A szivárvány

A vonat búsan zötykölődött Pest felé.
Éppen visszautazóban voltam.
Csak bámultam kifelé, s társam nem volt más,
mint az elbűvölő magány.
Fejem fölött átcsapott az emberek beszédének zűrzavara,
de én már ekkor lélekben máshol jártam.
Szemem az esőtől áztatott ablakon át
egy természeti csodát bámult.
Egy csodát,
melyet ember soha nem tudna ily' széppé varázsolni.
Ezt csak a természet alkothatta.
Gyönyörű volt.

Csak néztem, hogyan erősödik színe és ő maga is egyre nőtt.
Pontosan úgy, mint a távolság szülői házam és én köztem.
A vonat egyre gyorsabban szaladt,
nem foglalkozva senki érzésével sem,
csak vitt mindenkit egyre távolabb mintha el akarna rabolni.
Igen, szülői házam egyre távolabb lett,
de vígasztalt a tudat, hogy engem Pesten valaki vár.
Egy szív! Egy szerelmes szív, mely értem dobog,
engem szeret és érzem titkon minden pillanatban rólam ábrándozik.
És én is róla álmodozok.
Elképzelem, ahogy e "csoda" egyik vége szívembe nő,
majd a végtelenségen hatolva átíveli lágy derekát minden akadályon,
és az Ő szívéig nyújtózkodik. Örökre egybeköti e két szívet, hosszan megpihen,
majd lassan, lassan elhalványul és eltűnik a fellegekbe.
Nem marad utána kosz, sár, latyak.
Nem marad utána semmi, ... CSAK A KÉPZELET.

'98. ápr. 19.

Semmi nem voltál

Küldöm ezt az éneket
igaz szívvel neked,
leírom, hogy e dallamot
soha el ne feledd!

Tudom nagyon jól, hogy
soha nem szerettél.
Bármit mondtam neked
mindig kinevettél.

Mindig énekelted e
borzasztó éneket, s most
én küldöm a dallamot
szeretettel neked.

S mivel te nekem jó szót
sosem szóltál, így bátran
írom neked, hogy:
SEMMI NEM VOLTÁL!

'96. nov.