Hermann Hesse:
DEMIAN
NYOLCADIK FEJEZET
A vég kezdete
A szüleimnél elértem, hogy a nyári szünetben még H.ban maradhassak. Most szinte mindig a kertben voltunk, a folyó partján. A japán, aki
egyébként valóban elvesztette a mérkőzést, elutazott, a tolsztojánus sem volt itt.
Demian lovat tartott, és nap mint nap kitartóan lovagolt. Én gyakran maradtam kettesben az édesanyjával.
Néha elcsodálkoztam békés életemen. Hosszú ideig voltam egyedül és hozzászoktam a lemondáshoz, a kínjaimmal vívott fáradságos
harcokhoz, így H. álomszigetnek tűnt, ahol kényelmes bűvöletben csupán a szép és kellemes dolgoknak és érzéseknek élhettem. Sejtettem, hogy
ez mintegy "próbaidőszaka" annak az új, magasztosabb közösségnek, amelyre mindannyian gondoltunk. Időről időre mély szomorúság fogott el,
mert tudtam én jól, hogy nem lehet tartós ez a boldogság. Nekem nem azt rendelte a sors, hogy a bőség és a megelégedés levegőjét szívjam
magamba, nekem kín és hajsza kellett. Éreztem: egy napon felébredek ezekből a szép szerelmes álmokból és újra egyedül állok majd, egészen
egyedül, a "mások" hideg világában, amelyben nem adatott meg nekem sem béke, sem közösség, csak magány vagy harc.
Ilyenkor még gyöngédebben simultam Éva asszony közelébe, s örültem, hogy sorsom még mindig e szép, békés vonásokat viseli.
Gyorsan és könnyedén telt el a nyár, már vége felé járt a szünidő is. Küszöbön állt a búcsúzás, igyekeztem nem gondolni rá, és nem is
gondoltam: úgy csüngtem a szép napokon, mint pillangó a mézvirágon. Ez volt a boldog korszakom, életem első beteljesülése, felvételem a
közösségbe. Mi jöhet ezután? Ismét harcolok és szenvedek a vágytól. Álmodom és egyedül leszek.
Egyik nap olyan erősen hatalmába kerített ez az előérzet, hogy hirtelen fájdalmasan lobbant fel bennem szerelmem Éva asszony iránt. Istenem,
milyen hamar itt lesz az idő, amikor többé nem látom, nem hallom határozott, megnyugtató lépteit a házban, nem találom az asztalon a virágait! És
mit értem el eddig? Álmodoztam, ringatóztam az élvezetben, ahelyett, hogy megnyertem volna, hogy harcoltam volna érte, hogy örökre magamhoz
vonzottam volna! Minden eszembe jutott, amit valaha az igaz szerelemről mondott, száz finom, figyelmeztető szó, száz csendes csábítás, ígéret
talán. S én kezdtem velük valamit? Semmit! Semmit! Szobám közepére álltam, összeszedtem minden akaratomat és Évára gondoltam. Lelkem
minden erejét arra akartam összpontosítani, hogy érezze szerelmemet, hogy magamhoz vonzzam. Azt akartam, hogy jöjjön és vágyjon az
ölelésemre, és arra, hogy csókom mohón tapadjon érett szerelmes ajkára.
Álltam és megfeszítettem magam, míg ujjaim és lábam ki nem hűltek. Éreztem, hogy erő áramlik ki belőlem.
Néhány pillanatra valami, valami világos és hűvös szorosan és erősen összehúzódott bennem. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy egy kristályt
hordok a szívemben, és tudtam, hogy ez az énem. A hideg felszállt a mellemig.
Amikor feleszméltem ebből az iszonyatos feszültségből, éreztem, hogy valami közeledik. Halálosan kimerültem, de vártam Évát, amint belép a
szobába.
Patkódobogás dübörgött végig a hosszú utcán. Egyre közeledett és mind hangosabbá vált, majd hirtelen abbamaradt. Az ablakhoz ugrottam.
Odalenn Demian szállt le a lóról. Lerohantam.
- Mi történt, Demian? Csak nem történt valami anyáddal? Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. Nagyon sápadt volt, a homlokáról
izzadságcseppek csurogtak le az arcába. Felhevült lovának kantárszárát a kerítésre kötötte, karon fogott és elindult velem az utcán.
- Tudsz már valamit? Nem tudtam semmit.
Demian megszorította a karom, felém fordult és együttérző, különös, sötét pillantással nézett rám.
- Igen, fiú, most beindul. Hisz tudtál a nagy feszültségről Oroszországgal.
..- Micsoda? Háború van? Sosem hittem volna.
Halkan beszélt, pedig nem volt senki a közelben.
- Még nem üzenték meg. De háború van. Nyugodj bele. Nem zavartalak azóta ezzel az egésszel, de már háromszor láttam újabb jelét. Tehát
nem világvége lesz, nem földrengés, nem forradalom. Háború lesz. Meglátod, milyen nagy sikere lesz! Gyönyörűség lesz az embereknek, már most
örül mindenki a kirobbanásának. Ilyen ízetlenné vált nekik az élet. De meglátod, Sinclair, ez csak a kezdet. Talán nagy háború lesz, óriási háború.
De az is csak a kezdet. Valami új kezdődik, és ez az új borzalmas lesz azoknak, akik a régin csüngnek. Mit akarsz csinálni? Döbbenten hallgattam
Demiant, az egész idegennek és valószerűtlennek hangzott.
- Nem tudom, hát te? Megvonta a vállát.
- Amint mozgósítanak, bevonulok. Hadnagy vagyok.
- Te hadnagy? Ezt nem is tudtam.
- Többek között ezzel álcáztam magam.Tudod, mindig vigyáztam arra, hogy sose lássanak belém, s ezért mindig egy kicsivel többet
produkáltam, hogy békén hagyjanak. Azt hiszem, már nyolc nap múlva a fronton leszek.
..- Az Isten szerelmére.
..- Jól van, fiú, ne fogd fel ilyen szentimentálisan. Hisz alapjában nemigen fogom élvezni, hogy fegyvertüzet parancsoljak élő emberekre, de ez
mellékes. Most mindegyikünk belekerül a nagy kerékbe. Te is. Biztosan téged is besoroznak.
- Hát anyád, Demian? Csak most gondoltam ismét arra, ami egy negyedórával ezelőtt történt. Mennyire megváltozott a világ! Minden erőmet
összeszedtem, hogy magamhoz hívjam a legédesebb képet, s íme, a sors hirtelen egy fenyegető, borzalmas maszkon keresztül nézett rám.
- Anyám? Ó, miatta nem kell aggódnunk. Ő biztonságban van, nagyobb biztonságban, mint bárki ma a világban. Ilyen nagyon szereted őt? -
Tudtad, Demian? - Magas hangon, felszabadultan nevetett.
- Persze, hogy tudtam, fiú! Még senki sem hívta Éva asszonynak az anyámat, csak aki nagyon szerette. Egyébként hogy is volt? Ma hívtad
valamelyikünket, nem igaz? - Igen, hívtam... Éva asszonyt.
- Megérezte. Hirtelen elküldött, hogy jöjjek hozzád.
Éppen az oroszországi híreket meséltem neki.
Visszafordultunk, már csak néhány szót váltottunk.
Demian eloldotta a lovát, és felült a nyeregbe.
Csak fönt a szobámban éreztem, mennyire kimerültem Demian hírétől, de még inkább az azt megelőző erőfeszítéstől. Viszont Éva asszony
megérezte! Gondolataim elérték a szívét. Ő maga jött volna, ha nem... Milyen különös volt mindez, s végső soron milyen szép! Most pedig jött a
háború. Most elkezdődött az a folyamat, amelyről olyan gyakran beszéltünk. És Demian annyi mindent tudott már előre! Milyen különös volt, hogy a
világ áradata most nem mellettünk haladt el, hanem hirtelen keresztüláramlott a szívünkön, hogy hívott a kaland és a vak végzet, és hogy most, vagy
hamarosan eljön a pillanat, amikor szüksége lesz ránk a világnak, mert meg akar változni. Demiannak igaza volt: nem kell ezt szentimentálisan
felfogni. Csak az volt furcsa, hogy az olyan magányos ügyet, a sorsot most sokakkal, az egész világgal együtt kellett megélnem. úgy is jó! Készen
álltam. Este, amikor keresztülgyalogoltam a városon, nagy izgalomtól pezsgett minden. Mindenütt, a legkisebb zugban is azt mondogatták: háború!
Megérkeztem Éva asszony házába, a kerti lakban vacsoráztunk. Én voltam az egyetlen vendég. Senki sem ejtette ki a "háború" szót. Csak későn,
mielőtt elmentem, mondta Éva asszony: - Kedves Sinclair, maga hívott ma engem. Tudja, hogy miért nem én magam jöttem. De ne felejtse el:
most ismeri a hívást, és ha bármikor szüksége van valakire, aki a jelet viseli, használja újra! Felkelt és a kert homályában előre ment. Ő, aki maga
volt a titokzatosság, magas termetével fenségesen lépdelt a hallgató fák között, a parányi csillagok finoman világítottak a feje fölött.
Lassan történetem végére jutok. Gyorsan peregtek az események. Hamarosan háború lett, és Demian, aki furcsán és idegenül nézett ki
ezüstszürke kabátos egyenruhájában, elutazott. Én kísértem haza az édesanyját. Nemsokára én is elbúcsúztam tőle. Megcsókolta a számat, egy
pillanatra a mellére szorított, és nagy szeme ott égett egészen közel az enyémhez.
Minden ember mintha testvérré vált volna. Azt gondolták, a haza és a becsület teszi ezt, de a sors volt, amelynek egy pillanatra mindannyian
kendőzetlen arcába néztek. A kaszárnyákból fiatal férfiak jöttek, felszálltak a vonatokra, és sok arcon láttam egy jelet - nem a miénket - szép és
méltóságteljes jelet: szerelmet és halált jelentett. Engem is átöleltek emberek, akiket azelőtt sohasem láttam, megértettem és szívesen
viszonoztam ölelésüket. Kábulatban tették, s nem azért, mert akarták a sorsot, de kábulatuk szent volt, mert onnan származott, hogy egy rövid és
megrázó pillanatra mindannyian a sors szemébe néztek.
Már majdnem tél volt, amikor a frontra kerültem.
Kezdetben csak a lövöldözés jelentett újdonságot, egyébként csalódott voltam. Régen sokat gondolkodtam azon, hogy az emberek vajon miért
képesek olyan ritkán arra, hogy egy ideálnak éljenek. Most láttam, hogy sokan, sőt akár mindannyian képesek meghalni egy ideálért. Csak ne
önállóan és szabadon választott ideál legyen az, hanem közös és elfogadott ideál.
Idővel azonban rájöttem, hogy lebecsültem az embereket. Bármennyire egyformává tette is őket a szolgálat és a közös veszély, mégis sokukat
láttam, élőket és haldoklókat, ahogy csodálatosan közeledtek a sors akaratához.
Soknak, nagyon soknak, nemcsak támadásnál, hanem mindig erőt sugárzó, távolba néző, kicsit megszállott volt a tekintete, amely nem ismer
célokat és arról árulkodik, hogy gazdája már teljesen megadta magát a borzalomnak. Hihettek és gondolhattak ezek, amit csak akartak -
elszántak voltak, használhatóak voltak, belőlük lehetett volna jövőt formálni. Mert a világ ugyan ragaszkodott a háborúhoz és a hősiességhez, a
becsülethez és más régi ideálokhoz, bár egyre távolibbak és hihetetlenebbek voltak a látszólagos emberség hangjai, mindez akkor is csak a
felszín maradt, éppúgy, ahogyan a háború külső, politikai céljai is csak a felszínt jelentették. A mélyben készült valami. Valamiféle új emberiség.
Mert sokakat ismertem - és közülük nem egy mellettem halt meg - akik belátták és felismerték, mindegy, hogy a gyűlölet és düh, a gyilkolás és a
pusztítás milyen ürüggyel történik. Nem, az ürügyek éppúgy, mint a célok, egészen véletlenszerűek voltak. Az ősérzések, még a legvadabbak is,
nem az ellenségnek szóltak. Vérengzésük csak a lélek kisugárzása volt, a meghasadt léleké, amely őrjöngeni és ölni, pusztítani és pusztulni akart,
hogy újra megszülethessen. Egy óriásmadár küzdötte ki magát a tojásból. A világ volt a tojás, s a világnak romba kellett dőlnie.
Egy kora tavaszi éjszakán őrséget álltam egy tanya előtt, amelyet elfoglaltunk. Lanyha szél fújt, szeszélyesen lökdöste a magas, flamand égen
lovagló felhőseregeket, mögülük elősejlett a hold fénye. Már egész nap nyugtalan voltam, valami gyötört. Most, sötét őrhelyemen, meghitten
gondoltam eddigi életem képeire, Éva aszszonyra, Demianra. Egy nyírfának dőlve álltam és belebámultam a mozgalmas égbe, amelynek itt-ott
megbújó cikázó fénypontjai hamarosan nagy hullámzó képsorozattá váltak. Pulzusom gyenge volt, bőröm érzéketlen a széllel és esővel szemben,
de belül szikrázóan éber maradtam, s ebből megéreztem, hogy egy vezető van a közelemben.
A felhőkben nagy várost láttam, millió ember áramlott ki belőle, akik rajokban lepték el a messzi tájakat.
Egy hatalmas istenalak lépett közéjük, hajában ragyogó csillagok, hatalmas volt, mint egy hegy, arcán Éva aszszony vonásai. A menetelő
emberek eltűntek ebben az istenalakban, mint egy óriási barlangban, és megszűntek.
Az istennő lekuporodott a földre, homlokán tisztán ragyogott a jegy. Mintha álom kerítette volna hatalmába, becsukta a szemét. Óriási arcéle
eltorzult a fájdalomtól.
Hirtelen felsikoltott, és homlokából csillagok robbantak elő, sok ezer világító csillag, amelyek gyönyörű ívekben és félkörökben szelték át a fekete
eget.
A csillagok egyike éles hangot hallatva pont énfelém száguldott, mintha engem keresne. Akkor üvöltve robbant szét ezernyi szikrára. Felrántott,
majd földhöz vágott. Dörögve omlott össze körülöttem a világ.
A nyárfa közelében találtak rám. Föld borított, tele voltam sebesüléssel.
Pincében feküdtem, lövések dörögtek fölöttem. Kocsiban feküdtem és üres mezőkön döcögtem. Legtöbbször aludtam, vagy eszméletlen voltam.
De minél mélyebben aludtam, annál erősebben éreztem, hogy vonz valami, hogy egy erőt követek, amely uralkodik fölöttem.
Szalmán feküdtem egy istállóban, sötét volt, valaki a kezemre lépett. De a lelkem tovább akart menni, iszonyú erővel húzott el onnan. Ismét
kocsin feküdtem, később hordágyon, vagy létrán, mindig erősebben éreztem, hogy valahova parancsolnak, nem éreztem mást, mint a késztetést,
hogy végre odaérjek. Aztán célhoz értem.
jszaka volt, tudatomnál voltam, az imént még roppant erővel vonzott és ösztökélt valami célom felé. Egy teremben, a földön feküdtem, és
hirtelen tudtam: megérkeztem. Körülnéztem, matracom mellett egy másik volt, azon feküdt valaki, előrehajolt és engem nézett. A homlokán viselte a
jelet. Max Demian volt.
Nem tudtam beszélni, és ő sem tudott vagy nem akart.
Csak nézett. Arcát megvilágította egy lámpa, amely fölötte függött a falon. Rám mosolygott.
Végtelenül hosszú ideig nézett a szemembe. Lassan közelebb tolta hozzám az arcát, míg majdnem egymáshoz értünk.
- Sinclair! - mondta suttogva.
Jeleztem a szememmel, hogy értem.
Ismét mosolygott, szinte részvéttel.
- Kisfiú! - mondta mosolyogva.
Most egész közel volt a szája az enyémhez. Halkan folytatta.
- Emlékszel még Franz Kromerra? - kérdezte.
Rákacsintottam, és akkor már én is tudtam mosolyogni.
- Kis Sinclair, figyelj! Nekem el kell mennem. Talán egyszer megint szükséged lesz rám, Kromer ellen, vagy máskor. Ha akkor hívsz, nem olyan
durván, nem lovon vagy vonattal jövök már. Befelé kell majd figyelned, és észreveszed, hogy ott vagyok. Érted? És még valamit. Éva asszony azt
mondta, ha egyszer rosszul menne a sorod, akkor át kell adnom neked a csókot, amit útravalóul adott nekem. Csukd be a szemed, Sinclair!
Engedelmesen becsuktam a szemem, könnyű csókot éreztem a számon, amelyen mindig volt egy kis vér, mert a vérzés nem akart elállni. Akkor
elaludtam.
Reggel felébresztettek, kötözésre vittek. Amikor végre teljesen felébredtem, gyorsan odafordultam a szomszéd matrachoz. Idegen ember feküdt
rajta, akit még sohasem láttam.
A kötözés fájt. Minden fájt, ami azóta történt. De ha néha megtalálom a kulcsot, és egészen magamba szállok, oda, ahol a sötét tükörben a sors
képei szunnyadnak, akkor csak a fekete tükör fölé kell hajolnom és megpillantom a saját képemet, amely most már egészen rá hasonlít, őrá, a
barátomra és vezetőmre.
- Vége.-
TARTALOM
ELSŐ FEJEZET Két világ
MÁSODIK FEJEZET Káin
HARMADIK FEJEZET A lator
NEGYEDIK FEJEZET Beatrice
ÖTÖDIK FEJEZET A madár kiküzdi magát a tojásból
HATODIK FEJEZET Jákob harca
HETEDIK FEJEZET Éva asszony
NYOLCADIK FEJEZET A vég kezdete