“Drágám, tudnál… tudnál hozni egy pohár… egy pohár vizet”?

Anya már régóta ebben a nyomorúságos állapotban van. Alig tudja a szavakat kipréselni magából. Hozzászoktam lassan, hiszen elért abba az állapotba, amit az orvosok csak úgy hívnak: “végső fázis”. Kezdem elveszteni az irányítást, egyáltalán nem akarok erre gondolni. Észrevettem, hogy az utóbbi napokban egyre csak romlott az állapota, a betegsége pedig az egész családra hatással van.

“Persze anya, nem probléma”.

Kifordultam a fürdőszobába a poharával. Ahogy kiléptem az ajtaján a köhögésétől és nyögéseitől zengett az egész ház. Minden egyes köhögésnél hallatszott az az iszonyatos fájdalom, ami átjárta a testét. A doktorok megteszik, amik tőlük telik, de… tudom mi vár ránk… és tudom mit kell tennem. Már terveztem egy ideje, de egyszerűen nem bírom tovább nézni a szenvedését…

Egy kis üvegcsét vettem magamhoz, amit a zsebembe tartogattam már egy ideje. Anyáé volt, fájdalomcsillapítók. Nem emlékszek már a nevükre, valami kibogozhatatlan orvosi firka van rajtuk. Amit mégis tudok, hogy mi a hatása.nagy mennyiségben, Halálos. Csendes, nyugodt, fájdalommentes halál, ahogy mindig is akarta.

Megtöltöm a poharat vízzel és beledobom a gyógyszereket. Hezitálok egy kis ideig, felmérve a következményeit a tetteimnek, de anyára gondolok. Óriási fájdalmai vannak… és nincs esély a felépülésre. Semmi sem vár a jövőben csak fájdalom és szenvedés… meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a gyötrődését….

Mély levegőt leszek, majd könnyekkel a szememben iszom ki az utolsó cseppig a pohara