Erős fémes szag üti meg az orromat, ahogy próbálom kinyitni a szemeimet.

“Ne, ne, ne! Miért nem marad abba? Nem bírom még egyszer elviselni” – óvatosan körülnézek a szobában, pontosan tudva, hogy mit fogok látni.

A kicsi alagsori szoba beton falain vér nyomai éktelenkednek. Törött bútordarabok hevernek szanaszét a padlón. Megpróbálok nem ránézni arra a véres, meggyötört lényre, amely a lábaimnál hever, de nem tudom levenni róla a szemeim. Gyönyörű, holtnak tűnő zöld szemei megigézve tekintenek rám, megváltásért könyörögve. Testét mintha valami fenevad tépte volna szét, felismerhetetlenségig szétmarcangolva. Elviselhetetlen fájdalom járja át a testem, ahogy a fegyverért nyúlok, amely néhány méterre tőlem hever a padlón. Fejemhez emelem, és meghúzom a ravaszt. Béke.

Erős fémes szag üti meg az orromat, ahogy próbálom kinyitni a szemeimet.

(vannak történetek, amik sok helyet hagynak a képzeletnek. ez is egy ilyen.)