Afrika gyöngyszemei:

Amikor megérint bennünket a halál rájövünk, hogy a test sokkal hamarabb feladja, mint a gondolatok és az emlékezet. Az arasznyi létünk utolsó sugarai mindig olyan helyekre repítenek, ahol úgy éreztük, hogy az Isten tenyerén hordott minket.
A vágyunk egy fájdalom nélküli Elysium felé, amely öröktől bennünk él. Néha megadatik egy-egy pillanat, és úgy érezhettük megtaláltuk a helyet, ahol igazán otthon éreztük magunkat és ennek a képét szeretnénk utolsónak magunkkal vinni, akkor is , ha csöndes öröklét kapuját belökik mögöttünk.
Nekem ez a kép mindig a Shire folyó partján van, egy hatalmas akácia fa alatt, ahol a délutáni napsütésben egy bögre teát szürcsölve, hallgattam a kabócák ciripelését és vártam, ahogy az antilopok kilépjenek a fák közül, mert inni jöttek a vízpartra. Poétikus délután volt, mondanák a klasszikusok,de az idő vacak kerekét én legszívesebben ott állítottam volna meg. Örökre. Bár van aki Wounded Knee-ra esküszik, én azt hiszem, hogy a Liwondei Mwuu táborban hagytam már szívem egy darabját. Csak a testem nem tudom mit keres még itt.....

Mvuu, azaz csicsevául a víziló földjére érkezünk, ha ellátogatunk Malawiba. Ez a Magyarországnál alig nagyobb, Afrika déli részén elterülő ország, szinte a béke szigete a környező államok zűrzavaros történelméhez és napjaink forrongó bel és külpolitikai helyzetéhez képest. Történelme során, angol protektorátusból mára független állammá vált. Politikai berendezkedése a többi hasonló afrikai ország gyermekbetegségénél tart, vagyis szabad választások hiányában, igen erős központosított hatalommal rendelkező diktatórikus elnöki uralom létezik. Bár ebből az odalátogató semmit nem tapasztal, csak a személyi kultusz külső jeleivel, vagyis az utcák óriásplakátjairól, a középületek hivatalos helyiségeiből, folyamatosan a „nagy testvér” azaz Bakili Muluzu az ELNÖK figyel minket.

A Malawi polgárokra jellemző, hogy annak idején a nagy angol felfedező Livingstone leghűségesebb kísérői szintén innen származtak. Utazásai során végig kitartottak mellette és a már elhunyt tudós testét több ezer kilométeren keresztül cipelték, hogy végső nyughelyére Angliába juthasson. Vajon hoznának-e ilyen áldozatot a késő utódok nem tudhatjuk, bár a fogyasztói társadalom minden fertőzését Afrika egész testén láthatjuk és ez alól nincsenek kivételek. Ott, ahol pár évvel ezelőtt egy kiadós eső esetén, a fűszoknyában szaladgáló emberek, a bozótosban széles banánlevelet tartottak a fejük felé, ma a silányabbnál silányabb kínai fogyasztási termékek tömkelegét használják és az indiai ízlés-világot tükröző, csiricsáré  ruhákba öltöznek, lábukon az egyszer használatos kitaposott tornacipők virítanak, ezzel mintegy új XXI.- századi  „tradíciót” teremtve. Néha szomorúan láthatjuk, hogy Afrika legfőbb vonzereje az érintetlen természet és vele együtt az emberek természetessége is eltűnőben van. Malawi a környező országokkal ellentétben nem bővelkedik gyémántban, aranyban, ezüstben és más természeti kincsekben ezért egyetlen hatalomnak sem állt érdekében, hogy befolyását kiterjessze erre a területre. Talán éppen ezért, Malawi a környező politikai viharok tengerében, a béke szigete. A közbiztonsága még a gyarmati rendszert idézi, amikor is az emberek a lágy esti szélben nyugodtan meglátogathatták egymást anélkül, hogy séta közben, szép csöndesen, ki ne rabolnák őket. A „fejlődés” persze itt is kézzel fogható. Az egy emberöltő alatt a néha kőkorszakinak tűnő körülmények közül a nádfedeles erdei kunyhókból a helyiek beköltöztek, egy jobb élet reményébe a nagyobb városok környékén levő bádogviskókba. Ha másért nem, ezért érdemes volt feladni a több ezer éves kultúrájukat, elfelejteni az ősi gyógymódjaikat, a természet tiszteletét, elhanyagolni táncaikat, énekeiket, egyszóval hagyományaikat. Ha kissé szarkasztikusnak tűnök, azt csak a szomorúság teszi velem, azért amit manapság Afrikában látni, és ami ellen azok a vezetők tehetnek, vagy tehetnének, akik a gyarmati sorból, kivezethetnék az országaikat, népeiket és ebben az átmeneti állapotban, most csak azzal törődnek, hogyan töltögethessék meg a saját zsebecskéiket. Afrika új bevételi forrása lehet a természetes állapotok megóvására, a vadvédelemre alapuló túrizmus. Ezt felismerve Malawiban is számos vadvédelmi terület, rezervátum, Nemzeti Park létesült. 

Közülük is talán a legszebb, a Liwonde Nemzeti Park, amely a hatalmas Malawi-tóval összeköttetésben levő Shire folyó ártéri mocsaras vidékét foglalja magába, amelynek végső állomása a Zambezi folyón keresztül, az Indiai Óceán. A Malawi-tó a kelet-afrikai árokrendszer mentén húzódó tavak láncolatába tartozik az ország természetes határát képező Malawi vagy korábbi nevén Nyasa tó melynek teljes hossza 588 km, szélessége a 16-80 km között van. A legmélyebb pontja 704 m. A tó és az onnan eredő vízrendszer, amely kisebb tavakat és folyókat jelent gyönyörű állatvilágnak ad otthont. Az akvaristák tudják, hogy számos halfaj innen került át Európába is, hiszen az állatvilága egyedülálló. A tó és az onnan eredő vízrendszer, amely kisebb tavakat és folyókat jelent gyönyörű állatvilágnak ad otthont. A korábbi intézkedések hatására ezek a területek egy része, így a Shire folyó ártéri vidéke is védett.

A Liwonde Nemzeti Parkban több kempinget, vagyis táborhelyet üzemeltetnek ezek közül a talán legnagyobb közvetlenül a folyóparton a Mvuu vagyis a víziló tábor. A korábbi afrikai táborhelyeimtől ez annyiban tért el, hogy a Nemzeti Park kellős közepén, egy szigetszerű részen található és oda is csak csónakkal, 20-25 km megtétele után lehet bemenni. A regisztrált 370 madárfajon belül számos, csak ezen a területen honos faj található. A különféle antilopfajtákon, krokodilokon, elefántokon túl még oroszlán is él. A fő látványosság mégis a számtalan víziló, amelyek a folyó szinte egész hosszán előfordulnak, alig 2-300 méteres szüneteket hagyva. Nem ritka a 15-20 tehénnel és azok borjaival, növendék állatokkal együtt található hatalmas bika, aki uralja a territóriumát. Ez lehet akár krokodil akár az ember. Tudni kell azt, hogy ennek a „jámbor” növényevőnek a számlájára éven-te több ember halálát írják a statisztikák. Többet, mint az úgynevezett „big five”-nak, ami Afrika öt legveszélyesebbnek tartott vadját: az oroszlánt, leopárdot, kafferbivalyt, elefántot és orrszarvút jelöli gyűjtőnéven. A vízilóvak hatalmas fogaikkal amelyek borzasztó sebeket ejthetnek az egymás közti harcok során , bár erre ritkán kerül sor, minden állatban tiszteletet ébresztenek vagy ha erről bárki megfeledkezne, azt gyorsan és határozottan emlékeztetik  ki is az úr ezen a tájon. Az is az igazsághoz tartozik , hogy a vízilovak állománya zavarás és beavatkozás nélkül megfelelő élőhelyen hamar megduplázódik így jelenleg, nem számít a veszélyeztetett állatfajok  közé. A vízilovakkal való találkozásaim a legjobban kezdődtek, hiszen több alkalommal sikerült a közelükbe csónakáznunk. A partvonalat kissé elkerülve haladtunk olyankor, amikor egy-egy vízilócsapat territóriumát sejteni véltük. A legnagyobb valószínűséggel a vízben vagy a víz alatt úszkáló vízilóba még véletlenül sem akartunk beleütközni. A folyóba ömlő kisebb patakocskán, igyekeztünk volna felfelé, de egy erős rázkódásra és a csónak kisebb megemelkedését éreztük, majd a körülöttünk levő víz hatalmas levegőbuborékkal lett tele. Egy pillanatra, arra gondoltam, hogy zátonyra vagy egy mocsaras részre szaladtunk rá de kísérőm gyors, szótlan és kissé ijedt arca elárulta, hogy valami nincs rendbe. Víziló …Menjünk innen …Ne hajoljon ki a csónakból …-adta ki a rövid utasításokat  Ahogy távolabb értünk ettől a kissé  kitáguló, öbölszerű résztől egy hatalmas fejet láttunk prüszkölve felbukkanni,  ami igazolta kísérőm szavait .Valószínű egy magányosabb bikának a territóriumára tévedtünk , aki ezzel a kis figyelmeztetéssel igyekezett jobb belátásra bírni minket. Búcsúzóul hatalmas pofáját kitátva fogait meresztgette felénk, ami ugyan nem ásítás, de emlékeztetett az állatkerti vízilovak kunyerálására, valójában erőfitogtatás ez a javából. Gyors hálát rebegtem a sorsnak, hogy a nem korábban látott és a helyiek által használt fatörzsből kivájt ladikkal, vagy kajakkal közlekedtünk, mert azt valószínű játékszerként felborította volna ez a hatalmas állat. Ezt követően rendszeresen „összefutottam” ezekkel a behemótokkal. Volt olyan este, amikor a kemping egyetlen fürdőjéből sötétedést követően ballagtam a sátram felé magam előtt tartva a világításként szolgáló petróleumlámpát és így igyekeztem a fák közötti ösvényt megtalálni. Elgondolkozhattam a nappal történteken, vagy egyszerűen csak fáradt lehettem, mert nem vettem észre egy közelgő fekete foltot, amely sziklaként tornyosult előttem A végsőkig kivárva, amikor már majdnem nekimentem a legutolsó pillanatban hatalmas robajjal odébb robogott valami, aminek még a szagát is jól éreztem. Egy darabig földbegyökerezett lábbal álltam és hallgatóztam, de a neszezése, ahogy a fákat tördelve elvágtatott egyre halkabb lett. A földet vizslatva tőlem egy méternyire a mély vizes talajban tisztán kivehető vízilónyomok voltak Akkor neked is jó éjszakát – gondoltam egy kicsit bosszúsan, mert az álmot sikerült kivernie a szememből. A sátramba érve hosszú ideig hallgattam Afrika éjszakai hangjait. A több száz béka kuruttyolását, ami inkább az afrikai gyerekek pengetős hangszerének hangjára emlékeztetett, a folyóparti vízilóvak mély ordítás és röfögésszerű hangját, amellyel egymást biztatták a sötétségben, a sátramon szaladgáló gyíkok surrogását, egy-egy lappantyú érdes rikoltását. Lassan álomba ringatott ez a fenséges kórus majd hajnal 2-3 óra tájban éktelen csámcsogásra és a füvet kaszáló tépő hangokra riadtam fel. Szemeimet igyekeztem a sötétséghez gyorsan hozzászoktatni, és figyelni a hang forrásának irányában. Nem mertem megmozdulni, mert nem láttam, hogy a sátron kívül vagy már azon belül tartózkodik a hang gazdája. Közvetlenül a fejem mellől, fű legelése és hangos megrágása egy gyomor mocorgása mind úgy tűnt, mint mikor Jónás a cet belsejéből hallaná az eseményeket. Lassan feltápászkodtam, cipőbe nem lépve - hátha abba is lakik már valami – a sátor cipzáras bejáratához mentem a kezem ügyében levő elemlámpát készenlétbe tartva, lassan kinyitottam pont annyira, hogy kilássak egy kissé. Felkapcsolva a lámpát szinte nem láttam semmit. Amikor megmozdult vettem észre az egyik vízilovat, amelyik rám bámult, eközben a sátor oldalánál a csámcsogás folytatódott. Szóval legalább ketten vagytok. A lámpa fénye nem nagyon zavarhatta őket, mert lassan legelészték tovább a magas dús füvet. Nem szerettem volna felingerelni őket már csak a rövid távolságra való tekintettel sem, ezért visszafeküdtem az ágyamul szolgáló kerevetre és igyekeztem nem gondolni rájuk. Hosszú volt az éjszaka az már biztos de a fáradság még ennél nagyobb úr volt. Reggelre jó képeket készíthettem az éjszaka lágy esővel, talajvízzel telítődött vízilónyomokról és már arra gondoltam, hogy ez valóban kivételes alkalom volt. Ekkor még nem sejtettem, hogy a mindaddig, amíg a sátram körül elegendőnek találják a füvet – bánatomra -, minden este megismétli a látogatást a két új ismerősöm. Az isten háta mögöttiségnek az előnye, hogy a sátramból kilépve a világ egyik legszebb részén, valóban karnyújtásnyi közelségből tanulmányozhatom a folyópart állat és növényvilágát. A reggeli programunk még egy órával a napfelkelte, vagyis 6 óra előtt kezdődik a tábor körüli gyalogtúrákkal. Abban a reményben, hogy a nap első sugarai már az állatok közelében érnek, akik ebben a talán legszebbnek tartott fényviszonyban, még látványosabban érvényesülhetnek. A nap többi részét általában egy csónakban a vízen töltöttem, vagy a vízpart és a tábor környékét barangoltam be csak a szükséges étkezési szüneteket betartva. Este vagy délután az időjárástól függően gépkocsival nagyobb túrákat tettünk, néha az este 6 órai naplementét követő éjszakába nyúlóan is. Az afrikai állatvilággal kapcsolatos két legveszélyesebb kalandom is szintén e helyhez fűződik. Csak csöndesen jegyzem meg, hogy mind a két esetben saját magunknak köszönhettük, vagyis az emberi hibából és nem az állatok falánkságából, agresszivitásából adódott, hogy olyan veszélyes közelségbe kerültünk az állat territóriumához, amelyet ő már nem talált biztonságosnak.

Az első eset 2001 februárjában történt a Shire folyón.  Az esős időszak közepén érkeztem. Majdnem minden nap volt egy olyan leírhatatlan felhőszakadás, amelyben az eső szinte fizikai fájdalmat okozva hihetetlen erővel és mennyiségben eset, majd szinte vezényszóra, ahogy jött, oly hamar elvonult. A nap kisütött és a 25-30 C valamint a magas páratartalom szinte gőzfürdőre emlékeztető, ruhát testre tapasztó izzadságfürdőben részesített. Még jó, hogy korábban már bőrig áztunk, így a folytonos vizes lét szinte állandósulni látszott. Ezek a természetesen elhanyagolható részletek nem befolyásolták azt a gyönyörűséget, hogy Afrika egyik legszebb részén csónakáztam egy fiatal kísérőmmel, akinek lelkesedését erősen befolyásolta a beígért borravaló, ha elefántokra találunk. A januári kenyai utam során,- mely szinte egy folytonos menekülés rémálmával ért fel,- nagyon kevés elefánttal találkoztam. A folytonos eső az állatokat ismeretlen mezőkre csalta, így hiába kutattunk utánuk. A kudarc szele, hogy nem találkozom szép elefántos hellyel arra ösztönzött, hogy kísérőm kérdésére - mit keressünk fel ma elsősorban - Afrika eme címer állatát tűzzem a kívánatos fotós témámnak. Már csak pár napom volt vissza és az idő, amelyet itt eltölthettem lassan lejárt. Minden nap órákon keresztül jártuk partot és a vizet, ahol sokféle madarat, gazellaféléket, krokodilokat láttunk, de az elefántoknak csak a potyadékával találkoztunk. Az első napon, a vízparton láttunk ugyan egy félagyarú öreg hímet, amelyet nagy szerencsének tartott a hajós, aki behozott a Nemzeti park területére. Tudni illik, ezt az isten háta mögötti helyet csak vízen lehetett megközelíteni. De, ez még mindig nem az általam elképzelt jó elefántos helynek számított. Majd akkor, amikor már kezdtem beletörődni a reménytelenségbe, egyszer csak megszólalt a kísérőm. A látóhatár széle felé mutatott és ott a folyópartra érkező jószágokat vélt felfedezni. Én csak meregettem a szememet, de az erős szél által fodrozódó sötét kékes vízen, a partot szegélyező nádason és a hajladozó pálmafákon kívül, semmit nem láttam. A visszatérő elveszettnek hitt szerencsémben bíztam, hiszen annyi baljóslatú dolog után hátha most.… Hosszú egyenletes széllel szembeni csónakázás (inkább hánykolódás) után, az először csak fekete pontnak vélhető alakok, kezdtek megelevenedni. Egyre kivehetőbben látszott, hogy valóban elefántok azok. Méghozzá a javából, mert fiatal bikák voltak, akik az időközben újra eleredt esőben a vizet az ormányukkal paskolva térdig vízben állva örömfürdőztek. A közelükbe értünk, amit nem nagyon vettek tudomásul. Hárman voltak. Két állat egymásnak feszülve birkózott vagy inkább csak az erejüket próbálgatták. Csodálatosan szépek voltak, ahogy vizes testüket egymásnak feszülve, tologatták, taszigálgatták egymást. Szerencsére sikerült róluk egypár képet készíteni, bár nagyon kevés fény volt. A rangsorvita hamar abba maradt majd az elefántok hátat fordítva a partra kocogtak. A vízben maradó harmadik társuk szinte elmerült a vízben való gyönyörűégtől és a látszat szerint is csak a feje és a füle látszott ki a vízből. Kísérőmnek mutatva, hogy menjünk egy kicsit közelebb hozzá, azzal a hátsószándékkal hátha egy-két jó közeli képet készíthetek. Bár a part közelében jártunk nem lehetett kiszámítani milyen mély alattunk a víz. Szinte karnyújtásnyi távolságra evickéltünk a csónakkal, amikor valami hihetetlen dolog történt. Az addig szinte fuldoklónak látszó elefánt, felállt a neki lábközépig érő vízben és teljes nagyságában fölénk tornyosulva ránk meredt. Fejét felemelve, ormányát magasra tartva, vizet prüszkölve, füleit mintegy hatalmas legyezőként széttárva elindult felénk. (*képen) A döbbenet csak egy gyors kattintást engedélyezett majd ösztönösen a leggyorsabb visszavonulást választva hajónk hátrálni kezdett, belegabalyodva egy hínaras részbe, ami feltekeredett a gyengécske csónakmotor lapátjaira. Azért, hogy egyensúlyomat megtarthassam a helyemre visszatottyantam és igyekeztünk kifelé a veszélyes zónából. Mindenre felkészülve kapaszkodtam a vágtázó csónak peremébe. A hátunk mögött hallottam, ahogy a fiatal bika még egy rövid ideig, taposva a vizet követ minket, majd a mélyebb részhez érve elégedetten sarkon fordult és a társai után csörtetve a 3-4 méteres nádasban eltűnt a szemünk elől. Az események olyan gyorsan játszódtak le, hogy csak most néztünk egymásra és a kísérőmön egy bizonyos furcsa idegesség jeleit véltem felfedezni. Feketéket furcsa elsápadni látni, pedig ez történhetett. Ahogy tisztes távolságra jutottunk, a feszültség oldódott, s nagy artikulálással, vidáman idézte fel az iménti eseményt, miközben a motort borító hínár kötegeket vagdosta le. Mindkettőnkön az önirónia jeleit véltem felfedezni. Közel jártunk ahhoz ... ,hogy mi történhetett volna arra jobb nem gondolni. Megfogadtam magamnak, hogy soha az életbe nem hiszek semmiféle „fuldokló” elefánt félének, legyen az bármilyen jó fotós csemege.  Lassan a táborunk felé haladtunk és ekkor a viaskodó két elefánt újra feltűnt. A lapos parton állva minket bámultak. Nem tűntek agresszívnek, de ahogy lassan feléjük csordogáltunk mégis az egyik, egy karvastagságú ágat letörve, az ormányával felénk hajított. Egy pár képet készítettem azért róluk is, de a lassan lemenőben levő nap, valamint ez a barátságtalan fogadtatás inkább a hazafelé vezető út felé fordította csónakunk.  Késő este volt mire partot értünk és ekkor kezdett lassan derengeni, hogy ebbe a krokodiloktól hemzsegő vízbe egy borulás esetén, vajon meddig tudtunk volna kitartani ?....Ha esetleg mégis partot érünk ott vannak az elefántok..... Afrika mindig emlékeztet arra, hogy a hatalmas csábítás ellenére, egyetlen jó kép sem éri meg, hogy bárki életét vagy a már elkészült képeket, felszerelésemet, veszélyeztessem. Hiszen, ha a kísérő felelős értem, én szintúgy érte is, mert ezekben a helyzetekben csak egymásra támaszkodhatunk. Mindig mérlegelni kell, hiszen illik felmérni előre visszavonulási utakat egy helyszínről (egy helyzetből), ami Afrika bármely részére és szituációjára, fokozottabban vonatkozhat. Talán ezért is nem fényképezek utcán embereket, mert a következmények itt kiszámíthatatlanok.

---

A másik hasonló „nagy futás” szintén itt a Liwonde nemzeti parkban, de már a szárazföldön történt ugyanezen év júniusában. A június: Afrikának ezen részén a telet, vagyis a szárazabb évszakot jelöli. Fotózás, világjárás és minden egyéb szempontból, nekem sokkal kedvesebb ez a hajnalonként kissé hűvösebb, fényeiben sárgásabb, teltebb időszak. A Shire folyó vízszintje hihetetlenül magas volt. A táborunk melynek neve "Mvuu Wilderness Lodge", egy meredekebb partoldalra épült, mely előtt fából építettek egy kisebb kikötőt, pontosabban egy stéget. Megérkezésemkor gyorsan lemérhettem, milyen esők lehettek az elmúlt pár hónapban, mivel ez a fa alkotmány jó egy méterrel a víz alá került. A csónakok most egyszerűen felfutottak egy bokros partszakaszra és innen különféle mutatványok közepette szállhattak ki az idelátogatók. A korábbi ittlétemre való tekintettel voltak, akik ismerősként üdvözöltek, de találkozhattam új emberekkel is. Ennek később annyi jelentősége volt, hogy akadt köztük egy-két kivételes fickó is. Az idő fotós szemmel ideálisnak volt mondható. Gyönyörű, hamisítatlan szirupos naplementékkel, amelyekbe a giccs képek festői mindig tesznek egy kicsi rózsaszín árnyalatot. A legszebb az egészben, hogy ez tényleg ott van. A tiszta levegő a folyó, a gazdag növényzet és a hegyek által biztosított páratartalom néha mesebeli szinte, lángoló eget kínált, amelyet a változatos állatvilág csak megkoronázni tudott. A nappali élet Afrikában 6-tól este 6-ig tart. Így aki fotózásra, szafarira (kirándulásra, utazásra) adja a fejét annak e két időpont között, vagyis az állatok legaktívabb időszakaiban reggel napfelkelte előtt és napnyugtát megelőző időszakban feltétlenül érdemes közöttük tartózkodni. Nappal sok állat, vagy a meleg elől, vagy a táplálkozási ciklusa miatt elvonulva, nem vagy csak ritkán és rövid ideig látható. Az éjszakára más állatok szakosodtak, hiszen a ragadozók többsége is ezt az időszakot kedveli jobban. Ennek ellenére a nap bármely szakában változatos és gazdag állatvilággal találkozhatunk, de a leghangulatosabb képeket mégis a két 6-os környékén készíthetjük. Tudvalevő, hogy a naplemente időszakában nagyon gyorsan besötétedik, ami talán a villany lekapcsolásához hasonlít leginkább. A nálunk még „lővilágnak” nevezett borongós, félhomályos hosszabb időszak nem nagyon fordul itt elő. A történet előzményéhez tartozik, hogy a Shire folyó menti Liwonde Nemzeti park területén már hosszú évek óta nem láttak semmiféle nagyobb ragadozót. Ennek oka lehetett az erős orrvadász tevékenység, az élőhely zárt szinte áthatolhatatlan ártéri jellege, vadállományának összetétele, amely nem alkalmas nagy ragadozó létszám eltartására. A napi reggeli poroszkálásaink során a kísérő vadőreink, mégis nem messze a táborunktól olyan nyomokat véltek felfedezni, amelyek hiénákra utalhatnak. A hiéna viszonylag közönséges állatnak számít Afrikában megjelenése, nem okoz senkiben különösebb izgalmat. A további nyomkeresés, aztán még érdekesebb látogatókat igazolt. Két egymástól különböző méretű oroszlán nyomát találták meg. Mint később kiderült, voltak, akik hónapokkal korábban már találkoztak efféle nyomokkal, de a gazdájukat soha nem látták, hangjukat soha sem hallották. A megérkezésemet követő harmadik nap este a vízen voltunk egy csónakban, ahol kísérőm nagyon izgatott woki-toki beszélgetésbe kezdett, majd hozzám fordulva megkérdezte, hogy akarok–e most rögtön oroszlánokat látni. A válasz igenjére szerintem ő jobban várt, hiszen ezzel egy időben a csónakunkat már kormányozta is a part felé. Mivel Kenyában ritka szép felvételeket készíthettem az éppen intim párzási ceremóniájukban elfoglalt állatokról, így szerencsére minden különösebb izgalom nélkül vágtam neki az útnak. Egy nyitott terepjáró várt minket a parton, ahol lámpával, fegyverrel felszerelkezett öt másik vadőr várt toporogva minket. Idegességük rám is átragadt, hiszen szótlanul, feszülten figyeltek és egész úton alaposan szemügyre vették az általuk már bizonyosan unalomig ismert tájat, amelyet most betöltött a „nagyúrral” való találkozás feszültsége. A sofőr melletti navigátor rádión tartotta a kapcsolatot valakivel, aki az oroszlánokat látja és próbál minket arra a helyre navigálni. A kihangosított adást a többiek hallgatva, különböző rövid utasításokat adtak a vezetőnek. A nap már lemenőben volt így olyan ütemben mentünk mintha kergetnének minket. Versenyfutás volt ez a javából, hiszen minden egyes kerülővel, minden egyes megállással kijjebb csúsztunk a nap által bevilágított tartományból. A folyópart egy felső szakaszára keveredtünk, ahol feltűnt egy másik nyitott gépkocsi, rajta integető társaink. A gépkocsiról a fák között egy kisebb domboldalban két oroszlánt pásztáztak a reflektorok. Most derült csak ki, hogy a nyomaikból korábban egy hímnek és nősténynek hitt állat, egy kifejlett gyönyörű, nagysörényű hím és egy fiatalabbnak tűnő kisebb szintén hím állat. A két állat egymástól 20-30 méternyire, a gépkocsiktól alig ötvenméternyire hevertek a magas fűben és figyeltek. Nem bújtak el, de farkuk ide-oda csapkodásából látszott, hogy őket sem hagyta közömbösen a felfedezésük és az itt létünk. Mivel, elég árnyékos helyet választottak és a fényszórók ereje nem engedte meg, hogy érdemleges képet készítsek róluk, így hát csak szemlélődtem. Az izgatott feketékkel együtt gyönyörködtünk a két nagymacska látványában. A nap lement és ezzel egy időben az események felgyorsultak. A két hím közül a nagyobb mintegy varázsütésre, egy erős, de határozott morgásszerű felhördülést hallatott. Ekkor szinte egyszerre mindkét állat felpattant, nyakukat előre tartva fejüket és testüket egy a fű magasságából nem kiemelve elkezdték becserkészni az első gépkocsit, valamint a benne lévőket. Az útjukba kerülő kidűlt fákat, gödröket kerülgetve megpróbálták két irányból bekeríteni a kiszemelt társaságot. A pánik leírhatatlan volt. A másik gépkocsi az első gázadásra helybe maradt és a benne ülők felugráltak, hogy hangosan biztassák sofőrjüket. Majd gázt adva, nagy porfelhőt hagyva maguk után szinte odébb ugratták a lomhának tűnő terepjárót. Az oroszlánok a látottak hatására fokozták a tempót és immár futásban közelítettek a kiszemelt autó irányába. A mi gépkocsink mintegy 70 – 80 méteres távolságból követte az előtte haladót, akinek épp lassítania kellett egy kanyar miatt, ahol a közel azonos sebességgel haladó oroszlánoktól már csak 10-15 méter választotta el. Egy egyenes szakasz következett, ahol tudta fokozni az előnyét így az oroszlánok lelassítottak és feladni látszottak az üldözést. Ekkor értünk oda mi. Új esélyt adtunk a bestiáknak, hogy kipróbálhassák erejüket és gyorsaságukat. Most minket kezdtek követni. A rövid szusszanás és az egyenesebb szakasz a fák között arra ösztökélte őket, hogy egyenletes sebességgel, de üldözőbe vegyenek minket. Hátra nézve ekkor láttam, hogy egyik kísérőm kapkodva csőre tölti a fegyverét és idegesen, a többieknek kiabál valamit. Ettől már magam is nagyon megijedtem, de főként arra gondoltam, hogy ez a szerencsétlen ember a pánikban rálőhet ezekre a nemes állatokra. Szerencsére az autók viszonylag jó műszaki állapotban voltak, így leráztuk a két „szórakozni” vágyó oroszlánt, akik mint mi is épp bőrrel megúsztuk ezt a kalandot. A táborba visszaérve, szinte egész este erről beszélgettek. Utólag visszagondolva itt is az igazolódott be, hogy többnyire az ember hibázik, ha veszélyes helyzetekbe kerül, mert az állatok territóriumába betolakodva, a láthatatlan körön belül lépve olyan közelségbe kerül, vagy olyan mozdulatokat tesz az állatok közelében, amelyet azok támadásnak vesznek. Az is igaz, hogy vacsoraidőben oroszlánék bárkit, még a nálánál nagyobb termetű állatokat is tekinthetnek prédájuknak. Ilyenkor agresszívvé válnak, s nem tűrik el, hogy bárki zavarni merje őket. Feszélyezheti a látogatót az a tudat, hogy egy nyitott gépkocsi olyan túl sok védelmet nem nyújt akkora állatok ellen, amelyek képesek akár egy-egy állat gerincét egyetlen csapással eltörni vagy átharapni, illetve szükség esetén fára mászni is. Természetesen minden évben akadnak tudósítások támadásokról, Afrika egész területét beleértve, amelyek különféle ember vagy az őt szállító bármely jármû ellen intéztek volna, de ezekben az akciókban vagy azt követően kártokozó állatok is rajtavesztenek. Mindezek ellenére, nagyon–nagyon ritkán fordul elő, hogy bármely állat az embert potenciális zsákmányának vagy konkurensének tekintse, pláne egy nagyobb tömegűnek számító autóban ülve. Többnyire az elijesztés a fő cél vagy a pánik, illetve a sarokba szorítottság érzete válthat ki ilyet egy-egy adott állatból. Természetesen egy-egy régi rossz emlék az emberrel való találkozás kapcsán, vagy a párzás ciklus felfokozott idegállapotában a rosszkor, rossz helyen levők pórul járhatnak.
Természetesen, az állatokat is, mint magát Afrikát is, olyannak kell elfogadni mint amilyenek. Minden részvevőjét tiszteletbe tartva, talán közelebb kerülhetünk ehhez a nagyon érzékeny egyensúlyhoz és megszerethetjük ezt a csodálatos kontinenst. 

A cikk rövidített változata a Vadon című újság 2003/4 számában jelent meg -HG-

^^^vissza a tetejére^^^

<<