Önismeret, szabadság.

Hermann Hesse:

DEMIAN

HETEDIK FEJEZET
Éva asszony

A szünidőben egyszer elmentem ahhoz a házhoz, ahol évekkel ezelőtt Max Demian az édesanyjával lakott. Egy idős asszony sétált a kertben, megszólítottam, és megtudtam, hogy övé a ház. A Demian családról kérdezgettem.

Jól emlékezett rájuk, de nem tudta, hol laknak most. Miután tovább érdeklődtem, behívott a házba, előkeresett egy bőrkötésű albumot, és mutatott nekem egy képet Demian anyjáról. Teljesen megfeledkeztem róla. Amint azonban a kis képet megláttam, elállt a szívverésem. - Ez volt az én álomképem! Ez volt az a hatalmas, majdnem férfias nőalak, a fiához hasonló, de az anyaság vonásaival, a szigor vonásaival, a szenvedélyesség vonásaival, szép és csábító, szép és megközelíthetetlen, démon és anya, sors és szerető. Ő volt az! Mint elképesztő csoda hasított belém, hogy álomképem nem égi lény! Létezik egy ilyen nő, aki sorsom vonásait viseli. Azonfelül Demian anyja. De hol van? Hol? Nem sokkal azután elkezdtem utazgatni. Különös utazás volt az! Megállás nélkül, helységről helységre ötletszerűen utaztam, s mindig ezt a nőt kerestem.

Voltak napok, amikor csupa olyan emberrel találkoztam, akik rá emlékeztettek, rá hasonlítottak, őt visszhangozták, olyanokkal, mint akik zavaros álmomban, idegen városok sikátorain keresztül, pályaudvarokra és vasúti kocsikba csaltak. Voltak azonban olyan napok is, amikor beláttam, milyen haszontalan a keresés. Olyankor tétlenül üldögéltem valahol egy parkban, egy szálloda kertjében vagy egy váróteremben, magamba merültem és megpróbáltam feleleveníteni a képet. Ám olyankor megijedt és elmenekült.

Nem tudtam aludni, csak az ismeretlen tájakon keresztülrobogó vonatokban bóbiskoltam el néha egy-egy negyedórára. Egyszer, Zürichben, rám akaszkodott egy nő: csinos, kissé szemtelen nőcske volt. Keresztülnéztem rajta, mintha levegő lett volna és továbbmentem. Úgy éreztem, inkább nyomban meghalok, mint hogy akár egy órányi együttlétet is áldozzak egy másik nőre.

Éreztem, hogy vonz a sorsom, éreztem, hogy már nincs messze a beteljesülés, és majd megőrültem a türelmetlenségtől, hogy nem tehetek érte semmit. Egyszer valamelyik pályaudvaron, azt hiszem, Innsbruckban, egy éppen induló vonat ablakában megláttam egy alakot, aki őrá emlékeztetett. Utána napokig boldogtalan voltam. Akkoriban egy éjjel egyszer csak ismét megjelent álmomban, sivár érzéssel és megszégyenülten ébredtem fel, mert rájöttem, hogy vadászatom értelmetlen. Egyenesen hazautaztam.

Pár héttel később beiratkoztam a H.-i egyetemre, ahol minden kiábrándított. A filozófiatörténeti előadások ugyanolyan lélektelenek és gépiesek voltak, mint az egyetemista ifjak bolondozásai. Minden sablonosan zajlott: az egyik ugyanazt fújta, mint a másik, és a felforrósodott jókedv a kisfiús arcokon lehangolóan üresnek és előre gyártottnak látszott. Én azonban szabad voltam, egész nap azt csináltam, amit akartam. A városon kívül laktam, egy öreg ház falai között, csendesen és nyugalmasan, asztalomon egy pár Nietzsche-kötettel. Együtt éltem Nietzschével. Felfedeztem lelke magányát, megéreztem a sorsot, amely feltartóztathatatlanul hajszolta, vele együtt szenvedtem, és boldog voltam, hogy rábukkantam valakire, aki ilyen könyörtelenül a maga útját járta.

Késő este kószáltam egyszer a városban, a lengő őszi szélben, és hallgattam a vendéglőkben danázó diákokat.

A nyitott ablakokból felhőkben ömlött kifelé a dohányfüst, s tömény, élettelenül egységes áradatban az ének, amely harsányan és keményen szólt ugyan, de mégsem szárnyalt.

Egy utcasarkon álltam és hallgattam, amint egyszerre két kocsmából zengett a fiatalság kötelességszerű éjszakai vidámkodása. Mindenütt a közösség, mindenütt összebújás, mindenütt menekülés a sors elől az akol finom melegébe! Mögöttem két férfi haladt el lassan. Meghallottam néhány mondatot a beszélgetésükből.
- Nem pontosan olyan ez, mint a legényház egy néger faluban? - mondta az egyik. - Mindenben megegyeznek, sőt a tetoválás is még mindig divat. Látja, ez a fiatal Európa.

A hangra nyomban felfigyeltem: ismerősen hangzott.

Követtem a két férfit a sötét sikátorban. Az egyik japán volt, alacsony és elegáns, egy lámpa alatt láttam felcsillanni sárga, mosolygó arcát.

A másik tovább beszélt: - Bizonyára önöknél, Japánban sem lehet jobb. Mindenütt kevés az olyan ember, aki nem vegyül el a hordában. Azért néhány itt is akad.

Minden szó örömmel vegyes ijedtséggel futott át rajtam. Felismertem a beszélőt. Demian volt.
A szeles éjszakában követtem őt és a japánt a sötét utcácskákon keresztül. Hallgattam beszélgetésüket és élveztem Demian zengő hangját. Hangszíne mit sem változott. Ugyanazt a régi bizonyosságot és nyugalmat éreztem benne, ami most is a hatalmába kerített. Szépnek láttam mindent. Megtaláltam őt.

Egy elővárosi utca végén a japán búcsút vett és benyitott egy kapun. Demian visszafordult, én pedig megálltam és az utca közepén vártam őt. Szívdobogva néztem, amint közeledik, egyenes tartással, rugalmas léptekkel, barna esőkabátban, karjára akasztott vékony sétabottal. Jött, anélkül, hogy egyenletes lépteit megváltoztatta volna, egészen közel jött hozzám, levette a kalapját, és akkor megláttam világos arcát, amely a határozott szájával és a különös fénnyel széles homlokán ugyanolyan volt, mint régen.
- Demian - kiáltottam.
Kezet nyújtott.
- Szóval itt vagy, Sinclair! Már vártalak.
- Te tudtad, hogy itt vagyok? - Tudni éppen nem tudtam, de reméltem. Ma este láttalak először, hisz egész végig utánunk jöttél! - Ezek szerint azonnal megismertél? - Természetesen. Igaz, megváltoztál. De rajtad van a jel.
- A jel? Miféle jel? - Káin-jelnek hívtuk régen, ha még emlékszel. Ez a mi jelünk. Mindig rajtad volt, azért lettem a barátod. De most már jobban látszik.
- Ezt nem tudtam, bár tulajdonképpen mégis. Egyszer festettem rólad egy képet, és csodálkoztam, hogy rám is hasonlított. A jel miatt volt? - Igen. Jó, hogy végre itt vagy. Anyám is örülni fog.
Megijedtem.
- Édesanyád? Itt van ő is? Hisz nem is ismer engem.
- Elég sokat tud rólad. Megismer akkor is, ha nem mondom meg, ki vagy. Sokáig nem hallottunk rólad.
- Pedig gyakran akartam írni, de nem ment. Egy ideje éreztem már, hogy nemsokára rád találok. Minden nap erre vártam.
Belém karolt, és továbbmentünk. Nyugalma engem is elárasztott. Nemsokára úgy csevegtünk, mint régen. Az iskolaévekre emlékeztünk, a hittanórákra, arra a szerencsétlen szünidei együttlétre is. - Csak arról a legrégebbi és legszorosabb kötelékünkről, Franz Kromer történetéről nem esett szó most sem.
Váratlanul különös, a jövő sejtelmeitől terhes fejtegetések kellős közepén találtuk magunkat. A japán és Demian társalgását felidézve a diákéletről beszélgettünk, aztán olyasmiről, ami nem is kapcsolódott ehhez, de Demian szavai mégis rávilágítottak a belső összefüggésükre. Európa szelleméről beszélt, és a kor ismertetőjegyéről.
Mindenütt, mondta, szövetkeznek és hordákat alkotnak, ám a szabadság és a szeretet eltűnt. Minden közösség nem egyéb, mint kényszerképzet, akár diákszövetségről, akár dalegyletről, akár országokról legyen szó. E közösségeket félelem, rettegés, zavarodottság tartja össze, de öregek, korhadtak és közel vannak az összeomláshoz.
- A közösség - mondta Demian - szép dolog. De ami körülöttünk mindenütt burjánzik, az nem. Az igazi közösség még nem létezik, de majd létrejön, mégpedig azáltal, hogy az emberek kölcsönösen odafigyelnek egymásra, s ez a közösség alakítja a világot. Amit most közösségnek neveznek, az csak horda. Az emberek egymáshoz menekülnek, mert félnek egymástól - urak urakhoz, munkások munkásokhoz, tanult emberek tanult emberekhez. S hogy miért félnek? Az ember csak akkor fél, ha nincs harmóniában önmagával. Az emberek most azért félnek, mert sohasem tettek hitet önmaguk mellett. A közösségek olyan emberekből állnak, akik félnek a bennük lévő ismeretlentől! Mindannyian érzik, hogy életük törvényei már nem érvényesek, elavult törvénytáblák szerint élnek, hogy sem vallásaik, sem erkölcseik nem arra irányítják őket, amerre haladniuk kellene. Száz és még több éven keresztül Európa csak a fejét törte, és gyárakat épített! Pontosan tudják, mennyi lőpor szükséges ahhoz, hogy egy embert megöljenek, de nem tudják, hogyan kell szólni Istenhez! Még azt sem tudják, hogyan lehet egy órán át derűs valaki. Nézz csak meg egy ilyen diákkocsmát! Vagy egy szórakozóhelyet, ahová a gazdagok járnak! Reménytelen! Kedves Sinclair, ebből semmi jó nem származhat! Azok az emberek, akik ilyen félősen összebújnak, tele vannak rettegéssel és gonoszsággal, egyikük sem bízik a másikban. Olyan ideálokon csüngnek, amelyek már érvényüket vesztették, s megkövezik, aki újat próbál állítani eléjük. Érzem, hogy lesznek még összeütközések, lesznek itt harcok, hidd el, nemsokára lesznek! Természetesen nem fogják a világot "megváltani". Mindegy, hogy ki üti agyon a másikat, mindegy, hogy a munkások vagy a gyárosok kerülnek felülre, mindegy, hogy ki tiporja el a másikat, ha Oroszország és Németország egymásra támad - csak a tulajdonosok cserélődnek. Mégsem lesz ez hiábavaló, mert megmutatja a mai ideálok értéktelenségét, eltakarítja a kőkorszaki isteneket. Ez a mostani világ meg akar halni, el akar pusztulni, és el is fog pusztulni.
- És mi lesz akkor belőlünk? - kérdeztem.
- Belőlünk? Hát talán mi is vele pusztulunk. Agyonütni minket is lehet. De azzal még nincs a dolog elintézve. Az emberiség akarata a köré tömörül majd, ami belőlünk megmarad, vagy a túlélők köré. Akkor majd megmutatkozik az emberiség akarata, hiába rikácsolta túl egy ideig Európánk a technikai és tudományos zsibvásárával. Akkor majd kiderül, hogy az emberiség akarata soha és sehol sem azonos a mai közösségek, országok, népek, egyesületek és egyházak akaratával. Kiderül az is, hogy az, ami a természet célja az emberrel, minden egyénben meg van írva, benned is és bennem is. Benne volt Jézusban, benne volt Nietzschében. Ha a mai közösségek összeomlanak, végre teret kapnak ezek az egyedül fontos áramlatok, amelyek akár napról napra is változhatnak.
Később megálltunk egy kert előtt a folyónál.
- Itt lakunk - mondta Demian. - Gyere el egyszer hozzánk! Nagyon várunk! A hűvös éjszakában boldogan tettem meg a hosszú utat hazáig. Itt-ott hazafelé tartó egyetemisták zajongtak, imbolyogtak az utcákon. Régebben gyakran éreztem az ellentétet furcsa vidámságuk és magányos életem között, hol irigyeltem, hol megvetettem őket. De még sohasem éreztem olyan nyugalommal és belső erővel, mint ma, hogy ez a világ már alig érint meg, hogy távolivá vált, letűnt. Eszembe jutottak szülővárosom hivatalnokai, az öreg, tisztes urak, akik úgy csüngtek átkocsmázott diákéveik emlékein, mintha az az idő maga lett volna a Paradicsom, és a diákélet elvesztett "szabadságából" olyan kultuszt teremtettek, mint a költők vagy a romantikus írók a gyermekkorból. Mindenütt ugyanazt láttam! A szabadságot" és "boldogságot" mindig valahol máshol keresték az emberek, merő félelemből, nehogy valaki a saját felelősségükre emlékeztethesse, a saját életútjukra figyelmeztethesse őket. Néhány évig vedeltek és hőzöngtek, aztán meghúzták magukat és komoly urak lettek, s szolgálták az államot. Igen, valami romlani kezdett, rohadásnak indult minálunk, s a diákok buta kicsapongásai legalább nem voltak annyira ostobák, annyira rosszak, mint annyi minden más.

Messze laktam, s mire hazaértem és az ágyamba kerültem, ezek a gondolatok szertefoszlottak, s teljes lelkemmel átadtam magam annak az ígéretnek, amelyet aznap kaptam. Ha akarom, akár már holnap is meglátogathatom Demian anyját! Legyenek boldogok a diákok a kocsmáikban, tetoválják csak az arcukat, rohadjon el a pusztulásra váró világ - mi közöm volt már mindehhez! Én csak arra vártam, hogy a sorsom új képben lépjen elém.

Mélyen és sokáig aludtam. Az új nap ünnepként köszöntött be hozzám: ilyet gyermekkorom karácsonyai óta nem tapasztaltam. Lelkem mélyéig felbolydultam, de nem féltem. Éreztem, hogy fontos nap kezdődött számomra. Láttam és éreztem, hogy a világ megváltozott körülöttem, várakozó, összefüggésekkel teli és emelkedett lett. A halkan szemerkélő őszi eső is szép volt, csendes és ünnepélyes, tele komoly, de mégis derűs muzsikával. Először történt életemben, hogy a külső világ tisztán egybehangzott a belsővel - ilyenkor ünnepel a lélek, ilyenkor érdemes élni. Az utcán nem zavart egyetlen ház, kirakat vagy arc sem: minden olyan volt, amilyennek lennie kellett, de mégsem viselte hétköznapian semmitmondó arcát, hanem várakozó volt, hódolattal ment elébe a sorsnak. Kisfiú koromban láttam ilyennek a világot a nagy ünnepnapok reggelén, Karácsonykor és Húsvétkor. El sem tudtam képzelni, hogy a világ még ilyen szép lehet egyszer! Megszoktam, hogy befelé élek, megszoktam, hogy nem is érzékelem már a külvilágot, azt hittem, ha véget ér a gyermekkorom, akkor elkerülhetetlenül eltűnnek a csillogó színek is, hogy a szabadságnak és a lélek felnőtté válásának bizonyos mértékben az az ára, hogy le kell mondanunk e kedves csillogásról. Elragadtatással töltött el a felismerés, hogy a csillogás csak sötétben van, valami eltakarja előlünk, és aki a gyermeki boldogságról lemondott és szabaddá válik, láthatja a világ csillogását, és újra megérezheti a gyermekkorban érzett belső borzongást.

Eljött az óra, amikor végre ott lehettem a külvárosi kertnél, ahol Max Demiantól az éjjel elbúcsúztam. Magas, ködszürke fák mögött, megbújva állt egy kicsi ház, amely világos volt és lakályos: magas virágtövek egy nagy üvegfal mögött, csillogó ablakok mögött sötét szobák, falaikon képek és könyvespolcok. A bejárati ajtó közvetlenül egy fűtött hallba nyílt. A feketeruhás, fehér kötényes öreg cseléd szótlanul vezetett be, s elvette a kabátomat.

Egyedül maradtam a hallban. Körülnéztem, és máris álmaim kellős közepén találtam magam. Egy ajtó fölött a sötét faborítású falon fekete keretes, beüvegezett kép függött! Rögtön megismertem: karvalyfejű arany madaram volt, amint kitör a tojáshéjból, kirepül a világból.

Meghatottan álltam előtte: fájdalmas örömet éreztem a szívem körül, mintha ebben a pillanatban mindenre, amit valaha tettem és átéltem, választ kaptam volna, mintha elértem volna a beteljesülést. Megannyi kép suhant át villámgyorsan lelkemen: a szülői ház, a régi kőcímer a kapuív fölött, az ifjú Demian, amint a címert rajzolja. Látom magam, kisfiúként, amint ellenségem, Kromer gonosz hatalmába kerülök, és rettegek, majd ifjúként, amint csöndes diákszobám asztalánál vágyam madarát festem; látom a lelkem, amint saját szálainak hálójába gabalyodik. Minden, egészen eddig a pillanatig minden visszacsendült bennem, választ kapott, helyeslésre talált és bizonyosságot nyert.
Könnybelábadt szemmel bámultam a képre, miközben lelkem legmélyébe láttam. Később a madárkép alá siklott a pillantásom: a nyitott ajtóban magas, sötét ruhás nő állt. Ő volt az.

Nem tudtam megszólalni. A szép méltóságteljes asszony barátságosan mosolygott rám. Arca, éppúgy, mint a fiáé, időtlen és kortalan volt, tele életerővel. Pillantása beteljesülés volt, üdvözlése hazatérést jelentett. Szótlanul nyújtottam felé mindkét kezem. Ő megfogta, s a sajátjába zárta. Erős, meleg keze volt.

- Maga Sinclair! Rögtön megismertem. Isten hozta! Mély és meleg volt a hangja, úgy szívtam magamba, mint az édes bort. Fölpillantottam nyugodt arcába, fekete, kifürkészhetetlen szemébe, üde, érett ajkára, magas, fejedelmi homlokára, amely a jelet hordozta.
- Milyen boldog vagyok! - kiáltottam és megcsókoltam mindkét kezét. - Azt hiszem, egész életemben úton voltam, s csak most érkeztem haza. Anyaian elmosolyodott.
- Haza sohasem ér az ember - mondta barátságosan.
- De ahol baráti szálak futnak össze, ott egy órára az egész világ szülőföldnek látszik.
Azt mondta ki, amit a hozzá vezető úton éreztem.
Hangjában és szavaiban nagyon hasonlított a fiára, de mégis egészen más volt. Minden szó érettebben, melegebben, magától értetődőbben hagyta el az ajkát. De mint ahogy hajdanában Maxra sem mondta volna senki, hogy kisfiú, most anyja sem festett úgy, mint egy felnőtt férfi anyja. Olyan fiatalos báj lengte körül arcát és haját, olyan feszes és ránctalan volt aranyszínű bőre, olyan viruló az ajka! Ahogy ott állt előttem, fenségesebb volt, mint álmaimban, közelsége maga a szerelmi boldogság, tekintete maga a beteljesülés.
Ez tehát az új kép, amelyben sorsom megmutatja magát nekem! Nem látszott már szigorúnak, nem szigetelt el semmitől, inkább érett volt és örömteli. Nem határoztam el semmit, nem tettem fogadalmat - elértem egy célhoz, egy magaslatra, ahonnan a további út hosszúnak, de pompásnak látszott, az ígéret földje felé mutatott, a közeli boldogság fakoronái árnyékolták, a gyönyör közeli kertjei hűsítették. Bárhogyan éreztem magam, boldog voltam, hogy ezt az asszonyt a világban tudhattam, hogy magamba szívhattam a hangját és belélegezhettem közelségét. Lehetett anya, szerető, istennő - csak mellettem legyen! Ha utam legalább a közelében haladna az övének! Felmutatott a karvalyos képre.
- Semmivel sem szerezhetett volna Maxnak nagyobb örömet, mint ezzel a képpel - mondta elgondolkozva. - Akárcsak nekem. Vártunk magára, és amikor a képet megkaptuk, tudtuk, hogy már úton van felénk. Amikor maga még kisfiú volt, Sinclair, egy napon a fiam hazajött az iskolából és azt mondta: "Van egy fiú, aki a homlokán viseli a jelet, azt akarom, hogy a barátom legyen." Az volt maga.
Nem volt könnyű dolga, de bíztunk magában. Egyszer, amikor szünidőben otthon volt, összetalálkozott Maxszal.
Úgy tizenhat éves lehetett akkor. Max elmesélte.
..- Istenem, hát elmondta Önnek! - szóltam közbe. - A legnyomorúságosabb korszakom volt! - Igen, Max azt mondta nekem: "Sinclairnek most a legnehezebb. Még egyszer megpróbál a közösségbe menekülni - kocsmázó korhely lett belőle - de ez nem fog sikerülni neki. Homlokán ugyan eltakarja a jelet, de az titokban égeti őt." Nem így volt? - De igen, pontosan így. Nem sokkal ezután megtaláltam Beatricét, és aztán végre megint eljött hozzám egy vezető. Pistoriusnak hívták. Csak akkor értettem meg, hogy miért kapcsolódott annyira Maxhoz a gyermekkorom, miért nem tudtam elszakadni tőle. Ó, kedves asszonyom, kedves anyám, akkoriban gyakran azt hittem, eldobom magamtól az életem. Hát mindenkinek ilyen nehéz az útja? Légies könnyedséggel simogatta meg hajamat.
- Megszületni mindig nehéz. Tudja, a madárnak is fáradságos kibújnia a tojásból. Gondoljon vissza eddigi életére és kérdezze meg magától: Hát tényleg olyan nehéz volt az az út? Csak nehéz? Nem volt mellette szép is? El tudna képzelni szebbet, könnyebbet? Megráztam a fejem: - Nehéz volt - mondtam szinte kábultan. - Nehéz volt, míg el nem jött az álom.
Bólintott és áthatóan nézett rám.
- Igen, ha az ember megtalálja az álmát, akkor könnyű lesz az útja. De nincs örökké tartó álom, mindegyiket újabb váltja fel, és egyiket sem szabad fogva tartani.
Megrémültem. Már figyelmeztet? Már védekezik? De mindegy, azt akartam, hogy vezessen, s nem firtattam a célját.
- Nem tudom - mondtam - meddig fog tartani az álom. Legszívesebben azt kívánnám, hogy örökké tartson. A madár képe alatt a sorsom fogadott - mint anya, mint szerető. Az övé vagyok és senki másé.
- Amíg ez az álom a sorsa, maradjon hű hozzá - közölte komolyan. Szomorúság vett erőt rajtam, és lázasan kívántam, bárcsak meghalnék ebben az elvarázsolt órában! Éreztem a könnyeket, amint feltartóztathatatlanul törnek elő, és legyőznek. Milyen végtelenül régen sírtam utoljára! Hirtelen mozdulattal elfordultam az asszonytól, az ablakhoz léptem és üres tekintettel bámultam el a virágcserepek fölött.
Hátam mögül hallottam a hangját, szenvtelennek hangzott, és mégis annyi gyöngédség volt benne, mint egy csordultig telt kehelyben: - Sinclair, ne legyen gyerek! Hiszen szereti a sorsa. Egyszer a magáé lesz, úgy, ahogyan álmodja. Ha hű marad.
Erőt vettem magamon, és ismét odafordultam. Felém nyújtotta a kezét.
- Van néhány barátom, nagyon kevés, nagyon közeli barátom, aki Éva asszonynak szólít - mondta mosolyogva. - Maga is nevezhet így, ha akar.
Az ajtóhoz vezetett, kinyitotta és a kert felé mutatott.
- Maxot megtalálja odakinn.
A magas fák alatt álltam, kábultan és megrendülten, s nem tudtam, hogy éberebb vagyok-e, vagy mélyebb álomban, mint valaha? Az ágak közül finoman csöpögött az eső. Lassan mentem be a kertbe, amely hosszan húzódott végig a folyóparton. Végre megpillantottam Demiant. A nyitott kerti pavilonban állt meztelen felsőtesttel és egy felakasztott homokzsákot püfölt.
Csodálkozva álltam meg. Demian remekül nézett ki: mellkasa széles, feje férfias, határozott, izmoktól feszülő felemelt karjai keményen és ügyesen dolgoztak. A mozdulatok játékos könnyedséggel törtek elő a csípőjéből, a vállaiból és karízületeiből.
- Demian! - kiáltottam. - Hát te meg mit csinálsz ott? Vidáman nevetett.
- Tréningezek. Megígértem a kis japánnak, hogy megküzdünk egymással. Olyan gyors a fiú, mint egy párduc, és természetesen nem kevésbé kiszámíthatatlan. De nem bánik el velem. Egy aprócska megaláztatással tartozom neki.
Felvette az ingét és a zakóját.
- Voltál már anyámnál? - kérdezte.
- Igen. Demian, milyen gyönyörű az édesanyád, Éva asszony! Tökéletesen illik hozzá a név, olyan, mint ő, s ő olyan, mint minden élet anyja. Egy pillanatig elgondolkodva nézett az arcomba.
- Már tudod a nevét? Büszke lehetsz, kölyök! Te vagy az első, akinek már az elején megmondta.
Ettől a naptól kezdve úgy jártam hozzájuk, mint gyermek és testvér, de úgy is, mint szerelmes. Ha becsuktam magam mögött a kaput, de már ha csak messziről felbukkantak a kert magas fái, én boldog voltam és gazdagnak éreztem magam. Odakinn volt a "valóság": az utcák és a házak, az emberek és az intézmények, a könyvtárak és az előadótermek, idebenn azonban szeretet és lélek honolt, a mese és az álom. Ám mégsem éltünk a világtól elzártan, gondolatainkban és beszélgetéseinkben gyakran ott éltünk a kellős közepén, csak egy másik területén. Az emberek többségétől nem határok választottak el, csupán egy másfajta látásmód. Feladatunk az volt, hogy szigetet alkossunk a világban, talán példaképet, de mindenesetre hírt adjunk arról, hogy másképpen is lehet élni.
Én, aki olyan sokáig magányos voltam, megismertem a közösséget, amelybe olyan emberek tartozhatnak csak, akik már megélték a teljes egyedüllétet. Soha többé nem vágytam vissza a boldogok asztalához, a vidámak ünnepeihez, soha többé nem szállt meg irigység vagy nosztalgia, ha a többiek közös ügyködését láttam. Lassan beavattak a "megjelöltek" titkába.
ha a többiek közös ügyködését láttam. Lassan beavattak a "megjelöltek" titkába. Mi, akik a jelet hordoztuk, joggal számíthattunk a világ szemében furcsa különcöknek, sőt akár közveszélyes őrülteknek is. Mi, akik már felébredtünk, vagy ébredeztünk, az egyre tökéletesebb éberségre törekedtünk, míg a többiek arra vágytak, hogy véleményüket, eszméiket és kötelességüket, egész életüket és boldogságukat egyre szorosabban kössék a nyájéhoz. Ők is törekedtek, bennük is volt erő és nagyság. De amíg mi, a megjelöltek, felfogásunk szerint a természet akaratát fejeztük ki egy új, öntörvényű, távoli célt tartva szem előtt, addig a többiek az állandósításnak éltek. Számukra az emberiség - amelyet ugyanúgy szerettek, mint mi - állandó és befejezett volt, amit fenn kellett tartani és védeni kellett. Számunkra viszont az emberiség a távoli jövőt jelentette, amely felé mindnyájan úton vagyunk, amelynek képét senki sem ismeri, és amelynek törvényei sehol sincsenek megírva.
Éva asszonyon, Maxon és rajtam kívül tágabb, illetve szűkebb köreinkhez tartozott még néhány nagyon különböző útkereső. Ők különleges ösvényeken jártak, a legkülönfélébb nézeteket képviselték és a legkülönbözőbb célokat tűzték ki maguknak. Volt közöttük asztrológus, kabbalista, tolsztojánus és még sokféle finomlelkű, félénk, sebezhető ember, új szekták követői, indiai hagyományokat tisztelők, vegetáriusok és mások. Ővelük tulajdonképpen nem kötött össze bennünket más szellemi kötelék, mint a kölcsönös tisztelet, amelyet a másik titkos életideáljának mindenki megadott. Azonban közelebb álltak hozzánk azok, akik az emberiség múltjának isteneit és eszményképeit kutatták, és akik gyakran az én Pistoriusomra emlékeztettek. Könyveket hoztak magukkal, szövegeket fordítottak régi nyelvekből, régi szimbólumokat és rítusokat ábrázoló képeket mutattak. Tőlük tudtuk meg, hogy az emberiség a tudattalanban rejlő lélek álmaiból építette fel ideáljait, álmokból, amelyekben az emberiség tapogatózva követte jövendő lehetőségeinek sejtelmét. Így jutottunk el az ókor csodálatos, ezerfejű istentömegétől a kereszténység virradatáig. Megismertük a magányos hívők hitvallásait, és a vallások átalakulását a különböző népeknél. Mindabból a tudásból, amelyet így magunkba szívtunk, kialakult korunk és az akkori Európa összképe. Azé az Európáé, amely mértéktelen becsvágyától hajtva létrehozta az emberiség hatalmas új arzenálját, miközben a szellem mély, s végül üvöltő sivárságára jutott. Európa az egész világot megnyerte, de közben rajtaveszett a lelke.
Itt is voltak hívők, és bizonyos remények meg a lelki üdvösséget ígérő tanok hitvallói. Voltak buddhisták, akik meg akarták téríteni Európát, Tolsztoj-követők, és más irányzatok követői is. Mi, a szűk körünkben, meghallgattuk őket, de e tanok egyikét sem vettük többnek, mint jelképnek. Minket, a megjelölteket, nem aggasztott a jövő alakítása. Eleve halottnak és feleslegesnek tartottunk minden hitvallást és üdvös tant. Egyedül csak azt éreztük kötelességünknek és sorsunknak, hogy egészen önmagunk legyünk, vagyis méltók a természet bennünk ható csírájára, és hogy bármikor szembe tudjunk nézni a bizonytalan jövővel, akármit hozzon is.
Mert kimondva vagy kimondatlanul, mindannyian megéreztük, hogy az újjászületés és a mostani világ összeomlása közeledik, és már érezhető is. Demian mondta nekem néha: "Elképzelhetetlen, ami jön. Európa lelke állat, amelyet végtelenül sokáig ketrecben tartottak. Ha kiszabadul, első mozdulatai nem lesznek szelídek. De az utak és kitérők nem számítanak, ha napvilágra kerül a lélek igazi igénye, amit az ember oly régóta ismételten letagadott és elnémított. Akkor eljön a mi napunk, akkor szükség lesz ránk. Nem mint vezetőkre vagy törvényhozókra - az új törvényeket mi már nem fogjuk megérni - inkább mint önkéntesekre, akik készek arra, hogy elmenjenek és odaálljanak, ahova a sors rendeli őket.
Nézd, minden ember képes arra, hogy valami rendkívülit vigyen véghez, ha az ideáljait veszélyben érzi. De senki sincs ott, amikor egy új ideál készül megszületni, amikor a fejlődés új, talán veszélyes és ijesztő fordulatot vesz. Mi leszünk azok a kevesek, akik ott leszünk akkor és csatlakozunk. Ezért van rajtunk a jel. Mint ahogy Káinnak is azért volt jel a homlokán, hogy félelmet és gyűlöletet szítson, és az akkori emberiséget kiterelje a beszűkült idillből, s a veszélyes messzeségbe hajtsa. Minden ember, megkülönböztetés nélkül mindegyik, aki hatással volt az emberiség fejlődésére, csak azért tudott hatni, mert alávetette magát a sors akaratának. Így volt ez Mózes és Buddha, ugyanígy Napóleon és Bismarck esetében. Hogy melyik irányt szolgálja valaki, hogy melyik pólus vezérli, azt nem ő maga választja meg. Ha Bismarck megérti a szociáldemokratákat és hozzájuk igazodik, akkor okos úriember lett volna, de nem a sorsának követője. Ugyanez igaz Napóleonra, Cézárra, Loyolai Szent Ignácra, mindre! Ezt mindig biológiai és fejlődéstörténeti szempontból kell nézni! Amikor a föld felszínén végbement környezeti változások hatására a víziállatok a szárazföldre, a szárazföldi állatok pedig a vízbe voltak kénytelenek települni, akkor csakis a sorsot vállaló példányok tudtak újat és rendkívülit véghezvinni, csak ők voltak képesek alkalmazkodásukkal megmenteni a fajukat. Hogy ezek a példányok előzőleg fajukban konzervatívak, netán különcök és forradalmárok voltak-e, azt nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy ők álltak készen arra, hogy megmentsék fajukat az új fejlemények sodrásában. Mi is készenlétben akarunk lenni." Ezeknél a beszélgetéseknél Éva asszony gyakran volt jelen, de nem szólt egy szót sem. Ő mindegyikünknek, aki gondolatait kifejtette, hallgatósága és visszhangja volt, tele bizalommal, tele megértéssel. A gondolatok mintha mind belőle eredtek volna és őhozzá tértek volna vissza.
Boldogság volt a közelében ülni, néha hallani a hangját, átérezni mellette a kiforrottság és a lélek légkörét. Azonnal megérezte, ha valami változás, zavar vagy megújulás készült bennem. Mintha éjjel látott álmaim is az ő sugallatai lettek volna. Gyakran elmeséltem neki az álmokat. Értette, természetesnek találta őket, nem volt olyan furcsaság, amelyet ne tudott volna tisztán követni.
Egy időben az álmaim mintha nappali beszélgetéseinket visszhangozták volna. Azt álmodtam, hogy az egész világ forrong, és hogy én - egyedül, vagy Demiannal - feszülten várok a nagy sorsra. A sors leplet viselt, de valamiképp Éva asszony vonásait is - hogy kiválaszt-e vagy ellök, nekem az volt a sors.
Néha mosolyogva azt mondta: "Nem teljes így az álma, Sinclair, a legjobb részt elfelejtette." S akkor gyakran eszembe is jutott, és nem tudtam megérteni, hogyan is felejthettem el.
Sokszor kevésnek éreztem, amit tőle kapok, és kínzott a vágy. Úgy éreztem, nem bírom elviselni, hogy mellette ülök, de nem zárhatom a karomba. Rögtön észrevette ezt is. Amikor egyszer napokra elmaradtam, hogy aztán riadtan és megilletődve újra megjelenjek, félrevont, és azt mondta: "Ne adja át magát olyan vágyaknak, amelyekben nem hisz. Tudom, mit kíván. Mondjon le ezekről a vágyakról, vagy pedig élje át őket egész lényével. Ha egyszer úgy tud vágyni, hogy egészen biztos a beteljesülésben, akkor meglesz a beteljesülés is. De maga vágyik valamire, aztán megbánja és közben fél. Próbálja meg legyőzni ezt. Elmondok egy mesét." Egy ifjúról szólt a mese, aki egy csillagba volt szerelmes. A tengerparton állt, a csillag felé nyújtotta a karját, és imádta. Róla álmodott és csak őrá gondolt. De tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy ember nem ölelhet csillagot.
Úgy vélte, az a sorsa, hogy a beteljesülés reménye nélkül szeret egy csillagot, és ezért egész életét költeménnyé alakította. Ez a költemény a lemondásról szólt, a hűségről és a szenvedésről, s az ifjú azt hitte, ezek jobbá teszik és megtisztítják majd. Ám minden álma a csillag felé szállt. Egyszer éjszaka ismét a tengernél állt egy magas sziklán, és csak nézte, nézte a csillagot. Égett a szerelemtől. Amikor a vágy teljesen elhatalmasodott rajta, felugrott a magasba a csillag felé és az alatta tátongó mélységbe zuhant. Ám miközben zuhant, még átvillant az agyán: "Hiszen ez lehetetlen!" Összezúzta magát a parton. Nem tudta, hogyan kell szeretni. Ha abban a pillanatban, amikor ugrott, lett volna elég lelkiereje, hogy rendíthetetlenül és biztosan higgyen a beteljesülésben, akkor felrepült volna, és eggyé válhatott volna a csillaggal.
- A szerelem nem kér - mondta Éva asszony - nem követel. A szerelemnek olyan erősnek kell lennie, hogy önmagát bizonyítsa. Akkor nem vonzódik, hanem vonz.
Sinclair, a maga szerelme vonzódik. Majd ha egyszer vonz, akkor jövök. Én nem akarok ajándékot adni, én legyőzött akarok lenni.
Egy másik alkalommal azonban újabb mesét mondott.
Egy férfiról szólt, aki viszonzatlan szerelemmel szeretett.
Egészen magába húzódott, és lelke mélyén azt gondolta, őt a szerelem elégeti. A világ elveszett számára, nem látta többé a kék eget, sem a zöld erdőt, nem csobogott neki a patak, nem zendült a hárfa. Minden elsüllyedt, ő pedig szegény és nyomorult lett. De szerelme nőttön nőtt, a férfi inkább választotta volna a halált és a nyomort, minthogy lemondjon a szép nőről. Érezni kezdte, hogy a szerelem elégetett benne minden mást, végül hatalmassá nőtt és vonzani kezdett. Vonzott, egyre csak vonzott, és a szép nő engedelmeskedett e vonzásnak, eljött és a férfi kitárt karokkal várta. Ám amikor előtte állt a nő, hirtelen egészen megváltozott, és a férfi borzongva érezte és látta, hogy az egész elveszett világot vonzotta magához.
Ott állt előtte és odaadta magát neki: ég, erdő és patak, minden új színben, frissen és gyönyörűen jött felé, az övé lett, az ő nyelvén beszélt. Nem csupán egy nőt nyert el, de az egész világot zárhatta a szívébe. Benne ragyogott az ég minden csillaga, és ragyogásuk boldogsággal töltötte be az egész lelkét. Szeretett és magára talált. De a legtöbben úgy szeretnek, hogy elveszítik magukat.
úgy éreztem, hogy életem egyetlen értelme a szerelem Éva asszony iránt. De neki mindennap más arca volt.
Néha biztosan éreztem, hogy nem is az asszony az, akit lényem vonzódva követ. Inkább lelkem jelképe ő, és még mélyebbre akar elvezetni önmagamban. Gyakran hallottam tőle olyan szavakat, amelyek mintha a tudatalattim válaszai lettek volna égető kérdéseimre. Aztán voltak pillanatok, amikor égtem az érzéki vágytól, csókoltam a tárgyakat, amelyeket megérintett. S lassan az érzéki és az eszményi szerelem, a valóság és a jelkép egymásra talált és összefonódott. Akkor történt meg, hogy otthon a szobámban bensőséges nyugalommal gondoltam rá, és közben éreztem kezét a kezemen, száját a számon. Vagy ott voltam nála, az arcába néztem, beszélgettem vele és hallottam a hangját, de mégsem tudtam, hogy valóság-e, amit megélek vagy álmodom. Kezdtem sejteni, hogyan lehet a szerelmet állandóan és örökre birtokolni. Volt, hogy olvasás közben megvilágosodott előttem valami, és ez ugyanazt az érzést adta, mintha Éva asszony csókolt volna meg. Megsimogatta a hajam, mosolya érett, illatos meleget árasztott, és én ugyanazt éreztem, mint akkor, amikor lelkem újabb lépést tett előre. Minden, ami számomra fontos és sorsszerű volt, magára öltötte Éva asszony alakját. Ő pedig felvette mindegyik gondolatom alakját, és az én gondolataim felvették az övét.
Féltem a karácsonyi ünnepektől, amelyeket a szüleimnél kellett töltenem, mert azt gondoltam, szenvedni fogok, ha két hétig távol leszek Éva asszonytól. De nem szenvedtem. Csodálatos volt otthon lenni és rágondolni.
Amikor visszatértem H.-ba, két napig még nem mentem el hozzá, hogy kiélvezzem ezt a biztonságot, függetlenségemet érzéki jelenlététől. Olyan álmaim is voltak, amelyekben egyesülésünk jelképesen teljesedett be. Tenger volt ő, s én hömpölygő folyóként torkolltam belé. Csillag volt, s én magam is csillag voltam, amely hozzá igyekszik. Találkoztunk, éreztük, hogy vonzzuk egymást, együtt maradtunk örök időkig, boldogok voltunk és közeli, zengő körökben keringtünk egymás körül.
Amikor ismét meglátogattam, elmeséltem neki ezt az álmot.
- Szép álom - mondta csendesen. - Váltsa valóra! Elérkezett egy kora tavaszi nap, amelyet sohasem fogok elfelejteni. Beléptem a házba, valahol nyitva volt egy ablak, langyos léghuzat söpörte keresztül a hallon a jácintok nehéz illatát. Senkit sem láttam, így felmentem a lépcsőn Max Demian szobájába. Halkan kopogtam az ajtón és beléptem, szokás szerint anélkül, hogy megvártam volna, amíg behív.
A szobában sötét volt, minden függöny behúzva. A szomszéd helyiségben rendezte be Max a kémiai laboratóriumát. Ennek nyitott ajtaján sütött be az esőfelhőkön keresztül világos, fehér fénnyel a tavaszi nap. Azt hittem, senki sincs ott, és elhúztam az egyik függönyt.
Max Demiant láttam. Egy sámlin ült összekuporodva az elfüggönyözött ablak közelében. Furcsán megváltozott.
Villámként hasított belém az érzés: "Ezt már láttad egyszer!" Demian két karja mozdulatlanul lógott, keze az ölében nyugodott. Feje kissé előrebillent. Tágra nyitott szemében nem volt élet, a halott szembogarakban üvegesen és élesen megcsillant a fény. Demian sápadt arca magába merült, csupán merevség látszott rajta, más kifejezés nem. Olyan volt, mint egy ősrégi állatmaszk, amilyeneket néha szentélyek kapuján lehet látni.
Mintha nem is lélegzett volna.
Beleborzongtam abba az emlékbe, amely akkor előjött.
Ilyennek, pontosan ilyennek láttam már őt egyszer, soksok évvel ezelőtt, amikor még kisfiú voltam. Ugyanígy bámult befelé a szeme, ugyanilyen élettelenül feküdt egymás mellett a két keze, és egy légy vándorolt az arcán.
Akkor, talán hat évvel ezelőtt éppen ugyanilyen idősnek és ugyanilyen időtlennek nézett ki. Egyetlen vonása sem változott meg. Rámtört a félelem. Halkan kimentem a szobából, le a lépcsőn. A hallban Éva asszonnyal találkoztam. Sápadt volt és fáradtnak tűnt. Ilyennek még sohasem láttam.
Árnyék borult az ablakra, a vakító, fehér nap hirtelen eltűnt.
- Maxnál voltam - suttogtam gyorsan. - Történt valami? Alszik, vagy magába mélyedt, nem tudom. Régebben már láttam őt egyszer ilyennek.
- Ugye, nem ébresztette fel? - kérdezte gyorsan Éva asszony.
- Nem, nem vett észre. Mindjárt kijöttem. Éva asszony, mondja, mi van vele? Kézfejével végigsimította a homlokát.
- Legyen nyugodt, Sinclair, nem lesz semmi baja, csak visszavonult. Nem tart sokáig. Felállt és kiment a kertbe, pedig éppen megeredt az eső. Éreztem, most szívesebben marad egyedül. így a házban maradtam, a hallban járkáltam fel-alá, a kábító illatú jácintokat szagolgattam, megbámultam a karvalyt ábrázoló képemet az ajtó fölött. Azon a reggelen az egész házra furcsa árnyék telepedett, s ez szorongással töltött el. Mi lehetett az? Mi történt? Éva asszony hamar visszajött. Sötét hajában esőcseppek ragyogtak. Fáradtan leült a karosszékébe. Odaléptem hozzá, fölé hajoltam és lecsókoltam hajáról a vízcseppeket. Szeme tiszta és nyugodt volt, de az esőcseppek íze olyan, mint a könnyé.
- Megnézzem? - kérdeztem suttogva.
Erőtlenül mosolygott.
- Ne legyen gyerek, Sinclair! - intett le hangosan, mintha valami varázslatot akart volna megtörni magában. - Menjen és jöjjön vissza később! Most nem tudok beszélni magával.
Rohantam a hegyek felé, el a házaktól, el a várostól. A ferde, ritka eső a szemembe vágott, a felhők alacsonyan, félve vonultak az égen, mintha lenyomná őket valami.
célos szürkeségéből.
Egyszer csak egy könnyű, sárga felhő söpört végig az égen, s nekinyomult a szürke felhőfalnak. Néhány másodperc alatt a szél a sárgából és a kékből egy képet rajzolt: egy óriás madarat, amely kitépte magát a kék összevisszaságból és széles szárnycsapásokkal eltűnt az égbolton. Akkor már lehallatszott a vihar, és jeges eső zúdult alá a földre. Iszonyatos hangú rövid mennydörgés dübörgött végig a megkorbácsolt tájon, ám rögtön ezután a felhőkön keresztül megint áttört egy napsugár. A barna erdők fölött a közeli hegyekben fakón és idegenül világított a sápadt hó.
Amikor órák múlva, szélfúttan és vizesen visszatértem, Demian nyitott ajtót nekem.
Felvitt magával a szobájába. Látszott, hogy dolgozott: a laboratóriumban gázláng égett, papír hevert szanaszét.
- Ülj le - mondta - biztos elfáradtál. Utálatos odakint az idő, látszik, hogy sokáig kint voltál. Mindjárt kapsz teát.
- Valami van ma a levegőben - kezdtem tétován. - Nem lehet csak a vihartól.
Fürkészőn nézett rám.
- Láttál valamit? - Igen. Egy pillanatig tisztán láttam egy képet a felhőkben.
- Milyen képet? - Egy madár volt.
- A karvaly? Az volt az? Az álommadarad? - Igen, az én karvalyom volt: sárga és óriási, felrepült és eltűnt a kékesfekete égben.
Demian mélyet lélegzett.
Kopogtak. Az öreg cseléd behozta a teát.
- Igyál, Sinclair. Azon gondolkodom, nem véletlen láttad-e a képet? - Véletlen? Lát az ember ilyesmit véletlenül? - Jól van, persze, hogy nem. Jelent valamit. Tudod, mit? - Nem. Csak érzem, hogy valami megrázkódtatást jelent, egy döntő lépést. Azt hiszem, mindannyiunk sorsát érinti. Demian izgatottan járkált föl és alá.
- Egy döntő lépés! A sorsunkban! - kiáltotta. - Ugyanezt álmodtam ma éjjel, és anyámnak tegnap volt egy megérzése, amely ugyanezt súgta. Azt álmodtam, hogy egy létrán mászom fölfelé, valami fatörzs vagy torony mellett. Amikor felértem, láttam az egész tájat, nagy síkság volt, városok és falvak égtek körben. Még nem tudok mindent elmesélni, még én sem értek mindent belőle.
- És hogyan magyaráznád ezt az álmot? - kérdeztem. - Rólad szólt? - Hogy rólam-e? Hát persze. Senki sem álmodik olyasmiről, amihez nincs köze. De nem csak egyedül rólam szólt, abban igazad van. Én meglehetősen pontosan megkülönböztetem azokat az álmaimat, melyek a saját lelkemben zaj ló folyamatokat tükrözik, azoktól a nagyon ritka álmaimtól, amelyekben az egész emberiség sorsa nyilvánul meg. Ritkán voltak ilyen álmaim, olyan pedig soha, amelyről elmondhatnám, hogy jóslat volt és beteljesült. Az értelmezések korántsem egyértelműek. De azt biztosan tudom, hogy valami olyat álmodtam, ami nem csak egyedül rám vonatkozik. Az álom ugyanis a korábbi álmaimhoz tartozik, azok folytatása. Ezekből az álmokból vannak azok a sejtéseim, amelyekről már meséltem neked. Hogy világunk meglehetősen romlott, azt tudjuk, de ez még nem ok arra, hogy pusztulást vagy hasonlót jövendöljünk neki. Nekem már évek óta vannak olyan álmaim, amelyekből gondolni vagy érezni vélem, tehát amelyek alapján érzem, hogy közeledik a régi világ összeomlása. Eleinte ezek egészen gyenge, távoli sejtelmek voltak csupán, de egyre tisztábbak és erősebbek lettek.
Még nem tudok többet, mint hogy valami nagy és rettenetes készülődik, ami rám is vonatkozik, Sinclair, meg fogjuk érni, amiről néha beszélgettünk! A világ meg akar újulni, halálszaga van. Halál nélkül nem születhet meg az új! Ijesztőbb, mint gondoltam. Rémülten bámultam rá.
- Elmeséled az álmod többi részét is? - kérdeztem félénken.
Megrázta a fejét.
- Nem. Nem tudom.
Kinyílt az ajtó, és Éva asszony lépett be.
- Hát itt ültök egymás mellett, gyerekek! Csak nem szomorkodtok? Friss volt, fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Demian rámosolygott, s Eva asszony úgy jött oda hozzánk, mint egy édesanya ijedt gyermekeihez.
- Nem vagyunk szomorúak, anyám, csak egy kicsit elgondolkoztunk ezen az új jelen. De igazából nem is számít. Hiszen itt lesz az, ami jönni készül, és akkor majd megtudjuk, amit tudnunk kell.
Nekem azonban elromlott a hangulatom. Elbúcsúztam és egyedül mentem a hallon keresztül. A jácintok illatát fáradtnak, állottnak és halálszagúnak éreztem. Árnyék vetült most ránk.