" Unokáink, akik talán már csak filmeken láthatnak zsiráfokat és orrszarvúkat, kevés megértést tanúsítanak majd irántunk, ha apáik elmagyaráznák nekik, hogy mi a huszadik század hatvanas éveiben éppen a Hold meghódításán buzgólkodtunk, s közben észre sem vettük, hogy Afrikában ez alatt véglegesen kipusztították a szebbnél szebb állatokat. Ezeket a nemes lényeket, amelyek a mi oltalmunkra voltak utalva, s amelyeket semmiféle újonnan elfoglalt csillagokon nem fogunk megtalálni, mivel ezek történetesen a mi kontinenseink egyikén, velünk együtt éltek itt, e Földön."

- részlet - Afrika kincsei - Harcok Afrika állatvilágáért - című könyv előszavából Dr. Bernhard Grzimek 1962.-

Bármennyire is hihetetlennek tűnik a civilizálódás az afrikai értékek halálát jelentheti. Kultúrák merülhetnek úgy a feledés homályába, hogy még nyomuk sem marad, hiszen az írásbeliség hiánya a szájhagyomány csak élő és egészséges társadalmak, kultúrák jellemzője.
Ha nem tudnak írni, olvasni, ettől már az afrikai kultúrák primitívek lennének? Nem, nem hiszem a természet közelségében több ezer éven át életben maradó népek és nemzetek csak megfelelő intelligencia révén juthattak el idáig. És sajnos nem tovább, hiszen az utolsó 3 évszázad olyan gyorsan és könyörtelenül számolt fel mindent, ami korábban szükséges volt az élet mindennapjaihoz, hogy elfelejtették a régit megjegyezni, feljegyezni. Hogy mi számít értéknek és megőrizendőnek azt sajnos olyanok döntötték el, akik sem intelligensebbek, sem kedvesebbek, sem rokonszenvesebbek nem voltak mint akiket leigáztak.
A gyarmati rendszerek bűne nem csak a mérhetetlen kizsákmányolása embernek és természetnek, hanem olyan kultúrák nyomtalan elsöprése, amelyek nem tudtak megújulni életben maradni.
Talán nem véletlen, hogy a 20. század járványos betegségei ilyen látványosan törhettek elő, hiszen a korábban felhalmozott orvosi tudás a gyógyítók, a mágusok erejével együtt elveszett.
A történelem néha csak a háborúk és csaták felsorolásának összessége, amiből Afrikában soha nem volt kevés. A háborúk mindig népvándorlásokkal együtt jártak, de ezt mi is megtapasztaltuk. Hogy ki érkezett elsőnek? Ki és mikor alapított államot? Ezek nagyon kényes és érdekes kérdések, hiszen ha belegondolunk, hogy olyan néptörzsek, mint a maszájok, akik néhány évtized alatt hódítottak, más békésebb népektől hatalmas területeket, ma már ősi, és elidegeníthetetlen területekről beszélnek ott, ahol néhány emberöltővel korábban még békés gyűjtögetők tanyáztak.

Ez a vándorlás amiről móst szó lesz az életben maradásról, a könyörtelen kontraszelekcióról, a fajok egymásra utaltságáról, a táplálékláncról, a környezet és az időjárás szeszélyeiről és az ahhoz való alkalmazkodásról szól és az ember tragikus szerepéről egy olyan folyamaton belül , amelynek évezredeken keresztül boldog részese, majd napjainkban beavatkozó irányítója kíván lenni. Afrika méltán leglátványosabbnak tartott vadvándorlásáról rengeteg filmen láthattunk kiragadott, lélegzetelállító jeleneteket. Aki valaha is részese lehetett és személyesen láthatta, bizonyára soha nem felejtheti el, mivel Afrika igazi varázsának, egy álom valóra válásának tarthatja azt, amikor több száz, több ezer állatot figyelhet meg kilométereken keresztül a végeláthatatlan fűtengeren, a türkiz kék ég alatt. A különféle, Magyarországon megjelent írásokban viszont, csak részinformációkat kaphattunk erről a nem mindennapi eseményről. Akiket e téma érdekel, ezen írás igyekszik a meglévő ismereteket kibővíteni és a lehetőségekhez mérten, összegezni. Van olyan vélemény, mely szerint a "vándorlás" nem is létezik. Maga az állatok életformája egy soha el nem kezdődött és soha be nem fejeződő hajsza az élelem és az ivóvíz után, a halál és élet végtelen körforgása a Serengeti-Mara ökológiarendszerében. "Az egyetlen kezdet a születés pillanata" jegyzi meg a neves Kelet-Afrikakutató Jonathan Scott , aki 22 évet töltött a Serengetiben. A kezdetekhez hasonlóan a halál elérkezése jelenti az egyetlen végpontot. Valójában, igen nehéz körülírni a hosszú vándorlás pontos részleteit. Ha több embert megkérdezünk arról, hogy melyik az ideális hónap, az állatok megfigyelésére, valószínűleg különböző válaszokat kapunk. Scott szerint "akár egy életen keresztül is várhatunk a Serengeti-Mara egy bizonyos részén a tipikusnak mondható vándorlásra. Az esemény részletei és körülményei minden alkalommal különböznek. Ez egy dinamikus folyamat, mely minden évvel más arcot muta". Felmerül a kérdés: vajon honnan tudják, hogy merre kell menniük? Erre a kérdésre két lehetséges választ is találunk - állítja Harvey Croze viselkedéskutató, a Nagy vándorlás ( The Great Migration ) című könyv egyik szerzője. A gnú csapat vándorlásának időpontját elsősorban az időjárás befolyásolja. Az állatok az esőfelhők vonulását követik, így jutván mindig frissen nőtt zöld táplálékhoz. Nem tudományosan bizonyított, de valószínűsíthető, hogy a gnú és egyéb állatok is reagálnak a távolban észlelt villámlásra és viharfelhőkre. A másik lehetséges ok az elmúlt több százezer év alatt a sejtjeikben kódolódott DNS parancsa a "szavanna bohócainak" nevezett állatok a természetes kiválasztódás hosszú folyamata alatt tanulmányozhatták meg a helyes irányt. Az évek során a rossz irányba elinduló állatok előbb-utóbb szomjan vagy éhen haltak mielőtt reprodukálhatták volna önmagukat, így a gnúk csak azon példányai nemzettek utódokat, melyek a helyes utat választották. Az egyes állatfajokon belül ez a viszonylagos elszigetelődés vezethetett az egyediség kialakulásához, az alfajok létrejöttéhez.A gnúk jelenlegi nagy száma, a faj jó alkalmazkodó képességének, a jó élőhelynek a nagy kiterjedésű füves szavannáknak, a rendelkezésükre álló bő vizű folyóknak köszönhető, valamint annak, hogy vadászatukat sem a helybeliek, sem később a gyarmatosítás utáni vadmészárlások elkerülték. Jelenlegi bőségük talál korábban az észak-amerikai bölények nagy számához volt hasonlatos, bár nekik nem volt ilyen szerencséjük, hiszen az oktalan és kíméletlen vadászat azt a fajt egészen a kipusztulás széléig sodorta. Többek között ezért van akkora jelentősége az afrikai flóra és fauna jelenlegi egységének védelmére. Az emberiségnek a többi földrészen elkövetett hibái alapján, annak ellenére, hogy képes megmenteni fajokat a kipusztulástól, de eredeti nagyságukban, monumentalitásukban, vadsűrűségükben az eredeti állapotokat újra visszaállítani soha nem tudja.

---

A területen, főként a Serengeti Nemzeti Park területén zajlik. Határai keletről és délről az afrikai nagy törésvonal keleti vonulata mentén elhelyezkedő Ngorogoro kráter is magába foglaló hegységek és az Eyasi tó, vagyis a Ngorongoro Természetvédelmi Terület és a Maswa Vadrezervátum, míg nyugatról a Viktória tó, illetve északról a Masai fennsíkot határoló hegyek, vagyis a Masai-Mara Vadvédelmi Terület. Ez a kivételes szépségű ökoszisztéma, amely a kenyai és tanzániai kormányok jóvoltából jelenleg is védett területek, tehát mind a vadászat, a bányászat, a fakitermelés, valamint a mezőgazdasági tevékenységek tiltottak. (térkép*) Afrika térképére tekintve a kontinens keleti részén az egyenlítőtől szinte karnyújtásnyi távolságra járunk. A résztvevők és természetesen mi, mint szemlélők szempontjából legfontosabb tényező az időjárás, az évszakok örökös váltakozása kétségkívül döntően befolyásolja a vándorlást. Ezek az évszakok viszonylagos biztonsággal behatárolhatók. A "rövid száraz időszak" decembertől februárig vagy márciusig tart ,ezt követi a hat hetes "hosszú esős" periódus májusig, majd a "hosszú száraz időszak" júniustól szeptemberig . A kört a két hetes rövid esős évszak zárja november tájékán. Ugyanakkor elmondható, hogy még ezek a nem túl szoros időpontok sem 100 százalékig garantáltak. A Serengeti-Mara rendszerében az utóbbi száz évből hetvenben kevesebb eső esett, mint az átlagos 750 milliméter, az egyes területeken aránytalanul elosztva, trópusi záporeső formájában.
* fénykép oroszlánokról - a Talek környéki oroszlánoknak Gróf Széchenyi Zsigmond "Csui" című könyvében külön fejezetet szentel

Megjegyzés: A személyes tapasztalatom szerint a fenti száraz és esős időszakok váltakozása inkább a tanzániai Serengeti részekre lehet igaz. A fennsíknak és a környező magasabb hegyeknek köszönhetően kenyai Masai-Mara részén száraz időszaknak megjelölt január február időszak is lehet a nagy meglepetések időszaka, ha valaki arra gondol, hogy akkor nem eshet az eső. Voltunk február elején a Masai Mara központi részének számító Talek* körzetben úgy, hogy három nap alatt a környező folyó öt métert emelkedett és az eső szinte fizikai fájdalmat okozott, ahogy a bőrünket érte. Amikor az ítéletidőt akarom elképzelni, csak ezt az epizódot kell felidéznem. A felhőszakadás azzal párosult, hogy végleg elvághatott volna minket a külvilágtól és így, az előre tervezett utam végleg felborulhatott, hiszen kiszámíthatatlan ideig az eső és a járhatatlan utak fogságába kerültünk volna. Talán ami még rosszabb, egy reggel arra ébredhettünk volna, hogy a korábban magas és meredek partnak számító helyen felállított táborunkba egy reggel beúszik a folyó minden hordaléka vagy egy krokodilus. A szorongásom a víz folyamatos emelkedésével arányosan nőtt, míg végül menekülőre fogtuk a dolgot. A korábbi idevezető három órás utat összesen 16 óra alatt tettük meg, folyamatosan a sárban és vízben tocsogva, autót tologatva és olyan hidakon átkelve, amelyeken a víz már a küszöbszintig ért és valószínű mi lehettünk az utolsók, akik élve átevickéltünk rajtuk. A pusztítás nyomait később visszatérve magam is láthattam, hiszen a víz által elsodort hidak helyére újakat építettek. A tövestől kicsavart és elsodort fákat tüzelőnek elhordták, s mint örök mementó csak a gyökereiket hagyták meg a madaraknak biztos fészkelő helyül. A másik száraz időszaknak leírt időszakban - júniusban ott járva- szinte minden nap esett egy kisebb eső. Főként este és éjszaka , amely arra volt jó , hogy az amúgy is hűvös levegőt még nyirkosabbnak érezzük és az utakat ideig-óráig járhatatlanná tegye. A később kisütő nap melege pár óra alatt felszárította még nyomait is az esőnek, így az utak olyan szárazzá váltak minden mint azelőtt. Az itt élő lakosság természetesen foglalkozik állattenyésztéssel, amelyet a kormányok igyekeznek a nemzeti parkokon belül az őshonos állatok számára elviselhető mértékűvé korlátozni. Több-kevesebb sikerrel, hiszen a vadőrök egy része vagy a helybeliek közül kerül ki, vagy azokon a településeken élnek, ahol azokkal mindennapi kapcsolatba kell, hogy kerüljenek. Így, minden esetben fennáll annak a veszélye, hogy elnézőbbek lesznek a lakosság kisebb-nagyobb turpisságai felett, amely olykor az ott élő állatok és növények számára végzetes is lehet. Az, hogy ez miből állhat, elég talán arra gondolni, amikor a maszáj pásztorok az állataiknak új legelőket keresve a park területére messze behatolnak és ott a kecskék és tehenek szinte tövig mindent lerágnak, nem hagyva maguk után semmit. A falusiak a meglévő gyér, ligetes erdőket tüzelőnek elhordva a lehetőségét is megvonják azoktól az állatoktól, amelyek búvó vagy költőhelyként, illetve élelemként ezeket felkereshetnék.

---

---

A kelet-afrikai vagy fehérszakállú gnúk (Connochaetes taurinus albojubatus) a legnagyobb, megközelítőleg 1,5 millió darabszámban képviseltetik magukat. A gnúk súlya 200 kg . A torkukat fedő hosszú, sörényszerű szőrzet világos, sárgás fehéres színű. Az idősebb állatok teste a hátukon és a faruknál szintén ezüstös világos színű. Futásuk során, akár az 50-60 km-es sebességet is elérhetik, amelyet hosszú ideig tudnak tartani. Az észak és kelet Afrikában élő gnú populáció száma ugrásszerűen nőtt az 1958-as becslés óta, mely mindössze 100 ezerre tette a területen élő gnúk számát. A repülőgépről végzett "népszámlálást" Bernhard Grzimek és fia Michael hajtotta végre. Az alacsony szám az akkoriban dúló marhavésznek köszönhető, mely Afrika nagy részének állatállományát megtizedelte. Napjaikban a gnúk száma megállapodni látszik 1,3 -1,5 millió között , ezzel jól mutatva a természetes önszabályozás szerepét. Az egyensúlyi helyzet beállása jelzi, hogy a rendelkezésre álló élelem megfelel a populáció mennyiségi igényeinek. Az afrikai növényevők a ligetes szavanna különböző magasságaiban keresnek táplálékot, gyönyörű példáját adva az alkalmazkodás leglátványosabb megjelenésének. A zsiráfok számukra elérhető fák lomkoronáitól a bokrok legfelső szintjéig mindent megkóstolnak. A többi állat számára emészthetetlen magas, száraz füveket a zebrák szívesen legelészik, míg a lerágott felső szárak alatt kisarjadó rövidebb hajtások a gnúk fő tápláléka. A legkisebb sarjak az antilopfélék fő csemegéi. Az így kialakult érzékeny rendszer révén, az egymást követő állatcsordák folyamatos ellátását biztosítja és következményeként, egy-egy túllegelt terület elhagyására ösztönzi, a nagyobb növényevőket. Ha el kell döntenünk, hogy ennek a képzeletbeli utazásunknak, melyik az ideális időpont arra, hogy belépjünk a gnúk vándorlásának végtelen körébe, talán a január és február hónapokra esik a választás. Ebben az időszakban ugyanis három-négy héten belül születik meg az a 3-400 ezer borjú, melyek a párzás után nyolc és fél hónappal látnak napvilágot. A borjak a gnú az élőhelyének legdélibb részén, a Ngorongoro fennsík és az Olduvai Gorge füves pusztáin születnek meg. Ezen a területen - melyet az emberiség bölcsőjének neveznek - a kutatók korábban számos fosszíliát találtak, ezek között sok olyat, melyek azt bizonyítják, hogy a gnú több mint egy millió éve változatlan formában él a Serengeti szavannáin. A gnú ellési időszaka remek alkalmat biztosít a ragadozók számára. Keresztül autózva a szavannán egy-egy alkalommal több száz hiénával és tucatnyi oroszlánnal is találkozhatunk. Úgy tűnhet, hogy a gnúk mintegy szívességet tesznek a ragadozóknak azzal, hogy ilyen rövid időszak alatt hozzák a világra az utódaikat. Valójában, a rövid, de intenzív ellési időszak azt eredményezi, hogy a ragadozók hamar jóllakottá válnak, így összességében kevesebb fiatal gnú pusztul el, mint egy esetleges hosszabb szülési periódusban és a ragadozók kisebb hatást gyakorolnak a gnú-populációra. A januári - februári ellési időszakon kívül született gnú borjak nagyobb valószínűséggel pusztulnak el. Elmondható, hogy bármilyen születést látni csodálatos, de a gnú születésének megfigyelése szinte hihetetlen élmény. Az újszülött gnú rendkívül gyorsan, két-három percen belül lábra áll, öt perces korában pedig képes együtt vonulni társaival és lehagyni akár egy nőstény oroszlánt is. Ehhez képest meglepőnek tűnhet, hogy sok fiatal gnú előbb elpusztul, mielőtt elérné az első életévét. Ennek a fő oka, az elégtelentáplálkozás és a különböző betegségek, illetve járványok. Kutatási eredmények szerint az első évben elpusztult gnúk csupán egy százaléka esik ragadozók áldozatául. Számos borjú, a csapatban gyakran kitörő pánik okozta zűrzavarban sodródik el anyja mellől. Az elveszett fiatal gnúk, ilyenkor napokig kóborolnak anyjukat keresve, néhány szerencsés alkalommal visszatalálva anyjukhoz. Tény ugyanakkor, hogy a nőstény gnú nem fogad magához idegen borjút, még abban az esetben sem, ha saját kicsinyét elvesztette. Az anyjához vissza nem találó fiatal gnú aztán táplálékhiány következtében egyre inkább legyengül, így könnyű célpontot nyújtva bármelyen ragadozó számára, a sakáltól kezdve a hiénáig és oroszlánig. Márciusban a rövid száraz időszak végén a Serengeti legdélebbi részén fekvő füves szavannák elkezdenek kiszáradni, és a gnúk elkezdik, vagy ha úgy teszik, folytatják útjukat a nyugati erdős vidék felé vonulva. Az Olduvai-t övező sík területről a csapat három kis tavat a Ndutu-t , a Masek-et és a Lagarja-t céloz meg .

---

Az év ezen időszakában a gnúk legsürgetőbb szükséglete az ivóvíz és ezt a nyugati terület elegendő mennyiségben biztosít. Kicsivel később, az esőzések kezdetével a gnú csapat északnyugatra tart. Figyelmét egy pillanatra sem levéve az esőfelhők pillanatnyi helyzetéről. A szokásos évi párzási periódus ekkor a Simba és a Moru, valamint a Seronera erdős-hegyes vidékén a Viktória-tó térségében veszi kezdetét. A párzási időszak alig egy hónapja alatt, mintegy fél millió nőstény gnú termékenyül meg. A hold állása nagyban befolyásolja a gnúk párzási szokásait: a május-júniusi telihold minden alkalommal nagyban növeli az állatok "libidóját". Az egy hónapos időszak alatt a domináns hímek egymás közötti küzdelmének lehetünk tanúi. A harcok közben azonban valójában meglehetősen kevés az igazi erőszak és a sérülés. Emellett az is elmondható, hogy a hímek küzdelme vajmi keveset befolyásolja a párosodást: igazából a nőstények választják ki utódaik apját. A Serengeti nyugati részéről a csapat északnak veszi az irányt, követve az esőzéseket Kenyában a Masai-Mara vadrezervátumba A gnúk útvonalának ezen részét, több folyó is keresztezi: még a Serengetiben a Mbalangeti és a Grumeti Kenyában pedig a Mara. Az év nagy részében ezek vize viszonylag nyugodt, de hirtelen lezúduló nagy mennyiségű eső következtében vízmennyiségük felduzzadhat, és folyásuk felgyorsulhat, így komoly akadályt képezve a gnúk előtt. A folyók és a Serengeti területén található tavak sok esetben jókora rémületet keltenek a gnúk között, elsősorban azért, mert a gnú magától a víztől és a benne élő állatoktól is fél, emellett a víz közelsége sűrűbb növényzetet is jelent, mely számos ragadozót rejthet. A félelem ellenére a gnúk ösztöneiktől vezérelve minden áron egy adott irányba tartanak. Úgy tűnik hiába a víztömeg fenyegetése a természetes kiválasztódás itt is közbelép: ha ez előzetes generációk túlélték a tavakat és a folyókat, ez most sem történhet másképp . Daryl Balfour a neves Afrika-fotós írja: 2000 áprilisának egy estéjén a Masek-tó partján ülve láthattam, ahogyan több ezer gnú felbukkan a szemben levő parton . A csapat délre fordulhatott volna, mintegy két kilométeres sétával megkerülve a tavat, ehelyett azonban egyenként a tóba vetették magukat. A jól úszók körülbelül tíz perc alatt elérték a túlpartot és folytatták útjukat, míg a kevésbé sikeres gnúk utolsó példányai fél óra múlva eltűntek a tó vizében. Abban az évben aztán még egyszer alkalmam nyílt szemügyre venni az állatok átkelését, ezúttal a kenyai Mara folyó partján vártam a gnúk érkezését. Napokig figyeltem, ahogy a partra érkező állatok száma egyre nőtt. Sokszor csalódnom kellett, amikor az állatok tömege - láthatóan ok nélkül - visszafordult és a parttól távolabb gyűlt össze. De egy gondosan kiválasztott átkelési ponton keresztül végül megkezdődött az állatok átáramlása. Egy emlékezetes szeptember végi napon egyszerre két átkelésnek voltam tanúja, egyszerre több ezer gnút láthattam. Míg számos állat sikeresen átkelt a túlpartra, a többi csak akkor érkezett meg, tömegével óriási nyomást gyakorolva a parton álldogáló és az átkelést fontolgató példányokra. Sokuk rémülten rontott a vízbe, majd néhány perc után kétségbeesetten visszafordultak. Végül néhány zebracsapatot vettem észre, amint a gnúk tömege között határozottan az élre törnek. Miután szemügyre vették a folyót és ittak néhány kortyot, a zebrák a vízbe vetették magukat, majd rövidesen már a túlparton álldogáltak. A gnúk tömege először tanácstalanul szemlélte, majd - miután egyik társuk a vízbe ugrott - tömegesen követték a példát. Az állatok sokszor egymásra ugorva próbáltak eljutni a túlpartra, fél órán keresztül szinte elborítva a folyó felszínét. Alan Root a vándorlást megörökítő "A gnú éve" című dokumentumfilmjében egy ,a Lagarja tavon történő hasonló átkelést vett filmre . Amikor a csapat nagyobb része kievickélt a vízből, a kicsinyüket nem találó tehenek megállnak és visszaúsznak egészen a tó túlpartjáig. A film tanúsága szerint ez így ment folyamatosan, egészen hét napon keresztül, amikor is a nőstények kénytelenek voltak továbbvonulni a csapat végével. A vándorlás kétségtelenül leglátványosabb és legtöbbet idézett helyének, egy-egy átkelési pontot igen nehéz nagy biztonsággal előre megjósolni, legtöbbször egy nyugodt vizű partszakaszt választanak, ahol túlparton nincsen ragadozókat rejtő növényzet, néha azonban olyan helyet, ahol öngyilkossággal felér megkísérelni az átkelést. Néhány meghatározott gázló nagyobb számú gnú érdeklődését kelti fel. Ennek oka lehet, hogy ezek nagyobb távolságokból láthatók és az érkező csapatok észlelik a vízen átvergődő vagy a már a túlparton legelésző társaikat. Minden évben több ezer gnú leli halálát a folyókon és tavakon történő átkelés közben. Úgy tűnhet, hogy ez a több ezres szám nagy csapást jelent a gnú populációra nézve, azonban ez eltörpül az évente születő több százezres gnú mellett. Az átkelések során érezhető a pánikhangulat, mely különböző megfigyelők szerint is több életet követel, mint a krokodilok vagy a túlparton várakozó ragadozók. Az elpusztult állatok mellett sok gnú törött lábbal "ússza meg" a folyókon történő átkelést. A kenyai Masai-Mara Game Reserve területén szárazévszaknak számító július középe után megérkeznek a gnúk és a zebrák vándorló csordái a tanzániai határ másik oldaláról, és mintegy két hónapig maradnak. Mivel Kenyában a június esős és a levegő lehűl, elegendő friss zöld fű áll a rendelkezésükre, amellyel ilyen hosszú ideig ilyen nagy mennyiségű állatot élelmezni lehet . A látszólag céltalan vándorlás egyik figyelemre méltó vonása az, ahogyan az állatok megérzik a mégoly nagy távolságban fekvő legelésre alkalmas terület helyét. A sok százezer éves törzsfejlődés eredményeként a gnú képes nagy távolságokat nem csak gyorsan, hanem "gazdaságosan" is megtenni. A gnú élete az idő minél jobb kihasználására, optimalizálódott. Az állatok képesek menet közben is párzani, az újszülöttek pedig - amint ezt korábban láttuk - percek alatt alkalmazkodnak a körülményekhez. Bár a vándorlás fő mozgatórugója a zöld területek és ivóvíz keresése, fontos szerepe van a ragadozókkal szembeni harcnak is. A folyamatosan mozgásban levő csapatok az egyes "helyhez kötött" ragadozók, csak ideig óráig kötik, hiszen nem csak ,hogy saját territóriumukat nem hagyhatják védetlenül, de riválisaik területére sem léphetnek be büntetlenül. Ezen túl a ragadozók kicsinyei nagymértékben függnek anyjuktól, aki ezért nem távolodhat el tőlük messzire. A kör bezárul. Október végén, amikor a rövid esős évszak beköszöntésével újra kizöldül a Serengeti szavannája, a gnú csapatok újra délre fordulva felkerekednek, és a visszatérnek a tanzániai nyílt füves szavannákra.

---

*fénykép - krokodilportré

---

^^^ vissza alap tetejére ^^^	kapcsolodó oldalak:	http://www.absoluteafrica.com/migration.lasso
		http://safari.go2africa.com/africa-features/wildebeest-migration.asp
		http://www.africageographic.com/
		http://www.geo.de/GEO/natur/tierwelt/56612.html#utm_source=video-sitemap&utm_medium=rssfeed&utm_campaign=alle-videos

Felhasznált irodalom : AFRICA ENVIRONMENT & WILDLIFE 2001/V. A fenti írás rövidített változata a Vadon című újság 2002 /1 számában jelent meg.