Szeretem nézni, hogyan küzdenek a másodpercek,
s hogyan válnak barátokká egy óra alatt.
Dr. Barnabas Anatómiája
I. A betegszobában
„Ki maga?” – kérdezi az orvos a betegtől.
„Nem tudom” – feleli az. „Csak arra emlékszem, valahonnan kiestem, de nem tudom, honnan, talán egy ház valamelyik emeletéről, vagy egy fáról és úgy találtak rám.
Eszméletlenül feküdtem, és mintha valaki akkor lökött is volna rajtam, meg valami erő kifelé is húzott.
De én nem akartam! Én sírtam, derekamon egy kötéllel biztosítottam is magam, de a kötelet elvágták, s én kiestem.”
„Nos, rendben – szól az orvos. „Majd segítünk Önön. Látom, szeme hályogos, és nehezen kap levegőt. Fényre van szükség, nagy munka előtt áll. Pihenjen, aludjon, igyon tejet, gyűjtsön erőt. Majd jövök önért!”
„Nem lehetne mindjárt most?! Úgy érzem, kibírom, akár ma is. Türelmetlen vagyok, nem szeretek sokáig egy helyben lenni. Szeretnék járni, mozogni, kiáltani, és mezőn sétálni. Szeretnék virágot szórni a felhőkre és megfogni a Nap sugarait!”
„Bolondság. Feküdjön csak! Majd ha kell, jövök Önért. Órája van?”
„Van. Szeretem nézni, hogyan küzdenek a másodpercek, s hogyan válnak barátokká egy óra alatt. Szeretem, ahogy múlik az idő és én egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy belépjek a kapun…”
II. Műtét előtt
„Hány óra?” – kérdezi az orvos a betegtől.
„Nem tudom” – feleli az. „De doktor úr, itt a fejemben…”
„Nem lényeges. Majd mindjárt megvizsgálom”. „Nemsokára megmutatom Önnek is, milyen csodálatos az emberi test…”
III. A műtét
„Először felnyitjuk a gerincet… Feküdjön a hasára, kérem!”
„Nagyon fog fájni?” – kérdezi a beteg.
„Csak a megismerés fáj, kérem. De most csendet kérek, figyelje e csodás művet… érez még fájdalmat?… Az agyban járok…”
„Nem, doktor úr. Már jólesik, hogy nyitva a fejem. A fájdalom is jólesik. Felesleges volt úgy izgulnom az elején.”
„Mindenki ezt mondja. Félnek az ismeretlentől. Félnek esély nélkül a kútba nézni. S mikor feltálalják nekik, fitymálva kijelentik, felesleges!”
„Megértem, doktor úr. Most már tudom, hogy nézzek ki a következő ablakon. S most már felkészülten feküdhetek újra a bonckés alá!”
„Hogyan!? Hisz maga már teljesen össze van darabolva! Már semmit sem kezdhetek magával! Nekem Új Emberre van szükségem!”
Adjon még egy alkalmat, doktor úr! Csak még egyet, hogy most már felkészülten vehessek részt a műtétben! Csak egyet, még egyet csak!
„Csend! Mit akar?! Isten akar lenni emberek között?! Készen akarja kapni azt, amiből ők csak kortyolgatnak? Vége! Elég! A műtétnek vége!
IV. A boncolás
„Maradjon nyugodtan, ez a csend szobája itt!”
„Hát akkor hogy kerülök én ide?” – kérdezi dühösen a beteg.
„Nem sikerült a műtét. De most csend, jön a doktor. Kezdődik a boncolás…”
„Doktor úr, hát mégis?! – kiabálja boldogan a beteg. Ugye, mégiscsak találkoztunk! Mondja, a boncolás is olyan lesz, mint a műtét volt?… Ön sír, doktor úr?”
„Hogy olyan lesz-e? Olyan és még olyanabb, a hasonlóság százszorosa, a százszorosság hasonlósága, az őrület, a mélypont és csúcs közös koordinátái, a borzadály, ember! Ne örülj, hogy tudod a lépéseket! Ne örülj, hogy látod előre a meredély borzalmait! Szegény ördög…”
„Hazudik! Hogyan veszthetne versenyt az, aki előre tudja a bukkanókat?! Hogyan léphetne csapdába a tigris, ha látta elhelyezni azt?! Hogy bukna el az Isten, ha belőle röppentek ki útjának építőkövei?! S Ön mondja, éppen Ön, akinek munkája ez?
„Hat akkor rajta, ember, gyerünk! Gyűjtsd össze erőd, állítsd sorba gondolatfegyvereid, s meglátjuk, meddig marad szádon e bizakodó mosoly!”
>><<
