Fruzsina 2003 május
január, február, március, április (2002 szeptember, október, december)

Május 31.

"az arcok is mintha eggyé olvadnának össze,

s már nem tudhatod,

ki volt ott, s mely helyen,

s ha te nem is, én most már kérdezem...

nehéz kiigazodni,

nehéz úgy lovat váltani, hogy még a régit szeresd,

hogy még a régire esküdsz,

holott esküvésed már hasztalan,

minden mi régi volt,

s rég volt,

ha nem is jó áron,

ha nem is árverésen,

el bizony, régesen - adva van...

részvénytelenül

s talán még a részvétnek is híján

nem jó!

oly sörénybe kapaszkodni veszélyes,

melyhez már nem tartozik ló"

(Szabó Palócz Attila)

(… ez egy ilyen nap. Csendes, elgondolkodós. Minek beszéljem itt szét? Majd holnap, új hónap, új lap is tán… Szeretem a kezdeteket. A fenti vers egészben a www.zetna.org.yu-n. A vendégségnek pedig ezennel vége)

Május 30.

késő emlékezés olyan alkalomra

melyet ha kihasználtunk volna,

a sajnálat sem lenne,

hogy lám, lám, e szegény ember

pedig meg sem tette.

botmerev napsugártól

szétnyíló ing varázsol:

barackszín melleken

virágzó bimbók

melyeknek delején

megannyi felizzó

férfimosoly hízik

de a jóisten kalapban

e percben betoppan:

csak önmagában bízik.

(Verebes Ernő)

(Levél: "Valóban, csak néhány mondat arról, hogy a térgörbület miként befolyásolja az egyenes gondolatokat, vagy hogy az idõ dilatációja miért gyorsítja, vagy lassítja idõnként az öregedést. Észrevehetõek bizonyos küszöbök, biztos észrevetted már, amikor egy ember hirtelen megöregszik egy-két hónap alatt, míg azelõtt alig változott valamit. Miféle idõküszöbök lehetnek ezek, melyeken átbillenve, mintha egy gyorsított folyamatba kerülnénk? S ezek úgy néhány évente jelentkeznek, szemmel látható nyomokat hagyva valakin. Az idõ sem egyenletesen rongál, szinte idõt hagy, hogy azt higgyük, elfelejtett minket. Azután meg: hajrá!"

Ültünk a Pöndöl előtt, a depresszió mélysötét gödrébe dobálták utánam a létrát, megmentésem érdekében, közben épp akkor szereztem maradandó sérüléseket. Kapásból elvállaltam, hogy a másik fellépő szövegét (fordítását) is felolvasom, a magaméhoz amúgy sem volt kedvem. Vártuk, hogy elinduljunk, elfogyjon az utolsó korty is, az is egy szomjas nyár volt, mit mondjak még? Felettem a szabad égdarabot néztem, olyan kék volt, mint még soha addig. Beleolvasott a gondolataimba: erotikusan kék. Fehér ingben, mint aki van, nincs. Szellem. Gyógyszerködből szavakra alig, inkább csak színekre emlékszem. Felhőkre még.)

Május 29.

Fénykép

Fölfelé haladva.

Hószilánkokat süvít arcába a szél.

Lehetne csupasz is, széttárt karral;

a szél fagyott pelyheket köpköd.

Mindinkább megéled. Sűrű a köd.

Látása, szíve kitisztul a csúcson.

Fönt van. Fönt, túl mindenen.

Vagy csak most kezdődik, innen?

Erről fényképet készíteni -

Teljesen reménytelen.

(Danyi Zoltán)

(Miért készítek interjúkat? Mert van akikkel roppant jó elbeszélgetni. Minden más ok csak másodlagos. Ürügy inkább. Van aki nehezen áll kötélnek, mert nem érti, hova is akarok kilyukadni? Fejében holmi közönséges interjúk váza él, és azok alapján számít közreműködni. Míg magánban megy a szó, annak mutatja magát, aki.

Amennyire lehet, már amennyire lehet póztalanul! Reggelente, mielőtt tükörbe nézek, gatyába rázom még saját ráncaimat is, saját magam előtt. Aztán párommal isszuk a kávét, és egyszerre már nem is számít az előmunka, visszarendeződnek a dolgok, unom az erőlködést, megroggyan az egyenesre feszítetett derék, póztalanná lesz a mozdulat, a tekintet saját medrébe terelődve néz… Így már jó. Biztonságos. Más szemében sokkal könnyebb magamnak lennem.

Először nem akart kötélnek állni, ez nem ő, írta, és változtatni akart, túl sokat, még a címet is. "Aki a gesztenyéről írt szelíd éneket". Ő, a Danyi. Mondjam, hogy maradt, hogy minden maradt az eredeti szerint? A google is bizonyítja… )

Május 28.

Hajnali burukkolás

Hallottad-e a kertészt sírni,

japánakácok közt ki kószál,

és nyes, ha kell, formáz a rózsán,

hol a zöld sivatag-határszegély?

Homokból bukszust, mariskafát keres ki,

elő a porból tuját, füzet locsol,

a légtért a végtelen esővágy berezgi,

vörösség jelzi: ez itt égig pokol.

Ha vadgalamb téved be estig,

csattogó szárnyakkal keresni

örökzöld lombot, pihenni mély,

mézgás odvat zokogva kér:

nem volt hiába semmi testi

erőkifejtés, emberfeletti erőfeszítés,

aki a kerteket teremti,

hajnali burukkolásra kél.

(Beszédes István)

(Zentán jó. Néha csak a Tisza vonz, néha más. A fenti költőnek van egy különlegesen szép verseskötete: Égvizi séta, déli tükör. Nem abból választottam, mert onnét egyet kiragadni nem ér, igazságtalanság, és az sem biztos, hogy jól reprezentálna. Kertemben viszont gyakran eszembe jut a fenti.  És "a légtért a végtelen esővágy berezgi, / vörösség jelzi: ez itt égig pokol." -- emiatt is időszerű. Még mindig nem esett számottevő…

1999. február 22. kedd -- Messziről Androméda. Ennyi van bejegyezve a régi naplóban. És az is, hogy "Beszédes-est." Más nincs. A többire emlékszem. Hétágra sütött a nap, és közben havazott. Egy hónapra rá kezdődtek a bombázások. (Meg egy napra, a pontosság kedvéért.) A költő, a felesége, és egy színész jött. Különös este volt. Szakadó hóban köszöntünk el. Hó olvadt az Égvizi sétára. A költői est varázsa még sokáig tartott. Messziről Androméda?

A többiekkel a Pöndölben fejeztük a napot. "Itt nincs jövőm". Ilyeneket mondogattak. Az is mondta, aki elment, és azóta már újra itt van, az is, aki elment, de nyoma sincs azóta. És az is így beszélt, aki bár sokáig habozott, de most mégis alákerült az út. Én nem mondhattam semmit: négy gyerekkel, belakott kertemmel, épp akkor özvegyült anyámmal. "Őseink sírja"? Apám már nem marasztalt volna, épp akkor volt egy hónapja, hogy végleg a fejembe költözött.

Május 27.

Szeder indája

Ahogy a félkört

írja szeder indája,

és válladhoz ér,

kolibri szárnya

remeghet így, mint tested,

vagy a gólyahír.

(Bogdán József)

(Gyermekversei között van, az azonos című kötetben. Dehogy gyerekvers ez! A Vajdaság legszebb erotikus verse! Szerintem. Rendkívül erős napkitörések ideje volt, izzó nyár…

A hajviselet sokat elárul. Fekete, váll alatt végződő volt akkor. Bokáig érő, bő, sötétkék ruhám könnyűvé tett. Alig három év múlt, és seszínű hajam néhány centis csak, a ruha pedig rituálisan eltüzelve. Az idő! Az idő! Nem megmondtam tegnap, hogy néha hatalmasat zökken, előrelendül?!

Kétezer nyarán, amit a század legforróbb nyaraként jegyeztünk - már csak úgy, hogy az elmúlt század legforróbb nyara volt… nyeltük a bánáti port, hervadt, és a felhevült kocsiban csak egy rusnya halom lett a reggeli, szép kerti csokor, a padéi temetőbe érve már ki sem mertem vinni. T. Lívia sárga rózsái mellett csak pirultam volna. A gyászmise után ismerkedtünk, akkor láttam először a fenti vers szerzőjét is.

"Új hang", "friss arc", mondták rám, és én boldogan olvastam fel az első díjas riportomat. Akkor még örültek nekem, szálka nélkül jöttem haza, nem is a földön, kicsit felette lebegve. A kék ruhámban.

Különös érzés tudni, hogy attól több, jobb, boldogabb nap nem lesz az életemben - már ami az írással kapcsolatos, kívülről kapott "boldogságot" illeti. És ajándék volt, hogy ezt már akkor, ott is pontosan tudtam. Ma már a szálka a több, a csalódások sorozata. Mennyi maszk!)

Május 26.

1999-ben jelent meg a Képes Ifjúság kiadásában a Tetszőleges irány, Fiatal költők antológiája. V. G. verse is onnét való.

Szerelmes vers

e vers nem lenne ilyen sekélyes,

ha nem lennék gyomorfekélyes.

de a dal dal marad, hiába marod magad.

a józsef attila józsef attila

kókad a lélek, nyugszik a pilla.

Vége is lesz nemsokára.

Látlak? Ugye! Nem.

Sokára?

(Wyragh Gábor)

(Akkor volt nálunk először. A szobából láttam, amint megérkezett, mire a belső lépcsőn leértem, már ő is ott volt. A ház sarkán szinte egymásnak ütközve találkoztunk.  Sárgás, kissé lenőtt hajjal, fehér felsőben. Esetlenségben talpig. Hirtelen ötlet volt, hogy rátelefonáltam, meleg, májusi, háborús tétlenségben. Mindenki ráért akkor. De egy kicsit késett, mert előbb benzint kellett szerezni a szülei kocsijába, két kúton túl sikerült is. Közben hallott egy viccet, elmesélte.

A fenyők közé tettem a kopott kerti asztalt, és egy damaszt terítőt terítettem rá, csokoládé, kávé. Később Józsi, a hittantanár is csatlakozott, és mások.  Valószínűtlenség. Árnyékba húzódva beszélgettünk, ragyogó nap volt az árnyékon túl, időnként szirénával, repülőkkel szaggatva meg a hangulat. Májusi hangok, májusi színek. Ki mit hallott? Híreket, vicceket is. Azóta nem érünk rá viccelni, és kedv se jut rá...

Egy lelkes tengerentúli azt ajánlotta iméljében (nem viccelt!), hogy 10 000 vajdasági magyar vonuljon fel Budapestre, gyalog, tüntetni. Több ehhez hasonló "buzdítást" kaptunk. Másmilyeneket is.  "Húzzatok innét!"… A férfiak nem mehettek, a határon fizetni kellett… Koromsötét éjszakában gyalogoltunk, megosztottuk félelmeinket. "Ne az utcán gyere haza, kisfiam." Szállóige lett belőle, ahogyan az aggódó anya utasította Újvidékről hazainduló fiát…

Miről jut most mindez eszembe? Ebben a békében már százfelé vagyunk, senki sem ér rá, magánkörök, magánutak ideje ez…)

Május 25.

Kérdés

Föltettem a kérdést

rögtön a kezdetben,

először

a kezemmel a kezedben,

vagy már ezelőtt,

amikor megláttalak,

mert leomoltak köztünk a falak,

de lehet, hogy még előbb,

amikor név és alak

lettél, mert elgondoltalak.

Teveled bennem

lehet-e nélküled lennem?

(Sáfrány Attila)

(Elképesztően álmos vasárnap. Flamenco, gitár. Most ez se pezsdít. A szomszéd vett egy malacot. Eddig nem volt neki. A baj csak annyi, hogy hat méterre az ablakainktól van az ól. Szóval, semmi nem jut eszembe, és ilyenkor jobb nem erőltetni. Majd holnap. Ja, nem az erőltetés, a kedv lesz több. Mert azt is megírhatnám például, amit Verebes Ernő írt a múltkor: az idő néha mintha állt volna, és azután hirtelen meglendül, kizökken, és rohanvást hozza be a lemaradást. Néha elbambulva nézem a kezemet, kezd zörögni rajta a bőr. Lélekben fiatal maradni? Ja, Fruzsina, a havas erdőben várja, hogy visszatérjek hozzá. Hamarosan. Ki-ki olvassa ki innét a saját üzenetét. Aki volt, az megmaradt. Szép napot!)

Május 24. (A sarokba volt begurítva, festetlen szobában, még a nedves malter szaga is érződött: egy kőgolyó. Ezen épp jó lesz ülni, mondta valaki, és kipróbálta. Háttal álltam a szobának, a golyóval, a sarokkal szemben, és vártam, hogy átadja a helyet az a valaki. Biztos voltam benne, ezentúl az lesz a kedvenc helyem, mert akkor két oldalról védve, biztonságból szemlélhetem azt, ami előttem történik. A kőgolyón ülve. Álom volt, csak nem akartam azzal kezdeni, hogy "azt álmodtam, hogy…". Beúszott az ébrenlétbe is a hangulat, kellemes, bizakodó érzetet hagyott maga után az álom. És miért is mellőznénk életünk álomképeit? Mennyi sok idő múlik el alvással, álmodással, és szerintem könnyelműség nem foglalkozni vele. Ennyit az álmokról.

*

Délelőtt karikáztam egyet, régen nem látott ismerőseimhez vetődtem be, kedvenc utcámban laknak, ahol még földes út van, közel vannak egymáshoz a házak, paprikásnak illata keveredik kamilla, bodza, épp teljes pompájában lévő jázmin illatával. És a hangok! Hegedűn gyakorol valaki, néhány pedálfordulás után már slágerek, odébb tévéhangok hallatszanak a nyitott ablakokból.

Árnyékos udvarban ültünk le, gyerekkoromban is úgy tekintettem arra kertre, mint mesebeli birodalomra. Pedig nem is olyan különös, csak akkor a hagyományos parasztudvar után tűnt nagyon másnak. Otthon az eperfa tövét tyúkok kaparták körül, örökké por volt, vagy sár, átmenet mintha nem is lett volna, az örökzöldet csak a bukszusok  jelentették, és persze a karácsonyfa, karácsonykor. Hamarosan a pénzre terelődött a szó, azután a politikára - milyen világ ez, ahol a kisember másról se beszél? Felhoztuk régi emlékeinket, közös kirándulásokét, előjött a palicsi villa is, ahol egyszer együtt ünnepeltünk. Megörökölték, mondják, eladni szeretnék, és mivel én értek hozzá, tegyem már fel az internetre is, hetvenezer euró, a híres fürdőhely elitkörnyezetében, tágas területen, korabeli épület… Jól van, ne meséljék, állítottam le őket, hiszen tudom. Néhány napja jártam is arra, csak a két öreg platán hiánya tűnt fel, sajnos, ki kellett vágni, mondják. Kár értük, a szomszédságban épülő csicsás, tornyos palotákra én nem is emlékeztem. Fellendülőben van ismét a hely, ebből is látszik. Nos, megtettem, amit a régi barátság megkíván, a többi már nem rajtam múlik, közhírré tétettem. Fotóm sajnos most nincs, de régi fürdőhelyek mini-kastélyait, zöldre festett rácsozatú teraszait aki látta, vagy ha csak képen is, az elképzelheti…)

Május 23. (Levél, Hegedűs Zsolttól: "Tavaly a nyár kivételesen nem egy csütörtök délutánra esett. Májustól szeptemberig jó ha egyszer esett az esõ Stockholmban. Svédjeim kedvenc depressziójukra várva senyvedtek az árnyékban. Esténként flekkeneztünk, fürödtünk a langyos tengerben, forró sziklákról néztük a napnyugtát. Egy fia szúnyog nem volt... Azon a bizonyos esõs napon a zápor után patakban folyt az utakon a víz. Gumicsizmába ugrottunk és kimentünk gilisztát ásni a közeli erdõbe. Az ásó kelletlenül csikorgott, a kifordított fűcsomó gyökerei között vidáman porzott a föld. Egy fia gilisztát nem találtunk."

Fanni kirándulni ment az osztályával, lekísértem, ő is izgult, én is. Emi egész délután régi házakat volt fényképezni, egy riporthoz kell - nekem. Örömömre az én szememmel látott, és rögzített. Közben kaptam levendulát, még elültetésre vár. Egy hegyesi tanárnőtől, aki otthon eszperantóul beszél a gyerekeivel - három van nekik, vagyis eszperantóul is. Érdekes riportot lehetne készíteni náluk, de nem akar kötélnek állni. "Királykutató" dr. Celler Tibor királyi kuncsaftjainak leveleit is ő fordította, legalább három nyelvből. Három kisgyerek, háztartás, szemináriumok, továbbképzés, különórák, kert, virágok elképesztő mennyiségben… Némelyik nő hat másik helyett él… Valamikor én is elkezdtem az eszperantót. Gisbaldo, ennyi maradt meg bennem, az se biztos, hogy így írják. Viszontlátásra.)

Május 22. (Falus Juli ismét képpel lepett meg, íme. "Esős", írja róla. Varázstánc kellene ide, bűbáj, hogy hulljon is végre az eső, ne csak ígéret lebegjen felettünk! Mert csak az van: hatalmas, súlyos, szinte fekete felhők vonulnak, olyan, hogy ha nem lenne más tapasztalatom, azt hihetném, mindjárt leszakad az ég, elúszik a falu, tó lesz ebből a gödörből, ahol három centinyi nedves talaj alatt porzik a föld… De nem lesz, mert itt ilyen, mindig. 

Egy helytörténésszel készítek beszélgetést. Először csodálkoztam, hogy nem hegyesi születésű létére miért épp ő foglalkozik ennyit ezzel a faluval? Nos, megtudtam, hogy hamarébb lesz betelepülőből helytörténész, mint itteni születésűből, mert aki örökké itt élt, annak sok dolog szóra sem érdemes, észre sem veszi.

És Szabadkán is voltam, Palicson keresztül. Esett, esett, esett, egészen hazáig. Falunk határában van egy "nagy hídnak" titulált felüljáró, általában az a választóvonal - addig esik, azután semmi. Na, most kicsit tovább, befelé a faluba érve lett vége, a kertemben már csepp se. A kert, ismét… Reggel ahogy motoztam benne, hirtelen számba vettem, kit is érdekel, hogy ott mi, hogyan néz ki? A borostyánnal benőtt, bodzás, akácos, szedres birodalomba szinte csak párom, Fanni és Emília jönnek ki, már a nagyobb lányaimat se izgatja különösebben. De nem bánom, itt valóban nem érdekel, hogy munkám eredményét látja-e más is…)

Május 21. (Levél, ismét. Azt írja, hogy ha a napló kitárulkozás, akkor én miért rejtőzöm? Többet akar, írjak neki legalább magánban... Másról is, arról is, hogy mi van felénk, hogyan élünk, milyen a hangulat erre? Többet akar "kiterített vásznaimnál". (A vásznak a seben voltak. Vers a múltból, abból a két szó, a körmök között.) Tényeket akar? Napilapunkban elérhető. A múltkor már magam is megsokalltam (gondolom, hogy mások is) az anyagi helyzetünk taglalását, nyafogássá lett végül, ezért figyelek mostanában rá, hogy sort se rakjak ide. Minek? Még mindig az emberiség jólétben élő tíz százalékához tartozunk.

Talán most a gazdasági bűnözést veszik sorra… Közben olyan jóslatok is vannak, hogy a neheze még ezután jön. Tömeges tiltakozások várhatók. "A méltóságteljes életre való jog régebbi a többi jognál", olvastam valahol. Mit írjak ezekről a dolgokról? Esetleg csak a következmények megírása esik kezemre.

Ma ismét az újságokat rakosgattam, félrerakott interjúk, riportok kerültek újraolvasásra, olyanok, amikből van mit tanulnom. Nemcsak nekem lenne. Közben egy csillagásszal kezdtem interjút, de mindjárt az elején el is ment tőle a kedvem: kérdésekre tud válaszolni, de "gondolati kószálásokra" nem alkalmas, írja. Nekem épp olyan ember kellene, aki nem csak kérdezz-felelekre, de "gondolati kószálásokra" is vevő. Eszményi, vagyis kedvenc beszélgetőtársam, a szabadkai mgr Hovány Lajos vízépítő mérnök, aki ma este kap rangos elismerést Szabadka városától. Vele könnyű beszélgetni, és nem munka, hanem öröm az interjú elkészítése…)
 

Május 20. (Sáfránnyal ültünk a teraszon, két fakopács haladt lassan felfelé a közeli nyírfa törzsén, a szomszéd kutyája először bizalmatlanul, később megnyugodva jött az asztalhoz, nagyokat szuszogva hevert el mellettünk. Kiskutyái lesznek. A madarak között is felismerhetők az ideiek, apró szarkák próbálgatnak hangot, szárnyat. Sáfránnyal a reggeli dolgokról beszélgettünk, jó szél került alám, mondtam neki, alá is, felelte ő. Persze, bizonyítékunk nincs erre, csak érzet, de mindenképpen jó, munkára ösztönöz, és majd a munka eredménye lesz a bizonyíték a "jó szél" tényére. Melyik az ok, melyik az okozat? Hát nem mindegy?

Hitre, vallásra terelődött a szó, a tegnapi naplómra, ahol a mondatok szinte csak utalások voltak a lényegre. Hogyan tanított az apám hinni, kérdezett rá. Elmeséltem, hogy alig három mondattal: a nyárfa alatt, fölfelé nézve, meghallatva velem a hangon túlit is. Ne legyek soha annyira öntelt, hogy azt gondoljam, hogy én vagyok a teremtés csúcsa, és hogy rajtam túl, felettem nincs semmi. Ezt mondta. És azt is, hogy a csúcson roppant magányos az ember. Jeges magány. Diktátorok sorsa. Az Isten helye. Az Isten magánya.

Öregapám is fölfelé nézésre szoktatott, templomok hidege helyett a végtelenben dideregni. Kalandozásaink alatt még sem hagyott elszállni, fogta a kezemet, a nyári nappal melegétől langyos kőlépcső is biztonsággal marasztalt. Két férfi között nagyanyám volt a józanabb gondolkodású. Valamiből élni is kell, és az égi magas helyett a földre szegeztette tekintetem. Mindig csodálom, máig, ha terem valami a semmiből, ha kosaramat megszedhetem a gyümölccsel, akár mennyit dolgozok vele, akkor is ajándéknak veszem… Vele a magas csak az esőhozó felhőkig terjedt, és mindig háttal a napnak éltünk. Miért? Mert reggel még mögöttünk volt, amikor a kaszálóban gyalogoltunk - soha sem kerékpározott -, és mire indultunk haza, régen lefelé tartott, az ellenkező oldalon. Vele egész életemben az árnyékomat szerettem volna túllépni egyszer, de soha sem sikerült. Most már nem is igyekszem, mert amióta eltemettük, ő lett az én árnyékom…)
 

Május 19.

"Tehát a tér nem örök.
Az anyag, az idõ se már.
Isten nincs. De hát valami
csak van, ami
mégis, mindenek fölött
(vagy alatt),
minden pusztulás után is:
van,
marad." (Jónás Tamás)

(Mindig hajnalban nézem meg a leveleket, a néhány honlapot. Ivánt is ekkor olvasom. És jut is sorairól eszembe ez-az. Én tudom, hogy szeret az Isten. Megfoghatón túliságnak gondolom, sokkal többnek, mint amennyit bármelyik vallás képes bemutatni, szent könyveibe, templomaiba szorítani belőle. Hite ne lenne annak, aki jót cselekszik, szeret és célja van? Nem vallásos... De hát az ateizmus is egy vallás. Kicsi öregasszonyok imájára rá kell figyelni, az övéké könnyen talál meghallgatásra, mert csak ritkán akarnak önmaguknak valamit, fohászukba kapaszkodva, azon lebegve vannak még, még egy kicsit… Egyedül Istennél engedhetem meg magamnak, hogy ne én szeressem őt, mert ő szeret engem. Ez a szeretet elég ahhoz, hogy az embereket szeressem, nagyon, és feltételek nélkül. Minden vallás közösségbe terel, de egy közösség van, aminek szentnek kell, hogy legyen: a család. Elvek, meggyőződések alapján közösséget alkotni… az már más. Nem szeretet, hanem érdek. Akiben a jóság benne van, annak hite van. Büntető, parancsoló, törvényeket soroló istenekben nem tudok hinni, nem alázatot váltanak ki belőlem, hanem dacot, ellenkezést. Még túl fiatal vagyok, és nem látom a lényeget? Imám a kétségbeesésben, a "majd lesz valahogy", mert mi lenne velem, ha a rosszban, a kilátástalanságban nem remélhetnék valamit, amit rajtam túlterjedve is van? Mindig megmenekültem még. Ebben hiszek, hogy ha jó a cél, ha értelme van, akkor lesz rá megoldás is. Apám a suhogó kanadai nyárfa alatt tanított hinni, öregapám a lépcsőn ülve, a Göncölszekeret mutogatva, öreganyám, Babazuza kerteket, kaszálót járva erősített a hitben. Én tehetek róla, hogy hittanórán csak félni tanítottak? Őszinte imára se a nővérek, csak a rettenet kényszerített, amikor a gyerekem volt bajban… És annak az imának volt is meghallgatója, akár van Isten, akár nincs. No igen. Valamilyennek csak kell lenni... Minden pusztulás után is…)
 

Május 18. (Körüljártam a falut, unokákat, lányokat, barátnőt látogattam. Délután indultam, este lett mire megjöttem. Mire benyitottam a kapun, kissé beborult. Akácvirág és bodza illatozott felettem. Alig találkoztam emberekkel, a Pöndöl előtt sem ült senki, és a járműves forgalom is pangott. Virágot vivő asszonyt kerültem el, már a temető közelében, egy másik tortával a kezében ment át az árnyékos oldalra: a torta díszítésről ítélve eljegyzésre. Békés vasárnap délután.

Figyeltem a házakat. Minden utcában akadt üres. Van olyan, amit már legalább tíz éve hagytak félbe, de van olyan is, amit sokkal régebben, ez utóbbi lassan utána pusztul annak, ami helyett építették. Szép, új házak is állnak lakatlan. Néhány éve albumot készítettek róluk szemfüles, élelmes, pontosabban gátlástalan alakok. Nemcsak az üresen állókról, hanem azokról is, amikben még laktak. Néha drága kocsik fordultak be az utcákba, leginkább négyen, sőt többen is ültek bennük, és nézegették a házakat: az albumok nyomán. Fanni még kocsiban ülő volt, amikor megállt mellettünk egy ilyen, idegenekkel teli jármű, faggatni kezdett az egyik benne ülő, hogy melyik házban ki lakik, és hogy magyarok élnek-e az egész utcában. Nem értette, amikor azt mondtam, hogy igen. Magyarul mondtam, zavaromban.

Akkor is ilyen meleg volt, épp így sütött a nap, és az utca épp ilyen néptelen volt. Én egyedül toltam a kocsit az út szélen, ők lassan hajtottak mellettem, a sofőr kikönyökölt az ablakon, eszembe jutott, hogy egyik ismerősünknek így vitte le kezét egy másik kocsi. Egyre gyorsabban toltam a gyereket, lestem az alkalmat, hogy végre beforduljak valahol a járdára. Nem tágítottak, lejárat meg nem volt az útnak azon a felén. Lassítottam, hogy hagyjanak már el, és majd mögöttük vágok át a másik oldalra, de akkor ők is lassítottak… Gyerekrabló rémtörténetek futottak át rajtam.

Olyan néptelen volt ma is a falu, mint akkor. Nem a nap miatt folyt rólam a víz, már megfordult a fejemben, hogy kikapom a kocsiból Fannit, és elfutok vele. Akkor nyúlt ki a kocsiból a hátsó ülésen ülő, és megfogta a karomat. Sehol senki sem volt rajtunk kívül, csak ők, az idegenek, és Fannival én. Semeddig se tartott az egész, csak megszorított, csak szorított egyet a karomon, és végre továbbmentek.

Zárt kapuk, zárt ablakok. Nyáron a fény, a meleg miatt, télen a szél, a hideg miatt leeresztett redőnyök… Segítséget reméltem? Még otthon is remegett a lábam, és miután a gyereket elrendeztem, és elaludt, hisztérikus zokogás fogott el. Pedig nem is történt semmi, csak megijedtem. Már megint csak a fejemben történt valami. Hogy is van az: aki egyszer már élt háborúban……?

Békés vasárnap délután…)

 

Május 17. (Kimentem a határba, megnéztem, hogy mit tett az aszály. A csend, ami a határban vesz körül, most másként hatott rám... Alacsony búzák, kevés szemmel, alulról már sárguló szár… Semmi jó. Férjem műhelye is csendes, azt mondja, lapítanak az emberek, akinek még van pénze, az őrzi, akinek nincs, az meg azért nem javíttatja a gépeket, nem kell alkatrész. Itt volt egy férfi, aki nyaranta aratást vállal, kérdeztem tőle, hogy na, mi lesz az idén, sovány esztendő? Vállat vont, karját keresztbe tette térdig lógó hasán, elvigyorodott, és azt mondta: már akinek, mert neki ugyan nem. Értetlenkedni sem hagyott időt, kifejtette, hogy aki búzát vetett, az nem hagyja száron, akármilyen kevés lesz, learattatja. Az ő fizetsége pedig ugye termésmennyiségtől független… Szomorú látni a kiszáradó kerteket is, mert az ivóvíz kevés - az is, mint a mocsok, olyan -, nem szabad locsolni, persze, van aki betartja, van aki nem.)

Május 16. (Részlet egy mai levélből: "Szépen írod... és szépek ezek a noi titkok... amikre csak ötven év után jön rá a férfiember... ha szerencséje van... " Titkok lennének abban, amit írok? Nem tudom. De azt se, hogy honnét jön az ilyesmi belolem. Jó, ha valakinek tetszik.

Néhány hete nem hallgattam zenét. Most találomra, telitalálat: Kronos Quartet. Ajándék. Valamikor a budai Szamóca utcában élt, most nem tudom hol él, és azt sem tudom, hogy ki ő. Idős férfi, csak a fiát ismerem -- lehet ismerni a másikat? Nem, őt sem ismerem, csak láttam. Találkoztunk. Talán találkoztunk, de ez sem biztos. Annyira sajnálom az öregeket… Mennyi mindent elvisznek magukkal. Megérzi-e, hogy örülök az ajándéknak? És mi akadályoz meg benne, hogy kikeressem az imélcímét, hogy ezt megírjam neki? Ilyen az ember, a jóság is megriaszthatja, gyanakszik, félve húzódik el. Durván hárít esetleg…
*
Tegnap eldugtam magam elől egy almát, hogy legyen reggelre. Ebben az a lényeg, hogy elfelejtem. Azt is, hogy mit dugtam el, és azt is, hogy hova. A tudat marad, hogy van valamim, valahol. Ez jó. Egyszer csak eszembe jut. A tegnap levetett ruhám alatt volt, de most nem is kerestem, nem is jutott még eszembe, hogy keressem, úgy akadtam rá. Jobban szeretem, ha előtte egy ideig hiányzik, és csak akkor találok rá, ha már nagyon.)

Fruzsina

Mi közöd az erdőhöz, kérdezi. Mennyi út a fák között, mondja, már nem is nekem, és elindul valamelyiken. Mit kezdenék vele, ha az enyém lenne… ha ez a férfi az enyém lenne? Ahogy forgatja a kezemet, nincs is mihez hasonlítanom, hajnalban lenne jó vele, mély, álmos reggelben… Van teljes önátadás? Forogni kezdek, felettem a leveletlen fák koronája forog, minden fa egyetlen fa lesz. Elszédülök. Lehajtott fejjel vagyok már, megfogja az államat, felemeli a fejemet, a tekintetem csak a szeméig ér fel. Benne vagy minden soromban, gondolom, mi kell még, nincsen másom, csak amit leírok. Meg nem kaparinthat, és én sem tűzhetem táblára, ahová gyerekek a megfogott lepkét, vagy gonosz nők a kiszárításra ítélt férfiszíveket. Ilyesmikre gondolok, közben elszégyellem magamat: nem akar ő birtokolni engem, és én sem akarom, hogy rabszolgám legyen, ettől borzasztó ez az egész. Szabadok vagyunk. Maradunk, önként, furcsa szerelembe esve, és aki megérti, elindul keresni valami ehhez hasonlót. A tekintetem szeméig ér, már két tenyerébe fogja az arcom, benne vagy minden soromban, mondja. Ő az, aki kimondja, amire én csak gondolok. Soha sem lehetek erősebb, mint ő… Kinek van ideje itt a lélek finomságaival vacakolni, kinek van ideje az árnyalatokkal vesződni - ezt kérdi levelében a másik, aki egyre dühödtebben támad, azt hiszi elér vele, vagy talán tudja, hogy nem, és éppen attól vadul, egyre jobban. Rákattint a Fruzsinára, már benne van a képben, az esti erdő halványuló, gyengülő fényeiből néz szembe velem is... Vakszobában laksz, írta legutóbb, ablaktalan, fekete világából…
 

Május 14-15. (Nem is értem, minek ide hűtőszekrény, belenéztem, no, mit főzzek, két joghurt, egy doboz margarin, két élesztő, két liter tej… A tejből túrót készítettem (két napja lejárt a "rokja"), és mi másba is fogtam volna, ha nem pogácsa sütésébe? Most épp a második tepsivel sül, ilyenkor jut a két nagyobb lányoméknak, anyósomnak, anyámnak, és mindig akad valaki a szűk körön kívül is, aki szintén részesül a jóból -- már ha jó lesz a végeredmény. Anyáméknál mindig hat személyre főztünk, ott öregapámék éltek velünk - vagy inkább mi ővelük? Azután férjhez mentem, gyorsan hatan lettünk itt is, most meg hogy csak négyen vagyunk, az nem jelent semmit, a lábas, a fazék ugyanaz, a megszokás kizárja, hogy kisebbeket szedjek elő. A pogácsa adagja is maradt a régi. Másodszor fordulok vele a kertbe, azt mondják a gyerekek, hogy ehető. A párom nem szól semmit, kicsit később pedig azt, hogy el sem tudja képzelni, hogy más pogácsáját egye… Hm…,hm…roppant hízelgő, de akkor mitől leszek gyanakvó?)

-- Fruzsina --

Ismét úton. Félúton vagyunk, mondta. Rekedt volt a hangja. A kezem már régen az ölemben pihent, szépen, nyugodtan, egymáson a két kezem. Oda csak nem nyúl utána, gondoltam, de furcsamód reméltem, hátha megteszi. De nem tette meg, a szakállában matatott, mint aki töpreng valamin. Lopva néztem. Hozzá sem értem még, de mintha mégis ismertem volna szőrzete selymét. Illatot éreztem, különös gondolatok kavarogtak bennem. Kívülről láttam egy asszonyt, a naftalinszagú bársonyszoknyást, kalapban, fényes kabátban, porfelhőben, tükör előtt, tükörben perdülni. De a zenére nem is mertem gondolni, biztos voltam benne, hogy most nem szabad a könnyebbik utat keresnem, nem kell a segítség, túl nagy a tét. Próbáltam a fiamra gondolni, próbáltam a rosszabbik oldalára a történetnek, arra, ahogyan megszökött, arra, hogy eddig alig tudtam róla valamit, arra, hogy soha sem küldött lapot az ünnepeimre, arra, hogy ha hírét hallottam, az csak rossz volt.

Megyek a fiam elé, ismételgettem magamban, hol lelkendezve, hol riadtan. Félúton vagyunk, mondta újra a férfi. Igen, sóhajtottam rá én is. Már nem az a nő mondta, aki otthonról elindult. Igen, ismételtem meg, és akkor néztünk először össze, talán ő is észrevette, hogy ez a nő már nem az, aki bezárta az ajtókat, az összes ablakot, a kaput… Épp egy falun mentünk keresztül, itt megiszunk egy kávét, szólt, és már lassított is, megállt. Nem arra vártam, hogy kinyissa az ajtót, csak úgy ültem, ölben a kezemmel. Megkerülte a kocsit, gyere, mondta, és átnyúlt rajtam, hogy kikapcsolja az övet. Szakálla egy pillanatra homlokomhoz ért. Valóban selymes volt, mintha már éreztem volna egyszer. Elköszönéskor? Találkozáskor? Nagyon régen?

Kétségbeesetten kívántam vissza a gyerekségemet. Hogy ne kelljen gondolkodnom, gondoskodnom. Hogy lehessek csak úgy, bele a világba… Sokáig vacakolt az övvel, talán három lélegzésnyi idő is volt az. Ostoba helyzet. Azt szerettem volna mégis, ha soha se lépek ki belőle.

Május 13. Még nincs felejtve a tél hidege, a tizenkét fokban való didergések, de ez se jó, ez ló másik oldalára esés: éjjelente huszonöt fokban fulladozom. Előnye az, hogy alig várom a virradatot, ötkor már kapirgálok, locsolócsövet szerelek, nyitogatok mindenfelé, főzöm a kávét, a teraszon kinyújtott lábam a kertbe ér. Talán ma az utolsó kánikulás nap ebben a májusban, bár előre ezt soha sem lehet tudni… És csak nem bírtam ki, itt a kép, a reggelemről.
*
Azt mondta, ne várjam, hogy lelkizzen velem. Indokolatlan volt érezhető dühe, úgy nézett a szemembe, mint aki máris védekezik. Nem is kérdeztem tőle semmit, dehogy akartam én faggatni! Kivárom amíg megszólal, gondoltam magamban, mert neki kell a szó, nem nekem, neki van baja, nem velem, hanem magával… De akkor miért tesz úgy, mintha én volnék a bűnös, az oka valaminek? Hat lépéssel odébb ment, bele a kertembe, otromba léptekkel taposott a májusi szegfű éppen kinyílt csomóiba. Lehajolt, és leszakított egyet, de biztosan nem tudta, hogy mit csinál. Azután visszaült mellém, és várta, hogy kérdezem. Szerette volna, hogy továbbra is ellenkezhessen, és a végén az legyen a látszat, hogy erővel szedtem ki belőle. Én sem szeretem az elutasítást, tehát nem is kérdeztem. Amúgy sem volt szükségem a szóra, hogy tudjam, mi van vele. Az első találkozás már mindent elbeszélt, az első szemébe nézés elég volt. Még mindig a szegfűt szorongatta, a meggyötört virág pedig az egyre erősebbé váló illatával tiltakozott…

Május 12. Múlik a május, vesznek estéi… Mindent nem lehet, Kiscsillagom! Akinek a reggel kell, az estét nélkülözni kénytelen, nyolckor álmos vagyok... A hajnal már a partban talál, kosárnyi vakondtúrások halmait lapátolom talicskába. Melegünk lesz megint. Teri néni azt mondja, hogy az a madár felettem csalogány, apró, nem is értem, honnét jön belőle annyi ének. Arra gondoltam, lefényképezem, diktafonra veszem a hangot… Szerencsére nem lett belőle semmi, mert minek mindent rögzíteni, elszáll annak a lelke, oda lesz az elmúló pillanattal. Szépelgő kedvesem mondta, magának talán, vagy csak a póz kedvéért, hogy a nőben legszebb a jelen pillanat, ami vissza nem hozható, a sóvárgás utána a jó... Én erre azt, amit már a tegnapi levélben is, meg azt is, hogy ha már sóvárgás kell, akkor inkább a majd után. A rigó is belefütyült, mint templomdíszítés közepébe a plébános, szakrális hely ide, szakrális hely oda, úgy füttyögött, mint vásott, neveletlen kölykök. Ezt már barátnőm mesélte, első áldozás volt tegnap, süteményt hozott, a napos teraszon ültettem le, a szoba ilyenkor olyan, mint a kripta. Azután a szegedi jött, elmondta, hogy épp min dolgozik, boldog voltam, hogy megértettem, lám, ragadt már rám ez-az. És jöttek mások is, bár hétfő van, micsoda szabadság ez, itthon vagyok nekik. De lassan nekem is menni kellene valamerre, mert ha nagyon jó is itthon, előbb-utóbb túlságosan lehúz, beleragadok, lelassulok, elfogynak a benyomások, veszélyes ez annak, aki ilyen magábafordulós. És még kihasználom ezt a rövidke vízummentes időt, megkeresem azt a Pestet, azt a Budát, amiről már régen tudom, hogy csak a hozzám hasonlók fejében él úgy, valójában nem is olyan, amilyennek mi képzeljük. De jól van ez így. Ilyen forró napokon fog el a mehetnék, első randevúnk is szörnyű melegben volt, álmom városa olvadozott, én is vele. Furcsa most, ahogy írom elfog a nosztalgiához hasonló érzés, de még sem az, ez valami más, sokkal több és egyénibb… Csomagolok, mindenféle emberrel beszélek meg találkát, kivel itt, kivel ott, és majd bolyongok egyedül találkozási pontokat keresve, régi emberekben az újat keresve, régi ismerőseimben a régi magamat remélve, hogy erre az újra helyesbíthessem, persze csak akkor, ha kell nekik, aki most vagyok. Ilyesmik járnak az eszemben, forró huzat jár körülöttem, kinyitottam a padlásszobába vezető ajtót, az ablakot, és jegeskávé helyett forró csokit hozott a párom. Csók mindenkinek, szép napot!

Május 11. Levél

>   nem tudom, válaszoltam-e már erre a méledre…

Még nem, de tudtam, hogy majd fogsz, amikor neked lesz rá szükséged. Amikor írtam a levelet, nekem volt szükségem arra, hogy Neked írjak.

>    mi tart életben, Fruzsi?
>    ne sablonosan válaszolj. kétségbeesetten, őszintén kérdezem.

Például akkor az a vers, amit Tőled olvastam. Tehát az álmok. Vagyis az álmaim. Mert sokat kínlódom saját magam miatt. Hogy nem tudok csak magamban, magamnak lenni. Szeretek adni, titkon talán azt hiszem, hogy ha nekem kell, akkor majd kapok is. De sokszor csak azt kapom, hogy adhatok. De ez nem panasz, és nem is rossz. Csak néha, de akkor nagyon. És olyankor kell a meleg, annak az embernek a melege, aki szeret (vagy csak azt hiszi, én meg szívesen hiszem el neki). A bore melege is, és egyáltalán -- ilyen csak egy van. Szerteszét élek, több valakiben, és elveszettségemben amelyik énemet erosnek hiszem, abba kapaszkodom, ő a deszka a vízen. Néha Te vagy az. Néha mások. Sorsnak, Istennek, kinek azért vagyok hálás, hogy tudok kapcsolatokat teremteni. De egyedül vagyok, most is, és ez nem baj. Néha azt is megcsalom, akit legjobban, és aki engem is a legjobban szeret. Ez valami más csalás. A volt és a lesz tart, a lehetett volna nem érdekel. Nem álmodozom, csak várok. Várni jó. Nem légvár ez, nem emészt energiát, inkább feltölt. Az ismeretlenre várás jó, ezért érdemes, hogy mi lesz holnap. Vagy a következo percben mi lesz. Tőled ez a levél se mostra volt várt, jöhetett volna bármikor, mégis itt van. A szavak, amikben benne van valaki…

Május 10. A madarak és a fák napján ültem a kertvégi cseresznyefa tövében, és teljesen tudatában voltam annak, hogy nekem milyen nagyon jó dolgom van. Tizenhárom éve kezdtük megteremteni ezt a magánparadicsomot, ami ideköt bennünket (birtoklásérzet?), most és remélhetőleg mindörökké. Tavasztól a hidegekig nyaralás. Dolog van vele rengeteg, de itt semmit sem elengedhetetlenül fontos, ha vadul a táj, hát vaduljon, ne motoros fűkasza legyen benne az úr, ne az elvárás, holmi asztallap simaságú kert elképzelése miatt. Most épp térdig ér a virág (mert nem mind fű, sőt az épp alig), tisztára gyönyörűség a borotvaélű kaszával a suhintás, párom szerencsére nem ér rá, marad nekem az egész élvezkedés. Óvatosan kerülgetem a frissen sarjadt hajtásokat, fa lesz azokból, többnyire szilva, de az évek óta hűséggel termő őszibarack gyerekei is csak maradjanak, megnőnek, teremnek majd, ha az öregje kidől. A lassan tönkremenő tó két új békával szaporodott, de hogy mitől van az, hogy nem riadnak lépteinkre, és a madarak is bevárnak bennünket… itt nem a félelem az úr. Néha mégis találok vadgalambtollat, egy morcos kandúr garázdálkodik erre, csirkéket is elhordott a szomszédból, és a kismacskákat sem kímélte, sorra fojtogatta őket. A szomszéd menekültek kutyája is bejár, de az nem bánt semmit, és az ismerős macskák sem vadásznak. Szóval, igazi paradicsom. Ma egész nap ki-bejárás volt, hol férjemhez, hol hozzám, hol családtagok, rokonok jöttek. Néhány éve még bosszankodtam, azt hittem, hogy az ücsörgésekkel valamit elmulasztunk, valami fontosabbat. Mi a fontosabb? Talán az ablak lemosása, vagy a műhelyben a söprögetés? Ugyan már… kihozom a teraszra a kávét, a Pelinkovácot (azt mondják, keserű, mint az Unikum), leülünk, én szerényen a kedvezőtlenebb kilátást választom, a vendégnek csak maradjon a kertből a legelőnyösebb… Közben rigók, galambok, szarkák, verebek, és fogalmam sincs mifélék még, de sokan, sokfélék jönnek inni, a fészkek a bokrok aljában vannak, a fákon, ablakom hiányos szigetelését is kikezdték a verebek… Fák, madarak között vagyunk egész nap. Tegnap is, ha élünk, akkor holnap is De van itt egy tévedés: nem csak a ma, hanem minden nap az övéké, kivétel nélkül mindegyik a fáké és a madaraké. Ezt kellene észrevenni, erre kellene időt adni magunknak, legalább ma, május tizedikén.

Május 9.

Tomika (5. rész)

Úgy ült közöttük, mint aki a Marsról érkezett. Lábai túllógtak a padon, sötét nadrágja szálát kihúzta a szék ülőkéje, épp mint egykor. Kezeit nem tudta hova rakni, már az első öt percben elfogta a rágyújthatnék, és ideges lett, amikor az előtte álló egy órára gondolt. Ő volt az egyetlen, aki az elmúlt évekből nem tudott felmutatni semmit. Az idős osztályfőnöknőjük mégis neki szentelt legtöbb figyelmet. Talán azért, mert túl sok elvárással engedte ki az életbe... Mert azt még sem lehet, hogy semmit se tudjon mondani arról, ami a háta mögött van! De Tomika nem tudott. Éppen úgy érezte magát, mint amikor annakidején, földrajz órán elfelejtette a Duna menti városok nevét. Minél jobban nyúzta az oszi, annál inkább hallgatott. Az egyetem? Igen? Tomikám milyen középiskolát is fejeztél be? Építészetit? Mi vonzott a zenéhez? És hogy kerültél a bölcsészek közé? És újságírni is szoktál, Tomika, ugye szoktál? Az I. T. téged jelent, ugye? És miért nem íratod ki a teljes neved? Mert az apád? Kit érdekel már, hogy ki volt, hiszen amúgy sem él veletek. Ugye nem él veletek? De pénzt azért küld még? Jól van, Tomika, leülhetsz. Megizzadt, mire végre, le. A többiekhez egyenrangú félként fordult, csak vele beszélt úgy, mint egy hülyegyerekkel. Az osztálytársaival komolyan, komoly dolgokról, az élet dolgairól beszélgettek. Hány család? A harmadik házasság? Már tíz évesek az ikrek? Megéri a tejjel vesződni? Mennyiért veszik át? Az apád él még? Ilyesmiket beszéltek. Tomika alig várta, hogy vége legyen. Húsz osztálytársa között ő a különálló huszonegyedik. Aki nem vitte semmire. Nem nős, nincs diplomája, saját lakása, üzlete, munkahelye sem, sőt még nem is jár senkivel. Egyszóval, csődtömeg. A vacsorára már nem is ment el, vett két üveg sört, és megnézte A legutolsó láncszemet, azután lehívta a leveleit, válaszolgatott is ennek - annak. Elfogta a versírhatnék, és közben egy-két statikai számítást is elvégzett. Hajnalban lefeküdt, az eltökélt szándékkal, hogy holnaptól minden másként lesz. De reggel egy jó álommal ébredt, és minden változatlanul folytatódott tovább... (vége)

Május 8.

Tomika (4. rész)

Tomikának amikor nem sikerült beírni a második évet, gondolta, elmegy dolgozni. Versek helyett kérvényeket fogalmazott. Fél év után sikerrel járt, és a helyi Vaslavór felvette portásnak. Valamikor az apja is portásként kezdte, most pedig lám, Svájcban tengeti az újgazdagok sivár életét… Tomika apja sorsát szem előtt tartva szorgalmasan nyitotta, zárta a kaput, míg nem a főnöke úgy gondolta, hogy a három elkezdett egyetemen csak szedett össze valamit, és megtette részlegvezetőnek. Mivel Tomika új ember volt, a vén, öreg rókák sokszor bolondot csináltak belőle, de alapjában véve szerették. Amikor megalakult a szakszervezet, őt választották meg elnöknek. Eleinte azt hitte, hogy megtiszteltetés, de gyorsan rájött, hogy ez olyan kitolás, amin nem is lehet nevetni. Ettől kezdve a főnök nem nagyon szívlelte, sőt, egyszer mondta is, hogy hálátlanság, amit csinál. Tomika önérzetesen megjegyezte, hogy ha az igazgató úrnak tiszta a lelkiismerete, akkor nincs mitől tartania. Sajnos, az igazgató úr ezt meghallotta, és ő is megjegyezte magának - Tomikát. Tomikának attól kezdve egy perc nyugta sem volt, dolgozott, vezette a részleget, járt a szakszervezeti gyűlésekre, törvényeket magolt, panaszosokat fogadott, jegyzőkönyvet másolt, postára járt. A számítógép, a versei, a rajzai mind hátérbe szorultak, sőt, a hegedűjéhez sem nyúlt hónapokig. Az igazgató egyre több terhet rakott a nyakába, a munkatársai egyre több panaszt zúdítottak rá, a szakszervezet ágazati főnöke pedig tohonyasággal vádolta Tomikát, akinek pedig a nagy igyekezettől földig lógott a nyelve. Alig hogy érvénybe léptették az új munkaügyi törvényt, a Vaslavórból elküldtek hét munkást. Tomika, mint a Vaslavór szakszervezeti elnöke kellemetlen helyzetbe került. A hét munkás hozzá fordult panasszal. A szakszervezeti tagok elméletben az elbocsátás ellen voltak, de a gyakorlati szempontokat figyelembe véve helyeselték a vezetőség döntését. A hét munkás bűne ugyanis az volt, hogy - szó szerint, és nem átvitt értelemben - nem voltak tiszták. Egyszerű fintorgással, majd látványos kerülésükkel, és a későbbi, hivatalos felszólításukkal sem értek el eredményt. Tomika utoljára december folyamán, a szakszervezet és az igazgató bizotság nevében nyomatékosan felkérte őket a heti egyszeri fürdésre, és külön kiemelve a közelgő ünnepeket… de hiába volt minden, azok továbbra is rontották a levegőt. Amíg a Vaslavórban nagyobb piszkosságok is vannak, ne velük törődjenek, mondták... és nem felmondási ok, hogy ha valaki büdös, vagy tetves…. Sajnos, tévedtek. Tomika, bár tudta, hogy a jóérzése ellen vét, hivatalból mégis próbált szólni az érdekükben. Erőtlen szavait meg sem hallgatta az igazgató. Lerázta, azzal, hogy dolga van. Tomika már a titkárság folyosóján ment, amikor utána szólt, hogy különben is, ne nagyon ugráljon, mert még négy munkásnak felmondhat, és bár Tomika rendszeresen fürdik, de az utóbbi időben túl erős arcszeszt használ…. (folyt.köv.)

Május 7.

Tomika (3. rész)

A Létra, című irodalmi laptól e-mailt kapott, hogy a beküldött négy soros verse közlésre alkalmas, lesz szíves rövid életrajzot küldeni. Szerényen, névtelen szeretett volna maradni, de az anyja kikotyogta a főszerkesztő feleségének, hogy az I. T. betűk mögött Iván Tamás rejtezik, vagyis Iván Mária, szerkesztőségi takarítónő egy szem kisfia. Bár a büszke és elfogult édesanya vállalta, hogy az életrajzot a titkárnőnek gépbe mondja, a szerkesztő ragaszkodott hozzá, hogy az érintett írja meg. Tomika egy hétig írta. Számtalanszor újra kezdte, mindig mentve a régi változatot is, hátha később még visszatér hozzá. 1972. február 3-án születtem… Eddig mindig könnyen eljutott, csak a folytatással szenvedett. Minden apró részletet nélkülözhetetlennek vélt. Egy hét után mégis a legelső írást adta át. A lapzárta miatt idegesen toporgó küldönc megvárta, hogy Tomika kibányássza a kinyomtatott változatot a heti szemét alól. Nem azért, mert az volt a legjobb, hanem mert közben a gépe vírust kapott, és minden írása elveszett belőle. De szerencsére a legelsőt kinyomtatta. "Iván Tamás vagyok, 1972. február 3-án születtem, a helyi egészségházban. Mancika, a bábasszony, és apám, Iván András egybehangzó véleménye szerint életre képtelenül. Az orvos, miután belenézett a borítékba, azt mondta, hogy még nincs veszve semmi sem, ez a baba sokra viheti. A szomszéd város kórházába, nyolc hétre inkubátorba kerültem. A családom mesélte, hogy anyám sokat sírt, és a rokonok is legyintettek, amikor meghallották a részleteket. Apám rokonai anyámat okolták, anyám szülei pedig apám felmenőit. Azt is mondták, hogy anyám kislányt szeretett volna, bár ő soha nem ismerte el. Hat éves koromig szoknyában és fodros ingben járatott, és göndörítette a hajamat. De apám nem emiatt ment el. Az volt az elve, hogy egy igazi férfi igyekezzen... És a faluban már nem volt keresnivalója. Maradása sem, mert a felszarvazott férjek részéről egyre több zaklatásnak volt kitéve. Anyámnak is betelt, és egyszer megleste. Apám az ablakon ugrott ki, amikor anyám az ajtót nyitotta be. Azoknak az emléknek hatására írtam első verseimet, és az építészet is akkor kezdett foglalkoztatni. Házakat rajzoltam, ahol az ablakok kivétel nélkül ráccsal voltak ellátva. Anyám szerint börtönt rajzoltam, mert a rácsok mögött apámat vélte látni. A zene nagyapám miatt lett része az életemnek, a helyi citeraegylet alapító tagja volt, és néha szaxofonozott is." … és így folytatódott, tizenhét hosszú oldalon át. A főszerkesztő a négy soros vershez túl hosszúnak találta. Tomika meglepetten tapasztalta, hogy alapos meghúzás után csak annyi került a lapba, hogy "Iván Tamás, 1972, Feketesár." (folyt.köv.)

Május 6.

Tomika (2. rész)

Tomika semmit sem mond azokról a beszélgetésekről, amik közte és a pszichológusnő között zajlanak. Az apa fizeti az analízist, bírja, jól megy az üzlet. Azt tervezi, hogy ha Tomika jobban lesz, kiviszi magával Svájcba, mert mégis csak a fia, és majd az üzletében elhasználja valamire. Csak van valami a világon, amihez különösebb kockázat nélkül oda lehet engedni… De Tomikát mindez nem érdekli. Hat éve jár az egyetemre, ez már a harmadik. Négy éve az analízisre, és pontosan négy éve annak is, hogy hallotta a tévében, hogy akár át is operáltathatná magát lánynak. Először az apjának mondta, mert az a rendje a dolgoknak, hogy ilyesmit az apjával beszél meg az ember. Az elképedés akkora nagy volt, hogy a verebek két napig nem mertek visszaszállni a házuk előtti bokrokra. Az anyja sokáig sírt, és attól félt, hogy ezután majd nem kapja meg a nehezen kialkudott tartásdíjat, amit direkt Tomika miatt fizet az elvállt férje. Pedig ő nem tehet Tomika bolondériájáról, minden szeretetet megadott Tomikának, neki áldozta az egész életét….. És ki merné erre azt mondani, hogy éppen ez volt a baj? (folyt.köv.)

Május 5.

Tomika (1. rész)

Életképtelen, legyintett az apja, és az orvossal megittak egy pálinkát. Az anya magában sírdogált, lányt akart, és egy satnya fiúcskát kapott. De egy óra múlva már azt gondolta, jó lesz ez is. Később ismét pityergett, mert a koraszülött kisfiút a szülészetről elvitték a város túlsó felére, kórházba. Inkubátor, mondták neki. Három nap után haza könyörögte magát. Várta, hogy leteljen a nyolc hét, minden nap megkérdezte, hogy gyarapszik - e a kicsi, és titokban a keresztelőre készült. Ha kislány lett volna, Tamarának nevezi, a kántor is biztatta, hogy ne aggódjon, majd segít meggyőzni a plébánost, hogy egyezzen a névvel… De fiú lett… A keresztelő is gondot jelentett… A férjét a helyi vállalat éppen akkor vette fel állandó munkára, és belépett a pártba. Portásnak vették fel, és azonnal társadalmi munkát is varrtak a nyakába Hivatalos megbízott lett, aki a templomba járva ellenőrzi, hogy a vállalat mely dolgozói süllyednek odáig, hogy az eszmét megtagadva, más vallásnak is hódolnak. Minden misén ott volt, és a vörös, műbőrrel borított füzetbe írta a neveket. Egyszer, egy gyászmise után elverték az elhunyt rokonai, akik között ketten a munkatársai voltak. Másnap a két delikvensnek azonnali hatállyal felmondtak, mert a szekrényükben elrejtve találtak két csomag végterméket, egy - egy tucat pléhlavórt. A keresztelőről sokáig szó sem eshetett. De az apát végre a párt továbbképzésre küldte, és akkor nagy titokban, a harmadik falu aprócska templomában Tomika mégis meg lett keresztelve. Tamikából Tomika lett, mert természetesen az apai nagyapja után Tamásnak anyakönyvezték. Az anyja Taminak szerette volna becézni, masnis köténykékbe, babos ruhákban járatni. Talán Tomika épp ezért maradt égig érő, lányos képű, felnőtt korára is. Bár az nem biztos, hogy már felnőtt. Szelíd és álmodozó maradt. Élhetetlen még mindig, mondta rá röviden, vitát lezárva az apja, amikor utoljára itthon volt Svájcból, mert időközben ott találta meg azt a lehetőséget, amitől sokat remélt. Az itteni rendszerváltás semmit sem hozott neki… és ha már dolgozni kell, akkor legalább keressen is vele. (folyt.köv.)

Május 4. (Egyedül él, és jó tudni, látni, érezni, hogy jól el van nélkülem. Tudjatok élni majd nélkülem is, ezt mondtam valamelyik nap a lányaimnak is. Apám is így mutatta a kanadai nyárfa lombját, amikor hinni tanított. Éjjel volt, kihívott az alvásból, hogy nézzem, mennyi a hullócsillag. Ébren várta az órát, hogy meglesse a beharangozott üstököst, felrázott bennünket, akkor haragudtunk, de belénk nevelt valamit vele… örökké zöldbarackot hordozott zsebében, rágcsálta, mire megért a maradék, az már nem kellett neki, nekünk, gyerekeknek adta. A kacsákat becsuktuk, sötétben kapartuk ki a szenet, megrakott vödrökkel mentünk a szobába, kismacskában botladozva. Anyám mellényét valamikor én kötöttem, hatalmas foltok vannak rajta, van neki jobb is, nem tudom, hogy miért nem azt hordja? Vagyis tudom. Mindig belevág szavamba, kérdez, és megy tovább, nem várja válaszomat, mondja a magáét, hangos. Ilyen lesz a legnagyobb lányom, mint a Nyírádi öreganyád, mondják neki, és haragszik akkor…)

Május 3.

(-------)

Az apu a kapuból visszalépett, összenyalábolt bennünket. Hányszor puszilkodunk még apu, kérdezte a kicsi. A gyerekek mindent észre vesznek. Vigyem őket az öreganyjukhoz, mondta. Siessek, majd az állomáson megvár, ott lesz, ahol a múltkor Pistát is búcsúztattuk, tudod, ott a törött kerítésnél, mondta, hogy ne tudnám, siess, menj, majd érkezem én is…

A kicsi nem akart a mama ágyába feküdni, miért akart volna, amikor soha sem aludt még idegen házban. Ha az éjszakai alvásról volt szó, még a mama házát is idegennek érezte. Mindig otthon aludt, a saját helyén, mert az a legfontosabb egy gyereknek, hogy azonos időben, a megszokott helyen legyen alvása. Családi szertartásaink is évekig változatlanok maradtak, mert első a gyerekek álma, csak azután jöhet a tévé, a társaság, felnőttes dolgaink. Nem sokszor éjszakáztunk házon kívül, miután elaludtak, mi is lefeküdtünk, beszélgettünk, azután utánuk mentünk az álomba. Már akkor sejthettük, hogy egyszer még nagy becse lesz az otthonnak, a saját ágynak, a megszokott képeknek a falon, és hogy az ablak előtt lassan növő fának semmivel sem pótolható látványáért sírni fogunk egyszer.

Ott várt, vacogott a kerítésnél, többen is lapultak, bár semmi értelme sem volt bújni, mert ha akarják úgy is megtalálják az embert. De nem is az a cél, hogy megtalálják, hanem épp ez, hogy suttyomban, itt hagyva mindent menjen el, aki menni akar, hátra se nézzen, hagyjon mindent úgy ahogy félbemaradt. A vasárnapi ebédhez kirántott hús és sült krumpli illatú rendőrök rakták le a behívót. Vasárnap itt az a szokás, hogy tíz és tizenegy között szól a rádió, a konyhában csattognak az asszonyok, püfölik a hússzeleteket, serceg a zsír, egész utcákat borít be a sült krumpli illata. Sok helyen járhattak már, ha így magukba szedték. Sült krumpli szagod van, mondtam én is az uramnak, arról tudtam, hogy a Pokol vendéglőben járt, ej de szép idők voltak azok, de már az a vendéglő sincs nyitva, bezárt, mint bennünket a sors.

Parázslottak a cigaretták, fénybogarak, akkor épp áram sem volt, felizzott, halványodott a parázs, az arcok egy-egy részletére, ideges kezekre emlékszem. A gyerekekre gondoltam, hogy biztosan nem alszanak még, arra gondoltam, hogy várnak, és hogy holnap mit mondok nekik, mert holnap már kell, ma még kérdezni sem mertek, pedig nem mondtam nekik, hogy nem szabad. Elmegy az uram, már régen készül rá, mások is, mindenkit elfog egyszer a mehetnék, és amikor valóban elindul, nem érdemes aggódni, mert a nagyja majd visszajön, volt aki már a következő állomásnál meggondolta. Ki tudja, hogy ki és mikor dönt jól, és kinek mi a jó, azt sem tudhatja a másik. Majd lesz valahogy, csak a gyerekek rendben legyenek, de mitől védhetem meg őket, ha már az álmukat sem?

Jött a vonat, ölelkeztünk, jelentkezz… ha elhelyezkedem, ti is jöttök, vigyázzatok magatokra. Indult a vonat, kilencen mentek el, mi pedig vissza. Tavasz van, mondta az egyik asszony… minek ide tavasz, nincs elég bajom anélkül is, zokogta el magát a másik, de több hang nem volt, mint fekete árnyékok, úgy vonultunk, lassan elmaradtak azok, akik már hazaértek. Időközben megadták az áramot, kivilágított házaikba léptek, folytatni azt, amit már úgy sem lehet ugyan úgy.

A gyerekeim aludtak, a nagyobb felébredt, mellékuporodtam, holnap ugye haza megyünk, a mi házunkba, és én is arra gondoltam, hogy haza, de mikor lesz már vége ennek, azután mit is jelent, hogy vége, nem jobb lenne inkább erőt kívánni, mert nem biztos, hogy vége lesz, örökké eltart ez a háború, de ha vége lesz, akkor majd jön egy másik...
*
Most itt vagyok, ebben a tavaszban, csukom a kaput, nézek utána, hány tavasz lesz még nekünk, nő a fa az ablak előtt, végül is mi sem változott, meg vagyunk, ha kérdik, otthon, ez a fő, mert ő is visszafordult…

Május 2. (Ott tartok, hogy fogalmam sincs arról, hogy milyen nap van. Óránként keverem össze, egyszerűen képtelenség tájékozódni. Jó messze még a hétfő, amikor végre minden a megszokott rend szerint zajlik. Elleptek mindent a hangyák, fáról potyog a nyakamba, a szőnyeg és a fal között vonulnak sorban, az asztal lábán, mint lánc, fel a gyerek lerakott süteményére. Miféle ösztön viszi el őket épp oda? Lenne valamiféle felderítő beosztás a hangyák között, és egy-egy hangya céltalanul szédeleg erre-arra, majd visszamegy, ha talál, és jelez, hogy oda érdemes...

A tegnapi ebéden történt. Az egyik vendég a mese végére már habzó szájjal, bevörösödött fejjel mondta, hogy bizony, a rendkívüli állapot alatt nagyon szeretett volna odahatni, hogy a neki nem tetsző két férfit hatvan napra lecsukják, hogy "legyen idejük gondolkodni". Miért? Egy neki nem tetsző írás és fénykép miatt. Először azt hittem, vicc az egész. De nem az volt, komolyan gondolta...

Húsvét előtti újság receptes rovatában a cím: Mi legyen a kimaradt sonkával? Fanni nem olvassa el az ötleteket, hanem aláírja a megoldást: Szőlősor 1. (az utca, házszám). Mit mondjak, örülök, hogy humoránál van… Lenyírtam a hosszú haját, hirtelen idegen lett. Most vettem észre, hogy milyen nagy is már… Ő is egyre több időre, egyre messzebb távolodik tőlünk…)

Május 1. (Ugye volt itt két Húsvét, alig hevertük ki, már megint ünnep. Jött a régi poén: kikelet, meg hazaszeretet. Ki kellett menni, amikor haza szerettünk volna menni. Tegnap még búbig lázban, náthában, ma már kölyökkel, párommal mentünk. Rokoni meghívás, egyik külföldön élő unokatestvér (férjem részéről) hívott meg bennünket. Nagy társaságtól elszokott, betegesen otthonszerető énem megsétáltatva. Jó volt, mit mondjak. Itthon egyetlen levél várt. Tavaszünnep, ne is gép mellett legyünk. Az ebéden hallottam, hogy rendre hét évente van gyümölcs. Utánaszámoltam: valóban hét éve volt rogyásig barackunk. Most úgy néz ki, lesz. Ha nem veri el a jég, és bármi más. Ha nem szakadnak meg a fák. Ha, ha, ha…… Ha nem lesz az idén se, hát nem lesz. Már az is jó, hogy most csodálhatjuk, hogy milyen rohamosan lesz virág, a virágból zöld bigyó. Bogyó. Úgy jártuk körül a fákat - már itthon -, mint király a birodalmát. Nem hintóban, hanem gazdagság érzetével. Bár ki tudja, érzi-e egy király, hogy gazdag… Meg is kérdem a vajdasági dr Cellert, aki köztudottan királyokkal foglalkozik, háromszor is készítettem már vele interjút, tavaly sikerkönyvet adott ki királyok ügyében. És a lényeget nem is írom… külföldre szakadt hazánkfiai bár vannak bőséggel, de nem kényeztetnek el bennünket… Na, most el lettem. Ebéd után a vendéglátónk kezembe nyomott egy digitális kütyüt. Olyan izét, amivel imélben is küldhető képeket tudok…. lehet…… Annyira meglepődtem, hogy még. Nem is nekem van szülinapom, hanem neki. Most is tapasztaltam, hogy a személyre szabott ajándék… mert tegnap meg kerti szerszámokat adott, olyanokat, ami még öreganyámnak volt, és amilyenekre már régen fájt a fogam. No, kettő dolog van itt: úgy örülök, mintha én adtam volna neki, a másik meg az, hogy megint bebizonyosodott, hogy igazából annak tudok örülni, amivel lehet valamit csinálni. Vagy amiből lehet valamit csinálni. Remélem, aki olvas, elpilledve, tavaszi jókkal áldva teszi. Ismét köszönöm, és a leveleket is!)