A benne levő oxigént fogyasztja az élőlények szinte felmérhetetlen tömege, amikor lélegzik. De fogyasztjuk az oxigént, amikor fát és szenet égetünk, motort járatunk. Miközben az élőlények oxigént fogyasztanak, szén-dioxidot lehelnek ki, s a fa és szén elégetésekor is széndioxid képződik. A levegő mégsem fogy el, mert az oxigént egyrészt éjszakánként a zöld növényzet nagy mennyiségben termeli, közben szén-dioxidot fogyaszt. Az oxigénfogyasztás és -termelés egyensúlyban van, de azért teljesen nyugodtak mégsem lehetünk. Az oxigénfaló motorok száma nőttön-nő, az erdőket pedig irtják, újabban az oxigén oroszlánrészét termelő, forró égövi dzsungeleket is. Ahol a fűrész nem, ott meg az ipar által okozott savanyú esők ölik meg a fákat. A legnagyobb baj mégis az, hogy a tengerekbe ürített szennyvíz és vegyi anyag millió és millió tonnája kipusztítja az óceánok "erőit", vagyis a parányi algákból álló, sok millió négyzetkilométernyi mezőket. Pedig ezek éppúgy oxigént lehelnek ki nappal, mint a fák levelei. Ha az emberiség észbe nem kap, megfojtja saját magát. Valami persze már történik a katasztrófa elhárítására. A fejlettebb országokban törvényes előírások tiltják a vizek, a termőföld, a szabad természet és a levegő szennyezését. Pedig ha a fegyverkezésre fordított összegeknek csak egy kis részét természet-, illetve környezetvédelemre használnák szerte a világon, már nyugodtan alhatnánk: jutna oxigén nekünk, és maradna unokáinknak is.