Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

NEGYEDIK FEJEZET
Beatrice

A szünet végén utaztam St.-be anélkül, hogy barátomat viszontláttam volna. Szüleim mindketten elkísértek, és féltő gondoskodással adtak át egy gimnáziumi tanár vezetésével működő fiúkollégiumnak. Kővé meredtek volna rémületükben, ha tudták volna, mi veszi ezzel kezdetét.

Még mindig nyitott volt a kérdés, hogy idővel jó fiú és rendes polgár válik-e belőlem, vagy természetem más utakra visz. Utolsó kísérletem, hogy az atyai ház és szellemének árnyékában boldogságra leljek, sokáig tartott, néha már-már sikerült is, de végül mégis teljesen csődöt mondtam vele.

Az a különös üresség és elhagyatottság, amelyet először a szünidőben, a konfirmáció után éreztem (később milyen jól megismertem ezt az űrt, ezt a ritka levegőt! ) nem múlt el olyan gyorsan. Az otthontól könnyen vettem búcsút, amit furcsállottam is, s tulajdonképpen szégyelltem magam, hogy nem voltam bánatosabb. Nővéreim zokogtak, én sírni sem tudtam. Csodálkoztam magamon. Mindig érzékeny voltam, és alapjában véve jó gyerek. Most mintha kicseréltek volna. Közömbösen viselkedtem a külvilággal szemben, és naphosszat csak befelé figyeltem. Hallgattam az áramlatokat, a felszín alatt sötéten zúgó tiltott, belső áramlataimat. Az utóbbi fél év alatt igen megnőttem. Nyurgán, soványan és félig felnőtten néztem a világba. A kisfiú szeretetreméltósága egészen kiveszett belőlem, magam is éreztem, hogy így nem szerethetnek, én pedig végképp nem szerettem magam. Gyakran erősen vágyakoztam Max Demian után, de volt, hogy gyűlöltem is, sőt hibáztattam, amiért életem sivárrá vált, s amit úgy fogadtam, mint egy utálatos betegséget.

Diákszállásunkon eleinte se nem szerettek, se nem tiszteltek, először piszkáltak, azután már békén hagytak, de kiszámíthatatlan, kellemetlen különcnek tartottak. Ez a szerep tetszett nekem, még rá is játszottam: dühödten vetettem magam a magányba, amely kifelé férfias világmegvetést mutatott, mialatt belül, titokban gyakran rohant meg az emésztő fájdalom és a gyötrő kétségbeesés. Az iskolában azon kellett kérődznöm, amit már otthon egyszer megtanultam, mert az osztály valamivel hátrább tartott, mint a régi osztályom, s rászoktam, hogy a velem egyidős társaimat kissé megvetően gyerekeknek tekintsem.

Így ment ez több mint egy évig. Az első szünidei hazalátogatásokba sem vegyültek új hangok. Szívesen utaztam vissza.

November eleje volt. Akkoriban, bármilyen volt is az idő, gyakran indultam rövid sétákra. Mentem, töprengtem, s közben valami furcsa gyönyört éreztem, a melankólia gyönyörét, világmegvetést és önmegvetést. Egy este így kóboroltam a város körül a nedves, ködös szürkületben. Egy parkba értem, hívogatott az elhagyatott széles sétány. Az utat vastagon borították a lehullott levelek, s ugyanazzal a furcsa gyönyörrel gázoltam bennük, miközben a ködből kísértetiesen és árnyszerűen léptek elő a messzi fák. Nedves és kesernyés szag szállt fel az útról.

A sétány végén bizonytalanul megálltam, belebámultam a fekete avarba és mohó vággyal szívtam magamba a korhadás és az elmúlás nyirkos illatát, amelyet visszhangzott és örömmel fogadott bennem valami. Ó, mily unalmas volt az élet! Egy ösvényen lobogó gallérköpenyben közeledett valaki. Tovább akartam menni, de akkor megszólított: - Halló, Sinclair! Alfons Beck volt az, szállónkon a legidősebb. Mindig örültem, ha láttam, és nem volt benne más kivetnivalóm, mint az, hogy velem is, mint a többi fiatalabb fiúval mindig lekezelően beszélt, mint egy nagybácsi. Bivalyerősnek számított, állítólag szállásunk gondnokát is a markában tartotta, és sok gimnáziumi pletyka keringett róla.
- Hát te mit csinálsz itt? - szólt nyájas hangon, mint a nagyok, ha időnként leereszkedtek hozzánk. - Fogadjunk, hogy verset faragsz! - Eszemben sincs! - utasítottam el nyersen.
Fölnevetett, s mellém szegődött. Egészen furcsának találtam, ahogy csevegett.
- Ne félj attól, Sinclair, hogy én azt tán nem értem meg. Van abban valami, ha az ember így este a ködben járkál, fejében őszies gondolatokkal. Jó ilyenkor verset írni. A haldokló természetről, persze, és a hozzá hasonlatos, elveszett ifjúságról, mint Heinrich Heine.
- Én nem vagyok ilyen szentimentális - védekeztem.
- Na jó, hagyjuk! De szerintem ebben az időben jól teszi az ember, ha keres egy csendes helyet, ahol adódik egy pohár bor, vagy efféle. Velem tartasz? Most éppen teljesen egyedül vagyok. Vagy nem akarsz? Ha mintagyerek vagy, nem szeretnék a megrontód lenni, barátocskám.

Nem sokkal később már egy külvárosi kocsmában ültünk, gyanús bort ittunk és koccintottunk a vastagfalú poharakkal. Eleinte nem nagyon tetszett, de legalább újdonság volt. Nem szoktam a borhoz, így hamarosan megoldódott a nyelvem. Mintha egy ablak nyílt volna ki bennem, amelyen beragyogott a világ. Milyen régen, milyen szörnyen régen öntöttem ki utoljára a szívemet! El akartam kápráztatni újdonsült cimborámat, ráadásul épp Káin és Ábel történetébe avattam be! Beck élvezettel hallgatott. Végre volt egy ember, akinek adtam valamit! Megveregette a vállamat, és ördögi fickónak nevezett. Nekem meg csak úgy dagadozott a szívem a gyönyörűségtől, hogy végre rázúdíthattam valakire az összes belémszorult szót és felhalmozódott gondolatot, hogy elismertek, hogy valaki lehettem egy idősebb szemében. Amikor zseniális bestiának nevezett, édes, részegítő borként áradt szét szívemben a szó. A világ új színekben pompázott, száz pimasz kis forrásból eredtek gondolataim, szellem és tűz lángolt bennem. Beszélgettünk a tanárokról és a diáktársakról, szemlátomást remekül megértettük egymást. Beszéltünk a görögökről és a pogány világról, s Beck mindenáron arra akart bírni, valljam be szerelmi kalandjaim. Ilyesmiről azonban nem tudtam beszámolni.

Nem éltem át semmit, nem volt mit mesélnem. Amit pedig éreztem, elképzeltem, megalkottam önmagamban, ott bennem égett, de a bor sem oldotta ki belőlem, nem lehetett elmondani. A lányokról Beck sokkal többet tudott nálam, és én kigyúlt szívvel hallgattam ezeket a történeteket. Elképesztő dolgokat tudtam meg akkor, az elképzelhetetlen lapos valósággá, magától értetődővé vált. Alfons Beck a maga mintegy tizennyolc évével már tett szert némi tapasztalatra. Többek között, hogy a lányok nem akarnak egyebet, mint lovagiasságot meg széptevést, ami valóban nagyon szép dolog, de azért mégsem az igazi. Több sikert az asszonyoknál lehet remélni. Az asszonyok sokkal eszesebbek. Például Jaggelt asszonysággal, akié a ceruza- és irkabolt, lehet ám beszélni, ami a pultja mögött már megesett, arról nemigen írnának lányregényt.

Teljes bűvöletben, megilletődötten ültem. Bár Jaggelt asszonyt nem tudtam volna szeretni - de amit hallottam, mégiscsak elképesztő volt. Eredtek itt források, legalábbis az idősebbek számára, amelyekről én még csak nem is álmodtam. Volt ugyan valami hamis felhangja az egésznek: nem tűnt olyan jónak, nagyszerűnek és édesnek, mint amilyennek a szerelem ízének, véleményem szerint lennie kellett volna, de mégis, valóság volt, élet és kaland. Olyasvalaki ült velem szemben, aki átélte ezt, akinek, úgy látszott, mindez teljesen természetes.

Beszélgetésünk kissé letompult, s vesztett a hangulatából. Nem voltam már a zseniális kis fickó, már csak egy fiú voltam, aki egy férfit hallgatott. De még így is, ha szembeállítottam azzal, ami hosszú hónapok óta az életem volt, ez fenséges volt, szinte mennyei. Ráadásul ahogyan lassacskán érezni is kezdtem, mindez tilos volt, nagyon is tilos, kezdve attól, hogy kocsmában ültünk, egészen addig, amiről beszélgettünk. Akárhogy is volt, én a szellem, a forradalom ízét éreztem benne.

Minden apró részletére pontosan emlékszem annak az éjszakának. Később a pislákoló gázlámpák alatt elindultunk hazafelé a nyirkos, hideg éjszakában. Életemben először voltam részeg. Nem volt jó, rettenetesen éreztem magam, mégis volt benne valami: csábítás, édesség, lázadás és orgia, élet és szellem. Beck nem hagyott cserben.

Zöldfülű kezdőnek nevezett, s szidott, mint a bokrot, de hazavitt, olykor cipelt, míg végül sikerült egy nyitott folyosóablakon keresztül becsempésznie bennünket.

Az ájulásszerű rövid alvást gyötrelmes kijózanodás követte, de a testi kínoknál sokkal kegyetlenebbül szenvedtem a lelkiektől. Fölültem az ágyban. Az előző napi ing volt rajtam, a többi ruhám és a cipőm szanaszét hevert a földön. Minden dohánytól és hányadéktól bűzlött. A fejfájás, a hányinger és az égető szomjúság közepette az a kép jelent meg lelki szemeim előtt, amely régóta mintha feledésbe merült volna. Láttam az otthont, a szülői házat, Apát és Anyát, a két nővéremet, a kertet, láttam csöndes, meghitt hálószobámat, láttam az iskolát és a piacteret, láttam Demiant és a hittanórákat. Mindezt dicsfény övezte, csodásan ragyogott, isteni volt és tiszta. Most már tudtam: tegnap, de még néhány órával ezelőtt is mindez az enyém volt, és rám várt, de akkor, abban az órában már hátat fordított nekem, elsüllyedt, elátkozott, kitaszított magából, undorodott tőlem! Elpusztult minden szeretet és meghittség, amelyet valaha a messzi arany gyermekkor kertjében a szüleimtől kaptam: anyám összes csókja, minden Karácsony, a vasárnap reggelek jámbor, meghitt ragyogása, a kert minden virága. Minden elpusztult, mindent eltapostam! Ha most csendőrök jönnek értem, és mint söpredéket és templomgyalázót megkötözve az akasztófához vezetnek, nem tiltakoztam volna, örömmel és egyetértéssel mentem volna velük.

Tehát ilyen voltam én belül! Én, aki kerültem és megvetettem a világot! Én, aki lélekben büszke voltam, és Demian gondolatait osztottam! Így néztem ki: utolsó, részeges disznó, mocskos, undorító, közönséges, sivár lelkű bestia, akit elsodortak förtelmes ösztönei! Így néztem ki én, aki azokból a kertekből érkeztem, ahol mindenütt tisztaság, fény és kegyes gyöngédség volt, én, aki valaha Bach zenéjét és a szép verseket szerettem! Undorral és elszörnyedve hallottam saját nevetésemet, ezt a zabolátlanul fel-felbugyborékoló részeg és idétlen röhögést. Ez voltam hát én! Mindennek ellenére azonban szinte élvezettel szenvedtem el e kínokat. Olyan sokáig lézengtem vakon és kábultan, oly sokáig hallgatott a szívem és gubbasztott kifosztva a sarokban, hogy még az önvádnak, ennek a rettenetes, iszonyú lelkiállapotnak is megörültem. Ez legalább érzés volt, lángok lobbantak, szív vonaglott benne! Nyomorúságom közepette valami megszabadulást, tavaszt éreztem zavarodott lelkemben.

Ezalatt látványosan haladtam lefelé a lejtőn. Az első mámort újabbak követték. Iskolánkban sokan kocsmáztak és sokan éltek kicsapongó életet. Én, bár a legfiatalabbak közé tartoztam, hamarosan már nem az voltam, akit megtűrtek és lekezelő jóindulattal befogadtak. Vezér és csillag vált belőlem, hírhedt, vakmerő kocsmatöltelék.

Ismét a sötét világhoz, az ördöghöz tartoztam, és ebben a világban remek fickónak számítottam.

Ugyanakkor siralmasan éreztem magam. Önpusztító kicsapongásokban tobzódtam, és amíg a társaim között vezérnek és ördögi fickónak, átkozottul kemény és tréfás legénynek számítottam, addig lényem legmélyén félénk, szorongó lélek verdesett. Még emlékszem, hogy egyszer a könnyem is kicsordult, amikor egy vasárnap délelőtt a kocsmából jöttem és gyerekeket láttam játszadozni az utcán: derűsen és elégedetten, frissen fésült hajjal, ünneplő ruhában. S míg olcsó vendéglők mocskos, sörtócsás asztalainál döbbenetes cinizmusommal szórakoztattam, sőt gyakran meg is rémítettem cimboráimat, titokban, mélyen a szívemben mélységesen tiszteltem mindazt, amit kigúnyoltam, és legbelül sírva térdepeltem a lelkem előtt, a múltam előtt, az anyám előtt és Isten előtt.

Hogy sohasem azonosultam a társasággal, hogy magányos maradtam és szenvedtem közöttük, annak megvolt a jó oka. Kocsmahős voltam, és gúnyolódó, a legnyersebbek szájíze szerint. Bátran és szellemesen beszéltem és gondolkodtam a tanárokról, az iskoláról, a szülőkről, az egyházról - elviseltem a hecceket és magam is heccelődtem - de ha cimboráim a lányokhoz mentek, sohasem tartottam velük. Egyedül voltam, szívem izzón, de ugyanakkor reménytelenül vágyakozott a szerelem után, közben pedig beszédemből kiégett kéjencnek mondhattak volna. Érzékeny és szégyenlős voltam, mint senki más.

Ha néhanapján fiatal, csinos polgárlányokat láttam, amint derűs tisztasággal, kecsesen mentek előttem az utcán, csodálatos, ártatlan álomlényeknek tűntek, akik ezerszer is jobbak, tisztábbak nálam. Egy ideig Jaggelt asszony papírboltjába sem mentem be, mert elvörösödtem, ha ránéztem és eszembe jutott, amit Alfons Beck mesélt.

Szakadatlanul magányosnak és oda nem illőnek éreztem magam új társaságomban, mégsem tudtam megszabadulni tőle. Valójában nem is tudom, hogy leltem-e valaha is örömömet a vedelésben és a hetvenkedésben. Az iváshoz sohasem szoktam hozzá, mert minden alkalommal éreztem a kellemetlen következményeket. Ám mindezt muszáj volt megtennem, mert különben fogalmam sem volt arról, mit is kezdjek magammal. Rettegtem a hosszú egyedüllétektől, féltem az érzékeny, szemérmes, bensőséges hangulataimtól, amelyekre - úgy éreztem - mindig is hajlamos voltam, féltem a gyengéd, szerelmes gondolatoktól, amelyek oly gyakran merültek fel bennem.

Leginkább egy barát hiányzott. Volt ugyan két-három diáktársam, akiket kedveltem, de ők kerültek engem, mert a szófogadók közé tartoztak, és az én vétkeimről pedig már régóta mindenki tudott. Reménytelen szerencsejátékos voltam a szemükben, aki ingatag talajon lépdelt.

A tanárok sokat tudtak rólam, sokszor kaptam szigorú büntetést, és várható volt, hogy előbb-utóbb kizárnak az iskolából. Ezzel én magam is tisztában voltam, már régóta nem is tartoztam a jó tanulók közé, sokat csaltam, lapítottam, nehezen tartottam már magam. Csak abban reménykedtem, hogy úgysem tart már soká.

Számtalan út van, amelyen az Isten a magányba és ezzel önmagunkhoz vezet. Az egyik ilyen utat járatta akkor velem is. Olyan volt, mint egy lidérces álom. Látom magamat, az elvarázsolt álmodozót, amint éjszakákon át ragacsos, mocskos, széttört söröspoharakon, cinikus fecsegések közepette megkínzottan csúszom-mászom megállás nélkül, ocsmány és tisztátalan úton. Vannak ilyen álmok: a királylányhoz igyekezve beleragadsz a trágyalébe, a bűzös, szennyes hátsó udvarok mocskába. Ez történt velem is. Úgy rendeltetett, hogy egyáltalán ne elegánsan váljak magányossá, hogy így emeljek egy lelakatolt, könyörtelen őrökkel őrzött Édenkaput önmagam és a gyermekkor közé. Kezdet volt ez, a vágy ébredése, hogy eljussak önmagamhoz és otthonra leljek ott.

Még megijedtem, és összerándultam, amikor apám, miután megkapta gondnokunk figyelmeztető leveleit, először jelent meg St.-ben és váratlanul elém toppant.

Amikor a tél végén másodszor is eljött, már kemény és közömbös voltam, hiába szidalmazott, kérlelt, és hiába emlékeztetett anyámra. Végül is feldühödött, és azt mondta, ha nem változom meg, hagyja, hogy szégyenszemre megrovással kizárjanak az iskolából, és javítóintézetbe küld. Csak tessék! Amikor elutazott, megsajnáltam, de nem ért el semmit, szavai már nem jutottak el hozzám, és időnként úgy éreztem, meg is érdemli.

Nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Sajátosan és nem éppen tetszetősen harcoltam a világgal: a kocsmázással és daccal - így tiltakoztam. Tönkretettem magam, és azt mondtam: ha a világnak nincs szüksége az olyan emberekre, mint én, ha nem tudja őket méltányolni, s igazi feladatokat adni nekik, hát akkor a hozzám hasonló emberek szépen elzüllenek. Aztán csak lássa kárát a világ! Az a karácsonyi szünet igen örömtelen volt. Anyám megijedt, amikor meglátott. Még magasabbra nőttem, sovány arcom szürkévé és züllötté, vonásaim lagymataggá váltak, szemhéjam gyulladt volt. A serkenő bajuszom és a szemüvegem miatt, amelyet nem régóta viseltem, még idegenebb lehettem számára. A nővéreim visszariadtak tőlem és kuncogtak. Mindez kellemetlen volt. Kellemetlen és keserű volt a beszélgetés apámmal a dolgozószobájában. Kellemetlen volt a rokonok üdvözlése és legkellemetlenebb a Szenteste. Amióta csak az eszemet tudom, ez volt házunkban a nagy nap, az ünnepélyesség, a szeretet és a hála estéje, amikor újra és újra megerősítettük a szülők és közöttem meglévő köteléket. Ez alkalommal minden csak nyomasztott és idegesített. Mint mindig, apám felolvasta az Evangéliumnak azt a részletét, amelyben a pásztorok a réten "mind ott őrizték nyájaikat". A nővéreim sugárzó arccal álltak az ajándékos-asztalnál, apám hangja azonban örömtelenül kongott, arca öreg volt és mintha összeaszalódott volna, anyám szomorú volt, én pedig kínlódtam és a pokolba kívántam az egészet: az ajándékokat és a jókívánságokat, az Evangéliumot és a karácsonyfát. A mézeskalács édes illata édes emlékfelhőket idézett fel. A fenyőfa illatozott és olyasmiről suttogott, ami már nem létezett. Alig vártam, hogy véget érjen az este és az ünnepek.

Az egész tél így folytatódott. Csak nemrégiben részesített szigorú megrovásban a tanári kar, és kizárással fenyegetett. Már nem tarthat ez így sokáig. Nos, felőlem.

Max Demianra külön haragudtam. Vele egész idő alatt nem találkoztam. Kétszer is írtam neki, amikor St.be kerültem, de nem kaptam választ, ezért a szünidőben sem látogattam meg.

Ugyanabban a parkban történt, ahol ősszel Alfons Beckkel találkoztam: a tavasz elején, amikor a sövények zöldellni kezdtek, megakadt a szemem egy lányon. Egyedül sétáltam, tele gyötrő gondokkal és gondolatokkal, hiszen az egészségem megromlott, azonkívül állandóan pénzzavarban voltam, kisebb-nagyobb összegekkel tartoztam társaimnak. Azt kellett hazudnom, halaszthatatlan kiadásaim vannak, hogy otthonról ismét küldjenek valamennyi pénzt. Több üzletben is fölhalmozódtak a fizetetlen számláim az ott vásárolt szivarokról meg egyebekről.

Nem mintha mindez nagyon mélyen érintett volna. Ha itt tartózkodásomnak úgyis nemsokára vége, ha vízbe vetem magam, vagy ha javítóintézetbe csuknak, akkor ezen a néhány apróságon már semmi sem múlik. De mégis, minduntalan szembekerültem ezekkel az undorító dolgokkal, és szenvedtem miattuk.

Az imént említett tavaszi napon találkoztam a parkban egy nagyon vonzó, fiatal hölggyel. Magas volt és karcsú, csinosan öltözött, okos fiúarca volt. Azonnal megtetszett: szerettem ezt a típust, és kezdte foglalkoztatni a képzeletemet. Alig lehetett idősebb nálam, de sokkal érettebbnek látszott. Elegáns és jó alakú volt, már majdnem kész hölgy, de ami a legjobban tetszett: arcában az a pajkosság és fiatalosság.

Sohasem mertem közeledni azokhoz a lányokhoz, akikbe beleszerettem. Most sem. De ez a hatás sokkal mélyebb volt, mint a korábbiak, ez a szerelem alapvetően befolyásolta az életemet.

Váratlanul megint lett egy kép előttem, egy fenséges és imádott kép. Ó, semmi másra nem vágytam annyira, mint hogy tiszteljek és imádjak valakit. A Beatrice nevet adtam neki - bár Dantét nem olvastam, de őriztem egy reprodukciót Beatricéről. Ez egy angol festményről készült, amelyen Beatrice angol, preraffaelita, karcsú lányalak, nagyon hosszú végtagokkal, keskeny, hosszúkás fejjel, szinte anyagtalan kezekkel és vonásokkal. Az én szép, fiatal lánykám nem hasonlított rá teljesen, bár ő is karcsú és fiús volt, amit annyira szerettem, és valamit még a festett Beatrice átszellemültségéből vagy lelkiségéből is magán viselt.

Egyetlen szót sem váltottam vele. Mégis ő hatott rám a legmélyebben. A képét állította elém, megnyitott előttem egy szentélyt, egy templomot, ahol imádkozhattam.

Egyik napról a másikra felhagytam a kocsmázással és az éjszakai portyázásokkal. Ismét elviseltem az egyedüllétet, újra szívesen olvastam, szívesen sétáltam.

Hirtelen megtérésemet gúnyosan fogadták. De érzéketlenné váltam irántuk, mert tudtam, hogy most van valamim, amit szeretni és imádni tudok, ismét van egy ideálom, az élet újra tele lett sejtelemmel és színes, titokzatos derengéssel. Megint otthon voltam önmagamban, bár csupán mint rabja és szolgálója egy imádott képnek.

Nem tudok meghatottság nélkül visszagondolni arra az időre. Legőszintébb igyekezetemmel próbáltam "tiszta világot" építeni egy összeomlott élet romjaiból, ismét csak annak az egyetlen vágynak éltem, hogy a sötétet és gonoszt kiirtsam magamból, és teljes egészében a fényben maradjak, istenek előtt térdepelve. Azonban ez a mostani "tiszta világ" már kicsit a tulajdon művem is volt, végre nem a gyerekkorba, az anyai védelem mögé menekültem vissza, hanem vadonatúj szolgálatot vállaltam, amelyet én követeltem meg önmagamtól, s amelyet felelősség és önfegyelem jellemzett. A nemiségnek, amelytől szenvedtem, és amelytől folyton menekültem, most ebben a szent tűzben szellemiséggé és áhítattá kellett dicsőülnie. Nem lehetett többé zavaros vagy csúnya, nem jelenthetett már átsóhajtozott éjszakákat, sem szívdobogást, amelyet illetlen képek nézegetése váltott ki, sem bűnös házak előtti hallgatózást vagy kéjsóvárságot. Mindezek helyén oltárt állítottam Beatrice képével, és azáltal, hogy neki szenteltem magam, átadtam magam a szellemiségnek és az isteneknek. Az életnek azt a részét, amelyet a sötét hatalmaktól vontam el, a világosnak áldoztam. Nem az élvezet volt a célom, hanem a tisztaság, nem a boldogság, hanem a szépség.

A Beatrice-kultusz teljes egészében megváltoztatta az életemet. Tegnap még koravén cinikus voltam, ma elvakult hívő lettem, s szentté akartam válni. Nemcsak a mindennapossá vált züllött életmóddal hagytam fel, hanem igyekeztem mindent megváltoztatni, igyekeztem tisztaságot, nemességet és méltóságot vinni mindenbe, akár evésről, ivásról, beszédről vagy öltözködésről volt szó. A reggelt hideg vizes mosakodással kezdtem, amit eleinte alig bírtam végigcsinálni. Komolyan és önérzetesen viselkedtem, egyenesen tartottam magam, igyekeztem kimérten, lassan és méltóságteljesen lépdelni. A kívülállóknak ez komikusnak tűnhetett, nekem azonban az istentisztelethez tartozott.

Az összes gyakorlat közül, amelyekkel új érzületemet igyekeztem kifejezni, az egyik rendkívül fontossá vált számomra. Festeni kezdtem. Azzal kezdődött, hogy az angol Beatrice-kép, amely a birtokomban volt, nem hasonlított eléggé arra a lányra. Le akartam festeni őt magamnak. Sosem érzett örömmel hordtam össze a szobámba - rövid ideje saját szobám volt - a papirost, a festéket és az ecseteket, jóleső izgalommal készítettem elő a palettát, az üveget, a porcelánt, a tálkákat és a ceruzákat. Lenyűgözött a finom temperafesték az apró tubusokban. Volt köztük egy tüzes krómoxidzöld - még most is a szemem előtt van, ahogy először felragyogott a kis fehér tálkában.

Óvatosan kezdtem. Tudtam, hogy nehéz arcot festeni, így először mással próbálkoztam. Díszítőelemeket, virágokat és képzeletbeli kis tájakat festettem: egy fát mellette kápolnával, egy római hidat tövében ciprusokkal. Néha teljesen belefeledkeztem ebbe a játékos tevékenységbe, boldog voltam, mint egy gyermek a festékesdobozával. De végül is elkezdtem Beatricét festeni.

Néhány próbálkozásom teljesen rosszul sikerült, ezeket eldobtam. Minél inkább igyekeztem felidézni a csak ritkán látott arcot, annál kevésbé sikerült. Végül lemondtam róla. Egyszerűen csak egy arcot kezdtem festeni, a fantáziámat és a megkezdett kép, a festék és az ecset sugallatát követve. Álomarc lett belőle, amelyet egész tűrhetőnek találtam. Azonnal tovább folytattam a kísérletezést, és mindegyik vázlat egyre kifejezőbben beszélt, egyre közelebb került, ha nem is a valósághoz, de a lány típusához mindenképpen.

Egyre jobban hozzászoktam, hogy álmodozó ecsettel vonalakat húzzak és felületeket fessek be modell nélkül, játékos tapogatózással, felszínre hozva a tudatalattit. Végül egy napon, szinte öntudatlanul, olyan arcot festettem így, amely erősebben szólt hozzám az előbbieknél. Nem annak a lánynak az arca volt, de már régen nem is arra törekedtem. Más volt, nem éppen valóságos, de annál értékesebb. Inkább látszott fiú- mint leányarcnak. A haja nem világosszőke volt, mint a csinos lánykámé, hanem vörösesbarna, az álla erős és kemény, szája azonban eleven. Az egész arc merev volt és álarcszerű, de kifejező és tele titokzatos élettel.

Mikor már az elkészült kép előtt ültem, furcsán hatott rám. Istenképnek vagy szent maszknak látszott. Félig férfias volt, félig nőies, kortalan, erős akaratú, de ugyanakkor álmodozó, merev, de titokban eleven. Ez az arc szólt hozzám, követelt tőlem valamit, hozzám tartozott. Ráadásul hasonlított valakire, de nem tudtam, kire.

Az arckép egy ideig minden gondolatomat elkísérte, és életem egy része lett. Egy fiókban rejtegettem, nehogy meglássák és gúnyoljanak miatta. De amint egyedül maradtam kis szobámban, elővettem és megpróbáltam kapcsolatba lépni vele. Esténként a tapétára tűztem az ágyammal szembe, és elalvásig néztem. Reggelenként első pillantásom reá esett.

Éppen akkoriban kezdtem el újra sokat álmodni, ugyanúgy, mint gyerekkoromban. úgy éreztem, mintha évekig nem álmodtam volna. Most egészen újfajta képek jöttek elő, és gyakran felbukkant köztük a festett arckép is. Életre kelt és beszélt hozzám: barátságosan vagy ellenségesen, néha végtelenül szépen, harmonikusan és nemesen, néha pedig szép vonásai torz grimaszba húzódtak.

És egy reggel, amikor egyik ilyen álmomból ébredtem, hirtelen felismertem. Oly hihetetlenül ismerősen nézett rám, és mintha a nevemen szólított volna. Úgy éreztem, ismer, mintha anyám lenne, aki öröktől fogva hozzám tartozik. Szívem hevesen dobogott, miközben bámultam a képet: a sűrű barna haját, a félig nőies száját, a különös fénylő erőteljes homlokát - magától száradt meg így - és egyre erősebben éreztem, hogy egyszer valahol felismerem, rátalálok.

Kiugrottam az ágyból, elé álltam, és közvetlen közelről néztem, pontosan a tágra nyitott, zöldes, merev szemekbe, amelyek közül a jobb oldalit kissé magasabbra festettem, mint a másikat. Ez a jobb szem egyszerre csak megrándult.

Finoman és könnyedén rebbent meg, mégis nyomban észrevettem és ettől a szemrebbenéstől felismertem... Hogyhogy ilyen sokára jöttem csak rá! Demian arca volt.

Később gyakran összehasonlítottam a képet Demian arcvonásaival, ahogy az emlékeimben éltek. Egyáltalán nem voltak azonosak a képen látható arccal, bár hasonlítottak rá... De mégis Demian volt azon a képen.

Egy kora nyári este a nap ferdén és vörösen sütött be nyugatra néző ablakomon. A szobára félhomály borult.

Akkor jutott eszembe, hogy Beatrice, avagy Demian arcképét az ablakkeretre tűzöm, és megnézem, hogyan süt rajta keresztül a nap. Az arc körvonalai elmosódtak, de a szemek vöröses körvonalai, a fényes homlok és a tüzes piros száj mélyen és vadul izzottak elő a sík felületből.

Sokáig ültem a képpel szemben, akkor is, amikor már kialudt belőle a fény. Lassacskán az az érzésem támadt, hogy az se nem Beatrice, se nem Demian - hanem én Beatrice magam vagyok. A kép nem hasonlított rám - éreztem, hogy ez nem is fontos - de kifejezte az életem lényegét.
A lelkem volt, a sorsom vagy a démonom. Így nézne ki a barátom, ha még találnék egyet valaha. Így nézne ki a kedvesem, ha egyszer lenne. Ilyen lenne az életem és a halálom, benne volt a sorsom dallama és ritmusa.
Azokban a hetekben olyan könyvre bukkantam, amely erősebben hatott rám, mint bármelyik, amelyet előtte olvastam. Később sem éltem át így könyvet, talán csak Nietzschét. Egy Novalis-kötet volt: levelek és bölcsességek. Sokat közülük nem értettem, mégis mind elmondhatatlanul vonzott és mély nyomot hagyott bennem.

Nos, ekkor eszembe jutott az egyik aforizma, s tollal az arckép alá írtam: "Sors és lelkület egyazon dolog nevei." Ezt a gondolatot megértettem.

A lánnyal, akit magamban Beatricének neveztem, még sokszor találkoztam. Ilyenkor már nem éreztem felindulást, csak finom összhangot, s felsejlett bennem egy érzés: "Mi ketten már összekapcsolódtunk, de nem te, csupán a képed: része vagy sorsomnak." Vágyakozásom Max Demian után ismét a hatalmába kerített. Évek óta semmit sem tudtam róla. Egyetlenegyszer találkoztam vele valamelyik szünidőben. úgy látom, jegyzeteimben nem említettem e rövid találkozást, tudom, hogy ez szégyenérzetből és hiúságból fakadt. Bepótolom hát.

Szóval, az egyik szünidőben - ez a kocsmázós korszakomban történt - fásult és mindig egy kicsit fáradt arckifejezéssel szülővárosomban kóboroltam, sétabotomat lóbálva. A nyárspolgárok soha nem változó, örökké megvető arckifejezését figyeltem, amikor egyszer csak régi barátom jött velem szemben. Alighogy megpillantottam, összerázkódtam, és rögtön Franz Kromer jutott az eszembe. Bárcsak valóban elfelejtette volna Demian azt a történetet! Oly kiszolgáltatottnak éreztem magam! Hisz tulajdonképpen csak egy ostoba gyerektörténet, de mégis csak lekötelezettje voltam.

..Szemlátomást arra várt, hogy üdvözlöm-e, és amikor eléggé hanyagul köszöntöttem, kezet nyújtott. Az a jól ismert kézfogás! Biztonságot adó és meleg, mégis hűvös, férfias! Figyelmesen az arcomba nézett és így szólt: - Megnőttél, Sinclair. - Ő maga ugyanolyan idősnek, változatlanul fiatalnak látszott, mint mindig.

Együtt sétáltunk tovább, s csupa lényegtelen dologról beszélgettünk, semmi olyasmiről, mint azelőtt. Eszembe jutott, hogy valaha többször is írtam neki, de sohasem kaptam választ. Ó, bárcsak elfelejtette volna ezeket a rettenetesen ostoba leveleket is! Nem hozta szóba őket.

Akkoriban még nem volt sem Beatrice, sem az arckép, még javában korhely korszakomat éltem. A város szélére értünk, s hívtam, jöjjön be velem egy vendéglőbe. Elfogadta a meghívásomat. Kérkedve egy üveg bort rendeltem, töltöttem, koccintottam vele, és mint aki nagyon járatos az ivászatban, egy húzásra ürítettem ki az első poharat.

- Sokat jársz kocsmába? - kérdezte.
- Igen - feleltem unottan - mi mást csináljon az ember? Végtére még mindig ez a legszórakoztatóbb.
- Gondolod? Lehet. Persze van, ami nagyon jó benne - bacchusi mámor! De szerintem a legtöbb kocsmázóból ez teljesen kiveszett. Éppen a kocsmába járás az, ami igazán nyárspolgári. Az már valami, ha egyetlen éjszakára, égő fáklyák fényénél merülsz az igazi részegítő mámorba és kábulatba! De így, újra meg újra, egyik pohárral a másik után biztosan nem lehet olyan igazi! Talán el tudod képzelni Faustot, amint estéről estére a törzsasztalánál ül egy kocsmában? Ittam és ellenségesen néztem rá.
- Hát éppenséggel nem mindenki Faust - vetettem oda foghegyről.
Kissé döbbenten nézett rám.
Aztán felnevetett, üdén és fölényesen, mint régen.
- Na, minek is veszekednénk rajta? Az iszákos vagy a korhely élete feltehetőleg még mindig igazibb, mint a makulátlan polgáré. Meg aztán olvastam egyszer valahol, hogy a züllés készít elő a legjobban a misztikumra. Hisz mindig a Szent Ágostonhoz hasonlók válnak látókká. Korábban ő is korhely volt és világfi.

Bizalmatlan voltam, és semmi esetre sem akartam hagyni, hogy fölém kerekedjen. Így blazírt hangon válaszoltam: - Igen, kinek mi tetszik! Nekem, hogy őszinte legyek, nem áll szándékomban látónak vagy valami hasonlónak lennem.
Demian kissé összehúzott szemmel, megértően nézett rám.
- Kedves Sinclair - mondta lassan - nem akartam kellemetlen dolgokat mondani neked. Egyébként, hogy miért is iszol, azt egyikünk sem tudja.
Az a valami, ami benned van és ami az életedet alakítja, már tudja. Olyan jó az a tudat, hogy van bennünk valaki, aki mindent tud, mindent akar, és mindent jobban csinál, mint mi magunk. De bocsáss meg, most haza kell mennem.
Röviden elbúcsúztunk. Kedvetlenül végeztem az üveg borral, és amikor menni akartam, felfedeztem, hogy Demian már fizetett helyettem. Ez még jobban feldühített.

Amint akkor a képpel szemben álltam, gondolataim megtorpantak ennél az apró esetnél. Telítve voltam Demiannal. Szavai, amelyeket abban a városszéli kocsmában mondott, újra előjöttek az emlékezetemből, hihetetlenül frissen és elevenen. "Olyan jó az a tudat, hogy van bennünk valaki, aki mindent tud." Mennyire vágytam Demian után! Semmit sem tudtam róla, fogalmam sem volt, hol érhetem el. Csak azt tudtam, hogy feltehetőleg tanul valahol, hogy miután befejezte a gimnáziumot, anyjával együtt elköltöztek a városunkból.

Előkerestem minden emléket, amely a Kromer-ügy utáni időszakból származott, s amely valamiképpen Max Demianhoz fűzött. Mennyi minden visszhangzott bennem, amit akkoriban mondott, ami most is fontos volt, időszerű, s megérintett! Amit utolsó, oly kevéssé örömteli találkozásunkkor a korhelyekről és a szentekről mondott, az is hirtelen megvilágosodott előttem. Hát nem ugyanezt éltem át én is? Hát nem éltem én is mámorban, kábulatban és piszokban, elveszetten, míg egy új életösztön éppen az ellenkező irányba nem terelt, és fel nem ébresztette bennem a tisztaság, a szentség utáni vágyat? Így kutattam tovább az emlékeimben, odakinn régen leszállt az éjszaka, és esni kezdett. Az emlékeimben is meghallottam az esőt. A gesztenyefák alatt történt, hogy Max Franz Kromerről faggatott és kitalálta első titkaimat. Egyik emlék követte a másikat: beszélgetések iskolába menet, a hittanórák... Végül eszembe jutott legelső találkozásom Max Demiannal. Miről is beszélgettünk akkor? Nem jöttem rögtön rá, de nyugodtan gondolkodtam tovább. Egészen belemélyedtem, s egy idő múlva eszembe jutott. Házunk előtt álltunk, miután Demian kifejtette nekem, mit is gondol valójában Káinról. Akkor beszélt a régi kopott címerről is, amely a kapunk fölött a fölfelé szélesedő zárókövön volt. Azt mondta, érdekes ez a címer, és figyelnünk kellene az ilyesmikre.

Éjszaka Demianról és a címerről álmodtam. Demian a kezében tartotta, s a címer folyton változtatta az alakját.

Hol kicsi volt és szürke, hol hatalmas és sokszínű, de Demian megmagyarázta, hogy a címer mégis mindig egy és ugyanaz. Végül rávett, hogy egyem meg a címert. Amikor lenyeltem, iszonyúan megrémültem, mert éreztem, hogy a címermadár megelevenedik bennem, kitölt és belülről emészteni kezdi a testemet. Az éjszaka közepén felriadtam, halálfélelmem volt. Teljesen felébredtem és hallottam, hogy az eső bever a szobába. Felkeltem, hogy becsukjam az ablakot, s közben ráléptem valamire, valami világosra, ami a padlón hevert.

Reggel megtaláltam: a festményem volt az. Az esővízben hevert a padlón, és teljesen megszívta magát vízzel. Betettem egy nehéz könyvbe itatós papírok közé, hogy megszáradjon. Amikor másnap megnéztem, már száraz volt, de megváltozott. A piros száj sápadtabb és valamivel keskenyebb lett. Most egészen olyan volt, mint Demian szája.

Nekiláttam egy új képnek: a címermadarat akartam megfesteni. Már nem emlékeztem pontosan, milyen is volt tulajdonképpen, de ha nem tévedek, volt rajta néhány olyan részlet, amelyet közelről sem lehetett már jól felismerni, ugyanis a címer régi volt és gyakran átfestették. A madár vagy állt, vagy ült valamin, talán egy virágon, egy kosárban vagy egy fészekben, esetleg egy fa tetején. Nem törődtem ezzel, inkább azzal kezdtem, amire pontosan emlékeztem. Magam sem tudom, mi késztetett arra, hogy rögtön élénk színekkel kezdjem: a madár feje máris aranysárgán virított a papíron. Akkor festettem tovább, ha kedvem támadt hozzá, míg végül pár nap alatt a kép elkészült.

Ragadozó madár lett, éles, merész karvalyfejjel. Fél testével egy sötét földgömbbe szorult, amelyből mint óriás tojásból küzdötte ki magát a kék égalapra. Ahogy a képet tovább szemléltem, egyre inkább az álomban látott színes címert véltem látni benne.

Levelet nem írhattam Demiannak, még akkor sem, ha tudtam volna a címét. Azzal az álomszerű sejtéssel azonban, amely akkoriban minden cselekedetemet irányította, elhatároztam, hogy elküldöm neki a karvalyos képet, akár megkapja, akár nem. Nem írtam rá semmit, a nevemet sem, gondosan levágtam a széleit, vásároltam egy nagy borítékot, és ráírtam barátom régi címét. Aztán feladtam.

Vizsga közeledett, és többet kellett készülnöm, mint máskor. A tanárok ismét kegyeikbe fogadtak, amióta hitvány viselkedésem hirtelen jó irányba megváltozott. Jó tanuló most sem voltam, de velem együtt senki sem gondolt már arra, hogy egy fél éve még nagyon közel álltam ahhoz, hogy kicsapjanak az iskolából.

Apám ismét a régi hangon írt nekem, szemrehányás és fenyegetés nélkül. Mégsem éreztem ösztönzést arra, hogy akár neki, akár másnak beszámoljak arról, miként esett meg velem ez a változás. Merő véletlen volt, hogy megegyezett szüleim és tanáraim kívánságával. Ez az átalakulás azonban nem vitt közelebb a többiekhez, senkihez sem, csak még magányosabbá tett. Az ismeretlenbe mutatott, Demian felé, egy távoli sors felé. És minderről mit sem tudtam, hiszen teljes lényemmel a folyamat részévé váltam. Beatricével kezdődött, de egy ideje a festményeimmel és

Demian körül keringő gondolataimmal olyannyira valószínűtlen világban éltem, hogy a lányt teljesen elveszítettem a szemem elől és gondolataimból. Álmaimról, vágyaimról, belső változásomról senkinek sem mesélhettem egy szót sem, még akkor sem, ha akartam volna. De hogyan is akarhattam volna?