Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

(Emil Sinclair ifjúságának története)

Hiszenén csak azt akartam megélni,
amitbelső törvényem követelt.
Miért volt ez olyan nagyon nehéz?

Történetemet egészen az elején kell kezdenem. Valójában gyermekkorom legelső éveinél, sőt, vissza kellenemennem messzi eredetemhez. De ez lehetetlen.

Az írók, ha regényt írnak, azt képzelik, hogy istenek és hogy képesek egy emberi történetet teljesen átlátni, megérteni, és úgy lefesteni, mintha Isten maga mesélné, kendőzés nélkül, minden részletében tökéletesen. Én erre nem vagyok képes, mint ahogyan az írók sem. Csakhogy az én történetem sokkal fontosabb a számomra, mint egy írónak az övé, mert a sajátom, mert létező ember története - nem holmi kitalált, lehetséges, idealizált vagy tudom is én milyen, de nem létező emberé, hanem valóságos, egyedülálló ember története. Hogy valójában mi is egy élő ember, azt ma sokkal kevésbé tudjuk, mint valaha, elvégre halomra lövöldözik az embereket, akik mind értékes, egyszeri kísérletei a természetnek. Ha azonban nem lennénk többek, mint egyedülálló emberek, ha egy puskagolyóval valóban kiirthatnának bennünket a világból, akkor nem lenne többé értelmük a történeteknek. De minden ember nemcsak önmaga, benne van az az egyetlen, mindenkor fontos és különleges pont is, ahol a világ jelenségei egyszer és megismételhetetlenül keresztezik egymást. Ezért fontos, örök és isteni minden egyes ember története. Ezért van az, hogy bárki, aki él és a természet akaratát teljesíti, csodálatos és méltó a legodaadóbb tiszteletre. Mindenkiben a szellem öltött testet, mindenkiben szenved a teremtmény, mindenkiben keresztre feszítenek egy megváltót.

Kevesen tudják ma, mi az ember. De sokan érzik, és ezért könnyebben halnak meg, mint ahogy én is könnyebben fogok meghalni, ha ezt a történetet megírtam.

Nem nevezhetem magam beavatottnak. Kerestem és keresek még mindig, de már nem a csillagokban és a könyvekben: kezdem meghallani azokat a tanokat, amelyeket vérem susog. Történetem nem kellemes, nem édes és harmonikus, mint a kitalált történetek: esztelenség, zűrzavar, téboly és álom ízesíti, mint minden ember életét, aki nem akarja többé becsapni magát.

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud. Mindenki haláláig magával hordozza születése szennyét: az ősvilág nyálkáját és tojáshéját. Van, aki sohasem válik emberré: béka, gyík vagy hangya marad. Van aki félig ember, félig hal, de mindegyikük a természet emberteremtő kísérletezésének eredménye.

Mindannyiunk eredete közös. Mindannyian ugyanabból a szakadékból jövünk, anyák méhéből, de kirepülve e mélységből mindenki saját egyéni céljai felé halad. Megértjük egymást, de megfejteni mindenki csak önmagát tudja.

ELSŐ FEJEZET
Két világ

Történetemet azzal az élménnyel kezdem, amelyet akkor éltem meg, amikor tízéves voltam és városkánk latin iskolájába jártam.

Sok minden illatozik felém abból az időből. Fájdalommal és jóleső borzongással érint meg. Sötét sikátorok, világos házak és tornyok, óraütések és emberi arcok, lakályos, békés elégedettséggel teli meleg szobák, titkokkal és rémisztő kísértetekkel teli szobák. Érzem az otthon szagát: házinyulak és szolgálólányok, háziszerek és aszalt gyümölcs. Két világ keresztezte ott egymást, két pólusról jött a nappal és az éjszaka.

Az egyik világ az atyai ház volt, sőt szűkebb ennél, tulajdonképpen csak a szüleimet jelentette. Ezt a világot nagyrészt jól ismertem. Anya és Apa volt a neve, szeretetnek és szigorúságnak hívták, példaképnek és iskolának. Ehhez a világhoz simogató fény, világosság és tisztaság tartozott, itt szelíd, barátságos beszéd, tiszta kéz és tiszta ruha, jólneveltség honolt. Itt énekelték a reggeli korált, itt ünnepelték a Karácsonyt. Ebben a világban voltak egyenes vonalak és jövőbe vezető utak, volt kötelesség és vétek, volt rossz lelkiismeret és gyónás, volt megbocsátás és voltak fogadalmak, volt szeretet és tisztelet, volt biblia és bölcsesség. Ehhez a világhoz kellett igazodni, hogy az élet világos és tiszta, szép és rendezett legyen.

A másik világ már saját házunk kellős közepén elkezdődött, és teljesen más volt. Más volt a szaga, másként beszélt, mást ígért és mást követelt. Ebben a másik világban cselédlányok és kézműves legények, kísértethistóriák és botrányos történetek honoltak. A szörnyűséges, ijesztő, mégis vonzó és titokzatos dolgok tarka folyama hömpölygött itt: mészárszék és börtön, részegek és szitkozódó nőszemélyek, ellő tehenek, felbukott lovak, betörésekről, gyilkosságokról és öngyilkosságokról szóló történetek.

Mindez a szép és rémisztő, vad és könyörtelen dolog ott volt körülöttünk: a szomszéd utcában, a szomszéd házban. Rendőrszolgák és csavargók kószáltak mindenfelé, részegek verték a feleségüket, esténként fiatal lányok csapatai zúdultak ki a gyárakból, öregasszonyok rontottak és betegítettek, rablók tanyáztak az erdőben, csendőrök fogdostak össze gyújtogatókat - mindenütt érződött ennek a más, vad világnak a bugyogása és a szaga, mindenütt, csak a szobáinkban nem, Anya és Apa közelében. Milyen jó is volt ez! Csodálatos volt, hogy itt nálunk békesség, rend és nyugalom, kötelesség és tiszta lelkiismeret, megbocsátás és szeretet uralkodott - és csodálatos volt, hogy az a másik világ is létezett: a harsány és rikító, komor és erőszakos, amelytől mégis egyetlen ugrással Anyához lehetett menekülni.

A legkülönösebb az volt, ahogyan a két világ egymásba ért. Milyen közel voltak egymáshoz! Például cselédünk, Lina, amikor az esti áhítatnál az ajtó mellett ült a szobában és tisztára mosott kezét kisimított kötényén nyugtatva velünk énekelt magas hangján, akkor teljesen hozzánk tartozott, Apához és Anyához, a világos és rendes világba. Közvetlen azután a konyhában vagy a fáskamrában, amikor a fej nélküli emberke történetét mesélte, vagy amikor a kis hentesüzletben a szomszédasszonyokkal veszekedett, akkor másvalaki volt, a másik világhoz tartozott, titokzatosság vette körül. És így volt ez mindennel - de leginkább velem. Én - mint a szüleim gyermeke - persze a világos és tisztességes világhoz tartoztam, de ahova csak néztem, és aminek a hangját csak hallottam, mindenütt és mindenben ott volt az a másik világ is, s én abban is éltem, jóllehet gyakran idegennek és félelmetesnek találtam és rendszeresen lelkifurdalást és rettegést okozott nekem. Időnként sokkal szívesebben éltem a tiltott világban. Bármennyire fontos és jó is volt hazatérnem a fénybe, gyakran mégis ezt a világot kevésbé szépnek, unalmasnak, sivárabbnak találtam. Néha tudtam, mi az életcélom: hogy olyanná váljak, mint apám és anyám, olyan világos és tiszta, olyan magabiztos és rendezett. Odáig azonban hosszú út vezetett: iskolákat, egyetemet kellett elvégezni, dolgozatokat írni és vizsgákat tenni. Az út mindig a mellett a sötét világ mellett vagy rajta keresztül vitt, és az ember nagyon könnyen ott ragadhatott és belesüllyedhetett abba a világba. Szenvedéllyel olvastam a tékozló fiúk történeteit, akikkel ez megesett.

Ott a visszatérés az apához és a jóhoz nagyszerű volt és mindig megváltást hozott, s én tökéletesen átéreztem, hogy ez, csakis ez, ami helyes, jó és kívánatos. Mégis, a történetnek az a része, amely a rosszaságról és tékozlásról szólt, sokkal csalogatóbb volt, és néha egyenesen sajnáltam, hogy a tékozló fiú vezekelt és befogadtatott, csakhogy ezt sem bevallani, sem kimondani nem mertem. De ilyet nem mondott és nem is gondolt az ember, csak valamiképpen benne volt, mint sejtés és lehetőség, valahol az érzések mélyén. Ha az ördögre gondoltam, úgy igazából az utcán tudtam elképzelni, álruhában vagy anélkül, a piacon vagy egy vendéglőben, de sohasem otthon, minálunk.

Nővéreim szintén a tiszta világhoz tartoztak. Gyakran úgy éreztem, természetük közelebb áll az anyáméhoz és apáméhoz, jobbak, szemérmesebbek, tökéletesebbek nálam. Voltak hiányosságaik, hibáik, de nekem úgy tetszett, nem olyan súlyosak, mint az enyémek, mert én a gonosszal érintkeztem, ami sokszor nyomasztott és gyötört.

Hozzám sokkal közelebb állt a sötét világ. A nővéreimet, ugyanúgy, mint a szüleimet, kímélnem és tisztelnem kellett, és ha veszekedésre került sor, mindig nekem kellett bocsánatot kérnem, mindig én éreztem utána lelkiismeret-furdalást, mintha mindig én okoztam volna a vitát.

Mert szüleimet sértettem meg testvéreim személyében, akik a jót jelentették és akiknek engedelmeskednem kellett. Voltak titkaim, amelyeket inkább megosztottam volna a legelvetemültebb utcagyerekekkel, mint a nővéreimmel. Voltak jó napok, amelyeket beragyogott a fény.

Ilyenkor békesség lakozott a lelkemben, s fenséges volt a nővéreimmel játszanom. Élveztem, hogy jó és illedelmes vagyok, hogy jóravaló, nemes teremtésnek látom magam. Ilyen lehet angyalnak lenni! Mert azt képzeltük, nincs magasztosabb, mint angyalnak lenni. Valami édesnek és csodálatosnak gondoltuk, ami csupa csilingelés, olyan, mint a Karácsony és körüllengi a boldogság illata.

Ó, milyen ritkán adattak meg nekem ilyen napok vagy órák! Gyakran játék közben - illedelmes, ártalmatlan, megengedett játszadozásra gondolok - túlságosan magával ragadott a szenvedély és a hév. Ezt a nővérek legtöbbször megelégelték. Veszekedés, harag és sírás lett belőle, és ha ilyenkor méregbe gurultam, szörnyű voltam.

Olyasmiket mondtam és tettem, amikben azon nyomban mélyen és égetően éreztem az elvetemültséget. A bűnbánat és gyötrelem rossz és sötét órái jöttek azután, később a bocsánatkérés kínjának pillanatai, azután ismét a világosság sugara: a csöndes, egyetértő, hálás boldogság órái vagy pillanatai.

A latin iskolába jártam, a polgármester és a főerdész fia osztálytársaim voltak, és hébe-hóba eljöttek hozzám.

Vad fiúk voltak, de mégis a jó és rendes világba tartoztak. Ennek ellenére szoros kapcsolatot tartottam fenn a szomszéd fiúkkal is, a népiskola tanulóival, akiket egyébként megvetettünk. Történetemet egyikükkel kell kezdenem.

Egy szabad délután - alig múltam tízéves - két szomszéd fiúval kóboroltam. Hozzánk csapódott egy idősebb, úgy tizenhárom éves erős, durva fiú, népiskolás, egy szabó fia. Az apja részeges volt, és az egész család rossz hírben állt. Franz Kromert jól ismertem, féltem tőle, és nem tetszett, hogy most hozzánk verődött. Már férfias volt a modora és a fiatal gyári legények járását és beszédmódját utánozta. Az ő vezetésével ereszkedtünk le a híd mellett a partra, elbújtunk a világ elől a híd első íve alatt. A lehajló hídfal és a lomhán folyó víz közötti keskeny partszakasz csupa hulladékból állt, cserépből meg törmelékből, rozsdás vasdrótok kusza gombolyagjaiból és más szemétből. Olykor találtunk ott használható dolgokat is.

Franz Kromer irányítása alatt végig kellett kutatnunk a szakaszt, és amit találtunk, meg kellett mutatnunk neki.

Akkor vagy elvette, vagy a vízbe dobta. Megparancsolta, hogy keressünk bádogot, sárgaréz vagy óndarabot, azt mind magához vette, egy régi csontfésűt is. Nagyon nyomasztónak éreztem a társaságát, nem azért, mert tudtam, hogy apám megtiltaná e kapcsolatot, ha tudna róla, hanem mert Franztól magától féltem.Örültem, hogy engem ugyanúgy kezel, mint a többieket. Ő parancsolt, és mi engedelmeskedtünk. Olyan volt ez, mintha régi szokás lett volna, pedig először voltam együtt vele.

Végül leültünk a földre, Franz a vízbe köpött és olyan volt, mint egy férfi. Kiköpött a foga közül és oda talált, ahova akart. Beszélgetni kezdtünk. A fiúk tódítottak, mindenféle iskolás hőstettekkel és gonosz csínyeikkel dicsekedtek. Én hallgattam, ugyanakkor féltem, hogy éppen a hallgatásommal tűnök fel, és magamra haragítom Kromert. Két társam kezdettől fogva elfordult tőlem és mellette tett hitet. Idegen voltam közöttük, és éreztem, hogy ruházatom és viselkedésem kihívó számukra. Mert a latin iskolába jártam és mert úrifiú voltam, így Franz eleve nem szerethetett, a két másik pedig megtagadott és cserbenhagyott volna, ha arra kerül a sor. Ezt jól éreztem.

Végül, merő félelemből, én is elkezdtem mesélni. Kitaláltam egy fergeteges rablótörténetet, amelynek én voltam a hőse. Azt meséltem, hogy egy kertben, a sarokmalomnál egy tele zsák almát loptam egy cimborámmal, és nem ám akármilyent, hanem csupa királyalmát meg aranypárment, a legjobb fajtából. A pillanatnyi veszélyből menekültem ebbe a történetbe, de tehetségem is volt a költéshez és meséléshez. És hogy ne hagyjam rögtön abba, és nehogy talán még rosszabba keveredjek, megcsillogtattam egész művészetem. Egyikünk, meséltem, őrt állt, mialatt a másik fentről a fáról dobálta le az almákat, és a zsák végül olyan nehéz lett, hogy újból ki kellett nyitnunk és ott kellett hagyjuk a fele almát, de egy félóra múlva visszamentünk és azt is elvittük.

Mikor befejeztem, némi sikert reméltem. A meseköltés mámorossá tett, egészen kimelegedtem a végére. A két kisebb fiú várakozóan hallgatott. Franz Kromer azonban összehúzott szemmel, áthatóan nézett rám és fenyegető hangon kérdezte: - Igaz ez? - Igenis - mondtam.
- Tehát a színtiszta igazság? - Igen, a színtiszta igazság - bizonygattam makacsul, mialatt belül remegtem a félelemtől.
- Megesküszöl? Nagyon is megijedtem, de azonnal igent mondtam.
- Akkor mondd: Istenre és az üdvösségemre! - Istenre és az üdvösségemre! - mondtam.
- Na azért - szólt Franz, és elfordult.
Azt gondoltam, ezzel elintéztük az ügyet, és örültem, mikor Franz hamarosan felemelkedett és elindult visszafelé. A hídon félénken megszólaltam, hogy haza kell mennem.
- Ráérsz, öcskös - nevetett Franz - úgyis egyfelé megyünk.
Lassan ballagott tovább, és én nem mertem elfutni, pedig valóban a házunkhoz vezető úton mentünk. Mikor végre odaértünk, és megláttam a kapunkat, rajta a vastag sárgaréz kilinccsel, a napfényt az ablaküvegeken, a függönyt anyám szobájának ablakán, fellélegeztem. Hazatérés! Ó, te áldott hazaérkezés a fénybe, a békességbe! Gyorsan nyitottam ki a kaput és besurrantam, hogy majd becsaphassam magam mögött, de Franz Kromer utánam nyomakodott. Ott állt mellettem a hűvös, homályos, kövezett folyosón, ahova csak az udvarról jött némi fény. Megmarkolta a karom, és halkan mondta: - Ne kapkodj, te! Ijedten néztem rá. Vasmarokkal szorított. Vajon mit akar, futott át az agyamon, talán bántani akar? Ha most kiáltanék, gondoltam, ha hangosan és kétségbeesetten ordítanék, leszaladna-e valaki, hogy még időben megmentsen? De mégsem kiabáltam.
- Mi van? - kérdeztem. - Mit akarsz? - Csak még kérdeznék tőled valami apróságot. Nem akarom, hogy a többiek hallják.
- Vagy úgy? Akkor hát, mit akarsz még tudni? Fel kell mennem, tudod.
- Tudod-e - kérdezte Franz halkan - hogy kié a gyümölcsöskert a sarokmalomnál? - Nem, nem tudom. Azt hiszem, a molnáré.
Franz megfogta a nyakam és teljesen magához húzott, így kénytelen voltam egészen közelről nézni az arcába.
Vészjóslóan mosolygott, a szeme gonosz volt. Kegyetlen arcán diadalmas kifejezés ült.
- Hát, kisapám, én megmondom neked, hogy kié az a kert. Már régóta tudom, hogy ellopták az almát! Azt is tudom, hogy a tulajdonos azt mondta, két márkát ad annak, aki megmondja, ki a tettes.
- Istenem! - kiáltottam. - De ugye nem fogsz elárulni? Éreztem, hogy hiába is hivatkoznék a becsületére. Ő a másik világhoz tartozott, az árulás nála nem számított bűnnek. A másik világ emberei ilyen szempontból nem olyanok voltak, mint mi.
- Dehogynem! - nevetett Kromer. - Azt hiszed, barátocskám, hogy hamispénzverő vagyok, és tudok magamnak kétmárkásokat csinálni? Én szegény fickó vagyok, nincsen gazdag apám, mint neked, és ha kereshetek két márkát, akkor meg is keresem. Talán még többet is adnak.

Hirtelen elengedett. A folyosónkon nem éreztem már a béke és a biztonság illatát, a világ összeomlott körülöttem. Biztosan feljelent, hisz bűnöző vagyok, elmondják apámnak, talán még a rendőrség is értem jön. A káosz összes réme fenyegetett, minden rútság és veszély felsorakozott ellenem. Kit érdekelt már az, hogy nem is loptam! Különben is megesküdtem. Istenem, Istenem! Könnyek tolultak a szemembe. Gyanítottam, hogy nem úszom meg váltságdíj nélkül. Elkeseredetten kutattam végig a zsebeimet. Semmi sem volt bennük. Sem alma, sem zsebkés. Akkor eszembe jutott az órám. Régi ezüst óra volt, már régen elromlott, "csak úgy" hordtam magamnál. A nagymamámé volt. Gyorsan előhúztam.
- Kromer - mondtam - figyelj ide, ne adj fel, kérlek, az nem lenne szép tőled. Nézd csak, neked adom az órámat, ezen kívül sajnos semmim sincs. A tied lehet, ezüstből van. A szerkezete jó, csak egy kicsit hibás. Meg kell javítani.

Kromer mosolyra húzta a száját és nagy kezébe vette az órát. Ránéztem erre a kézre és éreztem, milyen durva, mennyire ellenséges, mintha meg akarná ragadni az életemet és a békességemet.
- Ezüst - szóltam félénken.
- Fütyülök az ezüstödre meg erre az öreg órádra! - közölte mély megvetéssel. - Javíttasd meg magad! - De Franz - mondtam, miközben remegtem a félelemtől, hogy faképnél hagy. - Várj egy kicsit! Fogadd el ezt az órát! Tényleg ezüst, ez a színtiszta igazság. Es nincs más, amit adhatnék.
Hidegen és megvetően nézett rám.
- Szóval tudod, kihez megyek. Vagy megmondhatom éppen a rendőröknek is, jól ismerem az őrmestert.

Megfordult, hogy induljon. Belekapaszkodtam a kabátujjába, hogy visszatartsam. Nem mehet így el! Szívesebben meghaltam volna, mint hogy elviseljem annak következményeit, ha most elmegy.
- Franz - könyörögtem az izgalomtól rekedt hangon - ne tégy ostobaságot! Ugye, csak tréfálsz? - Tréfálok hát, de neked sokba kerülhet ez a tréfa.
- Mondd meg, mit tegyek, Franz! Bármit megteszek! Összehúzott szemeivel végigmustrált, s ismét elnevette magát.
- Ne légy ostoba! - mondta hamis jóindulattal. - Ugyanolyan jól tudod, miről beszélek, mint én. Kereshetek két márkát, és nem vagyok gazdag, hogy csak úgy eldobjam magamtól, tudod. De te gazdag vagy, még órád is van. Csupán két márkát kell hogy adjál, és ezzel el is intéztük.

Most már világosan láttam, mit akar tőlem. De két márka! Az olyan elképesztően soknak tűnt nekem, mint tíz, mint száz vagy ezer márka. Nekem nem volt pénzem.
Volt egy takarékpersely anyámnál, abban összegyűlt néhány tíz- és ötpfenniges a nagybácsikám látogatásaiból meg hasonló alkalmakból. Egyébként semmim sem volt.
Akkoriban még nem kaptam zsebpénzt.
- Semmim sincs - mondtam szomorúan. - Pénzem meg főleg. De különben mindent neked adok. Van egy indiános könyvem, és katonáim is vannak, meg egy iránytűm.
Lehozom neked.

Kromer megvetően elhúzta határozott vonalú, gonosz száját, és a földre köpött.
- Hagyd már abba a locsogást - förmedt rám ellentmondást nem tűrő hangon. - A vacakjaidat tartsd csak meg magadnak. Még hogy iránytű! Ne dühíts föl, ha jót akarsz, hallod, inkább add ide a pénzt! - De nincs, sohasem kapok pénzt. Most mit csináljak? - Akkor holnap elhozod a két márkát! Iskola után lent a piacnál várlak. Befejeztem. Ha nem hozod, meglátod, mi lesz! - Igen, de honnan kerítsem elő? Istenemre, ha egyszer tényleg nincs? - Van nálatok otthon elég pénz. A többi már a te dolgod. Tehát holnap, iskola után. És figyelmeztetlek: ha nem hozod... - Rám nézett azzal a félelmetes tekintetével, majd még egyszer kiköpött, és eltűnt, akár egy árnyék.

Képtelen voltam felmenni a házba. Az életem kettébetört, tönkrement. Elszököm, és soha többé nem jövök vissza, vagy vízbe fojtom magam. Ilyen képek jelentek meg előttem, de ezek is homályosak voltak. Leültem a sötétben a legalsó lépcsőfokra, összekuporodtam és átengedtem lelkem a boldogtalanságnak. Ott sírtam, amíg rám nem talált Lina, amikor lejött, hogy egy kosárban fát vigyen föl.

Megkértem őt, hogy fönt ne szóljon senkinek egy szót sem, és fölmentem. Az üvegajtó mellett a fogason lógott apám kalapja és anyám napernyője, az otthon gyöngédségét árasztották felém. Esedezve és hálásan üdvözölte őket a szívem, mint a tékozló fiú az elhagyott otthon látványát és szagát. De mindez nem tartozott már hozzám, Apa és Anya fénnyel teli világa volt, én pedig, a vétkes, már mélyen belesüllyedtem az idegen áradatba, kalandba és bűnbe keveredtem, ellenség és veszélyek fenyegettek, félelem és szégyen várt rám. A kalap és a napernyő, a jó öreg homokkő padló, az előszobaszekrény fölötti nagy kép, idősebb nővéremnek a nappaliból kihallatszó hangja - mindez kedvesebb, lágyabb és fenségesebb volt, mint valaha, de nem nyújtott már sem vigasztalást, sem biztonságot, hanem maga volt a megtestesült szemrehányás.

Mindezt már nem birtokoltam, nem részesülhettem derűjéből és csendjéből. Cipőmre mocsok tapadt, amelyet nem lehetett ledörzsölni a lábtörlőn. Árnyékot hoztam magammal, amelyről az otthoni világ mit sem tudott.

Hány titkom volt már, de sokszor féltem, ám mindaz játéknak és szórakozásnak tűnt ahhoz képest, amit ma e szobákba hoztam. A végzet követett, kezek nyúltak utánam, amelyektől anyám sem tudott megvédeni, amelyekről nem tudhatott. Hogy bűntettem lopás volt-e vagy hazugság - talán nem tettem hamis esküt Istenre és az üdvösségemre? - az nem számított. Nem valamiféle tett jelentette a vétkem. Igazából az volt a bűnöm, hogy kezet nyújtottam az ördögnek. Miért mentem velük? Miért engedelmeskedtem Kromernak, jobban, mint ahogyan az apámnak valaha is? Miért hazudtam azt a históriát a lopásról? Miért büszkélkedtem bűntettel, mintha hőstett lett volna? Most már fogta az ördög a kezem, már a sarkamban volt az ellenség.

Egy pillanatra sem éreztem már félelmet a holnaptól, hanem mindenekelőtt azt az ijesztő bizonyosságot, hogy utam mostantól mindig lefelé, a sötétségbe vezet. Tisztán láttam, hogy vétségemből újabb vétkek fakadnak, hogy hazugság, ahogyan a nővéreim elé állok, ahogyan a szüleimet köszöntöm és hazugság minden csókom is, mert végzetet és titkot hordozok magammal, ezt rejtegetem előlük.

Amint apám kalapjára néztem, egy pillanatra bizalom és reménység villant fel bennem. Elmondok neki mindent, elfogadom ítéletét és büntetését, beavatom és megmentőmmé teszem. Hiszen csak gyónás volna az egész, s ilyesmit már gyakran kiálltam - egyetlen nehéz, keserű óra, egy nehéz és bűnbánó bocsánatkérés.

Mily édesen hangzott ez! Mennyire vágytam rá! De nem ért semmit. Tudtam, hogy nem tenném meg. Tudtam, hogy most van valóban titkom, bűnös vagyok és a fekete levest egyedül kell kikanalaznom. Talán éppen most vagyok a válaszúton, gondoltam, talán ettől az órától fogva már mindörökké a rosszhoz tartozom, titkaimat a gonoszokkal osztom meg, tőlük függök, nekik engedelmeskedem, hozzájuk hasonlóvá kell válnom. Megjátszottam a férfit és a hőst, most viselnem kell a következményét.

Örültem, hogy amikor beléptem, apám megdorgált a vizes cipőm miatt. Elterelte a figyelmét, így nem vette észre azt, ami rosszabb volt, én pedig szívesen tűrtem a szemrehányást, amelyet titokban a másik, igazi bűnömre is vonatkoztattam. Közben különös, új érzés hasított belém, gonosz és ellenérzésekkel teli: fölénybe kerültem az apámmal szemben! Egy pillanatig megvethettem a tudatlanságát, s kicsinyesnek éreztem zsörtölődését a nedves cipőm miatt. "Ha tudnád!" - gondoltam, és úgy éreztem magam, mint egy bűnöző, akit zsemlelopás miatt hallgatnak ki, miközben gyilkosságokról kellene vallania. Gyűlöltem ezt az érzést, viszolyogtam tőle, mégis erősen, mélyen vonzott, és szorosabban láncolt a titkomhoz és bűnömhöz, mint bármely más gondolat. Lehet, hogy Kromer már elment a rendőrségre, és feljelentett, gondoltam, viharfelhők gyülekeznek a fejem fölött, és közben itthon úgy bánnak velem, mint egy kisgyerekkel! Az egész élményből, amit eddig elmeséltem, ez a pillanat volt igazán fontos, ez maradt meg bennem leginkább. Ez volt az első eset, hogy megtört az apám szentsége, ez volt az első csapás a gyermekéletemet tartó oszlopokra, amelyeket minden embernek, aki valaha önmaga akar lenni, le kell döntenie. Ezekből az élményekből, amelyekről senki sem tud, alakul ki sorsunk belső, lényeges vonala. Az ilyen vágás újra összeforr, a seb begyógyul, elfelejtjük őket, de a legrejtettebb kamráinkban élnek és véreznek tovább.

Ám még ugyanabban a pillanatban összeborzadtam az új érzéstől, s rögtön utána legszívesebben leborultam volna apám elé, és megcsókoltam volna a lábát, hogy bocsánatát kérjem. De az igazán súlyos bűnök megbocsáthatatlanok, ezt egy gyerek éppolyan jól és mélyen érzi és tudja, mint a bölcsek.

Úgy éreztem, muszáj volna elgondolkoznom az ügyemen, hogy másnapra terveket szőjek, de nem volt rá időm. Az este azzal telt, hogy próbáltam hozzászokni a nappali megváltozott levegőjéhez. A falióra és az asztal, a Biblia és a tükör, a könyvespolc és a képek a falon - mind búcsút vettek tőlem. Elhűlő szívvel néztem végig, ahogy a világom, az én jó, boldog életem múlttá változik és elszakad tőlem, és éreztem, hogy közben a kinti sötét idegenben új gyökereim nőnek és fogva tartanak. Először kóstoltam a halált, és az íze keserű volt, mert a halál születés, mert rettegés és szorongás a félelmetes megújhodástól.

Mennyire örültem, amikor végre az ágyamba kerültem! Előtte, mint utolsó tisztítótüzet még ki kellett bírnom az esti imádságot. Egyik legkedvesebb dalomat énekeltük hozzá. Én azonban nem énekeltem velük. Minden hang méreg, epe volt nekem! Nem vettem részt a közös imádságban, és amikor apám az áldást mondta, amelyet a "Légy mindannyiunkkal!" - mondattal fejezett be, én hirtelen kitéptem magam közülük. Isten kegyelme volt mindannyiukkal - de velem már nem! Vacogva és kimerülten mentem a szobámba.

Már jó ideje az ágyban feküdtem, meleg biztonság vett jóságosan körül, de szívembe még egyszer visszatévedt a félelem s az aggódás a történtek miatt. Anyám, mint mindig, jó éjt kívánt. Lépései még visszhangzottak a szobában, a gyertya fénye még pislákolt az ajtórésben. Most visszajön, most még egyszer visszajön, gondoltam, mert megérezte. Megcsókol és kérdez, jóságosan és biztatón.

Akkor végre sírhatok, kienged a fojtó szorítás a torkomban, átölelem, mindent elmondok neki, és akkor jó lesz, akkor megmenekülök! Amikor az ajtórésben már nem láttam fényt, még hallgatóztam egy darabig, és arra gondoltam, hogy ez így lesz, biztosan így lesz.

Azután mégiscsak magamba szálltam és a szemébe néztem az ellenségnek. Tisztán láttam: egyik szemével hunyorított, s tele szájjal röhögött. Néztem, miközben próbáltam elfogadni az elkerülhetetlent, s a szája egyre nagyobb és csúfabb lett, gonosz szeme ördögien szikrázott.

A közvetlen közelemben maradt, míg csak el nem aludtam, de akkor nem álmodtam sem róla, sem arról a napról, hanem arról, hogy egy csónakban ülök a szüleimmel meg a nővéreimmel, szünidő van és békesség. Az éjszaka kellős közepén felébredtem. Még éreztem a boldogság utóízét, még láttam, mint villannak nővéreim fehér nyári ruhái a napsütésben, ám ebből a mennyországból visszazuhantam a valóságba. Megint csak szembe találtam magam a gonosz szemű ellenséggel.

Reggel anyám sietve jött, szólt, hogy késő van, miért vagyok még ágyban. Rosszul nézhettem ki, és amikor megkérdezte, mi bajom, hányni kezdtem.

Azt hittem, ez némiképpen segíteni fog rajtam. Nagyon szerettem az enyhe betegségeket, amikor reggel ágyban maradhattam, kamillateát kaptam, és hallgathattam, ahogy anyám rendet rak a szomszéd szobában, Lina pedig a hentessel beszél a folyosón. Iskola nélkül a délelőtt varázslatos volt, olyan, akár egy mese. A szobába bekukucskált a nap, ám ennek a napnak mintha semmi köze sem lett volna ahhoz, amelyet zöld függönyökkel rekesztettünk ki az iskolai termekből. De ma mégsem élveztem. Valahogy hamisnak éreztem.

De szerettem volna meghalni! De nem voltam sokkal rosszabbul, mint már gyakran azelőtt, ez pedig mit sem ért. Megvédett ugyan az iskolától, de semmi esetre sem védett meg Kromertől, aki tizenegykor a piacnál várt.

Anyám kedvessége most nem nyújtott vigaszt, inkább terhemre volt és fájdalmat okozott. Nemsokára ismét alvást színleltem, hogy gondolkozhassak. Nem volt mit tennem: tizenegy órakor a piacon kellett lennem. Ezért tízkor csendben fölkeltem, azzal, hogy már jobban vagyok. A szokásos választ kaptam: vagy feküdjek vissza, vagy délután mehetek iskolába. Azt mondtam, szívesen megyek iskolába. Kieszeltem egy tervet. Pénz nélkül nem mehettem Kromerhoz. Meg kell szereznem a kis takarékperselyemet. Tudtam jól, hogy ami pénz benne van, messze nem elég, de valami azt súgta, hogy a kevés is jobb, mint a semmi, mert legalább lecsillapítja Kromert.

Gyalázatosan éreztem magam, amikor zokniban az anyám szobájába lopództam és kivettem íróasztalából a takarékperselyemet, de ez már nem volt olyan rossz, mint az előző nap. Torkomban dobogott a szívem, még akkor is, amikor lent a lépcsőházban megnéztem a perselyt, és észrevettem, hogy zárva van. Feltörni gyerekjátéknak látszott. Csupán egy vékony bádográcsot kellett átszakítani, de ez a mozdulat maga volt a kín, hiszen így követtem el igazi lopást. Idáig csak torkoskodtam, édességet és gyümölcsöt csentem, de most pénzt loptam, még ha a sajátomat is. Éreztem, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültem Kromerhoz és világához, hogy lépésről lépésre szépen haladok lefelé, de ez az érzés dacossá tett.

Ha az ördög el akar vinni, most már nincs visszaút. Aggodalmasan számoltam a pénzt. Ahogy a perselyben csörgött, még olyan soknak tűnt, a kezemben viszont nyomorúságosan kevés volt. Hatvanöt pfennig. Elrejtettem a perselyt a lenti folyosón, s a pénzt a markomban szorongatva kiléptem a házból, de nem úgy, mint ahogy ezen a kapun valaha is kimentem. Mintha utánam kiáltott volna valaki fentről, gyorsan eliszkoltam. Még sok időm volt a találkozóig. Kerülő utakon, egy megváltozott város sikátorain lopództam keresztül, sosem látott felhők alatt, figyelő házak, gyanakvó emberek között. Útközben eszembe jutott, hogy egy diáktársam egyszer talált a marhapiacon egy tallért. Bárcsak imádkozhattam volna Istenhez, hogy tegyen csodát és juttasson engem is egy ilyen fogáshoz. De nem volt már jogom az imához, és a persely sem forrt volna újra össze. Franz Kromer messziről meglátott, de csak lassan közeledett felém, látszólag nem is figyelt rám. Mikor közelembe ért, parancsolóan intett, hogy kövessem, és nyugodtan tovább ment, anélkül, hogy egyetlenegyszer is visszanézett volna, le a Strohgassén, a gyaloghídon keresztül, míg az utolsó házak után meg nem állt egy építkezésnél. Nem dolgoztak ott, a falak csupaszon álltak, ajtók és ablakok nélkül. Kromer körülnézett, bement, én utána. A fal mögé lépett, odaintett magához, és elém nyújtotta a tenyerét.
- Megvan? - kérdezte hidegen.

Kivettem a zsebemből a kezem, és összeszorított markomból beleszórtam pénzemet a tenyerébe. Összeszámolta, még mielőtt megcsörrent volna az utolsó ötös.
- Hatvanöt pfennig - mondta és rám nézett.
- Igen - rebegtem. - Ez minden, amim csak van. Tudom jól, hogy kevés. De ez minden. Nincs több.
- Azt hittem, okosabb vagy - korholt, szinte elnéző szemrehányással. - Becsületes emberek között rendnek kell lenni. Tudod, hogy nem akarok tőled semmit sem elvenni, ami nem jár. Vedd az apródat, nesze! Az a másik - tudod, hogy ki - nem próbál alkudozni velem. Az fizet.
- De akkor sincs több! Ez volt a takarékperselyemben.
- Ez a te dolgod. Na, de nem akarlak elkeseríteni. Még egy márka és harmincöt pfenniggel tartozol nekem.

Mikor kapom meg? - Biztosan megkapod, Kromer! Nem tudom, mikor, remélem hamarosan, talán holnap vagy holnapután.

Ugye megérted, hogy az apámnak nem mondhatom el? - Ahhoz nekem semmi közöm. Nem vagyok én olyan, nem akarok ártani neked. Hiszen látod, még délelőtt megkaphatnám a pénzemet, és én szegény vagyok. Neked szép a ruhád, és jobb ebédet kapsz, mint én. De nem akarok semmit sem elárulni. Felőlem, még várhatok egy kicsit. Holnapután délután fütyülök neked, és akkor elintézzük a dolgot. Megismered a füttyömet?
Elfütyülte, gyakran hallottam már.
- Igen - mondtam - ismerem.
Úgy ment el, mintha semmi közünk sem volna egymáshoz. Csak egy üzlet kötött össze bennünket, semmi más.

Azt hiszem, még ma is megijesztene a Kromer füttye, ha hirtelen meghallanám. Attól fogva gyakran hallottam, úgy tűnt, hogy örökké azt hallom. Nem volt olyan hely, játék vagy elfoglaltság, nem volt olyan gondolat, ahova ez a fütty ne ért volna el. Függtem tőle, a sorsommá vált. Csendes, színes őszi délutánokon gyakran tartózkodtam a virágoskertünkben, amelyet nagyon szerettem. Valami különös ösztöntől hajtva újra elővettem az elmúlt idők kisded játékait, voltaképpen azt játszottam, hogy egy nálam fiatalabb fiú vagyok, aki még jó és szabad, ártatlan és biztonságban van. De e játékokba valahonnan mindig beleszólt a Kromer füttye, s bár mindig vártam, mégis borzasztóan meglepett és kizökkentett, elszakította a szálakat, megzavarta a képzelgéseket. Akkor mennem kellett. Szörnyű helyekre kellett követnem a kínzómat, számot kellett neki adnom és hagyni, hogy megfeddjen. Az egész talán pár hétig tartott, nekem mégis úgy tűnt, hogy évekig, az örökkévalóságig. Ritkán volt pénzem, néha egy ötösöm vagy egy tízpfennigesem, amelyeket a konyhaasztalról loptam, ha Lina otthagyta a bevásárlókosarat. Kromer minden alkalommal megszidott, és kimutatta megvetését: én voltam az, aki őt be akarta csapni, aki a járandóságától meg akarta fosztani, én loptam meg őt, én tettem szerencsétlenné! Egész életem során ritkán szorongatta a baj ilyen közelről a szívemet, sohasem éreztem nagyobb reménytelenséget, nagyobb függőséget.

A takarékperselyt megtöltöttem játékpénzzel, és visszatettem a helyére. Senki sem kérdezett felőle, de bármikor bekövetkezhetett ez is. Gyakorta Kromer kocsisfüttyénél is jobban féltem az anyámtól, amikor halkan odalépett hozzám. Vajon nem azért jött, hogy a perselyről kérdezzen? Mivel sokszor jelentem meg pénz nélkül ördögöm előtt, másképpen kezdett kínozni és kihasználni. Megdolgoztatott. Ha árut kellett beszereznie az apjának, azt velem intéztette el. Vagy rám parancsolt, vigyek véghez valami nehéz feladatot: tíz percen keresztül ugráljak egy lábon, vagy tűzzek papírfecnit egy járókelő kabátjára. Éjszaka, álmomban sokszor újból megéltem ezeket a kínzásokat, és a lidércnyomástól izzadságban fürödtem.

Egy időre megbetegedtem. Gyakran hánytam, és rázott a hideg, éjszaka viszont verejtékben fetrengtem.

Anyám érezte, hogy valami baj van és együtt érzett velem, amitől szenvedtem, mert nem viszonozhattam bizalommal.

Egy este, amikor már ágyban voltam, hozott egy darab csokoládét. Nyomban eszembe jutottak a korábbi évek, amikor esténként, ha jó voltam, jutalomból ilyen finomságokat kaptam elalvás előtt. S most ott állt előttem anyám, és nyújtotta felém a csokoládét. Ez annyira fájt, hogy nem tudtam megszólalni, csak a fejemet ráztam.

Megkérdezte, mi bajom, simogatta a hajam. Végül csak annyit tudtam kibökni: "Nem! Nem! Semmit sem kérek." Anyám az éjjeliszekrényre tette a csokoládét és elment. Másnap kérdezősködni próbált, de úgy tettem, mintha már semmire sem emlékeznék. Egyszer kihívatta hozzám az orvost, aki megvizsgált és reggeli hideg vizes mosdást rendelt.

Akkori állapotom a tébolyhoz hasonlított. Házunk rendezett békéjében félelemben, megkínzottan éltem, mint egy kísértet, nem vettem részt a többiek életében, ritkán esett meg, hogy akár egy órára is ne magammal lettem volna elfoglalva. Apám gyakran ingerülten kérdőre vont, zárkózott és hideg maradtam vele szemben is.

2. fejezet