Csak úgy patakzott a lelkesedés csírája. Miután órámra néztem és láttam rajta,
két éve nem húztam fel, áthidalva a felelősség és a megalkuvás
széles szakadékát, pompás gumilabdaként jártam a világot.
A válaszfalas tenger járta utakon fonnyadt el a végső csömörből kitekintett légpárnás lét keményen fröccsent a szíve vas szíve volt bazalthangon vinnyogott éhes kutyaként tördelte kezeit a felhős ég vihar közeledik a fékevesztett rablótanyán virágünnepet tart az éj borfejű szúnyog döglött a szalonna-pázsiton simaságára jellemző a tejvastag nap is elcsúszott rajta kegyetlen éjszaka ez itt hullatta ki fogait a macskakaparású boldogság
Elveszett végtagokkal botorkál észrevétlenül röhög felém áthidalva a leggyorsabb óraszíjat is rongyokba burkolt szamárként futkos az erdő fái visszahangozzák leheletét várni kell a fűre még kicsi növésében hiába gáncsolja a lejtős kasza fölé nő lombos igéit bogáncsként döfi merész üvöltéssel szakad fejére a bárd kikerülve az üstöt felforgatva a gépet felszítva a tüzet lapátolja a végtelent amely szunnyadva ropog a dörzspapír lét felett
Kevély imákat dúdolva jár a fű gyengélkedőre szorul a sötét de sürget az idő kerüljük el a marcipánokat krumplit étkezők köszöntik fáradt a kerti sallanggal átszőtt fenyőerdő nem tud magasba köpni paskolva hervasztja a lelkesedés lezárja színpalástba hullámvölgyben virrad a szív nem érzékel a semmi megdöglött majom a világ nyögve vívja haláltusáját a zárlatos értelem így kell lennie születni fog majd biztosabb út azonban lebegni így a semmi fog csak.
>><<
