Fruzsina 2003 június
január, február, március, április, május (2002 szeptember, október, december)

Június 30.

Jónás Tamás:

Utolsó kérés

a parancsot ne hogy: te önmagad

hadd próbáljam még meg ezt a nyarat

ajándékot ha adni tervezel

hátha öröm, vízpart, hátha szerelem

a sötétben a már-nincsenek-is csillagok

alatt hadd várjak végtelen holnapot

ne tudjak pontosan órát és hetet

és észre se vegyem hogy pihenhetek

üzletet? semmit. nem bontok, nem kötök.

a percek csörömpölõ kisharangjai között

úgyis szédülök menekülnék minden erõmmel

nem kell megállapodás: ami kell vedd el tõlem

a parancsot ne hogy: én önmagam

akkor majd amikor én is, boldogan

szeress ahogy azt én elképzelem

lásd be: semmit nem veszíthetsz velem

egy tájat, egy estet, egy embert és jó idõt

s mondtam már: a napot is, a rákövetkezõt

még a múltat se kérem csak amit lehet

miattam mások nehogy pereskedjenek

s hadd legyen halk és -- szabad? -- a vége szép

de hát mindegy én már úgyse tiltakoznék...

(2002. április 13.)

Június 29. (Fáradt vagyok, az elmúlt hetek kikészítettek. Kialudni szeretném magamat végre. Az alábbi novella-félét csak az olvassa, aki felvállalja az érzelmeket is. Hülyeséget írok, hiszen aki eddig is olvasott, tudja, mire számíthat. Még két napig.)

Volt egy nyár

Könyvet választottam az útra, olyant, aminek gerince engedelmes, szétnyitva szépen elfekszik az ölben, nem új már, és nem lázad a kitárulkozó póz ellen, nem akarja magának szabad kezemet is, hogy lefogjam, és úgy tartsam nyitva, erővel. Engedi olvasni magát. Régi, hűséges könyv kell, meghitt társaság a vonaton. Piros ruhát vettem fel, Szent Iván éjjele elé illőt. De már nem várok tűzet, sem szeszélyes lángolást, ami akkor hagyna alább, amikor még kívánnám hevét. Halványzöld, kékesfehér lidérces pislákolás maradt csak a bejárt helyen…

*

Híreket hallgattunk. A korareggeli bemondó szavait néha elnyomta a konyhazaj. Az előző napi mosatlannak szaga lett a melegtől, bekúszott a szobába is. A nyitott ablakok éjjel sem adtak hűvöst. Az éjjel negyvenkilencszer riasztották a fővárosi mentőket. Olvadt az aszfalt, púposodtak a sínek, megnyúlt a felüljáró. Óvjuk testünket a közvetlen napsugárzástól! A hőség kevésbé viseli meg a szervezetet, ha a testet borogatjuk. Izzadtan, álmatlanul forgolódott a város, a kutyasétáltató asszonyok a szokásosnál is korábban rángatták elő kedvenceiket, vizelettócsák maradtak a járdaszegélyen, kilenc órára már felkúszott a szag a lámpaoszlopon, elérte az erkélyek nyitott ablakait. A nemesített, illattalan virágok tehetetlenül tűrték, továbbengedték a szobák belseje felé.

Ha Szent Iván napja közeleg, szerelmes zúgások, sistergő érintések, forgószél az előtérben, konyhában égető láng, az ágyra a nyár aszfaltolvasztó forróságával vetekedő vágy marad. Már az akvárium falát is eléri a reggeli sugár, még egyetlen napot halad előre, azután ugyanilyen lassan visszafelé történik az egész. A határ lehet virágon innét, vagy már régen virágon túl, ha nem akarom, észre sem veszem a változást.

Lábamra nedves törölközőket terítettem. A vékony lepedőt illemből vállig emeltem. Marquez felé nyújtott kezemet nézte, láttam a szemét. Benne volt a nyár, és minden más, amiről neki soha sem volt fogalma. Tegnap szandálos lábfejemen akadt meg így a tekintete, megfeszítettem, hosszan maradtam a mozdulatban. A szembeszomszéd a petúniáit öntözte, sípolva kapkodta a levegőt, áthallatszott hozzánk. Az éjjel egy fiúval veszekedett. Nyáron semmi sem marad titokban, a forróság kitárulkozásra késztet.

Látsszon rajtam, hogy akkor érkeztem a városból! Látsszon, hogy kimerített a hőség! A púposodó villamossínek, a melegtől táguló hidak, a megduzzadó aszfalt, a fullasztó város feketegőzös levegőjétől elkábult asszony látsszon! Lábam köré tekeredett, izzadt testemhez tapadt a ruha, nedves lábnyomaim jelezték, hogy merre mentem, a csukott ajtó, a csempén csörgő vízsugár jelezte, hogy a város mocskát bőrömről majd fekete vízerek viszik le, két lakáson át, hosszú csatornán keresztül a Dunába. Ott álltunk a víz felett, arra van az én városom, mutattam le, délre, az elalvó lángok után… Borzongj a víztől! Keresztül hajolt rajtam, hidegre állította a zuhanyt. Olyannak látott, amilyen a képen leszek. A lazán behúzott függönyök miatt mások lettek a benti fények. A szomszéd ismét túllocsolt, nézte ablakunkat, de az üvegtáblák visszaverték tekintetét. A ház előtti fa benőtt az ablakon.

Nagyon melegünk van! Látsszon rajtad, hogy fuldoklunk a nyárban! Lecsúszni akaró ingben álltam. Többször kattant a gép. Egyik kezemmel feljebb, másikkal a hasam táján markoltam a vékony anyagot, bármelyik mozdulatot megváltoztatni készen. A fotós talán a következő, már nem rögzíthető pillanattól félt: a lehulló ing nyomán támadó lehetőségtől. Tőle függött, hogy mi lesz a folytatás: hogy kiveszem-e kezéből a gépet, lassan, hogy szemébe nézve tehessem az ágyra, és megfogjam meztelen tenyerét, hagyjam közelebb lépni, nem egészen, csak be a körbe, ami a testet veszi körül, és amibe ha idegen lép, hátrálunk, mert ha mozdulatlanul maradnánk ott, akkor az biztatás lenne, kínálkozás. Könnyen, az indokoltnál hevesebben mondta: készen vagyunk! Zavartan elfordult. Egy cikkhez kellett fotó. A nyárról írta. Évszázados melegrekord dőlt meg előző nap. Olvadt az aszfalt, púposodtak a sínek, megnyúlt a felüljáró…

Szent Iván éjjelén apró tutajokat szerkesztettünk, gyertyát ragasztottunk rá, tüzet dobtunk a Dunára, vitte tőlünk messzire a víz. A gyomromban nehézség támadt, nem akartam elengedni, figyeltem, hogy milyen az, ha megint szerelem nő bennem, lassan túlterjed magamon, és akkor megérzi-e az a másik? Úsztak a tüzek, távolodó pontokká lettek. Hazamentünk.

Csomagolni kezdtem, indulást sürgető érzésekkel, mert ha el kell menni, hát legyen meg mielőbb. Minden elmúlt az éjszakával: kissé pózos, túl áhítatos érzések gomolyában benedvesedő arc, kétségbeesetett szándék a visszafordításra. A idő visszafordítására. De Szent Iván éjszakáján túl a nappalok amúgy is rövidülni kezdenek, lassan vége lesz a nyárnak. Az én nyaramnak is. Negyvenedik nyártól errefelé már egyre hosszabb lesz az árnyék.

Az utcán minden egyfelé tartott: haza. A villamoson idegenek szuszogtak nyakamba, hűvös lábszárak értek hozzám, meleg felsőtestek dőltek rám induláskor. Mielőtt elért volna az ellenőr, leszálltam, két megállóval előbb, régen nincs érvényes bérletem, potyautasa voltam annak a nyárnak. Tudtam, hogy meglátszik rajtam. Fáradtan megkapaszkodott, fejcsóválva legyintett utánam az ellenőr, és azután elgondolkodva, kézfejével törölve izzadó homlokát, tűnődött: valahonnét ismerős lehettem neki. Igen, az erkély, a túláztatott virágokkal…

Vitt a délelőtt, piacok felé, kofák tömött asztala elé. Félúton teraszos kávézók habos itala csábított. A vonat megvár. Lassítani kell, hogy égjen bele a szívbe, hogy nyomot hagyjon a körúti délelőtt, hogy egyedül vagyok, de a lobogó, könnyű ruhában, magamon érezve még az egész város melegét. Idegenek ültek a teraszokon, olvastak, néztek túl a délelőttön, túl a tömegen, vártak valakire, vagy akkor kelt fel mellőlük a másik, akinek sürgősebb volt, és a maradó az ismerős hát után bámult, később összekeverte idegen hátak látványával, de örült a tévedés ingyen kínálta illúziójának is.

Rendeltem egy kávét, hogy számban így vigyem el a város ízét. Később őszibarackot is vettem az útra. Érett asszonyok szerelmére emlékeztet, mondta a férfi, ahogy a legszebbeket válogatta, beleszagolt, szemembe nézett közben. Szalmakalapban volt, és ahogy áthajolt a pulton, hogy széthajtott táskámba tegye kimért gyümölcseit, alattomban még egyszer arcul csapott felőle a nyár enyhén sörszagú, forró lehelete.

(A szombati Népszavában jelent meg, a Szép Szó mellékletben.)

Június 28. (Felvállalni. Pál Kata naplójának részletén gondolkodom, meg egy ismerősömön, aki a múltkor elsőre meghökkentő kéréssel állt elém: hagyjam egyedül a szobámban. Nem értettem. Mert akkor ő most levetkőzik, meztelenre, mondta. Gyorsan elmagyarázta, hogy szeretne tisztán látni, már ami a saját testét illeti, és erre otthon nincsen egész alakot megmutató tükre. Kimentem. Jó tíz percre rá jött elő. Állítólag akkor értette meg, hogy neki nem is a súlyával van gondja. Mert azt is tudni kell róla, hogy mániákus fogyózó, a férje újgazdag, aki ezt-azt elvár az egyébként tenyéren hordott nejétől, például, hogy a harminc évvel azelőtti formáját hozza. Nem a nő súlyával van baj, hanem az évekkel. Jól belesulykolta a férje, a "valamikor ötvenhárom kiló voltál!" elvárást. De most is csak ötvenhat. Hiába lenne megint ötvenkettő, ha az elmúlt harminc évet semmilyen fogyókúra sem képes leszedni róla.  Tegnap kinyomtattam a blog ide illő részletét, elvittem neki. Azt mondta, legalább tíz éve nem vetkőzött le  világosban a férje előtt. Negyvenhét éves. Jó volt elképzelni, beszélni róla, hogy legközelebb majd sokkolja a férjét, a maga meztelen valóságában. De hát ha a kozmetikus láthatja? Nem hiszek az ilyen csodákban, a lámpát legközelebb is csak olvasásra kapcsolja fel. Tudom. Vakkezű férfi is van. Ezek szerint.)

Június 27. (Emi hisztizik: hol az Edda?! Azután már én is keresem, tényleg, hol is van? És leülünk a szőnyegre, válogatni kacatjainkban. Még én is hallgattam valamikor, most lassan neki is csak volt-kedvenccé lesz.

A Szép Szóban megjelenő novellához kellene egy fotó. Egy nõ áll az erkélyajtóban. Látsszon a benti fülledt homály, a kinti forróság, a vakító fény. Az is látsszon, hogy a nõ közönyös, fütyül a nyárra, csak a teste van ott. Látsszon, hogy belül mint a katlan, de kívül az iménti hideg zuhanytól borzong. Még nincs felöltözve, kezében a ruha, amit majd felvesz, miután visszalép a szobába, mert a túloldali erkélyen észreveszi az öreg bakkecskét, aki alibibõl virágot locsol, és közben bámészkodik. Ellenõr valamelyik járaton, az egyenruhája a délelõtti műszaktól szikkad. Az elégetõ külsõ körülmények hatása, és a fojtogató belsõ nyár kell. A nõ teste pedig csak határ legyen, mint a korsó fala.... Az ellentétek, és közöttük a nõ kell, meg hogy nyár van… Érted? Nem értette.

Álmában fekete, hosszú hajszálak sisteregve válnak apró, vörös kígyókká, és tekerednek, lifteznek le-fel a szobában: amíg a rejtett zugokban egy is megmarad, nincs vége a rémségek éjszakájának. Szent Iván éjjelén parázson vitt át, mezítelen talpának apró megégett pontjait gyógyítottam. Nem hitt eléggé. De nincs is bűbáj, csak alig ismert magyarázat. A megfelelő hőfokon a talp és a parázs közt vékony gőz, pára keletkezik, ami elég ahhoz, hogy szigeteljen… Öregszünk, egy-egy illúzióval kevesebb marad. Meghalunk, az lesz az utolsó csalódás. Falak, azok a falak! Ez már az Edda, Emi mosolyog, figyelem.

Hallgattuk kicsit. A pillanat szépsége számít. Lehet, én már kidobnám, de mivel Emi maga miatt őrzi, így nekem is megmarad. Mentegetődznöm sem kell, hogy a múltban jártam. Csak a gyerek miatt…)

Június 25-26. (Egész nap hevertünk, enni se volt kedvünk, nem is nagyon volt mit. "Ez az élet eladó", írta a falon, órákig azt néztem. Valaki rúzzsal, mámorban hagyta nyomát órányi boldogságának. A feliraton látszott, hogy az utolsó betűknél a rúzs már tövig kopott, és az "ó"-n a vessző csak karcolás lett, színtelen hasítás a fehér festésben. A három másodpercre rá csapódó ajtó is benne látszik…

Hallgattam a város hangjait, aludni nem mertem, nem akartam, nem lehetett. Hazamenet, csomagomba csempészve találtam az akkor kiadott cd-t: élelmes emberek kitalálták sokunk vágyának illúziókeltő eszközét… a hangokat elvihettem haza. Sziréna, motorhangok, a Francia-intézet tűzijátékának ropogása. Nagy tévedés, hogy vigasz.

Ülök a tónál, csigák, hínár, sulyom, tavirózsa… egyre kevesebb a víz, egyre sűrűbb a zöld. Még bírja a tó, az egyensúly még rendben, de hamarosan elkezd bűzleni, nyúlós lesz, nyálkás, rothadó, mocsárszagú, barnás lesz a mostani zöldje, és egy menedékkel kevesebb marad, a madarak is új helyet keresnek inni. Én is, új helyet.) 

Június 24. (A mai nap az év leghosszabb napja, több szempontból is. Szent Iván… a novella megírva, vagyis a mára szánt szöveg. Most nem, de hamarosan ide is felrakom. Másért is hosszú ez nap. Teljesen analfabéta létemre, igaz, már a belehülyülés határán, de megoldottam a fotó-ügyet. Ja, és tegnap vettem egy gépet, megér egy mesét a gép is, de a körülmények főleg. A legeslegelső kép pedig íme, teljesen véletlenül, most fél órája készült. Sokkal könnyebb lett volna egy mestert hívni, de akkor hol lenne a sikerélmény? Mert társammal a naplózásban - a számítógépre értem -, sok-sok gond volt. Frissítés, telepítés, aztán meg eszében nem volt összedolgozni a fotómasinával… Most már egy normális szó sem jön ki belőlem.)

Június 23. (A lehető legrosszabbkor jött egy sürgős, lemondhatatlan munka: vasárnap is írni kellett, hogy ma estig kész legyen. Nos, tizenöt, leghangosabb korszakát élő kölyökkel a házban elég nehéz összpontosítani. És akkor itt jön témába, hogy egy több gyerekes anyának nem kell feltétlenül belehülyülni a nagy családba, és ha jó szervezőképességeket fejlesztett ki benne az élet, vagy a kényszer, akkor nincs baj. Nem is volt. Emília átvette a felügyelő, kiszolgáló szerepet, és a gyerekvendégség zavartalanul lefolyt, túlságosan aktív részvételem nélkül is.  Sőt, mindenkinek így volt jobb. Emília koránál fogva sokkal kevesebb aggodalmaskodással, sokkal több engedékenységgel viszonyult hozzájuk, és így az én idegeim, de a gyerekek hangulata is ép maradt. Fanni nagyon elégedett volt, ma is az, és ez a fő. Persze, azért nem teljesen nélkülem zajlott, amikor a nagyok jöttek az unokákkal, velük voltam. Tündének fülébe jutott háziasszonyi, azaz gazdasszonyi életére való célzásom, amit a Fruzsinára írtam, június 6-án, és kérdésemre, hogy mi újság nála, azt felelte, le se véve a szemüveget, hogy mi lenne, megfejt, kiganézott, dobott a marháknak. Aztán nem tárgyalt velem tovább. Ez van, ha a faluból is beleolvasnak a naplóba. Szerencse, nem gyakran teszi olyan, aki nem érti a lényeget. Tünde pukkadós, de majd elmúlik.)

Június 22. (Ma van Fanni kilencedik szülinapja. Őszibarack jut eszembe róla, meg sárgabarack, boldog napok. Hihetetlenül tisztán, fényesen, szellősen, szinte álomszerű képekben maradt meg bennem az a nyár. Utólag tudom felfogni, hogy milyen szerencsések voltunk. Háborúk, sorozások, sok rossz se tudott bennünket agyonnyomni, mert egyrészt a gyerekek dolgai voltak az elsők, kevés hely maradt üres aggodalmaskodásokra, a gondokkal már csak akkor foglalkoztunk, amikor rajtunk is voltak, nem pedig előre, félve, rettegve, hogy hátha minket is elér a baj… Másrészt viszont annyi boldogság jött a gyerekek által, hogy szinte elringtunk benne.

Akkorra lett meg a külön birodalmunk, a saját házunk, a kert, tehát a keret készen állt, rajtunk múlott a belakás. Akkorra oldódtak meg azok a házastársi gondok, amik ha nem zavarnak szét egy párt, már épphogy az összetartó kapcsokká lesznek. Akkorra nőtt be a fejünk lágya, hogy mi is a fontos számunkra. Akkorra már lassítottunk kicsit a fiatalkori hévből, sokkal nagyobb becse lett a nyugis dogoknak. Egész délutánok múltak el azzal, hogy a gyerekek zsibogásában ültünk, a különböző koruk különböző témákat hozott elő, összekeveredett Fanni hasfájása a nagyok ébredező lányságával, egy-egy ügyre persze nem jutott túl sok idő, így nem kapott túl nagy hangsúlyt se, megoldódott, szinte észrevétlen.

No persze, idill ide, idill oda, voltak ott álmatlan éjszakák is, bőven. Mert Fanni egy évig nem aludt éjjel, és egy évig szinte a lelkem ölte azzal, hogy a hosszú kínlódások után, amikor óvatosan letettem aludni, és a kimerültség határán már régen túl, elvánszorogtam, hogy na, most megiszom az életmentő kávémat - mire az illat az orrához ért, már visított, mint a malacok. Fiatal anyaként még kiborultam ilyenkor, bár testvérei angyalok voltak ezen a téren, de vele már egyáltalán nem. Fannit csípőmre fogva öntöttem ki a kávét, és ha szerencsém volt, valaki azért átvette tőlem. Azokban az években még átjáróház voltunk, gyerekek ide, gyereke oda, éjfél után is bevágódhattak hozzánk az ismerősök. Négy-öt éve ez nagyon megváltozott, talán a kor, talán a csömör hozta: ha idő van rá, sokáig elvagyunk magunkban is, és nem hiányzik a nyüzsgés. Szóval, ma ünnep van itt..)
 

Június 21. (Iván tegnapi témája a kenyér vége… jutott is róla eszembe minden. Gyerekként én jártam a pékhez, akkor is hajnali ébredő voltam, sokszor már háromnegyed ötkor elindultam. Vérszegény, örökké szédelgősként gyakran rosszul lettem, amikor a kisülő kenyérre vártunk. A gangról egyenest abba a helyiségbe mentünk, ahol a kemence szája is volt, ahol rakták be, szedték ki a kenyereket. Balról a mennyezetig zsákokban állt a liszt, jobbról egy ajtó nyílott a dagasztóba. Mindig fülledt volt a levegő, kenyérillatú, és lebegő liszttel telített. Ha sokáig kellett állni, először csak hidegem lett, aztán izzadni kezdtem, majd elfeketedett előttem minden. Volt, hogy kimentem, de nem mindig, inkább maradtam a zsákok tövében, talán akkor kezdtem tanulni a kívülről figyelését magamnak. Tudtam, hogy holtfehér vagyok, és azt is, hogy csak ki kell várni, pánik nélkül, és hamarosan felszakadozik a fekete köd. Néha felfigyelt rám valaki, és kivezetett. De nem akartam elveszíteni a sort.

Jó volt menni haza, az ébredező faluban, forró kenyérrel a kosaramban. A vége, a rücskös része apám, és az én kedvencem is volt. Apám örökké a kenyeret rágcsálta, hanyatt feküdt az ágyon, felhúzott térdeinek támasztott könyvvel, a morzsa nyakába hullott, az ágyba aztán, anyám őrjöngött miatta.

Szeretem a kenyeret, de csak a jót eszem meg, szerencsémre a szomszéd bolt nem túl jót rendel. Mert nem tudom, mennyi belőle az elég. És akkor nem is kell más, csak egy könyv. Le a lépcsőn, a konyhába: az első vége megkaparintva. Esetleg még egy joghurt is mellé. Olvasás, rágcsálás, hullik a morzsa az ágyba. Szaporodó kilókra gondolok, arra, hogy negyvenen túl már a nagyon kevés is elég… de ismét le a lépcsőn, a másik vége is könyvem fölött végzi.

Családomban senki sem kenyérmániás. Nos, a harmadik forduló is megesik, és akkor már az oldala is sorra kerül, de nagyon komoly lelkifurdalások közepette. A legostobább, legértelmetlenebb kérdés pedig délután hangzik el a házban: ki az a marha, aki így elbánt ezzel a szerencsétlen kenyérrel?! A férjem teszi fel, ha megjön a munkából, és ebédnél fogalma sincs, hogy hol volt a maradék kenyér eleje, hol volt a közepe.…)

Június 20.

figyeltem a fiút

barna volt

szép szemű szelíd

ilyenrõl ábrándoznak

fiatal lányok

és asszonyok is

gondolnak rájuk

õsszel vonatra várva

amikor áll az idõ

és szabadon jár

elmúlt testeken

a gondolat

emlékeznek

érzelmek nélkül

hidegen

hideg férfiakra

gondolnak

akik régebben

ilyenek voltak

mint ez itt

(Más szóra nemigen telik tőlem. Megfeküdte gyomromat az előző néhány napi téma, úgy látszik, nem kellene még bolygatni, korán van. És egy novella-félét írtam, az is elvette belőlem a magáét, aztán Szabadkán is voltam, ahol hiába szerettem volna venni egy fényképező masinát, nem sikerült, jól begurultam ezen. Ez az iméles, internetes eltájolódásomnak a következménye: felkerekedek a gép mellől, és kiderül, a keservesen megkeresett, szerkesztőkből kirimánkodott honoromat el sem költhetem. Lassan a tehénistálló is kompjuterizálva lesz, közben meg az üzletekben rémületükben majd' leharapták a fejemet: mit képzelek, csak úgy bejövök az utcáról, és azt hiszem, hogy raktáron tartanak ilyesmit - egy digitális gépet?! Ecseteljem óhajom, majd megrendelik. Ja, hetek múlva nekem már régen megette pénzem a mindennapi… Ilyen dolgokra csak "most, vagy soha" lehet gondolni. Most nem jött be.)

Június 19.

"Mert akkor szól tisztán a húr,

 ha némaság kíséri mélyen,

 mikor a hang mögé zenétlen,

 vér-lüktetésû nesz simul;

 s riadt és esztelen a század,

 ha hívsága mögött nem állhat

 valami mozdulatlanul." (Rilke)

(Reggel Rilkével kezdtem, azután a múlt heti Szép Szó következett. Levelek, régről, őrült szerkesztő idegbajos üzenete, munkaajánlat. Erotikus álmok elemzése, közben Siva néz rám a festményről, egy topolyai fiatal költőnő ajándéka. Frankie Miller a teljes ébredésbe hajt. Fanni már szüneten, Emi iskolában még.

*

A tegnapi történet. Jó lenne úgy írni ezekről a dolgokról, hogy még véletlenül se az önsajnálat lógjon ki belőle. Tényszerűen. És nem rólam, hanem arról, hogy mi is szorul az emberbe? Az én éltemben már volt-rémségek temetője a múlt. Néha azt hiszem, ma már nincs ilyen. Párom nem iszik, négy éve egyáltalán. Mások meg nem számítanak. Igyekszem, hogy ne. Azután megüti fülemet a gyerekek beszéde. Ismerem a szüleit, épp olyan gebe a kislány, mint én voltam valamikor. Átlátok rajta, nemcsak mert a nap és közöttem áll, nemcsak mert alig akadály még a fénynek… Ismételte a szavaimat: este nagyon siet elaludni, hogy ne hallja meg, amikor az apja hazaér. Fanni szót sem ért az egészből, faggatja, a kislány pedig beszél. Ez már különbség, nekem nem volt kinek, és nem is akartam mesélni, mert nagyon szégyelltem. De mit is? Mintha én lettem volna felelős a fölnőttekért!  Inkább menekültem. A partra. Ellentmondás ez is. Máig rettegek a víztől, akkor is örökké azt álmodtam, hogy beesek a kertvégi folyóba, és nincs alja az iszapnak, süllyedek, mégis egészen közelre ültem a vízhez. Az öcsémmel lépcsőket alakítottunk. Nem emlékszem, hogy együtt lettünk volna ott, pedig ő is odajárt. Külön gubbasztottunk. Mesezöld színe volt a víznek, lassan folyt tovább, és lassan elvitte belőlem a rosszat is.

*

Valami borzasztó romantikus CD szól, nem is értem, hogy jön a fenti szöveg ide? Volt egy nyár, Falusi Juli története emlékeztetett rá. Hogy volt nekem nyaram is. Iván naplójából Hegedűs Zsolt arca volt az, amire a reggeli első pillantásom esett. Az Aranypartról jött egy levél… kedves, de innét a szomszédból is, a főszerkesztőt sikerült kiakasztanom, egyáltalán nem kedves levele viszont szerencsére nem képes kibillenteni. Lassú eső esett egész éjjel, hűvös van. A Magyar Szóban Knézyre esik az első pillantásom. A sok halál pedig azt juttatja eszembe: én még élek! Hát akkor? Munkára fel!)

Június 18. (Anyámmal a mennyezetet meszeltük, utáltuk a rengeteg élet, sarkot, gerendaközt, a fáról örökké lepergett a meszet, ecsettel órákig eltartott a szöszmötölés. Gyerekmunka, meg is kaptam, amint az asztalról elértem.

Apám felakasztotta magát. Ide, a hiányzó ólajtó helyére. A képen. Ma délután, amikor lementem, anyám nem értette, mi a bánatot kell azon fényképezni? Akkor még volt ajtó is, disznó is az ólban. Előtte biztosan kinyitotta, és úgy hagyta. Mit érdekelte őt, hogy esetleg megszökhet a koca? Az sem érdekelte, hogy velünk mi van. Meszeltem a gerendák közét, a sárga fényre emlékszem, már este volt, a csupasz égő sárgított, a fal színe sárgított…

Részegen jött haza akkor is. Meszeltünk tovább. Anyám, hogy mikor ment ki, észre se vettem, csak a kiáltásakor riadtam fel. Már akkor is magamba merültem, ha elviselhetetlennek tűnt a valóság. Öreganyámék is kiszaladtak, anyám már futott is vissza a késsel. Öreganyám hisztérikus viselkedésére emlékszem, ahogy rázta az ecetes üveget, az nem akart folyni. Anyám kikapta a kezéből, lemarházta az anyósát, hogy előbb tán venné le a kupakot! Arra nem emlékszem, hogy láttam-e a kötélen, pedig biztosan, hiszen éppen senkinek nem volt arra gondja, hogy ilyen finomságokkal törődjön. Ahogy feküdt a téglajárdán… mint a fénykép…

Életre pofozták. Kórházba került. Néhány nap után hazahozták, befeküdt a belső szobába, nem abba, amit akkor meszeltünk, hanem oda, ahol addig én aludtam. Talán mert emez még nem volt készen. Zavartság volt bennem, nem éreztem, hogy közöm lenne hozzá. Véleményem csak most van, az okok is látszanak már, nemcsak a következmény, ami akkor az egyetlen valóság volt számomra. Az öcsém számára is.

Lopva néztem a nyakát. Sokáig ott volt a kötél nyoma. Lilás, vöröses horzsolás. Akkortól egy darabig nem ivott, de előre megéreztem a folytatást. Tizenkét évesen asszonyos ösztönök lehettek bennem, mert tudtam, hogy aznap részegen jön meg. Sokáig nem bírtam elaludni, hiába kívántam az alvást, hogy ne halljam, ha megérkezik. Veszekedések, verekedések, az ordító rádió hangja, lesni a sötét szobán át, amikor végre, karjára borulva elalszik, kilopakodni, elkapcsolni a rádiót… Anyám valahol kint lapított az ólak mögött. Igazam lett, a mesterével megünnepelték az új évet.

Másnap kijózanodott, de már nem volt visszatérés, egyre gyakrabban ivott. Felakasztom magam, fenyegetődzött örökké. Anyámnak elege lett, azt mondta, hogy akaszd, de jó messzire menj, jól búj el, hogy rád ne találjon valaki… Mégis járt utána a padlásra, kereste, ha a részeg éjszakákban eltűnt a szemünk elől. Szelídebb képeim közé tartozott, ahogy elképzeltem a kaszáló dimbes-dombos, fás részeit, félre az úttól, ahol már nem jár senki, dió- és akácfák között, hogy himbálja valamelyiken a szél. Tizenhét éves koromig nagyon közel voltam, hogy én is megpróbálom. Mii tartott vissza? Egyszerűen nem hittem, hogy megkeresne valaki. Mert nem akartam én meghalni. Csak kipróbálni. Hogy megijednek-e? Hogy eszükbe jut-e, hogy mivel szórakoznak gyerekeik feje felett? Hallgattam közöttük, játszottam egy más világ kapujában. Még csak észre sem vették.)

Június 17. (Körülbelül egy hete az Emberi Jogi Alap kérte, sőt követelte a Minisztertanácstól, hogy szüntesse meg a Hágában, magukat önként feladó vádlottak segélyezését. A Minisztertanács májusvégi határozata szerint a hágai törvényszék vádlottjainak joguk van havi 200 eurós segélyre, családtagjaik három repülőjegyet kapnak a Belgrád-Amszterdam járatra, és minden két hónapban családtagonként 250 euró segélyt… Azoknak van joguk erre, akik Szerbia-Montenegró  állampolgárai, az ország területén élnek, és önként adták fel magukat… A Magyar Szóban is olvashattam azt, amit elsőre el se hittem…

Tegnap Fannira rájött a filozofálhatnék,  és a konyhahokedlin gubbasztva, felhúzott térdére támasztott állal azon monfondírozott, hogy hol van ezen a földön az igazság? Akár nagy betűvel is írhattam volna, mert mintha a hangsúly is úgy esett volna rá. De szerencsére jött a szomszéd lánya, és levegőben maradt a kérdés.

Hajnalban megyek a piacra, hogy gyorsan végezzek a vásárlással. Közben itt a kert, ami ha azt nézzük, nem is túl nagy, de arra már elég, hogy a területének nagysága miatt ne kapjunk családi pótlékot. És ha normális lenne az időjárás, nem is kellene piacra járnom. Még nem tartok ott, hogy átkozzam az időjárást, csak szépen megkeseredtem. A munkát nem bánom, mert nem árt a mozgás, tagadhatatlan, hogy élvezettel kertezek… De a Mindenható lehetne már egy kis belátással, hogy annak a szerencsétlen babnak nem elég az egyszeri eső! Szóval, most adtam fel. A gondolatokat pedig kösse össze mindenki magának, mert van összefüggés Fanni igazsága, Hága témája, és a kiszáradt babom között, csak most képtelen vagyok kifejteni…)

Június 16. (Azt vettem észre, hogy a reggeli ébredésem szinte percre követi a napkelte idejét. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy tulajdonképpen akár délig is alhatnék, mégsem élek a lehetőséggel. Sőt, az utóbbi időben ha valami mondjuk hajnali fél négykor riasztott fel, már vissza se aludtam. Olyankor azokat az ajtókat, ablakokat, amiket nem tartunk egész éjjelre nyitva, kinyitogatom, és így reggelre egészen hűvös lesz a ház, és amikor megkezdődik a kinti felmelegedés, becsukom mindet. Így napközben is elviselhető a benti klíma. Persze napközben inkább kint vagyunk a teraszon, egyrészt mert bent nem dohányzunk - Fanni allergiája bár már elmúlt, de akkor sem -, másrészt meg sokkal normálisabb az ég alatt lenni, mint örökké a barlangban. A lakásban. Maradjon az csak a menedék helye. No, meg a gép mellett eltöltendő óráké…

Nos, vannak azért elrontói is az idillnek: a legyek. Néhány évvel ezelőttig abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy portánk fekvéséből adódóan legalább száz méterre volt a legközelebbi mezőgazdasági udvar a szokásos ólakkal, trágyarakásokkal együtt. Amióta egy menekült család költözött a kertszomszédunkba, és teraszunkhoz húsz méterre az anyadisznó, összes kellékével egy gazdasági udvar. Kecskék is. Néha rettegek, hogy bakkecske is kerül nekik, akkor pedig nekünk annyi… attól elviselhetetlenebb bűzt el se tudok képzelni. Nos, légyben nincs hiány, de állandó permetezésre se pénzünk, se kedvünk, a ragasztós borzadály pedig gyerekkorom rémképeit hozná elő, egyszerűen undorodom, és ha sokáig nézném a kétségbeesetten kapálódzó legyet, még képes lennék megsajnálni és leszedni. Marad a kevésbé légybarát módszer, de legalább gyorsabb: a légycsapó.

Volt egy buli anno, irodalmi, a hegyesi Moziban (kocsma), és Kukorellynek volt egy okos meglátása a hihetetlenül szemtelen, vad, számos légy problémáját megoldandó: asztalonként egy-két légycsapó. Nos, elképzelem a felolvasásra feszült csendben figyelő közönséget - mert feltételezzük, hogy azért ült be, nemcsak a langyos sör miatt -, és mindenféle ritmust, harmóniát, rendszert nélkülöző csattanások szakítanák meg az áhítatot, "azanyád!" felkiáltásokkal tarkítva, és a felolvasó is bele-bele csapna a mondat közepébe… Lehet, mégis jobb lett volna így, mint a langyos sörből foggal kiszűrni a mámorba fúlt rovarokat. Mert a sör ugye mámor, aki szereti, annak belefúlni is…

"Hova lett a budiból a pálinka?", kérdezte az egyik olvasó a tegnapi témával kapcsolatban.)

Június 15. (Száz év múlva azt sem fogják tudni, hogy mit jelentett egykor az, hogy paraszt. Egyszerűen kihal a fajtája, már ha nem vele mindenki… Úgy nézik majd a fotóikat, mint mi most a barlangrajzokat. De nem mernék száz évre előre jósolni. Ismerősünk nyakló nélkül vásárolja fel a földeket, rebesgetik, hogy a határ egyik része már szinte teljesen az övé, a másik rész pedig egy szintén hasonló zsebmélységű család tulajdona. Épp elegen mentek innét szélnek, akik maguk után nem akartak hagyni semmit, adták, áron alul is akár, csak nyom ne maradjon, visszahúzó birtok ne maradjon utánuk. És adták a magunk fajták, akiknek az utolsó szalmaszál az egy-egy hold eladása, az ötből, vagy hatból nem túl sokszor lehetett leszakítani. Hogy ne haljunk éhen, és a gyereknek legyen az iskolára. Száz holdja volt dédapámnak, és ha tudná… leszármazottai koldusok, béresek lesznek, vagy már azok is. Elnézem a makacsul reménykedőket, akik vakhittel bíznak, hogy enni mindig kell, kenyér mindig kell, vegetáriánus se lesz mindenki, kell a hús is… Az idén már jó, ha három napig aratnak a falu körül, mert szinte minden gazda saját aratócséplőt tart, és rossz is a termés, lesz olyan darab, amit egyszerűen beszánt a gazdája, mert annyit nem hozna, ami az aratás üzemanyagát fedezné. A fejlődés…

*

Ki tudná nekem elárulni, hogy milyen az, ha két higanycsepp találkozik a laborasztalon? Azoknak üzenem, akik már feladták, hogy az élet legváratlanabb, legszürkébb pillanatában legnagyobb a valószínűsége annak, hogy történik valami, ami kibillent a szenvedés óráinál is rosszabb közönyös állapotból, és történik valami, ami természetesen előre volt látva, benne volt a pakliban, csak az ember hajlamos nem látni az orránál tovább, és azt hiszi, hogy ennyi volt, ennyi van, amennyi már elmúlt, és amennyit rövidre engedett képzeletével átfogni képes.

*

Zentai ismerős írja a várakozás gyönyörűségére, a beteljesülés rövid óráira emlékezve, hogy csütörtök este, hét és nyolc óra között, naplementekor mintha köd borult volna a Tiszára: vízfelszínre bukó, utolsó lárvaleplét levedlő, vad táncba kezdő kérészek sűrűjében lebegett csónakjával a vízen… )

Június 14. (Svédországi ismerősöm írásában olvasom, hogy egy ottani hölgy budi-kutatásra vetemedett, és feldolgozta a svéd kis- és nagydolgozások színhelyét, a feléjük titkok házának is nevezett udvari árnyékszékeket. Az, ami nálunk még nem téma, (legalábbis én még nem nagyon hallottam róla, mit finomkodok itt, egyáltalán nem), a svéd környezetvédők között már régen közbeszéd tárgya, akkor is, ha nem nagyon illő e témáról beszélni… legalábbis nem bárhol.

Az anyagi jobblét hozta, hogy faluhelyen is használaton kívülre kerültek az udvarvégi miniházikók, mert az elkészült fürdőszobával természetesen az angol vécé is járt. Ami tagadhatatlanul roppant kényelmes, de a mostanság egyre fenyegetőbbé váló vizes problémák egyik súlyosbítója lett. Kevés még az a hely, ahol a vízmennyiséget "dologhoz" mérten lehet szabályozni, és persze a mögöttünk lévő tizenhárom év legkisebb problémájának számított ilyenre figyelni… Zuhog, megy a víz pocsékba, és csak egy kis fejszámolás kell, máris kijön a meglepő adat, jelentős tétel a vízszámlából…

***

Saját történet is lenne bőséggel: hogy nézett ki, mire emlékszem, mi másra is szolgált, gyerektörténetek, menekülés helye, a ház és a vécé közötti út történetei, a falára ráhajló virágok, folyórózsa ívei, első döbbenet, hogy nő vagyok, első rémület, hogy örökké egyedül maradok, a magány helye… Férfiak ház mögé füttyentése, ahová indulás előtt még ellépett a családfő, húgyszagú, nyirkos, napot sose ért házközök... Búcsúra kimeszelték, a vécét is, tejjel elkevert barna festékkel a deszka ajtót. Még az orromban van a szaga, amikor a nap érte savanyodott, büdösödött a festék. Nagyon utáltam, de akkor kapcsoltam össze a szagokat színekkel is. És a budi mögé mentem hányni, amikor erővel megetették velem a zöldbabot, vagy a zöldséget (petrezselyemgyökeret), a pasternával megtömve azonban el se értem odáig… És egy vidám történet is akad itt hirtelen.

J. új házba költözött, az utolsó pótkocsira még az udvari, elkorhadt deszkabudi is felkerült. Nem használták akkor már régen, szerszámok voltak benne, locsolókanna, és J. apja ott dugdosta a pálinkát, nyári melegben egy vödör víz volt a deszkaülőkén, abban hűtötte. Az öreg akkor már rég halott volt. J. a pótkocsiról ugrott le a rossz, ütött-kopott vödörért. Nem is mentegetődzött, hogy miért teszi, mi meg nem kérdeztük, tudtuk, hogy nehéz neki otthagyni az alacsony, öreg házat, amire már fogát fente a rakodó, ott állt a szomszéd portán. Nekünk is belekönnyesedett a szemünk… Lódult a vödör a kocsira, utána J. … és elindult a traktor a különös rakománnyal. Akkor is június volt, épp telihold, aratás ideje, emlékszem, búzaszemek nyomódtak a meztelen talpamba, az ingó-ringó budi minden nagyobb zökkenőnél magábaroskadással fenyegetett. Végiglármáztuk az utcákat, J az utazó budiban ült, túlsörözte már akkorra magát, mert ugye józanon nem mindig, nem mindent lehet kibírni, és torkaszakadtából énekelte a Gyöngyhajú lányt, a lyukon keresztül világított rá a holdvilág…)

Június 13. ("Isten áldja kegyedet, aki jó elõre elvette tõlem a vizet, hogy azután porig égesse házamat az a tûz, melyet a kegyed mégoly rövid villanásnyi figyelmének taplója lobbantott lángra!" - Roberto de la Grive mondja ezt, Umberto Eco hõse, a Tegnap szigete címû regényben. - ezt is egy levélből idéztem. Sok szép levelet kapok. Okosakat is. Talán ez az oka, hogy még mindig írom a Fruzsinát.

Az eleje így indult még, de a folytatást megette a nyár. Nem épp a nyár. Mert ugye lesz itt nálunk egy nyári buli, annak meg van már egy plakátja. Amit volt szerencsém meglátni, és hogy most csalódott vagyok, az nem kifejezés. Vagyis voltam, de már nem érdekel. Kicsiny Vajdaságunkban be pofa!, és akkor szent a béke. De én nem tudtam hallgatni, és ezzel kihívtam magam ellen a sorsot, azaz a főszervező imélbeli óbégatását, amiből kiértettem, hogy kuss legyen itt az alvégen, ki vagyok én, hogy beleszóljak az imázsba? Már csak a piros csizma hiányzik róla! A plakát szépen hímzett abroszáról. Akkor aztán tényleg lehetne mondani, hogy "hogy kerül a csizma az asztalra?".

Mivel is tartozom? Megírni a csavargást, a beszélgetéseket, amik Pesten történtek, az elhallgatott dolgokat is. Megírni a szerbiai történetet, a háborús bűnösök témájában, amire Iván már célzott, de nem bántam, hogy nyafogásom után törölte naplójából, mert akkor még azt hittem, pletyka az egész - nem hihettem, hogy igaz lehet!!!! Mára már kiderült, hogy nem pletyka: kifizetődő elmenni Hágába, önként feladni magát az embernek.

És a többi… A zsűrizés is érdekes volt, habár hetven mesét, egyvégben meghallgatni… Az volt, amire számítottam, hogy a hat-nyolc évesek közül nagyon nehéz volt a legjobbat megtalálni, az idősebb korosztályoknál már könnyebb. A meghittséget hiányoltam legjobban, azt, hogy leül a kiskölyök, összekacsint a nézőkkel, és mintha csak az anyjának mesélne játszótéri dolgokat, mintha titkot mondana el… )

Június 12. (Mivel a napokban egyre többet foglalkozom a hamarosan induló Dombos Fest dolgaival, és a holnapi mesélős napra is készülök, nem állom meg, hogy ne másoljam ide a Berecz Andrással készült interjút. Bajai felolvasásomról érkezve, a fellépésért kapott forintból azon frissiben vásárolt diktafont tartottam elé, szerencsére működött is, mert percre rá már interjúzási szándékomat felejtve, szájtátva figyeltem… Szép este volt. A színházból szétszéledő közönség egy része lassan körénk sompolygott, és úgy hallgatták, mint amikor a  színpadról szólt. Ma is úgy érzem, hogy sokkal többet kaptunk ott a téren, mint a teremben. A titok talán a személyességben volt. Eleinte még kérdeztem, azután már nem is kellett, hömpölygött lassan a szöveg. Megírtam, és már a készen láttam, hogy felesleges oda a beszurkált kérdés, inkább kiszedtem őket.

Naplóhoz kicsit hosszú, de aki mégis belevág, nem fog csalódni, csak előbb helyezkedjen el kényelmesen, és csak a mesét figyelje… Mert ha jól figyel, lesz ott más is, egy kicsi dombosi hangulat, a világ legkülönösebb nyári fesztiváljának varázsa, ami ha egyszer megfogja az idelátogatót, többé nem tud szabadulni tőle. "Zsebes érdekek" szele se fordul meg itt, de nem csak ettől más. A mellékelt fotón pedig a tavalyi fesztivál tábortüze, alig kivehető emberárnyakkal, zenészekkel, baglyokkal a löszfalak előtt.)

Csöndes, délvidéki figyelemmel

- Ki vagyok és hogyan kezdtem? Húsz éve ezeket a kérdéseket kapom, és mára ezek a legnehezebbek. Kezdtem hazudni is, mert már annyira nem találok magamnak meglepőt az életemben. Hogyan és miért? "Tévétlen" emberként az estéim mesével voltak teltek. Most ezt az érzést próbálom továbbadni. Ez röviden, és kivonatosan a lényeg. A bővítmény pedig annyi, hogy kunhegyesi édesanyámtól születtem, 43 éves korában, első és utolsó gyerekként. Pici lakásunkban, a kinyitott kanapéról ha leugrottam, falba vertem a fejem. Ezt a területet az édesanyám mesékkel töltötte meg. Sok mindenről mesélt, például arról a régi Kunhegyesről, ahonnét éppen ide, Kishegyes szomszédságba, Feketicsre is jöttek a telepesek. És ezekben a történetekben például elmondta, hogy a nagyapám hogyan húzta bele a kútba a csendőrt, majd a csendőr hogyan húzta a kútba  a nagyapámat, és végül ezért hogyan húzta a kútba a csendőrt nagyapám. Hogyan kötötte el a csendőr lovát nagyapám, és ezért hogyan kötötte el nagyapám lovát a csendőr….. és szépen kibővítette. Sok vér elfolyt ezekben a történetekben és sok minden felbukkant abból a régi világból, amiről más csak olvasott. Én még szájról olvashattam le ezeket a különös, betyáros legendákat. Hát ezek indítottak el engem.

Sokan mondták, hogy ebből, ebben a világban megélni nem lehet: embernek kell ahhoz lenni. Kérdeztem, hogyan lehet emberré válni? Sokan mondták, hogy egyik útja feltétlen az egyetem. Mi akarok lenni? Soha nem tudtam, ma sem tudnék erre válaszolni. Meghozza az élet, gondoltam, hogy minek kell lennem. Gyerekkoromban is csak azért mondtam, hogy mozdonyvezető, mert arról azt hallottam, hogy azt szeretik mondani a gyerekek. Elmentem tehát a jogi egyetemre, amihez semmi közöm nem volt, de azt mondták, hogy aki azt befejezi, az még minden lehet, hát én minden akartam lenni. Azt is hallottam, hogy Jókai Mór is azt végezte el. Ezek a felmentő körülményeim. Múltak az évek, három évet elbukdácsoltam az egyetemen, végre otthagytam; mosogatni mentem, utána döglött őzeket ástam el a pilisi parkerdőgazdaságban, meg fákat ültettem. A megjelölése a munkámnak tizenhat szótag volt. Beírták a személyazonosságiba, hogy "időszaki erdőművelő sétaút-karbantartó".

Egyszer csak elhívtak Amerikába, hogy tanítsak magyar népdalokat kétszáz amerikai embernek. Közöttük egyetlen egy volt magyar. A Siera Nevada hegynek nyugatra néző lejtőjén. És akkor elkértem Körmendi Gyula bácsi főnökömtől a munkakönyvemet, kitöltötte a pohár bort, mondta, hogy még énekeljek egyet, igazítsam el a virágokat a kertjében, és akkor utamra engedett. Így kezdődött  ez a mostani életem, hogy meséket mondok, énekelek, és ahova hívnak, oda megyek. Nincs menedzserem, akinek meg kellene felelnem; aki nekem imázst alakítson. Szabad vagyok. Én azt csinálom nappal, amitől éjszaka nem tudok aludni.

Az édesanyámtól hallott dalokhoz természetesen kerültek mások is. Főleg Erdélyben gyűjtöttem nagyon sokat, előbb Moldvában. Letartóztattak, mert gyűjtöttem a meséket és a dalokat. Román nemzeti kincsnek voltak nyilvánítva, és azokat nem volt szabad kivinni Romániából. Ahogyan a vereckei szoroson át foglalták el elődeink ezt a szép hazát, én a gyimesi szoroson át foglaltam vissza az én szellemi hazámat, mert ott kezdtem el gyűjteni, azután jöttem be Magyarországra. Mondtam, ez az Udvarhelység sem rossz, azután Csík következett, majd hallottam kalotaszegi felvételeket, kóbor fecskék hozták a hírt, hogy ott is jól tudnak énekelni. Egy ideig csak odajártam, azután máshova is…. Ez volt az én honvisszafoglalásom. Máig is ez izgat, Vasmegyétől Kárpátaljáig, Bácskáig, hogy  mi a közös és mi a régi, hogy mik a gyémántjaink, melyik a legmélyebb réteg. Ez izgat mindmáig, és  én a legszebb regényeimet így olvastam, mesélőim szájáról, és ezt szeretném én átadni, ezt az élményt az embereknek, mert kezd megsápadni a nyelvünk. Ezt pedig ingyen kapjuk, nem kell nyugatra szaladni érte, ezt a telket a nevünkre írták, ölünkbe hullt, és ezzel nagyon nagy dolgokat lehet művelni…

Tehát ez vagy a teljes beszűkülés állapota, vagy a tökéletes földi boldogság. Azért az jó is, ha az ember nem pont azt csinálja, amit szeretne, mert ez mozgatja a világot. Kicsit igyekszik igazítani rajta….. de én mit igazítsak? Pont azt csinálhatom, amit szeretek. Mert én nem tudok nagyobbat álmodni, mint amit teszek: meséket álmodok. Én a meséimet tágítgatom, megtehetem, hogy a valóságban is tágítgatom őket. Szavakat forgatok, sárkányokkal találkozok, meg harmadik fiúkkal, velük beszélgetek. Engem ez a szerencse ért.

Ha nem látnám, hogy sok kortársam  depressziós, egyik azért hull el, a másik másba pusztul; egyik ezért fut el a helyéről, a másik pedig valami másért: akkor azt mondanám, hogy én boldog vagyok.  De épp ezt nem lehet kijelenteni, mert mások nélkül, hogy legyek boldog? Mesélni az embereknek, az a teljes boldogság…

Mindig szeretek a Vajdaságba jönni. Szeretem az embereknek a különös figyelmét, szeretem az itteni népnek a csöndjét. Egy könyvre való élményem van arról a másik színházról, ami nem rólam szól, hanem azokról, akik velem szemben ülnek, a közönségről…. mert ezt ezerféleképpen lehet csinálni. Délvidéken van ez a csak ide jellemző, különös, érdekes, nagyon visszafogott magatartás, ami azután az éttermekben szokott felszabadulni, hatalmas dohányfüst közepette - mert csak Erdélyben cigarettáznak még ennyit az emberek. Nagyon hálás közönség az itt való. Sosem felejtem el amikor Temerinbe elhívott Lukács Imi, és bizony, nehézségek voltak, akkor még nagyobbak, mint most….. Négyszáz gyereknek csinált táncházat, kétszer egymás után, mert a tornaterembe nem fért be kétszáznál több. Budapesten nem lehet ennyi gyereket összeszedni, mint amennyi ott összejött. Bementem, no, akkor most mesélj, mondta. Imre, én nem tudok, mondtam neki, hiszen otthon húsznak sem megy, nem ennyinek….. nem figyelnek. Leült az a kétszáz délvidéki, fegyelmezett arcú gyerek, mert olyan érdekes arckifejezésük volt, amelyről állítom, ettől keletebbre, északabbra ilyen nincs, ez csak itt van meg. No, hát innét nem menekülhetek, és gondoltam, elmondok egy tízperces mesét. Elmondtam. Azután elmondtam egy húszperceset, azután elmondtam egy félórásat. Semmi taps. Az első tíz gyerek egészen közel ült hozzám, és aki érte, fogta a nadrágomat. Nem tudom miért, de ez tetszett nekik. De taps semmi. Nem tudtam, hogy a mesém tetszett vagy nem, csak hallgattak. Az egyik kisgyerek akkor megszólalt: még egyet tessék mesélni.  A hálának milyen furcsa fajtája ez! Akkor annyi veríték lefutott rajtam, mint még soha. Aztán Imi azt mondta, gyerekek, gyertek táncolni. A gyerekek mentek. Te Imi, mondtam, én ilyent még nem láttam sehol! Konok, csöndes, alföldi figyelem. Mindenhol másként figyelnek.

Az első tíz perc mindig küzdelemmel megy. Előbb még beszélnek a hátsó sorokban, utána már látják, hogy írtón elhatároztam magam, és  egy kicsit odafigyelnek, hogy ugyan mi hajtja ezt a nyomoroncot? A harmadik fázis  az, hogy már figyelnek, és akkor végre a kezemben vannak. A negyedik, pedig amikor azt mondják, te jó Isten, ez a magyar nyelv? Mert amikor én mesélek, úgy vagyok, hogy az a nyelv ünnepe. A mesékben a magyar nyelv ünnepel. Mert olyan szavak vannak benne, hogy utána lehet nézni.  Azt mondják, a találó szótól az ökör is meghőköl. Hát egyelőre még nem vagyunk ökrök, de a meghőkölt ember az jó ember, mert azzal már beszélgetni lehet. S ma az a legnehezebb: beszélgetni az emberekkel.

Hallottam róla, hogy a kishegyesiek templom nyomára bukkantak. Templomjáró ember vagyok, szeretem, mert csönd van benne. Engem imára is neveltek, megadatott, hogy ne is kételkedjek, nekem az otthonom. Én érdekesebbet nem tudok erről mondani. Érdekeset az tud, akiben ezzel kapcsolatban egyszer is valami kétely fölmerült. Azt mondhatom, hogy vannak jól megépített, és rosszul megépített templomok. Talán ezzel már érdekesebb téma felé közeledem. Jó templom az, amely a csönd mellett egy kis sötétet is, egy kis félhomályt is hagy, nem zsúfolja túl tárgyakkal. A református templomokat jónak tartom, habár katolikus vagyok, mert az nem tárgyakkal teli. Láttam olyan Árpádkori templomot, amely vezeti a szememet és mesél nekem. Egyszerű freskóval, a bibliát elmeséli. A két legfontosabb történetet: a Megváltó születését, és utána a szenvedését, annak a fázisait lepergeti. Látom a reményt, a reményt, hogy meghal, és azután látom, mint egy keleti szentélyablakot. Fölkel benne a Nap, és a nyugati ajtónál ahogy betekint, és fölveri a mennyezetre, az utolsó ítéletre a lebukó napfényt, hogy mégis újra születik az egész a fényben. Igen, én már csak így, reménnyel vagyok megverve… (Elmondta Berecz Anrás, 2001. július 13.)

Június 10. (Pesti kiruccanásom a várt eredmény hozta: megy a munka, mint a rakéta! Csak még azt az egyet nem vagyok képes felfogni, hogy mitől ér utol épp ilyenkor egy régen várt rendelés, vagy régen remélt lehetőség? Ma két jó hír is volt. Az egyik inkább megtisztelő, a másik inkább a tiszteletdíj miatt vonzó. Mintha átsütne a levegőn, hogy jé, a Fruzsi befejezte a döglődést, és megint pörög… mondaná így kisbarátom, aki a nősülés útjára lép. Nos, az is egy elég pörgő állapot.

Reggel erős volt a kísértés, hogy fel se öltözzek, hanem öt előtt tíz perctől, miután megnéztem a leveleket, satöbbit, belevessem magamat a hajrába. A tegnapi jegyzetet, diktafonról lenyúzott anyagot véglegesíteni. Az átöltözésre rászedtem magamat, a ház rendberakására már nem sikerült. Elfutott a család többi tagja, munkába, iskolába, én meg először felültem a cseresznyefára, egyrészt enni, másrészt, hogy rigómód, Hamvasmód elmélkedjek a cseresznyéről, ha jól tudom, még a boldog világban olvastam valamit, csak a borsóra emlékszem belőle, meg ízekre, meg hangulatra, hogy Hamvas írta, azt csak sejtem.

(Itt most tíz percet kutakodtam, de a könyvet sem találom, nem a szöveget. Hamvas volt. "Bölcsésztan hallgatók kedvence", mondta fitymálva H. Anno, sok éve, amikor még a műsorfüzet is Hamvas-idézetekkel volt megszórva.)

Szóval, a ház szaladt (nem értem pontosan, miért mondják ezt így), én meg szintén, a gépnél, szép az élet, bolond az ember, attól boldog, ha jól dolgozhat, ha van mit…

És akkor történt a katasztrófa! Váratlan vendégek jöttek, egy Belgiumban élő házaspár. Még cseresznye is csak a fán volt, de se kávé, se, se… Mondjam, hogy ebéd se? De rumli ide, rumli oda, nagyon jót beszélgettünk. És jó sokáig. Egyáltalán nem éreztem, hogy feltartanának. Mert azért a fontossági sorrend is számít. Ráfigyelni a másikra, ez kell. Bármikor, mert a kihagyott idő valahogy aztán mégis behozódott, azóta minden ígért, tervezett munka kész. Csak a honlap készítésnek rejtelmei egyre rejtelmesebbek. Tegnap még érteni véltem, ma már kínai (ezt kb. értem, miért így mondjuk).

Közben meghívtak zsűrizni is, egy mesemondó versenyre. Elvállaltam, azzal, hogy csakis anyaként vagyok hajlandó "dönteni". Naná, majd kiderül, hogy gőzöm nincs a szakmai szempontokhoz! Ez azért vicc, mert nem is az kell, de most irodalmat keresek hozzá, és voltam már egy hozzáértőnél, gyorstalpalón. Holnap még telefonálok a szervezőknek, hogy megtudjam, miként oldották meg a díjazást. Mert egyszer már voltam egy hasonlón, ahol azután a "vesztes" kicsiket senki sem tudta megvigasztalni. Maradjon köztünk: őrültségnek tartom a hat éves gyereket felrakni egy színpadra, szerepeltetni, sőt versenyeztetni, és felnőttként árgus szemmel figyelni, majd pontozni, ítélkezni felette… Szívem szerint készítenék minden résztvevőnek egy valamit, mondjuk a tavalyi sikk kistehenet, és jóságos bírálónéniként ölükbe tenném.)

Június 9. (Levél: "Tudom, hogy lehetetlen kívánalom, hogy az ember kiadja mindazt, amit csak magának, vagy a barátainak ír. Valószínűleg hülyeség is. De ha egyszer nyilvános naplóírásra vállalkozol, akkor, ugye, rá kell találnod arra a hangra, ami kifelé és befelé is igazul cseng. Valószínűleg nem lehet teljesen ugyanaz a kétféle hang, a belsõ és a külsõ, ez csak egy csalás, hogy úgy néz ki, mintha teljesen a belsõ monológot mondaná a közönségnek az ember. Vagy: nem kellett volna bevállalni a naplóírást. Ami nem baj, hogy megtörtént, de akkor meg érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy miért is vállaltad mégis."

*

Most épp nem tudom. Dolgaim állnak, én meg elmélkedek csak, a tökéletes rövidzárlat állapotában. Valójában most száz dolog kívánkozik ki belőlem, de nem megy. Mert ha egybe belefogok, mi lesz a többi megírandóval?

*

Olyan, mint a függöny, mondta a párom, Fanni pedig azt, hogy olyan, mint a vízesés. Hosszú, száraz hónapok után ma végre alaposan megázhattunk. Hajszálon múlott, mert az ég rajtunk túl már szinte felhőtlen volt. Esőpatakok a kertben, a sárgára fonnyadt fű nem zörög már a láb alatt, és ha nem szárítja ki holnap a forró levegő, a "forró szél", akkor majd mindent felejtve feléled, kihajt, bezöldül a kert megint…)

Június 7- 8. (A tegnapi bejegyzés kimaradt, mert hirtelen felindulásból mégis elutaztam a férjemmel. Ma persze holtfáradt vagyok, és még azt sem tudom, hogy hatott-e a gyógyszer? A kimozdulásra gondolok. Mint Ivánnál már olvasható volt, őt is meglátogattuk. Fura ez az imélezősdi. Az ember leül egy asztalhoz, életében akkor először ahhoz az asztalhoz, és nem feszeng, hogy idegen helyen van. Ami az egészben a legérdekesebb, férjemen se láttam nyomát se ennek. Pedig ő Ivánról csak annyit tud, amennyit én mesélek. No, ha figyelembe vesszük, hogy a napi két, közös kávézásunk idejének hetven százalékában (esetenként a száz százalékban is) én tartom a szót, akkor feltételezhető, hogy abba beleférnek az iméles, internetes világom eseményei is. Több esetben tapasztaltam, hogy a számomra rokonszenves emberekkel ő is könnyen megtalálja a közös hangot. Úgy látszik, megbízik az én hozzáállásomban… Ez jó. Huszonöt évnyi idő nem semmi egymással, huzatosak vagyunk, átjárhatók a másiknak. Lóhalálában vittük át a napot, mire mögénk került, épp elég volt, mehettünk haza. Bár került az elénk is, a hazaúton, de ez majd egy külön mese lesz. Egy csomó dolgot kell elintéznem még ma, kezdődik a Dombos Fest, azaz javában a rákészülés, ezt- azt megígértem, interjúzásokat… Viszont ezer fok meleg van, sokkal rosszabb, mint tegnap, most semmi kedvem beszéltetni menni, abban bízom, hogy Virágnak sincs, ugyanezért… csak az nincs eldöntve, melyikünk telefonáljon a másiknak. Mondjam-e a szokásost? Eső még mindig nincs. A képen egy, port épp csak elverő eső emléke, egy hónapja talán…)

Június 6. (Elnézem az ajtót, valamikor istálló volt, egy ló, egy tehén, és leginkább egy borjú is volt benne. A ló balról, a tehén jobbról, bár ha kicsit gondolkodom ezen, biztos vagyok, hogy éppen fordítva volt… Valószínű, cserélgették őket. Jobbról, mindjárt az ajtó mellett épp egy borjúnyi hely van, oda volt kötve a boci. Mindenféle lom a ló és a tehén helyén, a jászolt is leszerelte valaki. Halomban górésöprűk, fűzfakosarak, felakasztva régi lószerszám, szögön az ősöreg permetezőtáska, a "puttony", a gerendába még bicska karistolt különféle számokat: a tehén ekkor ellett, ennyi mázsa búza került a padlásra, az Andris ennyi és ennyi zabbal tartozik... Az ajtó csak telente volt csukva, az istálló vastag, vert falai nyáron épp elég hűvöst adtak, a szellőzőlyukak pedig segítették a légmozgást, a jószágok ritka alkalommal lettek kikötve a fészer alá, talán csak akkor, amikor tapasztották az istálló falát, amit lerugdostak a patások. Ehhez hasonló meleg nyárban sok vizet megittak, kettesével cipeltem a vödröket, kilöttyent a lábamra a kúthideg víz. Estefelé megálltak a férfiak, csavartak, büdös, vastag cigarettákat, megsárgult, vastagkörmű ujjukkal igazgatták a dohányt, nyaltak, simítottak, lecsípték a kilógó szálakat, ha jutott a szájuk szélére, köpködtek egy darabig. Beszélgettek. Termés, időjárás, és messzi tájakról hallott hírek volt a téma. A napilapot mind járatta, megtárgyalták azt is. Az istálló egyik sarkában most is ott egy halom azokból az időkből, beleolvastam, és nem értem, mi volt azon tárgyalnivaló, az igazat nem igaz, hogy ne tudták volna jobban… A feleség fejt, nem nehéz emlékezni a zsétárba vágódó első tejsugarak hangjára, éles, harsogó hang, szinte most is fülembe hasít még, de azután már megszelídült, a fejés is vesztett kezdeti lendületéből, és a tej is szaporodott. Fehér tejszűrő ruhákat lengetett nappal a szél, este egyet leakasztott, a feketére festett, köves konyhában átszűrte a tejet. A mozdulatok negyven év távlatából is a kezemben maradtak, pedig csak láttam, pedig csak néztem, és nem is úgy, hogy azt nekem meg kell jegyeznem, nem gondoltam el még eddig. Minden porcikám szagokkal, hangokkal, mozdulatokkal teli, ép ezért nem értem, miért esik távol tőlem ez a világ? Mintha átlépett volna rajtam a hajlam, és most Tünde lányomnál tört volna elő: ha hozzájuk megyek, mint aki a múltjába lép, mindenféle kisállatot gondoz, úgy lakik közöttük, mint annakidején a nagyanyám. Én csak emlékezem.)

Június 5. (Beszól a lányom, hogy tudom-e, mehetünk vízum nélkül is Horvátországba? Mehetünk, pénzkérdés, meg azért kicsit az is, hogy egyelőre Horvátországról még nem a tenger jut eszembe… Volt idő, amikor meg csak az.

"Le petit vilage de Volosko…" Sok ablak, fehér falak, síksági szemnek túl lelapuló tetők, csónakok, jachtok, szélcsendben duplán a partmenti táj. Nem értettem, mitől van, hogy nem húzza el az árboc, hogy nem dől el a hajó. A vitorlás, mondta ő, mert megkérdeztem.

Hegyesen, mint kardok az égnek, emelkedtek ki ősöreg tuják a házak közül, zöld és barna zsalugáterek hajoltak a falakra, hagyták, hogy átjárja a szobákat a forró levegő. A forró szél. Surda, jut eszembe a film főszereplője. "Forró szél". Baján ittuk a kávét, hűvös szél fújt a Duna felől, akkor volt a Surda-láz, jellegzetes fejfedője hol kirakatból, hol a járókelőkről tűnt elénk.

A tenger. A tenger! Itteni költők, írók írtak róla. Nekünk a vágyódást jelenti, normális is, hiszen aki örökké ott él, annak valami mást. Hegedűs Zsolt levele is ide illik: "Fel a fejjel, itt is kánikula van, megyek ki a tengerpartra sütkérezni. Van egy sziklám ott, privát :-))" Nekem privát cseresznyefám van, amit bogarászni kell, de nem kell leszedni az utolsóig, hagyni a madaraknak és az "árváknak, özvegyeknek", írja a Biblia, hagyni a termésből…

A tenger, ismét csak arra emlékezem, szedtük az érett fügét, ott ettem először gránátalmát, hullottak, gurultak el a véres szemek, erős férfikéz törte meg a gyümölcsöt, jutott a magból ölbe, földre… A tenger! És volt még más is, máskor is. Huzatos villa, idegenekkel, közös konyha, éjjeli lopakodások, hogy ne ébredjenek az alvók, olyan valóság, amiben elakad a lélegzet, leírni nem szabad, mert giccs lenne, mint a napfelkelte, vagy a napnyugta, ha nem érti meg a néző…)

Június 4. (Egész nap szédülök, ha lefekszem, rosszabb: megszunnyadok, úgy tűnik, hogy órák múltak el, közben csak másodpercek… Felriadok, hogy ha azonnal nem ülök fel, megfulladok. Utána már fogalmam sincs, hogy a rosszulléttől ver ki a hideg veríték, vagy a megijedéstől…

Közben szedni kellene a meggyet, a cseresznyét. Ki van adva parancsba, hogy egye, aki éri, ameddig fér belé, és ha maradt a kötelező szétosztogatás után, az kerül be a mélyhűtőbe. Mindig azt kell enni, aminek épp szezonja van, és azt, ami a közelünkben terem. Télire, üvegbe még véletlenül se rakok, amióta Fannit elfogta az ételallergia, főleg nem. Nincs is kamránk.

Az egyik fuldoklási hullámban a telefon térített észhez, barátnőm hívott, hogy "szuper" ötlete van… Róla most azt kell tudni, hogy tanfolyam-mániás. Negyvenhét éves, se kutyája, se macskája, az anyja néhány éve halt meg, egyedül él, mint a kisujjam, ideje, pénze lehetővé teszi… Most épp egy olyanra megy, ahol a boldogabb életre tanítják. Szövegeléséből annyit értek, hogy fizet azért, aminek hatása legfeljebb ha két napig tart, azután meg minden megy tovább a régiben. A világból kizavarhatnak vele, ha meghallom, hogy "technika". De nekem is van egy "technikám": ha ramatyul áll a szénám, felidézem magamban, hogy rész vagyok valamiben, amivel az összhangot nem szabad elveszítenem, nem pedig különálló egész, ami körül kering a "környezet"… Na persze, túl egyszerű ez így. Írtam már: este azzal lefeküdni, hogy na, akkor én ma mindent, de mindent megtettem, a tőlem telhető legjobban. Gyógyulás felé vezet, csak roppant nehéz megfelelni…

Nos, elég régen feküdtem le így. Vár a meggyfa, és annak aztán mondhatom, hogy épp szédelgek, mint gólyafos a levegőben! -- Bocs, családi mondat, de kifejező.)

Június 3.

"apám szerint semmi értelme az egésznek

ha már nem tudja a szõlõjét sem elrendezni

ahogy szeretné

így csak lézeng

és azt is mondta

látja már

lassan mennie kell" (Kő Sára)

(Márai Szindbádja jutott eszembe a fenti sorokról. Kikapcsoltam a gépet, és olvastam egész délután. Ahogy öregszem, egyre kevésbé vonz az új könyv, inkább a régieket szedem elő, különösen, ha szűkös az időm, és nincsenek óráim, csak percek a betűre. Meglepő, hogy mennyire mást olvasok ki egy könyvből most, mint amit mondjuk tizenöt éves koromban... Már az én életemet is beleolvasom, sokkal szélesebb sávon tudom fogni a jeleket. Apám velem olvasott újra. Akkor nem nagyon értettem, hogy mi újat talál… Már értem. Ennyi idős volt, körülbelül, mint most én.

Szindbád visszatér. Kinyitottam, kihullottak a könyvjelzők: ANYUNAK, írta az egyiken, Fanni első ajándéka. Piros színessel, kissé kajla szívben a betűk. Elszomorodtam, mert egyszer majd valaki szemétbe dobja. Elszomorodtam, mert továbblapozva egy vonatjegy csúszott elém: nem őrzök vonatjegyeket, és ehhez hasonlókat, inkább arról van szó, hogy a vonatban is nálam lehetett a könyv. Nem emlékszem már. Zavart a meghatározhatatlan szomorúság, nem értettem okát. Miért van ez?

A vigyorogva guggoló démonról írtakat szerettem volna bemásolni, de nem találom. Mint ahogy a fonalat sem találom, ami elvezetne. Ami kivezetne innét. Pánikszoba?)

Június 2. (Érik a cseresznye. Három fa, három féle. Sorban érnek. A szárazság miatt alig felére nőttek a gyümölcsök. A meggy is érik. A földieper korai fajtája már nem, a kései most szedhető. A ribizli is rózsaszínes már… A barackfákra öröm nézni. A szilvafák, az almafák is sokat ígérnek. Ringló, körte is lesz.  Tegyük hozzá: ha nem veri el a jég. Falunk határában van jégelhárító, talán megússzuk.

Néhány évvel ezelőtt öt perc alatt semmivé lett kert és mező… Hirtelen jött a jégvihar. Húsz méterre a háztól szedegettem az epret, hirtelen valami furcsa, hátborzongató zúgásra lettem figyelmes. Abban a pillanatban, bár fogalmam sem volt, hogy miről van szó, rohanni kezdtem a ház felé, még egy pillanatra láttam a napot, de máris eléért a szürkés sárga fergeteg, és csak az egyik külső palettát sikerült becsuknom, a konyhaajtón beugranom, amikor már hullottak a tetőről a cserepek, szakadni kezdett a jég. Mire a belső lépcsőn felrohantam a gyerekekhez, már jégben álltak a szobák, egyetlen nyitott ablak miatt. Kivágta a szél, két szobán át zúdultak a diónyi jegek, és a harmadikban álltak meg, a szekrény előtt.  Fanni a nővéreivel volt, és rettenetesen megijedt, utána hónapokig dadogott. Egy órán keresztül, házunk két oldalán patakszerűen ömlött a víz lefelé, a kertbe. Az almafák derékig jeges vízben álltak, napokig. Másnap kimentünk a határba, csutakok voltak csak a kukoricaföldeken...)

Június 1. Levél: "Szépek a felhők a képen, beléjük kéne harapni. ... ilyen vendéges május csak egy Gaia lelkületű nőben foganhat. Kishegyesről jutott eszembe, hogy vajon milyen lehet az igazi hegylakóknak, akik derékig az égbe ásva, mindig csak lefelé néznek. Talán ezért tűnnek megtörtnek, pedig nem is azok. Kézcsók"

Az õskáosz után keletkezett Gaia, a föld istennõje, majd létrehozta az eget és a tengert. Egyesült Uranosszal, és összehoztak egy csomó borzalmat: százkezű óriásokat, kerekszeműeket, titánokat és titaniszeket..... Amikor Uranosz közös gyermekeiket bezárta az alvilágba, Gaia fellázadt, Kronosz, a legfiatalabb titán támogatta.... késõbb Kronosz is galádnak bizonyult... Gaia gyermekei még további szörnyetegek is…

Hát igen, felhõk közt járók a magány megszállottjai. Jól bírják a hideget, a holt-színt: a fehéret. Beleharapni? Én inkább a magasból közéjük zuhanni.... áthullva rajtuk jól meglepõdnék: azt hinném, vagyok valamiben, közben meg semmiben, csak fehérben.

*

A sokkterápia eddig két esetben segített. Először magam idéztem elő - akkor még volt elég erőm nemcsak a tények világosan látására, hanem az elrugaszkodásra is a lehúzó gondoktól, a változtatáshoz szükséges lendületre… Másodszor tőlem független események sokkoltak, úgy kólintottak fejbe, hogy a pillanatig tartó meghökkenés is elég nagy rést nyitott saját falaimon, és kimenekültem, mielőtt még gondolkodni kezdtem volna. Most már résen vagyok. Felkészülten egy sokkra, ami azt jelenti, épp a lényege veszik el: nem is lesz sokk.