Oh kedves violám, hogy kezdjem el szómat,
Hozzád én édesem, méltó panaszimat,
Miképpen terjesszem elődbe kínomat,
Hogy meg ne bántsalak, s értsed fájdalmimat.

Benned csak egyedől nyugodott meg szívem,
Nálad nélkűl soha nem volt semmi kedvem,
Hogy változtál így meg, mért gyűlölsz így engem,
Mért nem jut eszedbe az én nagy hűségem.

Mióta szívemet, tudod, néked adtam,
Az igaz hűségbe soha nem hibáztam,
Csak gondolattal is, s ellened nem jártam,
De mégis meguntál, jaj, mire jutottam!

 Nem félsz-e Istentől sokszori hitedért,
Melyet hogy meg szegtél mások szerelméért,
Bizonyos hogy útálsz most egy személyeért,
Hitvesed halálát óhajtod kedvéért.

 Micsoda okokbúl méltóbb szerelmedre,
Kincse vagy személye hatott-é szívedre,
Nemzete s erkölcse kötelez-e erre,
Hogy így én személyem jutott gyűlölségre?

 Semmibe különbnek nem tartom magamnál,
Sőt az én hűségem böcsössebb aranynál,
Melyet, tudom, nem lelsz édes szívem annál,
Mert bizony kedvessebb más ottan náladnál.

Tudom hogy éretted, s az te szerelmedért
Meg nem veti bizony nem cseríli másért,
Hidd el, ha nem szólok is, szívembe leszen,
Az igaz ítílőt én bíróul teszem.

 Vajon mért haragutt az havazás közbe,
Gondolod, nem tudom, hogy akkor szívedbe
Szomorú hír jutott, mikor egy szegletbe
Csókoltad, mit mondál, nincsen mentség ebbe.

 Mert immár sajdítván, hogy hozzá hajlottál,
Mindenkor vigyáztam, akárholott voltál,
Tudtam, bizony, tudtam, akármit mondottál,
Nehezen szenvedtem, hogy úgy megútáltál.
 
Egyet sem szólottam, csak sok sóhajtással,
Fogyattam éltemet titkos könyvhullással,
Nem akartam őtet megbántani azzal,
Mert úgy tetszett, hogy volt hozzám barátsággal.

 Az szégyen is engem tartóztatott, hidd el,
Mert voltam te hozzád, édesem, hűséggel,
Hogy nem kellek immár hű szeretetemmel,
E volt a hálája, megfizettél ezzel.
 
Minden szavaimat, én édes violám,
Visszamagyarázod, nem is nézhetsz reám,
Ok nélkűl gyűlölsz így, egyetlenegy rózsám,
Méltó-e miatta, hogy haragudjál rám.

 Mikor panaszképpen mondottad előttem,
Hogy neheztel reád, nem tudod mért, véltem,
Ott halok meg mindjárt, de mégis eltűrtem,
Mért nyomod a lábát, csak nem azt feleltem.

Az kályhás kemence eleget hallhatott,
Ott mulattál véle, s tartottál tanácsot,
Gondoltad, én látván, csalod ez bolondot,
Vajh, ki gyakran sok szód az lelkemig hatott.

Oh ki lehet vajon ilyen boldogtalan,
Mint én oly megvetett, igen gyámoltalan,
Várom halálomot reám minduntalan,
Mint hogy már szót attál ő is várja talám.

 Ítílje meg minden az én kínjaimat,
Nem orvosolhatni az én fájdalmimat,
Könyvezve ohajtom ily megunásimat,
Holtomig siratom megvetett voltomat.

Elég nagy gyötrelem az szomorú szívnek,
Állhatatlanságát ha szenvedi egynek,
Hát hogy bírhatnám el terhét e kettőnek,
Ki számlálhatná meg sebeit szívemnek.

De talám ő mégis igaz lészen hozzám,
Nem hiszi el szódat, meg nem hajol talám,
Mert egy kemény szavát egyszer hozzád hallám,
Jó barátságomért nem ás vermet alám.

Talán nem úgy, mint te előttem játszottál,
És hogy nem gyanakszom, azért gondolkodtál,
De több volt tréfánál az csók s az mit súgtál,
Azért vigyáztam rád, olykor mit mondottál.

Hol szíved, hol lelked volt, hallottom, neve,
Ígírted hittel is, hogy vagy igaz híve,
Ha meghalok, holtom után, ha lesz kedve,
Övé lész, és várod, halálom ne késne.

Csak magamba tartom holtig gyötrelmimet,
Versekkel enyhítem keserűségemet,
Kinek terjeszthetném eleibe sebemet,
Nincs, csak sírván nézem írott verseimet.

De méltán Istentől félhetnél, édesem,
Mert esküvésedet megszegted sok ízben,
Bizony megtekinti még az én ínségem,
Mert előtte nyilván van az én hűségem.

Nem is panaszolom ezeket senkinek,
Csak néki egyedül, mert tudom mindennek
Ő legjobb orvosa, úgy én bús szívemnek,
Lesz oltalmazója elhagyott igyemnek.

Ő lesz hálálója hű szeretetemnek,
Noha okom s módom lött volna, de ennek
Kötele nem szakadt el, és hűségemnek
Ő lesz fizetője, s pajzsa éltemnek.

Nem ezt érdemlettem volna tőled szívem,
Ha bűntűl nem féltél azért semmiképen,
Ne vött volna erre akár csak a szégyen,
Kínom enyhítője már az Isten légyen.

Oh én boldogtalan, jaj, mire jutottam,
Sok könnyhullatásim miatt elbágyadtam,
Számlálván sok búmot épen ellankadtam,
Az szomorúságnak rabul adattattam.

Nem szárad meg szemem a könnyhullatástul,
Szívem bennem elholt a sok sóhajtástul,
Erőm elszakadott a fohászkodástul,
Már búcsúmot vettem minden vigaságtul.

 Ki miatt bús szívem dobog és bennem vér,
Mint halálra váltba megváltozott az vér,
Sok kínjaim miatt megindul az sok ér,
Véghetetlen sok gond én bús szívemhez fér.

Sokfelé fordítom szomorú elmémet,
Hogy vígasztalhatnám elbágyadt szívemet,
Találnék oly írat, mellyel sebeimet
Kötözném, enyhetvén az én gyötrelmimet.

Vetem szemeimet kerti virágokra,
Tavasszal zöldellő árnyékos ágakra,
Szép folyó vizekre, csorgó patakokra,
De az is nem használ, minden fordul búra.

Ez világi pompát könyves szemmel nézem,
Tündöklő szép voltát noha én szemlélem,
De semmi örömem nincsen abba nékem,
Semmi vígasztalást nem lelhet bús szívem.

Ha kezembe veszem szokott muzsikámot,
Reménlem, enyhítem azzal az én búmot,
És vígasztalásomra kezdvén nótámot,
Indítja a helyet könnyhullatásimot.

Az miből másoknak lehet vigassága,
Abbul nő szívemnek nagy szomorúsága,
Sohonnon nem lehet annak orvossága,
Mert már el burított az bánat soksága.

Oh, jaj, mely keserves szomorú szívemnek,
Hogy nincsen szánója keserves igyemnek,
Ki-ki vígan élvén az maga kedvének
Kedvez, szaporítván kínját sebeimnek.

Ha szánnak is néha kevessé barátim,
Hamar elfelejtik, hogy az én kínjaim
Meg nem csendesülnek, ki miatt fájdalmim
Inkább nevekednek, s áradnak könyveim.

Szokatlant megszokni, jaj, mi nehéz nékem,
Óránkint gyötrődik emiatt bús lelkem,
Sem éjjel, sem nappal nincsen könnyebbségem,
Sőt kegyetlenkedvén nőttön nő ínségem.

Oh, vajha az Isten meghallgatná szómot,
Ne késnék, de hozná el boldog órámot,
Bizony vígan várom én kimulásomot,
Mert tudom, elveszem tőle örök jómot.

(1662-1708)

Petrőczi Kata Szidónia Pekri Lőrincnek, a magyarózdi kastély építtetőjének a felesége volt, aki többek között ebben a  kastélyban írta első verseit.  Petrőczi Kata Szidónia az első számontartott magyar költőnő.  Minthogy a nőknek mindig volt annyi örülni- vagy keseregnivalójuk, mint a férfiaknak, nyíltan vagy titokban ugyanúgy kifejezték érzelmeiket, mint az apák, férjek, fivérek és fiak. Tehát, ha egy nő megtanult írni és olvasni, megvolt arra is a lehetősége, hogy akárcsak a költői önkifejezésre hajlamos férfiak, ő is versben fejezze ki, ami kikívánkozott belőle. És általában a bánat hamarabb igényel költeményt, mint az öröm. Hiszen ha megfogalmazzuk szomorúságunkat, már ez is némiképp vigasztalásul szolgál. Bizonyosra vehetjük, hogy írástudó középkori apácák és művelt reneszánsz hölgyek titokban vagy magánkörük számára írtak azelőtt is magyar verset. (Kétséges például, hogy Szent Katalin verses legendájának ama Sövényházi Márta csupán a másolója volt-e, vagy a latin forrás alapján ő maga írta-e... Én hajlamos vagyok ezt a hajdani apácát tekinteni az első magyar költőnőnek.) De csak a XVII. század második felében ismerünk olyan asszonyokat, akikről hitelesen tudjuk, hogy verseket írtak. Petrőczi Kata Szidónia korában, sőt előbb is mint ő, Rákóczi Erzsébetnek és Esterházy Magdolnának fennmaradt egy-egy költeménye. És akitől csak egy maradt meg, arról bizonyosnak tekinthetjük, hogy többet is írt. Ami közös bennük és közös Petrőczi Kata Szidóniával - aki igazi ihletett poétaasszony volt, és sokkal szebb verseket írt, mint asszony sorstársai -, az a közös asszonyi bánat, hogy tudniillik a férjük hűtlen, csapodár férfi. De hiszen a férfiak évezredek óta szakadatlan szerelmi lírájának is alighanem a leggyakoribb témája a bánkódás a szeretett nő hűtlensége vagy közömbössége miatt. A boldog szerelemnek ritka a jó költészete, a kesergő szerelem azonban korszerű minden társadalmi formában. Ez a téma sohasem avulhat el. Amíg lesz csapodár férfi - és ennek még igen nagy perspektívája van az eljövendő évezredekre is -, Petrőczi Kata Szidónia ugyanúgy aktuális költőnő marad, ahogy Catullus időszerűsége is biztosított, amíg csalfa nő leszen e földi világban.

S minthogy ez az oly gyakran szomorúságra kényszerült néhai Pekry Lőrincné nemcsak szokatlanul műveltebb volt, mint korabeli asszonytársainak nagy része, hanem jó formaérzékű, a költészet szakmai dolgaihoz is értő, érzelmeit élményadóan megfogalmazni tudó igazi költő volt, mégiscsak őt kell első hivatásbeli költőnőnknek tekintenünk, és az előzőket sajnálatra méltó, de mégiscsak dilettáns úrasszonyoknak. (Ez persze megint nem vonatkozik Sövényházi Mártára - ha valóban ő írta a Katalin-legendát, akkor ő az első, mert aki azt írta, valódi költő volt.)

Petrőczi István báró gazdag és tekintélyes főúr volt, sógora Thököly Istvánnak, a későbbi kurucvezér apjának. Mindketten odatartoztak a Wesselény Ferenc nádor köré csoportosuló földesurak köréhez, akiknek mozgalomig sem jutó politikai tervezgetéseit a bécsi, nemzeteket igázó hatalom Wesselényi-összeesküvésnek nevezett el (már Wesselényi halála után), és vérbe fojtott, mielőtt valamit is próbáltak volna. Petrőcziék Trencsén megyei várát ostrommal bevették, a várúr és családja Lengyelországba menekült. Ott Petrőczi egy ideig a bujdosók vezére, s minthogy felesége korán meghalt, kislánya baráti családnál nevelkedett a hontalanságban. Később a fiatal Thököly Imre vezérletével fellángol az első kuruc szabadságharc. A tizennyolc éves Kata Szidónia ebben az időben kerül újra haza. Sokat olvas, szereti a verseket, jól ismeri Balassi és Rimay költészetét, buzgó evangélikus, elragadják azok a német könyvek, amelyeket a pietizmus szellemében írtak. Ez a pietizmus a protestantizmus akkor hirtelen népszerűvé vált német áramlata, amely a vallásosság érzelmes, nem észokokkal teologizáló, hanem szívvel átélt élményét tanítja, afféle hitbéli szentimentalizmus. Nálunk is számos híve akadt. A németül is, latinul is tudó Petrőczi Kata Szidónia leánykorában is, asszonykorában is, betegségekkel nyűglődő végső éveiben is fordít pietista hitbuzgalmi elmélkedéseket. Méghozzá igen választékos, szépen fogalmazott magyar nyelven. Csak a bánatok hiányoznak, hogy igazi költő legyen belőle. Hanem ezután bőségesen kijut számára azokból is.

Pekry Lőrinc daliás, kedves szavú és világéletében csapodár férfiú volt. Csapodár a szerelemben is, a hitbeli ügyekben is, a politikában is. Bethlen Miklós féltestvére (Bethlen anyjának második házasságából származott fia), a költőnő unokabátyjának, Thököly Imrének iskolatársa, sokáig jó barátja, harcos híve, idővel árulója. Olyan ember, akibe a nők első látásra beleszeretnek, és aki első látásra lángol fel az asszonyokért. Nagy szerelemmel kezdődik tehát a házasságuk. De Kata Szidónia maga a rendíthetetlen állhatatosság. Neki nincs több szerelme, csak Pekry Lőrinc, neki nincs más hite, csak a pietista lutheranizmus, neki nincs más meggyőződése, csak a Habsburgok ellen küzdő kuruc politika. Pekry pedig csélcsap. Felettébb hűtlen férj, vallását pillanatnyi érdekek szerint változtatja, kurucból könnyen válik labanccá, labancból kuruccá. Főtiszt volt Thökölynél, még főbb tiszt a Habsburgok seregében, annál is főbb tiszt majd Rákóczi mellett. Feleségének élete szakadatlan szomorúság: egyszerre fáj neki férje hűtlensége, árulása és hitehagyása. Mégsem tudja nem szeretni. Bánatai éppen azért oly mélységesek, mert mindig szereti az állhatatlan férfit, aki oly kedvesen szokott pillanatokra visszatérni hozzá. És amikor Pekry egy újabb pálfordulással labancból újra kuruccá válik, és Rákóczi mellé áll, akkor a császári hatalom helyette feleségét fogja el és veti börtönbe. Rákóczi csak nagy nehezen tudja kiváltani a kitűnő asszonyt, akit sokkal többre becsül, mint férjét. Rákóczi biztosít otthont a költőnőnek előbb Huszton, azután Beregszentmiklóson, ahová a sokat szenvedett asszony már betegen érkezik. De talán itt állította össze és írta le szép betűkkel mintegy ötven versből álló énekeskönyvét, szenvedéseinek verses tanúvallomásait.

Ezek az énekek mind az érzékeny asszony szenvedéseiről és szorongásairól szólnak. Bánatosan szerelmes költemények, a haza sorsán aggódó lélek félelmei, buzgó könyörgések az egek urához a bajba jutott szerettekért. Nemegyszer - Balassi példájára - odaírja, hogy melyik nóta dallamára lehet énekelni vagy inkább dúdolni. Mert hát ezek a finom, szorongásokkal teljes, vigaszra váró dalok igazán nem alkalmasak a hangos éneklésre. Mintha örökös sóhajtozás lengene a poétaasszony egész költészete fölött. Ha formavilága nem örökölte volna a Balassi-Rimay-féle reneszánsz rímjátékot, ha gondosan kiművelt nyelvezete nem vallana annyira a kor barokk ízlésére, azt kellene mondanunk, hogy a szentimentalizmus hazai előfutára.

A Rákóczi-szabadságharc bukását már nem élte meg. Negyvenhat éves volt 1708-ban, amikor meghalt. Nemsokára pedig olyan kor következett a kuruc bukás utáni Magyarországon, amelyben szinte nem is volt magyar irodalmi élet. Petrőczi Kata Szidónia versei tehát ismeretlenül lappangtak, hatásuk nem lehetett a következő nemzedékre. S amikor a XVIII. század végső negyedében a felvilágosodással újrakezdődik a magyar irodalom, senki se tudja, hogy a hajdani pietista elmélkedések fordítóasszonya verseket is írt. Kallódó énekeskönyvét csak 1860-ban találták meg. Kívül maradt tehát az élő irodalom folyamatán, holott a maga évtizedeinek legjobb magyar költője volt. Így támadt fel mint kuriózum, mint érdekes irodalmi emlék a kuruc korból. Pedig sokkal több ennél. Kár, hogy az antológiákba is legföljebb egy-két verse szokott belekerülni. Érdemes lenne egész életművét felfedezni magunknak, hiszen ez az egész költői életmű beleférne egy kis kötetkébe.

Igaz Isten ne hagyj, tűrésre erőt adj, Nyújtsad segedelmedet, Enyhéts szívem kínját, gyógyítsad fájdalmát, Ne vond meg kegyelmedet, Vedd hozzád lelkemet, szánd meg gyötrelmimet, Hadd áldjom szent nevedet!

Petrőczi Kata Szidónia összes költeménye     >>>>>