszem a másik pincébe, s ott újra
összerakom, itt meg építek valamit a szomszédtól kapott bútorelemekből,
melyek egyrészt útban vannak, másrészt pedig nincs szívem őket felaprítani tűzifának.

Az egyik szekrényke már itt is van, már csak rá kell tenni a másikat.
Persze ez nem a végleges helye, csak most épp itt van hely.

Hogy nálam minden mindenütt csak útban van...
Már úgy értem, hogy az áthozott szekrények pont útban lesznek,
mikor majd le akarom teríteni a képen állítva látható (jobb alsó sarok) linóleumot.

Ekkor beütött a krach! Feladtam a munkahelyem, s a felhalmozott lomjaimat hazahoztam.
Gondoltam ez a szerszámos táska csak el fog férni valahol! Aztán kiderült, hogy nem.
Persze ez még csak csak elfért volna, csakhogy nem csak ez az egy volt belőle.
Annyi kincset gyűjtöttem be az évek folyamán, hogy alig fértem tőlük!
Hiába ajándékoztam el, dobtam ki, hoztam haza már háromszor
is a kacatjaimat, még mindig rengeteg kincset találtam.

Ez például az első PC billentyűzetem. Ami alatta van, az pedig egy szemetes doboz.
Mégis mi a csudának ez nekem? Kidobtam. Rém koszos a szerencsétlen...

Végül nem vitt rá a lélek, hogy kidobjam, de koszosan nem akartam
hazahozni, ezért egy alkalmas pillanatban kimostam.

Az első szerszámos táskám. Még valamikor a 80-as években vettem fel a raktárból.
A melóhelyen beázott a pince, de úgy, hogy szinte csöpögött a víz a levegőből.
Aminek csak ártani tudott a nedvesség, annak ártott is! Ez a táska például
begombásodott. Nem úgy néz ki, mint amivel lehet valamit kezdeni.
Az idők folyamán annyira elvetemedett, hogy menthetetlen.

Ez az ember is hogy el van vetemedve...

Mivel mindig ott a zsebemben a fotómasina, hátha látok valami érdekeset, ezért látok is.
Ez például a telefonhálózat egy eleme. Merem remélni, hogy már nincs rajta élő vonal!

Ez egy tök jópofa EVIG fúrógép, amit szintén a lomjaim közt találtam. No de honnan van?
Még sok sok évvel ezelőtt azt találtam ki, hogy rendbe teszem az öltözőt. Nem igazán
érdekelt soha, hogy az én dolgom-e egy feladat elvégzése, vagy sem. Ha épp volt
hozzá kedvem, akkor nekiálltam, és megcsináltam. Szóval úgy nézett ki az az
öltöző, ahová épp beköltöztünk, hogy még! Azt találtam ki, hogy mikor épp
eszembe jut, akkor kidobok valamit, ami nem oda való. Volt, hogy hetekig
semmi, aztán meg zutty! Már repült is a szemetesbe egy hatalmas tábla üveg!
Vagy egy ágyra való szivacstábla, döglött tévé, zsákszámra a döglött készülék...
Végül eljutottam oda, hogy minden egyes szekrény tetejét sikerült teljesen leürítenem.
Úgy belejöttem a feladatba, hogy elkezdtem kiszemetelni az elhagyott lakatlan,
akarom mondani lakattalan szekrényeket. Volt, amelyikben egy kolléga
a használt törölközőit gyűjtögette. Legalább 50 darabot dobtam ki!
Gondolom szegény felesége otthon nem értette, hogy miért fogy
annyira a készlet. Szóval egy ilyen szekrényből van a fúrógép.

1972-ben nekünk is 42 voltos fúrógépünk volt itthon, amit apukám később becserélt egy
újabb, szintén EVIG, de már 220 voltos darabra. Hogy én akkor mennyire nem örültem
ennek! Az persze igaz, hogy a 42 voltos géphez, már persze, ha rendesen fúrni akartam
vele, fel kellett hozni a pincéből a hozzá illő trafót, azonban a maximum 26 voltot tudó
pákatrafóról is szépen elműködött, csak persze lassan. Én meg épp ehhez a tempóhoz
szoktam hozzá. Az újabb EVIG gép fordulatszám szabályzó híján üvöltve pörgött
a kezemben. Ráadásul egy elég fura szokást vettem fel a régi géphez. Mivel
masszív alumínium háza volt, ezért nyugodtan befoghattam a satuba.
Úgy fúrtam vele panelbe lyukakat, hogy a gép állt, s én toltam neki az anyagot.
A csere után az új kézi fúrógépbe fogott átmérő egyes fúrók nagyon fogytak, míg rá nem
éreztem a munka ízére. De visszatérve az EVIG fúrógéphez, ennek is épp az lett a sorsa,
mint a mi 42 voltos darabunknak, vagyis becseréltem valami másra. Ugyan szét is
szedhettem volna, de mutattam már belülről fúrógépet.
Hálózatit is, meg akkusat is.

Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy veszni hagyjam az első szerszámos táskám!
Kimostam. Szerintem szép lett. Egészen ügyesen visszaformáztam.
Sajnos a gomba az gomba, s visszapenészedett.
Gondolom gyorsabban kellett
volna megszárítani.

Mivel a rendrakás egy olyan hatalmas feladattá kezd válni, hogy már valósággal túlnő
a képességeimen, vagy legalábbis a kedvemen mindenképp, ezért egészen apró
dolgok helyretételével próbálom magam formába hozni. Például találtam
a melóhelyen különböző rejtett zugokban három tartalék szemüveget.
Ezeket -hogy legalább az ő sorsuk ne nyomasszon- helyükre tettem.

Látjátok azt a hatalmas szürke kupakot a kezemben?
Ő miatta nem volt rend. Mész rögtön a helyedre!

Ide befér az a Salgó polc, amit épp ide szántam, csak még haza kell hozni.
Csak ha ideteszem, akkor hova teszem azt, ami eddig itt volt?

Ezek helyett is Salgó polc lesz, mert ezek a fehérek kicsik is, meg a terhelést sem bírják.
Mondjuk az igaz, hogy én is egyre nehezebben viselem a rumli okozta terhelést.

A jobbra látható szekrény lenne rátolva az előbb megálmodott Salgó toronyra.
Ennek a végébe jönne a két egymásra szerelt fiókos szekrény.
Úgy nagyjából kimértem a helyet, minden odafér.

Az asztalra kell egy pult, amihez korábban már beszereztem az anyagot egy szelektív
hulladékgyűjtő mellől. Az persze jó kérdés, hogy milyen sorrendben történjenek
meg a dolgok. Linóleumot kell leteríteni, pultot kell csinálni az asztalra, és
Salgó polcokat kell szerelni. No de mindezt milyen sorrendben tegyem,
hogy ne akadjak bele egy már elkészült fázisba, illetve, hogy ne hiányozzon
munka közben valami el nem készült részlet? Mivel túl sok minden van függőben,
ezért belekeveredtem. Mert ha még csak a felsorolt három dolog volna... De persze nem!

Ugyanis olyan dolgok is vannak, mint a nemsokára beköszöntő fűtési szezon.
Vagyis mindenképp hozzáférhetővé kell tennem a tüzelőkészletet,
ami jelenleg ezen lomok mögött található. Még ha
csak ezen lomok volnának útban...

Itt van még ez a rakat fiókos szekrényke is, amiket ha kipofoznék, végre eltolhatnék innen.
Persze az jó kérdés, hogy mégis hova? Mert a leendő helye, az ugye még nincs meg.

Ha szétszedném a Salgó polcot, akkor átvihetném a másik pincébe, s ott össze is rakhatnám.
Már persze csak akkor, ha odaát lenne annyi hely, hogy le tudjak fektetni a földre
egy Salgó tornyot, meg persze összeszerelés után lenne hová felállítani.
A Salgó helyére (ide) jönne a fából tákolt polc, ami még csak
a gondolataimban állt össze a belül látható elemekből.

A motoromhoz való tartalék gumikkal több tervem is van. Például lehetne úgy, hogy
egyszerűen felakasztom őket a falra. Ez egy gyors megoldás. De persze azt is
megtehetném, hogy megnézem, kopott-e a Simsonon a garnitúra, s ha
igen, akkor lecserélném. A régieket meg kidobnám. Persze ehhez
az kéne, hogy összeszereljem a fiókos szekrénykéket, mert
éppen mögöttük van a motorszerelős felszerelésem.

Ez a biciklim feletti hely. Épp azért csináltam ilyenre, mert a zárható részbe valók
az értékesebb dolgok, a nyitottba pedig a nagyobb darab értéktelenebbek.
Természetesen minden van itt, kivéve persze a motor, illetve most
már bicikli alkatrészt, mert az bizony nincs egy szem se!

A biciklim mögé épp befér a Simson. Vagyis csak ki kell innen tolnom, s már pakolhatom is
a helyére a szétszedendő Salgó polcokról leszedett lomokat. Aztán Salgó szét, Salgó át.
Mint az eddigi képekből világosan kiderült, nem csinálok semmit, csak fantáziálok.

Azok a fűnyírók annyira útban vannak, hogy szívem szerint kidobnám őket,
csakhogy nem az enyémek. Taxis Laci tette be őket hozzám tavaszig,
hogy majd akkor kiviszi őket a telekre. Megvan ennek már öt éve!

Egyrészt a falat néztem, hogy ki kellene festeni, másrészt pedig
a valami egészen elképesztő módon beszerelt világítást.

Mondjuk nem volna különösebben nehéz feladat a csokitól újraépíteni.

Szegre húzott műanyag cső, elgörbítve...

Törött porcelánfoglalat...

Bádoglemezzel rögzített bergmanncsődarab. Hogy ennek így mi értelme volt...
Hagytam is a csudába az egészet, mondhatni megpróbáltam elfelejtkezni a pincéről.
Azt gondoltam, ha nem kell bemennem dolgozni, csak erőt veszek magamon, s nekiállok.

Átrendeztem az asztalom, hogy ne legyen olyan magasan a monitor.
Így se jó, meg úgy se jó ahogy volt, de azért próbálkozom.

Mi lenne, ha az egérpadnak használt szalagparketta darab helyett kerítenék egy simát?
Merthogy ezen forrasztani szoktam, s a lerakódott gyantapettyeken bukdácsol
az egér. Optikai az egér, szóval lát, s ha már lát, akkor nézzen a lába elé!

Úgy belelendültem az álmodozásba, hogy a billentyűzetem alá is beálmodtam egy
döntött pultocskát. Vagy lehetne akár valami állítható magasságú tákolmány is.

Volna mit felújítani az asztalon, csakhogy be sem tudok lépni a pincébe,
így nem férek hozzá a szalagparketta darabocskák készletemhez.

Kivettem innen a fiókot, hogy beférjen a helyére a lábam, így majdnem tíz
centivel magasabban tudok ülni, így nem kell annyira letenni a monitort.

A fiókot letehetném ide lentre, csak rá kéne szabni a tetejére egy farostlemez darabot.
Nem? Nem. Hiába minden, semmiféle ösztökéléssel sem tudom magam rávenni,
hogy lemenjek a pincébe, s végre nekiálljak rendet vágni a lomtengerben.

Inkább felraktam a fiókot a cserépkályha tetejére.
Itt se nagyon van útban...

Addig addig nézegettem az asztalom, míg azt nem gondoltam: Legyen hát!
Lemegyek a pincébe, és felhozok egy szál szalagparkettát.
Ugyan a munkapadhoz meg a szerszámokhoz
nem férek hozzá, de 20 centit fűrészelni,
azt szerintem idefent a lakásban is tudok.

Gondoltam leviszek egy doboz tüzelni való papírt a pincébe, ha már úgyis arra járok.

Mondom az ügyfélnek a szoba közepén álló biciklijére mutatva: Csúnya defekt!
Majd kidobom mert már nem kell, mondta az ügyfél. Felcsillant a tekintetem!
Így kaptam meg a piros bicajom mögött látható fehér női bringát ajándékba.
Nem rossz dolog, ha az embernek van egy tartalék bicaja, de ez most
elhozta nálam az összeomlást, mert így nem fér oda a Simson.

Már mindenhol van valami, ami finoman szólva nem oda való. Hogy a kávés üvegben mi
lehet, arról például fogalmam sincs. Valami szép színes dolgoknak látszanak, melyekre
beszerzésükkor biztosan úgy tekintettem, hogy ezekre nekem feltétlen szükségem van.
Az a nagy barna plexi meg csak úgy ott hevert az utcán egy villanyoszlopnak támasztva.
Tudod Te, hogy milyen drága a plexi lemez? Hát nem hagyhattam ott! Az autó tükör pedig
úgy került fel oda, hogy úgy 25 évvel ezelőtt, mivel egyszerűen sehová sem illett,
felszereltem a frissen telepített polcra. Mondjuk ide sem illik, de ez legalább
egy jó hely neki, hiszen itt legalább nem volt útban az elmúlt 25 évben.

Mikor már úgy voltam vele, hogy már mindent elhoztam a melóból ami csak nem oda való,
a maradékot meg kidobtam, elajándékoztam, vissza adtam a raktárba, mindig akadt még
valami kincs. Hol egy rakat papír emlékbe, irattartó fiókocskával együtt, hol valami
Extrafon tápegység a szekrény legalján, vagy egy fiókra való kulcs, illetve zár.
Mivel ezeket mind elhoztam, mert mégsem dobhattam ki mindent amit
az elmúlt 34 évben begyűjtöttem, így sikerült teljes mértékben
eldugítanom a pince bejáratát. Kész. Ez itt a vég!

Ez annyira komolyan így volt, hogy még korábban, mikor még nem tudtam, hogy eljövök,
s nekiálltam kipofozni a fiókos szekrényeket, s kiderült, hogy egy darabbal több lett
mint a rendelkezésre álló hely, egyet visszavittem a melóba. Úgy sem volt
ilyenem, gondoltam jó lesz bele pakolni apró lomokat,
s bedugtam az asztalom alá.

Szóval az úgy volt, hogy mondtam az ügyfélnek, öt perc, s már ott is vagyok. Ebből sajnos
lett vagy tíz, de persze csak azért, mert ötöt mondtam. Na mi van? Kifogta a kukásautót?
Kérdezte az ügyfél. Nem, nem azért nem értem ide öt perc alatt, mert kukásokat fogtam
ki, hanem azért, mert kifogtam egy magyar lakatost. Pontosabban szólva az ő munkáját.
Ugyan én időben odaértem, de a munkához szükséges laptopot egyszerűen nem tudtam
kiszedni a kocsiban található páncélszekrényből, mert szétesett a zárja. Illetve nem
szét esett, hanem be. Egyszerűen nem tudta mozgatni a zárnyelveket, amit nem
is csodálok, hiszen a zárbetéten található fogaskerék még véletlenül
 sem ott volt, mint a zárnyelvekre hegesztett fogasléc.

Már kiszedni sem volt egyszerű, hiszen épp a minap hordtam haza az összes szerszámomat.
A csavarkészletem meg pláne hazakerült! Merthogy pótolni kéne bele egy M5-ös csavart.

Lementem a telefonközpontba, és kitekertem ebből a roncsból az egy szem biztonsági
tartalékként bent hagyott kombinált fogómmal egy épp méretes csavart.

A szigetelőszalag nem magát a zárat tartja a helyén, hanem csak a zárat rögzítő csavart nem
engedi kitekeredni. Mivel erre, mármint arra, hogy az a csavar onnan kitekeredhet, s mivel
ez a zárszerkezet egy autóba való páncélszekrénybe lesz, ezért a rázkódástól ki is fog
tekeredni, nem gondolt a lakatos, ezért a csavar kiesett. Talán egy hónapig ha
működött a páncél, aztán már se nyitni, se csukni nem lehetett az ajtaját
a kulcsával. Szóltam az illetékes kollégának, hogy szétesett a zár.
Azt kaptam válaszként, hogy: Így jártál! Ezen annyira
berágtam, hogy azonnal jegeltem tíz
évre a problémát.

Most is csak azért igazítottam ki, mert az egyik kolléga átveszi
az autóm, s csak nem adom már oda szétesett páncéllal!

Tegnap este, mikor azt nézegettem, hogy mégis hogyan tudnék dolgozni az asztalon úgy,
hogy le van téve a pultról a monitor az asztal lapjára, mindjárt találtam is az új rendben
egy szarvashibát. Az asztali lámpám ugyanis komoly veszélyt jelent a monitorra, ha az
nem a megszokott helyén van. Valami olyan lámpa kéne, ami nem az asztal lapjáról
indul, hanem a másik oldalon található polcról felülről, de azért állíthatóan.
És akkor másnap -biciklizés közben- találtam ezt.
Sajnos nem fért a bicajra.

Ez meg túl masszívnak néz ki ahhoz, hogy bicikli alkatrész legyen.
Azért elhoztam. Mit tudom én, hogy mire lesz még jó?

Természetesen a lámpa sem maradhatott ott az út szélén. Addig hajtogattam, magát
a lámpát is, meg azt is, hogy velem jössz, velem jössz, hogy végül így is lett.

Íme egy nagy kupac építési törmelék, melyben számomra remélhetőleg semmi hasznosat
sem fogok látni, mikor majd mindjárt közelebb érek hozzá. A kép tulajdonképpen nem
is ide készült, hanem valami eljövendő szemetelős cikkbe szándékoztam beszúrni.

Milyen szép kis műanyag csődarab...

Illetve kettő is akadt, melyeket épp egymásba lehet tolni. Elkezdtem gondolkodni, hogy
mégis mire lenne ez jó nekem? Igen sajnálatos módon több kitűnő választ is találtam.

Így telik meg a pince kincsekkel, melyekből aztán idővel vagy lesz valami, vagy nem.
Mivel rengeteg a kincs, ezért a nagytöbbségükből sajnos már nem lesz semmi.
Ha még csak húsz éves lennék, akkor sem volna időm minden tervemet
kivitelezni, nemhogy így ötvenen túl. Most például azt gondoltam,
hogy kipakolok a pincéből annyi lomot, hogy be tudjak menni.
Aztán kipakolok annyi tüzelős papíros dobozt, ami csak befér
a lakásban található fásszekrénybe. A papíros dobozok helyére
berakom a lomos dobozokat, így legalább be lehet menni a pincébe.

Nem, ez nem a kivitelezés, hanem a papírral már amúgy is megtelt szekrény.
Mekkora szerencse, hogy nem álltam neki pakolni! No, majd talán
legközelebb többre jutok, mert ez már a teljes összeomlás.
Ez az a pont, ahol feladtam, és jegeltem a problémát
néhány hétre, hátha ennyi idő alatt kialakul valami.
Persze semmi sem történt. Nekem magamnak kellett,
de erről a jövő héttől induló cikksorozatban ejtek szót.