Most, hogy elvirágzott a kék barack és zöld szirmokat hullajtott a rózsa, nincs tovább. Elment minden, piszkosan nyalakszik az egér a lekvárból, kirabolt ékszerüzlet a világ.
Azt hiszem, pasztellkrétával mázoltak fel erre a nyomortanyára, erre az ember-karámra, mert lefújtak, összetörtek, elégettek.
Pontosabban nem mindenki, aki zoknit vált naponta és nem szereti a főtt rákot. Ha még precízebbek akarunk lenni, mégiscsak mindenki, de nem a szó spontán varázsa alapján virágzik a fa.
Nekem egy volt a mindenki, a verhetetlen tömeg, a kilogrammnyomású virágkosár, benne éltem, belőle éltem s megéltem.
Hiánytalanul boldog voltam, mint a vadmacska, aki először veti rá magát egy rigóra, mikor az éppen legszebb énekét szövögeti. Azóta plasztikerdővé változott a tér, s oly sürgetően messze a fészke is.
Karcolás nélkül indultam elé, s kevély akarattal szívtam belőle az életet. Lélegzetelállítóan ragyogó tespedésben volt részem. Kalitkát vontam feje köré, lezártam hanggal, vallomással.
Nem szeretem azt hallani, hogy páratlan a mások viszonya. Oly távoli vonatsín ez, mely egy pontba ér. Nincs egyedi, csak bizarr; ez torzítása a legjobbnak, ami a natúr, köznapi világban mindenkinek a fejére szakad.
Szerelem? Ezt a szót én is használom. Idealista csipogás, érzelgős szántóföld e betűhalmaz első impressziója.
Látszólag mindent a legmeghökkentőbb oldaláról közelíts meg! Nem álomvilág ez. Kard, amit fegyverként használunk az álmodozó hazugság ellen.
Mindez nem fontos most. Saját elgondolás alapján kínozd magad! Gondolkozz szabadon, s ne fogadd el a zöld fű és a kék ég illúzióját! Szenteld be élménnyel, nézd és lásd magad! Utána lehetsz biztos abban, hogy élsz.
Hogy vártam azt az időfutamot, mikor együtt karolhattuk át a valót, s együtt vertük szét a közöny ritmustalan egységét! Kíváncsiság, érdeklődés védőpajzsa alatt szemléltük a világot. Együtt szemléltük, ketten!
Hatalmas erő a valahová tartozás! Győztes hangot, erőt, életkedvet ad ez. Végigvárhatsz így pusztulást, kibírhatsz szenvedést.
S most, hogy elvirágzott a kék barack és zöld szirmokat hullajtott a rózsa, van tovább. Visszatértem, vagyis lezuhanva, összetörve, egyedül jöttem. Sántítva, egy szál pesszimizmussal teli, hervadt virág képében.
Tudom, hiába hervad el a virág, helyette másik serdül. Ez szétterül agyamban, kicsit felélénkülök.
Azonban az ember érzi, a barack jobb ízű, mint a tavalyi. Cinizmusba menekülök, és keserűen pusztítom a szépen megépített teremtményt, akihez nincs méltó, hisz a teremtés koronája.
Túlzok! Életkedvem nem olthatom kishitű szenvelgésekbe. Nem szeretem, mikor ellepi pólusaimat az emberi könnyelműség. Tervezget, bosszút forral, vagy időben és térben végtelen szárnypróbálgatásokat végez.
Roncsol ez a látványos védőfal, mérgezi a lelket, és nem látja tisztán a lehetőségeket, elrohan minden mellett. S utolsó napján kiül háza elé, zokogva, sírva, haját tépve, keserűen nézi a világot, de ettől a zord hegytől, ettől a maga építette faltól nem érzékel, nem tudja magába tömni az elmulasztottakat.
Nem vettem észre, már sokat kapkodtam e naposan piros erdőből, könnyűszerrel ragadtam magamhoz a kedvemre valót. Rajtam múlt, egyenletesen szedek-e ebből a csalfa forgatagból, nem futna el most az összetartó sín. Most így, egyedül e plasztikban, elszáradva a kisugárzott energiámtól, üres nyugtalanságban magamnak kell újraoltani magam.
Talán egyszer még kertemben a kék barack és a zöld szirmú rózsa köszönt, s térdet hajtva előttem, tudom ő akarta így.
>><<
