Magyarózdi hagyományok, népművészet

Magyarózdi népdalok

Magyarózdon van egy malom

Még a búza ki se hányta a fejét

Megvertek ingem azér'

Megyek az úton lefelé

Vágják az erdei utat



Magyarózdi közmondások és szólások
Az alábbi közmondások és szólások Horváth István gyűjtéséből származnak. Az író a Magyarózdi toronyalja című művében tette közzé a magyarózdi közmondásokat és szólásokat. Leírta azt is, hogy gyűjtőmunkája során ezek összegyűjtése volt a legnehezebb, hiszen ezek "nem jöttek kérdésre". Hallani csak a megfelő helyzetekben, szigorúan az adott esettel kapcsolatban lehetett. Ezért hát a gyűjtőmunka eszközei a hallgatás és a figyelem voltak, és az ilyen módon "el-elkapott" közmondásokból és szólásokból állt össze a 87 tételt tartalmazó gyűjtemény.

Horváth István biztosra vette, hogy az általa összegyüjtött anyag csak tördéke annak a nagyszámú közmondásnak, amit Magyarózdon ismernek az emberek.

Magyarózdi pontozó ( TáncFA projekt    MTA Zenetudományi Intézet 2002)

Lejátszás

"Magyarózd tánchagyományának igen karakteres, virtuóz tánca az aránylag gyors tempójú, férfiak által szólóban vagy csoportosan előadott pontozó. A változatos motívumkészletű, az ujjak állandó pattintásával kisért tánc sok gyakorlást és nagyon fejlett ritmusérzéket kíván. A jó pontozó táncosokat a közösség számon tartotta, előadásaikat mindig nagy figyelemmel kísérte. A férfiak ugyancsak egyedül vagy csoportosan adhatják elő a lassú pontozót, amelyet Magyarózdon vénesnek vagy szegényesnek neveznek. A jó szegényes táncos a zenei sorok végén igyekszik táncát a mozgásvilágba illeszkedően valamilyen tréfásan meglepő mozdulattal lezárni, így a táncot állandóan újraalkotja. A páros táncok általánosan ismert típusa a lassú és friss csárdás. A két tétel mozgáskészletében, motívumaiban igen hasonló, a két altípust elsősorban a tempó különbözteti meg." (Fügedi János a magyarózdi néptáncról)
Jakab József néptáncos

1930-ban született a Fehér megyei Magyarszentbenedeken. Tizenketten voltak testvérek, így a szűkös világban korán elszegődik dolgozni. Így kerül Magyarózdra 1941-ben, tizenegy éves süldő gyermekként. Szolgaként az istállóban az ágseprűt forgatva tanulja meg a csárdást. 16 éves legényként a magyarózdi pontozó lépéseit is mohón lesi és tanulja az öregebbektől. Tehetsége már korán megmutatkozik. Fellépésekre táncvezetőként, úgynevezett "szolnokként" megy. Bejárja Bukarest, Bálványos, Vargyas, Sepsiszentgyörgy, Marosludas és sok más tánctalálkozó helyszínét. Kiszállásaira elkíséri felesége és táncospárja, akivel 1955-ben kötött házasságot. Az 1989-es rendszerváltás után sorozatosan hívják magyarországi fellépésekre. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2000-ben a Népművészet Mestere díjjal tünteti ki. A néptánc kiváló művelőjének félévszázados hagyományteremtő és őrző munkájáért 2002-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettől EMKE-díjat kap. A sors iróniája, hogy így vált a magyarszentbenedeki származású Jakab József a magyarózdi pontozó átörökítőjévé, akinek neve ma a kis-küküllő menti tánckultúrát fémjelzi.

   Martin György néprajzkutató, táncfolklorista szerint a Maros-Küküllő vidék tánchagyománya alapján három dialektusba sorolható. A nyugati dialektusba a délnek forduló Maros völgyének, valamint az egyesült Küküllők torkolatvidékének falvai tartoznak.

A dialektus északi vagy középső részét a Marosújvár, Marosludas, Radnót és Dicsőszentmárton között fekvő Kutasfölde vagy Hegymegett néven emlegetett terület alkotja, e vidék falvai közé tartozik többek között nagyszerű táncosairól, zenészeiről és különleges táncairól ismert Magyarsülye, Magyarszentbenedek, valamint Magyarózd is. A dialektus keleti része pedig a Vízmellék, a Kis-Küküllő mintegy 70 km-es alsó völgyszakaszának falusora Balázsfalvától Balavásárig. (Forrás: Martin György: A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus. Zenetudományi Dolgozatok, 1982, 183-204.)

Pataki József és Gilyén Erzsébet
(Fügedi János felvétele)

Fügedi János: Tánciskola Magyarózdon

A cikk eredetileg megjelent: Táncművészet, 1990/12, 12-14.

Marosludastól délre, a kanyargós, rejtett Ózdpatak völgyének utolsó faluja Magyarózd. Innen köves út nem, csak 'határi' utak vezetnek tovább a Kis-Küküllő völgye felé a vízválasztó meredek dombokon át. A szinte minden oldalról dombvonulatok és erdők védte falu, föléje magasodó templomával és a pusztulófélben is a völgyet uraló kastélyával a Hegymegett, a Maros-Küküllő köze altájegységének egyik legszebb települése. Horváth István magyarózdi születésű író régészeti leletei szerint e vidéken feltehetőleg már az i.e. 8000-ben élt az őskor embere, de talált itt többek között bronzkori, szkíta, római és népvándorlás-kori tárgyakat is. A helybéli tájékozottságával és hitelességével szintén ő adta közre a falu folklórjának egy részét: hiedelmeit, népi gyógyászatát, játékait, ünnepi szokásait, meséit és népdalainak szövegét Magyarózdi toronyalja című írói falurajzában.    >>>>>

Magyari István balladaénekes

Balladaénekes

Magyarózdi asszonyok

Ballainé Bíró Erzsi és Kóródiné Ballai Erzsi népdalénkesek

Megjegyzés

A régi időkben a ruházatot (csizma, kucsma, ünneplő kendő, női ünneplő felsőruha kivételével) maguk készítették el. Bocskorbőrt is vásároltak, de ismerték a szőrös bocskort, melyet a levágott marha bőréből kezdetleges kikészítéssel, úgy, ahogy volt szőrösen szabtak és varrtak meg. A fehér posztóharisnyát hozzáértő férfiak szabták ki, s aztán mindenki a sajátját varrta meg. A saját bocskort is minden férfi maga készítette el.
A férfiak nyáron bocskorban, télen csizmában, bakancsban jártak. Viseletük a XIX. század végén: borjúszájú ingujjas ing kivarrva, gazdag hímzésű szűrmintás báránybőr mellrevaló, firizs (félderékig érő vászonkabátka, vállán keresztszemes hímzéssel kivarrva) feszes fehér harisnya kékszegős ellenzővel, szárában fekete zsinór, majdnem térig érő, alacsony, merev felálló gallérú, szürke posztóujjas kék szegővel, kerek, lapos tetejű, széles karimájú kalap, hátul lelógó fekete szalaggal, a szalag szélén sárga zsinórral, az ing kézelője fehér-szürke, gallérja felett fekete Kossuth-nyakkendő, szív alakú, kétoldalt varrott csizma.

Az asszonyok nyáron mezítláb jártak, télen csizmát viseltek. A női viselet a XIX. század végén: bő, fehér gyolcspendely, fölötte szőttes, virágmintás felakasztott fersing, piros, kék vagy fekete aljszegővel, vagy posztószoknya kék, fekete , piros lefelé futó csíkokkal, az áll alatt tenyérnyi részen kivarrt csupákos ing, a vállon, ingujj összevarrásnál ugyancsak kivarrva piros, fekete vagy szürke fonallal, s mindig csak egy színben. A minta: asztallábas, tökmagos, egybubás, kétbubás, kócsas (kulcsos) stb. száröltéssel, akasztalattal varrva. Keskeny, ráncos kötény, az áll alat hátra kötött egyszínű vagy mintás fejkendő, szív alakú, kétoldalt varrott csizma.
Ágyneműket, alsó- és felsőruhát, a férfiak részére harisnya- és ujjaposztót mind az asszonyok fonták, szőtték, fehérítették és egyes színekre festették is.

A településen napjainkig - bár elsősorban az idősebb generáció őrzik a hagyományokat. Az asszonyok viseletében, de a hímzett párnákon és terítőkön is továbbra is domináló szín a piros és a fekete.





        Aki őrzi a hagyományt...

A hagyomány őrzése a zenében és a táncban szintén a mai napig él. A magyarózdi népdalokat szívesen éneklik, nemcsak az idősebbek. Megőrzésükben és továbbadásukban kiemelkedő Panek Kati szerepe, aki gyönyörű hangján hitelesen tolmácsolja ezeket.
Panek Kati a Kolozsvári Magyar Színház színésznője, a magyarózdi születésü neves író, Horváth István unokája. Ami nekünk Sebestyén Márta és a Muzsikás, az Erdélynek Panek Kati és a Bodzafa.
Kolozsvárott születetett értelmiségi családban, melynek túlnyomó többsége írással foglalkozott. Nagyapja, Horváth István író révén tekinti magát a faluhoz tartózónak. Talán mindennél jobban tanúskodik ragaszkodásáról önvallomása: "Én nem nyaraltam Magyarózdon, én éltem Magyarózdon". Népdalénekesi pályafutása is itt kezdődött. Apró gyermekként elkíséri nagyapját a faluban végzettt gyűjtéseire, melynek során a falumonográfiához szerzett anyagot. A naponta többször hallott balladák dallama lerakódott gyermeklelkében és estére már dúdolgatta a népdalokat, élesztgetve azt az örökséget, melyet a gyönyörű hangú anyai nagyanyjától szívott magába bölcsője ringatásakor.

Kolozsváron kisdiákként a mai Báthory István líceum színpadán népdalokat, majd 1972-ben balladát énekel. Cselényi László ekkoriban ekképpen méltatja őt: .."a legfiatalabb Panek Kati énekei gyermekien meghatóak és zeneileg annyira tiszták voltak, hogy minden túlzás nélkül állíthatjuk: művészi élményt jelentett mindenki számára (Utunk-1972)

Sokat szerepel a kolozsvári magyar rádió népzenei műsorában. Hamarosan bekerül a kolozsvári "Visszhang" diákrádió jórészt egyetemi hallgatókból álló csapatába. Az események pályájának felfelé ívelésében gyorsan követik egymást. 1976-ban a bukaresti televízió magyar adásának meghívására egy hirtelen összeverbúválódott zenekarral lép fel nagy sikert aratva. Ugyanebben az esztendőben felvételt nyer a Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémiára. Édesapja halála után úgy érzi egy "fenséges adósság" nehezedik vállaira, amit csak 1985-ben sikerül törlesztenie, amikor megjelenik a Bodzafa együttessel a magyarózdi nagylemeze. Sokat énekel a Barozda együttessel is. A táncházmozgalommal bejárva Erdély különböző vidékeit. 1980-ban a kolozsvári színházhoz szerződik. Kallós Zoli bácsival, mint gyűjtővel és a táncházmozgalom tamogatójával való ismeretsége és szakmai kapcsolata mély nyomokat hagy életében. Első kislemeze 1981-ben jelenik meg a Barozda kíséretében. 1986-ban jelent meg a lemez a Bodzafa kíséretében mezőségi zenével. Népdalénekesi hivatásának azóta is lelkesen eleget tesz.

Egy, 1986-ban Panek Katiról megjelent méltatással ajánljuk a felvételeket:
"...Mert a bárki ajkán elhangozható dalt előadásával, nem mindennapi hangjával kimetszi a világmindenségből, egyedüli lehetőségnek érzem, ahogy énekli, amit tőle hallottam, ezután már másképp nem akarom hallani, elönt az igazira, a valódira való rátalálás öröme."