Cseke Gábor
MILOS KÖNYVE
2003 március, január, február (2002 május, június, július, augusztus, szeptember, október, november, december)
Andrassew
Milosnak, szeretettel
Március 31. (hétfő) Nagyon-nagyon furcsa még
napvilágnál hazamenni. A tegnap az történt: vártam, hogy besötétedjen, mert az
nagyjából jelzi, mennyire közel a szerkesztősélgtől való aznapi megválás
pillanata.
És hiába telt az idő, hiába mutattak az órák szokásos esti időt, odakint, az
előreigazított időszámítás miatt még derengett az ég alja és minden tisztán
kirajzolódott, mint egy nyári koraestén.
A magamnak nyújtott türelmi idő közben letelt. És mert nem lettem azóta
sem túlzottan okosabb, a legjobb lesz, ha úgy sorakoztatom föl gondolataimat, ahogy a
pillanatnyi szeszélynek megfelelően lecsapódnak. A kapkodásból, a csapongásból majd
csak kirajzolódik egy hozzávetőleges kép arról, hogy milyen is manapság a kritikai
szűrő önértékelésemen. Amennyiben túl ritkásnak bizonyulna, magyarán
megbocsátóan elnézne a nyilvánvaló balfogások fölött, előre is az elnézésedet
kérem.
A legelső érzés, helyzetkép: mintha le lennék taglózva. Annyi kritikai
megjegyzéssel szembesülve már-már hajlamos vagyok elhinni, hogy a tükör, amit
tartanak nekem, hiteles képet mutat. Ha ennyien mondják, valószínű, hogy egyoldalúan
ítélkező, felületes szélhámos vagyok, aki pozíciójából szentenciát mond élők
és holtak fölött. Az eszement, a megrendült idegrendszerű, a bomlott lelkületű nem
érzékeli azt, hogy milyen torz szemszögből ítéli meg a világot. De egy józan,
normális, az árnyalatokra érzékeny, elemző ész is kevés eséllyel száll szembe
környezetével, ha az el akarja hitetni vele, hogy nem ő az igazság letéteményese,
hanem azok, akik hangja erőteljesebben harsog. A többségé.
A csapda: hogy nem utaztam le magam, utánanézni a dolgoknak. A bizalom, a
megalapozottnak vélt emberismeret, hogy képes leszek eligazodni kollégám benyomásain,
tanúvallomásán. Meggyőzött az az alaposság, ahogy a tapasztalatait rögzítette.
Sőt, azt is a javára írtam, hogy nyíltan bevallotta: bizonyos lépései, szándékai
nem sikerültek. Hézagok vannak az összképben. Megértettem, hogy miért ódzkodott
például attól - amit aztán az egyik levélben a fejére is olvastak -, hogy
megjelenjen a megyei pártbizottság propaganda titkáránál, akinek a fülébe jutott,
hogy a népi diákegyüttesnél történt affér ügyében nyomoz. Úgy okoskodott:
mintsem hogy pressziónak tegyék ki, netán meg is fenyegessék, inkább felül a
vonatra, és ha formailag dolgavégezetlenül is, de leteszi az asztalra azt, amennyire
jutott.
Ezért volt az, hogy mind a riport első megfogalmazásakor, mind később,
amikor egy idő elteltével botrányt okozó álriportomat megírtam, jócskán
átvállaltam tőle a felelősség nagy részét. Azt nem mondhattam, hogy az ügy
megismerését személyesen végeztem, azt viszont igen, hogy megbízva kollégámban,
felvállaltam az általa végzett vizsgálatot.
Hazárdjátéknak tűnik, de talán mégsem volt teljesen az.
Ma is meggyőződésem, és azt hiszem, ebben az egyben egyáltalán nem
tévedtem, hogy egy kamasz, egy fiatal ballépésének háta mögött mindig meg kell
keresni - és meg is lehet találni - a felnőttek felelősségét, mulasztását,
hanyagságát, sőt rossz hatását. Az nem lehet, hogy a fiatalok elvetemültek legyenek,
a felnőtteknek pedig nyitva álljon mindenféle kiskapu, kijárjon a mentség, a
magyarázat, mentőkörülmény, szempont.
A fiatalok akkor is ártatlanabbak, romlatlanabbak, amikor úgy tűnik, hogy
szörnyűségeket művelnek. Mert mi, felnőttek sokkal jobban eligazodunk az álcázás,
a védekezés, a helyezkedés eszközeiben. Több a féltenivalónk ahhoz, hogy habozás
nélkül karakánnak, elvszerűek, őszinték és pártatlanak legyünk. A súlyos,
patologikus eseteket leszámítva, egy kamasz kilengése, megdöbbentő viselkedése
mindig a felnőttek világáról árul el döbbenetes titkokat, s szinte érthető, hogy
nagyon sok felnőtt éppen ezért igyekszik elgáncsolni az igazság lelepleződésének
folyamatát.
A fiatal, a gyerek viselkedése mindig csak reakció valamilyen agresszióra,
igazságtalanságra, amit a felnőtt világ elkövetett vele szemben. Ebben akkor is
hiszek, ha felnőttként nem egyszer magam is szembekerültem a gyerekekkel, az általuk
képviselt tiszta, még számításmentes logikával, és próbáltam elhitetni velük,
hogy a helyezkedés, a simulás, a taktika sokkal fontosabb, mint a szándék maga.
Az ismertetett leveleket olvasva hirtelen megingott minden bizonyosnak vélt
meggyőződésem. Már-már hajlottam arra, hogy kiálljak a nyilvánosság elé és hamut
szórjak a fejemre. Az, hogy nem így történt, némiképpen gyávaságomnak tudható
meg. Annak, hogy a sok-sok tengeri kalandozásról szóló irodalmi alkotást elolvasva
mindegyre azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy viharban legjobb, ha az ember
bebújik egy egérlyukba, vagy legalább is megpróbál olyan jelentéktelenné
zsugorodni, hogy az elemek haragja ne tudja magát kiélni rajta - lehetőleg észre se
vegye, hanyagolja. Az idő mindenre gyógyír - mondogattam magamban, pedig nem igaz, mert
legfeljebb csak elviselhetőbbé teszi azt, ami ha jól megnézzük, becsületes ember
számára elviselhetetlen: a rejtőzést, a félszájúságot.
Gyávaságom természetesen az írásban is megmutatkozott: nem mertem
nyíltan felfedni a történet szereplőit. Irtóztam mindenfajta jogi következménytől:
pertől, ügyvédektől, periratoktól, bizonyítási eljárásról, kihallgatásoktól.
Úgy szerettem volna odamondani az ügyben vétkesnek talált felnőtt társadalomnak,
hogy egy kukkot se tudjanak ellene szólni. Bíztam abban: a jóérzés majd arra
kényszeríti az ügyben érintetteket, hogy meghúzzák magukat, úgy tegyenek, mintha
nem is róluk lenne szó. Nem vettem számításba azt, hogy aki egyszer felépített egy
vádat, és azt bizonyos mértékig győzelemre vitte, nem fog lemondani olyan könnyen
róla. A tanár, mivel elérte, hogy a konfliktusban őt tekintsék a szenvedő félnek,
aki ráfázik az egészre és a fiút az agresszornak, aki hálátlan és potenciális
tanárveszély minden iskolában, nehezen nyelte volna le azt, hogy netalántán fordul a
kocka és esetleg őszintén tükörbe nézni kényszerül.
Irodalom és élet, fikció és valóság keveredett bennem, már magam sem
tudtam, mi volt az ügyben a tényszerűség és mi a spekuláció, mi a pletyka és mi a
bizonyíték.
Azt azért biztosan tudtam - hiába próbálták a kisvárosból Bukarest
felé sugallni -, hogy a kárvallott fiú apjával semmilyen üzletet nem kötöttem,
hiszen még csak nem is találkoztunk, egy szót sem váltottunk egymással. Eltelt szinte
egy fél élet az esemény óta - "a renitens" diákból azóta komoly
családapa válhatott, ő is megélhette már a maga kisebb-nagyobb konfliktusait az
ifjabb nemzedékkel, és ma is csak elvontan élnek bennem: létező, ám mégis
virtuális lények, akikhez az ég világán semmiféle érdek nem fűzött és nem fűz
ma sem. Tulajdonképpen nem is tudom, miért ragaszkodtam annyira az igazságtételhez, s
könnyen előfordulhatott volna, hogy ha az Ifjúmunkást nem kavarják bele annyira
alpári módon az egész történetbe - a már említett körülmények között
kicsinálva a fiút az első, jóhiszeműen elfogadott, ám igazságtalan közléssel -,
akkor közönyösen, gyáván elmentünk volna mellette, mint akkori életünk annyi más
szégyenteljes eseménye, konfliktusa mellett.
Ma már - nyilvánvaló a következtetésem - még egy ilyen kockázatos
kalandra nem szánnám el magamat. És talán még egy ilyen életet se vállalnék föl,
amilyet leéltem. Csakhogy ezek akadémiai okoskodások: a további kalandokat még
elkerülhetem, de az eddig leélt életemet föl kell vállalnom, a maga teljességében.
Húszegynéhány évvel ezelőtt mindez sokkal zavarosabb volt bennem. De
mérhetetlen önbizalmat adott számora az a levél, amit holnap teljes terjedelmében
ideírok ebbe a könyvbe. Ma úgy érzem, ennek a hangvétele sem eléggé szenvtelen,
közömbös - de hát lehet az ember közömbös ezen a földön?
A képanyag egyetlen fekete-fehér fotó:
kedvenc képíróm, Oláh István barátom Legénybánat c. remeke.
Erdélyi és csángó költészet Romániai Magyar Szó Andrassew Iván naplója
Március
30. (vasárnap) A következő levél egy diáklányé, aki maga is tagja
volt az illető tánccsoportnak. Miután pontosan nevesíti az általam
személytelenített történet valamennyi szereplőjét, mondván, hogy ezt így lett
volna természetes tennie az újságírónak is, felteszi a kérdést: "Miért nem
jött hozzánk, akik megvédhettük volna nevelőnket, akinek annyi szép élményünket
köszönhetjük? Mert ment ő sokfele, azazhogy talán inkább csak egyfele, egy oldalra.
Ment a KISZ-titkárhoz, a nyílt, becsületes tanulóhoz, annak az édesapjához, a
közepkorú, nyílt tekintetű férfihez, csak hozzánk nem jött, pedig mi tudtunk volna
legtöbbet mesélni neki az egyik félről: a tanárról. Elmondtuk volna, hogy mindig
becsületes, lelkes embernek ismertük meg, aki szabad idejét áldozta a tánccsoportra,
mert a néphagyományokba vetett hite arra buzdította, hogy átadja nekünk azt, amit ő
egy életen át gyűjtött. Elmondtuk volna, hogy diákságunk legszebb emlékei a népi
együttes tevékenységéhez, a hétvégi kiszállásokhoz fűződnek (hozzátenném, hogy
egyetlen alkalommal történt meg, hogy baj adódott: amikor az alkoholtól
fölbátorodott kamasz első és egyben utolsó kiszállására került sor). És
elmondtuk volna még annak az újságírónak - ha kérdezett volna -, rácáfolva a
KISZ-titkár szavaira: a tanárt soha, egyetlen előadás alkalmával sem láttuk ittasan.
És ugyanígy bizonyíthatjuk mi, akik hetente együtt vagyunk vele, hogy soha diákhoz
nem ütött... Nyertünk egy sereg megfélemlített, lapuló diákot - így a
cikk. Nos, nem, kedves Cs.G. A cikk nyomán a nyereség jól láthatóan egy sereg
felháborodott diák. Mert a kamaszlélek érzékenysége nehezen viseli el, ha az
igazság nevében kiáltozik valaki égrekiáltó félrevezetést".
A kisváros 1-es ipari középiskolájának tantestülete is tollat
fogott: tiltakoztak az írás szubjektív hangvétele s a ferdítések ellen.
"Érthetetlen, hogyan ítélkezhetik Cs.G. olyan esetről, amelynek szereplőit -
amint ez a cikkből kiderül - nem ismeri. Egyáltalán, az újságírói etikával,
felelősségtudattal összefér-e a csupán újságíró kollégájától nyert
értesülések alapján ítélkezni, sőt követelőzni? Vajon hova vezetne e módszer, ha
mi magunk is alkalmaznánk, és tanulóink ismereteinek értékelése során
kollégáktól nyert értesülések alapján osztogatnánk a jegyeket?"
Ugyanabból a kisvárosból egy tanárember: "Cs. G. írása
túlnyomó részében egy 1978-ban történt esetet melegít fel. Írásának fontosabb
szereplői, nevezzük így: Tanár, Szülő, Diák és immár Cikkíró is. Első kettőt
negyedszázada ismerem. Cikkírót is évtizede már. Mindent egybevetve, a napok
múltával is érthetetlennek tartom, amit írásában elművelt. Igaz, helységet és
pontos neveket nem emlegetett, azonban paradox módon éppen az eltorzított beállítás,
a sokfelé vagdalkozás teszi félreismerhetetlenné. Elfogadhatatlan volna és egyben
jellembeli hiba részéről olyasféle magyarázkodás, hogy jaj kérem, dehogy, én
egyáltalán nem erről az esetről számoltam be... Ennek az egész, tendenciózusan
feltálalt eszmefuttatásnak pedig egyetlen igazi károsultja van: a félrevezetett
olvasótábor. Ez utóbbi töredékében, amely ismeri a konkrét esetet, felhorgad a
kérdés: nem ez a visszaélés a hatalommal, az újságírói hatalommal? A legszomorúbb
pedig az, hogy Cikkíró, egyik országos hetilapunk egykori főszerkesztője, a teljes
igazság szószólója követi el mindezt. Írása végén még büntetést is követel.
Ő? Ezek után? Talán inkább neki kell számot adnia..."
És még egy levélből, amelyet a tanügyi szakszervezet fogalmazott
írásban az illető városból, megfogadva a furcsa telefonbeszélgetés végén adott
"jótanácsomat". Valamennyi reagálás közül ez a legterjedelmesebb és a
legvérmesebb: "Mint municípiumunk tanügyi dolgozóinak választott szerve, a
tanügyi szakszervezeti bizottság, az összes iskolák munkaközösségeinek
felhatalmazásából, szeretnénk választ kapni arra, hogy miként jelenhetett meg az
egyébként közkedvelt folyóiratban ilyen pedagógus-gyalázó iromány? Hozzátesszük,
hogy a cikk megjelenése után felvettük - telefonon - a kapcsolatot Cs. elvtárssal.
Tettük ezt azért, mert olyan tanárról van szó ugyanis, aki nem csak iskolájának, de
a municípiumnak, a megyének, s nyugodtan hozzátehetjük, az országnak is dicsőséget
szerzett népnevelői munkájával, a műkedvelők tevekenységének irányításával...
Csodálkozunk, hogy ez a rágalom éppen most, a második magyarországi vendégszereplés
után jelent meg. Ahelyett, hogy Cs.G. ennek az útnak a nagyszerűségéről, a...-i
diákok és vezető tanáraik ügyszeretetéről számolt volna be, s további munkára
buzdította volna őket, gyalázkodásba kezd, vádakat kohol. Vajon miért? Ez az
együttes nem magánvállalkozás, hanem a román és magyar fiatalok közötti barátság
elmélyítésének, a román és magyar folklórkincs iránti tisztelet, nemzetiségi
hagyományaink ápolásának jegyében született és működik most is... A szóban
forgó tanárnak írásai, szakcikkei jelentek meg a sajtóban, s önálló kiadványként
is. Hosszú időn át ő volt ... rajon művelődési életének irányítója, pár
évvel ezelőtt országos kitüntetésben részesült, megkapta a Kulturális Érdemrend
III. fokozatát. Hadd tegyük hozzá, hogy szakszervezeti gyűléseken, a tanéveleji
megyei jellegű tanácskozásokon, művelődési bizottsági üléseken,
pártgyűléseken, iskolai kiértékelőkön mindig ott szerepel a neve a legjobbak
között... Ennyire távol állna Cs.G.-tól mindaz, ami művelődési életünkben,
nemzetiségi népművelésünkben történik? Ennyire nem figyelne oda ezekre a
kérdésekre? Akkor mire figyel ő? Mi a szerepe, a hivatása?... Érdeke lenne valakinek,
hogy szétzilálja ezt az oly szép és magasztos munkát? Épp most, amikor színpadra
kell állnia a Megéneklünk, Románia fesztivál 1979-1981-es seregszemléjének döntő
szakaszán?... Aki képes arra, hogy egy rakoncátlankodó kamaszfiú és sértődött
szülei meg a szülők barátai szócsöve legyen egy ilyen ügy ellenében, az nekünk,
rólunk ne írjon... Igen, felhívtuk Cs.G.-t, emberi módon kértük, vonja vissza
rágalmait. Megdöbbentett az a magatartás, nagyképűség, amellyel válaszolt. Pedig
nem egyetlen embert sért meg, hanem mindenkit, akinek köze van ehhez az ügyhöz, aki a
folklóregyüttes munkáját támogatja, s aki szólt a tanár védelmére...
A megyei meg a municípiumi pártbizottság képviselői, a
művelődési és a szakszervezeti szervek, a megyei tanfelügyelőség alaposan
utánajártak a dolognak. Egyetlen ember akadt, aki másként látja a dolgot: a megyei
KISZ-bizottság akkori első titkára, aki az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjétől a
lapban megjelent cikk után sajtóankétot kért. Igy került ...-re Cs. fiatal
kollégája, akinek - úgymond - feltétel nélkül hitelt és igazat ad. Ámde azt
elfelejtették, hogy a KISZ-titkár közeli barátja az illető tanuló apjának, a két
családot szoros szálak fűzik egymáshoz, a férfiak vadászgatni is szoktak, lévén az
apa a megyei erdészeti hivatal főkönyvelője...
A Cs. által emlegetett tanuló még csak tanulója sem volt a
tanárnak. Magatartásáról, fegyelmezetlenségéről viszont híres volt, a
pionírházból kitiltották, az Ady-ünnepségre szervezett kirándulást megzavarta,
osztálytársait lefitymálta. Ezt a gyereket és a mindenhova futkorászó, névtelen
leveleket szerkesztő szülőket veszi védelmébe Cs... A cikke által keltett botrány
túl nagy ahhoz, hogy hallgatni lehessen az ügyről. Kérjük a főszerkesztő
elvtársat, az elvtársiasság, a szocialista erkölcs szellemében, vonják
felelősségre Cs.G-t a hamis vádakért, hivatalos szervek alaptalan
rágalmazásáért".
Nagyjából ennyi lenne.
Azaz, hogy még van egy levél a birtokomban, de arról majd csak
akkor, miután rögzíteni tudtam az eddigiekkel kapcsolatos mai gondolataimat. Sajnos,
rendszerezésükhöz még aludnom kell legalább egyet - a fejemre idézett sok vádtól
szabályosan elkábultam...
mintha most látnád
mára se
tanultál kovács fiam mi
lesz belőled ha így folytatod
világ lustája
még kovácsnak se leszel jó mert
az legalább oda-
sóz a verővel ahova kell
és akkorát de
te csak állsz és nézed
a cipőd orrát mintha most látnád
először
A képanyag ezúttal két dokumentumfotó a riport körüli vita időszakából. Az egyiken otthoni műszakban éppen a napi penzumot írom az Előre számára, a másikon Sepssizentgyörgy határában Imreh S. István fotós kollégám katonai távcsövével kutakodom az árkosi dombok hajlatain.
Március 29. (szombat)
Holnap beadunk az európai "közösbe" egy órát az életünkből. Meglehet,
egyeseknek ezzel a 60 perccel rövidül meg éppen az életük. (Reméljük a
legjobbakat...)
Kiterítettem magam elé a Huszár Sándor ajándékát: az esetleges
emlékirataimhoz adományozott leveleket. Teljes terjedelmükben agyrém elolvasni
valamennyit, így csak jelzések, esetleges idézetek formájában érzékeltetném az
akkori közhangulatot.
Egy
nagybányai nyugdíjas tanítónő írta: Mikor elolvastam a fent említett cikk második
részét, nagyon-nagyon elkeseredtem, s rájöttem, hogy egyesek számára (remélem,
nincsenek sokan, szerencsére mást nem is tudnék említeni), mint pl. Cs.G., a
pedagógus rongy, akibe a sáros, mocskos lábat bele lehet törölni... Ennek a cikknek a
megírásakor az újságírót nem a tárgyilagos újságírói józanság vezette, hanem
valami, számomra teljesen elképzelhetetlen bosszú, rosszindulat, irigység, nem is
tudom, hogy nevezhetném, ez süt ki a sorok közül. Talán a fiát vagy a lányát az
illető tanár nem vette be a tánccsoportba, vagy a "középkorú, nyílt tekintetű
férfi" kapott magasabb megbízást a szülői bizottságban?... Sötétben vannak az
indítás rugói, de úgy érzem a cikkből, valami egyéni, csak azért is megmutatom én
neked van mögötte... Ahogy Cs. G. vélekedik, én azt nem merném nevezni kommunista
életelvnek, sőt sértőnek találom. Itt nem arról van szó, hogy pedagógus véd
pedagógust, hanem inkább az történt, hogy abban a példabeszédbeli közlekedő
edényben nagyon zavaros és büdös a víz."
Egy,
az illetékes kisvárosból érkezett levélből: "Elolvastam egyszer, elolvastam
kétszer, majd tanulmányozni kezdtem a szöveget. Végül is el kellett hinnem, hogy az
egymás mellé rakosgatott szavak tömegét ezúttal egy ártatlan ember
kipellengérezésére állította csatarendbe a szerző. Noha időpont, helység, iskola,
szereplők nincsenek megnevezve, a leírt eset minden további nélkül azonosítható,
hisz jó két esztendeje ugyancsak nagy port vert fel a megye pedagógus- és
diáktársadalmában... Nem kell egyéb a dologhoz, mint egy ismert újságíró, akinek
munkájában, ítéleteiben nem kételkedik a jóhiszemű szerkesztő, mert az ilyennek
ugyebár minden megengedhető, még akkor is, ha ez a munka - esetünkben - felületes,
eredménye pedig a valóság durva és következetlenségekkel megtűzdelt
elferdítése..."
Ugyancsak az illetékes kisvárosból, egy főkönyvelőnő leveléből:
"Egy vagyok azok közül, akik ismerik a kamaszok viselkedését, van egy
tizenegyedikes fiam, akit egyedül nevelek, s ismerem mind a tanárt, mind a szóban
forgó fiú édesapját, és azt is elismerem, ha véleményt kértek volna róluk,
mindkettőjükről pozitívan vélekedtem volna. A tanárral együtt dolgoztam
körülbelül 10 évvel ezelőtt a rajoni néptanácsnál, ő a kultúrosztály vezetője
volt, én mint könyvelő dolgoztam. Becsületes, szerény, példaadó, segítőkész
munkatársnak ismertük, a poharazgatásairól nem volt ismeretes, munkáját nem a
hiúság vezényelte, hanem a feladatának becsületes véghezvitele. A fiú édesapját a megyésítés után ismertem
meg, közelebbi ismeretségben nem voltam vele, de azt hallottam, elismert ember... A
történtek leírását egyoldalúnak tekintem, az az igazságosnak tűnni akaró
újságíró miért nem látogatott el a tanárhoz, az iskolához, miért nem kért
véleményt azoktól az emberektől is, akik a tanárt ismerik. Nem kétséges előttem,
hogy a szülő a gyermeke mellett kell álljon, őt kell hogy pártolja, de vajon az ilyen
gyerek, aki ma a tanárhoz üt, holnap nem fordul-e a szülei ellen, főleg ilyen esetben,
ha még tudomást szerez róla, hogy évek után is egyesek bosszút forralva kérik a
tanár megbüntetését... A fiatal fiúnak igazságot szolgáltattak, az élet előtte
áll, munkájával majd bizonyíthat. De egy becsületben ártatlanul kipellengérezett
ember, nevelő vajon nem érdemli meg az igazságszolgáltatást? Aki már közel három
évtizede munkájával bizonyítja, hogy igenis nevelő, ezen túlmenően egy egész
tájegység - népi kultúránk - hagyományainak ismerője, megőrzője és
továbbadója".
Az illetékes kisvárosbeli földrajztanár leveléből: A következő két
kifejezés a kérdések egész sorát indította meg bennem: "az ő fia végül is
csak visszaütött"... Íme a kérdéseim: Cs.G. mikor állt utoljára katedrán és
mennyi ideig tanított? Ha egy tanár leken egy pofont egy diáknak, milyen büntetés
vár rá? Mit tenne Cs., ha anélkül, hogy együtt inna tanítványával, és anélkül,
hogy bántalmazná, egy rendreutasítás miatt megverné az illető diák? Mit tenne
Cs.G., ha a saját fia cselekedne ilyet? Mi a véleménye arról, hogy vannak iskolák,
ahol egyes osztályokba a tanárnők félnek bemenni? Hát arról, hogy tizenéves diákok
késsel támadtak, illetve rávettek egyéneket, hogy rátámadjanak tanárokra (nőkre
is), mert azok számon "mertek" kérni egyes diákkötelességeket? Vagy az
olyan esetről, mikor a tanár kiskorú gyerekét bezárták és bántalmazták olyan
tanulók, akiknek elégtelent "mert" adni a tanár... Ha Cs.G. ezekre a
kérdésekre netalán a mindig a tanár a hibás sablonszöveggel szándékszik
válaszolni, akkor jobb, ha nem is fáraszt. Ismer Cs.G. olyan eseteket, hogy a szülők
kizavarják vagy be se engedik a családlátogatásra érkezett osztályfőnököt? Én
ismerek olyan esetet is, hogy a negyedik osztályos gyermek tanítónőjét az apa
baltával fenyegette, hogy többet feléjük se menjen. (A partról könnyű
okoskodni...)"
Egy zenetanár leveléből, ugyanabból a városból: "Önről mint
emberről, újságíróról igen-igen rossz véleményem alakult ki. S hogy e
véleménynek hangot adok, az ön írása késztet rá, amiből szószerint idézek:
Kommunista elveink nem békülhetnek meg a félszájjal kidekázott féligazságokkal.
Nos, kedves újságíró elvtárs, ön ezt az elvet csak dogmaként fogja fel
(véleményem szerint), mert a cikkében tálalt tényanyag tárgyalási módja a fenti
elvet tagadja... Sem a helységet, sem az iskolát, sem a tanulót, sem a tanárt nem
nevezi meg, és így, névtelenül egész sor súlyos rágalmat varr a történetben
szereplő egyénekre és munkaközösségekre. Hát ezt így nem szabad, még akkor sem,
ha annak a szólásmondásnak szellemében írjuk, hogy Kinek nem inge, ne vegye magára,
mert ezzel súlyosan vétünk az ön által emlegetett kommunista elveknek. Emlékeztetni
szeretném, hogy a Román Kommunista Párt XII. kongresszusának határozata a sajtóra
vonatkozóan is igen világosan meghatározza azokat a tennivalókat, amelyek a
sokoldalúan fejlett, újtípusú ember formálásában reája hárulnak... Ön az
írásában odáig megy, hogy a tanárokat a tanulók ellenségeiként tünteti
fel..."
...És itt újra csak félbe szakítom az idézgetést, amelyből legalább
ennyi maradt a következőkre is: a történet, a probléma túl komoly ahhoz, hogy
felületesen, csupán az én szemszögemből értelmezve kerüljön be e lapokra.
Valami nyugtalanító véletlen folytán a levelek közé csusszant (mikor? miért? - a
kérdésekre nem találok választ) egy versfordításom. A költő egy azóta rákban
meghalt, fiatal bukaresti költőnő, akit férjestől ismertem meg, nagyjából a
Közlekedő edények történéseivel azonos időben egy irodalmi kiránduláson, amelyet
az ifjúsági szervezet támogatott a Szilágyságban, az ottani ifjúsági munkatelepen,
amikor a zilahi hőerőművet építették, s aki nagyon nyitottnak mutatkozott a magyar
költészet irányába, szándékában állt megtanulni magyarul. (Hogy nem sikerült,
abban a gyorsan támadó kór tehetett minden bizonnyal: pár év alatt elvitte a pár
éves kislányt és a férjét magára hagyó asszonykát. A sors iróniája, hogy a férj
a rendszerváltás után a dühödt szélsőnacionalisták sajtójához csapódott...) A
verset ide illesztem, kegyeleti megfontolásból.
ARETA SANDRU
Játék
Szememet bekötöm, de kendő híján se lenne másként:
azt mondom - szán, s körülöttem máris nyargaló rénszarvasok.
Valahol nem lesik a fű növését, mondjuk a jeges sarkakon.
Vizet mondok, s a szomjazó korsó rögtön megtelik,
esetleg éppen ellebeg a tikkadt hőhullámokon.
Megfordulok, a játék így szabályos, és jöhet a következő,
most épp az erdő van soron,
beállnak mellénk a kirendelt fatörzsek,
fölöttünk darvak vonulnak és permetező őszi eső.
Valaki megbotlik, tessék kiállni, jöhet a következő.
A képanyag látszólag nem illik közvetlenül a szöveg tartalmához, de a riport műfajába vág: Tóásó Áron Zoltán brassói kollégám kapta lencsevégre a mostanában hevesen tüntető, útelzáró brassói munkásokat, akik nehezen fogják fel, hogy veszteséggel termelő, államilag dotált vállalataiknak végre el kell indulniuk a felszámolódás útján. A képeken a tüntetők - frasangi módra - az államelnököt "temetik": kereszttel, füstölővel...
Március
27-28. (csütörtök-péntek) És most következzék a viviszekció,
magyarul az élveboncolás.
Fenti szövegeket böngészve elég gyakran támadt kedvem kiigazítani
korábbi magamat, de végül ellenálltam a kísértésnek: dokumentumról van szó, amely
jó vagy rossz, de adott kor s személyiségállapot bélyegét hordozza magán, s ha ma
némileg formásabbra is sikerülne, értelmetlen dolog változtatni rajta.
Stiláris bökkenőin túl viszont arra figyeltem föl, mily sok az
indulat a látszólag szenvedélymentesnek szánt, objektív fölvezetésűnek elképzelt
beszámolóban. Amikor annak idején kiadtam a kezemből, számtalanszor elolvastam, s
szent meggyőződésem volt, hogy a csupasz logikán kívül nincs egyéb az írás
textusában. Meglehet, azóta jobban kifinomult a pártatlanságom. S talán, mert azokban
az időkben igazán közömbös semmiképp se lehetett az ember, mert a harmadik utat úgy
üldözték, mint a boszorkányságot.
Újraolvasva mellbevág: mintha a bosszú, az elégtétel-vétel szelleme vezérelte volna
soraimat, és ma már tagadni sem tudom, hogy az indulatosság ceruzája íratta le velem
A Hétben közölt sorokat.
Igaz, semmi pénzért sem vonnám vissza korábbi megállapításaimat
a földrajzilag is titokban tartott helységben történtekről. Elvégre azért
választottam a névtelenségben és a helynélküliségben lebegést, hogy a
véleményemmel, ítéletemmel szabadabban sáfárkodjak.
Nem csoda mégsem, hogy a tiltakozók, az írásra a fejüket felkapók
hevesen reagáltak a cikkre. Amiről én egyébként csak két hét eltelte után vehettem
tudomást, miközben magammal eltelten nyugtáztam: végre, sikerült kiírnom a bennem
feszülő ellentéteket. Büszke voltam ravaszságomra, csomagolástechnikámra, ahogy a
kényes témát begöngyöltem, "időzítettem", hogy ne akkor robbanjon, amikor
én is a közelben vagyok, hanem a kényelmes és ártalmatlan távolban.
Úgy teltek napjaim e két hét során, mintha én lennék a helyzet hőse.
A kijózanodás azzal kezdődött, amikor otthon egy szombaton
megcsörrent a telefon és egy meglehetősen közönséges férfihang utánam
érdeklődött, majd mikor bemutatkoztam, a kisvárosbeli pedagógus szakszervezet
nevében próbált tolmácsolni néhány keresetlen gondolatot. Mivel a hangnemét elég
gyorsan túlfűtötté és útszélivé pörgette fel, rászóltam, hogy mindezt írja le
szépen és hivatalos tiltakozásként küldje el oda, ahol a cikk megjelent. És
lecsaptam a kagylót.
Következő hét elején főnököm, az Előre főszerkesztője, amikor a szokásos
pofavizittel illettem, tudomására hozván termelő munkám újabb eredményét (a
kirótt penzum elvégzését), diszkréten nekem szegezte a kérdést: mi bajom nekem az
x. megyei pártbizottsággal. Mely pártbizottság azonos volt azzal a vidékkel, ahol
"közlekedő edényeim" működtek
Aprólékosan kitálaltam előtte mindent: az előzményeket, a
tényeket, a szándékokat...
Mire ő megpróbálta vázolni előttem a várható
következményeket...
Hogy az elmúlt napokban több telefonbeszélgetése is volt A Hétben
megjelent írásommal kapcsolatban, többek között az illető megye pártbizottságának
első titkárával, aki fölötte nehezményezte a történteket, s mert kiderült, hogy
tulajdonképpen nem is A Hétnek, hanem az Előrének a munkatársa vagyok, arra
próbálta főnökömet rávenni, hogy sózzon fegyelmit a nyakamba, sőt, ha kell, lássa
el úgy a bajomat, hogy megemlegessem.
Főnök méltányolta, hogy nem hallgattam el semmit előtte, s azzal
csillapította az első titkárt, hogy beszél a fejemmel s megpróbáljuk valahogy
helyrehozni a vétket.
Élénken tiltakoztam: semmilyen megkövetésre, önkritikára nem
vagyok hajlandó. A cikk névtelen, általános, aki magára veszi, az eleve elismeri,
hogy róla van szó, vagyis hogy az állítások igazak. Hiszen ha nem lennének azok,
akkor az se állna, hogy mégis csak ő a történések alanya.
- Várjon csak - csitított -, nem kell elsietni a dolgokat. Telik az
idő, puhul a kelés. Most mindenki ideges. Kapkodnak fűhöz-fához. Aztán majd
megnyugodnak: jönnek sokkal fontosabb dolgok, új feladatok, új gondok. Túl kell élni,
csigavér...
Ehhez tartottam magam.
A továbbiakban el-eljutott hozzám néhány hír az újabb
fejleményekről: az első titkár rávette A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort,
hogy leutazzon a kisvárosba, s a megyei pártbizottságnál szóba álljon mindazokkal,
akik a cikk által sértve és érintve érezték magukat. Majd a találkozó után cikket
írt lapjában, amelyben úgymond fél szájjal ki is mondja felettem a szentenciát, meg
nem is, mindenesetre némi gyógyírt keneget a sértett hiúságokra, jótollú íróhoz
illően megadja mindenkinek, ami kijár.
Nehezteltem ugyan a cikke miatt, de elismertem, hogy nem csak joga
volt, hanem kötelessége is megírni azt.
De a vihar még mindig nem ült el. Nemsokára a párt KB
sajtóosztályának vezetője hívott fel, aki pár éven át vezette a román ifjúsági
lapot és ugyanannak a panellháznak egyazon lépcsőházában volt a lakásunk: ő a
negyediken lakott, én meg az ötödiken, éppen felette, s nem egyszer jött fel ő
egy-egy este vagy mentem le én közös ügyeinket megbeszélni. Együtt voltunk az
ifjúsági szervezet vezetésében, de a szerkesztőségi irodáink is közel voltak
egymáshoz a sajtóházban. Körültekintő, alapos tudású sajtóember volt, később
elkísérte Ceausescu pártfőtitkárt és államelnököt egy-egy külföldi útjára,
mint tudósító, ott felfigyeltek rá a vezérék, s hamarosan sajtófőnök lett.
Ilyen minőségében, de a régi
kapcsolat közvetlen hangján, csöppet sem fölényeskedve kérdezte meg telefonon, mihez
kezdjen velem, mert már nem győzi lerázni a megyéből érkező panaszokat,
pressziókat. Valamiért a fejemet akarják... Ő elhiszi, hogy a szándékom jó volt, de
tízszer is meg kell gondolni, hogy a helyi vezetőkkel ujjat húzzon az ember. Még ha
ezerszer is igazunk volna, akkor is nehéz bizonyítani, márpedig bizonyíték
nélkül...
Érzett hangjából a jószándék, hogy nem akar eláztatni.
- Találjatok ki valamit. Írjatok arról a tanárról valami pozitívat. Nem te, egy
kollégád, valaki más, lássák, hogy csak egy botlás volt és nem szocializmus ellenes
megnyilvánulás, ahogy megpróbálják beállítani..
Elnevettem magam, de nagyon komolyan leintett:
- Ez nem vicc. Nem is tudod, milyen tűzzel játszol. De azért ne gazolj be, nem hagyunk
egykönnyen...
Végül az lett az ügyből, hogy emberem elkerült a sajtóosztályról, másfelé vitte
a pártkarrier szele, a sajtóosztályt új ember vette át, az ügy lassan elnyugodott,
kimúlt - áldás és békesség.
Pár év múlva, amikor Huszár Sándor családjával áttelepülni készült az
anyaországba, s már az Előrénél volt kenyérkereső, búcsúzáskor egy paksamétát
adott át, borítékban, amire az volt ráírva: Cs.G-nek, majdani naplója számára.
A paksaméta azokat a leveleket tartalmazta, amelyek A Hét s személyesen az ő címére
érkeztek a cikk megjelenése utáni hetekben. Hazavittem, s mikor már este
lecsendesedett a család, a dolgozószoba hangulatfényénél együltében elolvastam
minden irományt.
Egész éjjel le nem hunytam a szemem a zaklatottságtól...
Holnap az is kiderül majd, hogy miért.
a bánya szája
házunk fölött egy agyagbánya szája
torkig belátni akkorára tátja
esőben sárga nyála lepatakzik
megomlik elfoly összeroskad habzik
ha tűz a nap minden ízében kiszárad
cserepes ajkai közt csak mélyül a vájat
úgy tűnik mintha mindegyre enni kérne
de mit kívánhat egy bánya ebédre
úgy fosztogatják nap- és csilleszámra
önmaga roskad önkéntes halálba
életet kér és nyel is olykor-olykor
majd végzetesen ránkzuhan mint a jobb kor
A mai képek szerzői: Frank Deák (Krumplibábok) és Létai László (Díszmenet).
Március 26. (szerda)
Folytatást ígértem, folytatást adok.
Közlekedő edények
A tanár által előadott történet, dióhéjban: több éve vezeti az
iskolai tánccsoportot, amely szép hírnévre tett szert, s számos falusi kiszállás
révén halmozott sikert sikerre. Most is faluhelyen jártak, s nem is lett volna semmi
baj, ha néhány fegyelmezetlen kamasz össze nem beszél, betértek a községi
kocsmába, felhajtottak egy-egy pohárral, s amikor az előadás megkezdése előtt ő, a
vezetőjük látta, hogy milyen állapotban vannak, a hangadót lezavarta a színpadról.
Ám a fiú megmakacsolta magát. S amikor a tanár kifelé igyekezett a színpadról,
utána ment és - leütötte! Az egész csoport és a nézősereg szemeláttára.
A hallottak alapján már senki sem hatódott meg attól, hogy a fiú
amúgy osztálya legjobb tanulói közé tartozik, és hogy édesapja az iskola szülői
bizottságának tagja. Az iskolai szabályzat - joggal! - drákói büntetést ír elő
annak a tanulónak, aki tanárával szemben tettlegesen lép fel, még abban az esetben
is, ha történetesen jogos igazságának próbálna önhatalmúlag érvényt szerezni.
Az ügy viharos hullámokat vetett, s menten akadt riporter is, aki a
helyi lapban elrettentő példaként szelőztette meg ország-világ előtt a fiú
elvetemült tettét, fejére olvasva társai egyöntetűen "elítélő
véleményét". Majd másutt is írtak az incidensről, hasonló hangnemben - úgy,
ahogy a nyilvánvalóan gátlástalan, életünk mindennapi biztonságát és egészséges
közérzetét mételyező huligántempókhoz illik viszonyulni.
Nagy megdöbbenéssel hallottam később, hogy az illető megyei
KISZ-bizottság vezetősége távolról sem osztotta a hivatalos közhangulat révén, s
ezzel együtt a sajtóban lefestett helyzetképet, nem hagyta jóvá a fiú kizárását
az ifjúsági szervezetből, akit a tanügyi szabályok paragrafusai alapján időközben
eltávolítottak az iskolából. Maga az első titkár fogalmazott így:
- A valóságot elferdítették. Az ügyben a tanár legalább olyan hibás, ha nem
hibásabb, mint a fiú. Együtt ivott a tanulókkal. Nem először teszi. Azt ette meg,
amit főzött. Sem pedagógiailag, sem erkölcsileg nem méltányos az a mód, ahogy az
ügyet kivizsgálták, és egyoldalúan ítélkeztek...
Ilyen témára melyik újságíró nem harapna rá?
Fiatal, gyakornok kollégám vállalta magára: utánanéz, honnan ered
ennyi ellentmondás?
3.
Első útja a fiúhoz vezetett.
Más városban, más iskolában bukkant rá. Kiderült, hogy az eredeti büntetést,
miszerint az ország összes iskoláiból kitiltják, időközben környezetcserére
enyhítették. Mostani osztályfőnöke tudott a botrányról, mégis fenntartás nélkül
befogadta a srácot, s nem csalatkozott. Nyílt, becsületes tanulót ismert meg benne,
aki egészséges gondolkodásával cselekvésre serkentette társait. Nem csoda, ha
alulról jövő javaslat folytán, egyhangúan osztálybizalmivá választották. Viselt
dolgairól egyetlen szó se esett, tanára is mélyen hallgatott, nehogy igaztalanul
árnyék boruljon a fiú fölé, hiszen mindketten nehéz életvizsga előtt álltak, s a
történtek után többszörösen is bizonyítaniuk kellett.
A fiú bánta tettét, s ezt nyomban meg is vallotta a riporternek. Ám
azt se hallgatta el, hogy a történtek beállításában szerinte sok a hamisság. Szó
se róla, felhajtottak egy pohárkával, de nem csak egy páran, hanem mindannyian, a
tanárral az élen, a községi kultúrotthon igazgató vendégszeretetének
jóvoltából. Azután felsorakoztak a színpadon. A tanár ráripakodott, hogy nem áll a
helyén. Ő visszaszólt, hogy - de biza igen! A tanár erre dühöngve letaszigálta a
pódium hátsó lépcsőjén, még bele is rúgott. És ekkor ő visszaütött. Nem
kellett volna... De elöntötte az indulat. Az esetet, mely a kulisszák mögött
történt, csak a leghátsó sorban állók látták. Az agyrázkódás? Másnap a tanár
vidáman autózott a városban, többen is látták. Csak két nap múltán feküdt be a
kórházba. A fiú szeretett volna bocsánatot kérni tőle, de a tanár nem volt
hajlandó szóba állni vele.
A riporter ezután a fiú szüleinél kopogtatott. A középkorú,
nyílt tekintetű férfi csöndes, szomorú hangon idézi fel azokat a hónapokat. Maga se
érti, mi történt valójában.
Emlékszik, akkor este a fia feldúltan, szakadt ruhában állított
haza. Hosszas hallgatás után mindent kitálalt az apjának, aki másnap rögtön az
iskolába sietett, hogy tárgyaljon a tanárral, az igazgatóval, miszerint a család nem
tesz panaszt a gyermek bántalmazásáért, lévén a gyermek is hibás. Ugyanakkor
kérte, a tanár is tekintsen el a történtektől. Mert bármennyire súlyos az eset, az
ő fia végül is csak visszaütött.
Az apa nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy a tanár őelőtte
senkinek sem jelentette az esetet. Ezek szerint ő, az apa volt az, aki kiadta a saját
fiát! S mire ment vele? A tanár persze megijedt, menten bevonult a kórházba,
papírokat szerzett, megjátszotta a súlyos sebesültet, az áldozatot.
Elterjesztette, hogy a fiú előre megfontolt tettével szabotálni
akarta az országos tömegművelődési versenyt!
Hittek neki. A papírjainak, a tánccsoport élén elért eddigi
eredményeinek.
Bár tudták róla, hogy könnyen eljár a keze, és ugyancsak szeret a
pohár fenekére nézni, mindennél többet nyomott a latba, hogy végül is eredményesen
végezte a népművelői munkát. Amit egyesek csak ímmel-ámmal, noszogatásra,
félgőzzel vállalnak el. Akadt olyan illetékes is, aki így tette fel magában a
kérdést: "Mintsem, hogy elveszítsünk egy jó kultúrvezetőt, inkább simítsuk
el a dolgokat". Ezek után a vizsgálat kutyafuttában és felszínesen zajlott le.
Érdekes módon, senki nem akadt, aki nyíltan a fiú mellett tanúskodott volna. Bár
odahaza, szűk baráti körben, s az első napokban még az iskolában is, néhány
szemtanú kollégája kikotyogta: társuk igazat beszélt.
Az iskolavezetőség sugallatára az osztály KISZ-bizalmijával
közölték: a fiút ha törik, ha szakad, ki kell zárni az ifjúsági szervezetből.
A tanár újságíró testvére közben gondoskodott a megfelelő
publicitásról a megyei lapban. És ugyancsak ő ajánlotta be egy másik laphoz fiatal
külsősük hasonló svádájú írását.
A kör bezárult, a fiú sorsa nyilvánosan megpecsételődött.
A szülők fellebezésére végül is figyelembe vették az enyhítő
körülményeket, ezért változtattak később az eredeti büntetésen.
A tanár azóta is háborítatlanul éli világát.
*
Az élet megy tovább. A közlekedő edények elve itt is hibátlanul
működött.
Mert ki tagadná, hogy manapság aranyat ér egy tapasztalt,
áldozatkész pedagógus, aki garantált siker a művelődés terén, nemcsak az
iskolának, hanem egy tájegységnek is? Mi lesz, ha túlságosan szigorúan kérdőre
vonjuk? Elhidegítjük magunktól! Elvadíthatjuk a társadalmi munkától! Érvényt
szerzünk ugyan egy emberségében megsértett kamasz igazságának, viszont elveszítünk
egy lelkes embert.
Tessék választani!
Nosza, nyomjuk csak le egy kicsit az egyik csőben a folyadékszintet,
s máris minden rendben!
Igen ám, csakhogy a hajdani fizikalecke szerint a másik
"csőben" ilyenkor...
Megóvtuk ugyan a tanár, a lelkes táncoktató tekintélyét
eljövendő sikereink (hiúságunk?) számára, de mi történt a túloldalon?
"Nyertünk" egy sereg megfélemlített, lapuló diákot, akik
ügyefogyottan, magukra hagyatva ismételgetik titkon az idejétmúlt leckét: ne szólj
szám, nem fáj fejem. És "nyertünk" jó pár potenciális hamis tanút, akik
a jövőben ki tudja, miként fognak majd ezek után pártatlanul kiállni az ifjúság
mellett?
Kommunista életelveink nem békülhetnek meg a félszájjal
kidekázott féligazságokkal.
A tanárát tettlegesen bántalmazó tanuló jogos büntetése mellett
nem lehet túlzó követelés az, hogy a tanulót tettlegesen bántalmazó nevelő is
hasonlóképpen elnyerje azt, ami ezért jár neki.
Már csak azért sem, mert elsősorban ő volt az - beleértve
"megértő" támogatóit is, aki visszaélt a hatalmával.
A hirtelenül nagyra nőtt, korán fejlett kamasz legfönnebb csak az
erejével élhetett vissza.
Eddig az írás, amelyre két hét múlva meg is érkezett az első
felháborodott visszhang - ezekről majd holnap.
Kitalált ölelések
vajon az én apám mit érzett
míg nemzett egy-egy gyermeket
miként döntötte le anyámat
életre hívni engemet
a kéj vezette őket ágyba
vagy az öröklött mozdulat
hogy amíg egymást markolásszák
átmentik bennünk magukat
csattant-e csókjuk vagy a csöndtől
szívük fölött az éj megállt
levegő után tikkadozva
arcukba a vér visszaszállt
tudták talán hogy fényes percük
után fejfájós ébredés
nehézkes feltápászkodás jön
sírásba fúló nevetés
sárban tipródás éjszakázó
nyűgösség láz nyirkos magány
és mégis újra összebújnak
csak a reményük fogy talán
próbálom őket kitalálni
egymást ringatják érzem én
szerelmes dúlásuk ha fáj is
befejezetlen költemény
A mai képanyagot Oláh István barátomtól kérem kölcsön: Néptáncfesztivál, illetve Bukás után.
Március
25. (kedd) Alkonyodik, s most megint visszalopta magát a tavasz, odakint
plusz tizenhattal kecsegtet: majd hazafelé menet kigombolom a felöltőm s nekivetem a
mellem a tavaszi szélnek.
Itt az ideje nekivágni a munkának.
Cím: Közlekedő edények
Megjelent A Hét c. bukaresti hetilap 1980- október 10-i számában, a
Nevelés. rovatban.
Álmos délelőttre emlékszem, amint az iskolai fizikum lépcsőzetesen emelkedő
padjaiban szorongtunk. A hosszú kísérletező asztal mögött kék köpenyes, szigorú
fizika tanárunk sőrgött-forgott, felírta a táblára az új lecke címét, majd
rámutatott két, egymásba futó üvegcsőre - pirosra festett folyadékot töltött
belé -, s magyarázni kezdte az elvet: a közlekedő edényekben lévő folyadék
szintjei minden körülmények között igyekeznek kiegyenlítődni...
Majd egy szökőkutat rajzolt, mi pedig a fizikai törvényszerűség mibenlétét
hallgatva arról ábrándoztunk, milyen jót fürödhetnénk a zuhanyként alázáporozó
szivárványos vízpermet alatt. De az igazi lecke csak ezután kezdődött: tanárunk
szemünk láttára bizonyította be, hogy ha az egyik csőben - "edényben" -
növeljük a nyomást, akkor az a másikban arányosan emeli a folyadékszint
magasságát. Vagyis, hiába nyomnánk le a folyadékot erőnek erejével az egyik
csőben, az nem préselődik össze, mert a másik csőben ravaszul magasabbra szökik.
Távolról sem álmodtam volna, hogy ama évtizedekbe vesző, hajdani fizikalecke
tanulsága egyszer még szökőkútként tör fel bennem.
1.
Egyik középiskolánk fiatal tanáránál - kilencedikesek osztályfőnöke - egy tavaszi
vasárnap reggelen váratlanul megcsörren a telefon. Kétségbeesett mama zokog: tegnap
este, órák után, nem jött haza a lányuk! Egész éjjel le nem hunyták a szemüket, a
férjével azt se tudják, mire gondoljanak...
A tanár megdöbben, s azt tanácsolja, várjanak még egy keveset, esetleg
tudakozódjanak a rendőrségen, a mentőknél.
Ő maga eközben sorra tárcsázza telefonon elérhető tanítványait.
Igen, velük volt a suliban, nem vettek észre semmi különöset rajta. A tanár mind
komolyabban aggódik: ügyes, talpraesett lánynak ismeri tanítványát, az osztály
ifjúsági szervezetének pénztárosa... Szökés? Ugyan... Baleset?
Izgatottan, kapkodva telik el vasárnap délelőttje.
A tanár késő délutánig őrzi a készüléket, mely makacsul
hallgat. Már-már hajlandó azt hinni, csak álmodta a hajnali beszélgetést. Este már
nem bírja tovább türelemmel, felcsöngeti a szülőket. A mama válaszol, de azonnal
át is adja férjének a kagylót, mert úgymond "robban szét a feje". Az
érdes férfihang dohogva közli: lányuk a délelőtt folyamán felhívta őket,
közölvén, hogy férjhez megy egy város környéki parasztfiúhoz. Mire ő, az apa erre
megmondta neki, hogy akkor nincs mit keresnie a szülői házban.
- Képzelje - háborgott a tanárnak -, még ahhoz is volt képe, hogy szinte a nyakunkra
hozza annak a surmónak a szüleit! Kész, végeztem, ezt az ügyet lezártuk - dohogta,
mintha mostanig ő tett volna szívességet a tanárnak, és választ se várva, letette a
kagylót.
Nehezen virradt meg a hétfő reggel. Éjszakai hánykolódása közben a tanár mindegyre
azt latolgatta magában, miként álljon majd az osztály elé. Mit mond a srácoknak a
lányról, amikor ő is csak annyit tud, mint amennyit másoktól hallott? Lehet-e egy
ilyen ügyben, látatlanban, saját meggyőződés nélkül ítélkezni? Hát még
érzékeny kamaszok előtt...
Hajnal felé már derengett, hogy csak egyetlen választása maradt: fel kell ülnie a
távolsági járatra, s kiutazni ahhoz a családhoz, ahol a lány már állítólag
bekötött fővel néz a jövő elébe. Kábán baktatott végig a nyílegyenes falusi
utcán. Az alacsony, kuporogni látszó falusi házban a tanítványa sírva fogadta...
Szomorú történet bontakozott ki az el-elcsukló, időként hangos zokogásba fúló
szóáradatból.
Az apja évek óta veri őt. Nadrágszíjjal. Ha öt percet késik otthonról, már
csattan a pofon. A rúgás. Az ütlegelés. A nekivadult ember ilyenkor elmondja
mindennek, s üti, ahol éri... Most is csupa kék folt, itt és itt... Meg itt is...
A fiút az iskolában ismerte meg. Szobafestő. Az iskolát tatarozták, ott dolgozott
heteken át. Megkedvelték egymást, beszélgettek. Néha elkísérte őt a
villamosmegállóig.
Szombaton nem akarózott jönni a villamosnak. Tíz perc, húsz perc, sehol semmi.
Sejtette, odahaza mi következne emiatt. Visszasomfordált az iskolába, s kérte a még
dolgozó fiút: vigye haza magával, mert ő nem mer az apja elé állni.
A fiú egyszerű szülei kedvesen, megértően fogadták. Ő is szereti a fiút, ez az
első szerelem az életében. Nincs miért hazamennie.
A tanár bármennyire is együtt érzett tanítványával, egyre az órájára tekintett:
nem akart elkésni az iskolából. Nem tudta eldönteni, mi legyen a lánnyal. Még csak
kilencedikes. Szinte gyerek. Legalább a tizediket el kellene végeznie. De hogyan álljon
az osztálytársak elé? Otthon amúgy is kitagadták. Házasodjék össze a fiúval? De
hogyan lesz tovább?
Visszaóton mindenféle meggyőző hazugságon törte a fejét. Nem azon töprengett, hogy
egyáltalán miért kell hazudnia, hanem hogy a következő hetekre, néhány hónapra
még valahogy megóvhassa osztálya addigi, viszonylag egészséges hangulatát. Hogy ne
szolgáltassa ki ártatlanul bajba jutott tanítványát a kamasztársak ösztönös
kegyetlenségének.
Mire aztán szembenézhetett osztályával, a gyerekek valami
érthetetlenül titkos, ám hihetetlenül fürgén működő hírcsatornák révén már
mindent tudtak. Egy szót se szóltak, csak várták a magyarázatot.
A tanár, szerencséjére, megérezte, hogy itt most nem a lányról van szó: ő áll
kegyetlen vizsga előtt. Ha akár egyetlen hamis szót is eldadog, az osztály
egyemberként fordul el tőle.
Nehezen préselte ki magából a teljes igazságot. Tudta: ezzel hátat fordít minden
hagyományos pedagógiai kánonnak. Cserében viszont láthatta, miként szegeződnek rá
a tiszta tekintetek, és gyúl ki bennük sorra, őszinteségéért válaszul, a
ragaszkodás.
A lány a tizediket már más környezetben, esti iskolában járja. Most gyereket vár.
Gyerekfővel készül az asszonysorsa - menedékül választott, szintén tizenéves
férje oldalán.
2.
Más városban, más középiskolában egy kilencedikes tanuló "kegyetlenül
megverte tanárát, több napon át gyógyuló sérüléseket okozva neki"- szállt a
fürge röptű szenzáció.
A történtekről legelőször a pórul járt tanár igyekezett beszámolni, minden
illetékes helyen: igazgatóságon, tanfelügyelőségen, helyi szerveknél. Tehette.
Zsebében pecsétes orvosi bizonylat, miszerint a tettlegességből kifolyólag
agyrázkódást szenvedett, s lám, a fiúnak semmi baja, ráadásul nyegle hősként
jár-kel az iskolában!
Holnap folytatom - még egy ennyi maradt a cikkből.
Hangulatkeltésül küldök a mai adaggal egy Mateescu Ghorghe (Bukarest) fotót - lapunk 2000-ben meghirdetett fotópályázatára küldte be, s most elérkezett a pillanat, hogy újra felfedezzem.
Március 24. (hétfő) Legszívesebben magam
utaztam volna az ügynek utána nézni, hiszen jól ismertem a városkát, a vezető
embereket is, de talán ez lett volna a legnagyobb hátrány is. Meg aztán nagyon
megharagudtam arra az újságíróra, aki jóhiszeműen beleugratott a közlésbe.
Jópofa, belevaló székely embernek tartottam, meg sem fordult a fejemben, hogy
igazságkeresés helyett tulajdonképpen anélkül, hogy valaki is támadta volna a
lapunkban, a saját bátyja védelmére kel. Nem közvetlenül, persze, hanem egy kezdő
firkászt odatett, hogy az megfogalmazza a dörgedelmet, majd ajánló sorok
kíséretében, a kollégiális viszonyra apellálva, kérte, hogy támogassuk a cikk
közlését. Sőt, azt sem tudtam, hogy a történetben szereplő tanár nem más, mint a
bátyja. Haragom-dühöm meg csak nőtt, amikor a megyei ifjúsági szervezet első
titkára figyelmeztetett: nem tettünk jó szolgálatot azzal, hogy egyoldalúan
elítéltük a diákot, kikiáltottuk elvetemült gazembernek, akit most amúgy is
mindenki kiátkoz, valószínűleg repülni fog a megye valamennyi iskolájából, pár
évvel az érettségi előtt ott áll, derékba tört iskolai karrierrel. Azt is elmondta
- de előtte hangsúlyozta, hogy csak magánhasználatra, bizalmasan -, hogy jól ismeri a
gyerek családját, magát a gyereket is, az nem létezik, hogy saját kezdeményezésre
tette volna, amit tett, minden valószínűség szerint kiprovokálták...
Akkor határoztuk el, hogy embert küldünk felgöngyölíteni a
szálat. A fiatal kollégának amolyan képességvizsgának is szántam a feladatot, arra
gondolván, hogy amennyiben helyt áll és nem hagyja magát túl könnyen leseperni a
porondról, akkor megérdemli, hogy komolyabban vegyük. Arra biztattam, szerezzen be
minél több bizonyítékot, vallomást, nyilatkozatot, véleményt, szemtanúktól,
diákoktól, tanároktól, munkahelyi kollégáktól, jegyezze le azokat minél
kimerítőbben, hogy visszatérve a szerkesztőségben el tudjon igazítani
valamennyiünket, mintha mi magunk végeztük volna a kivizsgálást.
Izgatottan vártam visszatértét. Kereken egy hétig ült - lógó
orral állított be. Elmondta, azt hitte, úgy búcsuzik el a városkától, hogy tiszta
vizet önt a pohárba. De egyelőre a poharat sem nagyon találja... Zaklatott, zavaros
előadásmódját félbeszakítva rászóltam: huszonnégy órája van arra, hogy
rendszerezve, adatolva eléadja: mit tudunk, mit nem tudunk, mi a kérdéses, mi a
pletyka... Buzgón apelláltam arra a tényre, hogy végtére is, filozófia szakot
végzett, ahol hivatalból is tanították a logikus gondolkodást, a szellemi cselekvés
megtervezését, ráadásul kiváló eredménnyel végzett, semilyen alapja nem volt a
kisasszonykodásának...
Másnap délután leültünk az irodámban és hagytam, hogy elejétől
a végéig felolvassa, ami a jegyzetfüzetében, hevenyészett macskakaparással rejlett.
Két vaskos noteszt jegyzett tele, sokszor lényegtelen apróságokkal megtűzdelve, de
ahogy belemelegedett az előadásba, úgy éreztem magam mind közelebb a helyzethez,
amelyben kollégám úgy forgott, gyanútlanul, ahogy csak pörgették. A vallomások
többek voltak, mint ellentmondók. De ha egymás mellé tettük valamennyit, akkor ha
halványan is, kirajzolódott az a közös, alapvető részleteiben megegyező kép, amit
lehetett ugyan torzítani, de elvitatni nem.
Újoncom egyik fő következtetése az volt, hogy a tanúkat
megfélemlítették. Az elején még meséltek, nyilatkoztak, később rendre vonták
vissza korábbi vallomásukat. Az volt a feneség az egészben, hogy a történtek után
tulajdonképpen mindkét fél, tanár és tanítványa is fátylat akart borítani az
incidensre. A maga módján mind a kettő ráébredt arra, hogy amit tett, túlment egy
határon, amit pedig nem lett volna szabad megengedni. A fiút legalább úgy mardosta a
lelkiismeret, hogy visszaütött, mint a tanárt. A békülés felé az első lépést a
fiú apja tette meg: felkereste a tanárt és kérte, bocsásson meg a fiának.
Tulajdonképpen a tanár ettől a perctől kezdve vált üldözővé, hajthatatlanná,
ekkor kezdődött a bizonyítékok beszerzése, a hangulatkeltés a fiú ellen: amikor
látták, hogy meghunyászkodik.
De a meghunyászkodásból nem lett behódolás. És ez lett a veszte.
Egy héten át írtuk kettesben a riportot, nagy élvezettel
fogalmaztuk a kétértelmű sejtetéseket, vágtuk össze az egymásnak feszülő
tanúvallomásokat, majd mikor készen volt a riport, jóváhagyásra felterjesztettük a
KISZ Központi Bizottságához. Ahol természetesen felhívták a kérdéses megyei
titkárt, majd mégsem tudtak dönteni és a párt sajtóosztályához fordultak, ahol azt
a választ adták nekünk, hogy foglalkozzunk egészségesebb dolgokkal. Ők elhiszik,
hogy ez így történt, hogy az igazság meg miegymás, de a tanári tekintély forog
kockán általában, ha egy ilyen anyag megjelenik. Mit sem ért az az érv, hogy hiszen
az esetről már írtunk, más megvilágításban, a riport csupán kiegészíti az ott
lefestett egyoldalú képet...
A riportot elfektettük, a jegyzetfüzetek nálam maradtak, aztán az
év végén megváltam az Ifjúmunkástól. Időnként elővettem az iratcsomót,
töprengtem, hogyan lehetne átlényegíteni az eset tanulságait úgy, hogy az emberek
elgondolkozzanak azon: mi ér többet, igazságot szolgáltatni annak, akit ártatlanul
befeketítenek, vagy védeni egy olyan embert, aki amúgy hasznos, sok pozitív vonással
megáldott, de egy kritikus helyzetben elárulta emberségét.
Formálgattam magamban a történetet, s aztán egyszer csak papírra vetettem a
Közlekedő edények c. cikkemet. Amit új lapomnak, az Előrének szántam. Igen ám, de
főszerkesztőm volt annyira dörzsölt, hogy kiérezte belőle a kényes problémát, és
bár minden helységre és személyre szóló utalás hiányzott az írásból, nagy
jóindulattal belátásomra bízta, hogy mihez kezdek vele.
Kis töprengés után levittem A Hét c. hetilaphoz, amelynek szerkesztősége egy
emelettel alattunk székelt. Nagyon gyorsan leközölték. Amikor kézbevettem a
kinyomtatott szöveget, elégtételt éreztem. Valami teljesült a szándékaimból, amit
korábban hiába próbáltam elérni...
Holnap talán sikerül beírni a szöveget is.
Két Daczó Dénes
fotót küldök: az egyik Alkonyi órán, a másik Fegyverek ideje.
Március 22-23. (szombat-vasárnap)
Ahogy rámtör a hétvége, mindinkább úgy látom, jobb lesz szombat esténként, meg
vasárnap hajnalban, esetleg délután "egy tagban" művelni az emlékezet soros
parcelláját. Ma is (még szombat este van) a lakás egyik zugában buzgón zagyvál a
tévé, mindenféle ellenőrizetlen, kósza hírt beszecskáz a fülekbe az
Öböl-háborúról és környékéről, s amikor már minden tartaléka kimerült, akkor
előveszi a legközönségesebb rendőrségi eseteket… Oda jutottam, hogy lassan
hányingerem van a híradóktól, különösen szombat este, amikor egész nap
gyakorlatilag szinte semmi sem történik, az újságírói mesterfogásokat leszámítva,
hogy valamilyen provokációval, mendemondával valahogy felcsiholják a politikusok
közötti személyi ellenszenveket - ahol nincsenek, ott maguk idézzenek elő -, hogy ne
teljen el nap az áldott sajtóbotrány nélkül.
Ez már, sajnos, nem az én világom. Immár szinte bizonyos, hogy az
általam kedvelt és elképzelt sajtó fölött végérvényesen összecsaptak a
hullámok: a jó értelemben vett konzervativizmus ma már nem kell senkinek, mert az nem
piacos, nem harsány, nem magamutogató, nem ígérgető, nem kacsint össze az
olvasóval, nem primitív, nem szőrösszívű, nem tartalmatlanul kopogó, nem...
De milyen?
Hát ez az, épp ez a sajnos, hogy az életemben mindig az volt a
meghatározó, ha valamivel szemben állva fogalmazhattam meg az álláspontomat.
Kevésbé a saját értékrend, az eszmévé nemesített meggyőződés. A környező
világhoz igazodva éltem, vele együtt vagy vele szemben cselekedtem. Alakítani
kívántam a világot (könnyen elhitették velünk, mert miért ne hittük volna el?
annyira jól hangzott e misszió!), de végül is, be kell látnom, inkabb ő volt az,
akinek sikerült alakítania engem, amin ma már egyáltalán nem is csodálkozom,
belenyugszom, ez az élet rendje, de azért valahol bánt, hogy mindaz, amivel indítottak
bennünket, s amivel Ady is kecsegtetett, mármint hogy "mi vagyunk az élet fiai, a
küzdelemre fölkent daliák...", csupán az ifjonti lelkesültség és az
önszuggesztió világát jelenti, szemben a valósággal, mely örökös szamárfület
mutat neki...
Kenyeres históriáját felidézve, mintha kissé el is tévelyedtem
volna az eddig követett úttól, pedig pontosan tudom, hogy amit ezzel kapcsolatban
előadtam, legalább olyan szorosan kötődik eddigi önvallomásomhoz, mintha unos
untalan egyes szám első személyben fogalmaztam volna. Látszatra mégis úgy néz ki,
mintha pár napon át menekültem volna a magammal való szembesüléstől, s most
tétovázva keresném az ösvényt visszafelé, a továbbhaladáshoz.
Életem mozgalmas korszakában számtalanszor átéltem már ezt a
helyzetet: valahányszor elutaztam otthonról, vagy valahonnan éppen hazatértem,
szükségem volt néhány órára - s ahogy telt az idő, a pár óra fél- vagy egész
nappá növekedett -, hogy azalatt betájolhassam magam abba a valóságszeletbe,
amelyből korábban éppen kiváltam.
Hiába áll készenlétben számtalan történet, vallomás, gondolat a
számodra, Milos, pillanatnyilag képtelen vagyok lehorgonyozni egynél is, bár vannak
témák, amelyek napok óta mind jobban feszítenek.
Például egy 1980-as sajtóbotrány, amely majdnem az állásomba
került.
A jelenből szemlélve enyhén nevetséges, hogy ekkora kockázatról
beszélek, hiszen amikor a dolgok történtek, jól tudtam: nem eszik olyan forrón a
kását. Ha nem szívóskodom, és hagyom a dolgokat a maguk logikája és természete
szerint alakulni - gondoltam -, talán kikerülhetek a kutyaszorítóból.
Másképpen fogalmazva: mindvégig szédítő szakadék peremén
jártam, könnyen a mélybe szédülhettem volna, de mert mindvégig óvatosan kivártam,
nem én voltam az, aki mozdult, hanem hagytam, hogy a helyzet alakuljon, végül
túléltem ezt is.
Az ügy valódi súlyáról soha nem beszéltem otthon: a
nyugtalanító, lezáratlan rossz híreket, ha rajtam múlott, rendszerint nem kötöttem
a család orrára, ismervén feleségem enyhén pánikos lelki beállítódását. A
harcot amúgy is magamnak kellett megvívnom a bizonytalannal, végtére én hívtam ki
magam ellen a sorsot, s a család semmilyen esetleges gesztusa nem segíthetett volna
rajtam, ha a fejlemények kedvezőtlen irányba fordulnak.
Gondjaimat általában magányosan szorongva, töprengve éltem és vészeltem át,
gyötrő éjszakai felriadásokkal, hajnali ébredésekkel, pillanatnyilag
feszültségoldó italos lazítással, ami után - a lélekgyógyászok nem hazudnak! - az
ember legtöbbször még mélyebbre süllyed, ördögi körbe zárva saját magát.
Az Ifjúmunkásnál töltött utolsó év - 1979 - ötlik fel
emlékezetemben, amikor egy vidéki újságíró kolléga nem mindennapi esetről számolt
be, mi pedig, a régi ismeretség és kollegialitás okán, gyanútlanul helyet adtunk
írásának. (Mint később kiderült, az esetet hasonló hangnemben tálalta a helyi lap
is, ahol a kolléga dolgozott, s hogy a történtekben nem a legkellemesebben érintett
egyik főszereplő "véletlenül" nem más, mint tanár testvére...)
A történet dióhéjban: egy kilencedikes - a középiskolában első
évfolyamos - tanuló úgymond kegyetlenül megverte tanárát, több napon át gyógyuló
sérüléseket okozva neki. A tanár több éve vezette az iskolai tánccsoportot, amely
szép hírnevre tett szert, s számos vidéki, falusi kiszallás réven halmozott sikert
sikerre. Most is faluhelyen jártak, amikor néhány fegyelmezetlen kamasz a csoportból
összebeszélt, betértek a községi kocsmába, felhajtottak egy-két pohárral, s amikor
az előadás kezdete előtt a tanárvezető látta, milyen állapotban vannak, lezavarta a
hangadót a színpadról. Aki megmakacsolta magát, s amikor a tanár kifelé igyekezett a
pódiumról, utána ment és az egész csoport s a nézősereg szeme láttára -
leütötte...
Legalább is ez a verzió jelent meg az Ifjúmunkás hasábjain, s pár
nap múlva felháborodott visszhangok érkeztek a kisvárosból, hangsúlyozva: a dolgok
nem éppen úgy állnak, ahogy mi bemutattuk. Ráadásul az ifjúsági szervezet megyei
bizottságának vezetője is kifogásolta az eset ilyetén bemutatását.
Jónak láttunk helyszíni kivizsgálást eszközölni. Fiatal gyakornok kollegát
küldtem el azzal a megbizatással, hogy ha kell, akár egy hétig is maradjon a
kisvárosban, s lehetőleg álljon szóba mindenkivel, akinek köze lehet a
történethez...
(Mondhatod, Milos és joggal: újra csak verekedés és megint csak
kétes igazságtétel? Hát már csak ez foglalkoztata az embereket? Ennyire primitíven
leegyszerűsíthető az élet maga?)
egyetlen zuhanás
1.
csak állni fenn a vártetőn
egy lépésre a semmitől
a rettenet kiül a hóra
várni az el nem hangzó szóra
mely megtaszít vagy visszatart
omlik a kő omlik a part
2
ha most minden ezután eltévelyedő
ember helyett vezekelni lehetne
ha a világnak elég volna egyetlen biztos
zuhanás egyetlen gyász egyetlen
könnycsepp a szemedben
egyetlen végzetes csók a földnek köveknek
arccal lefelé ölelésre
ficamodott karral
A képanyag ma egyetlen
fotó: Kanadában élő vejem, Gabriel Dobrescu (ejtsd: Gábriel Dobreszku) honlapjáról,
amelynek címe Veszélyes lépés, s feltételezem, ő követte el, valahol az itthoni
hegyekben, vagy ha mégsem, nagyon úgy néz ki, mintha valami köze lenne hozzá...
Engem nagyon megkapott...
Március 21. (péntek) Ma,
amikor a naptári tavasznak kellett volna megjönnie, hajnalban buzgó üvöltéssel
megszólalt a keleti szél. Azt hittem, csak lehűl az idő. Mikor öt órakor reggel
kinéztem az ablakon, néhány hópehely kavargott a mélység fölött. Mire fél óra
múlva elindultam, olyan sűrű hóvihar fogadott odakint, hogy nem láttam pár
lépésnél tovább. A szemüvegemet egyszerre bemaszatolta a hó, de ha levettem, akkor
se volt jobb a látómezőm. Pár centis hó lett, mire húsz perc múlva a sajtóházhoz
értem, aztán délelőtt 10-ig kavargott, fújt, tüsténkedett a visszaköszönő tél,
majd délre meghunyászodott, kisütött a nap és minden elolvadt, csak a hó hidege
maradt itt és az azóta is kóválygó fellegarmáda.
Egyelőre nem igazán izgat, milyen idő vár rám odakint, még elmesélem Kenyeres
történetének végkifejletét, aztán bele a péntek estébe, talán a tévé előtt is
kukkolhatok kicsit a világ dolgaira.
Igazságkeresés egy ivó körül
(5)
Egy év után *
Kenyeresné a számára sorscsapással felérő ítélet óta igyekszik becsülettel
helytállni mint családfenntartó, anya és meny. Bármilyen munkát elvállal, éppen
csak a család ellátása lehetőleg ne sínyledje meg férje távollétét.
Emellett kitartóan talpal K. J. igazságának ügyében, s ha kell, akár az ország
túlsó sarkába is elutazik, ahol kopogtat és érvel, vizsgálnák felül, hogy mi
történt azon az éjszakán, s ha teljesen nem is lehet tisztára mosni az emberét,
legalább büntetésén enyhítsenek, a család érdekében.
Vizsgálatokban pedig nincs hiány.
A periraton messziről látszik, hány és hány kézen ment keresztül, s minden egyes
esetben alaposan átforgatták, tanulmányozták, mérlegelték.
- Az eset mindenkinek szóló tanulsága az, hogy ügyes-bajos dolgaink intézésére
létezik a demokratikus, törvényes intézményi keret, s ne a kocsma tájékán
próbáljuk megoldani azokat - hangsúlyozza az ügyben járatos nyomozóügyész, amikor
felkeresem. - Igaz, vannak itt-ott homályos részletek is, de ezek mit sem változtatnak
a tanulságon. Az incidensre nem került volna sor, ha Kenyeres törvényes úton, a
tanácson keresztül érvényesíti állampolgári jogait, és nem akar sajátkezűleg
rendet teremteni. Ha egy ilyen bűntettben elnéző a törvény, akkor mi a biztosíték
arra, hogy holnap a hatósági közegek különböző cselekedeteire nem indulat szülte,
önfejű tettlegességgel próbálnak válaszolni az emberek?... Sajnos, az öntudattal
bajok vannak. Bevallom, nekem is elég sűrűn megdobálják kővel a lakásom ablakát.
Mondtam is a feleségemnek, hogy őt, mint tanárnőt, iskolakezdéskor, majd március
nyolcadikán és tanévzáráskor mindenképpen elhalmozzák virággal, én ilyesmit nem
várhatok el senkitől... Semmi bajom Kenyeressel, de az alkalmazott módszerét
mélységesen helytelenítem...
Nagyjából így vélekedett egy év eltelte után a helyi boltos is, aki elmondta,
valahányszor Kenyeres megivott néhány pohárral, kötekedő, hangoskodó emberré
vált. Különben, ami a kenyeret illeti, nem csak az ő családja volt hasonló
helyzetben, de rajta kívül senki se próbálkozott az éjszakai ügyintézés eme
formájával..
A helyi fogyasztási szövetkezet vezetője, különben Kenyeres közeli rokona, elmondja:
italgőzös állapotban őt is próbálta már fenyegetni, de idejekorán sikerült
leültetni.
- A polgármester ott
tévedett - magyarázta a megyei pártbizottság aktivistája, akit az ügy
felülvizsgálatával megbíztak -, hogy nem tájékoztatta idejében a történtekről a
megyét. Hiszen ő nem egyszerű magánszemély, hogy csak úgy pereskedjék, hanem
választott káder, párttitkár is, aktivista...
A polgármester elém teszi magánindítványának és a megyei bizottság felkérésére
írt tájékoztatóinak másolatait.
- Ennél többet nem tudok mondani... Sajnálom az egészet, mint a kutya... De ha tudom,
mi készülődik ellenem, bizony, nem kapnak el egykönnyen... A családot nagyon
sajnálom, s Kernyeressel akár holnap is kezet fogok, ha hazaengednék, mert nem
haragszom rá. Azóta viszont még az ivó közelébe se nézek, s ha valaki ittasan
állít be a tanácshoz, hogy ügyét intézze nálam, szigorúan küldöm is haza, s csak
akkor jőjön vissza, ha kialudta a mámorát. Nincs többé szükségem ilyen cirkuszra!
Annyian jöttek s vizsgálták már ezt a dolgot, nem tudom, mit lehet még találni
benne...
Töprengek magam is: milyen további tanulságot szűrhetnék még le azon kívül, ami az
üggyel való ismerkedésem során elhangzott...
Talán itt a helye még három utóiratnak:
1. utóirat. - Nem igaz, hogy a férjem részeges, ahogy be akarták állítani -
mondja kenyeresné -, meg hogy rosszul bánik velünk. Tessék belegondolni, mielőtt
elzárták volna, a napi kőműves munka után elszegődtek lakókat költöztetni, mert
hívták őket mindenhova az építőtelepről. Az a kis plusz is jól fogott... De milyen
az ember? A háziak ilyenkor megkínálták egy kis áldomással, azt illett felhajtani.
Az egész napi fáradozás után, éhgyomorra az olyan, hogy az emberen gyorsan kiüt,
mintha tényleg ittas lenne. Pedig csak fáradt... Így járt az én uram is, de nem volt
ő olyan, csak ráfogták... Meg aztán, korábban verték már meg a polgármestert,
jóval erősebben is, s azért nem lett semmi baj. Miért pont Jánosnak akarta
megmutatni?
2. utóirat. - Nem azért mondom, mert most elfogyasztottam önnel együtt egy
pohár bort - hangsúlyozta búcsúzás előtt a polgármester -, de Kenyeres nem
becsülte meg magát, pedig az elején itt tölthette a büntetését a közelben, aztán
mind üzengetett nekem haza, hogy csak szabaduljon, mert így elrendez, meg úgy... Na
hadd el, hát ne üzengess te nekem, át is helyezték jó messzire, a Deltába, nádat
vágni, üljön csak ott, ahol a helye van... Ha neki többet ér a nyakassága... Pedig
igazán, mondom magának, hogy csak annyi kellett volna, hogy másnap, amikor hivattam a
tanácsra, azt mondja: né, hát hibáztam, de bocsásson meg. Én meg azonnal visszavonom
az ügyészségről az indítványt, s ezzel el van boronálva. Elvégre nem pusztultam
belé abba az ütésbe...
3. utóirat. Az utólagos ellenőrzések mindegyike igazolta, hogy amióta
Kenyeres Jánost a tettéért elítélték, családja pontosan hozzájut az üzletből a
kenyérhez és az alapvető élelmiszerekhez...
*
Ennyi a riport. Ma is úgy érzem: az akkori körülményekhez képest meglehetősen
messze elmentem az "igazság" feltárásában. A dolgot bonyolította, hogy nem
két akármilyen ember kapott hajba, hanem az egyik az akkori rendszer
választott-kinevezett helyi letéteményese, a másik pedig csak egy elégedetlen
egyszerű állampolgár... Maga az a dolog is szokatlan volt, hogy egyáltalán egy ilyen
esetről ekkora kimerítő részletességgel említést tehettem. Természetesen, amikor a
megyei pártbizottságon az ügy háttere iránt érdeklődtem, éreztem az illetékesek
hanghordozásán, hogy polgármester ide vagy oda, nem tartják nagyra a falu első
emberét. Azt mondtam magamban: nem csodálnám, ha pár hónap múlva megválnának
tőle.
Nem csalatkoztam: látogatásom után hamarosan leváltották. Érzésem szerint ebben
nagy szerepe volt annak is, hogy magyar nemzetiségű volt. Annak idején a
pártvezetésben, akár község szintjén is, nem bíztak meg a kisebbségiekben.
Emberünk kivétel volt, mert a kirakatba kellett néhány báb, de örömmel fogadták,
ha e bábok közül egyik-másik hírbe keveredett: mindjárt megvolt a természetes ok
ahhoz, hogy megváljanak tőle. És senki sem mondhatott semmit.
"Igazságtevés" történt.
Éppen csak hogy az ilyen igazságtevés a Kenyeres család sorsán mit sem változtatott.
Hány ilyen eset van az életben, amikor az ember ártatlanságát próbálná
bizonyítani, megvan az eseményekre a maga verziója, de csak azt tudja mondani: Isten
rá a tanúm...
Kenyeresék afférjának, rajtuk kívül csak a Fennvaló az egyetlen
tanúja. És Ő nem szólt közbe. Nem tett vallomást egyik mellett sem
Szorongok, borongok: hányan vagyunk olyanok, akik csak Istent
hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan, mit ér
ez az igazolás, amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a TETTEKRE?
A képi illusztrációt
ezúttal Pusztai Péter barátom két felvétele képviseli, amelyek 1990-ben, márciusban
készültek, közvetlenül a marosvásárhelyi román-magyar csihipuhi után, amikor az
országból távoztában, Sepsiszentgyörgyön, illetve Marosvásárhelyen sikerült
lencsevégre kapnia az akkori indulatok néhány helyzetképét. Úgy küldte el nekem e
fotókat az elmúlt napokban, hogy alkalomadtán használhatom őket, mert nem beszélnek
mellé: pontosan azt mutatják, amit ábrázolnak.
Hozzátoldanám: a Kenyeresék históriáját.
Március 20. (csütörtök) Bekövetkezett
az, amit amerikai barátaink előre behirdettek. Mennek a maguk útján előre, mint az
öszvérek. Ha nem lennének ilyen sikeresek, erősek és magabiztosak, még tárgyalni is
lehetne velük. Így csak néznek rád és nem értik, hogy nekem miért nem kell minden
áron az, amit ők elégedetten rágcsálnak. Hogy miért lógok ki a sorból. Egyrészt
szimpatikusak azáltal, hogy olyan kezelhető egyenembereknek néznek ki, ugyanakkor
ijesztő azt látni, hogy a mentalitásuk tényleg olyan, mintha egy buldózer alatt
fejlődött volna ki: csak semmi érdesség, uraim!
Persze, a világot nevelni kell, mert szörnyen neveletlen, ezt
aláírom. De ki legyen az, aki a pedellus szerepét eljátssza? Amíg ez nem
tisztázódik mindenki megelégedésére, addig ahányan vagyunk, annyifelé fogunk
muzsikálni. Ami nem is volna baj, ha közben ne ráznánk az öklünket is egymás
felé...
De térjek vissza Kenyeres és társai kisded világába. Az ő
igazságkeresésük mélyén is ugyanazok a torz erők szunnyadnak, amelyek most a
világot uralmuk alatt tartják, lebénítják.
Igazságkeresés egy ivó körül
(4)
A szembesítési jegyzőkönyvből: Mivel egyes vallomások
állításai között ellentmondásokat tapasztaltunk, elrendeltük az illetők
szembesítését.
1. Az éjjeliőr továbbra is állítja, hogy kenyeres megszólította
őt: ne lásson. A vele szembesített Kenyeres viszont erre nem emlékszik. Arra igen,
hogy találkoztak a kocsmaajtó előtt, de hogy beszélgettek is volna, arra nem.
2. A polgármester kitart amellett, hogy Kenyeres lesett őutána,
rádobta az esőköpenyt, és meg akarta verni. Ő már csak azután ütött, méghozzá
csak egyszer, a kenyér ügye pedig már a verés után került szóba. A vele
szembesített Kenyeres elismétli korábbi vallomását, fenntartva azt: először a
polgármester ütött, méghozzá egy bottal.
3. A polgármester fenntartja, hogy az éjjeliőr, bár tudta, hogy őt
éppen verik, nem volt hajlandó a segítségére sietni. A vele szembesített éjjeliőr
állítja, hogy nem hallotta a segélykérést, és nem látott semmit, mert közvetlenül
nem volt jelen a verekedésnél.
Varró Ignác ügyészségi tanúvallomásából: Este inni
kezdtem a kocsmában, s közben berúgtam, úgy hogy nem emlékszem vissza semmire. Sem
arra, hogy ott lettem volna a helyszínen, és arra sem, hogy egyáltalán mondtam-e
valamit.
Kenyeres János ügyészségi nyilatkozatából: Tudomásul
vettem a periratban foglaltakat, nem érzem hibásnak magamat és nincs szándékomban
bizonyítékokat felhozni mentségemre.
Az ügyész vádiratából: Kenyeres János nem hajlandó
beismerni tettét, s fenntartja a saját változatát. Ez azért elfogadhatatlan, mert
már az összetűzés előtt hangot adott ellenségeskedésének a polgármesterrel
szemben, agresszíven viselkedett, s maga is elismerte, hogy előzetesen nem látott botot
a polgármesternél, aki így nem is lehetett a tettlegesség kezdeményezője. Ezennel
elrendelem a bírósági eljárás lefolytatását és a tanúk megidézését.
A fogház igazolásából: Normális körülmények között
átvettük Kenyeres János letartóztatottat a városi milícia szerveitől.
A bírósági tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokból:
Tanácsi ügyeletes: - Amikor a lármára kiléptem, a polgármester
azt mondta, hogy Kenyeres meg akarta őt verni, s ezért be akarja magával hozni a
tanácshoz. A vádlotton nem láttam, hogy ittas lett volna.
A polgármester lánya: - Láttam, amikor Kenyeres verte az apámat.
Az italboltos női személy: - Kenyeres nem tűnt ittasnak azon az
estén.
Varró István: - Igenis, a vádlott részeg volt.
Polgármester: - Az incidens előtt már a nyomomban járkált holmi személyes
problémákkal. Községi szinten ugyanis az én feladatom megállapítani, ki jogosult a
kenyérre az állami alapból. A Kenyeres felesége téesz-tagként szerepel, s az
előírások értelmében a gazdaságtól kellett hogy gabonát kapjon, amennyiben
teljesíti az előírt normát. Amikor úgy adódott, hogy fölös mennyiségű kenyér
érkezett a boltba, ő is részesült belőle.
A bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből: A tárgyalás során a védelem
kérte, hallgatnák ki tanúként a vádlott feleségét a kenyér ügyében, ám az
elnök elutasította a kérést, mondván, hogy semmilyen körülmény nem mentheti föl
Kenyeres Jánost a tette alól. Az ügyész kérte a bíróságot, vegye tekintetbe a
vádlottnak a vizsgálatok idején tanúsított negatív magatartását, makacs és
ellenséges viselkedését. Nem szabad elfelejteni, hogy tette társadalmilag különösen
veszélyes, ezért példás büntetést érdemel. A védelem hangsúlyozottan rámutatott,
hogy a vádat nem igazolják teljes mértékben és egyértelműen a felsorakoztatott
bizonyítékok, ügyfele pedig következetesen tagad. Ám ha a bíróság mindezek dacára
vétkesnek találja Kenyeres Jánost, úgy szabjon ki rá minimális büntetést, s
lehetőleg javítómunkára küldjék, mert büntetlen előéletű, s a munkahelyi
viselkedése is kifogástalan. Meggyőződéssel vallja, hogy védence tettében igen kis
szerepe volt a szándékosságnak, inkább a véletlenek szerencsétlen
összejátszásáról lehet szó. A vádlottnak nincs mit hozzáfűznie az
elhangzottakhoz, tagadja, hogy vétkes lenne, s azon a véleményen van, hogy legyen,
aminek lennie kell.
A fellebbezési kérésből: Az incidens nem úgy történt, ahogy az a
bírósági tárgyaláson kidomborodott. A verés tényét és körülményeit - a
felperesen és a vádlotton kívül - csak az előbbi lánya és felesége
tanúsították. Ám ha ezek dacára sem hajlandók törölni a büntetést, úgy
legalább annak tartamát csökkentsék, hiszen az alsó határként szereplő hat
hónaptól a felső határként megjelölt öt esztendőig igen széles a skála.
A megyei törvényszék fellebezési tárgyalásának jegyzőkönyvéből: A
védelem arra hivatkozik, hogy a bizonyítékok nem eléggé nyilvánvalók, bár
tagadhatatlanul együtt vannak a hatósági közeg tettleges megsértésének összes
elemei. Ám vegyék figyelembe, hogy a vádlott jó magaviseletű, büntetlen előéletű.
Az ügyész vélemény e szerint mind a nyomozati szerv, mind a bíróság helyesen
ragadta meg az ügy lényegét, s vonta le a kellő következtetéseket. Az a tény, hogy
vádlott nem ismeri el tetteit, még nem ok arra, hogy azokat meg nem történtté
lehessen tenni. A tárgyalás eredményeként, tekintettel Kenyeres János
önbíráskodásának különösen veszélyes voltára, a korábbi ítéletet
megerősítik.
A legfelsőbb ügyészség visszaigazolási iktatónyugtájából: Mellékelten
visszajuttatjuk K.J. ... számú ügycsomóját, amely ... lapot számlál, azon oknál
fogva, hogy tüzetes átvizsgálása után tovább már nincs rá szükségünk...
Holnapra már csak az maradt hátra, hogy a riport befejező részéből kiderüljön: a
perirat ismeretében mit találtam a faluban, hogyan nyilatkoztak a helybeliek - egy
esztendő eltelte után...
A képek Daczó Dénes barátomtól valók: Díszmarha és gazdája.
Március 19. (szerda) A Józsefek mintha egy
fokkal kötelességtudóbbak lennének, mert a mai napon - a bolond felhőjárás
leszámítva - amúgy derűs, ígéretes tavaszidő járta, még az őszi-téli mocskot
viselő ablaküvegen át is aranyozottabban fénylett, mint máskor. Csak ne fűtenének
olyan hevesen ilyenkor - bezzeg, amikor hideg van, akkor lehúzzák a lángot.
No, de meséljem tovább Kenyeres történetét, amíg odakint leszáll
az este s a világ mind közelebb jut az ultimátum utolsó óráihoz, perceihez.
Igazságkeresés egy ivó körül
(3)
A polgármester ügyészségi tanúvallomásából: Kérdéses
nap délutánján a szomszéd faluban tartózkodtam, ahol a villanyművek három
szerelőjével futottam össze, akik dolguk végeztével - a hálózatot javították
éppen - műhelykocsijukkal beszállítottak a község központjába, úgy 21 óra
tájban. Bementem a tanácshoz, ahol a tanácsi ügyeletes tartózkodott, s utasítottam,
hogy a szolgálat idején nagyon jól vigyázzon ám, majd távoztam, s meginvitáltam a
villanyszerelőket a helyi ivóba, egy pohárra. Összesen 2 (kettő) liter bort
fogyasztottunk, ásványvízzel. Jelen volt a lányom is, aki értem jött, hogy együtt
menjünk haza. Hogy valójában tettlegesség történt, azt az is bizonyítja, hogy
amikor odaszóltam az utcán az éjjeliőrnek, hogy miért nem siet a segítségemre, azt
válaszolta, hogy ő bizony fél, nehogy ő is megverődjék...
Én csak azután ütöttem a seprűnyéllel, hogy már meg voltam
támadva, a tettes pedig semmi szín alatt be nem jött volna a tanács épületébe, hogy
tisztázzuk a történteket.
Varró István ügyészségi tanúvallomásából: Amikor
Kenyeres János meghívott a büfében, fogyasztanánk együtt valami bort, ő már ittas
állapotban volt, és nagyon zaklatottnak látszott, neheztelt a polgármesterre.
Kijelentette, hogy ha őkelme nem csinál rendet a községben, akkor ő majd megteszi
helyette... Mialatt az ivóban tartózkodtam, testvéremet, Varró Ignácot egy csöppet
se láttam. Az se úgy van, hogy én hívtam volna fel a Kenyeres figyelmét, miszerint a
polgármester mégis csak a helyiségben tartózkodik. Mert láttam a tettes állapotát,
és inkább hallgattam. Kenyeres pedig egyáltalán nem fejtette ki pontosan, hogyan
akarna igazságot tenni.
Az éjjeliőr ügyészségi tanúvallomásából: Nem sokkal
azután, hogy őrségbe álltam, a kocsma előtt megállt a villanyszerelők
műhelykocsija, akik a polgármesterrel együtt bementek az ivóba. Akkor már odabent
fogyasztott Kenyeres János és Varró István. Később Kenyeres kilépett a kocsmából,
s kérdezte tőlem, én lennék-e a bakter, vagyis az őr. Igen, válaszoltam. Na,
bátyám, azt mondja erre, akkor maga ma este ne lásson semmit! Én aztán nem is, fogtam
tréfára a dolgot, de meg sötét is volt, és hát valóban nem lehetett látni...
Eltelt valamennyi idő. Aztán hallottam azt a zajt, a lármát, de semmit nem láttam
pontosan, se azt, hogy Kenyeres ütött volna, és azt se, hogy őt ütötték.
Az italboltos női személy ügyészségi tanúvallomásából:
Kenyeres János éppen Varró Istvánnal koccintgatott, amikor a polgármester elvtárs
megjelent a vendégekkel. Kenyeresék aztán elhagyták az ivót. Ki akartam vinni egy
ládányi kiürült üveget, s láttam, hogy Kenyeres az épület mögött ácsorog a
sötétben. Kérdeztem az éjjeliőrtől, mit keres ott hátul Kenyeres, mire nekem
elmondta: Kenyeres megkérte őt, hogy "ne lásson semmit abból, ami történni
fog". Ezek után én nem mertem hátramenni az üvegekkel... Mikor bezártam az
ivót, a polgármester hazafelé indult, s Kenyeres is vele tartott. Én az ellenkező
irányban lakom, s amíg hazaértem, egyáltalán nem hallottam semmiféle lármát.
A polgármester lányának ügyészségi tanúvallomásából: Láttam
azt az embert, hogy mögöttünk lépeget, de azt gondoltam, ő a bakter. Elkísértük a
villanyszerelőket a műhelykocsiig, s onnan a néptanács felé fordultunk. Ott Kenyeres
megszólította az apámat, én ekkor mintegy 5 méternyit előre mentem. Anyám az
útmenti panellház ablakából lenézett az útra, én meg felszóltam neki, mindjárt
érkezünk. Akkor hallottam meg az apám kiáltását. Ezt kiabálta: "Mit csinálsz,
te?!" Odanéztem: édesapám lehajolva, a hátára egy esőköpeny volt terítve,
Kenyeres pedig ütlegelte. Majd apa is visszaütött, és elküldött az őrsparancsnok
után, aki a mi házunkban lakik. Még sokan jártak az úton, de a sötét miatt nem
ismertem fel őket. Apám nem volt ittas állapotban, mert nem szokott nagy mennyiségű
italt fogyasztani. Hallottam, amint Varró Ignác rikoltozott: "Jól tetted, hogy
megverted, mert nem ád nekünk kenyeret!" Kenyeres mindenesetre ittas volt... Amikor
a sárba taposott esőköpenyét fölvettem a földről, azt mondta, nem az övé, de
később, mikor hazament, mégis csak magával vitte.
A polgármester feleségének tanúvallomásából: Telefonáltam
este a lányomnak a szemközti postára, ahol doglozik, hogy hozza haza a férjemet a
kocsmából, ahol városi villanyszerelőkkel tartózkodott. Később a lányom felszólt
az útról, hogy jön mindjárt az uram is, csak benézett a tanácshoz, mert annak az
udvarán van a mi disznóólunk is...
Nemsokára aztán szaladt a lányom: ölik az apámat! Leszaladtam az
emeletről, a lépcsőházban találomra felkaptam egy falnak támasztott seprűt. A
férjem erőst sáros állapotban volt, éppen az éjjeliőrt szólongatta, hogy segítsen
már neki, de az azt felelte, hogy fél. Erre a férjem kivette a kezemből a
seprűnyelet, és ráhúzott vele Kenyeresre, aki aztán a tanácsirodán leszaggatta
magáról inge maradék cafatjait, s lecsapta az íróasztalra, hogy az uram fizetné meg
azt neki... A tanácsi ügyeletestől hallottam, hogy amikor ő kiszaladt a zajra, látott
két alakot a földön, s az egyikben felismerte a férjemet.
A tanácsi ügyeletes (civilben könyvelő) ügyészségi
tanúvallomásából: 22.30-kor bejött a polgármester az irodába, hogy nagyon
vigyázzak a szolgálattal, majd távozott. Nemsokára lármát hallottam, azt hittem,
hazatérő duhajok randalíroznak. Kérdeztem a baktert, ő se tudott semmit. Majd
láttam, hogy a polgármester szólítja befelé Kenyerest, engem meg utasított,
telefonáljak az őrsre, de nem sikerült, mert foglalt volt a vonal. Hallottam a Varró
Ignác hangját is, nem tudom, honnan került elő. Azt kiabálta, szó szerint:
"Hagyják békén azt az embert, mert nem hibás!" Még mondott valamit a
kenyérről is, de nem értettem, hogy mit...
Itt ma megállunk, s
még mellékelek egy friss karikatúrát Keller Emese műhelyéből: Bombahullás idején
a címe.
Március 18. (kedd) Tisztára
szerencse, hogy csak ma reggel olvastam el a tegnap este a hírek között becsusszant
jelentést az atipikus (vagy atipusos?) gyógyíthatatlan tüdőgyulladás
fenyegetéséről. Mert hazafelé menet elemi erővel tört rám a hűlés, akkorákat
tüszköltem, hogy visszhangzott belé a folyosó.
Mára az állapotom és a kedélyem talán még alacsonyabban van, mint
tegnap. Talán a láz is kerülget, de munka közben ezt fölösleges nézegetni, elég
lesz majd otthon, amikor az ember tehetetlenül bedől az ágyba és nézi a plafont, vagy
lehunyja a szemét.
No hát, gondolom, az ijedtség nem csak nálunk nagy, hanem a
hírügynökségeket figyelve, világszerte. Engem különösen aggaszt például a
Torontóból érkezett hír, ahol igaz, hogy sok távol-keleti kapcsolatú bevándorolt
él, de hát a lányom és családja is ott vannak - ki garantálja, hogy a titokzatos
kór nem veszi be magát a világvárosba?
A híradások természetesen minden lehetséges verziót forgalomba
hoznak: nem kizárt, hogy a terrorizmus keze van a dologban. A sajtó valósággal
úszkál a boldogságban: a háború árnyékában van még miről írni, sosemlátott
információkat közölni, az élre vágni, minél nagyobbat mondani.
Én most mégis folytatnám tegnap elkezdett, meglehetősen idejét
múlt történetemet:
Igazságkeresés egy ivó körül
(2)
A községi polgármester magánindítványából ( folytatás): ...
Az eset egyben rávilágít arra, hogy még mindig akad tennivalónk az emberek nevelése
terén, mert egyesek, minden erőfeszítésünknek fittyet hányva, nem értik még meg,
hogy a törvény mindenkire egyformán érvényes, s nincs jogában senkinek önkezével
igazságot szolgáltatni.
A tettes, aki alattomos módon a személyemre támadt, Kenyeres János,
a közeli város egyik munkatelepére jár dolgozni, nős, két gyermek apja. Mint
megtudtam, elégedetlen volt, amiért a családja nem kapott a falusi üzletből kenyeret,
lévén téesz-tagok. Tudomásomra jutott továbbá, hogy a tegnapi este folyamán
hosszabb időn át lesett utánam, és olyan kijelentéseket tett (pl. az éjjeliőrnek
odaszólt, hogy "ne lásson semmit abból, ami történni fog" - amint ez az
italboltos nőn keresztül a fülembe jutott), amelyek nyilvánvalóvá teszik: előre
kitervelt merényletet forralt ellenem.
Kenyeres János különben kötekedő, italozó ember, aki
családjával is durván bánik, s nem egyszer csapott botrányt nyilvános helyen, a
községi élelmiszerboltból például többször is ki kellett tenni a szűrét. A
sajnálatos incidens után felhivattam Kenyeres Jánost a tanácsirodára, de ő előbb
jónak látta betérni az ivóba, ahol ismét felöntött a garatra, és nem volt
hajlandó magyarázatát adni a tettének, amit mellesleg el sem akart ismerni.
Élve polgármesteri mivoltomból fakadó jogaimmal, a mai napon jónak
láttam pénzbírságot kiróni Kenyeres Jánosra (kötekedés és illetlen viselkedés
miatt), az éjjeliőrre (szolgálati feladatai elmulasztásáért), és az incidensnél
jelenlévő Varró Ignácra (aki egy adott pillanatban arra ragadtatta magát, hogy
kiabáljon is: "Jól tetted, hogy megverted!", ami csendháborítás), de úgy
vélem, az eset társadalmi veszélyessége megköveteli a vétkesek büntetőjogi
felelősségre vonását is. Javasolom e tekintetben Kenyeres János hosszabb időre való
elzárását, de talán Varró Ignácnak sem ártana egy ideig a fogház, elvégre
megrögzött alkoholista, s odabent legalább elvonókúrán lehetne, otthonában amúgy
is magányosan él.
Az ügyészi rendeletből: Folyó év augusztus...
éjszakáján Kenyeres János rátámadt ... község polgármesterére, miközben az
hazafelé tartott, s a földre teperve ütlegelte, hivatalos tisztsége gyakorlása során
elkövetett cselekmények miatt. Elrendelem az ügy bírósági letárgyalását.
Az ügyész előzetes letartóztatási parancsából: Tekintve, hogy
a szóbanforgó tettre kiszabható büntetés felső határa meghaladja a két esztendőt,
elrendelem Kenyeres János előzetes őrizetbe vételét.
Kenyeres János ügyészségi vallomásából: A kenyér miatt
történt minden: el akartam intézni, hogy a család is kapjon odahaza, mert én a
városról hozom az adagomat. Mihelyt hazajöttem a munkából, úgy 20 óra tájt
betértem a tanácshoz, ahol az ügyeletes nekem azt mondta, hogy a polgármester a
szomszéd faluban tartózkodik. Ezután benyitottam a közeli italboltba, ahol sör
híján elfogyasztottam egy pohár bort. Itten találkoztam Varró Istvánnal, akinek
elmondtam, mi végett keresem a polgármestert. Hogy teljen az idő, rendeltem egy hét
decis üveg bort s ásványvizet, azt ketten ügyesen elfogyasztottuk. Közben
észrevettem, hogy a polgármaster holmi idegen személyekkel egy függöny mögött, a
kocsmában poharazik. Mikor az italboltos nőszemély 22 órakor odaszólt, hogy záróra
van, elhagytam a helyiséget, s vártam a polgármestert, aki kb. egy félóra múlva
lépett ki a vendégekkel együtt. Közben vele volt a lánya is, aki érte jött, hogy
hazavigye, mert erősen megrészegedett. Mikor a vendégek elszéledtek, a
polgármesterhez léptem és megfogtam a könyökét, hogy hallgasson meg a kenyér
ügyében. Ezt a lánya is tanúsíthatja, aki pár lépéssel előre ment, hogy mi
közben nyugodtan beszélhessünk. Kértem a polgármestert, hogy ha a kenyér ügye nem
elrendezhető, úgy adjon róla egy papírost, hogy a munkahelyemről intézkedjek. Erre
rámütött egy bottal, és azt kiabálta, menjek haza, s ahogy a tanács elé értünk,
be akart engem oda cipelni, de a síkos úton megcsúszott, gépiesen belém kapaszkodott,
amire a vállamon átvetett esőköpeny reája esett. Mikor nagy nehezen feltápászkodott
a földről, dühösen letépte az ingemet és a trikómat, belökdösött a
tanácsirodára, hogy adnék róla számot, miért láttam el az ő baját. Nem tartom
magam hibásnak, én nem ütöttem. Amikor az őrsparancsnok kiszállt, a polgármester
már otthon volt, s én is hazamentem.
Kenyeres munkahelyi jellemzéséből: Kenyeres János két
éve jött munkatelepünkre, áthelyezéssel. Viselkedése kifogástalan, hónapról
hónapra teljesíti a tervet, jó minőségű munkát végez, minden tekintetben
fegyelmezett munkaerő.
A belügyminisztérium megyei felügyelősége igazolásából:
Kenyeres János nem szerepel bűnügyi nyilvántartásunkban, büntetlen előéletű.
Itt most megszakítom, egészségi okok miatt, de remélem a holnapi
legjobbakat.
A mai kép: Daczó Dénes Mindennapi kenyér.
Március 17. (hétfő) Ismét mesélős kedvem támadt,
talán mert rábukkantam egy keserű sztorira, amit 1985 végén, a bukaresti zsidó
kórházban szívbillentyű-gyulladással feküdve, próbáltam kiírni magamból. Ha a
kényszerű szobafogság még tartott volna, minden bizonnyal befejezem a kisregény
legalább nyers változatát, így azonban félbemaradt, s bár elő-elővettem még egy
párszor, valahogy úgy éreztem, túllépett rajta az idő.
Most azonban előkerült annak a riportnak a kézirata, amely az
ötletet és a lökést adta. A borzalmasan kopogó stílusú, dokumentarista iromány
gyermeteg és hátborzongató stíluselegye természetesen abból fakad, hogy az ügy,
amibe a fejszémet vágtam, nem mindennapi körültekintést igényelt.
Az Előrénél abban az időben azzal foglalkoztam, hogy mindenféle
lehetetlen, elfekvő levelet megpróbáltam - az adott lehetőségeken belül -
hasznosítani, tanulsággal felruházni.
Ezúttal nem is levélről volt szó, hanem egy személyes
látogatásról. Meggyötört, de még fiatal asszony keresett fel abból a Dés melletti,
jobbára magyar lakosú faluból, ahol feleségem a hatvanas évek közepén egy évet
tanított, s ahol Attila fiam kezdődő dackorszakát is leélte, én meg ahányszor csak
tudtam, általában hétvégeken, le-leutaztam hozzájuk vasárnapi apukának.
Amit remegve, sírva elmondott nekem egy lepusztult irodában, ahol nem
csak a telefonkagylóknak, de biztosan a falaknak is fülük volt, annak a lényege:
férjét elítélték, több évre, mert a polgármester ráfogta, hogy életveszélyesen
megverte, s bár nem tudták bizonyítani, az erősebb kutya logikája folytán bűnösnek
találták. Arra kért bennünket, tegyünk igazságot, s ha már nem hozhatjuk ki a
tömlöcből, legalább hassunk oda, hogy közelebb helyezzék el, mert a polgármester
bosszúja folytán a közeli börtönből áthelyezték az ország keleti csücskébe...
Mindig kiborítottak az ilyen helyzetek: tudtam, hogy az igazság
kiderítése ezesetben is vérbeli újságírói feladat, tehát nem fogom kiengedni a
kezemből, de valóságos kín volt megtalálni azt a módot, ahogy a kérdéshez
közelítsen az ember, hogy közben ne tekintsék hatalomellenes diverzánsnak.
Elhatároztam: a közepébe vágva, egyenesen a Kolozs megyei
pártbizottságnál kezdem a tisztázást, hiszen ha polgármester - s egyúttal községi
párttitkár - az áldozat, akkor ott nyoma kell hogy legyen az ügynek.
Nem csalódtam. A pártbizottságon még szerencsém is volt, mert az
ifjúsági szervezetből kiöregedett pártbizalmival akadtam össze, aki a régi szép
idők emlékére volt annyira nagyvonalú, hogy elém tette az ügyről szóló
jegyzőkönyvet, majd beszólt a dési törvényszékre, hogy egy ismerőse szeretne
megismerkedni az ügy periratával, s halásszák elő másnapra, hogy ne kelljen
várakozzak.
Leutaztam Désre, majd utána a községbe is. Felkerestem az asszonyt,
előadtam mindazt, amit sikerült megtudnom, s ő hálálkodva zokogott, mondván, hogy
bár minden maradt a régiben, de végre valahol emberszámba vették.
A továbbiakban ideírom a megjelent riportot, elvégre nem árt, ha
fogalmat alkotsz arról, hogyan írták annak idején az újságot, amikor problémákat
kellett valahogy szóvátenni. Ámde a riport beírása időigényes, így egy-két napon
át majd folytatásban szolgáltatom a szöveget, s mert ma még szorongat egy-két
elvégeznivaló, egyelőre csak a bevezetésnek szánt invokációt küldöm. (Mellékelek
viszont egy remek Kenéz Ferenc verset, amely most jelent meg a Hitel márciusi számának
nyitó oldalán, s amely az író ember státusáról mond keserű szavakat.)
Igazságkeresés egy ivó körül
Kenyeresné felkeresi a szerkesztőséget * Sovány,
madárcsontú asszonyka - nevezzük Kenyeresnének - keresett föl április végén a
Scanteia házban, s a felháborodástól remegve mondta el: férjét, Kenyeres Jánost
három és fél évre záratta el a község polgármestere, ártatlanul.
Olyan hirtelen történt minden, hogy azt sem tudtam, mit írnak róla az iratokban, még
a végzést se adták a kezembe - panaszolta két kisgyerek és az idős, beteges anyós
minden gondjával magára maradt feleség, majd íróasztalomra tett egy hat lapos,
részletes beadványt.
Akkor azt tanácsoltam neki, keresse fel azt a fórumot, amely az ítéletet hozta, hiszen
joga van tájékozódnia abban az ügyben, amely életének váratlanul nehéz szakaszát
hozta rá.
Azóta észrevétlenül eltelt a nyár, Kenyeresné remélhetőleg tovább rótta
igazságának tekervényes útjait, beadványokat fogalmazott, s közben nekem is alkalmam
volt beásni magam egy nem mindennapi per irataiba. Izgalmas, tanulságos olvasmánynak
találtam az egészet, s hogy tisztábban álljon az olvasó előtt, mi is történt azon
a tavalyi augusztusi éjszakán, lapozzuk fel együtt - persze, csak kivonatosan s
helyenként szabadon idézve - az egész ügycsomót. A szereplők nevének
megváltoztatása, illetve a helységnevekkel együtt történő elhallgatása elsősorban
a család érdekében történik: ne hordják magukon évekig, fölöslegesen, egy
meggondolatlan incidens minden kellemetlen következményét.
Az ügycsomó * A borítólapról: Kenyeres János - hatósági
közeg tettleges megsértése, 3 év 6 hónap fogház, Btk. 239. cikkely, 2. bekezdés
értelmében.
Btk. 239. cikkely: Az államhatóság gyakorlásával járó tisztséget
betöltő tisztviselő ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség
gyakrolása során végrehajtott cselekmények miatt közvetlenül vagy közvetlen
közlési eszközökkel elkövetett becsületsértés, rágalmazás vagy fenyegetés neve
a hatósági közeg megsértése. A büntetés 3 hónaptól 2 évig terjedő fogház vagy
pénzbüntetés. - Az említett személy ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e
tisztség gyakorlása során végrehajtott cselekmények miatt elkövetett tettlegességet
vagy bármilyen más erőszakos cselekményt, valamint testi sértést 6 hónaptól 5
évig terjedő fogházzal büntetik.
A községi polgármester magánindítványából: A tegnap este 22.30-kor,
miközben hazafelé tartottam, váratlanul megtámadtak, minek folytán sajnálatos
tettlegesség áldozata lettem. Elképzelni sem tudom, mit vétettem az illetőnek, akit
jóformán nem is ismertem. Ámde ennél is sajnálatosabb, hogy a tett színhelyén
jelenlévő éjjeliőr közömbösen viselkedett, nem sietett a segítségemre, s
ugyanígy járt el a lármára előkerülő tanácsi ügyeletes, az őrsparancsnok pedig
érthetetlen, vétkes késedelmet tanúsított. Mindez olyan körülmények között
történt, miközben minden lehetőt megtettem a község felvirágoztatása, az élet jó
menetének biztosítása érdekében...
KENÉZ FERENC
Poetica 2001
Köszöntöm az összes számítógépet,
az egykori lehallgató készülékeket
és valamennyi lehallgató tisztet,
köszöntöm a monitorok előtt
ülő mai bankhivatalnokokat,
s a tegnapi füles névre hallgató cenzort,
üdvözlöm a világ összes költészeti
folyóiratát, tanszékek személyzetét,
köszöntöm a kérdőíves felmérések
szakértőit, a közvéleménykutatások
apostolait, a bulvársajtó legjelesebb
képviselőit és az áruházi akciós vásárok
nagyérdemű lebonyolítóit,
köszöntöm a kedves rádióhallgatókat,
a milliós televíziós vetélkedők
résztvevőit, üzenem az összes
akciós mosópor-, lakberendezési és
pipadohányárusnak, az összes
remekbe szabott hirdetésszervezőnek,
agykontrollsztárnak, hogy kábé
ugyanolyan jól körülhatárolhatóan,
mint egy fogkefe, én is vagyok,
vagyok, vagyok, vagyok.
A mai képanyag: igen kedves Oláh István barátom képsora: A gazda és háza.
Március 16. (vasárnap)
Tegnap, kora délután hazaállítottam fáradtan, nehezen mozgó, itt-ott már vészesen
csikorgó végtagokkal, s első dolgom volt átadni feleségemnek a kokárdát, amit a
bukaresti Kalvineum (az egyik, a belvárosi református templom) bejáratánál a
kabáthajtókámra tűztek a szervezők. Ilonkám arca földerült, bár megjegyezte, hogy
amit tavaly kapott tőlem, ugyancsak megvan, mert félretette, ez viszont szebb annál…
Meghiszem azt, de azért amikor az ünnepség után kiléptem a
koratavaszi, hólétől lucskos utcára, gépiesen levettem a kabátomról a kis
jelvényt, hiszen a sajtóházig, ahol a félbehagyott munka várt, jókora utat kellett
megtennem, s miért kössön belém valaki, ha nem muszáj? Amúgy pecsovics dolognak hat
mindez, s közelebbről nézve az is, de az 1967-től gyakorlatilag megszakítatlan
bukaresti létformám mindennek dacára ezt kínálta föl túlélési reflexként - én
pedig elfogadtam, nem tudván jobbat állítani helyette.
Mostanig a bukaresti március 15-éket - amióta 1990 óta szabadon
megemlékezhetünk róla a románság kellős közepén, Bukarestben is - jobbára a
magyar nagykövetség védnöksége (védelme) alatt ültük meg, a bukaresti magyarok
szabadidős házának épült Petőfi Ház szűk előcsarnokában, a legnagyobb és
legpatinásabb bukaresti park, a Cismigiu (ejtsd: csismidzsiju - feltehetőleg a
szivattyús kutat jelentő cismea szóból eredeztethetően) tőszomszédságában (egykor
a park egy jól meghatarozott, a mostani Petőfi Házhoz közeli sétányán adtak
egymásnak találkát a szép számmal a román fővárosba özönlött székely
cselédlányok és iparoslegények kimenő idején, vagyis hát csütörtökönként vagy
vasárnap délután). A 25-30 négyzetméternél nem tágasabb, rosszul megvilágított,
örökké áporodott dohányfüsttől csípős szagú csarnok egyik sarkában
bronzfestékkel bepatinázott gipsz Petőfi mellszobor kínált eleddig céltárgyat a
kegyelet és az ünneplés gesztusaihoz: oda hordták a teméntelen közületi koszorút
(a végén már csak a szónokok, néhány szervező és a lelkesültebb
népség-katonaság fért el az agyontisztelt gipszköltő díszletei közt), ott
hangzottak el a lelkesítő beszédek, szavalatok, amelyekből a háttérbe, illetve a
belső udvarra szorult bukarestiek vajmi keveset hallottak, de talán nem is bánták
igazán, jóízűen folyt a csevej, egymást régóta nem látott ismerősök cserélték
ki eszméiket, információikat, vitatkoztak, olykor veszekedtek, s nem egyszer szapulták
a harmadikat, aki vagy nem volt jelen, vagy valamivel odébb, hanghatáron túl
hasonlóképpen, csak éppen másvalakivel osztotta a semmit.
Az ünneplés koreográfiája évről évre bővült, csíszolódott,
az utóbbi években már állófogadásra is futotta a magyar érdekvédelmi szervezet,
illetve a Petőfi Társaság alapjaiból (de talán a nagykövetség sem
garasoskodott...). Szendvics, savanyú, de bőven mért vinkó, hűsítő,
aprósütemény, kalács, ropi - a nem túl igényes fogadások általános
egyenmenüjéhez igazodva.
Az idén a bukaresti magyar egyházak vették kezükbe a szervezést: a
helyszín nem véletlenül esett a Petőfi Háztól negyedórai járásra lévő,
ugyancsak központi Kalvineum korszerű templomtermére, ahol kényelmesen, padsorokban
ülve hallgathattuk végig mindazt, amit az ünneppel kapcsolatban végig kellett
hallgatnunk.
Kezdetben a református,
katolikus, evangélikus, unitárius egyházak egy-egy papja áldozott a napjainkban immár
nem csak divatos, hanem úton-útfélen gyakorolt ökumeniának, aztán a Petőfi Ház
színjátszói szavaltak, énekeltek - elhangzott a Nemzeti dal is, és senkit sem zavart
az, hogy egy sajnálatos félreértés okán az iskolai tananyagként is szereplő verset
Talpra magyar-ként konferáltak be, elhangzott a Székely Himnusz is, meg a Nemzeti Ima,
harsogott belé a templom, majd valamennyien kivonultunk az udvarra koszorúzni. Csakhogy
a gipsz-Petőfi otthon maradt: a tisztelgés ezúttal egy újonnan felavatott ikontárgy,
a Magyar Hősök Emlékére feliratos fehér márvanytábla előtt zajlott, a hozzáillő
történelmi beszélyek elhangzása közben. A szűk, az utca felé elnyúló udvaron alig
fért a templomi népség, nem is igen látta mindenki, mi történik a templom fala
mellett, de a derengő napfényben előkerültek a fényképezőgépek (hódítanak a
digitálisak!), az elmaradhatatlan videók, kisszámú tévéstáb, néhány hivatásos
fotóriporter, pennarágó egészítették ki a krónikás-hadat.
A templomban sikerült meghúznom magam a leghátsó sorban, jó
rálátással valamennyi széksorra. Szorongó szívvel pásztáztam végig a jobbára
ismerős, egykor javakorabelinek látott, de ma már reszkető fejűvé, őskövületté
torzult arcokat, egy szüntelenül lepusztuló, elfogyó magyar világ utolsó
képviselőit. Kétségbeesetten számoltam utána a gyermekeknek, akiket - jól tudom az
évtizedekkel korábbi gyakorlatból - Bukarestben egyszerűen lehetetlen otthon hagyni,
amikor mindenki szeretne az ünnep, az esemény fényében megmerítkezni. De a gyerek ma
már ritka állatfajta körünkben. És arra is gondoltam, hogy jövő ilyenkor már én
sem leszek itt, ha állom a szavamat és hű vagyok saját elhatározásaimhoz.
Az állófogadásról viszont nem tudok beszámolni, mert amikor a
szervezők éppen körbejártak, miként temetésekkor szokás és a szertartás
befejeztével a "házba" invitálják a kedves vendéget, angolosan megléptem.
Így aztán nem tudom, mivel koccintottak vértestvéreim, de legalább sikerült
megszabadulnom egy talán még siralmasabb élménytől: amikor az enyhén becsiccsentett,
kommunikációéhséggel sújtott szórványismerősök (akik a mindennapi életben a
lehető legkorrektebb emberek) gajdoló, szószátyár, kisszerű lényekké válnak -
amig a mámor kitart.
Most, hogy beszámolóm végére pontot tettem, elővettem Makkai
Ádám nemrég megjelent Úristen! Engedj meghalni! c. kötetét, amit
Szonda Szabolcs barátomtól kaptam ajándékba (ő meg a jó Ilia Mihálytól,
Szegedről). A könyv a Petőfi szibériai fogságán alapuló elképzelések és
feltételezések parafrázisa, apokrif dokumentumok gyűjteménye, illetve versciklusok
elegyéből építkezik s válik sajátos, mához szóló Petőfi-mementóvá, amely nem
csupán Illyés Gyulát, József Attilát vagy Radnóti Miklóst (nem beszélve Kőrösi
Csoma Sándorról és a Dalai Lámáról), hanem Antall Józsefet, Horn Gyulát és az
ifjú Orbánt is beemeli a Petőfi-reinkarnáció dimenzióiba.
A március idusával kapcsolatos hangulat jegyében belopok neked egy
sajátos Makkai-verset (már csak azért is, mert engem is foglalkoztat az abszurdnak
tűnő feltételezés a szibériai utóéletről) a könyv első részéből (Petőfi
Sándor halála után írott költeményei: A fehéregyházi füzet - VII.):
Ki tanyája
ez a fészer?
Elaludtam egyszer-kétszer.
Platánfából ketten jönnek,
szép magyar nyelven köszönnek.
Ki tanyája
Héjjasfalva?
Felmásznék a szélkakasra.
Ki tanyája
ez a platán?
Eltűnök én itt e csatán...
Mindegy,
hogy kié e fészer,
mer te abba úgysze férsz el.
Ember
ne bújhasson fába:
Ez a világ regulája.
De ha őket
manók hozták...?
Szép platánfa, Isten hozzád.
El is mehess
más vidékre,
hass az ifjabb nemzedékre.
Engem csoda
úgysze ámít,
csak mindent elfuserálsz itt.
Énbelőlem
nem lesz pópa:
Várjon inkább a bitófa.
De nem leszek szerzetes sem
Ázsiában, idegenben!
Ha a komák
elvinnének:
Nem megyek én -
csak mint lélek...
A képeket a bukaresti 48-as megemlékezésről Székely Sándor készítette az RMSZ-nek.
Március 15. (szombat)
Arra gondoltam, hogy az ünneppel kapcsolatosan mesélek majd neked, méghozzá arról,
hogy miként ünnepelnek erre mifelénk, a végeken, a maroknyian élő magyarok, de még
csak alig értem vissza a déli ünnepségről és szükségem lesz arra, hogy átszűrjem
magamon az élményt. Székely Sanyi barátom vasárnapra fotót is ígért az
eseményről, így aztán teljes lesz a híradás.
Addig is egy érdekes hírt másoltam ide neked, a tegnapi nap
folyamán sugározta a Magyar Távirati Iroda. Első pillantásra tanmesének tűnik az
egész, de ha az ember mögé gondol és elkezdi kiszínezni a történteket, pontosabban
azt képzeli el, hogy egy ilyen közönséges, ám mégsem mindennapi esemény miként is
zajolhatott le a valóságban, akkor bemérheti, mit jelent az: háborús idők.
De olvassuk a hírt előbb:
Irak/USA - amerikaiak mentettek ki iraki halászokat
Perzsa-öböl, 2003. március 14., péntek (MTI) - Az amerikai
haditengerészet fregattja mentett ki a Perzsa-öbölben nyolc iraki halászt, akiknek
hajója csütörtökön este süllyedt el.
A USS Gary fregatt csütörtökön délután fogta először Mohamed
kapitány vészjelzéseit - közölte a USS Kitty Hawk repülőgép-hordozó szóvivője.
A hajó parancsnoka szerint a mentőalakulat éppen akkor ért a helyszínre, amikor a
halászhajó elsüllyedt.
Az irakiakat az amerikai hajó fedélzetére szállították, de előbb
megmotozták őket. Hazatérésükre néhány nap múlva kerülhet sor.
Jelenleg körülbelül 48 ezer tengerész és tengerészgyalogos
tartózkodik a Perzsa-öbölben horgonyzó amerikai hadihajókon egy Irak elleni
háborúra várva - jegyzi meg az AFP francia hírügynökség.
KGL < kul@mti.hu >
KTI < kul@mti.hu >
MTI 2003. March 14., Friday 12:05
Mint láthatjuk, a hadsereg tehát mindenütt ott van. Nem történhet semmi
az ő tudta nélkül: látja a jót is, a rosszat is, a szerencsétlenséget, a
szerencsét is. Ráadásul nem csupán megfigyelő, hanem mentő is, ha kell.
Csak el ne felejtsük: valahol azért jóban is, rosszban is az ő keze
van benne. Most még békés minden - úgymond -, csak viharsújtotta embereket kell
kimenteni az Öbölből. De ha megindul a szőnyegbombázás?
Ma az utcán, amíg a buszra vártam, szakállas fiatalember
sétálgatott a megálló közelében s a várakozóknak füzetlap nagyságú
röpcédulát osztogatott. A rossz nyomdai kivitelezésű, sűrű szöveggel írt
szórólapon a békét ajánlotta az ismeretlen szerző a járókekők figyelmébe.
Figyeltem az emberek reakcióját: több-kevesebb figyelemmel beleolvastak a szövegbe,
aztán aláeresztették a papirost a járda melletti pocsolyába, amelyben tucatjával
áztak e koratavaszi hulló "levelek..."
A képanyag a kilencvenes évek elején felfuttatott, Szent Anna tó mellett megrendezett erdélyi performansz-fesztivál, az ANNArt tíz évvel ezelőtt, 1993. július 23-25-e között rendezett happening-szerű előadásairól készült műsorfüzet néhány felvétele.
Március 14. (péntek) Hetek óta készülök rá, hogy elővegyem a
táskám mélyéről az Előrének azt a lapszámát, amely utoljára került, 1989.
december 22-én az olvasó kezébe.
Voltak hetek, hónapok, évek, amikor - valahányszor a kezembe került
- undorral löktem el, födtem le néhány semleges iratcsomóval, csakhogy ne is lássam.
A hányinger akkor még pavlovi úton kiváltódott: megláttam, amit nem kellett volna,
és már menekültem is előle.
Azóta megkérgesedtem. Az ismételt szembenézés arra késztetett,
hogy tárgyilagosan szóljak arról, ami vitathatatlanul rákfene, gyógyíthatatlan
betegség volt.
Nem tudom, lesz-e épeszű ember, aki természetesnek tartja, hogy egy
négy (pravda)oldalas újságban ennyi szemérmetlen, érdektelen és hamis információ
kapjon helyet?
Annyit előre kell bocsátanom, hogy az újság (amely a XLIII.
évfolyam 13 080. szám, 4 oldal ára 50 bani feljegyzést tartalmazza a fejléce alatt)
egy nappal mindig a román pártlap, a Scanteia mögött kullogott, hiszen le kellett
másolnia annak nem csak tartalmi, hanem grafikai lényegét is - ez pedig, a fordítást
és ellenőrzést tekintetbe véve, némi időt feltételezett, ez pedig elég volt ahhoz,
hogy a lap már csak a másnapi szállítóeszközökkel juthasson el Erdélybe és minden
olyan romániai helysége, ahol előfizetői voltak.
Így aztán a következő menüből választhatott a derék olvasó:
Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde a rádió- és televízióállomásokon
(mintha olyan sok lett volna abban az időben belőlük!) - ebben súlyos nemzetellenes,
provokációs akciók sorozatának nevezi a "timisoarai" eseményeket (a
helységek nevét - esetünkben a Temesvárét - nem lehetett magyarul leírni). Néhány
részlet: "Az eddig rendelkezésre álló adatok alapján teljes bizonyossággal
kijelenthető, hogy ezeket a terrorista jellegű akciókat különböző idegen országok
reakciós, imperialista, irredenta, soviniszta köreivel és kémszolgálataival szoros
kapcsolatban szervezték meg és robbantották ki..."
"Valamennyien visszaemlékszünk egész népünk határozott
állásfoglalására 1968-ban a Csehszlovákia elleni invázióval szemben és Románia
függetlenségének megvédelmezéséért. Most állítható, hogy a helyzet hasonló,
sőt még súlyosabb is... Nagyon sajnáljuk, hogy ilyen helyzet alakult ki, de ez nem a
rendfenntartó szerveknek és a katonai egységeknek tulajdonítható, amelyek két napon
át a legnagyobb türelemről és engedékenységről tettek tanúságot a timisoarai
terrorista, fasiszta elemek akcióival szemben, hanem azoknak, akik a külföldi
ügynökségek szolgálatába szegődtek..."
A hosszú lére eresztett kérincsélést át- meg átszövi a
fogadkozás, hogy az illető mindent megtesz a dolgozó nép boldogulásáért.
A beszéd mellett fényképes hír: Nicolae Ceausescu elvtárs,
Románia elnöke befejezte hivatalos baráti látogatását Irán Iszlám
Köztársaságban.
Alatta: A Románia Szocialista Köztársaság és Irán Iszlám
Köztársaság közötti gazdasági, kereskedelmi és műszaki kooperáció
fejlesztésére vonatkozó hosszú távú program aláírása.
A látogatás más mozzanatai - a 3. oldalon.
Nicolae Ceausescu elvtárs visszaérkezett a fővárosba
(fényképpel, amelyen Elenával együtt lépdelnek a bársonyszőnyegen, hátuk mögött
a jócskán lemaradt sleppel).
A lap első oldalának bal alsó sarkában, keretben:
Elnöki rendelet a szükségállapot bevezetéséről Timis megye
területén, amely öt szakaszból áll, amelynek hírhedt második szakasza emígy
hangzik:
"A szükségállapot idején tilos bármilyen nyilvános gyűlés,
valamint az öt személynél nagyobb csoportokban való közlekedés. Éjszaka 23
órától kezdve tilos a közlekedés azoknak a személyeknek a kivételével, akik
éjszakai váltásban dolgoznak..."
A 2. oldal teljes szélességét befogó cím: Magas fokú
felelősség az ország nyugalmáért és rendjéért, az egész nép teljes egysége a
párt körül, határozott állásfoglalás a nemzeti szuverenitás és függetlenség
megvédelmezéséért, a szocialista építés töretlen kibontakoztatásáért hazánkban
Ez alatt összeállítás különböző üzemekben és intézményekben
szervezett, munkáskollektívák véleményét rögzítő ülésekről, amelyeken az
idézett felszólalók a pártfőtitkár televíziós beszédében foglalta gondolatokat
böfögték vissza. E számban helyet kapott a fővárosi 23 August Vállalat
munkásosztagának szava (Szoros egységben a párt és főtitkára körül), a
Miercurea Ciuc-i (értsd: csíkszeredai) Fésűsgyapjú Fonóipari Vállalat
munkásosztagának a szava (Egyöntetű állásfoglalás pártunk bölcs politikája
mellett), a craiovai energetikusok szava (Bármi áron megvédelmezzük népünk
forradalmi vívmányait) és az oradeai (értsd: nagyváradi) gépgyártók szava (Határozott
visszavágás a szocialistaellenes, románellenes akciókra).
A 3. oldal átfogó címe: Nicolae Ceausescu elvtárs, Románia
elnöke hivatalos baráti látogatása Irán Iszlám Köztársaságban, amely
tulajdonképpen azokat a hivatalos hírügynökségi jelentéseket tartalmazza, melyek egy
nappal korábban a román nyelvű sajtóban ezzel kapcsolatban megjelentek, illetve az
akkori, napi két órásra zsugorított televíziós adásban fő adásidőben
elhangzottak. Az oldal címei: Nicolae Ceausescu elvtárs beszéde * Ali Akbar Hashemi
Rafsanjani elnök beszéde * Befejeződtek a hivatalos megbeszélések * Más
román-iráni dokumentumok aláírása Elutazás Teheránból * Közös közlemény *
Távirat az elnöki repülőgépről az iráni elnöknek * Iráni sajtószemle.
A 4., az utolsó oldal valamivel "mozgalmasabb". A címek:
Fogadás a kormány első miniszterénél * Befejezte XIX. ülésszakát a
román-jugoszláv gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési vegyes bizottság
* Gorzs és Valcea megyék dolgozóinak rangos termelési sikerei * Megengedhetetlen,
nemzetközi viszonylatban különlegesen súlyos akció: az Egyesült Államok
agressziója Panama Köztársaság ellen * A Csehszlovákiai KP rendkívüli kongresszusa
* A Zimbabwei Afrikai Nemzeti Szövetség-Hazafias Front kongresszusának munkálatai - az
RKP (értsd: Román Kommunista Párt) KB üdvözlő üzenete * Megbeszélések az NDK
MInisztertanácsának elnöke és az NSZK szövetségi kancellárja között *
Görögországban fokozódik a tiltakozás az amerikai katonai jelenlét ellen *
Afganisztán: a kormánycsapatok jelentős sikereket értek el * A tőkés világ igazi
arculata: A szegény rétegek nyomasztó lakásgondjai (szerző: Székely László) * Öt
világrész hírei (röviden).
Az oldalon 2 hasábon (a nyolcból) az Oradeai Református
Egyházkerület részéről c. közlemény kapott helyet, amelyben Papp László, az
Oradeai Református Egyházkerület püspöke részletesen elmagyarázza, hogy milyen
egyház- és hazaromboló tevékenységet folytatott Tőkés László és környezete
(beleértve apját és testvéreit), aminek következtében neki, mint püspöknek
kötelessége volt fellépni. Tőkés szerinte nem csupán a törvényszéki, hanem a
püspöki döntéssel is szembeszállt akkor, amikor nem akarta elhagyni temesvári
parókiáját és a "mineui" (értsd. szilágymenyői) parókiára költözni -
ahová, mint azt már tudjuk, a temesvári zavargások után a szekuritáté nagy buzgón
el is szállította...
A lapszám az időjárásjelentéssel és a szombati tévéműsorral
zárul, amiből aztán - az események folyományaként - teljesen más lett...
Összehajtogatva a már szakadozó, elefántcsontsárga újság
lapjait, arra gondolok: ki az, aki valójában túlélte a 13 esztendő kihívásait? Mi,
avagy Tőkés László?
Az előbbit nagy kételyek gyötrik, az utóbbi csalhatatlanságát
hangoztatja...
Fejhullatós
fejhullatós időkben
lekemben úgy havaz
állunk a temetőben
felverte mind a gaz
lelkes világ ez itten
fejfáival izen
aki él teret hódít
szárazon és vizen
a föld alá heverni
nem kunszt de néha kell
állunk zizegő gaz közt
fejünk hullatva el
A mai képanyag: fotókópia az Előre utolsó lapszámának első oldaláról, a pártfőtitkári ijesztegetéssel.
Március
13. (csütörtök) A tegnapi bejegyzés kissé talányos lehet azoknak,
akik eddig nyomon követték e sorokat.
Nem a szerb miniszterelnök elleni merénylet megverseléséről van
szó, hiszen amikor a tegnapi verset papírra vetettem, még nem tudtam semmit a
történtekről. Persze, tudhattam volna, hiszen a helyrehozhatatlan akkor már
megtörtént, csakhogy a lapzártával és a mesterpéldányok nyomdába küldésével egy
időre kikapcsolom magam a világtörténésekből, s majd csak este, hazaindulás előtt
zongorázok végig a frissen letöltött híreken.
Éppen befejeztem a verset, amikor levelet kaptam Ufó barátomtól,
hogy néhány fiatal fotós méltatlankodva fedezte föl az interneten: munkáik a tudtuk
nélkül bekerült a Milos könyvébe. Természetesen, nem értették a nyelvet, csak
találgatták, hová csöppentek ők egyáltalán és mi a mögöttese az egésznek, míg
végül a barátom, aki az internetes csevejnek tanúja volt, a szájuk íze szerint
fogalmazva, elmagyarázta nekik a lényeget.
A tények tények maradnak: valóban nem kértem rá engedélyt, hogy
népszerűsítsem, hogy dicsérjem őket, nálam ugyanis a dicsérettel együtt jár az,
hogy akikről véleményt mondok, azt nem hozomra teszem, hanem igyekszem bizonyítékul
is szolgálni. Képírók esetében föltétlenül szükség van mintára, hogy az ember
tudja, hova is tegye őket.
Apád, Milos, mint mindig, ezúttal is kihúzott a bajból. Csak ő
tudja, mennyi munkájába került, amíg a békétlenkedők munkáit kigyomlálta a
könyvből. S még ereje is volt ahhoz, hogy megvigasztaljon s visszaadja a munkakedvemet.
Nem tudom neki "elszámolni" ezeket a testvéri gesztusait.
Ilyenkor mindig azt érzem: olyan ő, mintha a bátyám lenne.
Pedig az öcsém lehetne.
Ezen a közjátékon is túl kellett esnem ahhoz, hogy rájöjjek: nem
elég mindig a múlttal szembenézni, mert a baklövések, a ballépések folyamatosan is
elkövetődnek, ha nem a helyes következtetést vonjuk le a múltból.
Ilyen szempontból affelé hajlok, hogy a következőkben még inkább
a magam dolgaival foglalkozzak, azzal számoljak el, s ne akarjam akaratuk ellenére
felemelni azokat, akik erre nem tartanak igényt.
Sajnos, odakint dühöng a meteorológiai szélsőségek valamennyi
elképzelhető megnyilvánulási formája. Volt már hajnalban tavaszi eső, délben
páradús, trópusi napsütés, késő délután égzengés és torlódó viharfelhők,
most meg hózápor tombol akkora pelyhekkel, mint egy-egy személyi kártya.
Az égi kuglizás közepette hívott fel egy ismerősöm, maga is
verseket ír, nálam idősebb, több kötetes költő, műfordító, valamikor
újságíró is volt. A napokban eljuttatott hozzám egy bökversszerűséget, amelyben a
Tőkés püspök által gerjesztett belviszályt próbálta meg a maga módján kezelni.
Véleményem szerint rossz vers, pontosabban nem is vers az a szöveg, hanem az ötvenes
évek elejének kínos csasztuska-reminiszcenciái. Amilyenek annak idején Tito ellen
születtek a széles béketáborban. Kétszer is telefonált, mim a verdikt a vers
ügyében. Valamiért nagyon nem szeretem hangulatban voltam, s hirtelen elszánással
úgy döntöttem, kíméletlen leszek, hátha elrettentem további, hasonló
próbálkozástól.
Elővettem legdurvább hangfekvésemet és elmondtam a szöveget
mindennek: gyermetegnek, primitívnek, klapanciának, csasztuskának... Nem sikerült
eléggé megsértenem ahhoz, hogy békén hagyjon. Hiába hajtogattam előtte, hogy a lap
szerkesztésében nem csak nekem van szavam, kérdezze bátran végig tekintélyes
kollégáimat, beleértve a hétvégi művelődési melléklet szerkesztőjét, s
amennyiben ők más véleményen vannak, szó nélkül meghajlok előttük.
Ettől valamelyest lecsillapodott, s máig hallgatott. Kollégáim
megsúgták nekem, hogy véleményük hasonló az enyémhez.
Ma ismét ő jelentkezett, alkudozva, samukázva. Hogy látja ő, hány
állásfoglalást közlünk, éppen csak neki nem szabad megszólalnia. Mert én keresztbe
teszek neki. Pedig hányan élvezték, akiknek felolvasta, ama bizonyos szöveget. Ha még
egyszer elolvasnám, rájöhetnék, hogy tévedtem...
Minden egyes szavával csak gyűlt bennem a feszültség, amit csak
fokozott a kinti bolond időjárás. Végül kitörtem: igenis, tudom, hogy
végigkérdezett mindenkit, de senki sem jött hozzám azzal a véleménnyel: né te, ez
egy jó vers, ezt meg kell menteni az utókornak, ha másért nem, hát az ügy
érdekében. És én nem mondok mást továbbra sem, csak a véleményemet...
Könyörgőre fogta: jól tudom, hogy milyen ritkán, nehezen ír
verset. Hát most, amikor egyet írt, miért, milyen jogon fosztom meg a közléstől?
Döntse el az olvasó, milyen az az írás.
Nem engedtem a negyvennyolcból: magam sem írok könnyen verset,
tehát kvittek vagyunk, csakhogy én nem untatlak Téged ilyen gondjaimmal.
A te dolgod, hogy az téged nem érdekel, de itt rólam van szó -
replikázott.
Mire én: gondolhatod, ha a saját kihagyásaimból nem csinálok
kázust, akkor miért érdekeljen az, hogy te írsz avagy sem?
A beszélgetést nekem kellett bontanom, mert a könyörgést most más
irányból próbálta felújítani.
Tudom, érzem, hogy rossz voltam ezen a délutánon. És élveztem a
gonoszságomat, azon túl, hogy tudtam: tulajdonképpen igazam van. Elegem van mindenféle
kegyes hazugságból. A kritika hiányából.
Hajszás időket élünk. Az indulatosság, a megosztottság megint oda
juttatott bennünket,. hogy nem a szavakra figyelünk, hanem a szándékot próbáljuk
fölfejteni.
viharfelhővel
viharfelhővel takaróztam
villámok röpködtek alólam
mintha villámlanom is nekem kéne
agyamból cikázik a fénye
harsoghatnék is ám ki hallja
aki tud iszkol jobbra-balra
harsog az öblös menny dörögve
fogságát nyögöm mindörökre
Kép gyanánt jelenet a Petőfi '73 c. filmből, amelyet szombat este sugároz a Duna, s ahogy hírlik, hétfő este a Petőfi Csarnokban is bemutatnak. (Megjelent, szabad terjesztésű sajtóanyagként a Duna honlapjáról az RMSZ csütörtöki - mai - számának első oldalán)
Március 12. (szerda)
Az este jön
az este jön és nincs menekvés
belanyhul a legjobb cselekvés
is hanyatt dől mind aki él
s holnapra újabb haladékot remél
úgyis megkapja nagylelkű aki fönt
soron kívül intézi e kérésözönt
és mindenkinek odaírhatja jóváhagyom
van aki túléli akit nem ütnek agyon
Március
11. (kedd) Kelekótyának, agyamentnek és mindenféle ütődöttnek érzem
magam, aki csak nagy nehézség és erőfeszítés árán tud összekalapálni néhány
gondolatfutamot. Hogy a meteorológiai rohammal támadó tavasz-e a ludas az ügyben, nem
tudom. Tény, hogy a vers, amit a mai nap valahogy kigyöngyözött belőlem, erre az
állapotra utal vissza.
Közben a közélet levegőjét tovább ködösíti a Tőkés püspök
által robbantott füstbomba: ő nem megosztani akar, éppenhogy az egység a célja, a
szíve vágya, az óhaja. Hogy mit tesz ennek érdekében? - azt mindenki látja, de
valahogy mégis elnézi neki: bujtat, uszít, bemocskol, lefitymál, cimkéz....
Egyszóval mindent elvégez, amit másnál fennhangon nehezményez és elítél.
A tisztán látók bicskái pedig kinyílnak, az összecsapások mind
hevesebbek, s hamarosan arra ébredünk, hogy tábort kell választanunk.
Pedig milyen jó volt odafentről, madártávlatból szemlélni
életünk alakulását, megtorpanásokkal és előrelendülésekkel egyetemben. Mindez
nyugalmat és állandóságot adott a közösségnek.
Manapság állandóan "helyzetben" vagyunk. Érzésem
szerint, ezt Tőkés püspök menekítette át tanítványaira, s mindenki
tanítványának bizonyult, akinek "új honfoglalásra" fájt a foga.
De mit foglaltunk el? Egymás orra elől csenjük el a létjogot,
sárba taposva az utunkan állót.
Ma - ritka eredmény! - kiizzadtam egy vezércikket. Hónapok óta
tartó hallgatás után. Hogy milyen gyakran szólít majd meg a felháborodás, nem
tudom. De ezt most idementem.
Nem hagyhatjuk szó nélkül
Egymás ellenében?
Nehéz helyzetben vagyok, mondhatni két szék közt a pad alatt. És
nagyon jól meg kell kapaszkodnom ahhoz, hogy ne maradjak végleg a padlón.
Egyes szám első személyben fogok a következőkben vallani arról,
hogy egyszerű RMDSZ-tagként hogyan élem meg a Reform Tömörülés körül
történteket, illetve hogyan képzelem el a kisebbségi szempontból nem sok jóval
biztató jövőmet.
A szövetségbe megalakulása napján léptem be, azzal az
elszántsággal, hogy annyi évtizedes tilalom és üldöztetés után végre szabadon
lehetek tagja annak a szervezetnek, amely a romániai magyarok érdekeiért, jogaiért
száll síkra - természetesen velem együtt. Úgy tapasztaltam, még nagyon sokunknak
volt ugyanez az észjárása, amely nem kívánt sok töprengést: csupán tetteket.
Több mint 13 év telt el azóta. Sorsunkba ha állt is be némi
változás, az égvilágon semmi nem indokolja, hogy érdekvédelmünket feladjuk. Naponta
látjuk, tapasztaljuk: a rendre tolerált, kilobbizott, elismert jogokat,
könnyítéseket, gesztusokat ott és akkor teszik semmissé, amikor éppen akarják. Ha
elalszunk, ha a babérokon ülünk, örökké ugyanazon jogok mókuskerekét fogjuk
taposni, hol lent, hol meg fent leszünk, de sose biztos talajon, sose a
kiszámíthatóság futószőnyegén, amelyen nem kell orra buknunk.
Ez a dolga az RMDSZ-nek: mindegyre növelni a pászmát, bővíteni
jogállásunkat, lehetőségeinket. Hogy időről időre érezhessük: mégis csak
érdemes itt élni.
A Reform Mozgalom megjelenésével az én szememben megváltozott a
helyzet. Immár ha elismerjük, ha tagadjuk, két szervezet létezik: egyik az, amelyet
megszoktunk, elismertünk, tulajdonképpen mi magunk építettünk a saját képünkre, a
másik egy friss, nem sok konkrétummal és fantáziával kecsegtető képződmény. És
bárhogyan ígérjék, bármilyen elszánással legyenek is, hogy márpedig nem osztanak
meg bennünket, óhatatlanul egymás ellenében fogalmazzák meg önmagukat.
Mindketten azt mondják majd - s a hangokat már fennen hallani -, hogy
idefigyelj, te erdélyi magyar, én vagyok a te igazi mentorod, mert a másik látod-e...
És ez az egymásra mutogatós identitásmeghatározás nagyon össze tudja ám zavarni
mindazt, ami a fejemben mostanig elrendeződött. Ideológiát gerjeszt abból és ott,
ami nem az, csupán jogvédelem. S miközben folyik a vita, röpködnek a bizonygatások,
a vádak, folynak a leleplezések, addig azt kell észlelnem, hogy azok, akik most
érdekvédelmemről győzködnek, tulajdonképpen magamra hagynak, sorstársaimmal
együtt.
És az elkerülhetetlen vízió: lesz tehát minden egyéb a
jövőnkben, épp csak az érdekvédelem szorul majd mellék(vak-)vágányra?
Ha mégis tévednék, akkor már csak az nem fér a fejembe, hogy
miért kell nekem egyszerre két, gondviselésemre fölesküdő szülőm is legyen, akik
ahol érik, ott püfölik majd egymást?
CSEKE GÁBOR
(a szerző újságíró)
Most pedig a vers következik.
Egy ispotály...
egy ispotályban elfekvő merengők
zászlót bontanak bevérzett zsebkendőt
és nézik nézik mintha csoda volna
urára bámul így a bamba szolga
kidülledt szemmel ótvaros kezével
sorsába markol s szájából az étel
a földre fordul majd onnan tovafreccsen
zászlónk lobog a kába szürkületben
Március
10. (hétfő) Furcsa élmény befejezni valamit. Tegnap este, amikor pontot
tettem a novella végére, szörnyen elégedett voltam önmagammal. Ültem Művem előtt
és bámultam rá, mint a paraszt a szép nőre, aki hiába kínálja fel magát neki
anyaszült meztelenül, nem hiszi, hogy ekkora szerencséje lehet az életben.
Mára már eltompult valamennyire ez a hökkenet, s helyét átadta a
tunya elereszkedésnek. Istennek képzeltem magam, s azt mondogattam, hogy a teremtés
után én is megérdemlem a "hetedik" napot.
Pedig hát nincsen így. Egyre biztosabb vagyok benne: alkotni csak
úgy jó, akkor lelkesítő, ha minden nap sikerül valamennyit építeni a tegnapra.
Írni amúgy szörnyen nyűgös valami, de nem írni legalább annyira megviseli az
embert.
Közben itt az elmúlt hét végén megtörtént az, a mitől mindenki
tartott, óvott, s amiről titokban azt reméltük, hogy nem következik be, mert a
fenyegetőzők, a helyzetbe magukat belelovalók megállnak mégis a szakadék szélén,
ha másért nem, a jól felfogott önvédelmi reflexből kifolyólag.
Hát most ez nem jött be. Az erdélyi magyarság szakadására
megnyílt a pálya. Szabad a választás: ki erre megy, ki arra. Aztán majd bánkódhat
ez is, az is, hogy anyám, én nem ilyen lovat akartam... Ott ülünk, mindannyian, egy
kehes ló hátán, szeretnénk paripának gondolni, de nem az, szegény pára mióta
hordoz már zokszó nélkül, anélkül, hogy valamit is tehetnénk érte. Maholnap ki fog
múlni alattunk, aztán vehetjük az irányt, amerre látunk, be a bozótosba, az erdőbe,
a fennvaló sátorába.
Nem tudom felmérni, hol történt a hiba. Talán az volt a
legnagyobb baj, hogy minden megrontható, szétrombolható. Az emberi közösség is, mint
bármely anyag, ha zavaró, pusztító elemekkel bombázzuk, sérülékeny lesz,
repedezik, degradálódik.
Ez történt minálunk is. Mondják, az odaáti árokásás elért a mi
tájainkra, s az erdélyi ember gyanútlanul a verembe csúszott. Most pedig,
természetszerűleg, magára hagyatottan saját erőből kell kikecmeregnie a martra, ami
már csak azért sem fog neki sikerülni, mert nem csak az anyaország beteges
hisztériája, hanem a többségi uralom alig titkolt kárörvendő ünneplése is csak
mellbe taszítja.
S ahogy kinéz a helyzet, a lapnak is színt kell vallania az új
helyzetben: a kiegyensúlyozásnak, a közvetítésnek, a kétoldalú lázcsillapításnak
az esélyei a minimálisra csökkentek.
Nehéz napoknak nézünk elébe.
Szegény apám, ki mindezeken ismételten átment, ezúttal immár
szabadon, ám sajnálkozva néz le ránk, akik kénytelenek vagyunk újraírni egy
dicstelen sorsot, amelyre mindig akadnak közülünk ostobák, akik fölötte büszkék.
Előre szorongok, micsoda március tizenötödikei ünnepléseket hoz
majd a fejünkre ez az áldatlan pártszakadás...
A mai képanyag Oláh István barátom két fotójából áll: Petőfi és az atyafiak, valamint Szent György vitéz és a sárkány.
Március 9.
(vasárnap) Megkísérlem egyetlen nekifutással tető alá hozni a
novellát. Amennyiben nem sikerülne, az olvasó elnézését kérem.
A történelem alakulása
10.
A központból érkezett nőt már megjegyezte magának. Előző este
tanúja volt a bárban, amint azzal a fekete fickóval összebújt. No jó, a látszat nem
éppen ez volt, de végül is az ő megérzése volt a perdöntő, hiszen együtt
töltötték az éjszaka egy részét.
Feladat: megtudni, mi rejlik e futónak látszó (talán alkalminak
álcázott?!!!) kapcsolat - EGYÜTTLÉT - mögött.
A nőt majd ellenőrzi a központ, a pasasra meg rá kell állítani
valakit. Egy héten át, huszonnégy órából huszonnégy óra megfigyelést. Minden
mozdulatot, kapcsolatot, kommunikációt.
A kezében vannak.
Ez nem egy akármilyen hotel. A valutásbolt nem valami egyszerű
kereskedelmi pont. Megvan a titkosított biztonságvédelmi szerepe. Nem kell egész nap
ott lennie, de minden lényeges mozgásról jelentést kell kapnia, ami odabent
történik. Tranzakció, szóváltás, kommentár - bármi.
A jelentéseket neki kutyakötelessége ellenőrizni. Hogy milyen
úton-módon, azt jobb nem kérdezni. Szabály van rá, azt nem lehet megkerülni.
Pontosabban: nem tanácsos.
Mert mindent meg lehet kerülni.
Tízvalahány esztendő gyakorlati felderítő tevékenység után
elmondhatja: a rendszer nem tökéletes. Kijátszható. Még akkor is, ha az ember tudja:
amikor a legnagyobb a bizalom benne, akkor mérget vehet rá, hogy legalább két
irányból ellenőrzik.
Csakhogy nagy a kockázat Az igazság az, hogy nem éri meg. A
szabályok betartása gondtalan megélhetést biztosít az ügynöki munkában. Aki a
rizikót szereti, annak ott van a póker. Az épp elég ahhoz, hogy hajlamainknak
hódoljunk.
A nővel tehát nincsen gond.
A szőke ürge viszont, aki a sikertelen elsősegélyt nyújtotta, potenciális objektum.
Nem először látja a hotel körül forgolódni. Hol a bárban, máskor a vendéglőben
vagy csak úgy, az épület környékén, de ismeri ezt a fizimiskát. Megesküdne rá,
hogy ha jobban utána szaglászik az ember, nem egy meglepetés érné. Gondolatban meg is
jegyezte magának: utánanézni ennek a szokványostól elütő aktivitásnak.
Alapszabályok éléről való: ami nem hétköznapi, megszokott, nem illik bele a
sablonba, azt nagyító alá kell venni. Így az ember sose téved - legfeljebb melléfog,
vagyis túlteljesít. De abból még nem származott főbenjáró baj.
Ember, gyanakodj, hogy rajt' ne kapjanak...
Imígy parafrazálta Arany Jánost, akiről az iskolában azt tanulta, hogy Petőfi
legjobb barátja volt, továbbá hogy nagy mestere volt a formáknak.
Ezt a sort a költőkkel speciel megjegyezte... A memóriája különben is, kiváló.
Ennek köszönheti karrierjét, mostani munkáját, beosztását.
Tulajdonképpen még a felesége sem tudja, hogy mivel foglalkozik.
Még csak az hiányozna, hogy az orrára kösse. Pár hét múlva biztosan lebukna:
kérhetné a millió bocsánatot a dekonspiráció miatt, csak éppen nem lenne kitől.
Másik alapszabály: a gyík megválik a farkától. Mit törődik
azzal, ha valaki rálép? Nesze, vigyed - a tiéd.
Azt is jó lenne tudni, mi van ezzel az ipsével, aki most összeesett
és összegabalyította a dolgát, merthogy a balesetével kisebbfajta zűrzavart okozott,
amiben ő most megpróbál valamennyire áttekinthető helyzetet teremteni, de ez
egyáltalán nem könnyű...
Pedig ez a nap nem indult rosszul. Az esti, bárbeli közjátékot
leszámítva minden a legnagyobb rendben. Eseménytelenség minden vonalon. Végtére,
már-már ez is gyanús.
Szóval, ha a szőke ellenőrizendő, akkor a kifingott ürge vonalán
sem árt ezt-azt lenyomozni.
A nagy gond éppen az, hogy az élet tele van mindenféle ismeretlen,
gyanús történettel, amelyek kifejleteit, hátterét felfejteni egy ember több mint
kevés. Még akkor is, ha az egy zseni.
Az élet megy a maga útján, hol cikk-cakkban, hol egyenesen, hol a
fű alatt, hol meg nyilvánosan. Nekünk az a dolgunk, hogy megmagyarázzuk: mit, miért,
hogyan, ki és kivel, milyen érdekből?
Az én utam egyenes - nyugtázza a rangrejtett ügynök, aki a
szálloda és környékéért is felel fölöttesei előtt.
Egyelőre még jegyszedő a mennyek kapujánál...
(Vége)
Az illusztráció ma csak egyetlen sejtelmes fotó: Pusztai Péter Talicskások a Váci utcán c. képe.
Március 8. (szombat)
Ma csak a novellát folytatom, gőzerővel a vége felé közeledve.
Talán tartani tudom majd az elképzelt ütemtervet. Mindenesetre, szorítok magamnak.
A történelem alakulása
9.
A csitrilány még mit sem látott
a történtekből, de valahogy rendkívül furának találta azt a némaságot, amelynek
közepette az emberek, szorosan egymáshoz szorulva, nyakukat erre-arra nyújtogatva, mint
valami szélben ingó, törékeny szárú virágok. Villámgyorsan ösztönösen
ráérzett: a csempészholmiknak ezúttal lőttek, valami egész más van a levegőben.
Azon töprengett, vajon mi gyűjthette ennyire szorosan egybe az embereket?
A szállodából éppen akkor rontott ki a felcicomázott, csupaháj
portás - a lány egyenruhába bújtatott sertés nek vélte, s roppant mulatságosnak
találta rajta az aranykeretes szemüveget, amit a féfi nagy előszeretettel hordott az
orrára biggyesztve. Nemsokára elnyelte őt a tömeg, majd a következő pillanatban
rendtartó lökdösődésétől az emberek rendre szanaszét penderültek. A lány még
hallott valamit, amit a mentőkről mondott, de mindjárt vissza is hőkölt a feltáruló
látványtól, megpillantva a földön fekvő bácsit, akin egy kockás zakós másik
lovagolt, érthetetlen tornamutatványokat végeztetve engedékeny végtagjaival.
A kislány arcából a következő pillanatban hirtelen kifutott minden
vér, megszédült és térdben megroggyant a lába. Ennyire elveszett embert még
életében nem látott, az volt az érzése, mintha maga feküdt volna odalent a kövön,
tehetetlenül, kiszolgáltatva az egész világnak. Homlokára hideg verítékcseppek
ültek ki, szerencséje volt a nem szűnő széllel, amely valamennyire felélesztette,
így aztán nem ájult el, s közben esküvel fogadta meg magának, hogy orvos semmiképp
nem lesz belőle, egyáltalán, egészségügyi pályára nem fog lépni, hiába
célozgatnak szülei mindegyre arra, mennyire fontos a pályaválasztás, s ezzel együtt
arra, hogy a hivatások legnemesebbike éppen a fehér köpenyes...
Erejét összeszedve botrokált el
a feljárótól, de nem tudná megmondani, miért vette útját a szállodaajtó felé, de
tény: egyszer csak odabent találta magát a kellemes melegben, faládikókból
elősudárodott két peckes pálmafa között, ahol lerogyott a túlméretezett,
kényelmes, műbőrrel fedett pamlagra, amelynek ringató párnái között valósággal
elsüllyedt, mintha egy jókora, az embert körülölelő tenyéren üldögélne. Egyedül
uralta a pamlagot, amelyen előbb lassan, majd mind erőteljesebben himbálózni kezdett,
s a bútor rugózata olyan jól működött, hogy elég volt az egyik lábát picikét a
padlóhoz dobbantania, az alig észlelhető mozdulat jókora kilengésekkel
elszédítette.
Teljesen megfeledkezett mindenről: a balesetről, a kinti tömegről,
a mentőkről, arról, hogy iskolába kell mennie, hogy egy szálloda - számára idegen -
előcsarnokában tartózkodik. Még akkor is önfeledten ringatta magát, amikor
valahonnan előkerült egy lila köpenyes, hulló hajú takarítónő, döglött állatra
emlékeztető nedves ronggyal a kezében, s rászólt a lányra, vinné innen a mindjárt
megmondja mijét, amíg jól van dolga, ez ugyanis nem nyilvános ház, ha nem tudná, és
egyáltalán, mit képzelnek a hozzá hasonló mai fiatalok, hogy csak úgy...
Amíg a lány restelkedve összeszedte magát és táskájával a
vállán kisomfordált az ajtón, a köpenyes asszonyság megállás nélkül mondta a
magáét: a dögség álljon e népségbe, örökké odalapítják az orrukat valami miatt
az üveglapra, aztán törölheti utánuk a sok kíváncsi szennyes lenyomatát, ha rajta
múlna, mind egy szálig kitiltaná innen az egész bagázst, mert csak rontják a
levegőt és mindegyre takarítani kell utánuk. A sok részeges disznója, azt mondják,
éppen most vittek el egyet a mentők, no meg a múltkorjában is hajbakapott kettő,
éppen a folyóparton, méghozzá fényes nappal, hogy a fene megegye...
Holnap, terv szerint az
utolsó, a befejező folytatást kellene küldenem. Reméljük a legjobbakat.
A ma küldött képek jegyzéke: Színes kapu és A maci - mindkettő a
kolozsvári Csomafáy Ferenc fotója.
Március
7. (péntek) Ma a szerkesztőségi nők megvendégeltek, holnapi napjuk
alkalmából. Mi pedig, egyre fogyatkozó "férfihad" - álltunk elébe. Most
enyhe sörkábulatban ülök a lebukó nap fényében és gondolataimat szedegetem össze,
mintha egy nagy csokor virág bomlott volna ki hirtelen a kezemben, s ahány szál,
annyifelé szóródott.
Húsz éve, körülbelül ebben az időben érkezett Csíkszentkirályra - Nagyváradról
- az a levél, amelyet Anna lányom írt 1983. március 2-i dátummal a nagyapjának, és
amelyet én vettem ki március 11-én az elárvult postaládából, amelybe aztán
később madarak költöztek...
A levél természetesen banális, hétköznapi - és valahol mégis megrendítő, mert mi
már tudjuk, hogy soha nem jutott el a címzetthez és nem tudta feloldani se az ő, se a
feladó belső szorongásait.
"Kedves Nagytata!
Elég rég nem láttalak, de remélem, nyáron majd elmegyek Szentkirályra.
Újra megkezdődött az új évharmad, és én alig várom, hogy vége legyen. Nagyon
nehéz ez az iskola. Első évharmadban 9.35-tel végeztem, ez elég jó. Nagyon féltem
ettől az első évharmadtól. A mostanitól nem félek épp oly nagyon, de azért alig
várom, hogy legyen már vége. A szombatot nagyon várjuk, de a hétfőt azt nem.
Voltam a magyar olimpiászon, 10-essel a megyeire
jutottam. A matekre nem tudtam elmenni, mert együtt volt a magyarral, és nem engedett a
magyar tanárnő. Na képzeld el! Ilyen szemtelenség... Viszont nagyon szeretnék eljutni
az országosra - persze, túl sokat akarok.
Mostanában eléggé letört vagyok. Olyan kevés volt ez a vakáció. Alig szoktam meg
otthon, újra vissza kellett jönnöm.
Nagytata, tedd ezt a rajzot valahová, és gondolj rám, ha ránézel
(nem muszáj...) Itt olyan egyedül vagyok, s mikor veszekszünk, akkor végképp egyedül
érzem magam.
Most már nem kesergek többet, puszillak: Anna"
A mai illusztráció a levélben említett
rajz lesz, illetve apám utolsó - amatőr - fényképe, amelyen a végső búcsú jeleit
vélem fölfedezni (1982 utolsó hónapjaiban készült).
Végül Daczó Dénes kollégám nőnapi virágpiaci fotójával az ünnep hangulatát
lopnám be e fanyar-keserű lapokra.
A történelem alakulása
8.
A csitrilány haja elöl oly rövid, mint az
ökölvívóké. Hátul épp ellenkezőleg, gondozatlan farokként csapzik a nyakába.
Iskolába menet, reggelenként többnyire a folyópart felé kerül, hogy megfigyelhesse,
mi történik a szálloda környékén. Mit nem adna érte, ha egyszer valóságosan is
körülnézhetne a hotelben! Ellenállhatatlanul vonzza mindaz, amit összeolvasott meg a
filmeken magába szívott a szállodákról.
Maga a tény, hogy az embernek különálló szobát nyitnak, amihez
fürdőszoba jár, zuhanyozóval, és ha szerencséje van, krémszínű fürdőkáddal, a
nap bármely órájában rendelkezésére álló hideg-meleg vízzel, és becsukva maga
mögött az ajtót, azt tehet odabent, amihez kedve szottyan, különös izgalommal
töltötte el.
Arról is meglehetősen sok szó esett a gyerekek között az
iskolában, amely gyalog tíz percnyire volt a szállodától, a folyó alsó szakasza
mentén, magas drótkerítés oltalmában a nemkívánatos látogatók behatolási
kísérletei ellen, hogy az első emeleten, egy fémráccsal védett üvegajtó mögött
mesés bolt működik azok részére, akik külföldről érkeznek, vagy valamilyen módon
külföldi valutával fizetnek.
Különösen a szuperlong cigaretták, a rágógumik és a
farmernadrágok, no meg a kazettás rádiók foglalkoztatták az iskola népének
fantáziáját, de a lány megelégedett volna azzal is, ha egyszerűen csak
elsétálhatna - pár percre - a pult előtt, végigsímogatva a hivalkodó árukat, mert
akkor maga is meggyőződhetne létezésükről.
Hazafelé menet több időt tölthetett a szálloda környékén
néhány lánypajtásával, akikkel sülve-főve együtt látták őket. Ha megkérdezik,
elmondta volna: egyikért se rajongott különösebben, mindegyikről megvolt a maga
nagyon is józan, csöppet se hízelgő véleménye, de mégis csak más volt velük
tartani, mint magányosan tengeni-lengeni a világban. Ők voltak kéznél, velük kellett
beérnie.
Attól tartott, ha nem igazodik hozzájuk és felhúzza az orrát, a
többiek átnéznek rajta és kiközösítik. Minden kompromisszumra hajlandó volt.
Reggelente egyedül szeretett iskolába indulni, mert legalább ezidő
alatt nem kellett mások előtt alakoskodnia. Amúgy sem ébred könnyen, időnek kell
eltelni, amíg nagy nehezen magához tér, s előfordul, hogy ilyenkor már az utcán
lépked. Mikor végérvényesen elszáll az álom a szeméből, enyhül az a nyomasztó
érzése is, mintha ismeretlen, sosem látott vidéken, céltalanul bolyongana...
Mire a szállodához ért, rendszerint pirospozsgásra paskolta arcát
a reggeli friss, folyóparti levegő. Éles látásának köszönhetően már a távolból
észrevette, hogy a feljárati lépcső körül tömeg hullámzik. Megdobbant a szíve:
külföldi turisták csencselnének valamivel?
Otthon nem halmozták el pénzzel, de takarékos volt, s az
alkalomszerűen odacsúsztatott zsebpénzekből sikerült annyit összekuporgatnia, hogy
néhány pipereszappanra, hajmosóra vagy egyszerűbb ruhaneműre minden további nélkül
fussa.
Megszaporázta lépteit, majd szaladni kezdett, amennyire a vállát
lehúzó, jócskán megpakolt táska engedte. Kár lett volna elszalasztani az alkalmat,
hiszen mostanig inkább csak a szándékkal maradt. Egyszer sikerült például
hozzájutnia egy kis tubus lengyel gyártmányú, gyöngyházfényű ajakfestékhez,
amivel anyját kívánta meglepni születése napján. Az asszony meg is köszönte, de
mindjárt meg is jegyezte, hogy még a szagát se állhatja e készítménynek, s gyorsan
egy vászonzacskó mélyére rejtette, amely a fürdőben lógott, egy szegre akasztva, s
mindenféle női kacattól duzzadt: hajcsavaroktól kezdve házipapucs levált műanyag
sarkáig mindent oda rejtettek, mindig ugyanazon jelszóval: hátha jó lesz valamire.
Akkor este sokáig pityergett, de csak lefekvés után, s keserűsége
még nagyobb volt, amikor tudatosult benne, hogy anyja ráadásul még csak tudomást sem
szerez.
Később apjával is ugyanígy járt, amikor celofánba burkolt
kártyapaklit vásárolt neki egy utcai árustól, meglehetősen drágán. Nem is
gondolta, hogy a felnőttek holmi kis kartonlapocskákért képesek komoly összegeket
áldozni. Amikor viszont azt tapasztalta, hogy mindenre egykönnyen kerül vevő, ha
drága valami, ha olcsó, végül is lepengette a pakliért a pénzt, aztán hosszú időn
át dugdosta a csomagocskát odahaza, a zsebkendői között, s már előre szorongott
attól, hogy a rúzshoz hasonlóan ezzel is felsül.
Végül egy téli ünnepen rukkolt elő ajándékával, s leírhatatlan
boldogságot okozott neki apja gyermekes öröme. Majd azt figyelte, mikor avatják majd
föl az érintetlen paklit, de a várvavárt alkalom egyre csak késett, s közben az ő
adakozó lelkesültsége is jócskán kihűlt.
Később, szülei egy kihallgatott konyhai beszélgetéséből szerzett
tudomást róla - szobájában, tankönyveibe temetkezve -, hogy a kártyapakli
valójában meg se melegedhetett az apjánál, aki vidéki nagybátyjának ajándékozta
tovább, mivel hogy az évek óta hiába próbált szert tenni rá...
A szálloda előtti tömeghez érve visszahőkölt.
A 9. rész következik.
Március 6. (csütörtök)
A marosvásárhelyi mentősöket ma délelőtt hózáporban búcsúztatták el, az egész
város tisztelgése közepette. Marosvásárhelyi munkatársnőnk, Máthé Éva mit is
tehetett volna egyebet - annyira rajta volt az eseményeken, hogy még csak nem is kellett
neki szólni: tegnap is, ma is olyan természetességgel küldte a friss anyagot a
történtekről és a fejleményekről, hogy gondolatban némán homlokon csókoltam.
Egy ember, akivel 1973-ban hozott össze a sors - akkoriban került az
egyetem padjairól a román televízió magyar adásához, Bukarestbe, s emlékszem, őt
bízták meg azzal, hogy az Ifjúmunkás alapításának 50. évfordulója alkalmából
riportot készítsen az akkori lapról, s többek között tőlem is interjút kért.
Furcsa kettősség fogott el mindig, valahányszor szerepelnem kellett,
ami ezúttal is megszorongatott, ám a főszerkesztőséggel addigra szert tettem annyi
rutinra, hogy mélyet lélegezve sikeresen leplezzem ellenérzésemből fakadó
lámpalázamat.
Éva rámenős, céltudatos csajnak
mutatkozott, s ami különösképpen megmaradt bennem: odafigyelt arra, amit az alanyai
mondtak neki. Velem legalább is ez történt, s voltam annyira józan, hogy ezt ne
személyes vonzerőmnek (van-e ilyesmi, egyáltalán? - nagy kérdőjel ez az
életemben...), hanem a szakma iránti tisztességnek és a veleszületett
érdeklődésnek tudjam be.
S mert e lapokon vallani kell, azt se hallgathatom el, hogy a
beszélgetés nyomán, majd az évfordulós ünnepség kavargó eseményei során - ezekre
Éva is hivatalos volt, mert jelen volt a stábbal - nem egyszer rajta felejtettem a
szemem: öröm volt nézni, ahogy a szokásosnál is pirosabbra gyúlt arccal
szórakozott, oldódott föl az akkori Újságírók Háza - ma már luxusvendéglő lett
belőle - otthonos, regáti bojárlakból kiképzett termeiben összesereglett bukaresti
magyar újságíró társadalomban.
Nehezen tudnám megfogalmazni, mi volt az, ami vonzott felé. Azon túl, hogy
természetesen, olykor kissé sután, máskor gyerekesen vagy éppen tudálékosan
viselkedett - remélem, nem neheztel emiatt, akkori benyomásaimat igyekszem valamiképpen
utolérni -, csak úgy sugárzott róla az életöröm. Mintha a pórusaiból is az áradt
volna mindenfelé: ahogy nézett, nagy komolyan, majd egy-egy élcen elmosolyodott, maga
volt a komolyság és a derű elegye.
Így őriztem meg őt, s kísértem
nyomon riporteri pályafutását, majd nagynéha összefutottunk a sajtóház
folyosóján, vagy a büfében, később megtudtam, hogy férjhez ment, nemsokára pedig
Bukarest egyetlen magyar iskolájában futottunk össze, előbb az óvodában, majd az
elemi osztályok előtt, szülői értekezleteken. Hol ő, hol a férje, Farkas Géza
képviselte a családot, és az évek során egyetlen olyan megnyilvánulására nem
emlékszem, ami miatt igazítanom kellett volna a legelső benyomáson.
Aztán a nyolcvanas évek közepén hazaköltöztek Marosvásárhelyre. Nehéz
kálvárián mentek keresztül, amíg az akkori törvények és tiltások dacára
sikerült türelemmel kivárniuk sorsukban az olvadást.
A rendszerváltás után Éva a helyi lap munkatársa lett, majd valamivel az
ezredforduló előtt jelentkezett: szívesen dolgozna nálunk.
Nem tudom szavakba foglalni, mennyire örvendtem jelentkezésének. Olyan kollégát,
barátot és munkaerőt ismertem meg benne, amilyenről mindig is álmodoztam. Aki érzi a
feladatot, akit naponta megszólít az élet, aki nem csak ír, de olvas, tájékozódik
is, akinek van egyéni véleménye, aki nem hagyja magát kisemmizni, de egy zokszava
sincs, ha érdekmentesen kell dolgoznia.
Háromszor-négyszer találkoztunk az elmúlt tizenöt esztendőben, kapcsolatunk szinte
százszázalékosan virtuális (no jó, olykor a telefon is besegít), de szinte tudom
azt, hogy mit gondol, hogy mikor kapok tőle anyagot, hogy nem hagy egyetlen jelentős
eseményt sem fedezetlenül ott, ahol él. Egyszer-kétszer előfordult, hogy
megkérdezett: ajánlatot kapott innen is, onnan is, mit tegyen, mi a véleményem?
Elvégre mégis csak a megélhetőségé a döntő szó mifelénk, az egyre szűkösebb
időkben...
Ilyenkor minden alkalommal elszorult a szívem, mintha egy nagyon kedves emberem
elvesztése fenyegetne, s bár tudtam, hogy szándékom és érzelmeim ellen teszek,
mindig azt sugalltam, hogy tegyen a legjobb belátása szerint, annak ellenére, hogy az
ő helyében én a maradás mellett döntenék.
Mostanig maradt. És ha maholnap távozni szeretne, mert göröngyös ám a pálya és
neki sem mindegy, milyen biztonságban ér révbe pályafutása végén, csak azt
mondhatom - magamban és ha kell, hangosan is: köszönöm, hogy egyáltalán voltál és
vagy...
A történelem alakulása
7.
A taxisofőr igyekezett mással lefoglalni magát, csak hogy ne kényszerüljön
odanézni, a lépcső tájékára, ahol a szálloda környéki események
összpontosultak.
Teljes hangerőre kapcsolta például az autórádiót:
"...gjobb módszer a gyakori talajforgatás, de vigyázni kell, hogy az
időn..." - ennyit hallott meg az éppen elcsípett mezőgazdasági adásból, de
gyorsan ki is kapcsolt, mert rendkívül bántotta nem csak a fülét, a tudatát is a
pillanatnyi hangulatától idegen szakmai fontoskodás. Szrongva, kiváncsian
oda-odapillantott mégis a lépcsőre, ahol semmilyen biztató fordulat nem
körvonalazódott. Kínos volt nézni a szőke alak meddő, ám kitartó
próbálkozását, közben hirtelen ismét eszébe jutottak a kliensei, akikről egy ideig
teljesen meg is feledkezett, idegesen pillantott az órájára, 8.47-et jelzett ki a
pulzusütemre villódzó, miniatűr képernyő, ezek szerint kereken 7 perc telt el a
baleset bekövetkezte óta, mondhatni, csak az imént történt, de jóval hosszabb
időnek tűnt, mint a korábbi, szinte félórai várakozás...
A szálloda üvegajtaján senki se lépett ki, csak a kiváncsi arcok többé-kevésbé
elmosódó foltjai villantak fel időnként a villogó táblák mögül.
A járókelőkből verbuválódott kisebb tömeg eltakarta a sofőr elől a korábban
szabad látómezőt. De még így is, hogy a történések folytatásából mit sem
láthatott, sehogy se szabadult a szorongástól: az előbb valami olyasmit követett el,
amit jó lett volna elkerülni.
Most úgy illene - próbált rátérni valahogy a vezeklés útjára -, hogy felajánljam
szolgálataimat, s amilyen gyorsan csak lehet, a kórházba szállítsam az áldozatot.
Keze már-már a sebességváltóhoz ért, de a kliensek se hagyták nyugodni, annak
ellenére, hogy a szokottnál is többet várt már rájuk, s ilyen esetben nyugodtan
felrúgható az eredeti egyezség. De mert manapság egyre ritkább az ígéretes fuvar,
az ember sose tudhatja: ha túlságosan érzékeny, marad-e valamivel a végén?
Nagylelkűségből sose lehetett megélni...
Mit tegyen? Ha most elindulna, s épp csak lerakná az ürgét a kórháznál, majd
fordulna is vissza, tíz percbe se kerülne... A taxi órája azonban zavartalanul
ketyegett, mit sem törődve a történtekkel, s pénzbe számolta át a múló idő
értékét. Háromjegyű szám növekedett megállíthatatlanul a műszer kiejlzőjén. Ha
beáll mentőnek, ki téríti meg a veszteséget? Állítsa le talán az órát?
Nem jutott tovább töprengésében, mert ekkor vijjogott fel a közeledő mentőkocsi
szirénája, egycsapásra megoldva a taxisofőr dilemmáját. Nyugodtan végignézhette,
amint a hordágyra cibálják az elnehezült testet. Látva, hogy a fehérköpenyes orvos
nem hátra, hanem a sofőr mellé száll be, nyugtázta magában a véget.
"Tehát kampec!"
Addigi vívódásai tehát feleslegesek voltak. De miért is adnak vezetői jogosítványt
az ilyenek kezébe? Megtörténhetett volna, hogy nem a lépcsőn éri utol a baleset,
hanem a volán mögött, útközben.
Micsoda karambolt hozott volna össze a vén sobrijóska!
"Szabad?" - nyitotta rá az ajtót egy csinos nő, ugyanaz, aki a méregzöld
oszlop mellől, sajgó vállát tapogatva nézte végig a doktor hiábavaló
kínlódását, s a diszkrét távozás lehetőségeit mérlegelte. A sofőr összerezzent
a kérdésre, végigmérte a nőt s a taxiórára mutatva szabadkozott: "Várok
valakit, de látom, nem jön. Ha netán ezt az összeget..."
A nő befészkelte magát a hátsó ülésre és egyetlen mozdulattal becsapta az ajtót:
"Könyveléshez való számlát kérek!"
A 8. rész következik.
Képanyag: Máthé Éva fotóriportja a szerencsétlenül járt mentőhelikopter személyzetének temetéséről, a pénteki Magyar Szó címoldaláról. Premier plánban dr. Read Arafat, a Jordániából Marosvásárhelyen ragadt mentőorvos.
Március 5 (szerda)
Borús égbolt - mint egy ólomfedő. Szürke és mindenre rátelepszik.
Ma hajnalban különös, szomorú baleset történt Kolozsvár mellett:
a marosvásárhelyi rohammentő szolgálat, amelynek vezetője egy roppant értelmes és
lelkes arab, dr. Arafat (mellesleg a vásárhelyi orvosin tanult és tökéletesen beszél
románul, talán magyarul is tud már, de ez nem biztos), Magyarországra szállított egy
súlyos beteg, műtétre szoruló gyermeket s hazafele tért. Kolozsvári felszállásuk
után néhány perccel megszakadt a kapcsolata a reptéri irányítótoronnyal, majd
nemsokára Kolozs község mellett nekiütközött egy dombnak és lezuhant. Pilóta és
helyettese, illetve egy doktornő és az asszisztense szörnyethaltak. A furcsa az, hogy
az Arafat-féle mentőszolgálat a szakminisztérium sorozatos gáncsolása ellenére
jött létre, magánkezdeményezésre, rendőrség, tűzoltóság és orvosi káderek
összefogásával pár évvel ezelőtt, hogy az elmúlt évben Bukarestben, az ötletet
mintegy ellopva, úgy prezentáljanak egy fővárosi elképzelést, mint a bukarestiek
reformelképzelését. A helyzet tragikomikuma: a sajátos, modern szervezési forma
csakis ott működik, ahol Arafat megvalósította. Minden baleset és balítélet
dacára.
A történelem alakulása
6.
A taxisofőr harminc perce járatja már az óráját a szálloda
előtti parkoló jobb szárnyán. Tegnap este osztotta ki rá a feladatot a központi
iroda, mikor az aznapi bevétellel elszámolásra jelentkezett.
"Negyed kilenckor reggel, de egészen pontosan, legyen a szálloda
előtt. És nehogy előforduljon, hogy késik!!"
A kettős biztosítással szívós.
kodó főnök mogorvasággal igyekezett tekintélyt szerezni magának.
Öt perccel hamarabb érkezett. Odahaza viszont csak egy csésze forró
kakaóval próbált villámgyorsan megbirkózni, félsikerrel, a másik fele ott maradt a
csészében.
Reggelire, uzsonnára ott volt a csomag, amit a felesége pakolt, hogy
a férfi ne kapjon rá a fölösleges és nem olcsó vendéglői költekezésre. Az se
jó, ha koplal, még végül fekély áll a házhoz, számos kolléga esete példázza,
akik mind a volán mellett vásárolták be a betegséget.
Szokásává vált, hogy mihelyst sikerült valahol leparkolnia,
mindjárt ráérősen majszolni kezdett egy szendvicset, s közben fél füllel a rádió
kívánságműsorát hallgatta.
Most se volt másként.
Pontban negyed kilenckor bekapcsolta a taxiórát is. Az egyenletes
ketyegés hamar elálmosította. Odabent amúgy meleg volt, a motor üresben járt, de
működött a melegítő, mely csöndesen lehelte a kellemes hőhullámokat. Várta, mikor
tűnik fel a bejárati lépcső tetején az orosz prémsapkás házaspár, egyforma
őzbarna színű velúrbundával, kék kockás bőröndökkel együtt. Ennyiből állt a
számára megadott ismertető jel, no meg a kliens neve, de annak csak úgy vehette
hasznát, ha már van egy kiindulási alapja, amire rákérdezhet.
A baleset épp a sofőr látómezejében következett be.
Visszapörgetve az eseményeket, még arra is emlékszik, hogy a most élettelen koros
ürge éppen őeléje akart behúzni a tragacsával, de a motrát már nem sikerült
leállítania, mert ő szörnyen feldühödött, kivágta a taxi ajtaját és keresetlen
szavakkal mondott véleményt az efféle kalózparkolásról, illetve azokról és
egészen közeli felmenőikről, akik e szemtelenséget úgymond megengedik maguknak.
Máskor se sokat türtőztette magát, ami a szívén volt, azt fék
nélkül, legtöbbször eresztette is ki a száján, s tulajdonképpen nem is
paprikázódott föl túlságosan, csak a hangerejét növelte, mondandójának kellő
súlyt és harsogást adva. E stílussal már a legelején sikerült megfélemlítenie az
embereket, legalább is azokat, akikben még maradt egy csöpp jóérzés ebben a
"csúnyán elfásult világban" - hogy kedvenc szavajárását idézzük.
Előszeretettel és unos-untalan mondogatta odahaza vagy baráti
körben, valahányszor mozgalmas életének kisebb-nagyobb eseményeit ecsetelte.
A recept most is bevált, az ipse elgördült előle a kocsijával, s
meglepően ügyesen befarolt az egyik épp akkor megürült helyre, két veszteglő,
egymás között szűk teret hagyó külföldi rendszámú kocsi közé.
"Na ugye, mennyivel jobb így" - nyugtázta magában
elégedetten, hogy ezúttal is sikerült érvényesítenie akaratát, s a nagyobb
nyomaték kedvéért, a műkedvelő gépkocsivezetők iránt érzett megvetésének
fejében, jó hangosan, mintha közönség előtt szerepelne, szokásos
"jókívánságainak" egyikét sütötte el:
"Hogy robbannál föl te is, az első kanyarban!"
Az átok - sokáig nem hitt a szemének - ezúttal megfogant.
Amikor meglátta a leomló testet, azt remélte, csak saját,
pillanatnyi vizuális zavarának tudható be a látomás, majd ahogy a televíziós
képernyőn szokott, magától elrendeződik a zűrzavaros kép. Ámde semmi sem
változott, sőt az összeesett férfihoz rohanó szőke pasit is meglátta, s ettől
addigi, jóleső magabiztossága úgy illant el, mint lefújódó léggömbből a levegő.
Helyébe mind nyugtalanítóbb szégyenérzet és bűntudat nyomult, amit megpróbált
ugyan, de képtelen volt elűzni magától...
A 7. résszel folytatom holnap.
Március 4. (kedd) A
novella építkezése valahogy minden figyelmemet egy pontba koncentrálja. S teszi ezt az
ágas-bogas (mégsem leveledző) könyvet olyanná, mint az intarzia, amelynek közepén
szintén ott van a berakás, a díszek dísze. Át kell rágnom magam rajta, hogy utána
ismét visszajuthassak magamhoz. Vagy talán ez is része - ha burkoltan is - ugyanannak a
műveletnek?
A történelem alakulása
5.
A honi vendég egyszerűen semmibe veszi a szálloda portájánál
állót. Hiába sürgölődik-forgolódik buzgón a szárnyaival örökké verdeső
üvegajtó tájékán, honfitársai egyszeráen nem tartanak igényt szolgálataira.
Nagynéha, egy-egy drága pénzen felkantározott öreg hölgy vagy
tán uraság, egy már régi, letűnt nemzedék más szokásokban felnőtt, de már
kiveszőfélben lévő mohikánjai odabotorkálnak hozzá, hogy rettenrő sok a csomagjuk
és taxit szeretnének hivatni. Ilyenkor ő minden bennrekedt kedvességét és
udvariasságát rájuk pazarolja, ha ki látja túladagolt gesztusait és mozdulatait,
megesküdne rá, hogy pályatévesztett bohóc ágál műsorával a hotel
bejáratánál...
Ebből a hálatáncból viszont távolról sem jön össze az, amiről
ő, még a pályázati eredmény kihirdetése előtt tulajdonképpen ábrándozott. Tiszta
szerencse, hogy ott voltak a külföldi vendégek, de azok annyira szeszélyesen és
kiszámíthatatlanul keresték fel a szállodát, hogy öreg hiba lett volna rájuk biztos
egzisztenciát építeni. Ráadásul a zömük társasgépkocsival érkezett, csoportos,
előre befizetett utazáson vett részt, a pénztárcák érthető módon, ilyenkor
többnyire a zsebekben lapulva maradtak, úgy okoskodva, hogy az út árát egyszer már
lepengették odahaza, a többit pedig szerintük intézze el a turistatársaság!
Nagyjából valamennyinek ez volt az észjárása, mert a végeredmény a portás
szempontjából változatlanul siralmas volt.
A mentőket mozgósító derék ajtónállónk tehát a lehető
legközelebb állt ahhoz a ponthoz, hogy a szép remények múltával valami
kecsegtetőbb, tetszetősebb kenyérkereseti lehetőség után nézzen, csak még azt nem
tudta, miként kezdjen hozzá és milyen irányban vágjon neki. Most viszont, s az ehhez
hasonló ritka pillanatokban, amikor meglegyintette a történelem alakulásának
életmelegű, mámorító közelsége, s már-már úgy érezte, hogy az ő személyes
ügyessége, talpraesettsége taszigálja előre az események Sziszifuszra méretezett
kőgörgetegeit, elfeledve ilyenkor minden addigi keserűséget, ami életét
beárnyékolta, a sikertelenségeket, azokban a pillanatokban úgy viselkedett és úgy
nyilvánult meg, mint egy született szállodaportás, valósággal elébe menve
környezete legapróbb, még csak csírázófélben lévő, jóformán meg sem fogalmazott
gondolatainak.
Példának okáért, érvelgetett
saját maga előtt, senki nem emlegette, hogy mentőt kellen hívnia, ő mégis
beindította, méghozzá az első pillanatokban az emberség láthatatlan, de jól
működő gépezetét. Majd arra gondolt, hogy ezt nem ildomos megtartania magának, s a
tényt, hogy segítség érkezik, valamiképpen a szerencsétlenül járt ismeretlen
mellett görnyedő szőke férfi tudomására kellene hoznia. Még nem ért oda hozzá, de
már elképzelte, amint közlésétől a csapzott haját hátravető, tekintetét
hálásan ráemelő ember egy pillanatra megszusszan, ellágyul, s egy "köszönöm,
baárom!" ellihegett hálája után újult erővel s reménnyel folytatja a
felélesztés kimerítő, ám nemes műveletét.
Az orvos azonban csak ránézett, nagyot fújtatva visszafordult az
élettelenül fekvőhöz, mintha nem is e világon lenne, hanem ott, ahol az összeesett
ismeretlen akkor már feltehetően kezdte otthonosan érezni magát.
A portás ettől indulatba jött, kidülledt szemmel nézett körbe és
felhábroodott a kiváncsi, bámész arcok közönyén.
"Ezek mind csak tudni szeretnének valamit, de mit sem
segítenének!" - ágaskodott benne mind magasabbra a rosszallás és durván
taszigálni kezdte a tétlenül ácsorgókat.
"Helyet a mentőnek, helyet a mentőnek!" - vetette magát a
tömegre, bár a beígért autónak még se híre, se hamva nem volt. A járókelők
viszont kábán engedelmeskedtek a nekivadult portásnak, elvégre egyenruhát viselt, s
bár nem tartozott semmilyen hatalmi alakulat kötelékébe, mundérja katonás díszei
ösztönös tiszteletet és tartózkodást ébresztettek a szedett-vedett sokaságban...
Holnapra a 6. részt ígérem - ha minden jól megy.
Képkínálatom mára:
Székely Sándor (Bukarest): Mit csinál? és Varga Béla (Barót): Suszterszex c. fotói.
Március 3. (hétfő)
A novella folytatódik, méghozzá a negyedik résszel. És még mindig nem tudom, hogyan
folytatódik holnap. Legjobb nem foglalkozni vele, csak akkor, amikor már muszáj.
Kiváncsi vagyok, végül is mennyiben halad majd a régi pászmán az újraírt,
újragondolt és - szerkesztett szöveg?
A történelem alakulása
4
A hotelportás egy idő után őszintén sajnálni kezdte a hullával
kínlódó szőke férfit: az egyetlent, aki az esemény láttán azonnal, késedelem
nélkül cselekedett.
Ő, mármint a portás, azért nem mozdult mindjárt, mert hirtelen nem
fogta föl, mi is történik odakint, csak az idegesen kicsapódó, majd a lengedező
ajtó üvegszárnyát látta, a lépcsőn lerobogó szőkét - most máér azt is tudja,.
hogy doktor -, majd szinte egyazon pillanatban az oslopnak penderülő nőt, s hirtelen
arra gondolt, bűntényt követtek el az ő birodalmában, netán bűnöző hatolhatott a
szállóba,s ezért a nagy futkározás...
Amióta a fizetett ajtónállók előírt mundérjában feszít, ennek
meg legalább öt esztendeje (akkor épült ez az egyedülálló vendéglátóipari remek,
ahogy az újságok nevezték), tulajdonképpen egyetlen rendkívüli eseményre se
emlékszik...
Ha csak azt az esetet nem tartja annak, mikor az egyik délután, a
bár homályos mélyén, egy fal mellé húzódott asztaltársaság ifjú tagjának a
kókuszát súrolva, hatalmas csattanással zuhant a földre a közvetlenül a mennyezet
alá felszerelt, szellőztető ventillátort álcázó farácsozat, feltehetően kilazult
a szerkezet gyakori, erőteljes és kitartó rázkódó mozgásaitól. Szerencsére, e
szokatlan bumeráng csak a kliens fejbőrét hasította fel, a sebből alig szivárgott
valamicske vér. Annál nagyobb volt a pánik, majd a felhajtás - emlékszik vissza -,
és akkor a ventillátor körzetéből egy ideig odébb költöztették az asztalokat, a
berendezést pedig - nem egyedüli ventillátor volt a hatalmas hodályban - rendszerint
elmulasztották bekapcsolni, ami viszont azzal járt, hogy a terem ama részében igen
hamar és fojtogatóan megrekedt a csípős dohányfüst. Kellemetlen, nyugtalanító
gondolatok azért ennek ellenére is támadtak némely törzsvendégben, az esetnek híre
ment a városban, az emberek szokás szerint többet tettek hozzá, mint amennyit elvettek
belőle.
Vidéki koszfészek, eseménytelen élet...
Televíziózni viszont a szállodaportás is előszeretettel szokott,
különösen, ha szolgálaton kívül van, az eddig látott filmek alapján némileg az a
benyomás rögzült benne, hogy ha az ő személyes munkahelye kivételesen nem, a
szállodák általában mindenféle hajmeresztő és szövevényes események kedvelt
színterei. Egy igazi szállodáról elképzelése szerint nem is lehet beszélni egy-egy
bűnügyi vesztegzár vagy rangrejtett, beépített ügynök buzgólkodása nélkül, akik
a titokban a hotelbe hatolt, ellenséges hatalmakat szolgáló spionokat hivatott
hatástalanítani.
Gondolatai a szálloda előtt történtekkel kapcsolatban ezért az
elején e tájakra tévedtek, s csak némi ácsorgás és bámészkodás után
világosodott meg benne, hogy ezúttal egyszerű rosszullétről van szó csupán.
Innen aztán ő is a tettek embere lett: gépiesen a pulton álló
telefonhoz lépett, s mivel a recepciós kisasszony, aki a tudakozónál végzett
szolgálatot, éppen elbogárzott valamerre, saját kezűleg tárcsázott, a sokat
tapasztalt szakik biztonságával. Ajka ezalatt hangtalanul elismételte a leforgatott
számjegyeket, de ezen nem kell meglepődni, olvasni is így szokott, ha ajkával nem
formálja némán az olvasottakat, képtelen nyomon követni a mondatokká álló szavak
valódi értelmét, összefüggéseit.
Folyékonyan, magabiztosan fűzve a szót úgy szólt be a
mentőállomásra, mintha taxit rendelne valamelyik szállóvendégnek.
Eljátszott a gondolattal: az az idős mókus ott, aki a lépcsőn
hever, éppen befelé tartott, s nagyon könnyen lehetett volna a szálloda potenciális
kliense is.
Amikor aztán a vonal túlsó részén elhangzott a mentősök
ígérete, hogy amilyen gyorsan tudnak, küldenek egy mentőautót, méghozzá orvosi
kísérettel és komplett mentőfelszereléssel, a portás úgy vélte: az ügy reá
háruló részét annak rendje s módja szerint letudta, s jó lesz megnyugtatni azt a
még most is hasztalanul kínlódó ürgét: hamarosan erősítés érkezik.
Nehezen férkőzött hozzá a szép számban összeverődött
szájtátiaktól.
Személy szerint szívből utálta az emberekben ezt a beteges vásári
kiváncsiságot. Ha rajta múlna, egyenesen hatóságilag tiltaná meg, hogy az utcán
vagy egyéb nyilvános helyeken valakik is céltalanul lődörögjenek, ácsorogjanak.
Egyáltalán, az emberek utcán töltött idejét is minimálisra korlátozná, csupán a
helyváltoztatáshoz szükséges kényszerű kinntartózkodást engedélyezné, azon túl
mindenfajta kilengést a törvény szigorával sújtana. Így aztán, elmélkedett a
portás, amihez hivatali ácsorgása közben is rengeteg alkalma adódott, egycsapásra
megapadna a léhűtők és munkakerülők száma, elejét véve sok nemkívánatos
cselekedetnek is.
Lelke mélyén őszintén el volt telve magától: úgy vélte, kellő
mértékben ismeri az életet. Mielőtt erre a megbízatásra pályázott volna,
tornatanár és edző volt egyszemélyben, különösen vonzódott a birkózáshoz,
diákkorában még bajnokságokra is eljutott, de a kiugró sikerek elmaradtak, ezért
inkább a pedagógia felé fordult "sorsának ladikja", ahogy pályafutásáról
olykor fennkölten elmerengett. Olvasáshoz nem sok türelme volt, ezért aztán a
gyakorlata is hiányzott, ám rendkívüli módon szerette a pátoszt, a romantikusan
tálalt nagy érzelmeket. Ellágyult tőlük, annyira megérintették, s talán az
életét is képes lenne feláldozni abban a pillanatban a nemes eszmények oltárán -
vélte olykor, aztán miként a nátha, egyik percről a másikra lohadt le buzgalma,
hunyt ki a szándék.
Ide is azért jött, mert
könnyebb munkára vágyott, egy idő után úgy érezte, torkig van a gyerkőcök
egzecíroztatásával. Pályázati felhívás útján szerzett tudomást a hotelportási
karrier lehetőségéről. Felkereste egykori edzőjét, aki valahol a villasoron lakott
és jól menő háziborbély-szolgáltatásra adta a fejét a befolyásos városi
személyiségek között. Természetesen, ő nyerte meg a pályázatot. Igaz, egyetlen
vetélytársa sem akadt, s ha lett is volna érdeklődő az állás iránt, az iratok
benyújtása előtt a pályázók még egyszer higgadtan meggondolták a dolgot és
retiráltak.
A korábbi számítások viszont nem váltak be. Mindenekelőtt a
borravalóban csalódott, méghozzá végzetesen...
Holnap az 5. rész is jön majd...
A képanyagban Andrea
Pascu (ejtsd: pászku) két fotója: Nyüzsgés és Légy fegyelmezett! címűek.
Március
2. (vasárnap) Egyelőre sikerül az eltervezett ütemet tartani. S amíg
rendületlenül a múltba ások, a jelenben beindult nálunk, előbb csak lassan, de most
már járványos - heveny - formában a "polgári hisztéria", természetesen a
Tőkés püspök iránti viszonyulás a választóvonal. Ha szereted, pártolod, pártját
fogod s kiátkozol másokat miatta, akkor jó fiú vagy, legyél amúgy bármilyen sötét
alak. Ha meg nem, akkor áruló, díszmagyar, kriptokommunista, pecsovics, labanc az
illető. Rosszabb, mint az anyahonban, mert ott legalább a törvényen belül zajlik
minden, itt viszont nehezen lehet kezelni az egészet, olyan, mintha partizánok
szabadultak volna rá egy vidékre s a legváratlanabb pillanatban megrohamozzák a
környéket. Pillanatnyi szerencse, hogy nem tömbmagyar környezetben kell átélnem ezt
a tömegőrületet, amit az odaáti választási csatározások minálunk kiváltottak.
Ilyen szempontból a ma kinyomott hétfői lapszámunk egész sor információval,
helyzetjelentéssel szolgál.
A történelem alakulása
3.
Még szép, hogy az elsősegéllyel
próbálkozó férfi érti a dolgát - elvégre orvos.
Igaz, közönséges körorvos csupán egy községben, ahová
gépkocsival egy óra leforgása alatt sikerül kijutnia (ami természetesen a visszaútra
is áll). Mivel a körlet lélekszáma akkora, hogy két orvos munkájára is szükség
van ott, úgy egyezett meg kollégájával, hogy egyik nap az egyik, másikon a másik
utazik ki huszonnégy órás ügyeletre. Igaz, hogy olykor erejükön felül is dolgoznak,
ám megfizethetetlen előnyökhöz jutnak a törvénytelenül, ám méltányosan
kikanyarított szabadnapok révén.
A ma reggel pedig a lehető legsímábban indult. Igaz, késő este
alaposan beszívott, amikor hazaért.
A hálaadományok egyikét megbontva kiérlelt, finom, simaízű italra
bukkant, lazításként gyors egymásutánban felhajtott néhány pohárral, sajnos,
alábecsülte a pálinka ütőerejét, amely gyorsan és alattomosan leteperte.
Ennek ellenére, minden különösebb panasz és utóhatás nélkül
ébredt, pontban reggeli hatkor. Karórája mutatóinak helyzetét meglátva páni
félelem tört rá, s egy pillanatra minden értelmes gondolata elhagyta.
A községet érintő busz reggelente hatkor indul, s első reflexe az
volt: alaposan lekéste a járatot.
Ilyesmi még nem fordult elő vele, rendkívül sokat adott a
pontosságra. Egyben hízelgett is neki, hogy amerre csak megfordult, mindenkiben
sikerült a precíz ember benyomását keltenie.
Amikor aztán rájött, hogy csak az évek soran rögződött reflexei
szedték rá, a további alvásnak befellegzett. Öltözködés közben egyre
nyűgölődött: "Az a feneség, hogy a hét napjainak száma az istennek se
osztható kettővel. Különben a korai felkelések, illetve az azt követő ágyban
maradások törvényszerűen mindig ugyanazokra a napokra esnének..."
A tévedésből korán felriadt doktor egyedül élt
szoba-konyhájában. Időnként, mint éppen most is, lakását felvetette a
rendetlenség: a szennyes ingek, alsóneműk, hálóruhák, zoknik stb. festői, ám
enyhén bűzlő gubanchalomban uralták az egyik karosszéket. Az ijedtségre szívesen
megivott volna egy erős feketét. Volt is valahol kávéja odahaza, egy bádogdobozban,
de most valahogy nem volt kedve a főzőcskéhez, mert ahhoz először el kellett volna
mosogatnia a mosdóban felgyűlt edényeket.
Elhatározta, hogy keresztülvág a télbe dermedt ligeten, majd a
hídon túl, a hotel bárjaban felhajt egy dupla feketét, továbbá egy deci valódi
whiskyt is engedélyez magának, ha már ilyen kuszáltan indult a napja, ő pedig
kénytelen-kelletlen lemondott megérdemelt reggeli pihenéséről.
Az italra már nem maradt ideje: a bárfiú épp akkor tolta eléje a
talpas poharat, amikor az az idős ürge, ott az üvegajtón túl, összecsuklott...
A doktor gépiesen hörbölt még egyet a forró feketéből, de keze,
lába a mesterségéhez társult tudatalatti reflexeinek engedelmeskedett. A gyógyító
ember önálló életre kelt benne, bár az esze nagyon is jól tudta, hogy a mai napot
nem lenne kötelessége feláldoznia a medicína oltárán, ráadásul épp elmerülni
készült azokban az összekuszálódó, ötletszerűségükben is jelentéses
képzettársításokban, melyekből költői vénája taplálkozott.
Harmadik verseskönyve jelent meg az elmúlt hónapban, s valami
megszállott makacssággal tartotta magát ahhoz, hogy kétévenként kézbe vehessen egy
vékonyka versesfüzetet, amelynek címlapján a neve áll kinyomtatva. Gyerekesen
örvendett ezeknek az irodalmi pillanatoknak, amelyek az ő szemében felértek az
egyszerű betegek őszinte, alázatos hálálkodásával.
Az asszociációknak ezúttal lőttek: nem létezett más valóság a
számára, mint a jeges szélben dermedő test, amelynek immár annyi szerencséje se
adatott meg, hogy ő, az orvos, whiskyszagú lehelletével életet pumpálhasson belé; az
öregúrnak, akit addig sose látott, be kellett érnie a másnaposság savanyúan fanyar,
erjedt szagával.
A költészet örömeitől elrabolt doktor eközben szívmasszázzsal
is próbálkozott, makacsul tapogatva az összeesett ember pulzusát, de a petyhüdt
testből semmiféle életjelt nem sikerült felcsiholnia.
"Kihívtam a mentőket" - közölte diszkréten a válla
fölött a testes, de peckes tartású, aranykeretes szemüveget viselő hotelportás, aki
oly alázattal hordja zsinóros-sújtásos egyenruháját, mintha nem is az idegenforgalmi
vállalat, hanem az egész világ díszlakája lenne...
Holnap jövök a 4. résszel.
A képanyag az
Államokban megtelepedett egykori jópajtás, a kolozsvári fotóriporterként megismert
és tisztelt Deák Fery honlapjáról való, aki éppen ma érdeklődött néhány közös
ismerős elérhetősége iránt, no meg az iránt, mikor vonulok nyugalomba, mert ha
őfölötte elszálltak az évek, akkor biztosan én se lehetek hű de fiatal.
Lehet, hogy igazat ír, ami őt illeti, de a szelleme az friss és
kölykös, mint annak idején. A két éjszakai kép Kolozsvár történelmi hangulatát
idézi.
Március 1. (szombat)
Negyven éves házasok vagyunk. Ma reggelig valahogy nem érintett meg ennek az igazi
hangulata. Március első napja, mint akármelyik, a románság körében ez egyfajta
kedvesség-ünnep, ilyenkor a lányokat, nőket fölköszöntik virággal, e célra
árusított díszmütyürkéket aggatnak egymás mellére az egymáshoz közeliek, de
munkahelyeken is. A mütyür neve: martisor (ejtsd: mörcisor), vagyis márciuska, s a mai
nap annak az ünnepe.
De én ezt nem igen éreztem ünnepemnek. A házassági évfordulót
sem, mert abból viszont mi, szerződő felek lúgoztuk ki az ünnepélyességet, még
annak idején, amikor egybe kelünk. És úgy látszik, az a - szememben kissé daccal is
vállalt - "proletár egyszerűség" változatlanul ott lebeg e nap felett. Nem
is tudom, mi lenne jó: ha nagy feneket kerítenénk neki, vagy úgy tenni, mintha a
világ legtermészetesebb dolga következett volna be negyven esztendeje.
Ráadásul nem is március elsején történt az egész, hanem február
27-én, csak az anyakönyvvezető írt be későbbi dátumot, mert a házassági
egészségügyi bizonylat túlságosan friss volt s kiderült volna belőle, hogy a
hivatal nem tartotta be az egy hetes türelmi időt, aminek a házassági szándék
bejegyzése és a házasságkötés kitűzött időpontja között kötelezően el kell
telnie.
De ez egy külön történet, amit majd máskor elmesélek.
Most folytatom a tegnap megkezdett novellát.
A történelem alakulása
2
A hotelajtó üvege mögött felködlő archoz tartozó fiatal, minden
tekintetben tökéletesen kiadjusztált, jó formájú nő - legalább is e
meggyőződéssel hagyta el 305-ös számú lakosztályát - jól látta az épület
előtt villámgyorsan és váratlanul lejátszódó néma jelenetet. A zajtalan, roskadó
zuhanással egyidőben teste görcsösen összerándult, mintha ő szenvedné meg a
földhöz csapódást. Tekintetét a téli égbolt felé fordította, amelyen jellegtelen
lámpavasak, szélgyötörte, dermedt gesztenyeágak rajzolódtak ki. Remélte, így
megszabadul a kínos látványtól, sőt, egy idő után az is kiderülhet, hogy csak
képzelte az egészet. Szívesen fogadott volna bármilyen hétköznapi csodát, miközben
óvatosan igyekezett elmozdulni az ajtó közeléből. Hirtelen durva taszítást érzett
a bal vállán, amitől egy méregzöld, apró mozaikcsempékkel kirakott betonoszlopnak
penderült. Az ajtószárny kicsapódott, valaki kiviharzott rajta, s pár ugrással a
félig a lépcsőn, félig a földön heverő testnél termett.
A nő tompán sajgó bal vállát tapogatva az oszlop mögé
húzódott, ahonnan enyhe borzongással lesett kifelé: igen, amit az előbb látott, az
ténylegesen is megtörtént. És ő most itt ácsorog, tanácstalanul. Pedig sürgősen
indulnia kellene, azért érkezett tegnap délután a városba, központi
kiküldöttként, hogy részt vegyen a helyi vöröskereszt munkaértékelőjén.
Este sajnálatosan elfogyott a cigarettája, s mert külföldi
márkákon kívül mást nem szívott, kénytelen volt a szállodaszobából lemenni a
bárba. A szándékolt homályt förtelmessé tette a megrekedt, áporodott dohánybűz. A
söntés előtt nekidőlt a pultot mellmagasságban körbefutó fogantyúnak, amelyen
éppen megtámaszthatta már-már kifogástalan, melltartó nélkül is rugalmasan meredő
emlőit. Érezte a nikkelezett rézcső borzongató hűvösét.
Jobbján, hórihorgas bárszéken a homálynál is sötétebb,
afro-frizurás fiatalember - külföldi diák? - gubbasztott sejtelmesen, állát
hatásosan a tenyerébe ejtve. Jobbra-balra ingatta izmos felsőtestét egy néma dallam
ütemére, amely a fejére illesztett fülhallgatóból, a nyilvánosságot kizárva
áradt, egyenesen a dobhártyákra. Pincérnek se híre, se hamva, a várakozva ácsorgás
közben a nő azt érezte, hogy a diák se szó, se beszéd a derekára helyezte hűs
tenyerét, mintha csak a sajátjáról lett volna szó. Az érintés csöppet sem volt
kellemetlen, s némi hezitálás után úgy döntött, nem csinál cirkuszt. És bár
sajnálta, hogy a pillanat elébb megérzett finom ritmusát durván megszakítja,
határozott lépéssel balra húzódott. A könnyed kéz lehanyatlott, visszavonult, a
továbbiakban a diák rángatózó, farmeres térdén kelt új életre, doboló ujjai
nyomán.
A nő még némi lelkifurdalást is érzett azután, hogy hátha nem is
úgy estek meg a dolgok, ahogy ő azt érzékelte. Félreérthetett egy mozdulatot, egy
véletlen gesztust, viselkedésével tovább mélyítve az elképzelhetően magányos,
általános kirekesztettségtől szenvedő fiatalemberben az alacsonyabbrendűség
komplexusát. "Én is csak rúgok egyet rajta a fekete képe miatt" - vélhette
a fülhallgatós idegen, de a nő azonnal igazságtalannak is tartott egy ilyen
tételezést, s minden jó, ha a vége jó: alig húsz perc múlva sikerült minden
félreértést, immár a 305-ös szoba biztonsági zárral védett, külön világában -
tettekkel bizonyítania: távolról sem idegenkedik a színesbőrűektől, különös
tekintettel a hímnemű négerekre. Oly természetesen, minden fölösleges ceremónia és
alakoskodás nélkül hangolódtak rá egymásra, tűntek el a szoba ajtaja mögött, majd
töltötték együtt az éjszaka egy részét, mintha hónapok óta készültek volna rá,
a legapróbb mozzanatot is tökéletesen begyakorolva, kimunkálva.
Búcsúzáskor az idegen széles és hálás mosollyal kínált oda
sportzsákja mélyéről a jócskán zilált, lazán heverő nőnek egy doboz
pipereszappant és egy kiló előre csomagolt, pörkölt kávét, valamennyi kiváló
minőségű, külföldi áru, a halandó ember az ilyesmiből csak elvétve és
bonyodalmas utakon - mint például e mostani is - részesül.
Hölgyünk értékelhette a fölötte kellemes élmény számokban ki
nem fejezhető értékét, eltaszította a fiú adakozó kezét, majd suttogva, ám
világosan értésére adta: ennyi volt, nem több.
A néger nesztelenül osonva hagyta el a szobát, miközben a nő
átadta magát a rátelepedő, minden erejét és akaratát elszívó álomnak, s csak
reggel merészkedett ismét a furcsa este emlékével előhozakodni magának - karjai
közt az áthatóan illatozó szappanosdobozzal ébredt.
"Tehát igaz volt... Megtörtént..."
Elégedett nyújtozkodás után kipattant az ágyból. Miért is ne
lett volna igaz? Ráadásul jó volt, akár a reggeli zuhanyozás. Kíváncsian nézegette
magát a tükörben, de az esti kisiklásnak a legcsekélyebb nyomát se sikerült
felfedeznie. Különben... kinek mi köze hozzá?
A mostani látvány is ugyanolyan valóságos, mint az estéje volt.
Ettől ugyan még nyugodtan mehetne a dolga után, legfeljebb némi kerülővel, hogy ne
érintse a baleset helyszínét, ahol az őt durván megtaszító alak, egy jócskán
kiszőkült, negyvenbe hajló (?), szemüveges, kockás zakós férfi hajol a
természetellenesen kifacsarodott, rongyszerűen heverő test fölé, s szájon általi
életrekeltéssel próbálkozik... Öt perce kínlódik már, a legcsekélyebb eredmény
nélkül. Pedig ritka szakszerűen végzi, állapította meg a vöröskeresztes
tanácskozásra érkezett hölgy.
Kiváncsi volt: mi lesz egyáltalán a vége?
A 3. részt holnap küldöm.
Február 28. (péntek) A tegnap - a csütörtök -
mintha nem létezett volna. Kihull az életemből. Ilyenek a fejfájós, terméketlen
napok. Ilyenkor a semmittevés is csupa sajgás, vattás gondolatelszivárgás. Úgy
látszik, a nehezen érkező tavasz vajúdik valamerre, a közelünkben, meteorológiai
örvényeket kavarva.
Hanem közben az éjszaka sikerült megoldanom apa-álmomat, legalább
is, azt remélem.
Éjfél után háromkor riadtam fel, kimondhatatlan szomjúság
gyötört. A konyhaasztalon megkezdett ásványvizes üveg, egy ideje le sem dugaszolom,
csak egy kiskanál nyelét állítom az üveg nyakába. Azt mondják, így frissen
megőrzi savasságát. Hogy miért tenné, magam sem tudom, de tény, hogy igazat mondott,
aki mondta.
Meghúztam az üveget. A dolgozószobába támolyogtam, körülnéztem
a félhomályban. Az ablakon túl nyálkás, tejfehér, átláthatatlan köd gomolygott, a
ritkásan felvillanó utcai lámpák fényében apró zúzmaraszemcsék szálldostak.
Kinyitottam a kéziratos szekrényemet, csak úgy, céltalanul
túrkálni kezdtem a papírhalmokban. Kiesett egy iratcsomó, benne gépírt lapok, több
tucat is, abbahagyott szövegek, félig kidolgozott novellakezdemény. Megborzongtam: a
dátumokra nézve 1984 márciust, majd 1985, 1986, 1987, 1993 márciusát sikerült
felfedeznem. Ezidőtájt kerülhettek a papírok a dossziéba. Valamennyi ugyanarról a
témáról szól: az apám haláláról.
Soha sem sikerült a végére jutnom.
Emlékszem a szándékra, az elhatározásra, hogy egyszer majd kiírom
magamból azt a pillanatok alatt bekövetkezett, de alattomban mégis jól előkészített
és időzített eltűnést, amivel apánk kilépett az életünkből.
Megragadott a lánytestvéreim makacsul visszatérő akadékoskodása,
amivel képtelenek voltak beletörődni abba, hogy ez az ember, aki tulajdonképpen nem is
volt olyan öreg - 68-ban járt - az egyik pillanatban még lelkesen lohol, évek óta nem
látott, már-már örökre elveszettnek hitt lánya váratlan hazatérésének reggelén,
mintha mutatni akarta volna, hogy tulajdonképpen most már minden rendben, az élet
szép, s bár legyengült a két egymásutáni tüdőgyulladásban, s ahogy mesélik - én
már csak a koporsóban láttam, akkor is csak fél percig, az alig arasznyira megemelt
koporsófödél alatt -, könnyű volt már, mint egy lepke, csak a nagy, sokkarátos feje
uralta a vézna, összepetyhüdt testet, arca beesett, valami luciferi, földöntúli
bélyeg került rá, ezt nem tudom egykönnyen megmagyarázni, de ez maradt bennem...
És lám, most kiderül, hogy az a megkezdett, többszöri nekifutásra
is torzóban maradt novella nem hagy nyugodni, az idei márciussal együtt visszatér...
De vajon miért maradt ki közel 10 év? Mi okozhatta, hogy annyi éven
át megfeledkezhettem e belső kényszerként működő kötelességemről?
És ha nem írom meg soha? Ki kényszeríthet rá? Muszáj az embernek
mindent megírnia, ami egyszer megjárja a fejét? Hiszen a torzóhoz is éppúgy jogunk
van, mint a befejezett opuszokhoz.
Hiába, a berzenkedés mit sem segít: az elszánás, a kíváncsiság
s egy kissé a szorongás is erősebbek annál, hogy hátat fordíthatnék az egésznek.
Nem tudnám magamnak megbocsátani ezt az elsinkófált témát. Még akkor is, ha
beletörik a bicskám, ha ezúttal sem jutok az egyről a kettőre, ismét nekivágok,
hátha a Te könyved égisze alatt több szerencsém lesz, Milosom, mint ahogy eddig nem
panaszkodhatom...
Március 10-én lesz 20 éve annak, hogy apám, dr. Cseke Vilmos földi
élete elvégeztetett. Remélem, addig sikerül tető alá hozni találkozását a
halállal, amely akár a miénk is lehetne...
A történelem alakulása
1
Belökte a kocsiajtót. Hallotta a zár ismerős kattanását. Keze
kétszer-háromszor próbálgatta a kilincset. Az ajtó, mint mindig, biztonságosan
ellenállt. Zakója zsebében kitapogatta a kulcscsomót. A szálloda felé indult.
Az épület előtti terecske zsúfolt bal sarkától, ahová beállt,
huszonöt lépés az első vörösmárvány lépcső. Hát ez semmi, állapította meg
könnyedén: erdőmérnöksége során hozzászokott ahhoz, hogy léptei bármely,
gyalogosan megtett távot felmérjenek.
Örökké számolt valamit. Amikor nem a lépteit, akkor az épp eléje
táruló bármilyen látvány egyazon halmazhoz tartozó elemeit: egy ódon vaskerítés
megcsonkított rácssorát, például. Vagyis, csak azokat a darabokat, melyekről
hiányzott a dárdára emlékeztető, menedékesen elhegyesedő "szakáll"...
Vagy a reggelente az újságárus előtti emberkígyót. A szabad padokat a ligetben,
egy-egy sétány teljes hosszán. Téli ágon sütkérező verébhad izgő-mozgó
példányait.
Ha valaki megkérdené, mi haszna származik e mindenre kiterjedő
számolósdiból, úgy elfutná a méreg, gumós orra lilásvörösbe játszana a
bosszúságtól. Hogy magyarázzon meg valamit, ami nyilvánvaló?
Mi haszna, mi haszna...
Milyen haszonnal jár a tudás? És ki számlázná le bölcs
szavainkat?
A kérdés nem hangzott el, szerencsére, ő pedig nem töprengett
olyasmin, ami nem létezik.
Bár azt azért tudta, hogy amennyiben tanúskodni szólítják föl -
mármint bizonyos mennyiségi problémák tisztázása végett -, keresve se találnának
használhatóbbat, a rendszerint "feleslegesnek" vélt adatok akkurátusan
elrendezve, csoportosítva, viszonyítva, kielemezve raktározódtak el az átlagosnál
magasabb, kidudorodó, de már sűrűn és erősen barázdált homlok mögött.
Az erdőket járva, mikor a kiterjedt tartalékok becslését és
védelmét képviselte, már-már tökélyre vitte e megfigyelési módszert. Nyugdíjas
éveinek hajnalán még be-behívogatták soron kívül. Az ügyintézés oroszlánrésze
akkoriban került számítógépre, fiatalabb munkatársai már-már hitetlenül
konstatálták: pontosságban, gyorsaságban nem marad le a modern technika mögött.
Belső komputere ez alkalommal is kifogástalanul működött.
Bal pofacsonjából váratlan viszketeg érzés sugárzott szerte.
Finoman, mintha pókháló tapadt volna rá. Gépesen vakarózni kezdett.
Huszonhatodik lépése tulajdonképpen már az első tükörfényes,
korallszínben játszó márványlépcső fokára hágást jelentette. Három fokot már
sikerült felleltároznia, mikor a surrogva nyíló-csukódó, csupaüveg hotelbejárat
mögött felhomályló, keskeny női arcba nézett: a látvány megmagyarázhatatlan és
ellenállhatatlan örömérzettel töltötte el, s ettől a soronkövetkező, a negyedik
lépcsőfok akadályát valahogy ruganyosabban vette.
Féllábbal még a levegőben, pontosan a harmadik és negyedik fok
között érte a hirtelen rátörő gyengeség. Sose érzett eddig hasonlót. Mintha
mozgékonynak ismert teste legalul hirtelen megnyíló zsákká válna, amiből egy
pillanat alatt az égvilágon minden kiürült.
Sóhajtott - hörgés volt az -, s összeesett.
Tél volt, de csak hidege érzett. Szikrázó hava, pengő jege a
hegyek közt rekedt, ahonnan acélszürke, ködcsináló folyó vánszorgott alá
vízszegényen, medréből lépten-nyomon kiálló, seszürke kövek zátonyai között.
A szállodának nevezett beton-üveg építményt a folyó partjára
emelték, környéke állandóan ki volt téve a gyakori szélverésnek. A légvonat most
is sebesen rohamozott, nem kímélve a földre roskadt, őszbe csavarodott férfi elvadult
tincseibe.
A fagyos, göröngyös földhöz tapadó, alaktalanul ellapult
pofazacskó kifehéredett, mint a frissen mosott vászon.
Holnap folytatom a 2. résszel.
A mai képanyag: a szilágysági Márkus László Titkok kapuja c. festménye.
Február 26. (szerda) Milosom, ma
délután egyszer csak azt vettem észre, hogy nagyapó lettem.
No hiszen, unokám az van, nem túl sok, de ahhoz elég, hogy le se
tudjam tagadni a felmenőséget.
A nagyapóságot azonban úgy értem, hogy valamit magyaráztam a két
kis csajnak, akik a boszorkánykonyhámban inaskodnak és a kezem alá dolgoznak, s
kiejtettem azt a szót hogy Micsurin, mire mind a ketten felkapták a fejüket - negyed,
illetve ötödéves egyetemi hallgatók -, s láttam rajtuk, hogy úgy fülelnek, mintha
mesekalákában ülnének.
S akkor nekem, mint aki a figyelem egyetlen középpontja és
természetesen a nap hőse, rövid, érthető tőmondatokban el kellett magyarázzam,
kicsoda-micsoda volt az a növénynemesítő úriember, aki annak idején, új életünk
hajnalán megnemesítette gyermekkorunkat, a növények tanának alfája és ómegája
lett, minta és példa szerte a lágerben, ahol rendre felütötték fejüket az ő
katonái, akik biztosították minden haladó országnak, hogy a növénynemesítés jó
kezekben legyen és soha nem látott bőséget ontó terméseredményekről írhassanak a
lapok, tőlük duzzadjanak a jelentések, általuk legyenek meggyőzőek a szemináriumok,
a kádertanfolyamok...
Mesésnek ható történetemre azt mondja az egyik csaj, a
csíkszeredai, hogy neki azért csengett ismerősnek a név, s azért kíváncsi az
igazságra, mert gyerekkorában - úgy tizenöt évvel ezelőtt - volt a
szülővárosának egy kertszerű grundja, ahová labdajátékokat űzni jártak ki, s
arra mondták az akkori gyerekek, hogy "megyünk a Micsurinba". Azóta is
töprengett magában, vajon mit jelenthet, mire utalhat ez a szó, s most egyszerre
megvilágosodott előtte minden.
Ezt is megértük tehát, hogy mindazok, amik gyerekkorunk támfalai
és egyben tapétái is voltak, elsüllyedtek az emlékezet iszapjában, nem jutottak át
a tű fokán az utókorba. Így nagy az esély ahhoz, hogy minden agyrém, műelmélet,
hordóként csapravert ötlet, kitaláció kényelmesen előbújjon, lelkekhez
férkőzzön, tenyészni kezdjen, tábort toborozzon magának.
Jó az, hogy az ember néha felejt és kikapcsol, nem húzza le
örökké vállát és tartását a meghasonlás, a vezeklés utáni hiábavaló
áhítozás. A jó, a könnyű, a füstként felszálló percek arra jók, hogy
továbblendítsenek újabb szembenézésekre.
Az utóbbi években mindig körül voltam véve tanítványokkal.
Jöttek, ültek egy darabig, megtanultak tőlem néhány alapfogást mind a klasszikus
szerkesztés, mind a számítógépes szerkesztés terén, oly lelkesen és szívesen
foglalkoztam velük, mintha valóban tanárnak születtem volna, titokban figyelgettem
egyiket-másikat, kit állíthatnék közülük a legkisebb kockázattal a magam nyomába,
de mire dönthettem volna s a kellő tapasztalat is együtt volt, rendre elpályáztak
kecsegtetőbb vizekre. Lassan kivan belőlük a két tucat - nem beszélve irodalmi
"onokáimról", akiket hasonló jóindulattal és türelemmel istápoltam, amíg
szükségét látták.
Nem tudom, a mostaniak kitartanak-e - nem mellettem, hanem a szakma
mellett, amitől könnyen stresszbe jöhet az ember, de amit úgy lehet szeretni, hogy az
ember nem az anyagi előnyeire gondol, hanem a belőle fakadó kalandokra.
Amikor az Előszoba pályázat meghívott nyerteseivel táboroztunk az
árkosi agronómusház kertjében, csodálatos hajnalt töltöttem az egykori uradalmi
ligetben. Úgy képzeld el, hogy még mindenütt homály volt, a kerti csónakázó tó
fölött, amelyben halak is úszkáltak, sejtelmes párák gomolyogtak, minden csatakos
volt a harmattól, s én egy felfordított csónakra heveredve, a kifakuló égboltra
bámulva ringtam a mindent körülölelő természettel.
Akkor firkantottam jegyzetfüzetembe, 1994. június 26-án:
Árkos
ó ti éjféli kutyák
tavi békák baglyok denevérek
hajnali szarkák
szúnyogok
hogy zajongtok és rajongtok
mellettetek a költő
hátán elnyúlva
szeppenten hallgat
A mellékelt rajzok (Csángó ekevontatók és Csángó asszony) szerzője a napokban hunyt el: az erdélyi népéletet, szellemi nagyjainkat hűségesen megörökítő grafikus és festő, Balázs Péter felfedezése még csak ezután következik.
|