Feltámadtak a halott kevesek ésKödbe burkolták a megmunkált sárgolyót.
Mészárszékké varázsolták a világot,
S most minden rangtól megfosztva tántorog
Földünk e zagyva Mindenségben.
Másodszor:
Kevélyen fogtak munkához a vakok, átforgattákKemencéjükben az emberiséget és kiválogatva
A legrosszabb jókat, elégették az élet fenyőfaerdejét.
Csattant a kéz, puffant a láb, magasba emelkedtek
Az emberi végtagok, kemény sziklaként vágtattak
Az öröklét elérhetetlen rózsaszínje felé.
Harmadszor:
Pattogó inakkal keltek védelmére a dühödtek ésÁtvágták az általuk épített hálót, kivágtatva a
Nagy mezőre, harc és tett árán igyekeztek eltiporni
A kábult érzések ezen mozgatóit.
Sikeres vétkekkel tolták előttük a múltat, hiába
Rakták amazok rájuk a kábító reményt,
A bénító ígéretet, és a győzedelmes nagyravágyást.
Szabadon igyekeztek létezni, nem szerették volnaMaguk mögött tudni e mészárszék árnyképeit,
Nem akarták most már eltűrni a kegyes lealázást,
A rothadó hiúságot és a dicsfényes megalkuvást.
Ezen a réten akartak hemperegni, nem az ígért
Más kellett nekik.
Hajlandóak voltak immár égetni, kitépni gyökerestőlA gyámoltalan és anakronista dzsungelt, hogy helyébe
Saját szívüket ültessék bele, és kivárni szándékozták
E hosszadalmas folyamat viszontagságos fejlődését,
Bár tudták, a Vész sötétben jön, és ködgomolyaggal
Vonja be a szíveket…
*
S még hallható eme utolsó trombita ezüsthangja,
Mikor a nyitott égből mennydörgően szólnak a szavak:
Nem látjátok, mi készül itt? Nem látjátok, hogy
E világ-lepedőt négy sarkánál fogva most már
Nem csak tartják, hanem félvállról, de azért úgy
Isten-igazából megrántják, és ez a rántás elég ahhoz,
Hogy megcsikorduljanak a rozsdafoltok, koccanva
Repüljenek, nyugtot sehol sem találva,
Míg helyükön harsányan borul karjára (s megérdemelten)
Az egy csodálatos álomba ringó, feneketlen
Új Világ!
>><<
