Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

ÖTÖDIK FEJEZET
A madár kiküzdi magát a tojásból

Festett álommadaram úton volt, és barátomat kereste.

Ahogy a választ kaptam, az maga volt a csoda. Az iskolában az egyik szünet végén, a padomon egy cédulát találtam a könyvemben. Pontosan úgy volt összehajtogatva, ahogy a diákok szokták, amikor az óra alatt titokban leveleznek. Csak azon csodálkoztam, ki küldhet nekem ilyen cédulát, hiszen én egyik diáktársammal sem voltam ilyen kapcsolatban. Azt gondoltam, valamilyen felhívás lesz egy diáktréfára, de mivel ebben úgysem vennék részt, a cédulát olvasatlanul visszatettem a könyvembe.

Csak óra alatt került megint a kezembe.
Eljátszogattam a papírral, széthajtogattam. Néhány rövid mondat állt rajta. Belepillantottam, és a szemem megakadt egy szón. Megrémültem. Elkezdtem olvasni, s közben azt éreztem, a sors jeges kézzel szorítja meg a szívemet: "A madár kiküzdi magát a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell szétrombolnia. A madár Istenhez szárnyal. Az Istent Abraxasnak hívják." Többször is elolvastam a cédulát, aztán eltöprengtem.
Semmi kétség, ez Demian válasza volt.

Senki sem tudhatott a madárról, csak ő meg én. Megkapta a festményemet. Megértette, és segített nekem megfejteni. De hogyan függött össze mindez? És - ez kínzott elsősorban - ki az az Abraxas? Sohasem hallottam és nem is olvastam róla. "Az istent Abraxasnak hívják!" Az órából egy szót sem hallottam. Megkezdődött a következő, az utolsó azon a délelőttön. Dr. Follen, egy fiatal tanársegéd tartotta, aki nemrég jött az egyetemről, és már csak azért is tetszett nekünk, mert fiatal volt és nem tudálékoskodott.

Hérodotoszt fordítottunk. Ez azon kevés tantárgyak közé tartozott, amelyek érdekeltek, de most nem tudtam figyelni. Gépiesen felütöttem a könyvet, de nem kísértem figyelemmel a fordítást. Gondolataimba merültem.

Egyébként már többször magam is tapasztaltam, milyen igaza volt Demiannak, amikor annak idején a hitoktatáson azt mondta: amit elég erősen akar az ember, az sikerül neki. Ha az óra alatt elég mélyen belemerültem gondolataimba, akkor nyugodt lehettem, hogy a tanár békén hagy. Persze ha szétszórt vagy álmos voltam, akkor hirtelen ott termett: már ezt is tapasztaltam. De ha az ember valóban gondolkodott, valóban elmélyedt valamiben, akkor biztonságban volt. Farkasszemet is néztem, az is bevált. Akkoriban, amikor Demiannal voltam, még nem sikerült, most azonban gyakran éreztem, hogy pillantásokkal és gondolatokkal sok mindent elérek.

Így ültem most is: messze Hérodotosztól és az iskolától. Ám egyszer csak váratlanul, villámcsapásként ért, amit a tanár mondott, és rémülten eszméltem föl. Közvetlenül magam mellett hallottam a hangját - már-már azt hittem, engem szólított. De nem nézett rám. Fellélegeztem.

Akkor újra meghallottam a hangját. "Abraxas." Ezt a szót mondta.

Dr. Follen tovább magyarázta azt, aminek az elejéről lemaradtam. "Az ókor e szektáinak és misztikus közösségeinek nézeteit nem szabad olyan naivnak képzelnünk, amilyennek racionalista szemmel nézve látszanak. Az ókor egyáltalán nem ismerte a mai értelemben vett tudományt. Viszont nagyon magas szinten foglalkoztak filozofikus-misztikus igazságokkal. Ebből részben mágia és szemfényvesztés lett, amelyek igen gyakran a csalással és a bűnözéssel szövetkeztek. De a mágia mögött is nemes eredet és mély gondolatok voltak. Ilyen Abraxas tana is, amelyet az előbb példának hoztam. Abraxas nevét görög varázsigékkel kapcsolatban emlegetik és sokan úgy vélik, valami ördögvarázslót takar, amilyenek még ma is találhatók vad népeknél. Azonban Abraxas sokkal többet jelenthet ennél: egy isten nevét, akinek jelképesen az volt a feladata, hogy az istenit és az ördögit egyesítse." A kis, okos ember választékosan és serényen beszélt tovább.

Senki sem figyelt túlzottan, és mivel Abraxas nem került többé szóba, hamarosan újra elmerültem a gondolataimban.

"Az istenit és az ördögit egyesítse!" - visszhangzott bennem. Innen tudtam folytatni. Ez a gondolat már ismerős volt. Demian beszélt erről, amikor már jó ideje barátok voltunk. Azt mondta akkoriban, hogy van ugyan istenünk, de az a világnak csak egy önkényesen leválasztott felét képviseli - a világ hivatalosan elfogadott, "rendes" felét. Az embernek azonban az egész világot kellene tisztelnie, tehát vagy egy olyan istenének is lenni kellene, aki ördög is egyben, vagy be kellene iktatni az istentisztelet mellé egy ördögtiszteletet is. És íme, itt van Abraxas, aki éppúgy isten, mint ördög.

Egy ideig nagy igyekezettel kutattam tovább e nyomon, de nem jártam sikerrel. Egy egész könyvtárat átkutattam Abraxas után, de mindhiába. Sohasem kedveltem ezt a célirányos és tudatos igazságkeresést: az ember így először csak olyan igazságokra talál, amelyek élettelen kövekként maradnak a kezében.

Beatrice, akivel egy ideje olyan sokat foglalkoztam a lelkemben, most lassacskán tovatűnt, pontosabban szólva eltávolodott tőlem, egyre a horizonthoz közeledett, árnyszerűbbé vált, távolibb, sápadtabb lett. Kevés volt már a lelkemnek.

Furcsa, begubózott életemben, amelyben úgy jártam-keltem, mint egy alvajáró, egy új képződmény kezdett testet ölteni. Kivirágzott bennem az élet utáni, jobban mondva a szerelem utáni vágy és a nemi ösztön. Amit egy ideig csillapítani tudtam Beatrice imádatával, most új képeket és célokat követelt. Még mindig nem kecsegtetett a beteljesülés: egyre inkább képtelenségnek látszott, hogy ezt azoktól a lányoktól várjam, akiknél társaim rövid boldogságra leltek, s így megtévesszem a vágyat.

Ismét élénken és sokszor álmodtam, méghozzá inkább nappal, mint éjszaka. Fantáziák, képek vagy kívánságok törtek fel belőlem a felszínre, és elvontak a külső világtól, így ezekkel a belső képekkel, álmokkal vagy árnyakkal valóságosabb és élőbb kapcsolatom volt, mint a valódi környezetemmel.

Egyre nagyobb jelentősége lett számomra egy ismételten visszatérő álomnak, egy fantáziajátéknak. Életem legfontosabb és legmakacsabb álma volt ez. Visszatérek az atyai házba - a kapu fölött kék alapon, sárgán virít a címermadár. A házban anyám jön elém - de amint belépek és meg akarom ölelni, már nem ő az, hanem egy magas és hatalmas valaki, akit még sosem láttam. Max Demianhoz és festményemhez hasonlít, mégis más, és hatalmas termete ellenére nagyon nőies. Ez az alak magához von és borzongató, szerelmes karjaiba ölel. Gyönyör és iszonyat keveredtek, az ölelés egyszerre volt istentisztelet és bűntett. Az alak nagyon emlékeztetett az anyámra, de ugyanakkor Demian barátomra is. Ölelése sértett minden konvenciót, és mégis maga volt az üdvösség. Gyakran mély boldogságérzettel ébredtem fel ebből az álomból, gyakran halálfélelem és lelkiismeret-furdalás kínzott, mintha szörnyű bűnt követtem volna el.

Csak lassan jött létre a kapcsolat a lelkemből fakadó isten és a között az istenség között, amely után a külső jeladás alapján kutattam de ez a kapcsolat azután egyre szorosabb és bensőségesebb lett: emlékszem, hogy éppen ebben a sejtelmes álomban Abraxast szólítottam. Gyönyör és borzalom, összekeverve férfi és nő, a legszentebb és a förtelmes egymásba szövődve, a sötét bűn a leggyöngébb ártatlanság képében - ez volt szerelmi álomképem és ez volt Abraxas is. A szerelem nem volt már vad, állatias ösztön, amelytől eleinte féltem, és nem volt már az a vallásosan átszellemült imádat sem, amellyel Beatrice képének adóztam. Mindkettő volt, mindkettő és még sokkal több.

Angyal volt és Sátán, férfi és nő, ember és állat egy testben, a legfőbb jóság és a legmocskosabb gonoszság. Mindezt nem élhettem meg, ez nem volt a sorsomban megírva, csupán megízlelhettem. Vágyakoztam utána és féltem tőle, de mindig jelen volt, mindig fölöttem lebegett.

A következő tavasszal el kellett már hagynom a gimnáziumot, és egyetemre kellett volna mennem, de nem tudtam, hogy hol és mit tanuljak. Ajkam fölött kis bajusz nőtt, felnőtt lettem, mégis teljesen gyámoltalan és céltalan maradtam. Csak egy volt biztos: a belső hang, az álomkép. Éreztem: feladatom, hogy vakon kövessem. Tehernek éreztem, és naponta fellázadtam ellene. Gyakran arra gondoltam, talán őrült vagyok, talán nem vagyok olyan, mint a többi ember. De arra képes voltam, hogy ugyanannyit teljesítsek, mint mások. Kis szorgalommal és fáradsággal megtanultam olvasni Platónt, trigonometriai feladatokat oldottam meg, és értettem a kémiai folyamatokat. Egyvalamire azonban képtelen voltam: hogy megragadjam bensőmben a sötétben rejtőző célomat, és pontosan körülrajzoljam, mint ahogy ezt azok tették, akik tudták, hogy professzorok, orvosok vagy művészek akarnak lenni, tudták, hogy erre miért van szükségük, és hogy mennyi időbe telik, amíg ezt elérik. Erre én nem voltam képes. Talán egyszer belőlem is lehetne valami hasonló, de honnan tudhatnám? Lehet, hogy tovább kellene keresnem, még tovább, évekig - gondoltam akkoriban - bár lehet, hogy úgy sem lenne belőlem semmi, úgy sem érnék célt. Az is lehet, hogy elérnék a célhoz, de kiderülne, hogy az bűnös, veszélyes, ijesztő.

Hiszen én csak azt akartam megélni, amit belső törvényem követelt. Miért volt ez olyan nagyon nehéz? Gyakran próbáltam megfesteni hatalmas termetű álombeli szeretőmet. De sohasem sikerült. Pedig elküldtem volna a képet Demiannak. Hol lehetett Demian? Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy a lelkünk mélyén összetartozunk. Vajon mikor jön el a nap, amikor viszontláthatom? A Beatrice-korszak békés, nyugalmas hetei és hónapjai rég elmúltak. Akkoriban azt hittem, révbe jutottam és békére leltem. De így volt ez mindig: alighogy megszerettem egy állapotot, alighogy segített rajtam egy álom, máris hervadni kezdett, megfakult. Hiábavaló sírni utána! Most a csillapíthatatlan vágy, a feszült várakozás tüzében éltem, s ez gyakran megvadított, szinte megőrjített. Az álombeli szerető képét sokszor túlságosan élesen láttam, valóságosabbnak, mint a saját kezemet. Beszéltem hozzá, sírtam előtte, átkoztam. Anyának neveztem, és könnyek között térdeltem előtte, szeretőmnek neveztem, érezni véltem mindent kitöltő csókját, ördögnek és kurvának neveztem, vámpírnak és gyilkosnak. A leggyöngédebb, álmodozó szerelemre és féktelen szemérmetlenségekre csábított, semmi sem volt neki elég jó és fenséges, semmi sem volt túl rossz és alantas.

Nehéz elmondanom azt az egész télen át tartó belső vihart, amelyet akkor átéltem. A magányt már régen megszoktam, nem nyomasztott, és velem volt Demian, a karvaly, a nagy álombeli alak, aki sorsommá és szeretőmmé vált. Mindez betöltötte az életemet, mert jelentősége volt. Előre, a távolba mutatott, és Abraxasra utalt. De ezen álmoknak és gondolatoknak egyike sem engedelmeskedett nekem, egyiket sem tudtam előhívni, egyiknek sem tudtam kedvem szerint megváltoztatni a színét.

Eljöttek és birtokba vettek, uralkodtak rajtam, és felemésztettek.

Jól körülbástyáztam magam. Az emberektől nem féltem, ezt a diáktársaim is megtanulták és ezért titokban tiszteltek, ami sokszor megmosolyogtatott. Ha akartam, többnyire bármikor beléjük láttam, s ezzel ámulatba is ejtettem őket. Azonban ritkán, vagy inkább sohasem akartam. Mindig magammal voltam elfoglalva, mindig csak önmagammal. Sóvárogva vágytam arra, hogy végre egyszer egy kicsit éljek, egy kicsit kilépjek magamból, hogy kapcsolatba kerüljek, harcoljak a világgal. Néha, amikor a nyugtalanságtól este az utcákat jártam és éjfélig bolyongtam, azt gondoltam, most, most találkozom a szerelemmel, a következő sarkon felbukkan, a következő ablakból megszólít. Néha mindezt elviselhetetlenül fájdalmasnak éreztem, és képes lettem volna megölni magam.

Különös menedéket találtam - "véletlenül", ahogy mondani szokták. Ilyen véletlenek azonban nincsenek.

Ha valaki megtalálja azt, amire szüksége van, akkor ezt ne a véletlennek köszönje, hanem saját magának, saját vágyakozásának, saját kényszerítő erejének.

Amikor sétálgattam, két-három alkalommal orgonajáték hallatszott ki egy kisebb külvárosi templomból, de nem időztem el mellette. Amikor újra arra jártam, ismét hallottam, és felismertem, hogy Bachot játszanak. A kapuhoz mentem, de zárva találtam. Az utcácskában alig jártak, így leültem a templom mellé a kerékvetőre, köpenyembe burkolództam és figyelni kezdtem a zenét. Az orgona kicsi volt ugyan, de szépen szólt, és az orgonista csodálatosan játszott rajta. Játékában sajátosan és nagyon egyénien érvényesült az akarat s az állhatatosság.

úgy hangzott, mint egy ima. úgy éreztem, az orgonista tudja, hogy ebben a zenében kincs rejtőzik, s hogy megtalálja, úgy igyekszik, kutat és fáradozik, mintha az élete függne tőle. Bár hangszeren nem tudok játszani, de a léleknek ezt a kifejezési formáját gyermekkorom óta ösztönösen megértettem. A zeneértést velem született adottságnak éreztem.

Az orgonista azután valami modern darabot játszott, talán Régert. A templom szinte teljesen sötét volt, csak a közeli ablakból hatolt ki egy vékony fénynyaláb. Végighallgattam a zenét, aztán föl-alá járkáltam, amíg az orgonista ki nem jött. Fiatal volt, de nálam idősebb, erőteljes és köpcös. Határozott, de ugyanakkor kelletlen lépésekkel sietett el.

Ezentúl néha esténként a templom előtt ültem, vagy föl-alá járkáltam. Egyszer a kaput is nyitva találtam, és vagy egy fél órán keresztül dideregve és boldogan ültem a padban, mialatt az orgonista fent, a pislákoló gázlángnál játszott. A játékából nem csak rá következtethettem.

Minden, amit játszott, egymással is rokonságban volt, valamilyen titkos kapcsolatban álltak egymással. Hívőn, odaadón és jámboran játszott mindent, de nem úgy, mint a szenteskedők és a papok, hanem úgy, mint a középkori zarándokok és koldusok. Irgalmatlan odaadása egy olyan világérzetre utalt, amely minden felekezet fölött állt. Fáradhatatlanul játszott Bach előtti mestereket és régi olaszokat. És mind ugyanazt mondták, amit a muzsikus is a lelkében hordozott: vágyat, a világ gyengéd megragadását s durva eltaszítását, izzó kívánságot sötét lelkének titkai után, az odaadás mámorát és a csodálatos utáni szomjúságot.

Egyszer az orgonista után osontam, amikor elhagyta a templomot, követtem, amíg messze a város szélén betért egy kiskocsmába. Nem tudtam ellenállni és utánamentem. Ott láttam őt először szemtől szembe. A kis helyiség egyik sarkában ült a kocsmaasztalnál, fején fekete filckalap, előtte egy icce bor. Az arca olyan volt, amilyenre számítottam: csúnya, egy kissé vad, kutató és elmélyült, önfejű és akaratos, ugyanakkor szája körül lágy és gyerekes. A szeméből és a homlokáról sugárzott az erő és a férfiasság. Többi arcvonása ellenben lágy volt és éretlen, elmosódott, fegyelmezetlen és részben elpuhult: állában kisfiús határozatlanság, ami ellentmondott a homlokának és a tekintetének. Azonnal megtetszett sötétbarna szeme, amely büszkén és ellenségesen tekintett a világra.

Más nem volt a kocsmában, s én szó nélkül leültem vele szemben. Rám villantotta szemét, mintha el akart volna kergetni. Én azonban álltam a tekintetét és rendületlenül néztem, amíg mogorván rám nem mordult: - Mit néz olyan átkozottul élesen? Akar tőlem valamit? - Nem akarok magától semmit - mondtam. - De már sokat kaptam magától.

Összevonta a szemöldökét.
- úgy, szóval zenerajongó? A zenerajongást undorítónak tartom.
Nem hagytam magam elijeszteni.
- Sokszor hallgattam magát, ott kinn a templomban - mondtam. - Egyébként nem akarom zavarni. Azt reméltem, találok magánál valamit, valami különlegeset, nem tudom pontosan, mit. De inkább ne is törődjön velem! Elég, ha hallgathatom a játékát a templomban.
- Hisz mindig bezárom a kaput.
- Nemrégiben elfelejtette, és én beültem. Egyébként kint állok, vagy a támaszkövön ülök.
- Vagy úgy? Máskor majd bejöhet, odabenn melegebb van. Csak kopogjon a kapun. De erősen és ne akkor, amikor játszom. Most pedig ki vele - mit akart? Maga egészen fiatal, valószínűleg gimnazista vagy egyetemista. Zenész? - Nem. Szívesen hallgatok zenét, de csak olyat, amilyet maga is játszik. Öntörvényű zenét, amelyben érezni, hogy egy ember a mennyet és a poklot rázza. Szeretem a zenét, azt hiszem azért, mert oly kevéssé erkölcsös. Minden más erkölcsös, és én olyasvalamit keresek, ami nem az. Az erkölcs miatt mindig csak szenvedtem. Nem tudom jól kifejezni magam. Tud arról, hogy kell lennie egy istennek, aki egyszerre isten és ördög? Kell, hogy legyen, hallottam róla.

A muzsikus kissé hátrább tolta a nagy karimájú kalapot és hátrasimította sötét haját magas homlokából. Ezalatt úgy nézett, mint aki keresztüllát rajtam, és az asztal fölött hozzám hajolt.

Halkan és feszülten kérdezte: - Hogy hívják azt az istent? - Sajnos szinte semmit sem tudok róla, tulajdonképpen csak a nevét. Abraxasnak hívják.

A muzsikus bizalmatlanul körbepillantott, mintha valaki kihallgatna bennünket. Azután közelebb húzódott hozzám és suttogva mondta: - Tudtam.
Ki maga? - Gimnazista vagyok.
- Honnan tud Abraxasról? - Véletlenségből.
Rácsapott az asztalra, hogy poharából kilöttyent a bor.
- Véletlenségből! Ne beszéljen marhaságokat, fiatalember! Abraxasról nem tud az ember véletlenül, ezt jegyezze meg. Majd még mesélek magának, tudok róla egy keveset.
Elhallgatott és hátratolta a székét. Mikor várakozóan ránéztem, grimaszt vágott.
- Nem itt! Máskor. Tessék, vegyen! Eközben belenyúlt a kabátzsebébe, elővett pár sült gesztenyét, és elém gurította. Szótlanul elvettem a gesztenyét, eszegetni kezdtem, s közben elégedett voltam.
- Tehát! - suttogta az orgonista egy idő után. - Honnan tud róla? Azon nyomban válaszoltam.
- Egyedül voltam és tanácstalan - meséltem. - Akkor eszembe jutott egy régi barátom, aki szerintem sokat tud.

Festettem valamit, egy madarat, amely egy világgömbből törekszik kifelé. Ezt küldtem el neki. Egy idő múltán, amikor már szinte le is mondtam róla, egy cédula került a kezembe, amelyen ez állt: "A madár kiküzdi magát a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell szétrombolnia. A madár Istenhez szárnyal. Az istent Abraxasnak hívják." Nem válaszolt semmit, pucoltuk a gesztenyéinket és rágcsáltuk őket a borhoz.
- Vegyünk még egy iccével? - kérdezte.
- Köszönöm, én nem kérek. Nem szoktam inni.
Kicsit csalódottan felnevetett.
- Ahogy akarja! Ezzel én másképp vagyok. Én még maradok. Maga menjen csak.
Legközelebb is meghallgattam az orgonajátékát. Amikor utána vele mentem, nem volt túlságosan közlékeny.
Egy régi utcácskán keresztül elvezetett egy ódon, méltóságot árasztó házba, majd egy hatalmas, kissé komor és elhanyagolt szobába, amelyben egy zongorán kívül semmi sem utalt a zenére, ellenben egy nagy könyvszekrény és egy íróasztal tudós jelleget kölcsönzött a helyiségnek.
- Milyen sok könyve van! - mondtam elismerően.
- Ennek egy része apám könyvtárából való, akivel lakom. Igen, fiatalember, én apámnál és anyámnál lakom, de nem mutathatom be őket magának, ugyanis személyem nem élvez túl nagy megbecsülést ebben a házban.

Tudja, afféle tékozló fiú vagyok. Apám igen tiszteletreméltó férfi. A város közismert lelkésze és prédikátora. Én pedig, hogy máris megtudja, az ő tehetséges és sokat ígérő fia vagyok, aki azonban kisiklott és többé-kevésbé megőrült. Teológus voltam, és röviddel az államvizsga előtt hátat fordítottam ennek a derék fakultásnak, habár magántanulmányaimban még mindig a teológiával foglalkozom. Most is erősen izgat és érdekel, hogy miféle isteneket találtak ki maguknak az emberek. Egyébként most muzsikus vagyok, és talán nemsokára mint orgonista álláshoz jutok. És akkor újra csak az egyháznál leszek.

Végignéztem a könyveket, s amennyire az asztali lámpa gyenge fényében kivehettem, görög, latin, héber címeket találtam. Eközben barátom a fal mellé feküdt, a homályba. Nem tudtam, mit csinál.
- Jöjjön - szólalt meg kis idő múltán - filozofáljunk most egy kicsit. Ez annyit jelent, hogy befogjuk a szánkat, hasra fekszünk és gondolkodunk.

A kandallóban a farakás alatt egy gyufával meggyújtotta a papírt. A láng fellobbant, ő pedig nagy gonddal és körültekintéssel kotorta és táplálta a tüzet. Melléfeküdtem az elnyűtt szőnyegre.

A tűzbe bámultunk, amelynek látványa engem is vonzott. Vagy egy óráig csöndben feküdtünk hason az égő fahasábok előtt. Láttuk, amint lángolva lobognak, összegörnyednek és megroppannak, pislákolnak és reszketnek, míg végül csendesen sercegve parázsként roskadnak össze.
- A tűzimádás nem a legostobább dolog a világon - dörmögte egyszerre maga elé új barátom. Különben egyikünk sem szólt egy szót sem. Én meredten néztem a tűzbe, elsüllyedtem az álomban és a csendben, alakokat láttam a füstben és képeket a hamuban. Egyszer csak felriadtam. Barátom egy darab gyantát dobott a parázsba.
Karcsú kis lángnyelv szökkent föl belőle, amelyben a sárga karvalyfejű madarat láttam. A kandalló haldokló parazsában aranysárgán izzó szálak fonódtak hálókká, betűk és képek jelentek meg benne: arcok, állatok, növények, kígyók és csúszómászók bennem mélyen elásott emlékképei. Amikor ébredezve barátomra néztem, ő állát az öklére támasztva önfeledten és fanatikusan meredt a hamuba.
- Mennem kell - mondtam halkan.
- Jól van, menjen csak. Viszontlátásra! Nem állt fel. A lámpa nem égett, így nagy nehezen, tapogatózva jutottam csak ki az elátkozott házból, keresztül a sötét szobán, a sötét folyosókon és a lépcsőn. Az utcán megálltam és felnéztem az ódon házra. Egyetlen ablakában sem égett fény. A kapu fölötti gázlámpa fényében kis réztábla csillogott. "Pistorius főlelkész" olvastam rajta.

Csak otthon jutott eszembe, amikor vacsora után egyedül üldögéltem kis szobámban, hogy Pistoriustól nem tudtam meg semmit sem Abraxasról, sem másról, és hogy összességében alig váltottunk tíz szót. De a nála tett látogatással mégis nagyon elégedett voltam, és ő a következő alkalomra egy egészen különleges orgonamuzsikát ígért nekem. Buxtehudétól egy passacagliát.

Amikor a homályos remeteszobában a kandalló előtt a földön hasaltam, anélkül, hogy tudtam volna, Pistorius, az orgonista, az első leckét adta nekem. A tűzbe nézés jót tett nekem: igazolta és megerősítette azokat a képességeimet, amelyek mindig is megvoltak bennem, csak éppen nem fejlesztettem őket. Ez kezdett világossá válni előttem.

Már kisgyermekként, néha-néha kedvem támadt szemlélni a természet bizarr formáit. Nem kívülállóként, hanem átadva magam varázsuknak, kusza nyelvüknek.

Hosszú, kérges fagyökerek, színes erek a kövekben, olajfoltok a vízen, repedések az üvegben - mindez varázslatosnak mutatkozott, legfőképpen a víz és a tűz, a füst, a felhők, a por, és különösen a mozgó színfoltok, amelyeket akkor láttam, ha becsuktam a szemem. Mindez a Pistoriusnál tett látogatásom utáni napokban jutott újra eszembe. Ugyanis azóta bátorítást és örömöt éreztem, hogy a sejtés, amely lényemről kialakult bennem, megerősödött, s ezt kizárólag a tűz hosszú bámulásának köszönhettem. Figyelemreméltóan jótékony és gazdagító hatása volt! A tulajdonképpeni életcélomhoz vezető úton eddig összegyűjtött kevés tapasztalatomhoz most új csatlakozott: a tűzhöz hasonlatos képződmények szemlélése, az elmélyedés a természet irracionális, kusza, különös formáiban azt az érzést kelti bennünk, hogy lényünk legbelül megegyezik azzal az akarattal, amely ezeket a képződményeket létrehozta. Hamarosan kísértést érzünk, hogy saját szeszélyeinknek tartsuk őket - vibrálni és szétfolyni látjuk a határt önmagunk és a természet között, és megismerjük azt az állapotot, amikor nem tudjuk, hogy a recehártyánkon a képek külső vagy belső hatásra születnek-e.

Sehol sem fedezhetjük fel olyan könnyen és egyszerűen, mint éppen ennél a gyakorlatnál, hogy magunk is teremtők vagyunk, hogy lelkünk mindig is óriási mértékben vesz részt a világ soha nem szűnő megalkotásában. Sőt, ez ugyanaz a megoszthatatlan istenség, amely bennünk és a természetben ugyanúgy működik, és ha körülöttünk a világnak vége is lenne, közülünk bárki képes lenne arra, hogy újra fölépítse. Mert hegy és folyam, fa és levél, gyökér és szirom, a természet minden képződménye eleve ott él a képzeletünkben, a lelkünkből származik. S lelkünk lényege az örökkévalóság, amelynek természetét azonban nem ismerjük, de megmutatkozik nekünk, ott érezzük a szeretet és az alkotás erejében.

Csak néhány év múltán találtam meg egy könyvben e megfigyelés igazolását Leonardo de Vincinél, aki valahol arról ír, hogy milyen jó és mennyire ösztönző egy teleköpködött falat nézni. Ő az összeköpködött fal minden egyes foltja előtt ugyanazt érezhette, amit Pistorius és én a tűz előtt.

Amikor legközelebb találkoztunk, az orgonista magyarázattal szolgált: - Mindig túlságosan szűkre szabjuk személyiségünk határait. Csak azt számítjuk bele, amit egyénnek nevezünk, és amit megkülönböztetünk a többitől. Pedig valamennyien magunkban hordozzuk a világ egészét, és ahogyan testünkben az egész törzsfej lődés nyomon követhető a halaktól és még régebbről, ugyanúgy a lelkünkben is benne van mindaz, amit az emberi lélek valaha is átélt. Az összes isten és ördög, amely valaha létezett, legyen az görög, kínai vagy zulukaffer, az mind együtt él bennünk, itt van mint lehetőség, mint kívánság, mint kiút. Ha egy tanulatlan, átlagos képességű gyerek kivételével kihalna az emberiség, akkor ez a gyerek újra feltalálná a démonokat, isteneket, édenkerteket, parancsolatokat és tiltásokat, régi és új testamentumokat, mindent létre tudna hozni újra.
- Na jó - vetettem közbe - de akkor meg mi határozza meg a különböző emberek értékét? Mire kell mégis törekednünk, ha már úgyis minden ott van bennünk? - Állj ! - kiáltott Pistorius hevesen. - Nagy különbség, hogy valaki csak magában hordja a világot, vagy tud is róla! Egy őrültnek támadhatnak olyan gondolatai, amelyek Platónéra emlékeztetnek, és egy Hermhuter-intézeti ájtatos kisdiák is felfedezhet mély mitológiai összefüggéseket, amelyek a gnosztikusoknál vagy Zarathusztránál fordultak elő, de nem tud róluk! És amíg nem tud róluk, fa, kő, vagy legjobb esetben állat lehet! Mihelyst azonban felragyog ennek a felismerésnek az első szikrája, emberré válik. De hát nem tarthatunk embernek minden kétlábút, amely az utcán sétál, csak azért, mert felegyenesedve jár, és a kölykét kilenc hónapig hordja! Nyilván maga is látja, hogy milyen sok közöttük a hal, a birka, a giliszta vagy a pióca, mily sok a hangya, a méh? Nos, mindegyikükben benne van a lehetőség, hogy ember legyen, de csak ha megsejti, sőt, ha részben megtanulja tudatossá tenni, akkor lesz ez a lehetőség az övé.

Ilyesmikről beszélgettünk. Ritkán tudtam meg a beszélgetésekből valami egészen újat, teljes egészében meglepőt, de mindegyik, a legbanálisabb is, állandóan halk kalapácsütéssel talált bennem ugyanarra a pontra: mindegyik segített a fejlődésemben, mindegyik segített bőröket levedleni magamról, tojáshéjakat széttörni, amelyekből mindig egy kicsit magasabbra, egy kicsit szabadabban emeltem a fejem, amíg sárga madaram szép ragadozófejét a széttört világhéjból fel nem ütötte.

Gyakran elmeséltük egymásnak az álmainkat. Pistorius értett az álomfejtéshez. Az egyikre, egy különös álomra most is emlékszem. Akkoriban volt egy álmom, amelyben repülni tudtam, de úgy, hogy egy nagy lendület sodort valamiképpen a levegőbe, amely fölött nem volt hatalmam.

Ez a repülés felemelő érzés volt, de hamarosan félni kezdtem tőle, amikor akaratom ellenére veszélyes magasságokba emelkedtem. Akkor azt a megváltó felfedezést tettem, hogy emelkedésemet és zuhanásomat lélegzetem visszatartásával és kiengedésével szabályozni tudom. Pistorius ezt mondta: - A lendület, amely a levegőbe emeli, az emberiség közös tulajdona, amelyet mindenki birtokol. Ez kapcsolat minden erő forrásával, s ettől hamar megijedhet az ember! Átkozottul veszélyes! Ezért mondanak le a legtöbben olyan szívesen a repülésről, és andalognak inkább törvényes előírások szerint a járdán.

De maga nem! Maga repül tovább, mint ahogy az egy derék legényhez illik, s egyszer csak felfedez valami csodálatosat, azt, hogy lassan úrrá lesz a repülésen, mégpedig úgy, hogy a nagy, általános erőhöz, amely felemelte, egy finom, leheletnyi erő is társul, egy szerv, egy kormány! Ez fantasztikus! Enélkül az ember saját akarata nélkül szállna a légben, ezt teszik például az őrültek. Nekik mélyebb sejtések adattak, mint a kitaposott úton járóknak, de nincs hozzájuk kormányuk, sem kulcsuk, így elszáguldanak a végtelenségbe. Maga azonban, Sinclair, ura lesz a helyzetnek! És hogyan, kérem? Ugye, még csak nem is tudja, igaz? Maga ezt egy új szervvel teszi, egy légzésszabályzóval.

Nos, most láthatja, hogy mily kevéssé egyéni a lelke mélye. Ugyanis nem az találta fel ezt a szabályzót. Nem új! Már évezredek óta létezik, amit kölcsönvett! Ez a halak egyensúlyszerve, az úszóhólyag, s valóban van egy pár különös és maradi halfajta még ma is, amelyeknél az úszóhólyag egyben tüdő is, és bizonyos esetekben légzőszervként is szolgálhat. Tehát hajszálpontosan úgy, mint a tüdő, amelyet maga az álomban repülőhólyagnak használ! Még egy zoológiai könyvet is hozott, hogy ezeknek a régimódi halaknak a neveit és ábráit megmutassa nekem. Én pedig élőnek éreztem magamban egy funkciót, amely a fejlődésünk egy korai szakaszából ered, s ez különös borzongással töltött el.