S a legrosszabb: átaludni a napfelkeltét.
Azt a napot, amelyik mutatja az utat.
Vissza ne fordulj az úton, ha elindultál, bármennyire is riasszon a horizont. Ha a szenvedés felé indultál, úgy százszorosan szenvedsz, ha az irigység felé indultál, százszor hánysz epét az útra, ha halálba indultál, százszorosan élsz majd.
S a legrosszabb: átaludni a napfelkeltét. Azt a napot, amelyik mutatja az utat, bármi felé indulsz, s az út dönti csak el, rossz-e az, ami közelít feléd?
Az elhagyott utcakő nem lesz ismerős már, s a leszórt hamu sohasem fog szikrázni újra a sötétben. Gondolj arra, hogy bármelyik kanyar után megpillanthatod, hogyan nézett vissza Lót felesége, s mily nagy ár ez a Hátad Mögötti Sötétért!
Ne viszonylatokban számold, mennyit léptél a mezőn, mert hajlamos vagy, hogy nosztalgiát érezz a kivégzőosztag iránt, csak azért, mert előbb láttad, mint a mai napot, amit szerinted természetes adományként nyújtott huszonnégy órája miatt felelőtlenül átböfögsz, elalszol benne és megpróbálod elhitetni, hogy jobb volt akkor, mert világosabb volt, mert melegebb volt, s főleg mert nem kellett a percenkénti tízmilliárd gondolatfoszlányt végiggondolni.
Persze, ez csak ma van így, holnap megölöd őket, teljesen átrendezed magad, megváltozol és veled együtt fog formálódni az a fű is, amely ma ügyet sem vet rád.
S mire holnap felkel a nap, arra gondolsz, igen, ma még… és aztán…. és tegnap, igen a Tegnap… de majd … ma van … tízmilliárd gondolat … és holnap végképp …. tehát ma még nem. Mennyivel jobb volt a Tegnap, s főleg a Holnap lesz jó, mert előre tudom, mit teszek…
Ezért mondom, ne fordulj vissza az úton, ha mégúgy riaszt is a huszonnégy órás horizont, percenkénti tízmilliárd gondolatfoszlányával...
>><<
