A legáltalánosabb
ősi felfogás szerint a vas égi eredetű, a vasat az ég ajándékozta az
emberiségnek. A vas iránti tisztelet visszanyúlik a meteorvasakkal való első
találkozásokig, több ezer éves múltra tekint vissza.
A vas
elterjedésében döntő volt, hogy a vasérc Földünk minden részén megtalálható. A
vas a legelterjedtebb nehézfém, a szilárd földkéreg 4,7%-kát alkotja.
Régészeti leletek
bizonyítják, hogy az ember Krisztus előtt 3000-4000 évvel már ismerte a vasat.
A kultúrtörténet azonban a vaskorszak kezdetét csak a Krisztus előtti 1200-as
évektől számítja, amikor a Földközi-tenger térségében a vas felhasználása
általánossá vált. Az Ázsiai földrészen /főként Kínában/ már korábban ismerték
és használták a vasat, míg a Föld más tájain később kezdett elterjedni.
Régi mondákban, versekben, és más irodalmi
alkotásokban fellelhető a vas, amely az erő, a bátorság, a szilárdság, a hatalom
megtestesítője és jelképe.
A vas megmunkálása az emberiség egyik ősi
mestersége, a vaskohászat a múlt századig sorsdöntő jelentőséggel bírt egy-egy
nép, nemzet fejlődésében, gyarapodásában.
A kohászatot sokáig az ipar meghatározó
ágazatának tekintették.
Napjainkban a legkülönfélébb műanyagok
elterjedése ellenére, az élet számos területén még mindig nélkülözhetetlen a
vas, de leginkább annak ötvözetei, a különféle nemesacélok.
A kovácsolt vaskapuk, s egyéb vastárgyak iránti
igény újra életre keltette a kovácsművességet, a vasművesség újabb reneszánszát
éli.
A természetben a vas nagyon ritkán fordul elő
színvasként, többnyire oxigénnel alkotott vegyületei (vasérc) találhatók a föld
mélyén.
Az első vastermék, amelyet az ember
leleményessége, találékonysága folytán előállított az a mai meghatározás szerint
acél volt.
Az első vasolvasztókban az ún. bucakemencékben a
gyepvasat, más néven gyepvaskövet használtak. /A gyepvaskő sok szennyező anyagot
tartalmaz, de ezek a szennyező anyagok a vassal sem fizikai, sem kémiai kötésben
nincsenek, csupán egymáshoz tapadnak./ A vaskőből a vasat bucakemencékben
nyerték ki. A bucakemencét az uralkodó széljárás figyelembevételével olyan
helyre építették, általában domboldalakba vájt gödrökbe, ahol a természetes
légáramlat biztosította az égéshez szükséges levegőt. A bucakemence belsejét
kezdetben agyaggal tapasztották ki. A hő hatására a szennyező anyagok egy része
a vasmasszából kipergett, a benne maradt további szennyeződéseket többszöri
kovácsolással távolították el.
Később a bucakemencék levegő ellátását kézi
működtetésű levegőfújtatókkal biztosították, majd a vízi energiát használták fel
a kemencék levegővel történő ellátására.
Fűtőanyagként eleinte fát használtak, majd ezt
követte a faszén, később a koksz, majd a gáz- és a villamos energia.
A kibányászott vasvegyületek sok meddőt
tartalmaznak, amelyet lehetőleg a bánya közelében dúsítással választották el a
vasérctől.
A vasércből a vasat ma már a kohókban
(nagyolvasztókban) nyerik ki, ahol a vasércet mészkővel keverik, majd koksszal
felváltva rétegenként a kohóba töltik. A kohóban az égő szén elvonja a vasérc
oxigéntartalmát, és a keletkező hő hatására a vas megolvad, és fajsúlyánál fogva
a kohó alján gyűlik össze.
|